Sokan írtak már arról, hogy vajon van-e létjogosultsága a rengetegféle „társadalmi nemnek”, de mivel nem vagyok a társadalomtudományok doktora, ezt a vitát inkább ráhagyom a szociológusokra. Egy dologgal viszont nagyon is képben vagyok: nőnek születtem, úgy is nézek ki, jól is érzem magam a bőrömben, és elvárom, hogy nőként is kezeljenek.

A „helló mindenki” jelenséghez ezért nem is onnan közelítenék, hogy miért van joga az X neműeknek egy külön megszólításhoz. Sokkal fontosabb ez a kérdés: Milyen alapon vették el tőlem a jogot, hogy „nőnek” hívjanak engem?

A gendersemlegességre már nem tekinthetünk csupán „egynyári slágerként”, hiszen a legtöbb nyugati cég és már a kormányok is ipari méretekben űzik a tabusítást. A Microsoft a politikai korrektség fényében gendersemleges fejlesztési csomagot épít be a Wordbe. A skót egyház tavaly azt kérte a lelkészektől, hogy a prédikációk alkalmával Istennel kapcsolatban legyenek gendersemlegesek, és az Európai Unióban sem lehet már olyan bunkóságokkal dobálózni, hogy „mankind”. Az emberiségre használatos angol szóban ugyanis benne van az, hogy „férfi”, ami állítólag nem igazságos.

Az is tény, hogy ezekkel a „nyelvgyomláló” diktátumokkal többnyire nem az érintettek rukkolnak elő, hanem azok, akik hobbiként űzik a lelkiismeret-furdalást, és kényszeresen mindenkinek meg akarnak felelni.

Olyan erőszakosan akarják „jobb hellyé tenni a világot”, hogy a lelkesedés hevében teljesen megfeledkeznek arról, hogy azért a többségnek is vannak jogai. A politikai korrektség radikális hívei egész nap ülnek egy irodában, sopánkodnak, hogy nem tartoznak egy kisebbséghez sem. Papíron malmoznak a szavakkal, és amikor a takarítónő véletlenül nyitva hagyja a valóságra nyíló egyetlen ablakot a szobában, dühösen felpattannak és becsukják, nehogy kárt tegyen a papírmunkában a húzat.

Becslések szerint az emberiségnek csupán legfeljebb 1,5 százaléka interszexuális, vagyis nem sorolható be egyértelműen a két nem valamelyikébe; a transzneműek, akik egyértelműen a biológiai nemük ellentétével érzik önazonosnak magukat, még ennél is jóval kevesebben vannak (max. 0,6 százaléka az embereknek), és azt is megkockáztatom, hogy az érintettek töredéke problémázik csak azon, ha bemondják a hangosba, hogy „Tisztelt Hölgyeim és Uraim!”

A maradék 98 százalék tehát nyugodtan megkérheti a légiutas-kísérőt, hogy szólítsa úrnak vagy hölgynek, amikor újabb adag sós mogyit kínálnak neki a repülőúton.

És hogy mi lesz a PC következő áldozata? Talán a stewardessek egyenruhája, a radikális, baloldali feministák ugyanis már hozzászólásokban jelezték, hogy az is eléggé szexista (=csinos szoknya, csinos felső). Ezt a „problémát” egyébként Mao Ce-tung is megkísérelte már megoldani: a Kínai Népköztársaságban a '80-as évekig a lakosság nagy része olyan szürke „uni-öltözetet” hordott, amely gyakorlatilag megkülönböztethetetlenné tette a férfiakat és a nőket.

A politikai korrektség motorja már rég nem az egyenlőség, hanem az alaposság. Ha tényleg igazságosak akarnának lenni, akkor a tényből, az XX és XY kromoszómából indulnának ki, azzal legalább nem homogenizálnák az emberiséget, és nem is diszkriminálnának senkit.

Ha tényleg a tolerancia hajtaná őket, akkor elfogadnák, hogy a nők többsége szívesebben hordaná Jackie Kennedy kosztümjeit, mint a BKV ellenőrök egyenruháját, és én is maradhatnék a szemükben az, ami vagyok: nő.

…álmomban reggel felkelek. Tudom, hogy ma dolgom van, el kell indulnom otthonról, de nem tudok, egyszerűen nem megy. Van, hogy az álom részletgazdag, és különféle akadályokba ütközöm mindig, mielőtt kilépnék az ajtón; de olyan is van, hogy csak egy láthatatlan visszahúzó erő tart otthon, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy elinduljak. Aztán nagy nehezen elindulok, de valakivel összefutok, a villamosnak kilyukad a kereke vagy akármilyen valósághű, vagy reálisnak tűnő ésszerűtlen esemény miatt órák telnek el, és én még mindig nem vagyok ott a megbeszélt helyen, aztán este lesz, konstatálom, hogy nem tudtam elmenni, majd felébredek, és bennem van az a furcsa tehetetlenségízű hiányérzet, hogy képtelen voltam odaérni.

Sosem felejtem el az első hordozós sétánkat: egy hűvös kora tavaszi nap volt. Tökéletes haditervet készítettem, hogy milyen sorrendben adom fel a ruhadarabokat magamra és a kisfiamra, hogy ő ne süljön be, amíg én felöltözöm, nekem meg ne kelljen cipőben, kabátban flangálnom a lakásban. Magamra applikáltam mindent a gyerekkel együtt, már csak a cipőbe kellett belebújnom, ami a rajtam lévő holmimennyiségnek köszönhetően bő negyedórába telt, sehogy sem bírtam bekötni a cipőmet. Már ott tartottam, hogy bekopogok valamelyik szomszédhoz, de egy hirtelen ötlettől vezérelve – táncos előéletemnek köszönhetően – végül a lépcsőházi korlátot hívtam segítségül, már nem emlékszem pontosan hogyan…

Hogy zajlik az elindulás – egy hűvösebb napon – egy csecsemővel?

1. Bepakolni mindent a babának, plusz mindennek a tartalékát, hátha lebukja, átázik, hideg van, meleg van, elfogy, leesik, kiömlik.

2. Megetetni, hogy ne útközben kelljen nyilvánosan szoptatnod.

3. Megbüfiztetni, hogy ne bukja le magát és téged sem.

4. Tisztába tenni a picurt, hogy a lehető legkomfortosabban töltse az utat.

5. Átöltöztetni / felöltöztetni a kinti ruhájába.

6. Betenni pihenőszékbe/ kiságyba/ járókába, amíg te is elkészülsz.

7. Előkészíteni a babakocsit/ magadra kötni a hordozót.

8. Felvenni és ellenőrizni a babát.

9/A Bekakilt, ugorj vissza a 4-es pontra.

9/B Lebukta magát, ugorj vissza az 5-ös pontra.

9/C Lebukott téged, ugorj vissza a 6-os pontra.

9/D Rendben van, felveheted a kabátod.

10. Feladni a baba kabátját, sapkáját.

10/A Bekakilt, ugorj vissza a 4-es pontra.

10/B Lebukta magát, ugorj vissza az 5-ös pontra.

10/C Lebukott téged, ugorj vissza a 6-os pontra.

10/D Minden oké, berakhatod a babakocsiba / hordozóba.

+ Ha túl sokszor kellett korábbi pontokra visszaugranod, lehet, hogy ezalatt megéhezett.

11. Gratulálok, elindulhatsz! – A cipőt ne felejtsd el!

Azt mondják, a kisgyerekes családokban a késés negyedóra gyerekenként. Rutin ide vagy oda, annyit mondok csak, hogy szűk egy év elteltével időnként már pontosak vagyunk – vagyis néha már betartjuk ezt a negyedórát.

– Miért fontos a számodra a szülés körüli lelki támogatás témája?
– Az a konferencia a szülészet rendszerszintű átalakításának szükségességéről szólt, és én fontosnak tartom, hogy a szülés körüli pszichoterápiás szolgáltatásokat a jelenleginél sokkal szélesebb körben kellene ingyenesen elérhetővé tenni. Most csak bizonyos intézményekben van ehhez hozzáférés, nagyon kevesen jutnak államilag finanszírozott segítséghez. Amióta a védőnők kérdőívekkel szűrik a gyerekágyi depressziót, az édesanyákat a helyi pszichiátriai rendelőkbe tudják irányítani, de ott jellemzően gyógyszert kapnak és csak elvétve pszichoterápiás segítséget, amire ebben az érzékeny időszakban nagyon nagy szükségük lenne. A túlterhelt pszichoterápiás ellátás viszont nincs erre felkészülve: nincs elég szakember és elég idő a megfelelő ellátásra; 10–15 percenként jönnek a páciensek, ez arra elég, hogy meghallgassák őket és felírjanak egy gyógyszert. Ha a pszichiáternek van is pszichoterapeuta végzettsége, elképzelhetetlen, hogy egy órát beszélgessen egy pácienssel.

Akik tehát nem tudják megfizetni a magánrendelést, semmilyen pszichoterápiás támogatásban nem részesülnek, pedig nagyon fontos lenne. A megoldás a magánrendelők bevonása. Jelenleg nem tudnak finanszírozási szerződést kötni az állammal, míg külföldön ez bevett gyakorlat.

Ott szakemberként nem kell állami intézményben dolgoznod ahhoz, hogy tb-finanszírozott alapon nyújts terápiás ellátást. Lehet magánrendelésed megfelelő engedéllyel, az állam pedig finanszírozza: a páciens fizet a terapeutának, amit a biztosító utólag megtérít neki; vagy a páciens nem fizet, a biztosító közvetlenül rendezi a terapeutával. Én is dolgoztam olyan német pácienssel, aki Magyarországon élt, számla ellenében fizetett nekem, majd a biztosítója megtérítette neki.

– Miért is olyan fontos a szülés körüli pszichés támogatás?
– A nagycsaládok szétesésével a fiatalok ma gyakran úgy válnak szülőkké, hogy nincs segítségük. Számukra általában nem használható a szüleik mintája, de más modell nincs előttük. Jó lenne egy biztonságos, szakmai háttér: pszichológus vagy perinatális szaktanácsadó, aki végigkíséri az anyát a várandósság és a gyerekágy időszakában. Az ő dolga jó kérdéseket feltenni, megtartó közeget építeni az anya (és az apa) köré, amelyben azok meg tudják találni a saját válaszaikat. Ez sokszor egy bizalmi viszonyban jobban meg tud valósulni, mintha valaki egyedül vagy párban gondolja végig. A szakember biztosít arról is, hogy ami esetleg kórosnak tűnik, az normális, mindenki átmegy azon. Önmagában már ez is nagyon jó tud lenni.

Friss kutatásunk szerint azok az anyák és apák kötődnek jobban a magzatukhoz, akik a párjukat a maguk irányában gondoskodónak érzik. Vagyis a párkapcsolati gondoskodás segít kötődni a születő gyermekhez.

Miután az anyának és az apának is arra van szüksége, hogy gondoskodjanak róla, ezért, ha ebben hiányt éreznek, egy szakember gondoskodása átmenetileg pótolni tudja a hiányt, és az ő segítségével a felek jobban oda tudnak fordulni egymáshoz. Néha annyira erős a múltból hozott vagy jelenben kialakult hiány, hogy túlzottan megterheli a párkapcsolatot, szükség van külső támogatásra.

– Milyen formái léteznek a tanácsadásnak?
– Egyéni és csoportos; az utóbbiban sorstársakkal lehet találkozni, és akkor még hihetőbbé válik az, hogy ami velem történik, az természetes. Jó gyakorlatokat, új modelleket lehet így tanulni. Ismerek olyan vegyes csoportokat, ahova várandósok és kisgyerekesek is járnak; ezek különösen alkalmasak tapasztalatok, bevált trükkök megosztására. Nagyon szép kezdeményezésnek tartom a baráti társaságok komatál-szervezését is. Ha állami támogatással lehetne kialakítani közösségi tereket, államilag finanszírozott szakemberekkel, fantasztikus lenne. És ezek lehetnének azok a terepek is, ahol ki lehetne szűrni azokat a párokat, akiknek komoly hiányosságai, traumái, veszteségei voltak gyerekkorukban, ezért intenzívebb segítségre van szükségük, például pszichoterápiás támogatásra.

A várandósság és a gyerekágy módosult tudatállapottal jár; legfontosabb ismérve, hogy picit visszalépünk (regresszió), és ebben a lélektani értelemben is fellazult állapotban felbukkannak azok a korábbi nehézségek, amelyek addig jó mélyre elásva nem akadályozták látványosan a mindennapi életvitelt. Rossz hír, hogy épp a szülés körül jönnek elő, de remek lehetőség is a gyógyulásra, ugyanis ezen a „változásra nyitott ablakon” keresztül a korábban „zárt lelki tartalmakhoz” lehet hozzáférni – ezért is olyan hatékony a pszichoterápia ebben az időszakban.

Ha viszont nem foglalkozunk a korábbi traumákkal, azok várhatóan továbbadódnak, a gyerekeink életében megismétlik magukat.

– Mik a tünetek, mikor érdemes szakemberhez fordulni?
– A várandósság alatt természetes, hogy felerősödnek bizonyos félelmek, elindulnak szorongások, van egyfajta extra érzékenység ebből a nyitottságból, fellazultságból kifolyólag, sokkal hullámzóbbak az érzések. Van ennek egy „normális” tartománya, az anyák elfogadják, hogy néha egyszerre sírnak és nevetnek, és sokszor felteszik a kérdést, vajon jó anya leszek-e.

Nagyon keskeny a mezsgye, hogy ez meddig normális, és mikor van szükség pszichoterápiára – ez nagyon egyéni, de talán a szenvedésnyomásnak a megérzése az, ami mutathatja, mikor kezd elviselhetetlen lenni.

Amikor már senki nem érti meg vagy bagatellizálja, ő viszont sokkal súlyosabbnak érzi – ez az a pont, amikor szakemberhez érdemes fordulni. Sokszor a környezet vagy akár maga a szakember is úgy látja, ez az érzés még belefér a normatív krízisbe, de a páciens nem így érzi, nagyobb biztonságra vágyik. Előfordulhat, hogy két-három beszélgetés után az illető megnyugszik, de csak közben dől el, hogy ennyi elég-e vagy többre, terápiás támogatásra van szüksége.

– Hogyan élik meg mindezt a férfiak? Ők mennyire nyitottak a terápiára?
– A férfiak gyakran stresszként élik meg a várandósságot és a gyerekágyat, ahogy ők fogalmaznak: „nő a nyomás rajtuk”, egyre nehezebbé válik összeegyeztetni a különböző szerepköreiket. Vagyis náluk a munka–magánélet egyensúlya lesz a központi kérdés ebben az időszakban.

Az apáknál azért hatékony a pszichoterápiás munka, mert általa a férfi heti egy órában intenzíven foglalkozik saját magával, a lelke megnyugszik, és utána újra tudja tenni a dolgát.

Határozottan erősödő tendenciát mutat a férfiak terápiáin a múlt sikeres feldolgozása és az új apasági értékek kialakítása. Mert nemcsak férfiakra igaz: a múlt és a jelen szétválasztása is egy fontos terápiás cél. A jelen sokszor sokkal ígéretesebb, mint a múlt, az mégis újra s újra felbukkanva megakadályozza a jelen megélését. A terápián technikákat lehet tanulni ezek elkülönítésére, határaink meghúzására, „beragadt” rokoni kapcsolatok rendezésére, önmagunk újradefiniálására egy új szerepkörben. Ezek mind olyan feladatok, amelyek a gyermekvárás idején megoldásra várnak.

– Mi történik, ha valaki – bármilyen okból – nem vesz igénybe ilyen jellegű támogatást, pedig nagy szüksége lenne rá?
– Csak feltételezésekkel élhetünk, hiszen én azokat látom, akik eljönnek. Magasabb szintű szorongás, indulatok, több konfliktus, önrombolás, a másik bántása, érzelemszabályozási problémák. Akinek mindezzel egyedül kell megküzdenie, az a korábbi, örökölt túlélési stratégiákat fogja működtetni, amelyek kevésbé hatékonyak, sőt, akár kártékonyak is lehetnek a párkapcsolat vagy a gyerekkel való kapcsolat szempontjából. És persze okozhat pszichoszomatikus problémákat és betegségeket. Azok a terhek, amiket kaptunk, de nem foglalkozunk velük, tovább öröklődnek.

Ha tehát az állam támogatná a szülés körüli pszichoterápiát, azzal nemcsak a fiatal szülőknek nyújtana segítséget, hanem hosszútávon az egészségügybe és a prevencióba fektetne.

– Fő témám Magyarország a 20. században. Különösen a nagypolitika vonulatába nem sorolható történések érdekelnek, a mindennapi élettel, a magánélettel kapcsolatosak. Fontos forrássá váltak számomra a folyóiratok, emlékiratok, naplók, személyes visszaemlékezések. Igaz, a szakma egy része nem fogadja el teljes értékű dokumentumként ezeket, de azért egyre többet foglalkozunk „mikroszemszögből”, az egyes ember nézőpontjából a történelemmel.

– A Kádár-kori történetírásban és még a rendszerváltás után is úgy tüntették fel a Horthy-korszakot, mint amely a női emancipáció szempontjából stagnálás vagy inkább visszalépés volt. Szerzőtársával, Sipos Balázs történésszel írt könyvük, a „Modern, diplomás nő a Horthy-korban” árnyalja és hitelesebbé teszi ezt a képet.
– Amikor mi az elsődleges forrásokat elkezdtük kutatni – például a statisztikákat, a nők helyzetével foglalkozó folyóiratokat, a parlamenti beszédeket, a törvényeket – meglepve láttuk, hogy a korábbi értékelés mennyire nem helytálló.

– Milyen kép rajzolódott ki ön előtt a Horthy-korszak nőmozgalmairól? Milyen fő irányzatok jutottak érvényre abban a korban?
– Az I. világháború előtt meghatározó szerepet vitt a Bédy-Schwimmer Róza nevéhez köthető liberális Feminista Egyesület. Ám a háború után elvesztették társadalmi lehetőségeiket, visszahúzódtak, két vezetőjük külföldre ment. Az ő törekvéseiket csak részben vitték tovább Bródy Ernőné szintén liberálisnak nevezhető egyesületei és lapjuk, a Dolgozó Asszonyok Lapja.

A két háború közötti társadalmi berendezkedés inkább a konzervatív nőmozgalmaknak engedett teret, amelyek nem a korábbi feminista mozgalom internacionalista és némiképp „férfias” vonulatát vállalták, hanem nőies, anyai és nemzeti alapú emancipációs törekvéseket képviseltek.

Fontosnak tartották, hogy a nők munkáját a férfiakéval egyenlő mértékben megbecsüljék, hogy a nők előtt is teljesen megnyissák az egyetemi képzést és megkapják a szavazati jogot. Például azok az egyetemet és főiskolát végzett nők, akik a Magyar Női Szemle című közéleti folyóirat értelmiségi holdudvarához tartoztak, meg akarták mutatni a társadalomnak, hogy a nők értelmiségi szakmai karrierje nincs ellentétben azzal, hogy családanyák. Az ő szervezetüket Magyaryné Techert Margit fogta össze.

Részben mellettük, de inkább velük szemben pedig ott volt a korszak legnagyobb létszámú, legkonzervatívabb női ernyőszervezete, a Tormay Cécile nevével fémjelzett MANSZ, vagyis a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége – az ő lapjuk volt A Magyar Asszony. Tagszervezetei a kormányzat revizionista politikáját és reprezentációját támogatták, és nagyjából egységesen képviselték az „asszonyok maradjanak otthon”-elvárást, amelyet a nemzetvédelemmel indokoltak elsősorban. Persze rajtuk kívül még sok kisebb női egyesület volt. A tevékeny, társadalomért tenni akaró nő képét közvetítették a nem érdekérvényesítő célú, hanem pl. jótékonysági csoportok, valamint a nőknek szóló sajtótermékek is.

– Több történész a „feminista” megnevezést csak a liberális vagy szociáldemokrata női aktivistákra alkalmazza, mondván, hogy ők képviselték a nők valódi, teljes egyenjogúsítási törekvéseit. A konzervatív női aktivizmus szerintük csak „minimálprogramért”, részeredményekért küzdött, miközben elfogadta a hagyományos női szerepeket. Ön szerint megfelel ez a valóságnak?
– Mesterségesnek érzem ezt az elkülönítést, hiszen a konzervatív női aktivisták is feministának nevezték magukat, igaz, elhatárolódtak a feminizmus harcos, „országrombolónak” tartott szüfrazsett-ágától. Társadalomjobbító törekvésüknek a hátrányos helyzetű nők és gyerekek felemelése volt a célja, de támogatták a nehéz sorsú férfiakat is, és nagyon a szívükön viselték a trianoni döntéssel megcsonkított ország sorsát. Nem nevezném például „minimálprogramnak”, hogy az egyetemek nők előtti teljes megnyitását követelték; vagy, hogy a tanult nő folytathassa szakmáját, hivatását házassága után is. Használhatjuk rájuk is a feminista kifejezést, tiszteletben tartva a munkájukat és azt, hogy ők is így tekintettek magukra.

Sok esetben még a feministák baloldali és konzervatív jelzős elkülönítését is feleslegesnek érzem, hiszen törekvéseik nagy része azonos volt. A stílusuk azonban – retorikájuk, szóhasználatuk – valóban különbözött.

A konzervatív nőktől szavak szintjén is távol állt a forradalmiság, az éles, fenyegető stílus. Az emancipációs törekvéseik indoklásai is eltérnek: használtak biológiai érveket, de mellétették a keresztény teremtettség érveit is a nő és férfi egyenlőségének bizonyításakor, és nagy hangsúllyal a női feladatok közé sorolták az országjobbítást, a nemzet boldogulásának előmozdítását, a háborús és trianoni traumák gyógyítását.

– Könyvükben anyai alapú feminizmusnak nevezik a konzervatív női törekvéseket, hiszen kiemelten pozitív értéknek tekintették a családot, az anyaságot, és el akarták érni, hogy a dolgozó nők szerepe legyen összeegyeztethető az anyai szerepükkel.
– A két háború közötti korszakban a diplomás nők közül sokan meg is valósították ezt. Egyre többen voltak állásban a házasságuk idején és a gyermekszülés után is. Az is igaz, hogy gondoskodó felelősséggel viszonyultak a munkához, a kollégáikhoz, a gyár munkásaihoz; a szociáldemokrata nők ugyanezt inkább valamiféle elvtársi lelkülettel tették.

– Ki lehet jelenteni, hogy a nők sorsának alakulását a két világháború között jelentősen formálta a konzervatív feminizmus?
– Igen. A Horthy-korszak női érdekképviseletének egyik legjelentősebb csoportosulása volt az 1925-ben alakult Egyetemet és Főiskolát Végzett Magyar Nők Egyesülete, pontosabban folyóiratuk, a Magyar Női Szemle köre, amelyet Magyaryné Techert Margit fogott össze.

Ők védekeztek leghathatósabban azok ellen az erőteljes nézetek ellen, amelyek a kultúrpolitikus Kornis Gyula 1925-ös cikkében fogalmazódtak meg legmarkánsabban: a nők alkalmatlanok az értelmiségi pályákra, kizárólagos hivatásuk a család és az anyaság, ehhez pedig felesleges a továbbtanulás, a diploma.

– A 19. század végén indult a nagy társadalmi vita, hogy a nők testi erőnléte, agyi kapacitása egyáltalán alkalmassá teszi-e őket felelősséggel járó értelmiségi pályák betöltésére. Orvosok, tudósok, politikusok tették le voksukat egyik vagy másik vélemény mellett.
– Ez a vita végighúzódott a 20. század első harmadában, bár egyre fogyatkozott a tömegbázisa azoknak, akik a nők alkalmatlanságát vallották. Évekkel később maga Kornis Gyula is részt vett Magyaryné Techert Margit filozófus egyetemi magántanári vizsgáján, és nagy elismeréssel nyilatkozott személyéről.

– Kik voltak ennek a korszaknak a meghatározó, befolyásos nőegyéniségei?
– Nehéz csupán néhányat kiemelni. Techert Margit a filozófia doktora, egyetemi tanár volt, folyóiratot szerkesztett, nem mellesleg egy fontos tudós-államférfi, Magyary Zoltán felesége volt. A konzervatív feminista körből meg kell említenem még – a teljesség igénye nélkül – Ritoók Emma írót, esztétát, Vendl Máriát, az ásványtan szaktekintélyét, Prahács Margit zenetörténészt, Fél Edit néprajztudóst, Czeke Marianne-t, az első könyvtárosnőt – de ők nem törekedtek arra, hogy személyük kiemelkedjen, az egyesületet testvériesség jellemezte, a külvilág felé egységes női táborként jelentek meg. A budapesti egyetemen külön szobájuk volt, előadásokat, pályaválasztási tanácsadást tartottak, képviseltették magukat a pécsi és a debreceni egyetem vezetésében is.

Életpéldájuk, szemléletük nagy hatást gyakorolt a tanulni vágyó nőkre.

Másik pólust képviselt Tormay Cécile, aki 1919-ben megalapította a fent említett MANSZ-ot, amely az 1930-as évek második felére több százezer tagot számlált. Regényei hihetetlenül népszerűek voltak itthon és külföldön is, főszerkesztője volt a Napkelet című irodalmi folyóiratnak, és ismert közéleti személyiséggé vált.

És persze nem feledkezhetünk meg az emancipáció sajátos ösztönzőiről, a kor nagy hatású színésznőiről, például Muráti Liliről, Mezei Máriáról, Karády Katalinról. Ők a szórakozni vágyó, öntudatos, vicces, felszabadult, erotikusan csábító nő képét közvetítették. A filmek még a falvak asszonyait is elérték, így a kor dívái divatot teremtettek, mintaképpé váltak. Hatásukat egyébként a diplomás nők nemegyszer az emancipáció karikatúrájának tartották, úgy érezték, hogy lejáratják az ügyeiket.

– A diplomás nők egyesületének voltak társadalmi akciói?
– Nagyon igyekeztek politikamentesek maradni – a lapban angol, német és szovjet példákat egyaránt hoztak a „női teljesítményekről”. A gyakorlatban is inkább szelíd meggyőzéssel és a tudományos pályafutásukkal akartak példát mutatni és befolyást gyakorolni.

Minden megjelentetett tanulmányukat, könyvüket magvetésnek tekintették, hogy mások is kövessék példájukat.

De jótékonykodtak is, falvakba jártak, gyárakban gyári gondozónői munkakört szerveztek, támogatták a védőnőket. Szerény anyagi helyzetű középiskolásokat segítettek ösztöndíjjal, kollégiumi szobáikba berendezéseket adományoztak. Az ő jótékonykodásuk is „anyás” volt, és főleg a női tudományos pálya utánpótlására irányult.

A modernizálódás minden téren felgyorsult ebben a háborút megelőző korszakban. Megváltoztak az életfeltételek, így nem kellett különösebb ideológia ahhoz, hogy a társadalmi viszonyok és szerepek is változzanak.

Gondoljunk akár a kivetkőzésre a népviseletből, a háztartások modernizálódására, a polgári lakások méretének csökkenésére, és folytathatnánk – mindezek maguktól is alakították, hogy másként kellett gondolkodni a női szerepekről és munkákról.

– Számomra meglepő, hogy magas tisztséget viselő államférfiak is támogatták a női emancipáció, munkavállalás és továbbtanulás ügyét. Klebelsberg Kunó például, aki azt vallotta, hogy minél műveltebb egy nő, annál inkább tudatában van belső értékének.
– Újdonság, hogy ezt is bemutatjuk könyvünkben. Korábban a történetírás azt sulykolta, hogy a Horthy-korszak a női emancipáció szempontjából visszafejlődést hozott, semmiféle jogkiterjesztés nem történt, amely az érdekeiket szolgálta volna.

Ehhez képest azt látjuk, hogy a nők a Horthy-korban egyre nagyobb számban szereztek diplomát, egyre többen folytathattak pénzkereső munkát családjuk mellett is, és ügyüknek a legmagasabb körökben is voltak támogatói.

Bár tény, hogy a teljes egyenlőség nem valósult meg a tanulás és foglalkoztatás szempontjából a II. világháborúig, de ez nem csak magyar jelenség.

– Mi volt a vallási felekezetek szerepe a női emancipációs mozgalmakban?
– Azok a szerzetesnők, akik munkájukkal tartották el közösségüket, és viszonylag függetlenek voltak a férfiak világától, már régóta a dolgozó nő mintáját képviselték. A keresztény felekezetekben hagyománya volt annak az álláspontnak is, hogy a lányokat – legalábbis a középosztály lányait – taníttatni kell. Sőt, ekkoriban gyakran elhangzott, hogy kenyérharc van, nem jut minden lánynak férj, tehát kenyérkereső szakmát is tanulniuk kell, hogy szükség esetén eltarthassák magukat. Egyházi kiadónál jelentek meg például Gerely Jolán polgári iskolai tanár pályaválasztási tanácsadó és önismereti témájú könyvei, és bestsellernek számítottak. Üzleti szempontból is jövedelmező, vállalható szakmákat ajánlott lányoknak. Vége lett annak a világnak, amikor még szempont lehetett, hogy a nők csak segítő munkát végezzenek, vagy ne szennyezzék be a kezüket – azt a szakmát kell választani, amire van kereslet. Persze azért hangot adott annak is, hogy ha a nő megteheti, házasságkötés után inkább maradjon otthon. De úgy is teljes életet élhet, ha nem kap férjet, ám egyéni hajlamait kibontakoztatva megtalálja hivatását.

– Slachta Margit, az első országgyűlési képviselőnő keresztény feminista mozgalma is jelentős volt. Szerzetesközösségének tagjai a nőket és családokat felemelő szociális és politikai akciókban vettek részt.
– A Szociális Testvérek Társasága katolikus mozgalma széles körben elterjedt, bár ellenzékük azt állította róluk, hogy amit tesznek, olyan hatástalan, mintha csak a jéghegy csúcsát kapargatnák. Minden egyházi felekezetnek voltak nőmozgalmi csoportjai, a református, evangélikus és az izraelita felekezet is működtetett jótékonykodó, társadalmi küldetést is vállaló egyesületeket a saját berkein belül.

– A jótékonykodás, a „nőies” gondoskodás is társadalmi tett. A szociális segítő akciókat mozgalmi szempontból sokszor leértékeljük, pedig társadalomformáló hatásuk van.
– Én is így gondolom – annál is inkább, mert a szociális segítő munkának és társadalomformáló hatásának leértékelése ma is megfigyelhető.

Persze mondhatjuk, hogy a konzervatív nőmozgalom nem változtatta meg az egész társadalmat, nem valósították meg minden célkitűzésüket, ám ha az egyes embereket nézzük, hogy hányan tudtak például az egyesületi ösztöndíjaknak köszönhetően továbbtanulni, már egy évben tíz fő is számít, mert annak a tíz gyereknek az életlehetőségei ettől jelentősen javultak. Nem is beszélve arról, ha voltak, akik ezáltal menekültek meg a prostitúciótól.

– A II. világháború éles törés a nőmozgalmak történetében is. Mit sikerült átmenteni és továbbfejleszteni a szocializmusban?
– Éles cezúra volt ez a meghatározó személyek életében is, sokan meghaltak a harcok vagy deportálások során. Techert Margit és férje például öngyilkosok lettek a szovjet katonák kegyetlenkedései miatt – egy mélyen vallásos katolikus házaspár esetében ez különösen megrendítő tett. A háború utáni új társadalomban minden gyanússá vált, ami hagyományosnak és polgárinak minősült, nem véletlen, hogy néhány év alatt feloszlatták az összes civil és egyházi szervezetet. Megnyíltak ugyan az egyetemek a nők előtt, ám a korábbi nemi alapú megkülönböztetés helyére származási diszkrimináció lépett. A munkahelyeket sem választhatták, hanem kiosztották.

Az ún. szocialista korszak ellentmondásos helyzetet teremtett a nők számára. Nagyon sok lehetőséget megnyitott, ugyanakkor sajátos kizsákmányolást hozott létre. A társadalmi beidegződésekben, a magánéletben továbbra is működött a hagyományos férfi-női kapcsolat modellje. A nők keresők, feleségek, családanyák, háztartási alkalmazottak lettek-voltak egyszemélyben. A női egyenlőtlenségek pedig egy szűk társadalmi csoport érdeklődésére tarthattak csak számot.

– Így értünk el – harminc éve, 1989-ben – a rendszerváltáshoz, amikor egy új fejezet nyílt: de az egy másik beszélgetés témája lesz majd.

– Miért hagytad ott húsz év után a marketingszakmát és kezdtél bele valami egészen másba?
– Stabilnak és biztosnak tűnő munkám egyik napról a másikra megszűnt. Közel 50 évesen abban biztos voltam, valami olyat szeretnék csinálni, amiben teljes mértékben hiszek, és segíteni tudok vele másoknak is. Sokat tanultam az önismeretről, amelynek következtében vegetáriánussá váltam. Pályakezdőként vendéglátásban és kereskedelemben is dolgoztam, így volt némi tapasztalatom e téren is. A húsz év marketingmunka pedig a legnagyobb iskola volt az életemben azzal kapcsolatban, hogyan érjem el a céljaimat, és mi az, amit mindenképp le kell tennem ahhoz, hogy kiegyensúlyozott tudjak maradni. E tapasztalataimat ötvözve szerettem volna létrehozni valamit, ami a test-lélek-szellem harmóniája felé visz.

Egy helyet, ahol meg lehet tapasztalni ezt a harmóniát; ahol nyugodt és elegáns környezetben lehet enni és kulturálódni; ahol nem néznek rád furán, ha mentes ételekről érdeklődsz, és a rántott sajton és a salátákon kívül sok mást, száz százalékig növényi összetevőkből és kiváló alapanyagokból készült ételeket kaphatsz.

– Kezdjük a test-lélek-szellem trióból a testtel. Miért vegán az étterem?
– A vegetáriánus étkezés után nálam is, mint sokaknál, elindult egy folyamat a vegánság felé. Tapasztalom, hogy egészségileg és mentálisan is hatással van rám. Bár ma már vegánul étkezem, még mindig szívesebben mondom magam vegetáriánusnak, mert túl nagy a veganizmust erőszakosan képviselők tábora. A cél az lenne, hogy minél többen étkezzünk így, de a szélsőségek mindig túlzásokkal járnak, én viszont az arany középútban hiszek. Ha valaki elítéli a másikat, netán erőszakos cselekedetet is képes elkövetni azért, mert az húst eszik, az ugyanolyan tévút, mint azt hinni: hús nélkül megbetegszünk. Senkit nem akarok „megtéríteni”, már az is nagy eredmény lenne, ha visszatérnénk nagyszüleink által képviselt étkezési szokásokhoz: hetente egyszer volt hús az asztalon, az általuk felnevelt állatból, nem pedig génkezelt, kétes eredetű. A húsevés mára a jólét szimbólumává vált, mint a drága autó. Márpedig a jóból sokat akarunk, ez pedig egyenesen oda vezet, hogy letérünk az arany középútról. Ezért szenved a Föld. Van egy vízióm: szerintem ötven év múlva úgy fogunk a húsevőkre nézni, ahogy most nézünk az emberevőkre. Emellett fontosnak tartom a nyitottságot: nagyon büszke vagyok mindenre, ami magyar; kereszténynek tartom magam, de nyitott vagyok a keleti hitrendszerekre és hatásokra is. Mindezek megtalálhatók a Magora gyógyászati szolgáltatásaiban.

– Van igény Vácott minderre?
– Vácra nem annyira jellemző a nyitottság, de épp azon vagyunk a hasonló szemléletű kollégáimmal, hogy ez változzon. Sokáig nem tudtam, kiírjam-e: vegán, vagy csak azt: növényi ételek étterme. De mivel egy másik hasonló jellegű étteremben, a Napfényesben is ez van kiírva, nem akartam azt lemásolni, különösen, hogy annak fő séfje, Kovács Zoltán nagyon sokat segített nekem az étterem kialakításában. Aki ugyanis ezen a területen azért dolgozik, hogy növelje az egészségtudatosságot, az nem számít versenytársnak. De nemcsak vele, a mellettünk lévő steakesekkel is összedolgozunk: jött egy család, a hölgy nálunk akart ebédelni, az úr viszont húst akart enni, ezért felállítottunk egy asztalt a „demarkációs vonalra”, és mindenki elégedett volt.

Emellett egy másik csatát is meg kellett vívnom: itt nincs alkohol. Ezt sokan hiányolták, időnként magam is elbizonytalanodtam, sokan megkerestek kézműves magyar szeszesitalokkal, de végül úgy döntöttem: nem akarok tudatmódosító szereket, így maradtak az alkoholmentes italok; ebből van több sörünk, sőt borunk is.

A harmadik ok, ami miatt sokáig nem mertek bejönni a váciak, az épület „túl” elegáns volta. Nem kis munka volt becsalogatni a környéken dolgozókat. A kulcs a menü bevezetése volt: aki egyszer bejött megenni egy ebédet, átélte az itteni családias hangulatot, és húsevőként is élvezte a húsmentes ételeket, legközelebb is visszajött, hétvégén pedig elhozta a családját, ismerőseit is. Nem célunk az embereket erőszakkal leszoktatni a húsról, inkább megmutatni: anélkül is lehet finomat enni. Többen például kifejezetten azért járnak ide, mert úgy esznek finomat és laknak jól, hogy nincs utána kellemetlen telítettségérzetük.

Az éttermünkben tehát minden vegán, és vannak olyan különlegességeink, mint Masina Maris fatálasa (ami egy helyi kofáról elnevezett, húsmentes bőségtál), van cigánypecsenye és tojás nélküli Gundel-palacsinta is.

Anyai nagybátyjám, Kalla István, Öcsi bácsi 70 éves kora felett lett vegán, és nyáron bográcsban szokott főzni a főtéren a vendégeinknek. Felesége, Kalla Judit pedig a dekoratőrünk, ő öltözteti a babát az étteremben.

– Az ugyancsak vegán reggelizőben és boltban számos magyar kézműves terméket forgalmaztok. Miért?
– A reggeliző vegetáriánus és vegán, meghagyva a lépcsőfokot azoknak is, akik még csak keresik az útjukat e téren. Ebben a kis országban rengeteg érték van, ami nem kap elég figyelmet. Ha a bevásárlóközpontokba járunk vásárolni és enni, nem is találkozunk ezekkel a kézműves termékekkel, az őket készítő, szívvel-lélekkel dolgozó kézműveseket – szerintem művészeket – nem ismerjük. A reggelizőben és a kisboltban szeretném bemutatni a Mesterkamra szörpöket, a verőcei Nagy Tibor készítette Smoking Gas barbeque-szószokat, a még mindig nem eléggé elismert Rex kecsöpöt, a Vegasztár sajtokat, a nógrádi Rózsavilág (Herbal Wellness) termékeket – rózsából készítenek teát, chutney-t, balzsamot, amelyeket az étlapunkra is feltettünk. Kóla helyett pedig a magyar Tikkadt szöcskét és a Békanő nevű uborkás és levendulás limonádékat kínáljuk. Emellett megkóstolható a tisztított hidrogénezett víz, ugyanis a tiszta élethez és étkezéshez hozzátartozik a megfelelő minőségű víz is. Akik nem tudják megvenni a tisztítót, ballonokkal jönnek, és szívesen adunk.

– A testhez is tartoznak, de a lélekkel is kapcsolódnak az emeleti helyiségek. Ott mi történik?
– Igen, a kozmetika- és a masszázsszalonunkban is az egész embert figyelembe vevő szemlélet az uralkodó. A kozmetikusunk a Harangvölgyi kozmetikumokat is használja, ezek is vegyszermentes, magyar termékek. A közösségi teremben gyermekek és felnőttek számára a hétköznapi egészségtudatosság elsajátítását segítő foglalkozások zajlanak.

– És végül a szellem. Gyakran tartotok gasztro-kulturális eseményeket. Itt mi a fő szervezési szempont?
– Két-három hetente van olyan rendezvény, ahol ugyancsak a helyi és magyar értékeket szeretnénk bemutatni. Cservenák Péter tartott képeslapgyűjtemény-bemutatót Vácról; nemrég volt Kocsis György citeraestje. Találkozhattak már a vendégeink vacsoraszínházzal is, Garai Nagy Norbert pedig tanítványainak festményeiből rendez nálunk adventi kiállítást december 3-ától. Különleges programunk lesz december 6-án, ahol a főtérre érkező Mikulásunk névre szóló csomagokat és üzeneteket ad majd át. Farkas Péternek és Bardócz L. Csabának volt nemrég egy különleges zenei estje. Többször jártak már nálunk a Rózsavilágosok. Érdemes tehát követni a Facebook-oldalunkat.

Ilyenkor az ételeket is a műsorhoz illesztjük, a citeraesthez például vegán magyaros ételt készítettünk: töltött káposztát szójatöpörtyűvel és lila hagymával.

De volt indiai, amerikai és orosz vegán estünk, bemutattuk Magyarország nemzetiségeinek vegán ízeit, november 30-án pedig újra lesz japán estünk. A rózsavilágos élményekhez például a grillsajtot rózsachutney-val tálaljuk, de lehet rózsabort és rózsabalzsamos kapucsínót is inni.

A Magora hívószavai tehát: tiszta étel, tiszta víz, tiszta gondolkodás és emberséges élet. S hogy kik járnak ide? Nagyon széles a skála – a fiataloktól az idősekig, az egyedülállóktól a gyermekesekig –, és mindannyian gondolkodó, értékes emberek.

Támogatott tartalom. A Cikk a Mentál Agora Kft. megbízásából készült. 

Számunkra, magyarok számára azonban akadt valami egészen különleges is a jelentésben. Valami, amit az iskolában tanultakból, abból, ahogy magunkat ismerjük, ahogy magunkról gondolkodunk, nem tudnánk kikövetkeztetni. És itt most nem arról az egyébként örömteli adatról van szó, hogy az egész világon a 8. leggyorsabb internetkapcsolat Magyarországon elérhető. Nem is arról, hogy az internet‑hozzáférés ismét emelkedett, közel 90 százalékra. Ezek fontos tények, de alapvetően infrastrukturálisak.

Hanem az a meglepetés, hogy a magyar nyelv a 20. legáltalánosabban használt nyelv az internetes tartalmak tekintetében.

A nyelvünk digitálisan hihetetlenül aktív! A közel 8000 ismert nyelv közül a viszonylag kevés beszélővel életben tartott anyanyelvünk virul és terem a weben. Kornai Andrásnak 2013-ban jelent meg tanulmánya arról, hogy egy nyelv lehet teljesen láthatatlan a digitális világban attól függetlenül, hány beszélője van. És hogy a digitális kihalás is jelenthet veszélyt, nem csak a beszélőszám csökkenése. A magyar utóbbi tekintetében sem veszélyeztetett, de digitálisan egyértelműen a „viruló” kategóriába tartozik (és nem a „mozdulatlanba”, az „örökségibe” vagy az „élőbe” – ahogyan Kornai és munkatársai besorolták a digitális nyelvhasználat alapján a nyelveket). Wikipédiánk a használók száma alapján, a 2019-es adatok szerint szintén a 20. a világ nyelveinek közösségi enciklopédiái között.

Nyelvünk, amelyről annyiszor hallottuk, hogy semmihez nem hasonlítható, túl kevesen beszélik, amelynek nagy nyelvújítói nemegyszer jósolták kihalását – saját világot épít az interneten.

Persze, lehet – sokszor joggal – aggódni a netnyelv tisztasága, a nyelvromlás miatt, lehet figyelmeztetni a nyelv és kép különös, nem mindenki számára érthető, keveredő folyamataira. De akkor azt is tudatosítanunk kell, hogy a 4 388 milliárd internethasználó számára rendelkezésre álló legnépszerűbb tartalmak nyelvei között ott a magyar. Ott vagyunk mi. Ez pedig felér egy olimpiai éremranglistával.

Ezért hát, amikor a most készülő cikkek, a korábbiakkal együtt megjelennek majd a Képmás megújult digitális felületén, akkor arra gondolhatunk, hogy tettünk valamit. Tettünk valamit azért, hogy jövőre talán már a 19. legnagyobb „digitális nyelvország” legyünk a világon.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. áprilisi számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő!

„A tudomány nem támasztja alá, amit az emberek gondolnak. Azt tapasztaltuk, hogy a gyerekek agyműködése hasonló, tekintet nélkül a nemükre, tehát végre újra fogalmazhatjuk elvárásainkat azzal kapcsolatban, hogy mit érhetnek el matematikából a lányok és a fiúk” – mondta Cantlon.

Cantlon és kutatócsoportja végezte el az első kutatást, amely kisgyerekkorban, agyi képalkotással vizsgálta a matematikai képességek közötti eltérést a nemek között.

A kutatók MRI-vel mérték az agyi aktivitást 104 három-tízéves gyereknél, 55 volt köztük a lány. A gyerekek a vizsgálat közben alapfokú matematikai témájú – például számolást és összeadást – oktató videót néztek.

A fiúk és a lányok agyáról készült felvételeket összehasonlították. A kutatók az agyi érettséget is vizsgálták oly módon, hogy a gyerekek agyfelvételeit összehasonlították felnőttekével. A felnőtt csoport létszáma 63 volt, ebből 25 nő. A felnőttek agyfelvételei úgy készültek, hogy ugyanazokat a matematikai tárgyú videókat nézték.

A statisztikai összehasonlításokból kiderült, hogy a lányok és fiúk agyfejlődése között semmiféle különbség nincs.

Továbbá a matematikai képességekben sem találtak különbséget, a lányok és fiúk ugyanolyan figyelemmel nézték az oktatóvideókat. A gyerekek – lányok és fiúk – agyi érettsége statisztikailag megfelelt annak, amit a felnőtt csoport női, valamint férfi tagjainál mértek.

„Nemcsak arról van szó, hogy a fiúk és a lányok ugyanúgy használják a matematikai rendszert, hanem arról is, hogy az egész agyban megfigyelhetők ezek a hasonlóságok. Ez is arra figyelmeztet, hogy az emberek jobban hasonlítanak egymásra, mint amennyiben különböznek” – mutatott rá Alyssa Kersey, a Chicagói Egyetem pszichológiai karának posztdoktori kutatója, a tanulmány egyik szerzője.

 A kutatók elvégeztették a korai matematikai képességeket vizsgáló teszteket is, amelyet három-nyolcéves gyerekeknek fejlesztettek ki. A tesztekben 97 résztvevő, köztük 50 lány vett részt.

Az eredmények szerint a gyerekek matematikai képességei egyformák voltak, sem nemek, sem kor szerint nem mutatkozott különbség. Nemi különbséget a matematikai képességekben és az agy érettségében sem talált a kutatócsoport.

Cantlon szerint a társadalom és a kultúra fordítja el a lányokat és a fiatal nőket a matematikától és a természettudományos területektől. Korábbi tanulmányok szerint a családok több időt töltenek kisfiúkkal olyan játékokkal, amelyek térbeli megismerést igényelnek. Számos tanár a matematikaórákon több időt fordít a fiúkra, s ezzel előre megjósolható a későbbi matematikai eredményesség. Végül a gyerekek jól érzékelik azt is, hogy a szülők mit várnak tőlük matematikából.

„Most már tudom: nőnek lenni dicsőség!” – MFM-Projekt Ciklus-show®

„Kifejezetten örülök az első menstruációmnak és már nagyon várom!” „A legfontosabb újdonság, hogy szeressem a testem!” Ilyen és hasonló visszajelzések hangzanak el ötödikes lányoktól egy Ciklus-show foglalkozás után. Boldogan szorongatják az ajándékba kapott „petesejtet”, és fontos titkok tudójának érzik magukat.

„Csak arra vigyázok, amit értékesnek tartok!” – ezzel a mottóval indult útjára 1999-ben az MFM-Projekt (My Fertility Matters = A termékenységem fontos). A lányoknak szóló egyedülálló, nemzetközileg elismert program, közismert nevén a „Ciklus-show” dr. Elisabeth Raith-Paula müncheni orvosnő ötlete alapján született meg. Magyarországon a Kecskemét–Széchenyivárosi Közösségépítő Egyesület honosította.

Az MFM-Projekt játékos és élményszerű felvilágosító foglalkozás 10–13 éves lányoknak. A lányok egy ötletdús dramatikus játékon keresztül fedezik fel a ciklus alapösszefüggéseit, a menstruáció értelmét, az új Élet keletkezését, saját maguk különlegességét. Megértik a bennük zajló folyamatokat és a termékenységi jelek üzenetét, és megtanulnak pozitívan viszonyulni saját testük működéséhez.

Az „Élet egyenletének” átbeszélése után a lányok egy hatalmas szőnyegen felépített színpadon játsszák végig a ciklus történéseit: az „ösztrogénbarátnők” és a „progeszteroncsapat” munkáját, a méhben a „luxusszálloda” felépítését, a fogantatás csodáját, a születés („nagy finálé”), illetve a menstruáció („kis finálé”) történéseit.

A program nemcsak az értelmet, hanem az érzelmeket is megszólítja. Játék, mozgás, zene, puha, színes anyagok, szépséges kellékek és apró meglepetések teremtenek varázslatos élményt a lányok számára.

A kutatások szerint az első menstruáció élménye és a menstruációhoz való viszony összefügg a lelki jólléttel, az érzelmi stabilitással és a menstruáció problémáival, fájdalmasságával.

A szülők pedig (a foglalkozás előtt vagy után) élményszerű betekintést kapnak egy bemutatón a Ciklus-show-ba. Segítség ez számukra, miként is kezeljék a testi változások és a szexuális érés témáját serdülő lányaiknál. A közös „Ciklus-show élmény” sokszor otthon is megkönnyíti a beszélgetést anya és lánya között. Idézek egy szülői visszajelzést a sok közül: „Nagy örömömre szolgált a program! Negyedikes lányom eléggé zárkózott a témában, nehezen tudtam elindítani ilyen beszélgetést, pedig kapcsolatunk nyitottnak mondható. Láthatóan zavarta a téma, de a program segítette őt is és engem is, hogy könnyebben tudjunk beszélgetni. A program utáni néhány nappal magától jött a további kérdésekkel, vagy hogy elmesélje, miket hallott. Azóta is többször szóba került a nővé válás, és sokkal természetesebben beszél róla, gátlások nélkül. Az interaktív, játékos forma pedig kimondottan tetszett neki, sokkal jobban el tudja képzelni, mi folyik a kis szervezetében. Nagyon szépen köszönjük!”

A német doktornő a foglalkozást kiegészítő könyvet is írt. Az „Élő adás a testemből” a legátfogóbb olvasmány a kamaszlányok (és az anyukáik…) számára a témában!

„Igazi férfinek lenni nem is olyan egyszerű” – Titkos küldetés®

A Ciklus-show mellé megszületett a fiúknak szóló magyar program: a Titkos küldetés®, az Életünk a család! NKKft munkája nyomán. Az interaktív felvilágosító foglalkozáson a 10–13 éves fiúk egy dramatikus játék során a hímivarsejtek szerepébe bújnak. Így ismerkedhetnek meg a férfi és a női termékenységgel, a fogantatás csodájával.

A félnapnyi vidám hangulat és játék alatt komoly beszélgetés folyik, a fiúk őszinte kérdéseikre őszinte válaszokat kapnak.

Szó van a serdülőkor mibenlétéről, a serdülőkori higiénéről, a férfivá érés testi-lelki folyamatairól, a termékenységről, a felelősség kérdéséről. Mindez a pozitív testkép és a férfi identitás megszilárdulását is szolgálja.

„Különösen tetszett a sok jó dolog, a beszélgetés, az interaktivitás.” „Megtanultam, hogy igazi férfinak lenni nem is olyan egyszerű.” „Legnagyobb újdonság számomra a titkos kód és a férfiember fejlődése volt.” Ilyen tapasztalatokat osztanak meg a fiúk a foglalkozás után.

A Titkos küldetés®-hez egy interaktív bemutató is kapcsolódik a szülők számára. A foglalkozás bemutatásán túl sok hasznos információt és segítséget kapnak, hogy könnyebben vállalkozzanak otthon őszinte beszélgetésre kiskamasz fiukkal. A szülők általában hálásak ezért a segítségért, és nemcsak az anyák, hanem az apák is! Ilyen visszajelzéseket kapunk: „Sokat segített a foglalkozás, hogy könnyebben tudjunk a fiammal komoly témákról (pl. serdülőkor, nemiség, termékenység) beszélgetni.” „Köszönöm ezt a csodát! Jó lett volna, ha már a mi gyerekkorunkban is ilyen érzékenységgel és őszinteséggel beszélgethettünk volna!”

Termékenységtudatosság serdülőknek: TeenSTAR program

Az elmúlt években érkezett Magyarországra a TeenSTAR, egy komplex, szexuálpedagógiai személyiségfejlesztő program. Világszerte közel 30 országban működik és kutatások igazolják eredményeit a korai szexuális élet és a fiatalkori terhességek megelőzésében. Dr. Hanna Klaus, jelenleg az USA-ban élő és dolgozó osztrák nőgyógyász dolgozta ki az 1980-as években. Célja a prevenció volt, mivel munkája során nagyon sok terhes kamaszlánnyal találkozott. Munkatársaival folyamatosan továbbfejlesztik a programot a kor kihívásainak megfelelően.

A TeenSTAR program segít a fiataloknak megérteni a kamaszkor idején lejátszódó testi-lelki változásokat. Támogatja őket, hogy a szexualitást integrálni tudják a serdülőkor során kialakuló identitásukba. Ennek során fontos szempont a pozitív testkép és énkép, a termékenységtudatosság és az egészséges párkapcsolatok kialakításának képessége.

Egy TeenSTAR csoport tagjai általában fél éven keresztül, szakkörszerűen találkoznak rendszeresen. Másik lehetőség, hogy két éven keresztül félévente négy, egymásra épülő workshopon vesznek részt.

Kamaszkorban a serdülők nehezen fogadnak el bármiféle erkölcsi útmutatást. Mivel a TeenSTAR hosszabb időn át tart, így a fiataloknak van elég idejük, hogy az előkerülő témák kapcsán megtalálják a saját válaszaikat. Újra meg újra elhangzik a TeenSTAR kérdés: „Mit jelent ez a számodra?”

Az önreflexiót és az eszmecserét az interaktív eszközök használata, a dráma- és élménypedagógia módszerei segítik.

Túlzás nélkül állíthatjuk a tapasztalatok és visszajelzések tükrében, hogy életre szóló jó élményt kapnak itt a fiatalok. Ilyen benyomásokról számolnak be: „Nagyon tetszett, hogy minden kérdést nyugodtan fel lehetett tenni, nem kellett attól félnem, hogy kinevetnek.” „Szerintem minden fiatalnak fel kellene ajánlani, hogy egy ilyen tanfolyamra járhasson.” „Szuper volt, hogy bármit meg lehetett kérdezni és a tanfolyamvezető komolyan vett minket.” „A szexet sokan játéknak tartják, pedig annál jóval több!” „Magabiztosabb lettem és rájöttem, hogy mit is akarok.”

Soha nem tudtam ülve, tévénézés közben, komótosan csinálni, mint anyu. Úgy éreztem, ha ülök, lelassulok, és ez már önmagában frusztrált, pedig lássuk be, ahhoz idő kell, hogy a talp alatt átforrósodott anyag megadja magát. Ez volt az a házimunka, amit nem tartottam sürgősnek, rosszul is csináltam és fölöslegesen is, mivel kevés volt a szekrényünk, és a ruhák rendszerint összegyűrődtek. Megelégedtem azzal, hogy amit nagyon muszáj, a felvétel előtti estén kivasalom. De azon az estén valamiért nem jutott idő a lányom fehér ingére, valójában el is felejtettem, hogy másnap ovis fényképezés lesz.

Reggel kapkodtam. Nem vettem elő az amúgy is billegős vasalódeszkát, csak a franciaágyon estem neki a fodrokkal és díszvarrásokkal nehezített darabnak, miközben azon morfondíroztam, meg kell-e erősítenem az egyik fityegő gombot vagy kibírja még. A nagyobbik lányom közben bejött, hogy igazítsam meg a gumit a hajában, mert szétjött, ahogy felvette a pulcsiját. Egy pillanatra letettem a vasalót. Tudat alatt éreztem, hogy ezért anyu csúnyán nézne rám, és én is megszidnám a lányomat. Mert egy nyugodt és figyelmes anya jól látná, hogy a hároméves kisfiam édesdeden alszik az ágy túlsó felén, éjjel ugyanis átköltözött hozzánk.

Azt már én – a kapkodó, figyelmetlen, hazardírozó anya – is láttam, ahogy álmában ráfordul a vasalóra. Hihetetlen hosszú volt a másodperc, amíg elkaptam a forró vasalót, mert ő nem rántotta el a lábát. Alvás közben néha nagyon lassan reagál az ember.

Az én sikításomra ébredt. És arra, hogy hisztérikusan kicibálom a hideg zuhany alá. És kérdezgetem, hogy nem fáj-e.

Egyetlen könnyet sem ejtett, azt mondta, nem fáj. Utána sem panaszkodott az orvosnál. Hagyta, hogy átrohanjunk a baleseti sebészetre, várjunk a sorunkra, nem szólt szinte semmit. Az orvos sem vont kérdőre, a nővér sem nézett rám méltatlankodva. Sokáig jártunk kötözésekre, soha senki nem tett szemrehányást, nem kaptam rosszalló pillantásokat.

A fél vasalótalp nem hagy sok ép helyet a hároméves, vékonyka gyerekvádlin. Biztos voltam abban, hogy ennek a sebnek a helye örökre megmarad. Így történt, de nem a fiam lábán, onnan csodával határos módon nyomtalanul elmúlt. Én azonban attól kezdve heti kétszer vasaltam, mániákusan. Ingeket, fehérneműket, törölközőket, pólókat. Éjfélig küzdöttem a ruhahegyekkel, hátfájásig, amikor már mindenki aludt. Egy veszekedés hevében egyszer a már kisiskolás fiam odakiabálta nekem – a gyerekek ösztönösen és rossz szándék nélkül megérzik, hol fáj a legjobban –, hogy nem is szeretsz, mert megégettél a vasalóval. Én nem szóltam semmit. Abban a pillanatban megbánta, hogy kicsúszott a száján, soha többé nem tette.

Hogy tudtam-e, miért jött rám a vasalásmánia? Persze hogy tudtam. Mégsem voltam képes abbahagyni, amíg meg nem bocsájtottam magamnak. Ez tíz évbe telt.

Nemrég elhunyt neves gyermekpszichológusunk valószínűleg anyák százait, sőt ezreit szabadította meg a vasalás elmaradásáért érzett lelkiismeretfurdalástól. Volt idő, amikor én is közéjük tartozhattam volna. A saját vasalás-sztorim egyáltalán nem tipikus, mégis arra is figyelmeztetett, hogy lehetnek olyanok, akikre épp ez a vasalástilalom helyez nyomást. Nem magamra gondolok, hanem azokra, akik szívesen vasalnak sorozatnézés közben (vagy helyett), és attól még ugyanúgy bújócskáznak a gyerekükkel, leülnek velük társasozni vagy olvasnak nekik mesét. Akiknek kell a jó közérzethez a frissen vasalt ruha biztonságos, otthont idéző illata, ahogy másnak a gőzölgő kávé vagy a pohár vörösbor. Miért ne lehetnének ilyen anyák is? Nem is beszélve azokról, akik utólag már nem tudnak változtatni a múlton.

Nem szeretnék állást foglalni sem a vasalás mellett, sem ellene – ilyen priusszal hogy is tehetném –, nem szeretném sugallni, hogy a vasalástilalom éppen annyit használt, mint ártott. Azt szeretném elmondani újra, amit már mások is sokszor megtettek, hogy nincs tökéletes anya. Mert ezt hiába tudjuk elméletben, amikor hibázunk, valahogy mégsem jön át.

Kedves Anyák, bármennyire igyekszünk, elkövetünk hibákat. Néha pont ugyanazt, amit a saját anyánk, néha annyira félünk attól, hogy megismételjük, hogy ezért épp az ellenkezőjét. És ezek olykor nem is kis hibák, ahogy az enyém sem. De a bűntudattal élő, vezeklő anya sokkal messzebb van a tökéletestől, mint a (magának is) megbocsájtani tudó anya.

„Hidat csak úgy verhetek a mában, ha a múltat a jövővel összekötöm
Megszülettem, tehát Híd vagyok – ez biztos!
Fájón kifeszítve – gondokkal meghintve,
hogy az Élet e rövid szakaszon
rajtam a sorsommal – áthaladjon.”

(Fachet Magdolna: Tettenérés – részlet)

Múltidézés

Tavaly karácsonyra anyukám elkészítette a képes családfánkat, vagyis egy Power Point‑bemutatót, fényképekkel és családi történetekkel szépszüleinktől napjainkig. Néztem a régi képeket, hallgattam anyukám gyermekkorom emlékeit megidéző mesélő hangját, és úgy éreztem, ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna. Ültünk a nappaliban, a nagyszüleim, a szüleim, kilenc testvérem, házastársaink és gyermekeink, és ahogy felidéztük azokat, akik régebben éltek, mintha ők is ott lettek volna velünk a felemelő, vicces, szomorú és megható történetek elmesélésén keresztül.

Számomra nem volt újdonság, ami elhangzott, mivel a családterápiás képzésem sajátélmény szakaszában sokat dolgoztam ezekkel a történetekkel, mégis különleges volt ebben a körben hallani őket. A családi történeteink újramesélése hidat épít a múlt és a jelen között, emiatt a jövő is picit más színben látszódik.

A múlt meséi segítenek, hogy meglássuk, nem csak úgy vagyunk a nagyvilában, a történetünk már réges-régen elkezdődött és tart valahová, ezáltal az élet folyamatosságának az érzését közvetítik, és összekapcsolnak minket önmagunkkal.

A közös múlt történetei összekapcsolnak a családtagokkal is, megerősítenek bennünket, hogy nem vagyunk egyedül, a közös gyökereink és hagyományaink összekötnek bennünket. Kislányaim (6 és 4 évesek) nagy érdeklődéssel hallgatták az anekdotákat, és azóta is gyakran kérik, hogy esti mese gyanánt a képes családfát vetítsem le nekik. Kedvenc történeteik közé tartozik, hogy az ükszüleik hogyan álltak talpra, miután a háborúban elvesztették mindenüket, vagy hogy a szépapám milyen fortéllyal szabadult ki a hadifogságból. Ezekben a történetekben olyan családi jelmondatok fogalmazódnak meg, hogy „Jöhet bármilyen nehézség, mi nem adjuk fel soha!”, „Mindig számíthatunk egymásra.”, amelyek egy életre szóló örökséget, mintát és a nehézségek esetén megtartó védőhálót jelentenek. Külön öröm, amikor felismernek egy-egy ismétlődő mintázatot („Anya, a dédpapád is úgy szerette a könyveket, mint te. Mi is nagyon szeretjük, amikor olvasol nekünk.”), és párhuzamot vonnak a felmenőik és saját életük között. A múltidézés megkoronázása, amikor elérkezünk a születésük történetéhez, amelyet minden egyes alkalommal részletesen el kell mesélni.

Csillogó szemeik mindent elárulnak, amikor elmondjuk nekik, mennyire vártuk őket, milyen jó volt először a karunkban tartani őket, vagy melyik dalt énekeltük nekik először. Az így épülő egészséges önbizalom, családi identitás, belső kontrollérzés és problémamegoldó készség talán az egyik legnagyobb ajándék, amit adhatunk nekik.

Talán nem véletlen, hogy a sok mesekönyvünk közül az utóbbi időben Gurmai Beáta „Borka könyve” című műve a kedvenc. Óvodás és kisiskolás korosztálynak hiánypótló alkotás ez a családi kapcsolatokban és történetekben való eligazodáshoz, de segíthet a szülő-gyermek közti beszélgetés elindításában is. Nemcsak a családi viszonyok kesze-kuszaságában segít eligazodni, hanem olyan kényes témákat is boncolgat, hogy a jó és a rossz dolgok, no meg persze a veszekedések is hozzátartoznak az életünkhöz, a lényeg, hogy a végén megpróbáljuk megjavítani, ami elromlott. Kedvenc idézetünk: „Szerencsére nemcsak tárgyakat lehet megjavítani, hanem másmilyen dolgokat is, embereket, elromlott kedvet, rosszul indult reggelt és tönkrement délutánt.”

Természetesen a mi családunkban sem minden történet pozitív, vannak fájó pontok is, veszteségek vagy olyan minták, amiket nem szeretnénk továbbvinni. Ugyanakkor a teljes elutasítás, a dac és a harag helyett érdemes dolgozni azon, hogy az érzelmeink, és így a motivációnk pozitív legyen, és elengedjük az ezekhez kapcsolodó fájdalmat, így elfogadással és megértéssel tudjunk viszonyulni a nehéz történetekhez. Ha a gyengeségeket és a veszteségtörténeteket is mesélhetővé tesszük, akkor ezzel megszelídíthetjük őket, sőt elvezethetnek arra a felismerésre, hogy nem dől össze a világ, ha bonyodalom merül fel, esetleg tévedünk vagy hibázunk.

Családterápiás saját élményem egyik legfelszabadítóbb felismerése, hogy bármilyen nehéz történet válhat erőforrássá, ez csak az én saját döntésem függvénye.

Objektív múlt?

Bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy emlékeink a múlt objektív lenyomatai, valójában az agyunk nem képes videofelvétel pontosságú képet készíteni a velünk történő vagy az általunk megfigyelt eseményekről. Az emlékezés a tárolt információk alapján történő rekonstruktív folyamat eredménye, amelyre hatással vannak attitűdjeink, meggyőződéseink, érzelmeink, de még az a tény is, hogy miként teszik fel nekünk a múlttal kapcsolatos kérdéseket. A leghíresebb tudományos bízonyíték erre Elizabeth Loftus kutatásaihoz kapcsolódik, aki a vizsgálati személyeknek egy karambolról szóló filmet mutatott, majd kétféle kérdést tett fel az autók sebességét illetően. Az első csoport tagjait azzal a mondattal faggatta, hogy „Milyen sebeséggel mentek az autók, amikor találkoztak egymással?”, a második csoport tagjait pedig azzal, hogy „Milyen sebeséggel mentek az autók, mikor egymásba csapódtak?” Minél erőteljesebb megfogalmazású volt a kérdés, annál nagyobb sebességűnek gondolták a járműveket a vizsgálat résztvevői. A legmeglepőbb viszont azt volt, hogy az első kérdés megfogalmazása a további kérdésekre adott válaszokra is hatással volt. Amikor azt akarták megtudni a résztvevőktől, hogy láttak-e üvegtörmeléket, azok, akiknek az első kérdése úgy szólt, hogy az autók találkoztak egymással, 7%-a válaszolta azt, hogy látott üvegtörmeléket, míg azok, akiknek úgy tették fel a kérdést, hogy az autók egymásba csapódtak, 16%-a számolt be arról, hogy látott (valójában nem volt üvegtörmelék a filmben).

Ahogy William Maxwell nagyon találóan megfogalmazta: „Amire mi (...) magabiztosan mint emlékekre utalunk, (...) valójában a mesemondás egyik formája, ami folyamatosan zajlik az elménkben, és a mese menet közben gyakran változik.”

A múlt eseményei fontosak, de nem jelentenek mindent, és nem határoznak meg bennünket teljes mértékben. Életünk hogyanját és miértjét mi magunk határozzuk meg azzal, ahogy értelmezzük, magyarázzuk és egy koherens egésszé szőjük a velünk történt eseményeket. Amilyen történetet szövünk az életünkről, az fogja uralni a magunkról és a világról alkotott képünket, az érzéseinket és a viselkedésünket.

A megtörtént eseményeket nem lehet megváltoztatni, de a hozzáállásunkat, értékelésünket igen. Történeteink átkeretezése és újraírása nem egyenlő a felejtéssel, sokkal inkább azt jelenti, hogy kiszabadulunk a múlt árnyékából, és nem engedjük, hogy a hatalmában tartson minket.

Az elfogadás pedig nem belenyugvás, sőt, hozzásegíthet a változáshoz azáltal, hogy elismerjük az adott helyzetet, az azzal kapcsolatos érzelmeink valóságosságát, majd hatékonyan reagálunk rá, és megküzdünk vele.

A pozitív múlt és a hálás életszemlélet

Philip Zimbardo és John Boyd kutatásai alapján azok, akik pozitívan viszonyulnak a múlthoz, általában boldogabbak, egészségesebbek, lelkiismeretesebbek, energikusabbak, sikeresebbek, kevésbé depressziósak és kevésbé szoronganak, mint azok, akik negatív módon viszonyulnak a velük történtekhez, és mindez független attól, hogy attitűdjeik pontos emlékeken alapulnak-e.

A folyamatos rágódás a múlton, az elmélkedés életünk nehézségeiről és a velünk történt szörnyűségekről útját állja a hatékony problémamegoldásnak. A folyamatos rágódás aktívan tartja a negatív érzéseket és gondolatokat, ami levertséghez vezet, és negatívan befolyásolja a társas kapcsolatokat is.

A múlthoz való viszonyunk megváltoztatásának egyik lehetséges útja a hálás életszemlélet elsajátítása. A fenti múltnegatív-múltpozitív dimenziók mentén megfogalmazott megállapítások rímelnek Bob Emmons és Mike McCollough hálával kapcsolatos kutatásainak eredményeire. A kutatók egy vizsgálatuk során a résztvevőket három csoportba osztották. Mindhárom csoport tagjait arra kérték, hogy vezessenek egy listát a hangulatukról, fizikai tüneteikről, a szociális támogatásra való reagálásukról, a testgyakorlásra fordított idejükről és az általános lelki egészségükről. A „hálás” csoport tagjait emellett arra kérték, hogy 9 héten keresztül minden héten gondoljanak vissza a velük történtekre, és írjanak össze 5 dolgot, amiért hálásak. A „problémás” csoport tagjainak az volt a feladata, hogy írják össze 5 gondjukat az elmúlt hét eseményeiből. Az „objektív” csoport tagjait pedig arra kérték, hogy jegyezzenek fel 5 olyan történést, ami hatással volt rájuk. Az eredmények szerint a hálás csoport tagjai elégedettebbek voltak az életükkel, több időt töltöttek testedzéssel, és kevesebb fizikai megbetegedéssel küzdöttek.

Zimbardo és Boyd az „Időparadoxon” című könyvükben a hálanaplót egy komplex módszer keretében ajánlják annak érdekében, hogy a múltunkat pozitívabban lássuk. A gyakorlat első lépése a múlt aktív rekonstruálása, amelyhez először a „Ki voltam?” című kérdőívet kell kitölteni. Ez valójában ugyanaz a kérdés –„Ki voltam?” – egymás után 20-szor feltéve. A feladatunk az, hogy őszintén összeírjuk a 20 legfontosabb tulajdonságot, amelyekkel a múltbeli önmagunkat jellemeznénk. Ezután írjunk össze három olyan negatív eseményt, amelyekhez folyamatosan negatív érzéseket társítunk (bűntudat, szégyen, szomorúság, félelem, csalódottság). Minden esemény kapcsán írjuk le azt is, hogy milyen pozitív tanulság vonható le ezekből az eseményekből (pl. „A múltban átélt kudarc kapcsán felismertem, hogy melyek azok a területek, amelyeken változtatni szeretnék.”). Végül írjuk le azt is, hogyan tehetik jobbá a jövőnket ezek a tanulságok (pl. „A fenti történet kapcsán jobban megismertem magam, és rájöttem, hogy mennyire erős vagyok.”). Miután megválaszoltuk ezeket a kérdéseket, készítsünk két héten át naponta hálalistát, vagyis írjuk le, hogy aznap miért vagyunk hálásak. Két hét múlva töltsük ki újra a „Ki voltam?” kérdőívet, majd vegyük elő az először kitöltöttet is. Mindkét kérdőívet pontozzuk olyan módon, hogy a múlttal kapcsolatos pozitív attitűdöt tükröző válaszok plusz jelet, a semlegesek 0-t, a negatívak mínuszt kapjanak. Végül számoljuk össze, és nézzük meg a pozitív és negatív válaszok arányát. A szerzőpáros szerint már 2 hét után is pozitív változást tapasztalhatunk.

A múltpozitív orientáció kialakításában hasznos stratégia, ha megpróbáljuk megtalálni a kapcsolatot a múltunkkal, például úgy, hogy összegyűjtjük a családunkkal kapcsolatos történeteket, ereklyéket, fotókat, esetleg családi találkozót szervezünk és kifejezzük a szüleinknek, nagyszüleinkek a szeretetünket és hálánkat.

Rendkívül pozitív élmény lehet, ha felkeressük a szülőhelyünket, vagy felelevenítjük a kapcsolatot régi barátainkkal, esetleg meghallgatjuk kamaszkorunk kedvenc slágereit. Fontos lépés továbbá, hogy szembenézzünk a régi hibáinkkal és megpróbáljuk valamiképp jóvá tenni őket. A célunk nem az, hogy a múltban éljünk, épp ellenkezőleg: a tapasztalataink erőforrásként szolgálhatnak, hogy a traumáinkon túllépve, a megbékélés útját választva ne temetkezzünk többé a múltba, hanem elkezdjük észrevenni az új lehetőségeket, és megélni az életünket.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. áprilisi számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő!