– Második nevét, a Bélát anyai nagyapja, Bethlen Béla után kapta, aki a visszatért Észak-Erdély kormánybiztosa volt?
– Vagy Szentkirályi Béla után. Apai nagyapám keresztneve is Béla volt.

– Bethlen Béla visszaemlékezéseinek torzítatlan változata a nyáron látott napvilágot nyomtatásban a Szépmíves Kiadónál. Hogyan emlékszik a nagyapjára?
– Visszaemlékezéseinek új kiadása egy az egyben olyan, ahogyan ő azt megírta. Romsics Ignác 1989-ben jelentette meg a visszaemlékezések keresztmetszetét, ami igazi hőstettnek számított a rendszerváltás évében, még ha kicsit finomítottak is rajta. A kötetbe belekerült három olyan fénykép is, amit gyerekkoromban én készítettem. Ócska, egyszoba-konyhás, kidőlt-bedőlt házacskában laktak akkoriban a nagyszüleim Kolozsváron, elég sokáig. 1967-68 körül történt, hogy összegyűlt itt a család, és megengedték, hogy én fényképezzek. 16-17 éves lehettem akkoriban. Ha jól emlékszem, a nagyapám két évig írta a visszaemlékezéseit, aminek az „Észak-Erdély kormánybiztosa voltam” címet adta. Négy- vagy öt rétegben, indigó között írt, és alig van benne javítás, jól átgondolta, hogy mit akar elmondani. Abban az időben írógépet is csak engedéllyel lehetett használni, ezért írt kézzel. Levéltárban kutatott hozzá, és persze a levéltárosoknak jelenteniük kellett, hogy milyen iratok iránt érdeklődött… Az egyes részleteket aztán öt-hat helyre is eljuttatta, ahol azokat legépelték neki. Egyik példányát a nagynéném őrizte, ez jutott el annakidején Romsics Ignáchoz.

– Kalandos történet, történelem részese volt tehát gyerekként. Kalandos volt az az út is, ami odáig vezette, hogy festő, majd festőrestaurátor legyen. Még az autószerelést is kitanulta, jól tudom?
– Ez volt az élet iskolája. De abban is van valami, hogy teher alatt nő a pálma. Amikor elvégeztem a gimnázium második osztályát, kezdődött a Ceauşescu-éra, és félreállítottak a szocializmus útjából mindenkit.

Marosvásárhelyen abban az évben három új helyen is indult szakmunkás-képzés, annyi gyereket tanácsoltak el a gimnáziumokból. És még oda is kellett protekció!

A szakiskola után az autójavító vállalathoz kerültem, ahol teherautókat szervizeltek. Nagyon kemény munka volt a sok roncsból kikalapálni valamit. Összesen hat és fél évet dolgoztam a járműjavítóban. Hattól kettőig tartott a munkaidő, aztán hazabicikliztem, valamit tanultam, és a dolgozók iskolájában készültem az érettségire. A precíziós részlegen, ahol aztán dolgoztam, támogatták a tanulmányaimat. Kiderült, hogy a csoportvezető tulajdonképpen egy kétdiplomás jogász, csak éppen osztályellenség.

– Jó társaságba került tehát.
– Olyannyira, hogy a szakmunkásképzőben három-négy egyetemi tanár is oktatott minket: a félretett tanár a félretett diákot. Olyasmiket tanultunk, amit a rendes gimnáziumban nem.

– Ez nagyon jól leírja azt a kort, és azt is, hogy a Gondviselés hogyan tud görbe utakon is egyenesen írni!

– A sorsnak abszurd humora van. Ki sem lehetne találni olyan fordulatokat, mint amilyeneket az élet produkált.

Szóval, a munka tartott hattól kettőig, az iskola este hattól tízig, a közbeeső időben pedig hetente háromszor rajzszakkörre jártam. Itt olyan művészek tanítottak, akik a nappali tagozatos gimnáziumokban is oktattak. Volt köztük román is, magyar is – mind segítettek. Szinte rám parancsoltak: tessék dolgozni, csinálni, csinálni! Azok a diáktársaim, akikkel együtt kezdtem a gimnáziumot, akkor végeztek a Kolozsvári Képzőművészeti Egyetemen, amikor oda én bekerülhettem. Körülbelül hat évet vesztettem, de utolértük egymást!

– Megütötte a fülemet, hogy azt mondta: a járműjavítóban roncsokat kellett kikalapálnia. Restaurátorként is valami hasonlót csinált, nem? Roncsokat hozott helyre annak ellenére, hogy eredetileg modern festészetet tanult.
– Megismerni egy életformát annak roncsain keresztül nagyon izgalmas. Azok a családok – az enyémmel együtt –, akik a két világháború között éltek, a háború alatt és után majdnem mindenüket elveszítették. És ami megmaradt, az is roncs volt.

Többekben is megfogalmazódott az igény: javítsuk meg, hozzuk helyre ezeket a megrongálódott szobrokat, képeket! – így kezdődött a megismerkedésem a régi tárgyakkal. Sok olyan festménnyel találkoztam, amelyet a kitelepítéskor elloptak, aztán a család valahogy rálelt az ócskapiacon és visszavásárolta.

Akkoriban került a kezembe Szőnyi Istvántól „A képzőművészet iskolája”, amely bemutatta a restaurálás alapelveit, és utána is olvasgattam, de még mindig azt hittem, hogy a festőművészetben fogok nagyot alkotni. Eleinte, amikor restauráltam, azt hittem, csak javítok. A kolozsvári egyetem utolsó évében pedig, amikor már csak a diplomamunka védése lett volna hátra, eljöttem Romániából. Megnősültem, és feleségemmel, Lőrincze Zsuzsával úgy döntöttünk: ha már Magyarországon kell befejeznem az egyetemet, Budapesten visszairatkozom a Képzőművészeti Egyetem restaurátor szakára, harmadévre. 1977-ben végeztem mint festő-restaurátor.

–  Mondhatjuk, hogy jókor volt jó helyen? Hiszen akkoriban történt, hogy a Szépművészetiből átkerült a Várba, a Nemzeti Galériába a régi magyar gyűjtemény – köztük a szárnyasoltárok. A sok zavarba ejtő szentképpel a rendszer egészen addig nem tudott mit kezdeni.
– Az 1957-ben szovjet mintára létrehozott Nemzeti Galériában végre helyet kapott az 1200–1800 közötti időszak, a középkori és az újkori gyűjtemény is. Előtte ugyanis úgy tettek, mintha nem is lett volna művészet a Kárpát-medencében, mert a rendszer a szakrális műtárgyakkal nem tudott mit kezdeni. Itt kezdődött a restaurátori pályafutásom még diákként, részmunkaidőben. Ilyen kiállítás nem volt korábban, mindent nekünk kellett kitalálnunk. Jártuk a Felvidéket és Erdélyt, és felkutattuk a szárnyasoltárokat, amikből a megcsonkított Magyarország területén – részben a törökök miatt – elég kevés maradt. Egyetlen egyről tudunk igazából, azt is csak húsz évvel ezelőtt fedeztük fel Jákon. A kiállításokat többnyire belsőépítészek állították össze, akik össze-vissza csavarozták az oltárokat, hogy fel ne boruljanak. Ekkor vettem hasznát a korábbi szakmámnak: vasszerkezetekkel oldottam meg, hogy az oltár-installációk megálljanak a lábukon.

– „Gránátalma a szárnyasoltáron” című könyvében rávilágít egy komoly dilemmára: arra, hogy a restaurátor nem javít ki mindent, hanem olykor otthagyja a hiányt – mert az elveszett művészi értéket nem lehet pótolni. Ez sok vitás helyzetet szül, nem?
– Hiszen mit is lehet restaurálni? Azt, ami megvan. Általában az esztétikai helyreállítást mondják restaurálásnak, de ehhez tartozik egy konzerválási feladat is, hiszen a hordozóanyagot is meg kell őrizni.

Két szakmai tábor harcol egymással: az egyik azt tartja szem előtt, hogy milyennek kellene lennie az adott a tárgynak restaurálás után, a másik pedig azt nézi, hogy mi maradt meg az eredeti tárgyból, és innen közelíti meg a feladatot.

Nagy kérdés, hogy melyik periódust akarjuk bemutatni, és melyiket áldozzuk fel. Jön egy vizesedés, egy gombafertőzés, és a műtárgy szép lassan elfogy. Melyik az az állapot, amelyikben még többet jelent a hiányos tárgy, mintha kiegészítenénk?

– Hiszen, ha kiegészítenek egy festményt, az már többé nem az eredeti, ugye?
– Igaz az ókori mondás: „ha ketten csinálnak valamit, az nem lesz ugyanaz”. A restaurátorok a visszafordíthatóság elvét alkalmazzák: azt, amit mi hozzáteszünk, könnyen vissza lehet bontani. Gyengébb anyaggal dolgozunk az eredetinél. Ugyanakkor minden beavatkozást, aminek célja a jó állapot megőrzése és az eredeti érték hiteles bemutatása, az eredetihez közelítő színvonalon kell megoldani.

