Na, rendben. Először is egyeztessük az óráinkat: most csütörtök este 9 óra 00 perc van, tehát pontban 12 óra múlva kezdünk. Ez itt az asztalon az üzlet alaprajza, kérem, mindenki tanulja be, mert holnap nem lesz idő nézelődni meg tájékozódni, ha nem leszünk hatékonyak, nem fog menni, az egész akcióra nagyon kevés időnk lesz, de ezt tudjátok.

Mama, figyeljen már ide, mert nem tudom, mit mondok már, tényleg! Szóval itt van a rajz, a tévén meg azokat a felvételeket láthatjátok, amit egy golyóstollba rejtett kamerával készítettem a múlt héten.

Lássuk csak, a bejáratnál, jobbra lesznek a laptopok, notebookok és a mobiltelefonok, szemben velük az okosórák és mindenféle kütyük, egy sorral mögöttük lejátszók, házimozirendszerek, tévék. Nézzétek, mutatom: itt. Aztán erre, hátrébb hajszárítók, mikrók, stb., itt pedig balra a kenyérpirítók, porszívók, háztartási gépek, leghátul meg a szépséghibás termékek.

Én már hajnal 4-re ott leszek, és közvetlenül a bejáratnál fogom a pozíciót. Ti 7 és fél 8 között érkeztek meg. Odaálltok szépen, de határozottan mellém-mögém. Nem néztek senkire, nem magyarázzátok, hogy együtt vagyunk, meg ilyesmi, odaálltok és kész.

A Józsikánál lesz egy mankó (ott van az előszobában), azt megtévesztésnek viszi magával, megeshet rajta valakinek a szíve, előre engedheti, ilyesmi, de amikor helyzet van, akkor remekül használható, így például, ha ellenállásba ütköznénk vagy támadást kapunk (gáncsolás, lábsöprés, ütés, satöbbi, nem részletezem, Józsika már nem kezdő).

Jó, tehát Anya megy az okostelefonokra, Mamáé a pirító és a hajszárító. Józsikám, te ugrasz a laptopokra, ha az nem megy, akkor házimozi és a tévé a feladatod, kemény legyél, precíz végrehajtást várok tőled. Papa reszortja a számítógép tartozékok, kiegészítők, perifériák (akármit is jelentsen ez).

Julikám, te vagy a liberó, te bárhová mehetsz, ahogy érzed majd. Tettem a kabátod zsebébe gombostűket, rajzszögeket, ezeknek hasznát veszed majd a tülekedésnél, vagy ha közelharc alakulna ki.

Szóval Julcsi, te rárepülhetsz bármire, szóval bármire, csak azt nézzed, hogy nagy kedvezmény legyen rajta (minimum 60%, az alatt hagyod a francba). Olcsó legyen és sok legyen belőle, neked csak erre kell összpontosítanod.

Oké, mindenki megértette a feladatát? Jó, akkor még most kiosztom a walkie-talkie-kat, ezen kommunikálunk. A 3-as csatornán. Én már mindet beállítottam, úgyhogy senki ne tekergesse! Úgy jó, ahogy én beállítottam. Pontban 9-kor nyit a bolt, én fogom az adóvevőn jelezni, hogy indul az akció, a kód: Black Friday. Vétel.

Azon pedig nekem senki ne merészeljen sopánkodni, hogy a cuccokat valami nagycsaládos árva, kerekes székes nyugdíjas akárki elől vesszük el, nekik tutifixre úgysem jut lószar sem. Biztos forrásból tudom, hogy ott lesz a Kovács család az ötödikről, a Gesztesiék heten, a Gombásék pedig vidéki rokonfiúkkal megerősítve állnak majd fel, meg nyilván még lesz több, nem idevalósi csapat is, gondolhatjátok, nem lesz gyerekjáték.

Na jó, most mindenki menjen pihenni, már az, akinek fejben van az alaprajz, aki meg még mindig nem vágja, az marad a konyhában. Koncentráció, határozott fellépés, profi végrehajtás. Mondom, kőkemény lesz, most hallottam a tévében, hogy Detroitban haláleset is volt.

Mi a BookTube, kik a booktuberek?

A BookTube tematikus elnevezés, technikailag egyszerű YouTube-videókról van szó. A booktuberek olyan videósok, akik olvasásélményeikről és egyéb könyves témákról készítenek vlogokat (videóblogokat). Ezek soha nem fizetett tartalmak, de előfordul, hogy egy kiadó küld egy-egy ajándék példányt olvasásra.

Azért az rögtön szöget ütött a fejembe, hogy ez a tematika miért tömörül egy közös elnevezés alá, és vajon mindenki booktuber-e, aki megosztja videóját, amelyben könyvekről beszél. Azt hiszem, végül meg is találtam, mi teszi a booktubert, de erről később.

Az első döbbenet

Te jó ég, ezek az emberek nyilvánosság előtt „csak úgy” locsognak beszélnek a könyvekről!

„Csak úgy”, vagyis kritikai szempontok ismerete, a hétköznapinál választékosabb szókincs hiányában („nagyon jó volt”, „nekem ez nem tetszett”), illetve irodalomtörténeti ismeretek nélkül. Pontosan úgy, ahogy az iskolai folyosón, metrón vagy egy kávézóban, baráti körben tennék. Így olvas a szomszéd lány-módon. Időnként amerikai-angol intonációval előadva.

Az olvasás itt nem intellektuális kérdés, hanem elsősorban élmény, szórakozás. Ezen kívül a videósok minden feszélyezettség nélkül „másolják” egymást, ami a témákat és a vizuális körítést illeti.

Az „én időmben” a booktuber (ha lett volna), igyekezett volna saját intellektusát, műveltségét, kritikai készségét villogtatni. A bemutatott olvasmányok által a saját imidzsét építeni, minden bizonnyal nem minden sznobizmus nélkül. Mindenekelőtt pedig megpróbált volna a többiekhez képest egyéniségnek látszani. Értetlenül álltunk volna olyan dolgok előtt, mint a szín szerint rendezett könyvespolc vagy az Anna Kareninában végigfutó „érdekfeszítő romantikus szál” említése.

Az első döbbenet után

Hamar rájöttem, hogy semmi értelme olyasmit számonkérni a BookTube-on, ami soha nem akart lenni. Nem elitista, nem sznob, és egyáltalán nem normatív. Biztos van a booktuberek között, aki képes mélyebb elemzésre, de itt nem ez a szándék. Középpontban az olvasó áll, akinek olvasásélményei vannak.

