Nyáry Krisztián Életemnél is jobban című sok-sok képpel illusztrált szerelemes levél-albuma igazi ajándékkönyv a magyar kultúrtörténet iránt érdeklődő gimnazistáknak, valamint anyáiknak és nagyanyáiknak, s persze a pletykaéhséget a szavak szintjén mélyen megvető férfinemnek. Az Így szerettek ők című kötettel a sikerszerzők közé berobbant Nyáry gördülékeny stílusban mesél el valóságos, s éppen ezért izgalmas, olykor bizarr történeteket. Elhiteti az olvasóval, hogy a szellem óriásai hozzá hasonlóan esendő emberek. Némelyeket lerángat a piedesztálról, másokat felemel.

Az ő találmánya afféle kultúrtörténeti Story magazin. Hősei azonban nem kétes hírnévre szert tett celebek, hanem komoly alkotók, jeles személyiségek, akiknek életét, munkásságát többnyire tudományos igénnyel feldolgozták már, ám ezek a tudós írások nem jutottak el a széles közönséghez.

Nyáry a szakirodalomból olyan epizódokat ragad ki, amelyek a köznapi olvasók érdeklődésére is számot tarthatnak. És mint az évente megjelenő újabb és újabb kötetek bizonyítják, számot is tartanak. Az ide téli könyvvásárra a tavaly kiadott és nagy sikert aratott 125 szerelmeslevelet, illetve történetet tartalmazó Írjál és szeressél című album folytatása jelent meg. Most 115 levelet és a hozzájuk kapcsolódó életszilánkokat vehetjük kézbe. Az idei újítás a tematikus rendbe sorolás. A tizenhét fejezetcím alatt a szerelem különböző fázisait, a vágytól a házasságig és az elválásig jelenítik meg az episztolák. Közéjük ékelődnek (nem éppen szervesen) olyan nagy történetek, mint Sissi (Erzsébet királyné), Jászai Mari, Bulyovszky Gyula és Szilágyi Lilla, valamint Halda Alíz és Gimes Miklós szerelme. Időben szabadon ugrál a szerző, a XVI. századtól a XX. század végéig. A főszereplők többnyire írók, költők, de vannak festők, politikusok, színészek is.

A történetek nagyobb részét Nyáry Krisztián korábbi könyveiből ismerjük. Ennek ellenére érdekfeszítő és tanulságos olvasmány a mostani szép album is.

A laikus olvasónak mindenképpen, a bölcsészek meg a történészek pedig magukra vessenek, ha a látszólagos objektivitás mögött felfedezik a szerző elfogultságait. Igaz, az örvendetes, hogy Nyáry Krisztián az előző könyv kritikái után ma már óvatosabb Kölcsey Ferenc állítólagos homoszexualitását illetően.

Osztovits Ágnes további könyveket ajánl a Képmás januári számában. A lap kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben, előfizetni pedig ITT lehet.

Orbán Viktor miniszterelnök mai nemzetközi sajtótájékoztatóján sok más mellett beszélt arról is, hogy a Fidesz-KDNP kormány tovább kívánja szélesíteni a tavaly februárban bevezetett és azóta mind a 7 pontjával hatályba lépett Családvédelmi Akcióterv intézkedéseit. A miniszterelnök elmondta, személyesen elkötelezett abban, hogy a négy vagy több gyermeket nevelő édesanyák mellett a jövőben a háromgyermekes nők is személyi jövedelemadó-mentességben részesüljenek életük végéig. Az intézkedésterv kapcsán jelenleg a pénzügyi tárca vezetésével zajlanak egyeztetések.

– „Csinszka, a halandó múzsa” című könyvének második, bővített kiadása 2017-ben jelent meg. A kötet Ady temetésével kezdődik, és Boncza Bertáéval végződik. Amilyen viharos volt Ady élete, olyan zaklatott és zűrös volt a temetése is, hiszen a legnagyobb politikai káosz közepette vettek végső búcsút tőle.
– Még tartott a Károlyi-kormány időszaka, amikor Ady meghalt, de a Tanácsköztársaság kikiáltása már a küszöbön volt. A forradalom költőjeként, a nemzet halottjaként temették el – ezért mondta Csinszka, hogy „nem akar a nemzet özvegye lenni”, amikor visszautasította a neki felajánlott életjáradékot. Egy korabeli híradófelvételen látszik, hogy akkora tömeg volt a költő temetésén a Nemzeti Múzeum kertjében, hogy Csinszkáék alig tudtak eljutni az oszlopcsarnoknál felállított ravatalhoz. Mindenki fölszólalt, aki csak számított: Babits, Móricz, a közoktatási miniszter, a tudományos élet és a különböző pártok képviselői – borzasztó hosszúra nyúlt a ceremónia. A Nemzeti Múzeumtól indult a temetési menet a Kerepesi útra, ahol még Kernstok Károly festő beszélt, valamint az irodalmár Schöpflin Aladár, dalárda is fellépett – iszonyú nagy fölhajtás volt.

– A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításán látható az a pikírt hangvételű levél, amelyet Csinszka írt a költő édesanyjának, Ady Lőrincnének – ahogyan a fia nevezte: az Édesnek. Mi van e mögött?
– Azon vesztek vele össze Édesék, hogy miért nem expressz küldte a sürgönyt a halálhírről, és így a korabeli zűrzavaros körülmények között késve kapták csak meg. Érmindszent, ahol az Ady család lakott, addigra már román kézre került. Ady Lajossal, a költő fivérével Csinszkának amúgy is rossz volt a viszonya, és a szülőket Lajos szította, hogy Csinszka szándékosan nem értesítette őket időben a temetésről csak azért, hogy a családból egyedül állhasson a koporsó mellett. Csinszka néha valóban keményen tudott visszavágni anyósának, de ez esetben egyszerűen nem számolt azzal, hogy a posta a szokásosnál lassabb. Ne felejtsük el azt sem, hogy akkoriban szokás szerint nagyon hamar temettek. Két nap telt el mindössze Ady halála óta. Az ellenségeskedés tehát itt kezdődött.

Erre nyilván rátett egy lapáttal, hogy Csinszka úgymond „eldobta az özvegyi fátylat”, és másfél évvel később hozzáment Márffy Ödön festőművészhez.

– Az ellenségeskedés aztán abban a kérdésben csúcsosodott ki, hogy kit illet az Ady-művek kiadásának jogdíja.
– Jogi szempontból Csinszkát illette meg, hiszen a jogok birtokosa, Hatvany Lajos egyértelműen Ady özvegyének ajándékozta. Csinszka magától fölajánlott egy méltányos részesedést a szülőknek, de Lajost ki akarta belőle hagyni. A már amúgy is elmérgesedett viszonyt végül a pénz körüli purparlé, az úgynevezett „Ady-pör” rontotta el a végsőkig. A perlekedés egyébként Csinszka halálával sem ért véget.

– Az utókor a „Csinszka, a halandó múzsa” könyvből kínos részletességgel ismerheti meg a családi viszályt. Szó szerint kiteregették a családi szennyest, hiszen azon is marakodtak, hogy ki viselheti az elhunyt költő levetett alsóneműjét. Pont úgy viselkedtek, mint a mai celebek, nem?
– Azért a fehérnemű-kérdés nem teljesen ugyanazt jelentette akkor, mint ma. A hozomány komoly anyagi értéket jelentett abban az időben. Volt abban selyem hálóing, terítők, abroszok, törölközők, mindenféle ingóság. Nem filléres dolgokról volt szó, és a szokásjog szabályozta, hogy ki mit visz a házasságba. Az Ady család paraszti sorban élő vidéki kisnemesi család volt, és vidéken ezek az ügyek egészen másként néztek ki, mint a fővárosban. De csak azért válhatott mindez pikánssá, mert a magánlevelek a történeti kutatás részeivé, és így széles körben ismertté lettek.