Fontos, hogy a restaurátor munkája háttérben maradjon, ne módosítsa kedvezőtlenül a tárgyat, a fókuszt megtartsuk az eredeti alkotáson.

– Az ön szakmájában nem elég az elméleti ismeret, kell a mesterségbeli tudás is. Kiváló festőnek is kell lennie annak, aki egy remekműhöz hozzányúl.
– Ez napi problémát jelent számomra is, aki legalább negyven éve dolgozok restaurátorként. Sokszor kísérleteznem kell, hogy melyik eljárással tudom elérni a legjobb eredményt. Volt olyan festményt, amelyikről háromszor is letöröltem a retust, mert nem tetszett. Veszélyes, ha a restaurátor átalakítja a tárgyat, mert elvész a lényeg: az, amiért korábban szerettük. Akkor jó a kiegészítés, ha az arányosság, az egyensúly helyreáll, és ezt az egyensúlyt mindig a műtárgy diktálja. 

– Nagy bátorság kellhet ahhoz, hogy az ember hozzányúljon például egy Tizianóhoz, még akkor is, ha kezdetben nem is lehet biztos abban, hogy a keze alá kerülő kép valóban az ő műve…
– Nagy bátorság kell ahhoz is, hogy az orvos nekilásson egy operációnak! Amit Tiziano csinált, az a szó szoros értelmében vett festészet: nem megrajzolta és kifestette a vásznat, hanem hatalmas erővel és lendülettel tette a helyére a formákat. Megkomponálta a festményt, és itt-ott jeleket tett, általában fehérrel. Így jelölte az épülettagolásokat, így alakította át Szent Pál ruháját is azon a bizonyos képen, amely 2005-ben bukkant fel a Nagyházi Galéria aukcióján, és amely most már a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításán látható. Tátrai Vilmos művészettörténész, az itáliai reneszánsz festészet legnagyobb ismerője és Lengyel László művészettörténész voltak azok, akik közel egy évnyi kutatómunkával visszavezették a festményt 1640-ig. Megtalálták a festő modelljét is a megrendelő modenai herceg személyében. Francesco’d Este, aki korábban a pápai államot fosztogatta, maga is végigjárta a megtérés damaszkuszi útját. A Szépművészeti Múzeum jó ideig úgy védte ezt a képet, mint velencei festő művét a XVI. század elejéről.

Sokáig nem merték kimondani, hogy Tizianóé. A restaurátorra hárult a feladat, hogy az egyezést a leírásokkal és Tiziano sajátkezűségét bizonyítsa.

Én a kutatómunkával párhuzamosan végeztem a restaurátori feladatokat. A röntgenfelvételek árulkodtak az alkotói folyamatról: kiderült, hogy például Szent Pál ruháját többször is átalakította a mester. Ez a felfedezés perdöntőnek számított.

– Az ön munkája olyan izgalmas, mint egy helyszínelőé! Hiszen olvasnia kell a legapróbb jelekből is: érteni kell, hogy mit jelent egy kékesen felsejlő háttér, mit jelent a barátszegfű vagy a kakasmandinkó szerepeltetése egy reneszánsz képen…
– Ez nyomozás, valóban. A kisebbik fiam kertészmérnök, őt kérdtem meg, hogy segítsen beazonosítani a növényeket például a Pálffy-hagyatékból származó Madonna-képen, amely Leonardo da Vinci műhelyében készült. A tájképi háttér klasszikus módon, olajjal festett, míg a figurákat alárajzolták. A Madonna kék köpenye lazurittal, enyves festékkel lett kiszínezve, de szerepel a képen tojástempera is. A következtetést viszont, hogy mindez mit jelent, már a művészettörténészeknek kell levonniuk. Közel járunk ahhoz, hogy megnevezzük a szerzőt.

– Mondhatjuk, hogy legnagyobb munkája Munkácsy Krisztus-trilógiája? Méreteit tekintve mindenképpen… és talán abban a tekintetben is, hogy tíz évet áldozott erre a munkára az életéből. A háromból kettő nagyon rossz állapotban került önhöz.
– A Krisztus Pilátus előtt és a Golgota a philadelphiai kereskedő, John Wanamaker tulajdonába került. A ház, ahol a két képet tartotta, 1907-ben leégett, és ezt a két hatalmas képet keretéből kivágva kimenekítették az égő házból, kivonszolták a szabadba, a hóra… Akkori tudás szerint helyrehozták 1911-ben, aztán évente egyszer, húsvétkor kiállították Philadelphiában – hurcolták tehát oda-vissza ezeket a 31–36 négyzetméteres alkotásokat. Itt-ott javítgatták, új húzószélet csináltak neki – ezért mondom, hogy elhasználták.

1995-ben lehetett a világon először együtt látni a három Munkácsy-festményt Debrecenben, a Déri Múzeumban. Ekkor vált ismét világhírűvé.

– Hogyan viszonyul ahhoz a tényhez, hogy az állam az idén 3 milliárd forintért vásárolta meg a Golgotát? Ma már ebben a műben az ön munkája is benne van. Abban az állapotban viszont, ahogy a kép Magyarországra került, ennek az összegnek a töredékét sem érte.
– A képnek majdnem negyven százalékát átfestés fedte a tűzvész utáni restaurálás miatt. Az eredeti festés fölötti vékony füstszennyeződés mikroszkópos rétegvizsgálattal vált láthatóvá – ezen két-három festék- és öt-hat lakkréteg is volt. A tisztítás során derült ki, hogy az átfestés alatt viszont szinte tökéletesen megőrződött Munkácsy festménye. A Krisztus Pilátus előtt, valamint az Ecce Homo restaurálásánál ugyanezeket az eljárásokat alkalmaztuk. Nagy csapatmunka volt! (A restaurátor egyébként szerzői jog szerint nem alkotó, hiszen ami megvolt, csak azt utánozza. Hát akkor a karmester vagy a versmondó mit csinál? – kérdeztem. Az más! – mondták erre.) Amúgy nagyon helyes, hogy ezek a művek végre rangjukra kerültek, hiszen kulturális örökségünk legjobb darabjai közé tartoznak. A vételár a tényleges értéket próbálja pénzben kifejezni. Annak pedig mindenképpen híve vagyok, hogy az értékeinket, amit csak lehet, be kell mutatni, ki kell állítani, hogy lássák az emberek! Hiszen ami el van zárva, az olyan, mintha nem is lenne.

A másság elfogadását valahogy mindig sikerül egyes értékkel szemben, azokhoz viszonyítva kommunikálni, és emiatt nehéz elhinni, hogy az elfogadás szivárványos zászlaját lobogtató „békeharcosok” nem mások rovására akarják érvényre juttatni a szempontjaikat.

Az elvárás világos: gyártsunk propagandairodalmat, ami alkalmas bizonyos nézetek elterjesztésére, a befogadók véleményének befolyásolására, meggyőzésére. Tegyük mindezt a legnyitottabb, legfogékonyabb, legkiszolgáltatottabb korosztályban, amelyik még nem tudja különválasztani a saját véleményét a szüleiétől – akik, ugye, a jó kis propagandamesét majd felolvassák nekik.

Egyrészt ilyen mesekönyv már van (a nemzetközi piacon egész csomó, A herceg és a lovag pedig magyarul is megjelent), de jól van, legyen több, amíg nem teszik kötelezővé: olvassa, aki akarja, nem muszáj kézbe venni. Nem tűnt jó ötletnek például az sem, hogy a hagyományosan katolikus Horvátországban látványosan elégették a szivárványcsaládokról szóló mesekönyv plakátját, mert, amint az várható volt, az akciónak nagyobb lett a füstje, mint a lángja – jó messzire elszállt a genderpropaganda-kiadvány híre.

A kérdés az, hogy mi értelme van jól ismert meséket újraírni. Hiszen a legismertebb meséknek éppen az a lényegük, hogy népmesék: vagyis nem egy szerző írta, hanem sok ember továbbadásával formálódott. Ezért hatnak kortalanul, idő és tér kereteit szétfeszítve érnek el gyereket és felnőttet, fiatalt és idős embert, férfit és nőt. A mesék olyan ősi tudást összegeznek egy magasabb, elvont szinten, ami az egyéni problémák, elakadások feloldásához kínál megoldókészletet – azoknak is, akik jól érzik magukat a bőrükben, és azoknak is, akik úgy érzik, hogy rossz testbe születtek.

Felesleges tehát a meséket megerőszakolni és egy bizonyos, sajátos értelmezést kényszeríteni rájuk, amikor az irodalom valódi értéke éppen abban áll: ahány olvasó, annyi vers, mese, vagy éppen könyv. Az élmény, a tanulság, a hatás ritkán ugyanaz.

Jó lenne, ha a szabadság harcosai meghagynák a mesék szabadságát, és bízni tudnának azok ősi, gyógyító erejében.

Kedves Doktor Bori!

Nagy kétségbeesésemben írok Önnek: egy csodálatos féléves kislány büszke apja vagyok. Feleségemmel négy éve élünk boldog házasságban. Lányom születése pillanatától fogva mindenben ugyanúgy részt veszek, mint az édesanyja: etetem, altatom, öltöztetem, pelenkázom, fürdetem, játszom vele. Minden héten egyszer apás délelőttöt csinálunk, hogy a feleségem egyedül tudjon maradni pár órára otthon. A lányom is szeret engem, kötődik hozzám, ami nagy boldogság a számomra.

Mégis aggódom: miféle mintát közvetítek így felé? Hol vannak itt a hagyományos férfiszerepek? Elvégre mégis csak én vagyok az apja, a Férfi a családban! Miféle apakép, férfikép fog így kialakulni benne, ha azt látja, hogy mindent ugyanúgy csinálok, mint az édesanyja?

Kérem segítsen nekem, Doktornő!

Üdvözlettel, Egy szorongó Apa

Kedves „Szorongó Apa”!

Ön nevezte így saját magát, de engedje meg, hogy ezen mosolyogjak egy kicsit: mintha Hüvelyk Matyi „Égimeszelő”-ként írná alá a levelét… Ha Ön valóban és becsülettel szorongana, akkor ezt agresszióval leplezné, megpróbálná elnyomni a feleségét, és semmiképpen sem fogadná el, hogy Nő létére ugyanolyan jogokkal rendelkezzen, mint Ön.

No de ne vágjuk a dolgok elé! Agyonbeszélt tény, hogy az elmúlt 100–150 évben alapvetően megváltoztak a nemi szerepek. Ma már egy nő is járhat egyetemre, lehet értékes szakmai pályája, nincs hátrányban amiatt, hogy fizikailag gyengébb és kevésbé szőrös (de legalábbis több időt tölt szőrtelenítéssel), mint férfi társa – akire viszont így a gyermeknevelés és a háztartás feladataiból is hárul valamennyi.

Ez az új helyzet a mi szempontunkból bizony igen súlyos kérdést vet fel: kitől fognak rettegni ezek után a gyermekeink, ha nem az apjuktól, aki korábban teljhatalmat gyakorolt a családban? Ha erős, szőrös édesapjuk nem traumatizálja őket, akkor mit gondol, ki fogja?

Jól gondolja, senki nem teheti meg ezt Ön helyett. Kérem, emberelje meg magát, és térjen vissza a 19. századba: legyen Igazi Férfi!

Sajnos levele alapján nemigen bízom abban, hogy Ön ezen a téren egyedül is elboldogtalanul, így inkább pontos forgatókönyvet írok, amelyből ellesheti, hogyan is telik

az Igazi Férfi egy napja.

Reggel

az Igazi Férfi (a továbbiakban I. F.) kényelmes időben kel, elgondolkozva megborotválkozik, miközben felesége két szoptatás között elkészíti az ovis és iskolás gyerekeket, megcsinálja a reggelit: kávét főz, kenyeret pirít, és ő maga is kapkodva felöltözik. I. F. közben komótosan elolvassa a telefonján, mi hír a nagyvilágban, megeszi a reggelit, aztán hirtelen az asztalra csap:

– Az istenfáját, megint zuhant a BUX!!!

Mindenki összerezzen. És akkor I. F. türelmetlenül felpattan.

– Na jó, aki jön, jön, én indulok! – harsogja. – Valakinek dolgozni is kell!

Majd öles léptekkel kitrappol a kocsihoz, a gyerekek alig érik utol.

Délben

I. F. a munkatársaival ebédel. Itt más arcát mutatja, mint otthon. Nagy mókamester, tréfálkozik, elmesél a kollégáknak néhány szőke nős viccet.

– Miért megy a szőke nő egy konzervvel a háza tetejére? Mert az van a dobozra írva, hogy a szavatossági idő a tetőn van!

Amikor erre egyik kolléganője sértetten feláll az asztaltól, ő széles jókedvében így rikolt:

– Az istenfáját, ezekkel a feministákkal már viccelni se lehet!!!

Este,

mielőtt belépne a lakásba, ismét magára ölti egy olyan ember arcát, aki felfoghatatlanul nagy áldozatokat hoz a családjáért. Ha hozzászólnak, felmordul:

– Az istenfáját, csak öt nyugodt percet kérek az egész napos robotolás után!!!

Ezután leül olvasni, vagy vidáman cseveg telefonon, míg a felesége elkészíti a vacsorát. Evés közben elkalandozik a figyelme – de nincs is rá szüksége, hisz akárki akármit kérdez, már úgyis megvan a helyes válasz:

– Azért, mert én azt mondtam.

Esetleg:

– Mert én vagyok az apád.

Ennyi az egész, nem ördöngösség, igaz? Arra biztatnám, hogy próbálgassa a vastagon szedett mondatokat a megfelelő napszakban elmondani, és várjon, hogy mi történik! Ha érzi már, hogy szerettei lassan elhidegülnek Öntől, ha gyermeke távoli, rettegett idegenként kezd tekinteni Önre, akkor sikerült: Igazi Férfi lett! És végre elkezdheti hatékonyan tönkretenni mindenki életét. Kapja már össze magát, az istenfáját!!!

Doktor Bori

Kedves Olvasó! 
Kérem, írjon ímélt nekem! Panaszolja el, ha túl jó az élete! Ha boldog, ha rendben van minden!  
Segítsen rosszabb hellyé tenni a világot! 
Előre is csalódottan várja leveleit  
a [email protected] címre:  
Doktor Bori 

A cikk a Képmás magazin 2019. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A kiskori fotók a tanúim, amiken már négy-öt évesen szerepeltem, hogy színésznő szerettem volna lenni. „Kislányom, azért az ELTE angol-magyar szakára is felvételizz!” – valahogy így fogadták a szüleim a színészet iránti lelkesedésem, de egyébként hagyták, hadd járjam a saját utamat. Azt hiszem, azért, mert édesanyám is színésznői álmokat dédelgetett, de neki nem engedték, határozottan más szakma felé terelték, pusztán féltő szeretetből. Védett, csendes gyerekkorom volt. Emiatt tipikus későn eszmélős típus vagyok. (mosolyog)

A gimnáziumban eltűntem, és velem együtt a célom is. Nem volt más szempont, csak hogy beilleszkedjek és elvégezzem a kötelező feladatokat. Közben megszállottan sportoltam. Atletizáltam, amiben komoly sikereket értem el, de egy idő után rájöttem, nem ez lesz az én utam.

Egy jó barátom az iskolában egyetlen mondatával visszarántott. Julinak hívták, és ő büszkén vállalta: színésznő lesz. Eszembe juttatta, hogy nem is olyan régen én ugyanezzel a céllal éltem a mindennapjaimat.

Együtt felvételiztünk a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahol megismertem az izgalom és a pánik letaglózó hatalmát. Csak álltam és néztem, miközben elvakított a reflektor. Egy hang se jött ki a torkomon, mozdulatlanná dermedtem. Tudom, ez egy szép bemutatkozás volt. (nevet) Érthető módon nem kerültem be az egyetemre, de próbálkoztam tovább. Szerencsére nem hiába, mert egy másik kapu viszont kinyílt előttem, felvételt nyertem a Nemzeti Színház Stúdiójába. Nekem nem voltak kapcsolataim, különösebb lehetőségeim, egy egyszerű budapesti lány voltam, aki próbált élni egy álommal, egy álomnak. Egy évvel később, némi tapasztalattal felvértezve, ismét felvételiztem az egyetemre, és sikerült. A tablóképem kinn van az irodám falán. Nagy becsben tartom. (mosolyog)

Az egyetem elvégzése után szerelmi okok miatt a budapesti lány vidéki lett. Először Miskolcra kerültem, ahol olyannyira nem találtam a helyem, hogy se időt, se gondolatot nem hagytam arra, hogy megszokjam az új közeget, két hét után felmondtam. Furcsa időszaka volt ez az életemnek.

Elvégzed az egyetemet, a vágyott egyetemet – azt hiszed, hogy most már minden kis puzzle a helyére kerül és összeáll, de nem. Ekkor esik csak szét igazán. Ezzel sok fiatal szembesül.