Nem a művet értékelik, hanem az élményt.

Ha már az élmény megosztásáról van szó, az is fontos, hogy ezek a videók tényleg egy folyosói beszélgetésért jönnek létre, csak ez a folyosó most virtuális. A booktuberek elérhetők Facebookon és Instagramon is, profiljuk van a könyves közösségi oldalakon, a moly.hu-n és nagytestvérén, a Goodreads-en is. Fontos az egyidejűség, ezért leggyakrabban olyan kötetekről beszélnek, amelyek frissen jelentek meg, és mindenki mostanában olvassa.

Mi megy a BookTube-on?

Az egész műfaj az angolszász területekről ered, és az angolszász könyvipar tematizálja. A legnagyobb könyves közösségi oldalt, a Goodreads-t az amerikai székhelyű Amazon.com működteti. A Goodreads sikerlistás kötetei, az ott megjelent tagek és kihívások láthatók a videókban Ausztráliától Magyarországig. A Goodreads listavezetői azok a könyvek, amelyek pár hónap késéssel a magyar könyvesboltokat is elárasztják.

Kép

Kép: Unsplash

A magyar booktuber jellemzően tud angolul, sokan olvasnak is angolul, így a magyar könyves csatornák átveszik az angol tematikus elnevezéseket:

TBR (to be read) lista: Lista a könyvekről, amelyeket tervezel elolvasni. (Ebben a videóban egy nigériai(!) fantasy is felbukkan!)

Book haul videó: Bemutató a friss beszerzésekről. ()

Unboxing videó: Könyves meglepetésdoboz kamera előtti kibontása. A dobozban egy könyv vagy egy könyvsorozat általában dedikált példánya és a könyv világához kapcsolódó ajándéktárgyak találhatók. Ezeket a dobozokat postán lehet rendelni, a tartalmuk havonta változik.

Bookshelf Tour: Mi van a könyvespolcon? A vlogger sorra megmutatja a könyveit, esetleg mesél arról, milyen szempontok szerint rendezi el a köteteket.

Tag videó: Valamelyik közösségi oldalon elkezd terjedni egy tematikus kérdéssor, amire meghívhatják egymást a youtuberek, és belinkelik egymás videóit, avagy bárki más is kitöltheti, ha kedve van. (Egy példa.)

Challenge, pl. BOOKTUBE-A-THON : Kihívás, amelyben vállalsz egy feladatot, itt például öt nap alatt öt könyvet kell elolvasni.

Népszerűek ezeken kívül még a listák, a havi és éves összegzések, tematikus ajánlók és élménybeszámolók az olvasásokról.

A booktuberek az a generáció, akiket jellemzően a Harry Potter-sorozat vagy az Alkonyat-trilógia vonzott a könyvek világába.

A Harry Potter méltán vált azóta klasszikussá, de a nyomában elárasztották a piacot a pörgős, „látványos”, történetmesélős young adoult-kötetek, amelyeket már szinte a megjelenés pillanatában megfilmesítenek. Az e könyveken felnőtté váló olvasók egy idő után nehezen ingerelhetők, amire többféle válasz születik. Több éve vlogoló booktubereknél látható, hogy elegük lesz a klisékből, és vagy igényesebben válogatják meg az olvasmányaikat, vagy olvasási válságba kerülnek, hiszen már nem szórakoztató ugyanaz, ami korábban, de a „hardcore” szépirodalomtól még tartanak.

Pedagógusoknak ajánlom ezeket a videókat azért is, mert egy-egy elszólásból kiderül, milyen nagy hatással lehet valakire egy-egy jó irodalomóra.

Az elejtett megjegyzésekből számomra az derül ki, hogy nem az a fontos, hogy száz klasszikusból melyik húsz maradjon a tananyagban, hanem az, hogy eléri-e a tanár, hogy a fiatal érintettnek érezze magát, elhiggye, hogy az adott műnek számára is van mondanivalója.

Az is érdekes, hogy a hollywoodi filmiparhoz mérhető könyvipar hosszú távon milyen hatással lesz a nemzeti irodalmakra? Nyer vagy veszít olvasói köréből a szépirodalom azzal, hogy ilyen gazdag a ponyvánál igényesebb, mégis könnyen fogyasztható könyvek kínálata.

Lesz-e igazán egyedi magyar könyves csatorna? (Jó lenne? Kell, hogy legyen?)

Gera Marina hétfőn este nyerte el a legjobb színésznőnek járó Nemzetközi Emmy-díjat az „Örök tél” című tévéfilmben nyújtott alakításáért. A színésznőt másfél nappal később a New York-i Magyar Konzulátuson értük utol.

– Először is szeretnénk szívből gratulálni ehhez a gyönyörű Emmy-díjhoz! Hogy érzed most magad? 

– Kicsit olyan állapot ez, mintha részeg lennék, pedig nem is ittam semmit. Az elmúlt két hónap nagyon nehéz volt, fel kellett dolgoznom a jelölést, készülnöm kellett erre a négy napra, nem igazán tudtam, hogy el kellene-e kezdenem kampányolni, vagy semmi értelme, hiszen hogy is tudnám felvenni a versenyt egyszál magam nagy nemzetközi produkciós cégekkel. Sokat izgultam, hogy érkeznek-e megkeresések a jelölés miatt, vagy eltűnök majd a süllyesztőben, ha nem nyerek. Szerencsére minden rossz érzésem eloszlott, amikor megérkeztem New Yorkba, és megéreztem, hogy érdeklem az ittenieket, és hogy nagy szeretet áramlik felém. Alapvetően nem is a díjátadóra utaztam ki, hanem arra a négynapos Emmy-fesztiválra, amin a jelöltek rendezvényeken vesznek részt, ismerkednek, végig rivaldafényben vannak, ilyen szempontból is nagyon más ez, mint az Oscar-díj. A megnyitó ünnepség helyszínéül idén pont a Magyar Főkonzulátusra esett a szervezők választása, és nagyon jó érzés volt, hogy én itt magyarként kiemelt díszvendég voltam, és amikor a vörös szőnyegen bevonultam, a nevemen szólítottak az akadémiai tagok és a fesztivál igazgatói. A második és a harmadik nap nagyon sűrű volt, rengeteg interjút kellett adnom, kerekasztal-beszélgetéseken vettem részt, és próbáltam ismerkedni a kollégákkal, szakmatársakkal. 

– Mennyire volt benne a levegőben, hogy esetleg megnyered?

– Ha most azt mondanám, hogy „nagyon”, akkor biztos beképzeltnek tartanának, pedig így volt, ezt éreztették velem itt az akadémiai tagok. Az is „gyanús” volt, hogy a fesztiváligazgató meghívott az akadémiai tagok díjátadót megelőző ebédjére, ahol ott voltak a „Trónok harca” írói, és az egyik főszereplő, Peter Hayden Dinklage mondott beszédet arról, hogy mit jelent neki az Emmy. Este a díjkiosztón életemben először történt meg, hogy a vörös szőnyegen hatvan fotós üvöltötte folyamatosan, hogy „Marina! Marina!!!”.

Adtam ott legalább tizenöt interjút, és szinte mindegyikben elmondtam, hogy Magyarországon ezen a napon emlékezünk meg a kényszermunkatáborok áldozatairól, és ennél szebbet el sem lehet képzelni, hogy épp ezen a napon kerül reflektorfénybe a Gulág borzalmairól szóló film.

Nagyon meg voltam hatódva, amikor a jelölés után kiderült, hogy mikor adják át a díjat, és ez a nap éppen egybeesik a Szovjetunióba elhurcoltak emléknapjával – ez nyomás is volt rajtam: ezt a szép pillanatot nehogy elrontsam azzal, hogy nem nyerek. 

– De az este vége felé kimondták a nevedet, és ez tényleg megkoronázta ezt a napot!

– A pozitív előszeleknek hála, nem annyira izgultam, de amikor a borítékot bontották, végig lefelé néztem, és nagyokat sóhajtoztam. Talán még a medál átadásánál jobban remegett a lábam, mert akkor csöppentem bele ebbe az egészbe, viszont néhány nap alatt megérkeztem ebbe az új „szerepbe”, a díjért már magabiztos léptekkel mentem.

Örülök, hogy tényleg sikerült itt ezt a sok jót megélnem, és nem azt éreztem, hogy mindenki sajnálja ezt a kelet-európai színésznőt. 

– Folyamatosan kapod a nemzetközi megkereséseket, csörög a telefonod tegnapelőtt óta? 

– Szerencsére ez már hamarabb elindult, ezért is érzem néha úgy magam, mintha egy ideje felültettek volna egy fura vonatra, ami mindig valami új és izgalmas kaland felé robog. Még fél éve keresett meg egy angol producer, hogy szeretné rám bízni egy nemzetközi filmnek a főszerepét, és konkrétan rám akar keresni egy történetet. Örültem neki, de ettől nem állt meg az életem, gondoltam, majd jelentkezik, nem is néztem utána, hogy ki ez a figura, annyit persze tudtam róla, hogy a BBC vezető producereként is dolgozott. A kacérkodás a nemzetközi karrierrel azért hoz fel vegyes érzéseket bennem, mert nyilvánvalóan vannak olyan hátrányaim, amiket ledolgozni nem, csak javítani tudok. Akcentusom mindig lesz, de szerencsére kifejezetten szeretek angolul játszani, otthon fut is angol nyelvű előadásunk. Győzködtek itt az akadémiai tagok, hogy nemzetközi karriert kell csinálnom, de én erre most csak óvatosan gondolok. 

Néhány hét múlva elküldte az előbb említett BBC-s producer az első forgatókönyv-ötletet, és én akkor végre rákerestem, és megláttam, hogy kétszeres Emmy-díjas. Hirtelen nagyon megörültem, hogy hátha majd akkor így nekem is lesz lehetőségem eljutni ebbe az elérhetetlennek tűnő messzeségbe, úgy beleéltem magam, hogy alig bírtam elaludni. Időközben egy Oscar-díjas producer is mellé szegődött, most találkoztam volna velük, de mondták, hogy jöjjek ki ide előbb, mert úgyis meg fogom nyerni, beszéljünk majd utána. Ki gondolta volna, hogy tényleg így lesz?

A vetélytársak mögött a BBC, a Netflix álltak, mögöttem pedig a Gulág Emlékbizottság, akik nyilvánvalóan nem tudtak nagy összegekkel beszállni a film amerikai promotálásába. Szóval tényleg elképesztő, hogy így is ennyire észrevettek. És a fesztiváligazgató azt mondta, hogy igazából nem volt kérdés, hogy nekem kell-e megnyernem. 

Ettől persze nem lettem jobb színésznő, hogy megkaptam az Emmy-díjat. 

– A nevelőapukádnak köszönted meg legelőször a díjat. Miért vagy neki hálás? 

– Kétéves korom óta az az álmom, hogy filmszínésznő legyek. Vele legalább húsz évig dolgoztunk rajta, hogy ez valóra váljon, és az legyek, aki most vagyok. Tényleg mindennap tettünk ezért kicsi koromtól kezdve. Ő egyébként nem színész, mégis igazán tudott segíteni, és ezért mindig hálás leszek neki. 

Az ékezet nemzeti védjeggyé vált országhatáron túl is, amikor az egyik legnépszerűbb magyar könyvkiadó, a Magvető a logójába emelte, és a nevében első helyen szereplő mássalhangzó fölé helyezte az ő betű ékezeteit. Sok kommentelő megjegyezte, hogy a nemzetközi piacon talán nem állja meg helyét ez a megoldás, de a kiadó megvédte magát. Ha jól emlékszem, a Magvető éppen a magyar nyelv különlegességével érvelt.

Ez a különlegesség megkopóban van. Tanárként azt tapasztalom, hogy a diákok már kézzel írt szövegeikben is egyre gyakrabban spórolnak az ékezeteken. A 16–17 évesek még csak elszórtan mondanak le róluk, és akár nyelvi hanyagságnak is tűnhet tintatakarékos megoldásuk.

A 13–15 évesektől azonban tömegével kapok olyan fogalmazásokat, amelyekből teljes egészében hiányoznak az ékezetek. Tehát értsd: ö, ő, ó helyett ott áll csupaszan az o; az á és é beleolvad az a és az e betűbe, és még sorolhatnám.

Amikor szóvá tettem a problémát, többen nem értették, miért vonom őket felelősségre. „Úgyis kiderül a szövegből, hogy á vagy é” – hangzott a válasz. „A Messengeren sem használok ékezeteket, mégis megértenek a barátaim” – válaszolták, amikor kérdőre vontam őket, és elmagyarázták, hogy a telefonon is milyen fárasztó kiválogatni azokat az ékezetes karaktereket. Inkább lemondanak róluk, immár kézzel írva is, nem csak digitálisan.

Nyelvszemléletemet tekintve konzervatív és liberális hibrid vagyok, ez már az egyetemen kiderült. Elfogadtam, hogy a nyelv változik, és ezt a folyamatot főleg a fiatalok irányítják. Nem futkos a hátamon a hideg, ha valaki vincsesztert ír és mond, nem pedig merevlemezt. Akkor sem szakítom félbe a diákot, ha az „örömet szerez” helyett az „örömet okoz” szókapcsolatot használja, bár utóbbi használatáért egykori főnököm levonást helyezett kilátásba a fizetésemből. Ezt a történetet gyakran elmondom nekik. Ha vaskalapos nyelvőrként minden változáson fennakadnánk, akkor Kazinczy Ferenccel sem tudnánk mit kezdeni, és időutazó akciócsoportok szerveződnének, hogy visszajutván a nyelvújítás korába elhallgattassák a magyar szavak egy részének keresztapját.

Szóval nem kellene üldöznöm a nyelvi változást, pláne nem inkvizítornak lenni, de az ékezetek elvesztésének lehetősége felébresztette bennem a nyelvőrt. Rájöttem, hogy annyira szeretem az ékezeteket, mint az a mesebeli király a sót. Az ékezetek nélkül a magyar nyelv sótlan.

Ráadásul még nem is beszéltünk jelentésmegkülönböztető szerepükről. Mert nem mindegy, hogy valami „szárba szökken” vagy „szarba szokken”. Az ékezetek elhagyása a gazdaságosság elvén nyugszik: időt és energiát spórolhatunk vele. Ezzel együtt gyakran megspóroljuk az egyértelműséget, az üzenetbe csomagolt jelentés lehetőségét. Az egyébként is képlékeny magyar valóságunk még cseppfolyósabb lesz. Hűtlen lesznek hozzánk a szavak – mondhatjuk szabadon idézve Babits Mihály gondolatait.

És ezen a ponton kell tisztázni a mi szerepünket: tanárokét, anyákét, tapasztalt nyelvhasználókét, ékezetes magyarokét. Hogyan mentsük meg az ékezeteket? Miként érveljünk az ékezetelleneseknek? Vajon a liberális nyelvészeknek még belefér ez a változás, vagy itt már ők is beavatkoznának a folyamatba? Előcsalogatható-e belőlük a nyelvőr, mint ahogy belőlem is előmászott?

Legelőször az fogalmazódott meg bennem, hogy tanárként tennem kell valamit. Mielőtt azonban elkezdeném jutalmazni az ékezeteseket, és büntetni a csupasz-magánhangzósokat, legalább egy órát érdemes szánnom arra, miért fontosak az ékezetek a magyarban. Viszem majd a saját példáimat, ötleteimet, de kiselőadásokkal be lehet kapcsolódni az érvelésbe. Például lehet képszerűsíteni az ékezethiányt.

A magyar nyelv ékezetek nélkül olyan, mint az okostelefon 4G nélkül, mint a sajtburesz hidegen stb. Nem az igazi.

Vitázzunk az ékezetekről, és remélhetőleg sikerül bebizonyítanunk, hogy van értelmük és szerepük a mai, végtelenül leegyszerűsödő, sótlan, és már ízfokozóval is gyakran alig élvezhető nyelvhasználatunkban.

A nagyobb testvérek kicsit már „szülei” is a mi korban lemaradt Picinknek: átmegy a szobájukba éjjel, ha rosszat álmodik, kakaót kér tőlük, ha egy-egy hiszti után kimerülve megnyugvást keres, és segítségül hívja őket, ha kacifántos hercegnőruhát kell bekapcsolni a hátán, vagy ha az „anya” szót akarja rajzára írni ákombákom, nyomtatott nagybetűivel, és elakad az y-nál.

Mi, ennek a csodálatos négy gyereknek a szülei most próbáljuk megemészteni, hogy lassan végérvényesen elballagunk a kisgyerekes szülők korából, lejárt a termékeny időszakunk, és a legkisebb is nagycsoportos ovis már.

Pici „babánk” lábacskája immár 30-as téli bakancsot követel, még bájosan babás hangján pedig már olyan okosságokat beszél, hogy magunk is elcsodálkozunk.

Mindezt csak azért pötyögöm a gépbe, mert emlékszem még az évekig tartó tipródásra, amikor három, szinte egy csokorba született gyermekünk ugyanebbe az életszakaszba jutott, és a természetes elszakadási folyamat szerint kezdhettünk mellettük mi is visszatérni a felnőtt életbe: kezdtünk levegőhöz jutni a gyerekek mellett, már arra is jutott idő és energia, hogy kettesben elutazzunk valahova. Hatalmas változás volt ez a három pelenkás, aztán a három ovis fizikailag kimerítő terelgetése után. De bennünk motoszkált az érzés, hogy mintha még valaki hiányozna az asztal mellől...

Így született meg a legkisebb leánykánk, immár öt és fél éve. Azóta minden nehézség mellett is (akadt belőle nem kevés) nap mint nap hálát adunk, hogy itt van közöttünk, napsugarassá téve életközepi válságperiódusokkal szegélyezett mindennapjainkat. Még van, aki örömében sikong és perdül egyet, még van, aki szégyenkezés nélkül felujjong és nyakunkba ugrik, ha meglát bennünket, és akinek a sírását nevetéssé tudjuk szelídíteni egy csikizéssel.

Igazi kincs egy kicsi a (nagy)családban! Egy öleléséért még magukba forduló kamaszaink is kilépnek telefonjaik bűvköréből, ahonnan nekünk jóval nehezebb kirángatnunk őket, sőt, némi unszolás után még legózni is letérdepelnek mellé. Szülői szemmel megható látni, ahogyan felelősségérzetet és gondoskodást tanulnak mellette.

Kislányunk szeptemberben iskolába megy. Vége az ovis kor védett puhaságának, neki is bele kell simulnia az elvárások és kötöttségek rendjébe. Egyik nap pityeregve panaszolta, hogy már mennyi ovistársának kiesett a foga, és hogy ő mikor lesz már végre nagylány. Összeszorult a szívem és karomba vettem, mint egy kisbabát, be is vackolta magát az ölembe, bekapva szopis ujját a szájába. Nem szóltam, csak annyit, hogy eljön az is hamar. El bizony, egy szempillantás alatt! De addig még bújj ide szorosan!

És ha ti is hiányolnátok még valakit az ebédlőasztal mellől, ne habozzatok!

– Önmagát aliglátónak definiálja. Mit jelent ez pontosan?
– Az aliglátók az ép látás maximum 10 százalékával rendelkeznek. Én egy százalékot sem látok, tehát valóban csak minimális látásmaradványom van. Meg tudom különböztetni a nagyobb tárgyakat magam előtt két méterre, a lényeg, hogy ezek színesek és kontrasztosak legyenek. Nem használok fehér botot, és arra „trenírozom” magam, hogy önállóan – vagy csak minimális segítséggel – közlekedjek. A kommunikációm során Braille-írást, azaz pontírást, számítógépet, azon belül képernyőolvasó szoftvert használok, az okostelefonomat pedig különböző típusú nagyítókkal nézem.

Az egyik kedvenc elfoglaltságom, amikor bekucorodom a fotelbe, és Braille-ben olvasok, a sötétben. A barátaim jókat nevetnek azon, hogy mennyire takarékos vagyok.

Egyébként, ha a mai magyar jogszabályt vesszük alapul, akkor az aliglátó abba a kategóriába tartozik, amelybe a vak.

– A Vakok és Gyengénlátók Szabolcs–Szatmár–Bereg Megyei Egyesületének elnöke. Miféle sztereotípiák ellen küzd az egyesület?
– Miért nem visel minden látássérült sötét szemüveget? Miért nem közlekedik mindegyikük vakvezető kutyával, fehér bottal vagy személyi segítővel? Miért nem él minden látássérült otthon a szüleivel, miért akarnak a látássérültek önállóak lenni, miért szeretnének dolgozni, edzőterembe, boltba, színházba, koncertre járni? Egyáltalán, miért akarnak a társadalom aktív tagjai lenni? Nem jobb nekik otthon maradni, s várni a segélyt? Többek között ezekkel szembesülünk, ezen sztereotípiák ellen küzdünk, s azt kívánjuk megmutatni, hogy számos dolog van, amivel ki lehet nyitni a mi kis buborékunkat, vagy azt a világot, amely különböző stigmákat ragaszt ránk.

– Az élete a folyamatos segítségnyújtásról, a látássérült társaival való törődésről szól. Miért érezte már egészen fiatal korától, hogy segítenie kell másokon?
– Mert ha nekem valami jó, hasznos és segít, akkor azt képtelen vagyok magamban tartani. Úgy vagyok összerakva, hogy a jó dolgokat azonnal meg kell osztanom másokkal, azzal a 79.999 látássérülttel, aki hazánkban él. Hiszem, hogy ezzel nekik is jót teszek. Nagyon divatosak manapság a szemléletformáló előadások. Én azzal formálom a látó társadalom attitűdjét, hogy köztük vagyok, jelen vagyok, megosztom velük például az akadálymentesítéssel kapcsolatos tapasztalataimat, ötleteimet, s kommunikálom, hogyan bánjanak velünk. 

– Magyarország hogy áll az akadálymentesítésben más országokhoz képest?
– Sajnos hazánk lakóinak többsége még alig nevezhető kulturáltnak a fogyatékkal élők irányában, pedig fontos, hogy mi is érezzük, hogy a társadalom, amelyben élünk, partnerként kezel minket. Ausztriában vagy Amerikában ég és föld, ahogyan a fogyatékos emberrel bánnak.

Ha itthon elmegyek valahová egyedül, az mindig megrökönyödést vált ki. Ha kísérővel megyek, akkor a kísérőmnek próbálják elmondani mindazt, amit velem kellene megbeszélni. Külföldöm úgy jelzik, hogy hozzám beszélnek, hogy rám néznek és finoman megérintik a karomat.

Ha pénzt adnak vissza, beleteszik a kezembe. A látássérült ember egyéni szükséglet alapon működik. Ha ott szerencsétlenkednék a buszmegállóban, örülnék, ha valaki odajönne hozzám, és kedvesen megkérdezné: Látom, bizonytalan, segíthetek? De ha valaki csak úgy elkapja a karom, és felhúz a villamosra, annak szerintem még egy látó sem örülne. Ha finoman és kulturáltan közelítünk, az mindenkinek jólesik.

Áttörést jelenthet az Access4You kezdeményezése a hazai akadálymentesítésben: hiteles és részletes információt adnak a speciális igényű emberek számára, hogy az adott hotel, étterem, irodaház vagy bevásárlóközpont valóban használható-e a számukra, mindemellett tervezik, hogy képzéseket indítanak az itt dolgozóknak, melyek keretében megtanítanák, hogyan bánjanak a speciális igényűekkel. Az akadálymentesség garanciája – Beszélgetés az Access4You vezetőivel>>

Kép

Kép: Janics Attila

– Érte önt valaha hátrányos megkülönböztetés?
– Persze. Nehezményezték, ha valamit nem tudtam elolvasni, vagy ha megbotlottam. Egyszer bementem egy szállodába, és nem vettem észre, hogy a bejárati ajtó és a recepciós pult között van néhány lépcső. Ráestem a pultra. Jót nevettem az egészen, és közöltem a megrökönyödött recepcióssal, hogy hát akkor én megjöttem. Nem szoktam tragikusan felfogni az efféle dolgokat. Legalábbis ezt mutatom a világ felé.

– Ezek szerint mégiscsak megviseli…

– Ha hátrányos különböztetést tapasztalok, úgy érzem, összetörik bennem valami.

 Egyetemista éveim alatt is volt részem ilyesmiben: elmentem vizsgázni (csak szóban vizsgázom), a helyszínen azt mondta a tanár, hogy négyest kapok, majd később a Neptun-rendszerben láttam, hogy egyest írt be. Amikor kérdőre vontam, azt mondta, hogy azért adott elégtelent, mert nem találta az írásbeli dolgozatom a többieké között, és végül is el is felejtette, hogy én szóban vizsgáztam nála. Rosszul esett, hogy elfelejtettek. Fájt, de nem akartam, hogy lássák rajtam. Az ember ilyenkor titokban elhullajt egy-két könnycseppet, aztán megy tovább.

– Elképesztően erős. Az erőt – feltételezem – azoknak az akadályoknak is köszönheti, amiket élete során folyton le kell küzdenie mind érzelmileg, mind fizikailag.
– Folyton formálódom. De a jóga és a barátaim is sokat segítenek, ha mélypontokon kell túllendülnöm. Nagyon megviselt, amikor négy évvel ezelőtt elhunyt a férjem, de elhatároztam, hogy nem süppedek önsajnálatba. Azóta minden évben egyszer eltűnök egy hétre külföldre világot látni, nem vonok meg semmit magamtól, s minden olyanban részt veszek, amelyben az egészséges, látó társaim.

Évek óta egyedül járok nyaralni, és olyan utazási irodát választok, ahol idegenvezető kíséri a csoportot. Mivel van aliglátásom és előre felkészülök a célországból, jól tudok haladni a csoporttal, önállóan készítek fotókat is.

– Az utazás mellett, úgy tűnik, a Braille-írás is az örök szerelme. Braille-étlapokat ír, valamint gyógyszerdobozok Braille-feliratait ellenőrzi.
– Utóbbit tíz éve csinálom. Sok olyan gyógyszerdoboz van a világon, amelynek a Braille-feliratát én hagytam jóvá. Egyébként a pontírást azért szeretem, mert egyedi, különleges és hasznos. Több területen lehet alkalmazni, mint azt gondolnánk. Még régebben készítettem akadálymentes étlap-mintapéldányokat (nagyított betűkkel és pontírással készült változatokat), ezekkel szoktam úgymond házalni éttermeknél, kávézóknál. Jó, ha néha nem otthon kell elfogyasztani az ebédet, hanem bemehetünk étterembe, s kényelmesen választhatunk az étlapról.

– Egyébként szokott otthon főzni?
– Meglehetősen ritkán. Sajnálom rá az időt. Ha olykor rászánom magam, akkor Braille számlapos konyhai percjelzőt, beszélő konyhamérleget használok, és a fűszeres üvegeken is Braille felirat van.

Kép

Kép: Freepik

– Mit gondol, mi az, amit csak egy látássérült ember élhet meg?
– Szerintem nincs ilyen.

A Braille-olvasást leszámítva ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más. Másoknak persze furcsa lehet, hogy miért beszél a telefonunk és a számítógépünk, miért nézünk közelről dolgokat, miért nem tudjuk felvenni a szemkontaktust, de nem sokban különbözünk a látó társainktól.

Van egy példám erre: adott egy torta, ami fel van szeletelve. Nekem is van egy szeletem, de van egy szelete a romának és a másfajta hátrányos helyzetűnek is. Van szelete a látónak is – noha korántsem biztos, hogy ő szeretne az én tortámból enni, de én nagyon szeretném megkóstolni az övét. Én arra tettem fel az életem – és társaimmal, a kollégáimmal is azért dolgozom –, hogy mindenki ehessen az egész tortából ott, ahol épp akarja.

– Van olyan mondat, gondoltat, ami akár a mottója is lehetne?
– Az egyik személyes kedvenc látássérült példaképem az aktivista-író Helen Keller. Ő volt az első siket és vak diák, aki egyetemi diplomát szerzett, s az ő nevéhez fűződik a következő mondat: „Mindenben van csodálatraméltó, még a vakságban és némaságban is, és én arra törekszem, hogy bármily körülmények közé jutok is, meg legyek elégedve.” Én is e szerint próbálom élni az életemet.

Az Access4You a világ első számú, akadálymentes környezetet hitelesen és részletesen leíró szervezete kíván lenni. Küldetésük, hogy a speciális igényű emberek mindennapjait jelentősen megkönnyítsék, egyben meghatározó partnerei legyenek a helyszíneknek. Megalakulásuk előtt sem Magyarországon, sem Európában nem létezett olyan tanúsító és minősítő rendszer, ami az épített környezet akadálymentességéről hiteles, és részletes információt nyújtott volna. Az általuk létrehozott objektív szempontrendszer alapján tanúsítják a helyszíneket, szükség szerint javaslatot tesznek a fejlesztésre, minősítik az akadálymentesség mértékét (alap, bronz, ezüst és arany fokozat) és európai tanúsító védjegyet adnak az arra jogosultaknak. Access4You Tréning programjukban az egyes cégek, szervezetek munkatársait ismertetik meg a speciális igények hátterével és készítik fel  a megfelelő kommunikációra és segítségnyújtásra.
A speciális szükségletű emberek az access4you.io oldalon keresztül tájékozódhatnak a tanúsított és minősített helyszínek konkrét körülményeiről.

Támogatott tartalom. A cikk az Access4You megbízásából, a Képmás Natív Stúdió közreműködésével készült.

„Büszke vagyok arra, hogy a hazai televíziós filmgyártás jelentős nemzetközi díjat nyert, és magyar alkotók vannak reflektorfényben egy saját történelmünket a világ számára bemutató történettel” – nyilatkozta az MTI- nek Káel Csaba, a magyar mozgóképipar fejlesztéséért felelős kormánybiztos.

Gera Marina a második világháború során a Szovjetunióba hurcolt mintegy 250 ezer ember emlekének ajánlotta a díjat, akik közül 110 ezren sosem tértek haza – az ő sorsukról szól az Örök tél, melynek rendezője Szász Attila, forgatókönyvírója Köbli Norbert.

Köbli Norbert jegyezte a Trezor című tévéfilmet is, amit szintén jelöltek, de nem kapott díjat.

Az Örök tél visszanézhető a Médiaklikk Filmtárában.

Gratulálunk Gera Marinának és az Örök tél stábjának!

„Minden magyar felelős minden magyarért” – ebben a szellemben jött létre négy évvel ezelőtt a Szórványmagyarság Gyermekeiért Alapítvány Budapesten. Létrehozásának szomorú aktualitása, hogy a Mezőségen, Wass Albert és Kallós Zoltán földjén szórványosodik a magyar lakosság, és ez nehéz gazdasági helyzetbe sodorja a megmaradtakat is.

Düledező viskókban laknak azok a gyerekek, akiket Ady István és az alapítvány felkarol. A Szivárvány Házban jelenleg 56 gyermek tanul és lakik hét közben. Az alapítvány busza hozza-viszi a gyerekeket az otthonuk és az iskola között hétvégenként.

„Nem kellett nekünk a spanyolviaszt föltalálni” – mondta Zsigmond József, az alapítvány elnöke hétfőn a Párbeszéd Házában, ahol Lélekutak címmel tartották meg első jótékonysági beszélgetésüket, Csaba testvér részvételével. Csaba testvér nevére zsúfolásig megtelt a terem, és ő persze nem hagyta cserben a közönséget, beszéde bővelkedett erős fordulatokban.

„Ezelőtt két-három éve, ha megkérdezték, mit kérek a Jóistentől, azt mondtam: konkurenciát. Hát most itt a konkurencia! Örvendek! Nem kell, hogy én a Mezőségen caplassak a sárban, van más. Én taszítom a szekerét, uccu, neki! (…) A pedagógusnak az lenne a feladata, hogy a gyerek önmagába vetett hitét, bizalmát felszínre hozza. Nálunk a nevelőknek mondom: te nem egy szépségverseny zsűrije vagy, hogy azt mondod egy gyerekre, hogy az ötös, tízes, vagy hatos – legtöbb gyerek a béka feneke alatt van, ezt könnyű megállapítani. Meglátni benne a következő évtized József Attiláját – na, az igen! Meglátni benne a csodát, és kipiszkálni… Csodálatos, amikor az ember egy gyerekből, egy felnőttből, egy kollégából ki tudja hozni az erőt, a lendületet. Adja az Isten, hogy egymásnak bátorítói, buzdítói legyünk!”

Csaba testvérnél mintegy hatezer gyerek nevelkedik, nevelkedett, és ez olyan nagy szám, amiben bizony már egy léptékváltás is tetten érhető.

„Ha mi a Kárpát-medencét be akarjuk lakni, nem elég, ha én a szobámban egy sarokban berendezkedek. Ha száz liter teát akarok főzni, abba nem elég belerakni egy filtert, bele kell raknom legalább egy bokrot, hogy íze legyen. Erdélyben ha tíz ilyen alapítvány lenne vagy száz, akkor sem vagyok benne biztos, hogy elég lenne ahhoz, hogy megmaradjunk.”

„Sokszor mondják: könnyű neked, hiszen karizmád van. De én úgy gondolom, Jézus Krisztus adott egy receptet, ami úgy működik, akár egy piskótáé: bárki, aki megcsinálja azt a receptet, abból piskóta lesz. Ha csak a karizmatikus embereken múlna az egyház jövője, nagy baj lenne.”

Csaba testvér két mondattal a Képmás olvasóinak is megtoldotta gondolatait:

– Mit szól ahhoz, hogy franchise-zá lett az, amit kitalált?

– Annak örvendenék, ha minden falu, minden város mellett lenne egy ilyen kis mentőcsónak. Nagy hajók nem azért vannak, ugye, hogy elsüllyedjenek, mégis mindegyik mellett van egy kis mentőcsónak. Jó dolog az, hogy ha van egy ilyen kis ház, alapítvány, amelyik azzal foglalkozik, hogy ha valaki vízbe pottyan, a közösség segítsen neki.

– Úgy hírlik, Csaba testvért most az foglalkoztatja, hogy Petőfi nyomán szerelem-tanösvényt szervezzen. Mire való ez?

– A mi fiataljaink is férjhez mennek, nősülnek, és vagy sikerül a házasság, vagy nem. Ferenc pápa arra biztat minket, hogy álljunk neki, és vegyük komolyan a jegyesoktatást.

Azon gondolkodtam: hogyan tudnék egy vidám, jókedvű, fogyasztható jegyesoktatást összehozni? Petőfit kértük meg és Szendrey Júliát, hogy legyenek idegenvezetők, kilenc állomáson keresztül vezetik a fiatalokat – remélem, a közeljövőben megjelenik ez könyv formájában is.

A Szórványmagyarság Gyermekeiért Alapítványról itt olvashat bővebben, és segítheti is munkájukat. A következő jótékonysági beszélgetés időpontját a Párbeszéd Háza honlapján teszik majd közzé.

Egyenrangú felekként búcsúzni

Emlékszik még Zsófi és Péter, amikor fiatalon, egymás mellett kiállva, a másikért annak családjával, meg a sajátjukkal megharcolva letették voksukat a közös élet mellett? Felidézik húsz-harminc esztendő elmúltával a csodálatos-lelkes kezdetét mindennek? Amikor fiuk először hozza haza komoly barátnőjét bemutatni, vajon képesek felülemelkedni saját szorongásukon: most mi lesz mindazzal, amit közösen felépítettek? Vagy amikor lányuk hosszabb külföldi tanulmányútra készül, hagyják kirepülni a madárkát? Az eseménydús évek gyorsan eltelnek.

Talán a legnehezebb gesztus érett, felelősségteljes, egyenrangú félként útjára bocsátani azt a gyermeket, akinek életét fogantatásától fogva kísérhettük.

A gyermeket ajándéknak tekintjük, pedig sokkal inkább bizományba kapjuk, akit a tulajdonos javára kell értékesítenünk. Gondoskodni róla, felruházni erényekkel, kibontakoztatni a benne szunnyadó lehetőségeket, minden szeretetünket beleadva önmagává alkotni, végül nem megtartani. Pont úgy, mint a mesében, amikor a király azt kérte az okos lánytól: hozzon is ajándékot, meg ne is. Ő pedig két szita közé zárt egy galambot, majd az uralkodó szeme láttára szabadjára engedte. Ezzel bizonyította alkalmasságát a királyné szerepre, mivel képes volt az elengedésre.

Szárnyra bocsátani

A felnövekedett gyermekek önállósodása hamarabb kezdődik, mint ahogy elköltöznének otthonról. Minél hosszabban tanul egy fiatal, annál inkább elnyúlik az az időszak, amikor saját életét szervezve él együtt származási családjával, gyakran még anyagi függésben szüleitől. Amíg a fiatal nem válik pénzkeresővé, másokra rászoruló helyzetben marad, ami nehezíti felnőtté érését, érzelmi leválását. Fontos őt támogatni ebben, még akkor is, ha a szülők számára kísértést jelent maguk mellett tartani őt.

Nem érdemes kiszolgálni a fiatal infantilis igényét a gondoskodásra, amelyre különösen az anyák hajlamosak, mamahotelt biztosítva az önmagukért és a jövőjükért felelősséget nem vállaló fiaik, vagy az élettől megrettenő lányaik számára.

Az apák inkább az általuk felépített világot féltik, amelynek dicsősége a szemük láttára porlad el az ifjak kivonulásával, miként a nagy birodalmak napjai is meg vannak számlálva az aranykor elmúltával.

Kép

Kép: Freepik

Ismét ketten

A legtöbb pár még aktív kereső, amikor felnőtt gyermekeik elhagyják a családi fészket, ezért életüket betöltik egyéb feladatok. Bár anyagilag felszabadulhatnának kissé, gyakran tovább támogatják a fiatalokat. Ha a pár képes pozitívan viszonyulni frissen visszanyert függetlenségéhez, sok örömet lelhet a régen feladott tevékenységek újrafelfedezésében, ahogyan egymásban is. Amennyiben a gyermekek távozásával nemcsak az otthon, hanem a kapcsolat kiüresedésével is szembesülni kénytelenek, az komoly konfliktusforrássá válhat közöttük.

Az érzelmi eltávolodás elfedésére gyakran kezdenek különböző pótcselekvésekbe a felek, fölöslegesen sok időt töltve munkával, vagy olyan hobbik keresésével, amelyek segítségével a társuktól való távolságot fenntarthatják.

Vagy éppen a gyermek leválásának akadályozásával odázzák el a szembesülést. Az új helyzettel találkozó idősödő felnőtteknek fontos tudatosan felvállalniuk érzéseiket, és megoldást keresni az elhidegülés, illetve az intimitás fenyegetésével szemben. Érdemes átgondoltabban közös programokat, tevékenységeket, utazásokat tervezni, amelyek segíthetik a kapcsolat erősödését, és lehetőséget teremtenek az ismételt összecsiszolódásra.

Nincs annál meghittebb, mint amikor két ember egy élet közös munkája után, lelkiismeret-furdalás nélkül néz egymás szemébe, és a másikba kapaszkodva, őt támogatva halad tovább az ösvényen, amelyen egykor a jövő titkainak felfedez ésére szövetkezve indultak el. Miért is ne lehetne felemelni az elejtett szálakat, felkutatni azokat a kereszteződéseket, ahol talán nem a megfelelő irányt választották? Együtt megtalálhatják, amit elveszettnek hisznek, és újraélhetik a régi álmokat.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

L. Ritók Nóra mindig is hitt a művészet személyiségformáló és közösségteremtő erejében, ezért hozta létre húsz évvel ezelőtt az IGAZGYÖNGY Alapítványt szülőfaluja körzetében, a berettyóújfalui kistérségben. Módszere azóta már nemzetközi elismertségre tett szert. Missziójának egyik gyümölcse az a művészeti iskola, amelynek diákjai napról napra átélhetik az alkotás örömét, és a saját bőrükön tapasztalhatják meg, hogy a szépség az élet része lehet, ha megfelelő segítséget kapunk adottságaink kibontakoztatásához. Nóra és kollégái rendületlenül hisznek abban, hogy a közösség képes kitörni a generációs, átörökített szegénység köréből. Egyre több helyen vannak jelen, így évente több, mint 1200 családot érnek el közvetve és közvetlenül. Hitvallásuk szerint: „A mostani generációval együtt dolgozunk a következő generációért, és tudjuk: mindig van kiút.”

A 2000 óta működő művészeti iskola 550-600 közötti tanulója hátrányos helyzetű, és ezen belül is magas a halmozottan hátrányos helyzetű kisgyerekek létszáma. A tanulók több szakirány közül választhatnak: grafika-festészet, szobrászat és kerámia, fém- és zománcműves, környezet- és kézműveskultúra. Az iskola módszertana az úgynevezett hármasfókuszú vizuális nevelésen alapul. Azért hármasfókuszú, mert a pedagógusok a gyermekközpontú vizuális nevelés mellett hátránykompenzációval és szociális kompetenciafejlesztéssel is foglalkoznak. A módszer sikerességét a felszabadult és magával ragadó órák mellett hazai és nemzetközi rajzpályázati eredmények igazolják, az Igazgyöngyök évente 500-nál is több díjat nyernek.

Az IGAZGYÖNGY Alapítvány munkatársai abban segítik ezeket a gyerekeket, hogy a bennük ösztönösen meglévő művészi kifejezés igényét kibontakoztassák, és megmutassák, hogy ezt a képességüket sem a szegénység, sem a kudarcok, semmi sem veheti el tőlük. Az alkotás öröme és sikerélménye pedig azt is megtaníthatja nekik, hogy igenis ki lehet törni még a legnehezebb körülmények közül is. Ez pedig pozitívan hat az alkotók énképére, önbizalmára. 

A bécsi székhelyű FREYWILLE ékszermanufaktúra is régóta figyelemmel kíséri L. Ritók Nóra képzőművész,  Prima Primissima díjas művészeti nevelőnek és pedagógusainak elhivatott, művészeti munkáját. Az elragadó gyerekrajzokba a cég tulajdonosa is beleszeretett, így nem volt kérdés, hogy az egész életét és vállalkozását a művészet szeretetére építő Dr. Friedrich Wille támogatást nyújtson annak a magyarországi alapítványnak, amelynek tevékenységében a művészeti nevelés központi szerepet tölt be.

„Mindig fantasztikus, ha egy színvonalas és művészetpártoló cég, mint a FREYWILLE olyan ügy mellé áll, melyet az Igazgyöngy Alapítvány képvisel. Hátrányos helyzetű gyermekek esélyteremtésével és művészeti képzésével foglalkozunk, és ezeken keresztül rengeteg olyan fejlesztést és kísérő programot valósítunk meg, mely hozzájárul ahhoz, hogy a gyermekek jobb készségekkel és esélyekkel induljanak neki az életnek” – meséli L. Ritók Nóra.

A FREYWILLE selyemkendőket ihlető rajzokat 9-11 éves gyermekek készítették, az egyik egyéni, a másik kettő pedig kooperatív munka, több gyermek közös alkotása. Színviláguk miatt ezeket a képeket sokan Hundertwasser művészetéhez hasonlítják, a szabad képzettársítások miatt pedig Chagall festményeivel hozzák párhuzamba. A dekoratív kivitelezés nem véletlen: a képzőművészeti foglalkozásokon az elhivatott pedagógusok tudatosan arra buzdítják a gyermekeket, hogy a kifejezőeszközeik között legyenek olyan grafikai elemek és színkontrasztok, melyekkel jobban át tudják adni a bennük zajló érzéseket, melyek csak rájuk jellemző.

Az IGAZGYÖNGY Alapítvány mesés gyerekrajzai alapján a bécsi manufaktúra háromféle Gavroche selyemkendőt készített limitált számban, melyek november közepétől megvásárolhatók a FREYWILLE budapesti üzletében az Andrássy út 43. szám alatt. A kendőkből befolyt teljes összeget az osztrák cég az alapítvány javára ajánlja fel, ezzel is támogatva a szervezet művészeti tevékenységét és gyermekeinek alkotókedvét.