– Ady Lajos lejárató kampányt indított Csinszka ellen. Mindent megtett, hogy az özvegy úgy maradjon meg az utókor emlékezetében, mint egy feltűnési viszketegségben szenvedő hisztérika, aki ráakaszkodott Adyra. Sokáig így is élt a köztudatban.
– Ady Lajos részben nyers anyagi érdekek miatt – meg egyébként is – utálta Csinszkát, az igaz, de ez az egész nem lett volna érdekes, ha Dénes Zsófia (aki két hétig volt Ady menyasszonya) annyi könyvet és visszaemlékezést nem gyárt a történtekből, egyre jobban kiszínezve saját, Adyhoz fűződő kapcsolatát, miközben egyre sötétebb képet festett Csinszkáról. Saját verzióját egyébként nemcsak saját nevén, hanem Fehér Dezsőné, illetve Ady Lajosné szájába adva is publikálta. Az előbbi már nem élt az „Akkor a hársak épp szerettek” című könyve megjelenésekor, az utóbbival pedig közös érdekből egy követ fújtak. A 102 évig élő Dénes Zsófia gondosan ügyelt arra, hogy visszaemlékezései leginkább akkor jelenjenek meg, amikor annak legfőbb érintettjeit már eltemették, tehát nem tiltakozhatnak. Még a pörben az Ady-család mellett hamisan tanúskodó jóbarátja, Földessy Gyula irodalomtörténész is felháborodott azon, hogy Zsuka miként próbálja meg a tényeket elferdíteni. Dénes Zsófia nyomában Robotos Imre volt az, aki igazán fel tudta „plankolni” a Csinsza elleni lejárató hadjáratot, hiszen a kevéssé becsült Ady Lajost a saját kortársai nem vették komolyan.

Kép

Balra: Csinszka 1934-ben - Jobbra: Dr. Rockenbauer Zoltán, e cikk szerzője ugyanazon a lépcsőn 

– Na de akkor most hogyan tekintsünk Csinszkára? Becsvágyó hisztérikaként, vagy olyan múzsaként, aki hozzáadott azok művészetéhez, akikhez kapcsolódni tudott – például Adyéhoz?
– Nehéz kérdés ez, mert Csinszka tudta, hogy mit csinál. Beleszeretett a Léda-versek Ady-jába, de férjként nemcsak egy nagyszerű költőt, hanem egy roncs, beteg, állandóan nyavalygó alkoholistát kapott. Igen, az is előfordult, hogy Ady megütötte Csinszkát, amit az utóbbi időkben gyakran felemlegetnek azok, akik a költői piedesztálról is le akarják rángatni, de a költő korántsem volt durvább a korban szokásosnál.

Fontos, hogy amikor száz évvel ezelőtti dolgokról beszélünk, próbáljuk a kor szemüvegén át nézni, és ne a jelen mércéje szerint ítélkezzünk.

A „mee too”-kampány kapcsán érzékelhető, hogy nem mindegy, hogy a mai erkölcsi normákat akarjuk-e számon kérni akár csak a két évtizeddel ezelőtti koron is. Csinszka hozzá akart menni Adyhoz, és vállalta, ami ezzel jár, ez kétségtelen. Mint ahogy az is, hogy elsősorban nem a szexualitás vonzotta, hanem az intellektus és a művészi érzékenység. Ahogy ő maga írja Bölöni Györgynek: „A szalma szereti a tüzet, és meg is keresi magának, mert el akar égni. Én mint szalma sohasem voltam gyáva és óvatos, és sajnos nem a lábam közén gyulladok meg és égek el, de valami oktalan ponton, ami nőnél egészen felesleges és haszontalan valami – az emberségemen.”

– Ahogy Benedek István írja, ez a házasság leginkább betegápolásban merült ki. Csinszka olyan utalást is tett, hogy szűzen maradt a házasságban.
– Hogy ezt mennyire lehet komolyan venni, azt sosem fogjuk megtudni. Csinszka időnként egy-egy jól hangzó fordulatért képes volt olyan dolgokat is leírni, ami nem biztos, hogy igaz. A levelezését szinte műalkotásnak tekintette.

– Vajon akart ő szándékosan múzsa lenni?
– Szerintem igen. Ez a Babitscsal való kapcsolatából derül ki számomra. Nem Babits férfiúi kisugárzásába szeretett bele, az biztos. Nyilván vonzotta a hírnév is, de tudnunk kell, hogy Csinszka maga is igen olvasott, művelt nő volt, több nyelven jól beszélt, és tájékozott volt a művészetekben. Ady és Babits költészetét nagyon jól értette. Babits néhány verset írt csupán Csinszkához, de amikor ezek a Nyugatban megjelentek, Csinszka elolvadt, és úgy érezte: most ért igazán révbe a kapcsolatuk.

– Tehát Csinszkának feltett terve volt múzsaként bevonulni az irodalom- és művészettörténetbe. Mondhatjuk azt, hogy ez a terve bejött?
– Már Adyval nagyon bejött, hiszen nagyszerű Csinszka-versek születtek. Nota bene: nem olyanok, mint a Lédához írottak, a Csinszka versekből hiányzik az a borzongató túlfűtöttség – amelyre Ady akkori állapotában már nem volt képes. Az a tizennégy év aztán, amit Márffy Ödön oldalán töltött el, alapvetően befolyásolta, más pályára állította Márffy művészetét is. Ennek a festészetnek Csinszka van a középpontjában, a családi házuk a Szamóca utcában és a villa környéke. Márffynak ez a korszaka egyfajta Csinszkának címzett szerelmes levél.

Kép

Márffy Ödön: Csinszka - A Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdona​​​​​​​

– Csinszka tehát befolyásolta Márffy festői életművét. Vajon mennyire hatott Adyra?
– Ady vérbajos volt, alkoholizmusa mellett Veronált is szedett, és láncdohányos is volt. Nagyon gyakran volt beteg. Amikor éppen nem feküdt ágyban, kocsmázott és élvezte, hogy körülrajongják. Csinszka pedig intézte az ügyeit: férje megbízásából olykor még a leveleit is megválaszolta, amihez a költő már lusta és fáradt volt. Amikor összeházasodtak, először Csucsán laktak, aztán abban a Veres Pálné utcai lakásban, ami Csinszka örökségéből származott. Csinszka itt próbál valamiféle irodalmi szalont létesíteni, csakhogy Ady állapota miatt ez már igencsak nehézkes. Ezt a szalont mint művészi összejövetelek színhelyét Márffy idejében tudja majd megvalósítani, ahol művészek, irodalmárok adják egymásnak a kilincset, élénk társasági életet élnek – olyasmi ez, mint ma a Facebookozás.

Csinszka hátteret biztosított, biztonságot adott Adynak, ápolta, nyugalmat teremtett neki az utolsó évekre. Ez a nyugalmas szeretet árad a Csinszka-versekből és a második házasságban a Márffy képekből is.

– Az, hogy Adyt a nemzet halottjának kiáltották ki egy zűrzavaros időben, és hogy a forradalom költőjét látták benne, nem járult-e hozzá ahhoz, hogy most ki akarják ebrudalni az irodalmi kánonból?
– Magyarországon az irodalomnak a többi művészethez képest mindig is túlértékelt szerepe volt. Nálunk a poétákban a megmondóembert, a prófétát szokás látni. Nagy költőink valóban sok közéleti vonatkozású verset írtak nagyon magas színvonalon, ezért rájuk ragadt a vátesz-szerep. Ady sem kerülhette el a sorsát. Publicisztikákon keresztül hadakozott, versei bővelkednek közéleti jóslatokban, útmutatásokban. A róla szóló történetek is dölyfös, határozott fickónak mutatják, pedig valójában nagyon is bizonytalan ember volt, korántsem rendelkezett olyan kiforrott világnézettel, ahogy azt annak idején az iskolában tanultuk a „következetes forradalmiságáról”. „A duk-duk affér” című híres-hírhedt írása mutatja, hogy mennyire nyomasztja a választás az őérte versengő irodalmi szekértáborok között. Talán fel sem tételeznék, de még a nőügyeiben sem tudott egyedül dönteni. Éppúgy kikérte ismerősei véleményét Dénes Zsófiával kötendő tervezett házasságáról, mint aztán Dénes Zsófiáét Csinszkáról.

– Jó ötlet vagy sem írói életműveket a politika vagy az erkölcs mérlegére tenni?
– Ha a művészi kvalitás kérdésével foglalkozunk, legjobb, ha lehántjuk az életműről a világnézeti problémákat. Ha Wagnert hallgatunk, nem kell feltétlenül azon rágódni, hogy ez miért tetszett annyira Hitlernek. Furcsállom a Peter Handke körüli balhét is, mert Handke nem a politikai állásfoglalásaiért, hanem irodalmi tevékenységéért kapott Nobel-díjat – és véleményem szerint százszor inkább megérdemli íróként, mint Bob Dylan – aki viszont főként csak békeharcosi mivoltáért kaphatta ezt az elismerést.

Érdekes és fontos egy művész életrajza, egy mű társadalmi környezete, és sok mindent elmond a korról, amelyben élt. De amikor eldöntjük, hogy egy költő jó költő-e vagy nem, egy festő jó festő-e vagy gyenge, nem ezeket kell nézni, hanem kizárólag azt, hogy az általa létrehozott műalkotások minősége milyen.

– Ady Endre költészete mintha ma kevésbé szólítaná meg, kevésbé érné el a fiatalokat, mint korábban. Ady Endre költészete ma talán „nincsen annyira fenn”.
– Szerintem az egész költészet nincs fenn. Amikor én voltam gimnazista, Ady, József Attila és Nagy László abszolút a topon voltak. Azaz kifejezetten divat volt Nagy Lászlót olvasni, de Juhász Ferencet, Tandorit és más kortárs költőket is. Most is nagyon jó poétáink vannak, de az a gyanúm, hogy ma a gimnazisták alig olvasnak – nemcsak kortársakat, de általában – lírát. A közbeszédbe nem tűzdelünk – akárcsak tréfából is – versidézeteket. Talán még leginkább a slam-poetry van benne a levegőben, de az egy alig rögzített, nem továbbadható forma. A XX. század elején a költők celebritásnak számítottak. Ma inkább a valóságshow-k szereplői töltik be ezt a kategóriát.

– Kevés szó esik Ady hírlapírói tevékenységéről. Szociográfiai tudósításai is már-már irodalmi tárcák, némelyik olyan jó, hogy az ember beleborzong.
– Remek stílusa van, de ezeket a tudósításokat is az írói munkássága részének érdemes tekinteni. Úgy lett például párizsi tudósító, hogy alig tudott franciául.

– Hiszen elsősorban Lédához ment ki.
– Persze, de ha már ott volt, tudósított hazai lapokat. Na de hogyan? Akkor rendezték meg az első nagy Gauguin-retrospektív kiállítást – Gauguin meghalt 1903-ban, és 1906-ban vagyunk. Bölöni György rá akarja venni, hogy nézze meg a kiállítást és írjon róla, Adyt viszont nem nagyon érdekli a festészet. Bölöni, hogy felkeltse az érdeklődését, elmeséli neki Gauguin életét, a Tahiti-históriát, mindent. Adynak tetszik a sztori, de aztán mégse megy el a tárlatra. Majd leközöl egy szenvedélyes kiállítási beszámolót pusztán annak alapján, amit Bölöni elmesélt, anélkül, hogy egyetlen képet látott volna! Amikor az olasz futuristák ellen hadakozik, Puccinit szidja! Ezeket csak azért mondom, mert a tudósításait is így érdemes olvasni. Ezek irodalmi alkotások, egy olyan költő pillanatnyi lelkiállapotát tükrözik, akinek borzasztóan jó írói vénája van, és elengedi a tollát, ha kell.

Az Ady versekből, publicisztikákból – de megkockáztatom, más írókéból is – bármiféle nagyobb világnézeti koncepciót levonni, pláne azt a mai korra alkalmazni, netán a mai politikai vitákban bunkósbotként használni, ahogy ezt olykor némelyek teszik, egyszerűen anakronizmus.

– Hogy megy az ukulele-tanulás?

– Most nem jól sajnos. A családomtól kaptam a hangszert, és nagyon a húrok közé csaptam, ezért kicsit pihentetnem kell a kezem. Szerettem volna kipróbálni valami újat – a gitár nekem óriási –, ez olyan pici, aranyos hangszer, gondoltam, kezdetnek jó lesz. Napi 4-5 órát gyakoroltam – ha én valami iránt lelkesedem, úgy kell lelőni, hogy hagyjam abba – tanultam az akkordokat, a dalokat… Addig-addig, míg a sok gyakorlástól izomgyulladásom nem lett. Előtte nem játszottam semmilyen hangszeren, és szerintem túl sok volt ez nekem, megvárom, amíg rendbe jövök, és aztán folytatom.

Mivel énekelek is, arra vágyom, hogy idővel magamat tudjam kísérni az ukulelével, sokkal élőbbé téve így a dalok előadását.

– „Tavaly májusban összecsaptak a fejem fölött a hullámok, ma már körbeölelnek” – írtad a Lena világa című blogodban Alicante-ből. Egy felvállaltan nehéz időszak után érkeztél oda. Jellemző rád, hogy az aktuálisan megélt nehézségeidről nyíltan beszámolsz, akár a saját blogodon, akár a cikkeidben. Mindig is fontos volt számodra az őszinte önfelvállalás, vagy ez inkább egy érési folyamat része, következménye?

– Mindkettő. A családban, barátok között mindig is könnyen ment az önfelvállalás, viszont nagyobb publikum felé ez problémát jelentett. Három éve kezdtem el dolgozni újságíróként egy online női magazinnál, eleinte olyan témákat dolgoztam fel, amelyekbe annyira nem kellett belevinnem a személyiségemet. Aztán egy magánéleti válság hatására áttört ez a fal, ki szerettem volna magamból írni a fájdalmat. A szerkesztőm nagyon jó iránynak találta ezt, és bátorított, hogy erre menjek tovább. Bár eleinte nagyon nehéznek bizonyult az ilyen fokú önfeltárás, egyre bátrabb lettem, és az olvasók is nagyra értékelték az őszinteségemet.

– Készítettél eddigi életed történetéről egy videót, rajzos „aláfestéssel”. Milyen érzésekkel, benyomásokkal tudnád megragadni a gyerekkorod?

– Egyrészt eszembe jutnak a fizikai fájdalmak, a rengeteg műtét és a kórházban töltött idő, a törések. Viszont ugyanúgy emlékszem a családdal töltött szeretetteljes időre – nagymamám és anyukám nevelt fel, majd később a nevelőapámmal és a húgommal bővült a családunk. Szintén szívesen idézem vissza azt, amikor elkezdtem iskolába járni: milyen jól éreztem ott magam, mennyi barátom volt. Vidám, életrevaló gyerek voltam, csináltam ugyanúgy mindent, mint a kortársaim, sokat játszottam, babáztam, de az egykékre jellemző unatkozás miatt már ötévesen megtanultam írni és olvasni is.

– Nyíltan beszélsz arról is, hogy egészen általános iskolás korodig babakocsiban tologattak, így mikor megkaptad az első kerekesszéked, az számodra a szabadságot, a „pillangószárnyakat” jelentette.

– Igen, ezt sokan furcsállják, hiszen a kerekesszék a legtöbb ember számára egyet jelent a korlátozottsággal – és természetesen, aki ép emberként kerül ebbe a helyzetbe, nem a pillangószárnyakat fogja benne látni. De nézőpont kérdése, hiszen

a babakocsiban ülés után az, hogy végre önállóan tudtam közlekedni, nekem a szabadságot jelentette. Ma már vannak aranyos, dizájnos kerekes­székek gyerekeknek is, de a ’80-as évek végén, – ’90-es évek elején, amikor kisgyerek voltam, ez nem volt még jellemző.

Nyolcéves koromban kaptam meg az első kerekesszékem, ami kétszer akkora volt, mint én, de azért nagyon örültem neki. Szerencsésnek mondható az is, hogy Budapesten éltünk a családommal, bár később egy Pest megyei településre költöztünk, ami viszont már nagyban megnehezítette a közlekedést. Hiába van ott a meleg családi légkör, felszabadító érzés önállóan élni és közlekedni a városban.

– Egy rosszul sikerült műtét után 16 éves korodtól két évig feküdnöd kellett. Ez most már hál’ Istennek a múlt. Mi adott erőt, reményt ebben a hatalmas bizonytalansággal terhelt helyzetben?

– Ezzel a témával szeretnék majd komolyabban foglalkozni a blogomon, de egyelőre gyűjtöm még hozzá az erőt: tudok róla beszélni, de még nem azzal a mélységgel, ahogyan azt szeretném. Mind fizikailag, mind lelkileg megterhelő időszak volt.

Nem tudtam biztosan, meg­gyógyulok-e – a lábamat műtötték, amit egy 9 hónapos fekvőgipszes rehabilitáció követett, a sok fekvés viszont további szövődményekkel járt –, végül elkezdtem tornázni, és egyre jobban lettem.

Az erőt főleg a családom gondoskodásából nyertem: a húgom, Luca 3-4 éves volt akkor, ő bearanyozta az életem. Akkor kezdtem el írni is, sőt az első újságírói munkámat is ebben az időszakban kaptam.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Nagyot ugorva az időben, egy régi álmod vált valóra a már említett Alicantéba költözéssel. Milyen volt megérkezni a februári Spanyolországba?

– Csodálatos, ugyan kicsit melegebb időre számítottam. Emlékszem, ültem a reptéren egyedül, nem tudtam, mi vár rám, aztán megláttam azt a hölgyet, akinél szállást béreltem, jött felém vigyorogva – és akkor már tudtam, minden rendben lesz. Egy-két hónapot terveztem, négy lett belőle. A görög származású, de már helyinek számító asszony mellett egy orosz lánnyal és egy kiscicával osztottam meg a lakást, szinte egy családként működtünk. Jókat főztünk, beszélgettünk. Hasonlóan változatosan teltek a napjaim, mint itthon, hol az újságírói, illetve a diszpécseri munkámat végeztem, hol pedig a várost jártam egész nap. Szépen éltünk. A legkedvesebb emlékem viszont az énekléshez kötődik: felléphettem egy bárban, nagyon lelkes közönség előtt.

– Mi hiányzott a legjobban itthonról?

– A család, a magyar ételek és a magyar nyelv. Érdekes, mert kerekesszékesként sokkal szabadabb voltam ott, viszont a kommunikációban sokkal korlátozottabb. Alicante nem egy nemzetközi város, így nem is lettek spanyol barátaim, ami a nyelv megtanulását nagyban hátráltatta. Nincs olyan, hogy minden tökéletes.

– Mit tanulhatunk a spanyoloktól az akadálymentesítésről?

– Mindent! A hazaérkezésem utáni első egy hónap elég nehéz is volt ilyen szempontból – kicsit arcul csapott az itteni helyzet ahhoz képest, ami kint volt. Ott nem volt egyetlen olyan szituáció sem, ahol ne tudtam volna boldogulni, itt viszont jócskán előfordulnak ilyen akadályok, elég csak a metróra gondolni. Bár Alicante csak egy vidéki város – nagyjából Debrecen méretű –, mégis minden akadálymentes.

– „Láthatóbbak” is a kerekesszékesek, mint itthon?

– Igen, úgy érződött, hogy sokan vannak, ki tudnak menni az utcára. De rengeteg babakocsis szülőt is láttam vagy kerekes kocsival vásárló nénit, nekik is könnyebb így a közlekedés. Mindenhova rámpa vezet, legyen az az éjjel-nappali vagy a tetoválószalon. A villamos, a busz és a vonat is alacsonypadlós, nem kell várni, míg jön egy ilyen járat. Mindezeknek köszönhetően én sem számítottam a kerekesszékemmel csodabogárnak, kevésbé bámultak meg, ugyanakkor nyitottabban álltak hozzám a helyiek. Természetesnek éreztem a jelenlétem.

– Egyébként szívesen veszed, ha valaki odamegy hozzád, és kedvesen megszólít?

– Igen, nagyon. Ott annyi nehézség volt, hogy nem tudtam spanyolul válaszolni, de jólesett a gesztus. Itthon különösen figyelek, főleg, ha gyerek jön oda, hogy beszélgessek vele, hiszen érthető módon tele van kérdésekkel. Tegnap is volt egy kisfiú, aki őszintén érdeklődött, és ezt az édesanyja is nagyon jól kezelte.

– Most hogyan van jelen Alicante az életedben?

– Eleinte még vitt a lendület, most már kicsit nehezebben mennek a hétköznapok. Januárban tervezem, hogy visszamegyek töltődni, találkozni az ottani barátokkal, felfrissíteni újra a nyelvtudásomat. De ezúttal csak egy hónapra tervezem a kintlétet, sok minden köt ide, szeretem a munkáimat, és egy plakátkampánynak is a részese vagyok. Együtt élünk címmel lesznek majd láthatóak buszmegállókban ép és különböző sérültséggel élő emberek fotói valamilyen közös tevékenység közben, kinek-kinek a személyiségéhez igazítva az így elmesélt történetet.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Megmondom őszintén, ez egy olyan kérdés, amire nem igazán szeretek válaszolni, mert nagyon kell türtőztetnem magam ahhoz, hogy a kérdés kapcsán felmerülő negatív érzéseimnek, a csalódottságomnak hangot ne adjak.

Édesanyaként a legnagyobb csalódást számomra a segítség nyújtása, vagyis inkább annak hiánya okozta.

Az nem ért nagy meglepetésként, hogy egy csecsemőhöz kelni kell éjszaka is, vagy hogy a szoptatással lehetnek nehézségek, de a kisfiam születése előtt sosem gondoltam volna, hogy ennyire magamra, illetve magunkra maradunk majd a gyermekünkkel. Nemhogy segíteni nem jött senki, még látogatni is alig-alig. Pedig olykor egy jó szándékú röpke látogatás is hatalmas segítségnek számít.

Mi Törökbálinton lakunk. Nagyszülői segítségünk egyáltalán nincsen, az én édesanyám meghalt, amikor hétéves voltam, édesapám újraházasodott, de a felesége még nem nyugdíjas, ráadásul Pécsett laknak. A férjem szülei Debrecen mellett élnek, még egyikük sem nyugdíjas. Az ő részükről a kisfiam az ötödik unoka, így örülök, ha egy évben kétszer eljutnak hozzánk. Mindenki tudja, hogy ha valaki egy évben kétszer jön, az már nem segítség, hanem vendég. Annak ellenére, hogy közvetlen családtagjaink messzebb laknak, azért jónéhány rokonunk él ám a közelben, de semmiféle segítséget nem kapunk tőlük. Nincs olyan személyes indoka, mint hogy harag lenne közöttünk, vagy nem lenne olyan mély a rokoni kapcsolatunk. Néhány alkalommal egyébként segítettek, legalábbis a szándék megvolt bennük. De érdekes dolog ez, mert mindenki úgy „segített”, ahogyan ő gondolta, ami pedig egyáltalán nem volt segítség számomra. Soha, senki sem kérdezte meg tőlem, hogy „Neked mi lenne a segítség? Hogyan tudok Neked segíteni?”

A probléma tehát nem mindig a segítség hiánya, hanem sokszor a segítség módja, de szerintem erről minden édesanya tudna mesélni.

A nagyszülői vagy szülői segítés, segítség, ma már teljesen átalakult, mert egészen mások a körülmények, mint régen. Magasabb a nyugdíjkorhatár, és csak kevéssé jellemző a generációk együttélése, illetve egyre gyakoribb a több száz, akár több ezer kilométeres távolság is nagyszülők és unokák közt (habár a távolság ma már könnyebben orvosolható, mint régen, és minden munkahétre jut egy kétnapos hétvége). No meg a gyermekvállalás is sok esetben annyira kitolódott, hogy a nagyszülők túl idősek lehetnek. Ám a még tetterős nyugdíjas nagyszülők esetében sem jellemző, hogy olyan sok és hasznos segítségről számolnának be az anyukák.

A segítés szándéka sok esetben hiányzik. Nagyon sok nagyszülő ma már nem érzi feladatának, hogy segítsen gyermekeinek és unokáinak – tisztelet a kivételnek. Sokan úgy gondolják, hogy ez már nem az ő feladatuk, ők már megtették a maguk részét, felneveltek néhány gyermeket.

Nem egy anyuka mesélte már nekem csalódottan, hogy hiába hívja a szüleit, egyszerűen nem jönnek segíteni. A játszótéren például egyikük azt mesélte, hogy egy nagyon nehéz időszakban megkérte az édesanyját, hogy jöjjön át csak egy pár órára, de erre az anyukája azt felelte: „Nem tudok, mert épp nincs befestve a hajam.” Hát igen, kifogások mindig lesznek.

Úgy gondolom, hogy a mi szüleink, az ő generációjuk jóval több segítséget kapott anno, ezt több édesanyával is megbeszéltük már. Emlékszem arra, hogy nálunk szinte csak a nagymamám főzött, édesanyámnak (vagy édesapámnak) csak ritkán kellett. Persze a körülmények is adottabbak voltak, egy településen belül laktunk, illetve már korán nyugdíjas volt a nagymamám – de ami mégis ezt lehetővé tette, az az ő áldott jó szíve, mérhetetlen segítőkészsége és jószándéka volt. Ő 1921-ben született, megélte és túlélte a II. világháborút. Azt gondolnánk talán, hogy aki ilyen szörnyűségeken ment keresztül, majd önzőbbé válik, és nyugdíjas korára örül a nyugalomnak, a – szó szerinti – békességnek, és joggal mondhatta volna is, hogy ő már pihenni szeretne. Ennek ellenére mindig ott volt nekünk, mindig főzött ránk, és csak úgy csendben megjegyzem: ő ápolta később a haldokló édesanyámat is.

Ma viszont itt élünk, egy teljesen más világban békességben, biztonságban, jólétben, és alig-alig segítünk egymásnak. Az önzetlen, felebaráti segítségnyújtás mára szinte teljesen kiment a divatból. Rettenet közönyössé váltunk egymás iránt, egyszerűen nem érdekel a többi ember, nem törődünk másokkal. Sokan túl kényelmesek vagyunk meglátni és felismerni mások szükségét. Ugyanakkor nagyon sok ember él megkeseredetten a saját kis világában, és nem képes kitekinteni és meglátni, hogy másnak sokkal, de sokkal nehezebb.

Amikor nehéz, sokszor én is hajlamos vagyok a saját önsajnálatomba beleragadni és hibáztatni Istent, amiért nincsen segítségem. Viszont tudom, hogy vannak anyukák, akiknek még nálam is nehezebb dolga van.

Mi, hála Istennek, megengedhettük magunknak, hogy keressünk külső segítséget, és találtunk is egy nagyon kedves, segítőkész pótmamát, aki tényleg úgy segít, ahogy arra nekünk szükségünk van.

Szeretetteljes, rugalmas, szinte igazi családtaggá vált. Nélküle már nem is tudnánk elképzelni a hétköznapjainkat. Illetve van egy csodálatos férjem, az én legnagyobb segítségem, akire mindig, mindenkor számíthatok. Mindenből kiveszi a részét, és ezt nem úgy teszi, mint aki „segít”, hanem mint akinek feladata és kötelessége minden, mint a másik félnek. Sosem tesz semmit szóvá, sőt, ha már nagyon zavarja valamelyik elmaradt házimunka, akkor elvégzi azt ő maga. A nehézségek ellenére még jobban összekovácsolódtunk, és rájöttünk, hogy tulajdonképpen mindent kettőnknek kell megoldanunk. Hozzászoktunk, hogy a hétvége számunkra arról szól, hogy megpróbáljuk utolérni magunkat, együtt takarítunk, főzünk, vásárolunk. Megszoktuk, hogy nincs nagyszülői segítség, és azt is, hogy a nagyszülői látogatások több héttel – akár hónappal – előre leegyeztetett „programok”. Végsősoron pedig megtanultuk, hogy mindenben kizárólag egymásra számíthatunk.

– Filmjével azt a kérdést teszi fel: egy anya hogyan tudja a gyermekeit úgy szeretni, úgy terelni, támogatni, hogy közben ne telepedjen rájuk, és ami talán a legfontosabb: hogyan tud bennük és nem helyettük hinni. Megkapta a választ?
– Tulajdonképpen nem. Abban kaptam megerősítést, hogy nincs igazán jó recept. Az élsportig csak az juthat el, aki egy sportágra egészen kicsi korától, módszeresen ráfordul. Márpedig egy hét-nyolc éves gyerek nem tudja, hogy ezt ő akarja csinálni vagy sem.

Kezdetben biztosan a szülő dönt arról, hogy a versenysport útjára állítja-e a gyermeket. Hogy aztán ez az út hová vezet, az ott és akkor még nem derül ki.

– Az pedig, hogy mikor kell újratervezni vagy továbbmenni, egyénenként, esetenként változó. „A ti érdeketek” – mondja az edző, és az édesanya is mindent a lányok „jól felfogott érdekében” tesz.
– A lányok maguk sem veszik észre, hogy ez nekik nem mindig jó – én legalábbis ezt érzékeltem rajtuk. Amióta csak úsznak, abban élnek, hogy nekik ezt kell csinálni. Két ember kérdezi meg tőlük a film során, hogy ez nekik jó-e, fáj-e, akarják-e egyáltalán: a masszőr és a tetováló mester. Adél azt válaszolja: „nem tudom, hogy abba tudnám-e hagyni…”

– Kemény. Ugyanakkor a néző megérti a gyerekeit egyedül nevelő anyát is, aki az élsportban keresi a kapaszkodót, a megtartó kereteket, a boldogulás útját a lányai számára, hiszen „a sport mindenre megtanít”.
– Az édesanya, Kati fiatalkora bizonyos értelemben párhuzamba állítható a lányaiéval, ezért is tartottam fontosnak bemutatni.

Nagyon küzd azzal, hogy vajon hol van az a nagyon finom határ, ameddig elmehet: amikor ő még beleszólhat, irányíthatja a lányokat, megmondhatja, hogy mit kell tenniük.

Érdekes volt megfigyelni, hogy soha nem engedte a lányainak elgyászolni a kudarcot, annyira erősen akarta, hogy sikeresek legyenek, hogy pozitívan lássák a dolgokat. Valahogy mindig azt sugallta a lányoknak: bármi történjék is, menni kell tovább.

Kép

Vonal felett

– Egyrészt a saját életéből is azt hozza, hogy mindent túl kell élni, mindenen túl kell lépni. Másrészt az edző is ezt a hozzáállást képviseli, hiszen azt mondja: „ne zokogjál sokat, tűrd a fájdalmat, essél át rajta… nem kérek sokat, de azt csináld már meg…” A sportpszichológiától igencsak távol eső módszerekkel dolgozik.
– Attila abszolút önmagát adta a filmben, de minden ellenére az is kiderül, hogy nagyon szereti a lányokat, és a lányok is szeretik őt, és ragaszkodnak hozzá. Sem az édesanya, sem az edző nem akar rosszat, nem akarja bántani vagy túlterhelni a lányokat, csak éppen az élsport megköveteli ezt a szigort.

– Talán a drámai csúcspont – ha lehet ilyen egyáltalán egy dokumentumfilmben –, az ifjúsági Európa-bajnokság, amit nem közvetít a televízió. Az egész jelenet szürreális képe a magyar valóságnak. Kati szemét veszi a kamera, amikor lánya felhívja az edzőt, és arról beszél, hogy nem visel el több kudarcot. Az édesanya tekintetében olvasni lehet: hogyan tovább? Meddig csináljuk?
– Mindvégig az érdekelt, miért csinálja ezt Kati a lányokkal. Kudarc kudarc hátán – én már annyira sajnáltam őket, azt gondoltam, ezt már nem lehet kibírni. Aztán egy mélyinterjú során Kati elmesélte nekünk az életét, ellentmondásos viszonyát az édesanyjával, majd a kapcsolatát a férjével, a szüléseit, a gyerekek kiskorát. Akkor, ott értettem meg őt, és bízom benne, hogy az a beszélgetés talán elgondolkodtatta Katit: a múltjának esetleg hatása lehet az ő anyai minőségére is. Egészen addig egy nagyon erős Katit láttunk a versenyeken, aki haragudott, ha valami nem az előzetes elvárásoknak megfelelően sikerült, és ezt tudomására is hozta a lányoknak. Aztán jött az Európa-bajnokság, majd a legutolsó verseny, amit a záró képsorokon is látunk.

Tartottam a kamerát a kezemben és azt láttam, hogy Kati sír. Eljutott oda, hogy megsiratja azt, ami van, és megfogalmazódott benne: talán változtatni kell. Nem lehet a húrt a végtelenségig feszíteni.

Azóta már azt látom rajtuk, hogy más utakban, új lehetőségekben is tudnak gondolkodni. Janka most már dolgozik, tehát nem csak úszik, mást is csinál, Adél pedig edzőt váltott. Azt is megértettük, hogy nem lehet csak úgy abbahagyni, 13 évet nem lehet csak úgy kidobni az ablakon. Hiszen nagyon sok sikert is hozott! Ott az éremtartós jelenet: „két-háromszáz érem biztos ráfér” – mondja Kati. „Nem baj, hogy az már megvolt ötödikben?!” – vágja rá Adél.

– Látjuk, amint az édesanya a lányával együtt érettségizik. Ez mennyire volt a sors ajándéka?
– Abszolút ajándék volt! Amikor először fölhívtam őket március táján, akkor mondta Kati, hogy a legjobbkor jelentkeztem, hiszen ő is érettségizni fog a lányával – akkor azt hittem, kiejtem a kezemből a telefont. Úgy éreztem, ezt a történetet a Jóisten a kezünkbe adta. Aztán szinte már nem kellett mást csinálnunk, csak figyeltük, hogyan rakódnak egymásra a rétegek.

– Sok sportoló gyerek édesanyja kitanulja a sport összes szabályát, és úgy érzi, okosabb az edzőnél és a versenybírónál is. Kati nem bírál fölül senkit, viszont „kimaxolja” a lányok támogatását, motiválását azzal, hogy az edzői szakra is beiratkozik.
– Miután kiderült, hogy Katit felvették az egyetemre, az első két napon vele tartottunk. Egyáltalán nem tudtuk, hogy mi fog történni. Kis magyar abszurd, ahogy bolyong az egyetemen, és fogalma sincs, hová kell mennie. Aztán megtaláljuk a tornacsarnokot, ahol harminc fitt fiatal gyakorlatozik. Amikor a közel két méter magas Kati megállt az ajtóban, úgy éreztem, megszakad a szívem. Ő volt nyilvánvalóan a legidősebb és a legmagasabb.

Kép

Vonal felett

Olyan szívszorító volt: meddig megy el még? Meddig fontos ez, és meddig hozza magát ilyen helyzetbe?

– Mindenkire ez vár: életutat kell faragnia magának – mondja a filozófiatanár.
– Az első napon, az első órán Platón kapcsán az ideákról, a valóságról és a sikerességről esett szó. Valóban tűnhet úgy, mintha ezeket mi találtuk volna ki, de ilyet nem lehet kitalálni, mint ahogy a csoporttársak közötti beszélgetést sem, az aktív útkeresésről. Amikor a fejemen a füles, én is alig hiszem el, hogy ilyesmi megtörténhet. Csak ott voltunk, léteztünk és figyeltünk, és megtörténtek előttünk a dolgok. Nagyon sokszor éreztük viszont azt, hogy le kellene kapcsolni a kamerát, már nem szabadna rögzíteni, amit látunk. Például, amikor Janka kiszáll a medencéből, sírva fakad, és azt mondja: „nem akarom, hogy ezt lássák!”

– Ez a kamerának szól?
– Akkor mi azt hittük. Utólag kiderült, hogy nem nekünk szólt, hanem a vetélytársaknak. Láttam az alkotótársamon, Bartos Bencén, hogy elbizonytalanodik, folytassa-e tovább a felvételt, de végül nem állt le. Azt láttuk, hogy Jankát nem érdekli, hogy ott vagyunk, belenéz a kamerába, és úgy mondja, hogy ez neki roppantul fáj, ebbe éppen készül belehalni.

Nagyon nehéz volt jelen lenni filmesként: meddig mehetsz még beljebb és beljebb? Hol van, amikor ezt már nekem nem kell látnom, a közönségnek meg végképp nem? 

– A filmmel nem zárul le a Juhász család története, hiszen az édesanya 2022-ig egyetemre jár, a lányok pedig továbbra is versenyeznek.
– A forgatás során úgy éreztük, hogy ez a történet megrekedt. Amikor én felvettem a családdal a kapcsolatot, a lányok sikereik csúcsán voltak: Európa-bajnokok voltak, Adélt már behívták a válogatottba, és Janka is közel állt hozzá. Remélem, hogy nem mi hoztuk ezt a szerencsétlenséget az életükbe, de onnantól fogva, hogy mi beléptünk, szinte csak kudarc érte őket.

Úgy éreztem, abba kell hagynunk a forgatást, mert ennél több kudarc már nem elviselhető sem nekik, sem nekünk. Akkor lélekben még egyikük sem tartott ott, hogy a versenyzést el tudná engedni.

A Kati szemeiben megjelenő könnycsepp a záró képsorokon számomra az elengedésről szólt. Már a lányok dolga, hogy döntéseket hozzanak. Anyaként én is tapasztalom a 18 éves fiam mellett, hogy az elengedés, bármilyen természetes is, nagyon nehéz. Eljön az idő, amikor én már csak messziről figyelem a saját útjára lépő gyermekemet, és ezt meg lehet siratni, ahogy Kati tette.

Nem találod ki, milyen lekvárt főzök ilyenkor, télen. Aranka barátnőm talált egy narancslekvár-receptet, de valamit elrontott, mert olyan keserű lett, mint az élet. Viszont az enyém isteni lesz, mert én alaposan kifiléztem, nagyon pepecs munka, de megéri. Nem főznél egy olyan jó erős kávét, amit csak te tudsz? Apád nem tud olyan jót főzni. Szóval az Aranka kidobta mind a nyolc üveg lekvárt, azt mondta, soha többet. Az enyém finom lesz, majd meglátod, mondjuk az én narancsom eleve édesebb és olcsóbb is, tudod, a kispesti piacon vettem a kedvenc zödségesemtől. Megnézhetnéd az okos kütyüdben, kell-e bele citrom, Aranka szerint kell. De az én receptem szerint nem kell. Nem szabad túl savanyúnak lennie, de túl édesnek sem, ezért állandóan kóstolni kell. Nézd már meg te is, nekem már leégett a nyelvem. Majd fog bámulni az Aranka...

Képzeld, a Sanyi bácsi, a szomszéd, nagyon beteg, tudod, a sok cigi... Szétment a tüdeje, néha olyan légszomja van, majd’ megfullad.

A doki eltiltotta a cigitől, azt mondta, minden egyes szál egy szög a koporsójába. Erre apád mit csinál, a nagyon okos? Vett egy doboz cigit, beletette egy szép kristály dobozba, ott van az asztalon, tudod, amit a nagymama hozott annak idején Csehszlovákiából. Azóta a Sanyi naponta háromszor jön ide, mindenféle ürüggyel, elszív itt egy cigit, jól bebüdösíti a szobát, a függönyöket most mostam ki, de nem ér semmit. Persze a Kati, a felesége ezt nem tudja, most mit csináljak? Ha elmondom, akkor áruló vagyok, ha nem mondom el, akkor a barátnőmet árulom el. Holnap megyek a Katival a piacra, veszünk még egy kis narancsot. De mit mondjak neki? Hogy nézzek a szemébe? Jaj, nehéz dolgok ezek, én inkább kimaradnék az egészből, de nem lehet, apád megint jól megcsinálta. Aztán meg én leszek a bűnbak. Ki tudja, miket falaztak ezek egymásnak a negyven év alatt! Nem is akarom megtudni, most már mindegy. Már így is túl sokat tudok...

Micsoda? Még hogy apád egy jámbor ember? Mindenki ezt gondolja, mert csak ül csendesen, mosolyog, nem vitázik senkivel (csak velem).

Igaz, lehet, hogy jámbor, én inkább tutyimutyinak mondanám. A munkahelyén, folyton túlórázott, többszörös kiváló dolgozó kitüntetést kapott, és ha kommunista szombatot kellett vállalni, ő mindig ment, de a harmincöt év alatt nem tudott elintézni egy jó kis szakszervezeti üdülési beutalót. A Kovács persze mindig kapott, és nem azért, mert két ujját levágta a gép, nehogy azt hidd! Csak mindig jó időben volt jó helyen. Ehhez apád nem ért. Ha én nem maszekolok annyit, sose tudjuk megvenni a rendszerváltáskor az új ülőgarnitúrát.

Kevernéd egy kicsit? Már nem kell sok. Tudod, a jó lekvárhoz sok idő és nagy türelem kell, ez a titka.

A vény nélkül kapható fájdalomcsillapítókat sokan nyakló nélkül szedik, ízületi bántalmakkal, fájdalmas duzzanatokkal pedig akkor sem mennek orvoshoz, ha pirulák nélkül már nem tudnak létezni. Ez nem csak azért gond, mert a panaszok krónikussá válnak, később pedig nehezebb a gyógyulás, hanem azért is, mert a recept nélküli gyógyszerek sem veszélytelenek. Ezért idén májustól már nem lesznek vény nélkül beszerezhetők a magas ibuprofén-tartalmú fájdalomcsillapítók. Ez itthon a legnépszerűbb – és talán a legtöbbet reklámozott – készítmények hatóanyaga, a legtöbben az ezt tartalmazó gyógyszereket vásárolják.

A szigorítás kérdésköre már több mint 10 éve terítéken van, viszont a vizsgálatok csak pár éve jutottak el odáig, hogy a hatóságok állást tudjanak foglalni.

Folyamatos szigorítás

„A nem szteroid gyulladásgátlókra – közéjük tartozik az ibuprofén is – vonatkozó szabályokat évről évre szigorítják, mert működési mechanizmusuk miatt hatással vannak a szív- és érrendszerre, kiválthatnak gyomor- és bélrendszeri problémákat, akár vérzéseket, befolyásolják a veseműködést is. Emiatt a krónikus vesebetegségben és veseelégtelenségben szenvedők nem is szedhetnek ilyen készítményeket” – mondja dr. Katz Zoltán gyógyszerellátási szakgyógyszerész, a Pécsi Tudományegyetem egyetemi tanársegédje. A várandós kismamák a terhesség korai szakaszában is kizárólag orvosilag indokolt esetben használhatnak ilyen készítményeket, és kerülniük kell azokat a szoptatás időszakában is. 

Évtizedes kutatás

Azt már a kétezres évek elején tudták, hogy a nem szteroid gyulladáscsökkentők a szív- és érrendszeri betegeknél emelik az artériás trombózis kockázatát. Pár éve már olyan kutatásokat is publikáltak, amelyek rámutattak: a nagy dózisú ibuprofénnel történő kezelés is fokozza a szívroham és a stroke rizikóját. „Ezért az Európai Gyógyszerügynökség ajánlja, hogy vény nélkül csak azokat a készítményeket lehessen kapni, amelyeknél a hatóanyag napi dózisa nem lépi át a kockázatos határt” – magyarázza a szakgyógyszerész.

Az Országos Gyógyszerészeti és Élelmiszer-egészségügyi Intézet az európai szakhatóság 2013-as ajánlása alapján végezte el az ibuprofén előny-kockázat értékelését, majd döntött úgy, hogy csak azon készítmények maradhatnak vény nélküliek, amelyeknek megengedett legmagasabb napi dózisa 1200 milligramm. Ilyenek például azok, amelyek tablettánként 200 és 400 milligramm ibuprofént tartalmaznak.

Kép

Kép: Freepik

Nem a nátha miatt

A vénykötelessé válás elsődleges oka nem az, hogy az emberek az ilyen készítményeket általános láz- és fájdalomcsillapítóként használják, hanem az, hogy sokan gyulladásos reumás betegségek, heveny vagy idült ízületi gyulladások kezelésére, fájdalmas duzzanatok, gyulladások miatt szedik őket. „Ezek a panaszok jellemzően hosszú távú kezelést igényelnek, miattuk a betegek tartósan szednek gyógyszert. Ilyenkor kiemelten kell figyelni az esetleges mellékhatásokra, fontos, hogy a készítmények szedését orvos felügyelje” – emeli ki Katz Zoltán. Hozzáteszi, hogy

a magasabb dózisú ibuprofén-tartalmú készítmények vénykötelessége egyébként nem újdonság, vannak olyan uniós országok, ahol már régóta csak a hazainál kisebb hatóanyag-tartalommal kapható recept nélkül ilyen készítmény.

Skandinávia nyomdokain

A jövőben más hatóanyagoknál is szigoríthatnak. „A svédek például nyáron vénykötelessé teszik a belsőleg alkalmazott diklofenák-tartalmú gyógyszereket. Ennek hátterében egy dániai, 20 évet felölelő kutatás áll, amely több mint egymillió diklofenák-terápiában részesült beteg kezelési naplóját vetette össze több millió más hatóanyaggal kezelt páciensével. Azt nézték, hogy a diklofenákkal történő kezelést követő 30 napon belül milyen gyakorisággal léptek fel szív- és érrendszeri problémák” – mondja Katz Zoltán. Azt az eredményt kapták, hogy a diklofenák szedése 50 százalékkal növelte az ilyen kockázatot a kontrollcsoporthoz képest, a rizikónövekedés jelentős volt más fájdalomcsillapítókkal szemben is. Nálunk egyelőre recept nélkül vásárolhatók ezek a készítmények, leszámítva a magas hatóanyag-tartalmúakat. Persze ennek előnye is van, hiszen például egy fogfájás miatt nem kell orvoshoz rohanni. Hátránya viszont az, hogy a betegek kontroll nélkül használhatnak ilyen készítményeket, veszélyeztetve ezzel egészségüket, elodázva a kivizsgálást.

Mi van a paracetamollal?

A paracetamolos készítmények nem emelik a szív- és érrendszeri betegségek rizikóját. Viszont az angolszász országokban – igazából világszerte, csak ott jobban odafigyelnek ezekre a problémákra – az ilyen gyógyszerekkel sok gond van, mert túlzásba vitt használatuk májkárosodást okoz. Ilyen mellékhatása a nálunk népszerű ibuprofénnek nincs. Persze ahhoz, hogy a paracetamol májproblémához vezessen, erősen túlzásba kell vinni a használatát.

Ez történik az Egyesült Királyságban, ahol évente 100 körülire tehető azon paracetamolmérgezések száma, ahol olyan súlyos májelégtelenség alakul ki, hogy májátültetésre van szükség. Ugyancsak nagy ez a szám az Egyesült Államokban.

Magyarországon kevés a súlyos eset, májátültetés ezen okból évente csak egy-két alkalommal történik, haláleset pedig nagyságrendileg kétévente egyszer. Nálunk ezeket a készítményeket eleve nem keresik annyira sokan, mint a messze legnépszerűbb ibuprofént. Persze itthon alapból szűkebb a vény nélküli készítmények palettája is, a gyógyszerformák tárháza sem annyira széles.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Milyen alapokra épül a súlyosan, halmozottan fogyatékos diákok oktatása?

– Hatfős osztályokban egy gyógypedagógus és egy gyógypedagógiai asszisztens foglalkozik velük a kerettanterv szerint, heti 20 órában. Évfolyamok nincsenek, mert nem lehet egységes követelményrendszert felállítani. Mivel a gyerekek nagy része nem verbális úton kommunikál, a cél nem a hagyományos tárgyak megismertetése, hanem a körülöttük lévő világ értelmezése és a kommunikációjuk fejlesztése, hiszen ez képezi önrendelkezésük alapját. Valamilyen AAK-s, azaz Augmentatív és Alternatív Kommunikációs módszert vagy eszközt adunk a kezükbe: megtanulják az igen/nem döntés, majd az alapvető érzések kifejezését. Nálunk egyéni fejlesztésen alapuló oktatásban részesülnek, ugyanis mindegyiküknek megvan a saját kommunikációs eszköztára: az egyik tanítványom például alkoholtartalmú italok hirdetéseit tette a kommunikációs füzetébe, így vezetett rá, hogy alkoholproblémák vannak a családjában. Nálunk nincs osztályozás, de megtanulják a hagyományos iskolákban elvárt viselkedési formákat a mozgásuk adta lehetőségeken belül. Év végén a szüleik írásos visszajelzést kapnak fejlődésükről, a gyerekek pedig oklevelet arról, amiben ők voltak a legkiemelkedőbbek.

– Milyen óráknak van a legnagyobb sikere a fogyatékos gyerekek körében?

– Nagyon kedvelt az életvitel óra, amikor sütnek-főznek valamit. Ennek a komplex érzékszervi fejlesztésben van szerepe, mivel az értelmileg és sok esetben mozgásukban is fogyatékos diákoknál hiányoznak bizonyos mozgásos tapasztalatok. Az órákon megismerik, megtapogatják a sütemények alapanyagait, belélegzik az almás pite illatát, aztán természetesen meg is ízlelik.

– Segít az oktatásukban a digitalizáció?

– Interaktív és okostáblát is használhatnak, emellett más, speciális AAK-s eszközök is nagy segítséget és jó élményeket nyújthatnak: a szemvezérelt szoftver például kiváltja az egér használatát, míg a sound beammel erőteljesebb mozgás nélkül, bólogatással vagy pislogással generálhatnak hangokat.

Kép

Győri Zsófia intézményvezető – Kép: Immánuel Otthon és Iskola

– A fogyatékossággal élő gyerekek tanulmányaikat ép társaiktól elkülönülve folytatják. Hogyan lehetne megvalósítani az integrált oktatást?

– Egy súlyosan, halmozottan fogyatékos diákkal szemben nem állíthatunk fel ugyanolyan követelményeket, az érzékszervi és mozgásukban fogyatékos gyerekek integrálását azonban elengedhetetlennek tartom. Ettől sajnos még messze vagyunk, mert nem biztosítottak számukra a szükséges infrastrukturális feltételek. Az iskolák sok esetben csak megtűrik őket, azt éreztetve a szülőkkel, hogy szívességet tesznek. Fontosnak tartom, hogy a változás meggyőződésből és ne egy fentről jövő nyomás vagy az EU-s trendeknek való megfelelés hatására történjen. A lányom óvodáját az önkormányzat kijelölte integrált óvodának, felvettek nyolc fogyatékos gyermeket, a vezető óvónő azonban annyira megrettent, hogy szegregálta a csoportot: külön termet kaptak, más időpontban mehettek ki az udvarra, a termükhöz vezető folyosón pedig tilos volt az átjárás. A gyerekem három év alatt egyszer sem találkozott velük. Pedig a szemléletformálást már gyerekkorban el kellene kezdeni. Egy 1200 fős általános iskola tanulói rendszeresen járnak hozzánk érzékenyítő foglalkozásokra, s három éve a negyedikes osztályuk létrehozott egy zenei produkciót a diákjainkkal. A Pötyi és Pillét azóta nyolcszor is előadták Debrecenben, a felvételt pedig közel másfél millióan nézték meg a YouTube-on.

– Különböző foglalkozásokra is járhatnak a gyerekek, például önvédelmi szakkörre. Ezt miért érezték szükségesnek?

– Azt tapasztaltuk, hogy kikerülve az iskolából nagyobb eséllyel válnak bántalmazás vagy egyéb bűncselekmény áldozatává. Ez részben abból fakad, hogy az értelmi vagy intellektuális képességzavarral élők gyakran nem kontrollálják szeretetüket, így gesztusaik félreérthetőek lehetnek, ami akár szexuális abúzushoz is vezethet. Jóhiszeműségüket szintén kihasználhatják. A szüleik nem tanítják meg nekik, mit csináljanak ilyen helyzetekben, mivel nem is tudják elképzelni, hogy lesz, amikor a gyerekeket nem ők fogják kísérni.

– Kihez fordulhatnak a szülők probléma esetén?

– Az ombudsmani hivatalhoz vagy az ellátott jogi képviselőhöz, de a Kézen Fogva Alapítvány Jogsegély Szolgálatánál is informálódhatnak. Meg kell ismerniük gyerekeik jogait, és hogy milyen szolgáltatásokat vehetnek igénybe, ugyanis nincsenek kellően tisztában azokkal. Részben megértem őket, mert a mindennapok túlélése rengeteg energiát felemészt, ugyanakkor mindennél nagyobb ereje lenne, ha összefognának. A cél nem a hagyományos tárgyak megismertetése, hanem a körülöttük lévő világ értelmezése és kommunikációjuk fejlesztése, hiszen ez képezi önrendelkezésük alapját.

Aztán mégis elkezdtem próbálkozni. A lehetetlennek tűnő kihívások inspirálnak leginkább. Például az, hogy a gyerekeket az anyanyelvükre nem csoportbontásban kell tanítanunk, mint az idegen nyelvet, miközben a világról szerzett ismereteiket, nyelvi készségeiket, képességeiket a magyarra építve tudják csak bővíteni, fejleszteni.

Talán erőltetettnek tűnik a feladat, amikor a lírai műfajokat tanulva azt a szorgalmit kapták a diákok kilencedikben, hogy írjanak ódát vagy elégiát a bolygóról. Hatvanból két embert mozgatott meg a kérdés, de egyikük alkotása bekerült az iskolaújságba, és így rögtön aktualizálta a problémát. Érdemes volt egy vers miatt ennyit agyalni ezen az elég szájbarágós feladaton, ahol csak dicsérni és siratni lehet Földünket? Hát persze! A vers, az abban lévő sok-sok kérdés hirtelen mindenkié, egy egész közösségé lett, bekerült a diákközbeszédbe.

Te verset írattál a klímaváltozásról? Miért éppen arról? – kérdezte egy-egy meglepett kolléga, én meg magyarázkodtam, hogy az irodalom nem egy halott dolog, hanem az élet része, és teljesen alkalmas a globális problémák megvitatására.

Ne várjunk csak a biológia- és földrajztanárokra, mint ahogy a szövegértést sem kizárólag a magyartanár fejleszti, hanem minden pedagógus!

De mutatom a verset, hogy mindenki maga döntse el, mennyire volt termékeny a feladat.

Így gondolkodik az elégia keretei között egy tizennégy éves lány a bolygónkról. Meglepő? Egyedi? Sekélyes? Mindenki döntse el maga! De a vers születése bebizonyította, hogy az irodalom alkalmas a jelen közéleti problémáinak megjelenítésére, és nem valami szöveggyűjteménybe zárt magolnivaló.

Kép

Kép: Freepik

Hogyan lehetnék kevésbé didaktikus, miközben a környezettudatosságról szólaltatom meg a gyerekeket? – tettem fel magamnak a kérdést, mert én is éreztem, hogy beszippantott a klímadivat, holott fontos lenne a bolygó jövőjéről (ahogy vallásos iskolánkban mondják: a teremtésvédelemről) beszélni.

Teremtésvédelem. Tetszik ez a szó, már azért is, mert nem az az előtagja, hogy klíma. Amit sokat használunk, az megszokottá válik, elkopik az éle, közönyössé válhatunk iránta.

Valahogy úgy lenne érdemes beszélni róla, hogy nem is tudjuk, miről van szó: érintőlegesen, mégis a mindennapok részeként. És akkor jött az ötlet, amikor egy-egy osztályban olyan verset tanítottam, ami a kerttel, a természettel foglalkozik. Ki szeretne kertes házat? – tettem föl a kérdést, és nem meglepő módon mindkét évfolyamban száz százalék választotta a vidéki életet sok-sok zöld területtel. Akkor tervezzük meg kertjeinket! – szólt a bevezető feladat, amiből szinte külön óra lett. A tervek bemutatása, megvitatása során én is nagyon otthon éreztem magam, hiszen nekem is van kertem, egy gyümölcsös és egy veteményes, ráadásul földműves családból származom, így a maga természetességével folytattam a kertművelést, amikor újra falura költözhettünk.

Meglepő volt, hogy a diákok milyen aprólékosan gondolkodnak az őket körülvevő környezetről. A legtöbben két részre osztották a házuk körüli zöld területet: az egyik volt a haszonnövényeké, a másik pedig a rekreáció színhelye. Néha egymás mellé került, sőt egymásba fonódott a két rész (a gyümölcsös közepén állt egy kis pihenő rész), de sokan már azzal is tisztában voltak, milyen fa- és virágfajták, milyen növények kerülnének a kertbe. Majd kerestünk fotókat arra az esetre is, ha jövendőbeli életük mégis a városhoz kötné őket.

Közösségi kertek sorát tekintettük át, közösen lepődtünk meg, hogy a kert nem hely, hanem szándék.

Bárhol megteremthető, és ha mindenkiben kialakul ez a szándék, akkor beszélnünk sem kell olyan témáról, mint a klímaváltozás, miközben éppen annak megoldásán, megfékezésén dolgozunk. (Még akkor is, ha az ENSZ szerint már visszafordíthatatlan.)

Az irodalomban ott lappang és ott kiált a környezetünkről szóló beszéd lehetősége. Voltaire Candide-jának is az a csattanója, sőt imperatívusza, hogy műveljük kertjeinket. De akár Berzsenyi Dániel A közelítő tél című verse is olvasható a kertet középpontba helyezve. Az ökotudatosság mint szemlélet így is alkalmazható az irodalomban, csak az olvasón és a tanáron múlik, enged-e a kísértésnek, és csatlakozik-e a szélmalomharchoz, amelyet a természettudományos tárgyakat tanítók már évtizedek óta folytatnak az oktatásban.