Muszáj megemlítenem Madaras József színész-rendezőt, mert ha ő nincs, nem tanulok meg sok olyan dolgot, ami kellett a túléléshez, az eligazodáshoz és a helytálláshoz ebben a hivatásban és az életben egyaránt. Vele főiskolás koromban dolgoztam először együtt egy tévéjátékban, de ekkor még nem gondoltam, hogy később az ő segítségével szerződhetek majd a József Attila Színházba. Hitt bennem. Utána Pécsre kerültem, majd Zalaegerszegre. Pécsett egy „jó létezés” volt, tele izgalmas emberekkel. Olyan csapatba kerültem, akikkel öröm volt együtt lenni, akikkel repültek a napok. Szerettünk összetartozni, annyira, hogy próbák után sem siettünk haza, hanem együtt töltöttük az estéket, beszélgettünk, főztünk. Ilyen közegben a legjobb lenni, mert motiváló, elfogadó, építő. Itt ismerkedtem meg a szerelemmel is. (mosolyog)

A ’90-es években Zalaegerszegen nagyon klassz főszerepeket játszhattam, de azt éreztem, hogy hiába adok bele mindent, ami én vagyok, kevés. Akkoriban teljesen mást jelentett vidéken színésznőnek lenni, mint napjainkban. Hogyan lássák, ki vagy, milyen vagy, ha nem jut el a játékod a szélesebb közönséghez, és ha nem kapsz szakmai visszajelzést? Én vágytam arra, hogy megnézzenek, hogy „tükröt tartsanak” nekem a fontos pesti kritikusok. Aztán rájöttem, hogy nem akarom a mondataimat mindig bezzeggel kezdeni, hogy azt érezzem, „bezzeg, ha ezt én játszottam volna, bezzeg, ha Budapesten lennék”. Ma már több a lehetőség vidéken is, de akkor nem volt. Nekem pedig nem volt esélyem felkerülni, de az is lehet, hogy csak türelmetlen voltam… 1995-ben volt az utolsó fellépésem Kőszegen, A sevillai borbély című darabban. (mosolyog) Amikor abbahagytam a színházat, híradózni hívtak, de akkor még nem álltam készen a váltásra, nem mertem elvállalni.

Én nem tudok csak a szép dolgokról mesélni, mert nem volt minden szép, tudatos meg pláne nem. Mindannyian megtanuljuk a saját kis leckéinket, ahogy én is, hogy nem bújhatok el a döntések elől, akkor sem, ha nem egyértelmű, hogy az adott döntésem jót vagy rosszat hoz az életembe.

Nagyon ritka, hogy előre tudjuk, melyik a jó irány. Jobb is, hogy nem tudhatjuk. Milyen kiszámítható lenne, ha látnánk, hogy sikert vagy kudarcot kapunk. (nevet) Jó, lehet. hogy megspórolnánk néhány „felesleges” kört, de nem fejlődnénk, nem félnénk, nem izgulnánk, nem tudnánk kíváncsiak lenni.

Rájöttem, hogy nem kell életem végéig egy helyen dolgoznom, görcsösen ragaszkodnom a végzettségemhez, és hogy bármikor hozhatok rossz döntést, a fontos az, hogy merjek dönteni, mert csak akkor történik valami, akkor haladok valamerre. Nem tudok átevickélni az életen, és nem is akarok. A biztonsági játék megrémiszt. Szerintem ez a legfontosabb: merni dönteni, beleállni, kockáztatni.

1996-ban szerkesztő lettem az akkor még egyeduralkodó Magyar Televízióban. A Mélyvíz, illetve a Repeta című műsort készítettem. Itt éreztem először, hogy a helyemen vagyok. Inspirált a légkör, tele volt kihívással és folyamatos fejlődési lehetőséggel. Egy-egy műsor elkészítéséhez sok és a lehető legszélesebb körű tudással és információval kellett felkészülni.

Az én dolgom volt például a műsorvezető felkészítése, tájékoztatása, ehhez rengeteget kellett olvasni, kutatni, és akkor még minden információt, háttéranyagot könyvtárból kellett kibányászni. Hiszen akkoriban még nem volt a barátunk a Google. (nevet) Életem egyik legpezsgőbb korszaka volt. Ha most visszanézek – bár még nem vagyok olyan öreg (nevet) –, a legkreatívabb néhány év volt.

Közben várt rám az egyik legnagyobb szerep: édesanya lettem. Mindig több gyereket szerettem volna, mert fontosnak tartottam, hogy legyen valakijük, akivel meg tudják osztani a játékot, a testvéri szeretetet, az életet. Három gyermekem született, egy lány és két vagány srác. (mosolyog) Aki ismer, tudja, én sosem voltam igazi anyatípus. Sokszor vigyázott bébiszitter a gyerekekre. Szükségem volt arra, hogy én is létezzek, hogy legyen időm saját magamra, a páromra és arra is, ami a munkám, ami foglalkoztat. Mielőtt bárki ítélkezne: igen, éreztem rosszul magam amiatt, hogy nem voltam egész nap mellettük. De aztán rájöttem, ha otthon maradok, akkor sem töltöm az egész napot velük, mert a figyelmem kimerül. Így hát elmentem a szinkronstúdióba, forgattam, sajtóztam – mert ekkor már ez is belépett az életembe –, utána pedig egyenesen haza, kikapcsoltam a telefonom, és csak az övék voltam.

Úgy éreztem, amikor velük vagyok, akkor tényleg csak ők léteznek, megkapják az összes figyelmem, türelmem, békém.

Egyáltalán nem utolsó szempont, hogy egy anya hogyan érzi jól magát, hogyan tud kiegyensúlyozott lenni – és ha kimondjuk és felvállaljuk, hogy neked úgy jó, nekem meg amúgy, akkor a gyerekek a jót, a jobbat kapják meg belőlünk. Nem érdemes az elvárásokat magunkra erőltetni, a saját elvárásaink is épp elegendőek. (nevet)

„Adják már nálatok a Sex and the City-t? Mert ha igen, azt neked kell szinkronizálni!” – jelentette ki határozottan a gyerekeim apjának egy amerikai barátnője, amikor Magyarországon járt és nálunk vacsorázott. Azt sem tudtam, miről beszél. Eltelt két év, majd egy délután csörög a telefon: „Az HBO-n indul egy új sorozat, és a rendező rád gondolt!” Amikor megláttam, hogy a Szex és New Yorkról van szó, hihetetlen boldog és meglepett voltam. Egyre jobban izgatott, hogy miért gondolják, hogy a főszereplő, Sarah Jessica Parker Carrie-je ennyire illik hozzám. Hamar kiderült. A szinkronizáláshoz figyelem, jó ritmusérzék, pontosság és mély érzelmi empátia szükséges, de Carrie-nél nem volt szükség különösebb erőfeszítésre. Azt éreztem, ő olyan, mint én. Nagyon passzoltunk egymáshoz.

Bennem is megvan az a nagy szabadság iránti vágy, ami Carrie-ben, és én is minden helyzetben a boldogságot, a teljességet próbáltam és próbálom megkeresni, ami sokszor szorongással, áldozatokkal és fájdalmakkal jár.

Elementáris erejű sorozat volt – ma sincs olyan nap, hogy ne lenne műsoron valamelyik csatornán, pedig már több mint tíz éve véget ért. Okosan, szépen, mély empátiával, pontosan, ugyanakkor szellemesen mesél a nőkről, a kapcsolatokról, a szingliségről; arról, hogy az élet nem ér véget negyvenévesen, jár nekünk és vár is még ránk sok jó dolog, ha elég nyitottak vagyunk. Imádtam csinálni.

Akit még inkább szeretek szinkronizálni, az Robin Wright. Gyengéd, lágy, finom eszközökkel dolgozik, érzékeny a játéka. Egyszerűen lenyűgöz. De többek között szinkronizáltam Julianne Moore-t, Jamie Lee Curtis-t, Mary McCormackot is. Az a színész jó a szinkronban – szándékosan nem szinkronszínészt mondok, mert az szerintem nem létezik –, akinek nem túl karakteres a hangja, könnyedén tud simulni a különböző figurákhoz és színészekhez. Talán én is ilyen vagyok. (mosolyog)

Sokan tapasztaljuk, hogy milyen éles szakadékok húzódnak a munkahelyek között. Dolgoztam én is olyan helyen, ami teljesen bedarált, annyira, hogy ha elmegyek az épület előtt, még ma is összeszorul a gyomrom. Most jól vagyok, visszatértem az alma materhez, oda, ahol minden kezdődött: a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahol művészeti menedzserként dolgozom. Meglepő fordulat! (nevet) Egykor arra vágytam, hogy színész lehessek, most pedig az tesz boldoggá, ha a jelenlegi színészpalántáknak tudok segíteni a pályakezdésben. Úgy érzem, ragaszkodnak hozzám – legalábbis remélem. Szeretném, hogy így legyen. (mosolyog)

A Szerencsejáték Zrt. társadalmi felelősségvállalási tevékenysége jegyében 2017-ben létrehozta „A játék összeköt!” elnevezésű programot, együttműködve a Fogyatékos Emberek Szakszervezeteinek Tanácsával. Az országos kezdeményezés révén eddig összesen nyolc befogadó játszótér épült Budapesten és vidéken, nagy részük 2019 őszén nyitotta meg kapuit.

A Szerencsejáték Zrt. az ünnep közeledtével, november 4-én újra bevezette karácsonyi sorsjegypárját, a Kis- és Nagykarácsonyt, amelyek limitált példányszámban elérhetőek az értékesítőhelyeken. A Nagykarácsony sorsjegy értékesítéséből 2020-ban további akadálymentes játszóterek épülhetnek fel.

A Szerencsejáték Zrt. felmérése szerint a magyar játékosok számára a szezonális karácsonyi sorsjegy különösen kedves, amelyre szívesen áldoznak és adják ajándékba, sőt örömmel fogadják, ha a sorsjegyhez jótékonysági cél is társul. A tavalyi karácsonyi sorsjegyek fogadtatását vizsgáló kutatás eredményei azt mutatták, hogy a fiatal felnőttek körében különösen népszerűnek bizonyult a sorsjegy: mind a vásárlók, mind pedig a kipróbálók körében sokkal magasabb volt a 18-29 évesek aránya, mint a többi korosztályé.

A Kiskarácsony sorsjegyet kipróbálók körében nagy sikernek örvendett, hogy a sorsjegy ajándékba adható (41%), és egyharmaduk pozitívan értékelte azt is, hogy többféle változat van belőle. A Nagykarácsony sorsjegyet kipróbálók közül a legtöbb válaszadónak az tetszett, hogy a sorsjegy kinyitható, mint egy ajándék (53%), továbbá a sorsjegy ünnepi hangulata (45%), valamint, hogy ajándékozható (39%). A sorsjegy vásárlók nagyjából 80%-a (4/5-e) tudta, hogy jótékony célt is támogat ezzel, háromnegyedük pedig azt vallotta, hogy ez kifejezetten fontos tényezőként szolgált a sorsjegy megvásárlásában.

A lottótársaság arra törekszik, hogy megmutassa játékosainak a játékban rejlő valódi élményt, és felhívja a figyelmet a társadalmi felelősségvállalásra. A Nagykarácsony sorsjegy esetében a játék örömén túl egy fontos üzenetet is társítottak a termékhez: az új sorsjegy megvásárlásával a játékosok a lottótársasággal együtt járulnak hozzá, hogy 2020-ban további befogadó játszóterek épülhessenek országszerte. „A játék összeköt!” program 2017-es indulása óta több ezer gyermekhez jutott el, megteremtve így a közös játék örömét.

Kiskarácsony sorsjegy

• A Kiskarácsony sorsjegy lyukasztott és formára vágott, fenyőfadíszt ábrázoló grafikája teszi különlegessé.
• 4 különböző változatban megvásárolható.
• A sorsjegyek kaparófelülete 10 milliós főnyereményt, 10 darab 1 millió forintos, és 445 millió forintnyi további izgalmas játékot rejt.
• A megnyerhető főnyeremény összegén túl a Kiskarácsony - a megajándékozott nevét ráírva - ajándékkísérőként csomagra, illetve karácsonyfadíszként fenyőfára is felakasztható.
• 300 Ft-os árával a Kiskarácsony sorsjegy a Szerencsejáték Zrt. sorsjegykínálatának legkedvezőbb, mindenki számára elérhető terméke.

Nagykarácsony sorsjegy

• A Nagykarácsony sorsjegy már méretéből és sokszínűségéből adódóan is kitűnik a lottótársaság sorsjegy-kínálatából, hiszen közel A4-es méretű, és 24+3 nyitható ablak található rajta. A perforáció mentén nyíló ablak felnyitását követően válik elérhetővé a sorsjegyen lévő négy játék.
• A kalendárium számozott kis ablakai 1-től 24-ig egy-egy szimbólumot rejtenek.
• A sorsjegyet gyakran ajándékba veszik, így szerepel rajta egy „Neked Tőlem” felirat.
• A Nagykarácsony sorsjegy 100 millió forintos főnyereménye mellett 30 darab 10 millió forintos, 100 darab 1 millió forintos és összesen 4,33 milliárd forint értékű további nyereménnyel is gazdagodhatnak a játékosok.
• A 3000 Ft-os Nagykarácsony sorsjegy a jelenleg elérhető sorsjegy-kínálaton belül a legmagasabb, 100 millió forintos főnyereményt kínálja.

– A szentpétervári Színházi Olimpiát is megjárta ez a vizuálisan sokkoló, sok szempontból felkavaró darab. Hogyan viszonyultok az előadás erőteljes világához? Hogyan érzitek benne magatokat?

Berettyán Nándor (B.N.): Visconti filmje, a Rocco és fivérei egy alapvetően érzelmes történet, amit a film realista közegbe helyez. Az volt a szándék, hogy e mellé fölépítsünk egy provokatív, erőteljes, expresszív manifesztum-világot. Ez ad ellenpólust az alaptörténetnek. A manifesztum-világ azzal is provokál, hogy önmagát, a saját hitelességét folyamatosan megkérdőjelezi. A Parondi-fiúk vidékről érkezve szembesülnek a várossal, ezzel együtt a manifesztum-világgal, ami nagyon sok mindent kínál. Éppen az a darab fő kérdése, hogy ez a csábítás kire mennyire hat. Simonéra például, akit Bordás Roland alakít, nagyon, őt teljesen bevonzza. Szerepem szerint talán én, Rocco kapcsolódok legkevésbé ehhez a világhoz, én vagyok az, aki ezt leginkább eltolja magától és legkevésbé fogadja be.

­– Habár az idősíkot tekintve valóban összeérhet a történet két szála, kérdés, hogy az összeillesztést a nézők mennyire találják harmonikusnak. Számotokra, vidékről – Balmazújvárosból – a fővárosba költöző fiatalok számára mennyire komfortos, ismerős az az életérzés, amit a darab közvetít?

Berettyán Sándor (B.S.): A három és fél órás darabban alig van olyan jelenet, amelyikben ne történne valami úgy, mint a hangpulton a sávok: folyamatosan.

Egyszerre zajlik minden, ahogy egyébként egy nagyvárosban is: valakit baleset ér, valaki szerelembe esik, valaki gyászhírt kap, valaki éppen megnyeri az ötös lottót… rengeteg érzelem!

Közben impulzusok bombáznak: vedd meg ezt vagy azt, tüntetés miatt elterelték a forgalmat, baleset miatt nem jár a metró... Ebben a kavalkádban hogy találja meg magát az ember? Erről szól az előadás. Az általam megformált legidősebb fiú, Vincenzo az, aki a vidéki csendből érkezve elsőként próbál meg belemerülni ebbe a zajos világba és ott érvényesülni ilyen-olyan úton. Csakhogy azt látjuk, hogy a bátor tarisznyás útja sehova nem vezet, mert ugyanott tart a történet végén, mint az elején, éppen csak annyi plusz felelősséggel, hogy van már két gyereke is. Ezen túl ő semmit nem tudott elérni a nagyvárosban. Vincenzo hozzájárulása a családi összetartáshoz annyi, hogy megismerteti a testvéreit a boksz világával. És hogy én, mint magánember hogyan viszonyulok a nagyvároshoz? Az impulzusdömping miatt kezdem elveszíteni a szimpátiámat iránta. Egyre jobban tudom értékelni a csendet és a huszonnégy órát – mert a vidéki huszonnégy óra nem azonos a nagyvárosi huszonnégy órával. Az a „delta té”, amit fizikából tanultunk, másmilyen tempóban megy el itt, mint ott.

B.N.: A minap buszoztam, közben kellemes, megnyugtató zenét hallgattam. Le akartam szállni, hát kivettem a fülest, és hirtelen tarkón ütött a zaj: zúg a busz, egy autó fékez, másik dudál, valami boltból hallatszik a zene…

Volt pár másodperc lefagyás, hogy nem tudom földolgozni ezt a rengeteg ingert. Na, akkor eszembe jutott a Rocco! Mert erről szól. Hirtelen mellbe vág a város – pont, mint az előadás.

– Az előadásnak éppen az az egyik tételmondata, amely rengetegszer elhangzik, hogy „Érzéketlenek maradhatunk a nagyvárosok őrjöngő tevékenységével, az éjszakázás vadonatúj lélektanával szemben?” A másik pedig, hogy olyannyira vidékről származnak a Parondi-fiúk, hogy „vidékebbről már nem is lehet”.

B.N.: A próbán sokat beszélgettünk erről, mert sokan vannak a szeplők között úgy, mint mi. Ezért is készült a darabhoz kapcsolódó, „Így jöttem” című mini filmsorozat. Ez a kérdéskör sokunkat érint. Alig van ember, akinek fogalma lenne arról, hogy egyáltalán hol van Balmazújváros, ahol felnőttünk – pedig húszezer fős település!

– A vidék az olajfákkal, délibábokkal a színpadon nem jelenik meg, hanem csak az említés szintjén, hiánykén t– így érzékeltetve a visszatérés lehetetlenségét.

B.S.: A magam számára a vidékhez tartozó elemként fordítottam le a havazást. Amikor az előadásban először elkezd havazni, az a Parondi-fivérek számára olyan értelemben öröm, hogy munkalehetőséget biztosít. Holott úgy látom, a városban a havazás leginkább problémát jelent: latyak van, amit el kell takarítni, csúszik az út, lefagy a váltó, megáll a közlekedés – csak a gond. Emlékszem viszont egész jó kis otthoni telekre, havazásokra, a szüleim meg a nagyszüleim reakciójára: szépként élték meg a havazást. Nem nyűg volt elhordani a havat a ház elől meg az utcáról, hanem móka. Én a magam részéről a vidék-nagyváros kontrasztot a végkép-havazásban érzem át.

B.N.:

Sokat beszélgettünk arról, hogy vissza lehet-e térni a szülőföldre, vissza lehet-e változtatni ezt a világot. A film és a darab tanulsága is az, hogy nem lehet.

És sajnos ebben van valami. A nagyszüleim világát nem lehet visszahozni. Nagyapám például soha nem járt külföldön, nagyanyám is csak egyszer, amikor eljött Szatmárnémetibe engem megnézni a Körhintában – de nem is vágynak erre. Nyilván annak a vidéki létnek, amit elvesztenek a fiúk, vannak árnyoldalai is. Ne legyünk naívak! Én különben vidéki leszek, amíg csak élek. Az első felvonás elején egy nagymonológban arról beszélek, hogy mindenki beleszokott a városi létbe, csak én nem, mert én nem találom ott a helyem. Vannak szomorú estéim, amikor ezt otthon is elmondom. A menyasszonyom, Kinga ilyenkor a fejemre csap, hogy hagyjam már a panaszkodást! Hiszen Budapest tele van lehetőséggel, egy csomó nagyszerű dologgal – ami a Hős utcával, a zajjal együtt van jelen.

Az a kérdés, hogy mennyire van az embernek olyan ösztönös, genetikai ritmusa, ami megtartja, vagy mennyire erős lelki gyökerekkel kapcsolódik a morális rendhez. Hiszen látjuk mi is, hogyan vesznek el a kapaszkodók.

Összefolyik az idő, egymásba csúsznak az életszakaszok. Ahogy az évszakokat egy városban érzékeljük, az nem a valóság. Budapesten egy kiskabátban le tudok élni egy telet, hiszen az utcára csak két percre kell kilépnem, és mindenhol fűtenek. Az időnek is más az érzékelése. Sokat beszélgettünk arról is, hogy mit jelent „az éjszakázás vadonatúj lélektana”. Kialakult egy olyan attitűd, hogy a nappalokat tudjuk le. A nappal a munka ideje: ezen legyünk túl valahogy, aztán majd éjszaka élünk, szórakozunk, kikapcsolódunk. Áttolódik az élet éjszakára – vidéken ilyen nincs. Mit okoz ez az emberben? Azon gondolkodtam: volt-e barátom, akivel nem éjszaka találkoztam? Mondhatám, hogy a munka miatt, de ez nem teljesen igaz. Találkozhatnánk néha délután is, de ez valahogy fel sem merül.

– Nem vetődött fel a szereposztáskor, hogy Sándor játssza Simonét, a rosszfiút? Hiszen Az ember tragédiájában Nándor játszotta Lucifert, Sándor pedig Ádámot. Most, ha már Nándor kapta a jófiú, Rocco szerepét, Sándor lehetett volna a rossz, és akkor helyreáll az egyensúly, revans.

B.S.: Mivel én bitorlom a Nemzetiben a legtöbb pozitív figurát, így ez szóba sem került. Pedig érdekes felállás lett volna, magam is nagy kihívásnak éltem volna meg. Bordás Rolandnak rendkívül jól áll Simone szerepe, nagyszerű benne, jobban áll neki, mint ahogy nekem állna egyébként.

– Nándor viszont a Csíksomlyói Passió Krisztusa után megint egy olyan figurát alakít, akit sokan krisztusinak gondolnak…

B.N.: Általában én is megnyerem a pozitív figurákat, ritka, hogy nem – szinte csak Lucifer az egyetlen kivétel. Roccóban valóban van egy krisztusi attitűd, de Rocco egy rossz Krisztus. Nagyon jó akar lenni, és a rosszindulatnak vagy a rossz erkölcsnek még a morzsája is hiányzik belőle – csak éppen rosszul akarja a jót. Az a különbség kettejük között, hogy Jézus nem naiv. Tisztában van a valósággal, ahhoz viszonyul, nagyon is tudatosan. Roccónak viszont éppen az a bűne, hogy nem akar tudomást venni a valóságról, ezért szörnyű dolgokat művel. Legmélyebb pontja, amikor visszaküldi Nadiát a prostituált létbe. Szerepe van abban, hogy a történet gyilkosságig fajul.

– A pokolba vezető út is jó szándékkal van kiközve. Rocco sokszor megmenti a testvérét a tettei következményeitől. Ismerős ez a saját kapcsolatotokból?

B.N.:

Ilyen kiélezett helyzetekbe az életben nem kerültünk, hála Istennek. De mindig ott voltunk egymásnak.

B.S.: Felelősséget nem vállaltunk át, de osztoztunk. A kölcsönösség jellemző a mi kapcsolatunkra. Előfordul, hogy valamelyikünk elvállal egy munkát, de közbejön valami, olyankor felhívjuk egymást: elvállalod? Sokszor kérdezik viszont tőlünk, hogy a testvéri irigység, viszály jeleit már fölmutattuk-e. Mindig nemmel feleltünk, de éreztük, hogy ez szinte már elvárás. Úgyhogy a Tartuffe-be beépítettünk egy veszekedős jelenetet. A második felvonásba úgy jövünk be, hogy elkezdünk egymással szájalni – leginkább a magunk szórakoztatására. Mert se egymásra nem vagyunk irigyek – se olyan nagyon senkire.

– Mi a következő közös munka, amiben mindketten részt vesztek?

B.S.: A „Súgó”, amit Nándi írt és rendez, és a társulat fiatal tagjaival csináljuk – január 5-én lesz a bemutatója.

B.N.: Aztán következik García Márqueztől az „Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája”, amit szintén én rendezek, és Sanyi kapta az egyik gyilkos szerepét.

Dr. Jakab Julianna pszichológus-közgazdásszal, az Életrevaló vezetőjével és Szamosi Eszter klinikai gyermek- és ifjúsági szakpszichológussal, az Életrevaló tanácsadójával beszélgettünk.

– Mit takar az Életrevaló?

Eszter: Az Életrevaló olyan pedagógiai program, amely a köznevelési rendszeren belül gyakorlatias szemléletmódot és tudást ad a tanárok kezébe. Ezt elsajátítva a nevelésben is profikká válnak, így segítik a gyermekeket óvodáskortól a középiskola végéig.

– Ki a program atyja?

Julianna: Stephen R. Covey, a Kiemelkedően eredményes emberek 7 szokása című könyv szerzője. Sikeres üzletember, ugyanakkor mély érzésű, nyitott, gondolkodó volt, gyermekei elmondása szerint hiteles, melegszívű családapa. A sikert, a fenntarthatóan eredményes életet tanulmányozta. Azt tapasztalta, sok hasonlóság van az eredményes életet élők gondolkodásában, életvezetésében. A könyv már 25 millió példányban kelt el. Ritka az alkalmazott pszichológiai szakirodalomban az ilyen egyszerű, közérthető tudás, amelynek ívére a nagy pszichológiai elméletek is felfűzhetők. A 7 szokás a legtermészetesebb módon támogatja a személyiségfejlődést.

Eszter: Az Életrevaló különböző életkorú gyerekekkel a nekik megfelelő nyelvezettel és eszközrendszerrel dolgozik.

– Milyen képességeket sajátítanak el a gyerekek a program során?

Julianna: A 7 szokás általános, örökérvényű, kultúrafüggetlen emberi értékeket fogalmaz meg. Az első szokásban azt tanuljuk meg, miképpen legyünk leleményesek, kezdeményezők, hogyan mondjuk ki, mit szeretnénk, és hogyan érvényesítsük úgy, hogy másoknak is elfogadható legyen. A második a jó célok kitűzéséről szól: lássuk reálisan, hova szeretnénk eljutni. Már az egész kicsi gyerek meg tudja fogalmazni a célját. A felnőtt abban segítheti, hogy a saját maga által kitűzött célt elérje. A harmadik szokás a megvalósításról, az önszervezésről szól. Ennek során azt tanuljuk meg, hogyan érjük el az általunk kiválasztott egyéni és közösségi célokat. Hátrányos helyzetű térségben egy nyolcadikos osztályban úgy tűnt, többen nem lesznek képesek az elégséges szintre, és kibuknak az iskolából. Azt a közös célt tűzték ki, hogy mind együtt ballagjanak el. Módszernek azt választották, hogy kitettek egy papírcsíkot a tábla alá és elkezdték felírni rá az összes, egyesnél jobb jegyüket névvel, tantárggyal. Ha valakivel gond volt, buzdították, segítették, végül mindenki elballagott. Míg az első három az egyéni győzelem szokása, addig a következő három a közös győzelemé.

Eszter: A negyedik szokás, a „Gondolkodj nyer-nyerben!” arról szól, hogyan tudunk úgy együttműködni, hogy az mindenkinek jó legyen, mindenki gazdagodjon általa és jól érezze magát. Az ötödik szokásban hallgatni tanulunk. Nekünk felnőtteknek is nagy szükségünk van az értő figyelem elsajátítására. Egy kamasszal nincs is értelme mást csinálni, mint empatikusan meghallgatni azokban a ritka pillanatokban, amikor megnyílik felénk. A hatodik szokás, a „Teremts szinergiát!” az emberi lét csúcsélménye, amikor olyan megoldásokat hozunk létre közösen, amely jobb annál, amit én gondoltam vagy te gondoltál. Számtalan ilyen élményünk van, például a közös munka vagy akár a sport, zenélés során. A hetedik szokás arról szól, fontos, hogy magunkkal is jól bánjunk, megújuljunk és fejlődjünk testben, lélekben, kapcsolatainkban, spiritualitásunkban.

– Hogyan indul ez el a gyakorlatban?

Julianna: Először megismertetjük a pedagógusokkal a 7 szokás tudást, beépítik az életükbe, amiről úgy gondolják, segíti őket a hétköznapokban. Ezután foglalkozunk a módszertannal, hogy a különböző életkorban hogyan adják át a magukon már átszűrt tudást a gyerekeknek. A tanárok játékosan megtanítják a diákoknak a szokásokat, és azt is megfogalmazzák, hogy abban az évben közösségként hová és hogyan szeretnének eljutni.

– Miért gondoljátok, hogy nagy szükség van erre a programra a magyar közoktatásban?

Eszter: A pedagógusok komoly kihívásokkal szembesülnek nap mint nap. Amit ma megtanulnak a gyerekek az iskolában, elavul, mire elballagnak. Ugyanakkor nem sajátítják el azokat a fontos képességeket, amelyekre munkájuk során szükségük lesz: ilyen a komplex problémamegoldás, a kezdeményezőkészség, a kreativitás, a döntéshozás, a csapatmunka és az érzelmi intelligencia, pedig ezek a sikeres élet zálogai. Látok pozitív változást, de lehetne még jobb hely az iskola.

– Mit nyernek vele a pedagógusok?

Julianna: Megkönnyebbülnek tőle: végre valami, ami róluk szól és segíti őket a megoldhatatlannak látszó helyzetekben is.

Eszter: Az egyetemen tanulnak pszichológiát, de nincsenek igazán felkészülve a napi nehéz kihívásaikra, amelyeket legtöbben jó lélekkel, empatikusan próbálnak megoldani, de gyakran nincsenek eszközeik, bizonytalanná válnak és küzdelmükben magukra maradnak.

– Mértétek a program sikerességét?

Julianna: Az országos kontrollcsoportos és longitudinális hatásvizsgálatot 2016-ban indította a Kiváló Nevelési Kultúráért Alapítvány, amely prof. Bagdy Emőke társalapításával jött létre. Hosszasan sorolhatnám az eredményeinket, de inkább kiemelnék párat. Az Életrevaló iskolákban tanító pedagógusok pszichés immunitása szignifikánsan javult. Csökkent a gyermekekben a szorongás, a depresszió. Képesek jobban odafigyelni egymásra, nőtt az empatikus megnyilvánulások száma. Csökkentek a felnőtt beavatkozását igénylő konfliktusok és a magatartási problémák. A gyerekek kezdtek saját maguk fejlesztésére koncentrálni, kevésbé hasonlították magukat a másikhoz. A budaörsi Kesjár Csaba Általános Iskolában 2006-ban vezették be a programot, és mindmáig sikeresen alkalmazzák. Az iskola tanulmányi átlaga 4,1-ről 4,45-re emelkedett, pedig a nevelésre, a gyerekek lelkére, érzelmeire helyezték a hangsúlyt. Az igazolatlan hiányzás gyakorlatilag megszűnt, megtanulták, hogy nem kell elmenekülniük az iskolából, mert van eszközük arra, hogy közösen megoldják a problémáikat. 

– Mennyire nyitottak az iskolák az Életrevalóra?

Eszter: Nyitottak, mert sok olyan nehézséggel küzdenek, amelyre megoldást, pozitív változást ígér.

Julianna: Az Életrevaló sok ember sok éves munkájának gyümölcse, szerzői jog által védett program. Egyre többen látják, hogy fontos befektetni a gyermekek jövőjébe, ezért egyre többször helyi összefogás eredménye a program iskolai, óvodai vagy kollégiumi bevezetése. Van olyan iskola, ahol teljes mértékben a szülők finanszírozzák, van, ahol a pedagógusok és az önkormányzat támogatja, van, ahol az ipartestület vagy az egyházi fenntartó. Mindig az adott intézmény vezetőivel és a szülőkkel közösen dolgozzuk ki a megvalósítás folyamatát, a finanszírozási modellt.

– Ti személyesen mit kaptatok tőle?

Julianna: Gyakorló pszichológusként és közgazdászként találkoztam először a programmal. Előtte húsz évig oktattam egyetemen, rengeteg humánfejlesztési módszertant tanultam. Mindezek ellenére az újdonság erejével hatott rám a program teljessége, egyszerűsége. A gyerekeim is részt vettek 7 szokás tréningen, egyikük olyan munkahelyet választott, ahol 7 szokás kultúra van. Mindketten reményteljes pályát futnak be. Szakemberként nem ismerek a 7 szokásnál teljesebb, egyszerűbb és gyakorlatiasabb fejlesztő programot, hálás vagyok, hogy általa sok embernek segíthetek.

Eszter: Klinikai szakpszichológus vagyok, több munkát végzek párhuzamosan, miközben a családom prioritást élvez. Korábban élsportoló voltam. Az idő nekem a legnagyobb kincs. Azzal szeretnék foglalkozni, amiben igazán hiszek és amivel nagyobb hatást tudok elérni. Az Életrevaló tényleg az életre nevel és prevenciós értékkel bír. Ha a 7 szokást valaki megtanulja, magabiztosabbá, bátrabbá válik, emberi kapcsolatai pedig őszintébbé, erősebbé. Az iskolákban sok gyerekkel tudunk foglalkozni és sok probléma megelőzhetővé vagy legalább megbeszélhetővé válik. Nekem személyesen a 7 szokás abban segít, hogy fókuszt tartsak a hétköznapokban, és strukturáljam sokfelé tartó gondolataimat, arra figyeljek, ami igazán fontos.

Mivel mással lehetne lelkesedésre bírni a család legkisebb tagjait, ha nem egy több ezer négyzetméteres játszótér ígéretével? A KidExpo 2019-ben sem fog csalódást okozni, hiszen idén is százféle játékújdonsággal várja a kicsiket és nagyobbakat egyaránt.

Bontakoztassátok ki a fantáziátokat a világ legőrületesebb gyurmájával, mely olyan utánozhatatlanul selymes tapintású, mint egy plüss nyuszi, ráadásul sosem szárad ki. A kislányok igazi hercegnőkké vagy filmcsillagokká változhatnak a legtrendibb kiegészítőket, hajcsatokat, sálakat, sapkákákat és ékszereket felvonultató standon. Sőt, a pillanatok alatt eltüntethető körömlakkot is kipróbálhatják! Gondolkodtató játékokból sem lesz hiány, építő- és társasjátékokból szinte kimeríthetetlen készlet áll rendelkezésre, egyes standokon már másfél éves kortól várják az apróságokat.

A KidExpo idén is sokféle ügyességet és kreativitást fejlesztő programmal várja a gyerkőcöket. A RoboLaborban minden korosztály remek technikai elfoglaltságokat találhat magának. A robotika bemutatón láthattok Rubik-kockát kirakó, telefonról irányított buldózert és vonalkövető robotokat, amelyeket kezelni, irányítani is lehet, de saját magatok is építhettek autókat és programozhattok robotokat. Az Utazó Planetáriumban benevezhettek egy igazi űrbéli kirándulásra, részetek lehet egy valódi napfogyatkozásban, és éjszakai űrutazásban, de elárulják azt is, hogy miként működik egy valódi távcső. A rendezvényre kitelepült mini KRESZ-pályán a gyermekek játszva tanulhatják meg a közlekedés alapvető szabályait. Ráadásul az egész család kipróbálhatja a 21. század legmenőbb közlekedési eszközét, a hoverboardot, más néven elektromos rollert. A kíváncsi kis tudóspalánták kedvenc programja pedig minden bizonnyal a Csináld magad okosságok kísérleti show lesz, ahol olyan kísérleteket mutatnak be, melyek otthon is biztonságosan elvégezhetők mindennapi tárgyak segítségével.

A téli hangulat jegyében természetesen idén sem maradhat el a húsz méter hosszú sípálya, ahol egy szál pólóban próbálhatjátok ki a siklás örömét, az adventi kézműves foglalkozáson standján pedig együtt hangolódhattok a karácsonyi időszakra.

A családi hétvége elképzelhetetlen lenne hasznos tanácsadások nélkül: a háromnapos rendezvényen alkalom nyílik a sokszor tabutémáknak számító szülői kétségek átbeszélésére hozzáértő pszichológussal, téma lesz a tanulási nehézségek kezelése, lehetőség lesz szakmai beszélgetést kezdeményezni az iskolaérettség, élménypedagógia, mentálhigiéné és érzelemi fejlesztés témakörében, az apaság témakörét pedig ismert apukák járják majd körül egy érdekesnek ígérkező kerekasztal-beszélgetésen. A gyermekek digitális felkészültségéről a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság kollégái gondoskodnak. Játékokkal, nyereményekkel és kiadványokkal várják az érdeklődő kicsiket, a tanácsadó sarokban pedig a szülők a biztonságos internethasználat témakörében kaphatnak hasznos és praktikus információkat.

A zenei élményekről a Kossuth-díjas előadóművész és zeneszerző, Gryllus Vilmos, Farkasházi Réka és a Tintanyúl, az Alma Zenekar, valamint Bolba Éva és a JAZZterlánc gondoskodik.

Az izgalmakban és mosolyokban gazdag hétvégéig már nem kell sokat aludni! A KidExpo, és testvérrendezvénye, a várandósoknak és kisbabás szülőknek szóló BabaMama Expo november 22-24. között a Budapest Arénában várja a látogatókat.

Részletes program és hasznos látogatói információk a www.kidexpo.hu oldalon!

Skrabski Fruzsina, a mozgalom elnöke köszöntőjében csodának nevezte, hogy a családbarátság ma már a vállalati imázsépítés, az employer branding része, de csoda az is, hogy az idén tíz éves mozgalmat minden ötödik ember ismeri az országban. Az is nagy szó, hogy a mozgalom által alapított családbarát kórházi osztály díj annyira eredményes, hogy a díjban részesült egészségügyi intézményekben túljelentkezés van a pozíciókra. „Általános elvárás kellene legyen a családbarátság, mert természetes dolog, hogy a beteg gyerekek mellett a szülő otthon marad, természetes kellene legyen, hogy a családalapítás mellett döntő dolgozót támogatja a munkáltató” – tette hozzá.

Orbán Balázs miniszterhelyettes, parlamenti és stratégiai államtitkár beszédében kiemelte, egy gyerek születése teljesen átalakítja az ember életét. Családosként másként kezdünk gondolkodni, a gyermek mellett az ember sokszor idézi fel saját gyerekkorát, sokkal többet gondol generációkat átívelő felelősségére. Ez az élet más területén is érezteti hatását. Mint mondta, az a cég, amely támogatja a családalapítást, az hosszabb távon olyan alkalmazottakat nyer, akik más téren is képesek kiteljesedni.

Az Év Családbarát Vállalata 2019 díj nyertesei:

Kisvállalati kategóriában a McCann Erickson Budapest reklámügynökség nyert személyes élethelyzetekre szabott támogatási rendszerének bevezetéséért. A „Segítünk a fejlődésben” programjuk fejlődési terv elkészítését jelenti, amely tartalmazza a munka-magánélet helyzetek kezelését is, ennek részeként külön figyelmet szentelnek az apukáknak. A 41 fős vállalatnál heti egyszeri közös reggeli és nyári óvoda segíti a közösségteremtést, a családosokra való fokozottabb odafigyelést.

Középvállalati kategóriában a Commerzbank Zrt. nyert családokat segítő innovatív intézkedéseiért, amelynek része a karácsonyi bevásárlások idején adott egész napos gyermekfelügyelet és a visszatérő kismamáknak biztosított próbamunka lehetősége. A 114 főt foglalkoztató vállalatnál 23 fajta munkarend létezik, amely sokoldalúan segíti a családosokat.

Nagyvállalati kategóriában a Citi Magyarország nyert a gyermektől a nagyszülőkig mindenkit megszólító, személyre szabott intézkedéscsomagja kialakításáért. A több generációs program része az Egy nap a szüleim munkahelyén program a gyermekek számára és az Egy nap a gyermekem munkahelyén program. A cégnél kismama koordinátor működik, aki aktív kapcsolatot ápol az épp gyermekükkel otthon lévőkkel. Az Employee Assistance Programjuk által működtetett segélyvonalat nemcsak a kollégák, hanem családtagjaik is igénybe vehetik.

A Képmás magazin előfizetésekkel is járó Média Különdíjat a Celanese Hungary Kft. kapta családbarát kezdeményezéseit bemutató filmjéért.

Gyerekkorom óta kísért ez a pedagógusi magatartás. Az évek során az általános iskolától kezdve a zeneiskolán és a gimnáziumon át az egyetemig az „Olyan okos vagy, miért nem tanultál?” „Kárba vész a tehetséged, mert nincs szorgalmad!” „Te jobbat is tudnál, ha gyakorolnál!” mondatok záporoztak körülöttem. És ha matekzseni, zongoraművész és történelmi évszámlexikon nem is vált belőlem, egyet megtanultam: rossz diák és lusta jellem vagyok.

Évtizedekkel később, cikkíróként, ismert és elismert pedagógusként, két iskolában tanítva és két tudományos rádióműsor szerkesztő-műsorvezetőjeként belül még mindig ugyanazt éreztem, amit anno megtanítottak: igazából én lusta, sőt semmirekellő ember vagyok. Ez a tévhit vezetett oda, hogy annyira túlhajszoltam magam, hogy két évvel ezelőtt kórházba kerültem súlyos endometriózissal.

A műtétem idején és után csak hosszas önismereti munkával jutottam el ennek az önhajszolásnak a forrásához: ahhoz a régi belső hanghoz, amely már a saját önostorozó hangommá vált. Pedig nem vagyok lusta. Sőt. Jó vagyok. Elég vagyok.

Ezek az élmények a tanári munkámra is hatással voltak. Először elkezdtem megvizsgálni, hogy milyen is szerintem az „ideális diák”. Természetesen az első válaszom az volt, hogy az, aki csendben ül az órámon, lehetőleg mozdulatlanul, folyamatosan figyel, és ha kérdezek, akkor decensen jelentkezik, nem bekiabál. Ennie, innia és mosdóba mennie nem kell, a házi feladatot mintaszerűen elkészíti, és a dolgozatai önmagukat javítják ötösre… Természetesen ez nem életszerű, nemcsak azért, mert én magam sem voltam soha ilyen diák, hanem a rendszer adottságaiból sem, lehetetlen így végigülni 6–8 órát egy nap. (Pár éve kipróbáltam egyébként: végigültem az egész tanítási napot az egyik osztállyal, ahol tanítok, és már az ötödik órában rémes fejfájás jött rám, a hatodiktól megfájdult a hátam, a hetedik órán pedig már tikkeltem is.)

Vajon mit várhatok el egy diáktól, hogyan segíthetem, hogy ne ártalmas, hanem inspiráló belső hangok kísérjék őket? Az első döntésem az volt, hogy a felelést és a házi feladatot eltöröltem.

A felelés helyett a kiselőadás és a videófelelet remekül működik, a házi feladat helyett pedig a fakultatív pontgyűjtés. A következő lépésben elengedtem a maximalista elvárásokat a diákok felé. Év elején megkérdeztem tőlük, hogy milyen jegyet szeretnének biológiából. Ehhez egy YearCompass-hoz hasonló önismereti munkalapot készítettem, amit félévkor és év végén elő tudnak venni. Ha valaki úgy döntött, hogy neki elég a hármas év végi jegy, akkor nem próbáltam meg­győzni őt arról, hogy ötösnek kéne lennie. A klasszikus értékelési rendszer helyett a játékosított pontgyűjtés (gamification) szintén kiváló alternatíva: a diákok egy csokornyi feladattípusból és témakörből választhatnak, és a megfelelő pontszámot összegyűjtve szerezhetik meg a megálmodott érdemjegyet.

A legfontosabb azonban, és erre szintén trenírozni kellett magamat: a pozitív megerősítés bevezetése. Azaz megtanulni dicsérni a diákot.

Ráadásul az sem mindegy, hogy hogyan! A kutatások szerint az „ügyes vagy”, „okos vagy”, „szorgalmas vagy” minősítések helyett a tevékenységüket kell kiemelni ahhoz, hogy hosszú távon motiváltak legyenek, és akár kiemelkedő eredményeket érjenek el. Azaz „ezért szépen megdolgoztál”, „elejétől a végéig megcsináltad”, „nagyon jó, hogy türelemmel dolgoztál”, „még amikor hibáztál, akkor is újrakezdted”, „ez komoly erőfeszítés volt” stb. mondatokat kezdtem el mondogatni. Az elismerés pszichológiájának hatalmas irodalma van, és rengeteg valós eredménye, amelyeket a diákokon is éreztem. De nem csak rajtuk. Egy idő után elkezdtem elhinni magamnak is, hogy joggal dicsérem magam. „Ezért szépen megdolgoztam.” „Amazt türelemmel végigcsináltam.” Ezek a mondatok az én saját önbecsülésemet is helyre teszik.

Ezt a cikket alapos munkával megírtam.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. áprilisi számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő!