Néha már úgy tűnhet, hogy tartalom nélküli divatjelenséggé, jó bulivá vált a mozgalom, mégis, az ember október végéhez közeledve már úgy várja a bajuszok menetrendszerű feltűnését, mint a csokimikulások megjelenését.

Október végétől december elejéig rajzolt, festett bajuszok, papírbajuszok jelennek meg mindenütt: üzletek kirakatain, autókon, buszokon, mentőautókon, háziállatokon; movember hashtaggel ellátott képek árasztják el a közösségi média felületeit, és különböző szórakozóhelyek választják eseményeik fő motívumává a bajuszt.

Egyre inkább bekerül hazánkban is a köztudatba, hogy a november a férfiegészség hónapja. A mindenhol feltűnő kackiás, szigorú, bozontos vagy piperkőc bajuszok hatására egyre többen kérdeznek rá, hogy mi is ez az egész, hogy került ide ez a sok bajusz.

Az egész világon átívelő mozgalomnak akcióival mostanra sikerült felhívnia a figyelmet arra, hogy a férfiak sokkal ritkábban mennek el szűrővizsgálatokra egészségük megőrzése érdekében, mint a nők.

A Bookline a bajuszkampányán befolyt összeg egy részéből a hazai MentsManust Mozgalmat támogatja, akik tömören így fogalmazzák meg céljukat: „Mi azon dolgozunk, hogy egyre kevesebb férfit veszítsenek el a szerettei csupán azért, mert nem figyel az egészségére.”

Az Olvass bajuszostól!-kampány amellett, hogy nagyon szellemes, meghökkentő is, hiszen szövegeket és alkotókat egybeolvasztó erőként jeleníti meg a bajuszt. Általa egy kínálatba kerül Sir Arthur Conan Doyle, Arany János, Mark Twain, Gabriel García Márquez és Móricz Zsigmond is. Utóbbiról például a következő bajuszos ajánlót olvashatjuk: „Móricz Zsigmondnak nemcsak a történetei sűrű szövésűek, hanem a bajsza is. Az egyik legkalandosabb életű Móricz-karakter pedig maga is híres bajuszos: Rózsa Sándor szigorú tekintetéhez szigorú arcszőrzet társul.”

Nagy öröm látni, hogy a bajuszos kínálatból nem maradt ki Varró Dániel se, a kortárs gyermek- és ifjúsági irodalom egyik legfontosabb alakja, akinek 2019-ben is megjelent egy igazán okos kis mesekönyve, a Csütörtök, a kisördög.

A Csütörtök ugyanúgy nem hiányozhat a 2019-es olvasmánylistánkról, ahogy A szomjas troll sem, amelyet 2018-ban kötelező olvasmánnyá avattak a kritikák és a gyerekkönyves blogok. Ha a movemberre bajuszos írótól kellene könyvet ajánlanom az ovis korosztály számára, kérdés nélkül Varró Dániel Csütörtök, a kisördögét választanám.

Rögtön három okot is felsorolok erre: a rímes, dallamos szöveg a hátán viszi az olvasást, ami rögtön lehetetlenné is teszi, hogy unalmasan, rosszul adjuk elő a szöveget gyerekeinknek. Varró Dániel más szövegeihez hasonlóan szép és változatos szókinccsel találkozunk a Csütörtököt olvasva. Ez a könyvecske se ülteti bele a gyerekeket a kényelembe, megdolgoztatja őket és minket is, és felhívja a figyelmet arra, hogy a gyerekek beszédfejlődése nem a már elért szint megtartásával mozdul előre. Bátrabban válogathatunk a nekik szánt olvasmányok között, nem szabad megrettenni a meg nem értéstől, a számukra még ismeretlen szavaktól. Harmadjára pedig azt emelném ki, hogy az alaptörténetben mind az olvasók (anya, apa), mind a hallgatóság (gyermekek) könnyen magukra ismerhetnek. Anyubanya és Ördögpapa egészen hétköznapi szituációkba keverednek három kis ördögfiókájuknak (Bezzeg, Csütörtök, Sáti) köszönhetően, amikben hozzánk, olvasókhoz hasonlóan viselkednek. A kötet vizuálisan is ínycsiklandó darab. Agócs Írisz mesekönyv-illusztrátor egészíti ki a szöveg világát képeivel, amelyek abszolút alkalmazkodnak a mese minőségéhez.

Sok kitűnően értelmezhető, átbeszélhető arckifejezéssel találkozunk a képeken.

Erre különösen érdemes figyelni a mesekönyveink kiválasztásakor, hiszen nem magától értetődő sajnos, hogy egy illusztrátor komoly figyelmet fordítson az arckifejezések megjelenítésére, holott ezek gyermekeink érzelmi intelligenciájának fejlesztésében fontos szerephez juthatnak.

Ha csak egy író bajuszára fordítunk különös figyelmet novemberben, legyen az Varró Dánielé!

Varró Dániel: Csütörtök, a kisördög. Illusztrációk: Agócs Írisz. Jelenkor Kiadó Kft., 2019. 48 oldal

– Oly korban élünk, amikor gyakran hallani, hogy mennyien települtek már külföldre, illetve milyen sokan szeretnék elhagyni az országot. Te is sok évig éltél külföldön. Mi hozott haza?
– Nagyon vonzott a magyarországi lét, elsősorban a színházi élet. Angliában és Svédországban azt éreztem, kicsit szűk, kicsit óvatos a színház, közel sem annyira gazdag és változatos, mint nálunk. Nagyon tetszett az a légkör, amit különösen a budapesti színházi életben még gyakornokként láttam és tapasztaltam: hogy rengeteg színház van, soknak állandó társulata és széles repertoárja van, amelyben a hét minden napján akár más és más előadásokat játszanak a színészek. Ez Angliában például elképzelhetetlen, Svédországban pedig csak egy-két kivételezett színház tud hasonló rendszerben dolgozni.

– Mi fogadott, amikor ennyi év külföldi tartózkodás után hazajöttél, és egy amúgy is szűk „piacra” akartál betörni?
– Egyrészt nagyon jó volt, mert az idegen országokban eltöltött diákévek után jó hazatérni valahova, ahol az ember a saját bútorai között tud élni, és vasárnap a nagymamájánál ebédelhet.

De viccet félretéve, Magyarország számomra egy rendkívül nyitott és befogadó közeg volt, és a mai napig az. Szakmai szempontból is többnyire a kíváncsiság volt jellemző.

Hamar lehetőségem nyílt rá, hogy sokakat megismerjek a szakmában, ezért rendkívül hálás vagyok. Piaci szempontból az elején nem volt annyira jövedelmező, hiszen az itthoni pályakezdő rendezők is nehezen jutnak munkához, nemhogy a külföldről érkezett ismeretlenek, de a sok keresgélés és próbálkozás türelemre tanított, és talán – remélhetőleg – alázatra is.    

– Igazgatói pályázatodban Ingmar Bergman svéd filmrendező egyik filmjéből idézel. „Odakint, ott van a nagyvilág. Néha ennek a kis világnak idebent sikerül tükrözni azt a nagyot, hogy egy kicsit jobban megértsük; vagy pedig segítsünk azoknak, akik bejönnek hozzánk, hogy néhány pillanatra, pár másodpercre – és boldogok vagyunk, ha ez olykor sikerül – elfeledjék azt a nehéz világot odakint.” Mit jelent mindez rendezői szemmel?
– Azt, hogy a színház feladata egyfelől szembesíteni a nézőt az őt körülvevő problémákkal, rámutatni az emberi lét nehézségeire – másfelől pedig az, hogy a szórakoztatással feledtesse a szenvedést, nyújtson egy kis kikapcsolódást és derűt. Meglátásom szerint nem szabad ezeket szembeállítani egymással, és nem kell arra törekedni, hogy kizárólag az egyik vagy a másik cél érvényesüljön, mert mindkettő egyenlően fontos feladat.

Én a színház és a színjátszás világa által tudok a legközelebb kerülni az emberi lét kérdéseihez. Egyszerűen ez a legtisztább eszköz. Mint levesevéshez a kanál.

– Melyik eddigi rendezésed számodra a legemlékezetesebb?
– A Hazatérés, Harold Pinter darabja. Második budaörsi rendezésem, rendkívül nehéz darab, egyszerre humoros és groteszk, és szörnyű előadást sikerült belőle csinálnunk. A darabban megjelenő emberek förtelmesek: egy idősödő apa terrorban tartja otthon élő két felnőtt fiát és öccsét. Amikor a harmadik fiú hazatér Amerikából a feleségével (akitől három gyermeke van), először kéjnőnek nézik a nőt, majd megpróbálják elcsábítani a testvérüktől és maguknál tartani. Viselkedésük olyan rettenetes, hogy már-már átcsap humorosba és szórakoztatóba, miközben mély társadalomkritikát rejt a darab. Nagy élvezettel dolgoztunk rajta.

Kép

Berzsenyi Bellaagh Ádám

– Milyen a jó színház?
– Inspirált, bátor, őszinte, egyenes. A jó színház az, ami megérint, ami ajtókat nyit ki.

– Milyen a magyar színház az „európaihoz” viszonyítva?
– Kicsit vitatkozom a kérdéssel, a magyar színház nagyon is része az európainak, és hagyományosan nagy hatást gyakorol rá mind az orosz iskola lélektani realizmusa, mind pedig a német színház rendező- és szövegközpontúsága.

A magyar emberek nemzetközi összehasonlításban is nagyon sokat járnak színházba, és sok és sokféle színház létezik hazánkban – rendkívül gazdag tehát a színházi élet. Ez egy olyan érték, amire nagyon büszkének kell lennünk, és amire közösen kell vigyáznunk.

– Kapcsolódhat az istenhit a színházi rendezéshez?
– A hit minden ember számára mélyen személyes kérdés, intim viszony egy felsőbb erővel. Én nem tartom különösebben szerencsésnek színházi viszonylatban tárgyalni ezt a kérdést, ugyanis egy nagyon szubjektív élményről van szó, amit könnyű félremagyarázni. A szakrális hatást elérni kívánó előadások a színház erőteljes eszközeivel élve könnyen válhatnak térítő jellegűvé, ami véleményem szerint színházban nem helyes.  A másik véglet a vallás kigúnyolása a színházi előadásokban, amit szintén bántónak tartok. Mindkettőt kerülöm. A hitről és a vallásról mint társadalmi jelenségekről tud beszélni a színház, van is egy-két ilyen színdarab, ami ezt a témát veti fel (például G.B. Shaw: Szent Johanna című darabja), de tapasztalatom szerint ott is nagyon nehéz eltalálni a megfelelő egyensúlyt.

– „Bár zord a harc, megéri a világ…” Miként lehetne több fiatalt arra bátorítani, hogy a külföldön szerzett tudását és tapasztalatait itthon kamatoztassa?
– Azt hiszem, hogy sokaknak a pénz egy meghatározó szempont, ez nyilván érthető. Ezen túlmenően viszont a munkahely közege – művészeti intézményben az alkotóközösség minősége – nagyon fontos kérdés. Mennyire képes egy vállalat vezetője inspirálni, mennyire tudja azt az érzetet kelteni a dolgozóiban, hogy igenis, a munkájuknak van értelme, és az elért eredmény a közös sikerük. Nagyon sok múlik a vezetőkön, hogy vonzó és inspiráló munkahelyek várják a fiatalokat. 

Több mint vezető

Gyerekkorban és serdülőknél a leggyakoribb az edző idealizálása, ezért nagy jelentőséggel bír, hogyan irányít és dönt, miként kommunikál és ad visszajelzést, milyen példát közvetít. A célhoz, hogy a sportoló a siker eléréséhez stabil önértékelést, belső kontrollt és motivációt alakítson ki, nem elegendő a jutalmak és büntetések váltakozó adagolása – értékeket és hitet is kell közvetítenie. Ez a sportolóba vetett bizalmon és hiten, a hitelességen és a támasz biztosításán alapszik.

Egy hullámhosszon?

Mint minden emberi kapcsolatban, az edző–sportoló relációban is ingadozik az érzelmi közelség, de kulcsfontosságú, hogy az edző tud-e kapcsolódni a versenyzőhöz, tud-e teret adni annak, hogy kibontakozzon és szabadon megnyilvánuljon – hiszen így lehet szabad és autonóm a pályán is. Az intimitás mellett az egymás és a sportág iránti elköteleződés a másik sarkalatos pont. Sokszor csak a közös perspektíva tart a folyamatban, hiszen változunk mindannyian, adódnak problémák, nehéz élethelyzetek. Ugyanakkor fontos szem előtt tartani, hogy egy fejlődésben lévő sportoló akkor „érik be”, ha hagyjuk érni, vagyis bízunk benne. Edzőként keretet adunk, stabil támaszt, de hagyjuk, hogy ő maga csinálja. A közösen megfogalmazott célok a sportoló belső motivációját is növelik, az élmények, a kudarcok és sikerek közös megélése, a fejlődés és fejlődési út egyértelműsége pedig közelebb viszik egymáshoz az edzőt és versenyzőjét.

Nem az eredmény számít! Vagy mégis?

Attól függ, mit tekintünk eredménynek. Fontos, hogy azt tekintsük eredménynek, amire hatásunk van, amire a sportolónak hatása van: az edzésmunka, a koncentráció, a testi-lelki felkészültség.

Paradox, de jó versenyeredmény akkor születhet, ha elengedjük a görcsös ragaszkodást a számosított eredményhez. Sokkal nagyobb önbizalmat ad, ha azokra a tényezőkre fókuszálunk, amik a versenyzőn múlnak, amiket tud irányítani. Ezzel megadjuk a belső kontroll érzését, ami magabiztossá és motiválttá teszi a sportolót. Ha edzőként úgy kommunikálunk, hogy a sportoló úgy érzi, aktívan bevonódik, érti és átlátja feladatait, a stratégiákat, ha a visszajelzések adásánál figyelünk arra, hogy mik az erősségei, belső erőforrásai, mikre lehet építeni, akkor eredményes helytállásra számíthatunk. A keretek biztosítása, a szervezési feladatok, a célok felé vezető világos út felvázolása az edző felelőssége. Ha a sportoló támaszkodhat erre, fel tudja vállalni a saját részét és felelősségét, és fejleszteni tudja magát.

Milyen a jó edző?

Nincs olyan abszolút tulajdonságlista, amelynek meg kellene felelnie minden jó edzőnek, és nem is csak a szakmai ismeretek mennyisége és milyensége határozza meg, ki a jó edző. Empátiára van szüksége az edzőnek, hogy figyeljen a sportoló szükségleteire, megértse a háttérben ható motívumait. A fásultság is így kerülhető el, hiszen ez folyamatos monitorozást és alkalmazkodást igényel. Ha az edző olyan, mint egy gép, a sportoló is ezt fogja visszatükrözni, aminek rövid időn belül teljesítménybeli hanyatlás lesz az eredménye. A szakmai igényesség és emberi tényezők mellett nagyon fontos, hogy az edző higgyen a sportolójában. A versenysport, az élsport folyamatos alkotómunka, amit együtt alakít sportoló és edző.

A szülők helye és szerepe

Fontos megemlíteni az edzői munka szempontjából fontos és a fiatal versenyzőknél kiemelt jelentőséggel bíró szülői hátteret. Az edző–sportoló–szülő sportháromszögben a támogató szülői háttér és az edzővel való együttműködés nagyon fontos a sportági előmenetel szempontjából.

A szülőnek a tartalmi kérdésekben nem, viszont a kapcsolati tényezőkben van, és kell is legyen felelőssége. Tudnia kell, mikor kell a háttérből szurkolni, érzelmi muníciót adni, és mikor kell kiállni a gyerekért.

Ugyanakkor a szülők hite és bizalma mind az edző, mind a sportoló gyerek felé teret enged annak, hogy a gyerek tehetsége és autonómiája kibontakozhasson. A kudarcokban együtt kell érezni, és segíteni kell feldolgozni, a sikerekben együtt kell örülni és ünnepelni.  

A cikk a Képmás magazin 2018. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ha az iskolában ki akarják dobni a fél könyvtárat, Apa mindjárt felülvizsgálja a dolgot. Aztán meggyőzi őket, hogy dobják ki azt is, amit nem is akartak. Így gyülekeznek nálunk a könyvek. Meg úgy, hogy Ágó elfelejti visszavinni őket az iskolába. A múltkor Anya összeszedett 38 könyvet egy sporttáskába, és Ágó nyakába rakta iskola előtt. De még így is találtunk párat a nyáron. Persze, Anya se kivétel: ő meg szakácskönyveket vásárol az interneten.

Azért nemcsak gyűjtjük, hanem olvassuk is a könyveket.

Apa például sehová nem tud elindulni, amíg egy kicsit nem olvasott előtte, és legjobban azokat a könyveket szereti, amelyeket legalább ezer éve írtak. Anya mostanában krimiket olvas, hogy izgalmasabb legyen a szoptatás. A szakácskönyvek meg azért jók, mert szeretjük őket együtt nézegetni.

Ágó olvas a legtöbbet. Könyvet visz az iskolába, a kirándulásokra és az udvarra. Még biciklizés közben is tud olvasni. Legjobban a sárkányos könyveket szereti meg a Harry Pottert, de azt már mind elolvasta, ezért kölcsönöz – és nem mindig az iskolakönyvtárból. A múltkor telefonáltak Apának, hogy Ágó valami zöld könyvet olvas. Apa nagyon megijedt, és mondott valamit egy Graham nevű bácsiról, aki csupa búbánatos vagy milyen könyvet írt, és ezek egyáltalán nem valók 11 éves fiúknak – még nagykorú felügyelete mellett sem. De aztán kiderült, hogy ez az egy könyve pont nem olyan. Persze Ágó így sem olvashatta végig. Az újságot is lopkodja. Amit utálok, mert utána ilyenekről kell beszélni vacsoránál, hogy mi az a nem tudom milyen válság, meg hogy kik szavazták meg a Brexitet.

Én is szeretem az olvasást, csak olvasni nem annyira. Legfeljebb olyanokat, amiben sok a kép és kevés a betű. Azt is csak fürdés után, amikor arra várok, hogy Anya olvasson nekünk. Mert azt nagyon szeretem!

Daninak és Lenkének is van kedvence. Dani legszívesebben Apa túlélőkönyveiben nézegeti a mérges pókokat meg a veszélyes növényeket, Lenke pedig úgy szereti a könyveket, hogy legtöbbször meg is kóstolja őket.

Szóval, minálunk mindenki olvas, ami a tanárnéni szerint nagyon jó. Anya szerint viszont sok szeméttel jár, és nekünk külön cseléd kéne, aki elpakolja a könyveket az asztalról, a fotelből, a kanapéról, az ágyról, az ágy alól, a lépcsőről, a folyosóról, a babakocsiból, szennyesládából és a ruhásszekrényből. Azért pedig külön haragszik, ha a földön vannak a könyvek. Hiába mondom én, hogy direkt hagyom ott.

Pedig ő se különb ám! Simán a földre rakott három polcnyi könyvet! Azóta a polcon vannak a babaruhák. Meg Lenke játékai. Meg a könyvei. És már gyülekeznek a krimik is a polcon...  

A cikk a Képmás magazin 2017. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Alig tanultuk meg a szakgimnázium kifejezést, máris elfelejthetjük. Ennek az intézménytípusnak a neve mostantól technikum. Itt szerezhetnek érettségit a szakmát tanulók, ebben hasonlít az új iskolatípus elődjére. Különbség viszont, hogy a képzés ideje öt év lett: két év ágazati alapoktatást három év szakirányú képzés követ.

Tehát a diákoknak először azzal az ágazattal kell megismerkedniük, amelyhez a majdani szakmájuk tartozik. Például a szoftverfejlesztőknek az informatikával, a grafikusoknak a képző- és iparművészettel. A két év végén ágazati alapvizsgát tesznek a leendő technikusok. Mindez elvileg azt is jelenti, hogy a diákoknak először csak ágazatot kell választaniuk, a leendő szakmájukat ráérnek az alapoktatás után kiválasztani. Tehát a felvételi jelentkezéskor megjelölt szakon a két évet követően van lehetőség változtatni, finomítani választásunkat a tapasztalatok fényében. Mivel kevés olyan általános iskolást ismerek, aki holtbiztos benne, hogy mivel szeretne a későbbiekben foglalkozni, ez a kis haladék életszerűnek tűnik, ha nem is feltétlenül elegendőnek. Belekóstolva például a szépészet ágazatába, még két évig fontolgathatja a tizenéves, hogy kozmetikus, fodrász vagy esetleg kéz- és lábápoló technikus szeretne lenni inkább. (Ez utóbbi szakma elnevezése miatt érdemes volt a szépészetet választani példaként, ugye?)

A módosítás lehetősége Budapesten és környékén valószínűleg valódi opció lesz. A vidéki városok szakképzési centrumaiban ez már nem biztos. Átolvasva a felvételi tájékoztatók remekbe szabott táblázatait feltűnhet a figyelmes olvasónak, hogy a legtöbb ágazathoz tartozóan csak egy-egy szakmát oktatnak az iskolák. Még városon belül sincs feltétlenül alternatíva, nemhogy iskolán belül! Faipari ágazaton belül csak a faipari technikus képzés indul, gépészeten belül csak mechatronikai technikus lehet gyermekünk, turisztikán belül csak turisztikai technikussá avanzsálhat.

A technikum első két éve abból a szempontból is jelentős, hogy a kilencedik és a tizedik évfolyamon van a legtöbb közismereti órájuk a képzésben résztvevőknek. Ezt követően már csak az érettségi tantárgyakat tanulják a szakmai órák mellett: magyart, matematikát, történelmet, idegen nyelvet. Ezekből a tárgyakból az új szakképzési stratégia elképzelése szerint ugyanazt a tananyagtartalmat kapják a technikumba járók, mint a gimnazisták. Leszámítva, hogy a gimnáziumban két idegen nyelvet tanulnak, itt viszont csak egyet. És leszámítva, hogy a közismereti tantárgyak bizony kapcsolódnak egymáshoz. Más szemmel olvassa az adott Petőfi-verset az a diák, akinek volt művészettörténet-órája a romantika korszakáról, énekórán hallotta Chopin vagy Schubert muzsikáját. És főleg más lelkülettel. De kilóra meglesz az óramennyiség, ne vesszünk el a részletekben!

Az érettségi szempontjából is jelentős sajátságai lesznek a technikusi képzésnek. A tizenkettedik évfolyam végén ugyanis lehetőségük van a diákoknak maximum három tantárgyból – matematikából, magyarból és történelemből – előrehozott érettségi vizsgát tenni. A tizenharmadik, végzős évre így csak két tantárgy: az idegen nyelv és a szakmai érettségi tárgy marad. Ez utóbbi lesz az ötödik érettségi tantárgyuk a technikumba járóknak. Tehát ők nem választanak még egy tárgyat a kötelezők mellé, hanem automatikusan a szakmai tárgyuk lesz az ötödik vizsgatárgy az érettségin. Így egyszerre kapnak érettségi bizonyítványt és technikusi oklevelet. Tapasztalataim szerint jelentős könnyebbséget jelent minden előrehozott tárgy az érettségi szempontjából, vagyis hogy nem kell egyszerre sok tárgyból vizsgázni. Könnyebb megbirkózni a kisebb tananyag-mennyiséggel, és a vizsgával járó stressz is kisebb, hiszen a feladat egy részén már túl van az érettségiző, akinek ráadásul a vizsgahelyzet is ismerős lesz. (A gimnáziumban jelenleg csak idegen nyelvből és informatikából van lehetőség előrehozott érettségire, és nincs szó róla, hogy változás lenne várható ezen a fronton.)

Kép

Kép: Freepik

A szakképzés másik formája a szakképző iskola lesz, ami az eddigi szakközépiskola, a megboldogult szakmunkásképző utódja. Ez a szokásos hároméves képzés, amely nem érettségivel, hanem szakmai vizsgával zárul.

A technikumhoz hasonlóan itt is ágazati ismeretekkel indul a képzés, és ezt a szakaszt már az első év végén ágazati alapvizsga zárja. Ezen a ponton, a kilencedik évfolyam végén átjárhatóság van a két iskolatípus között az ágazatokon belül: akinek jól megy a tanulás, az technikumban folytathatja tanulmányait. Természetesen az ellenkező irányba is lehet közlekedni a rendszerben: aki nem szeretne érettségizni, csak szakmát akar tanulni, vagy neadjisten nem megy neki annyira a tanulás, a kilencedik évfolyam végén átmehet a technikumból a szakképző iskolába. Aki marad a szakképzőben, az a tizedik és a tizenegyedik évfolyamon duális keretek között folytatja a képzést: elmélet az iskolában, gyakorlat a vállalatoknál.

A szakképzés vonzóvá tételének aduásza, hogy a diákok ösztöndíjat kapnak képzésük során. Ez eddig csak a hiányszakmát tanulókra és a duális képzésben résztvevőkre volt igaz, a jövőben viszont minden egyes szakképzésben tanuló diák részesül havi juttatásban. A jó tanulmányi eredményért járó ösztöndíj akár a minimálbért is elérheti majd, de hallottam rebesgetni ennél magasabb havi összegeket is. Így már kilencedikes korától keresővé válik a család gyermeke, amennyiben a szakképzést választja. A hároméves képzésben húszezerről, az ötévesben harmincezerről indul az összeg, ami a jó tanulmányi eredmény függvényében nőhet, de rossz jegyek esetén csökkenhet is. A tanév során az ösztöndíj felét kapják majd kézhez a tanulók. A summa másik feléhez sikeres szakmai vizsgájuk után férhetnek hozzá. Klassz életkezdési támogatás lesz belőle, amelyet mások mellett eszközvásárlásra, lakhatásra használhatnak fel. A legtöbb szakembernek eszközökre van szüksége a munkavégzéshez, ami komoly befektetést jelent a pálya kezdeti szakaszában.

Az ösztöndíj és a vizsgarendszer kedvező átalakítása mellett az ország valamennyi szakképzési centrumában úgynevezett Digitális Közösségi Alkotóműhelyeket (DKA), nemzetközi néven makerspace-eket hoznak létre. Ezek tulajdonképpen olyan nyitott műhelyek, ahol korszerű, 21. századi technika támogatásával ismerkedhetnek a gyerekek a különböző szakmákkal.

A digitális technológiát segítségül hívva kézzelfogható alkotások létrehozása a célja a maker-mozgalomnak. Egy DKA-ban a külföldön is rendkívül keresett CNC forgácsolók gépe ugyanúgy megtalálható, mint a robotika eszközei, vagy a 3D nyomtató. A szabás-varrás iránt érdeklődők hímzőgépen tanulhatnak, de kipróbálhatják élesben a lézervágót vagy a forrasztópákát is. A tanműhelyektől eltérően itt saját elképzeléseiket valósíthatják meg a diákok, tehát a kreativitásuk kibontakoztatására ad lehetőséget a DKA. Az alkotás öröme közben mintegy mellesleg megismerik a modern technológiát.

November végén sorra következnek a nyílt napok, beléphetünk a középiskolák falai közé, bepillanthatunk az ott zajló mindennapi életbe, beszippanthatjuk a minden iskolára sajátosan jellemző egyedi atmoszférát. Fel van adva a lecke, főleg a jobb képességű diákoknak és szüleiknek: szakképzés vagy gimnázium? Egyértelmű, hogy a Szakképzés 4.0 célja, hogy a technikumok a gimnáziumok versenytársai legyenek. Többet ér egy piacképes szakma a gimnáziumnál? Bejutni a felsőoktatásba, egy szakirányú egyetemi képzésre, a gimnázium és a technikum után elvileg ugyanúgy lehetséges.

– Ezek szerint a ti esetetekben nem egyéjszakás kalandról volt szó.

Gergő: Ha fiatal, független férfiként lettek volna is ilyen elképzeléseim, belebotlottam a világ egyik legerkölcsösebb, legtisztább lelkű emberébe. Órákig beszélgettünk, és végül anélkül váltunk el, hogy megbeszéltük volna a folytatást.
Ancsa: Láttam, hogy ez a fiú nagyon akar tőlem valamit, de én nem vagyok az a lány, akit egy buliban felszednek egy éjszakára. Szimpatikus volt, de Egerben tanultam, a családom Kecskeméten élt, ott is vízilabdáztam, és úgy éreztem, nem fér bele az életembe egy budapesti „kitérő”. Ezt el is mondtam Gergőnek, de azért búcsúzáskor adtam neki egy csókot. Viszont nem kapott tőlem telefonszámot. Egy hét múlva mégis elküldtem neki a kollégiumét és az édesapámét azzal: ha érdekli még, szívesen megismerném jobban.

Mivel a kollégiumban akkoriban emeletenként egy telefonkészülék volt, ha Gergő felhívott, más nem tudta elérni a kollégiumot – ezért hamarosan az utcai telefonfülkében töltöttem az estéim nagy részét. Amikor pedig Kecskeméten voltam, az édesapám telefonján érhetett el, sajátom akkoriban nem volt.

Gergő: A vonalas telefon volt az egyetlen kapcsolattartási lehetőség, én pedig hamarosan átvállaltam a szüleim telefonszámláját: nekik száz forintnyi költségük volt, nekem háromezer.
Ancsa: Szeptemberi megismerkedésünk után hetekig nem tudtunk személyesen találkozni. Akkor sikerült, amikor egyszer Kecskemétről Budapest érintésével mentem vissza Egerbe. Előfordult, hogy én Budapesten játszottam a Kecskeméttel, Gergő viszont vidéken a Fradival. Végül egy baleset kovácsolt össze minket: decemberben Gergőnek beverték a dobhártyáját, elfertőződött, mert a sérült fülével még tovább játszott három meccset. Lázas beteg lett, hetekig nem bírt felkelni, annyira legyengült. Januárban nekem vizsgaidőszakom volt, viszonylag szabadon rendelkezhettem az időmmel, úgyhogy gyakorlatilag kényszerhelyzetben és észrevétlenül összeköltöztünk.
Gergő: Mindketten nagyon komolyan gondoltuk a kapcsolatunkat elejétől fogva; szerintem pár hét után komolyabb beszélgetéseink voltak, mint sokaknak, akik évek óta „együtt járnak.”

– Megismerkedésetek után egy évvel Gergő óriási lehetőséget kapott a világ egyik legjobb vízilabda csapatától. Nehéz volt döntést hozni húsz évesen?

Gergő: Hatalmas döntés volt. Egykeként nőttem fel, édesanyám otthonról dolgozott és sok időt töltött velem; pólós pályafutásom kibontakozóban volt, a világ legjobb csapatába hívtak, és közben egyetemre is szerettem volna járni. Ancsa pedig főiskolára járt, diplomát akart szerezni, és kapott egy nagyon jó munkaajánlatot is. Volt tehát tétje…

Ancsa: Amikor Gergőt meghívták Nápolyba, magával vitt, és menyasszonyaként mutatott be az olaszoknak. Nagyon meglepődtek, amikor tárgyalás közben egy kis szünetet kért, és kijött velem is megbeszélni az ajánlatot.

Nem értették a helyzetet, de miután támogattam – mi mást tehettem volna – nagy tisztelettel fordultak felém is. Szeptemberben kapta az ajánlatot, volt fél évünk felkészülni rá: én letettem a félévi vizsgáimat, aztán halasztottam egy évet.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Ancsa vidéki, öt testvére van, Gergő belvárosi egyke, s a természetetek is eléggé különbözik. Könnyű volt az összecsiszolódás? Hogy sikerült megegyezni például a gyerekek számában?

Ancsa: Kamaszkoromban kiköltöztünk egy tanyára, de előtte Kecskeméten és Szentesen laktunk, kisvárosi közegben nőttem fel. A Budapestre költözés nem volt könnyű, rettenetesen zavart a szmog.
Gergő: Nagy kihívás volt megismerni és elfogadni Ancsa nagy családját. De csapatember vagyok, így ment. Érdekes és izgalmas volt a picitől az érettségizőig mindenféle korú tesót közelről megismerni.
Ancsa: A legkisebb testvérem öt hónapos volt, amikor megismerkedtünk. Ez még nekem is furcsa volt, nemhogy Gergőnek. Két gyerekben állapodtunk meg. Gergőnek egy is elég lett volna, de szerintem nem jó egy gyereknek, ha egyedül van. Sokáig tartottuk is a kettőt, de olyan hamar felnőttek a kicsik, hogy elkezdtem mondogatni Gergőnek: szeretnék még egyet. Így született meg a harmadik lány.

– Mi bennetek a közös? Gergő azt mondta nekem egyszer: „Ancsával nagyon jó csapat vagyunk együtt. Öröm vele együtt minden – filmet nézni, kirándulni, bulizni, sportolni, utazni.”

Ancsa: Közös például a vízilabda iránti szeretetünk. Én minden pillanatát élveztem annak, ami Gergő életét oly sokáig kitöltötte. Akkor is, ha fizikailag távol volt. Amikor az olimpiákon vett részt, nem mentem el vele – először babonából, aztán meg a gyerekek miatt –, Kemény Dénes szövetségi kapitány amúgy se támogatta, attól tartott, hogy a családtagok elvonják a játékosok figyelmét.

De a felkészülések és a meccsek izgalmát végigkövettem, végigéltem, hisz Gergő rendszeresen felhívott és mindent elmesélt: épp mi történik vele, hogy van, mit érez – csupa olyasmiket, amiket senki mással nem osztott meg.

Gergő: Közös bennünk a hazaszeretet, abban az értelemben, hogy imádunk utazni, mindig vágyunk a tengerre és a mediterrán életmódra, de mégis mindig hazatérünk, mert itthon akarunk élni. Közösek a gyerekneveléssel kapcsolatos elveink is: személyiségüket úgy igyekszünk fejleszteni, hogy ne csak kapjanak, hanem el is várjunk tőlük. Azt gondoljuk: bárhol élnek, bizonyos normákat be kell tartaniuk a családjuk és a nagyobb közösségük felé. És igyekszünk elkerülni a legnagyobb buktatót – amikor a gyerek összeugrasztja szüleit –, ezért mindig megkérdezzük tőlük: „Anya (vagy apa) erről mit mondott?”

Kép

Kép: Páczai Tamás

Ancsa: Közösek a zenei élményeink, a kultúra és történelem iránti érdeklődésünk. Hasonlóan nyitottak vagyunk új emberek megismerésére. Természetesen jól érezzük magunkat vízilabdások társaságában is, de úgy alakult, hogy azok közül, akikkel rendszeresen összejárunk, senki nem vízilabdázik.
Gergő: Nagyon számíthatok a vízilabdás társaimra, de nekem mindig volt egy másik életem is: az iskola, az egyetem, a szomszédok… Én mindig is kétlaki maradtam: ugyanakkora hely van a szívemben Budapest és a VII. kerület, mint Szada számára, ahol több mint tizen­nyolc éve élünk.

Megismerkedésünk óta rengetegszer költöztünk, éltünk itthon és külföldön is, a fizetésnélküliségtől kezdve a luxusig mindent megtapasztaltunk; voltak sikereink és kudarcaink a tanulásban és a karrierben, válás és halálesetek a baráti körben és a rokonságunkban is. Ezek után egy hétköznapi feladat megoldása viszonylag egyszerűnek tűnik.

Ancsa: Ketten együtt elég jól meg tudjunk oldani a problémákat; sok a közös bennünk, viszont sok mindenben működik a különbözőségünk is. Én könnyen robbanok, Gergő lassú vulkánra hasonlít. Gyerekeink szerint mégis jobb, ha anya borul el, mint ha a kétméteres apából kiszakad az ordítás…
Gergő: Ő gyakorlatias, én elméletibb. Ő az én személyiségem másik fele, aki összerakja a részleteket. Nem szeret halogatni, sem konfliktust, sem feladatot. Néha kérek öt másodpercet, hadd reagáljak, de rendszerint nem kapok. Szívesen segítenék neki, de mire elkezdeném, ő már csinálja.
Ancsa: Nem szeretek várni… Gergő hét éve már itthon van, de az első tizenöt évben nem nagyon volt; akkor nem is nagyon tudtam kire várni. Elsőszülöttként apám egyébként is fiúként nevelt, valószínűleg azért is szeretek ennyire barkácsolni, kertészkedni. És persze rendezni a háztartást és a gyermekeinket. Hosszú éveken át Gergő hetekre eltűnt, s ha végre hazajött, nem akartam, hogy ő legyen a szigorúbb. Én viszont következetesen szigorú vagyok velük.

– Ancsa, nem volt nehéz a sok egyedüllét? Gergő, számodra nem volt túl erős a kísértés, távol Ancsától?

Ancsa: Én húszévesen eldöntöttem: a férjem háttérországa leszek. Vízilabdás pályafutásomról nem volt nehéz lemondani: szerettem, de sose lelkesedtem úgy iránta, mint ő. Dolgaimat eszerint intéztem, és a gyerekekkel is meg tudtam beszélni: ha edzés, meccs van, apa feladata mindig az első.
Gergő: Sokszor átbeszéltük, mi lenne, ha Ancsa napi nyolc-tíz órában dolgozna egy irodában. Késő este érne haza, gyermekeinket bébiszitter hozná-vinné és nevelné, és neki adnánk pénzünk jó részét. Így viszont sokat tud együtt lenni velük, és közben mindig csinál valamit: Nápolyban például aquafitneszt és úszást oktatott gyerekeknek, volt idegenvezető, és tanított nyelvtanárként is. Sokat segít a hivatalos dolgaimban és a közös cégünkben; sok nőnek ad motivációt a @Familymanager7 Instagram-oldallal, ahol több mint tizenegyezren követik. Ami pedig a második kérdést illeti…
Ancsa: Okos asszony megoldja, hogy ne legyen kísértés. Megbeszélünk mindent, nyílt lapokkal játszunk. Az őszinteség időnként fáj, de hosszú távon kifizetődik. És persze ez a bizalom alapja is.
Gergő: Amit egy férfi szerethet egy nőben, az mind megvan a feleségemben. És én mindent nagyon szeretek benne, de leginkább a tiszta lelkét, az őszinteségét. Rossz tulajdonságait a „csomag részének” tekintem. Láttam sok szép lányt, de soha nem merült fel bennem, hogy egy másik nővel jobb lehet.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. májusi számában jelent meg. Keresse a lapot az újságárusoknál, vagy fizesse elő!

– Az egyezmény európai fókusszal íródott, holott a gyerekek többsége ma már Európán kívül születik. Nem vezetett ez aránytalansághoz?
– Minden ENSZ-egyezményről valamennyire elmondható, hogy az úgynevezett „globális északi” gondolkodás szülötte. Már a Gyermekjogi Egyezmény keletkezésekor sem volt igaz, hogy a népesség nagyobbik része az európai vagy az észak-amerikai kontinensen élt volna, de nem nagy meglepetés, hogy például a fekete-afrikai országok nem bírtak elég érdekérvényesítő képességgel ahhoz, hogy igazán beleszóljanak a dokumentum előkészítésébe, habár minden kontinens képviseltette magát.

Az egyezmény felvázolt egy globális gyerekképet, ami azt jeleni, hogy a földön mindenkit ugyanazok a jogok illetnek meg, függetlenül attól, hogy hová születik.

Harminc évvel ezelőtt, amikor megnyílt az aláírás lehetősége, 190 állam szinte egymással versengve csatlakozott – ami azt mutatja, hogy a gyermekek jogait mindenhol nagyon fontosnak tartják. Magyarország is nagyon korán, 1991-ben csatlakozott és hirdette ki törvénnyel itthon az egyezményt.

– Ugyanakkor az USA a mai napig nem ratifikálta ezt az egyezményt. Vajon miért?
– Ennek egyik oka, hogy az USA a szuverenitását féltve sokszor óvakodik bármiféle nemzetközi egyezményhez csatlakozástól – igaz ez a klímaegyezményre is. Aláírta ugyan a dokumentumot 1995-ben a Clinton-kormányzat, de a ratifikációra a közeljövőben valószínűleg nincs esély. Az okok között szerepel az is, hogy erős a szülői szervezetek lobbija, akik féltik a szülői jogokat. Az egyezmény hivatkozik ugyanis arra, hogy a gyerekek legfőbb érdekét kell figyelembe venni, ami adott esetben azt is jelentheti, hogy egy szociális vagy gyámhatóság akár fölül is bírálhatja a szülői jogokat. Másrészt vannak olyan, főként déli államok, amelyek engedélyezik az életfogytiglan szabadságvesztés kiszabását gyerekekre is, márpedig az egyezmény ezt kizárja.

– Eltelt harminc év. Vonhatunk-e bármilyen mérleget arról, hogy mennyiben lett jobb a gyerekeknek az alapjogi charta megfogalmazásától, ratifikálásától?
– Ha szkeptikus akarok lenni, azt mondom, hogy az egyezmény nem oldja meg a világ gyerekeinek problémáit. Ma is halnak meg gyerekek megelőzhető okokból, ma is előfordul, hogy egy leánygyermeknek nem adnak nevet. De legalább már beszélünk gyerekjogokról, és Magyarországon is egyre elfogadottabb, hogy ez egy létező jogcsoport, és az Európai Unió Bírósága is elkezdte használni a gyerekjogokra vonatkozó rendelkezéseket.

Nehéz azt megmondani, hogy jobb lett-e ettől a gyerekeknek, mert akkor lenne jobb, ha a felnőttek az egyezményben foglaltakat komolyan vennék. De talán már eljutottunk odáig, hogy nem lehet bármit büntetlenül megtenni egy gyerekkel.

– Az egyezmény tulajdonképpen azt deklarálja: mindenkinek jár a gyerekkor, ami egyszeri és megismételhetetlen. Ez mit jelent?
– Az ENSZ Gyermekjogi Bizottsága fogalmazta meg azokat a zsinórmértéknek tartott jogokat, amelyeket biztosítani kell a gyerekeknek, illetve amelyeket az egyezmény végrehajtásánál figyelembe kell venni. Ezek egyike, hogy mindenki gyermeknek minősül 18 év alatt. Ez azért fontos, mert például a nagykamaszokat sokszor nem tekintjük gyereknek, és magukat sem tartják annak, de a jog mégis speciális védelmet kell hogy nyújtson számukra is. Átfogó elv még a diszkrimináció tilalma, semmilyen alapon semmiféle hátrányos megkülönböztetés nem érheti a gyerekeket – e tekintetben rengeteg rossz gyakorlat van, amivel a fejlett országok is küzdenek. A már említett legfőbb érdek a hatóságokra is kötelezettségeket ró: kemény dió ez, mert egy döntéshozatal során a legfőbb érdeket időről időre felül kell vizsgálni. Egy elhúzódó gyermekelhelyezési per során meg kell nézni, mi az adott gyerek legfőbb érdeke januárban, júniusban és szeptemberben, hiszen a gyerek nő, változnak a körülményei és a viszonyrendszere. Ez tehát egy gyakorlatba nehezen átültethető, de fontos elv. A világ szerencsésebbik felén élők számára ugyan evidens az élethez és fejlődéshez való jog, de ezt is alapelvként kellett leszögezni.

– Egészen mást jelent gyereknek lenni Európában, mint a harmadik világban. A muszlim világban például már nem tekintenek gyermeknek egy 12 éves gyereket, máshol pedig még egy harmincéves felnőtt is mamahotelben lakik. Át tudja hidalni az egyezmény ezeket a kulturális különbségeket?

– Az egyezmény valamennyi országot köti, de egy kultúrát vagy társadalmi berendezkedést megváltoztatni nagyon sok idő. Attól, hogy egy 12 éves gyereket nem tekintenek gyereknek, jog szerint még gyerek és védelmet élvez.

2014-ben elfogadtak egy fakultatív jegyzőkönyvet, ami a panaszmechanizmusról szól – Magyarország még nem csatlakozott ehhez egyébként. Ebben az áll, hogy egy gyerek maga is fordulhat közvetlenül az ENSZ Gyerekjogi Bizottságához az egyezményben foglalt jogainak megsértése esetén, ha a nemzeti jogorvoslatot kimerítette vagy jogorvoslat nem lehetséges.

Kép

Lux Ágnes

– Ez érdekes, mert felnőtt szerepbe vonnak egy gyereket, miközben épp a gyermeki státuszát védik. Nem ellentmondás ez?
– Az államok óvatos hozzáállása mögött az a jogos félelem is állhat, hogy nehogy egy gyerek felnőtt játszmák játékszerévé váljék – amint azt olykor a nemzeti szintű, így a magyar igazságszolgáltatás előtt is látni.

– Magyarországnak épp az idén kell számot adnia arról, hogyan javította ki az öt évvel ezelőtti felülvizsgálatban megállapított hiányosságokat. Mi értelme van a jelentésnek, ha nincs semmiféle következménye annak, hogy egy ország eleget tesz-e az ajánlásnak vagy sem?
– A bizottság ajánlása tulajdonképpen egy nagyon részletes házifeladat-csomag, amelyet megelőzve átvilágítják az adott ország teljes ellátórendszerét az oktatástól az egészségügyön át a gyermekvédelemig. A következő öt évre tehát megvan a feladat, viszont nincs szankció. A bizottság annyit tud tenni, hogy üdvözöl minden pozitív lépést, de felhívja a figyelmet a hiányosságokra, és várja, hogy a mindenkori kormány ennek eleget tegyen.

Attól fogva, hogy a kilencvenes évektől kezdődően Magyarország jelentést tesz, visszatérő téma az átfogó gyermekjogi stratégia hiánya, az, hogy nincs önálló gyermekjogi ombudsman, nincs gyerekközpontú költségvetés, és még mindig túl magas a gyermekvédelmi intézményekben élő gyerekek aránya. Borítékolható, hogy ezek a témák ismét napirendre kerülnek.

– Kérik tőlünk például a tankötelezettség korhatárának felemelését 18 évre. Nyilván a törvényhozó annakidején a kulturális különbségekre tekintettel szállította le a korhatárt, hiszen nem lehet mindenkit az iskolapadban tartani 18 éves koráig. A helyhatósági választásokkor ez az ellenzék témája volt, tehát ez politikai kérdés is, nem?
– Az Oktatási Hivatal is publikált olyan felméréseket, amelyek szerint van összefüggés a lemorzsolódás és a tankötelezettség leszállítása között. Van a gyerekeknek egy rétege, akikről az oktatási rendszer már lemondott, de szakma még nincs a kezükben. A mindenkori kormány feladata, hogy ezzel valamit kezdjen. Nem lehet elengedni a gyerekek kezét.

– A különösen erőszakos bűncselekményt elkövető gyerekek büntethetőségének életkorát elvileg 12-évről 14-re kellene emelnünk. Emellett milyen érvek szólnak?
– A tizenkét éves bűnelkövető nem a klasszikus büntetésvégrehajtás rendszerébe kerül, hanem a gyermekvédelem rendszerében marad. Kérdés, hogy ez a megfelelő eszköz-e ennek a helyzetnek a kezelésére. A különböző államok eltérő korhatárokat alkalmaznak egyébként, Anglia például a gyerekeket egy brutális gyilkosság miatt (1993-ban két tízéves fiú megölt egy kétévest) tízéves kortól bünteti, amit a bizottság visszatérően kifogásol. A gyermekvédelemnek van ezzel feladata természetesen, de az, hogy a büntetőjog szankcionálja a gyerekeket ilyen fiatal korban, nem biztos, hogy megoldás.

– Az egyezmény 12. cikke szól a gyerekek véleményének meghallgatásáról. Könnyű ezt félreérteni, illetve hogyan kell jól érteni? Hiszen manapság megesik, hogy a diák kérdőre vonja a tanárt, ha az feleltetni merészeli.
– Az egyezmény sem mond mást, mint amit minden emberi jogi alapdokumentum rögzít: meg kell hallgatni mindenki véleményét az őket érintő kérdésekben – igaz ez a gyerekekre is. Más kérdés az, hogy ezt hogyan veszik figyelembe, illetve más egy hároméves véleménynyilvánítása, mint egy tizenhét évesé. Természetesen gyermek-szülő viszonylatban – amint azt az egyezmény is kinyilvánítja – a szülőnek joga van a nevelés módszereit megválasztani. Semmi mást nem mond az egyezmény, mint hogy a véleménynyilvánítás jogát emberi jogként definiálja gyermekek esetében is. Ennek az eljárásjogban is van jelentősége: a gyermekelhelyezésben, szakellátásba vételkor, egy büntetőügy során.

A gyerek véleménye is meghallgatandó, hiszen nem egy tárgyról beszélünk. Attól, hogy még csak tíz vagy tizenkét éves, véleménye még lehet!

 – Kifogásolta a bizottság azt is, hogy szexuális bántalmazás esetén Magyarországon nincs olyan segítő hálózat, amelyhez például a bíróságok fordulhatnának.
– Valóban nehéz lenne fölrajzolni a segítő hálózat térképét, pedig az áldozatok csak akkor mernek segítséget kérni, ha van hová fordulni. Nem elég az ilyen ügyeket felkavarni, jogi, terápiás segítséget is kell nyújtani.

Miért kell megfogalmazni a látszólag mindenki számára egyértelmű dolgokat?

A világ országainak sokféle a kultúrája, ezek egymáshoz közelítése és a globális jelenségek szükségszerűvé teszik az alapelvek leírását. Még mindig vannak például országok, ahol olyan emberekkel találkozhatunk, akiknek bizonytalan az életkora. Egész egyszerűen nem anyakönyvezték őket, amikor megszülettek, papírforma szerint tehát „nem is léteznek”.

Ha gyerekjogokra gondolunk, felmerül például az oktatáshoz, az egészségügyi ellátáshoz, az élelemhez és az ivóvízhez jutás kérdése. Ezek számunkra viszonylag könnyen elérhetők, mégis több millió gyermek van a világon, akik reggel nem mehetnek iskolába, mert nincs se iskola, se tanár (ez csak első hallásra kecsegtet szabadságérzéssel), vagy napi két órát kell gyalogolniuk az ivóvízért.

Vegyük a születés kérdését: az európai társadalmakban a gyermekre életének első három-négy hónapjában leselkedik a legnagyobb veszély, az abortusz réme; az afrikai gyermekekre nézve a vajúdás ideje kritikus, ha a szakszerű segítség, a legközelebbi kórház 200 km-re található, és nincs autó, motor vagy akár út. A világ legszegényebb országaiban éhező gyermekeknek a mindennapok túlélése a feladat, míg nálunk a mértéktartásra kell nevelni a gyerkőcöket, hogy felnőttkorukra megvalósuljon valamiféle fenntartható egyensúly az életükben.

A gyermekjogok világnapjának egyik fő célja, hogy tudatosítsa és segítsen elsimítani a kirívó különbségeket gyermek és gyermek között. Hiszen az elmélyülő konfliktusok nemcsak két ember vagy két család közt okoznak viszályt, hanem népek és kultúrák közötti háborúhoz is vezethetnek... amint azt a napi hírekben is látjuk.

A gyermek jogairól szóló egyezmény szavai nem üres frázisok

A kulturális kavalkádtól már-már megzavarodó, de a gazdasági jólétről ismert skandináv országokban sem olyan egyszerű eldönteni, hogy mi szolgálja „a gyermek mindenek felett álló érdekét”. A gyermeknek joga van például ismerni gyökereit, származását és kultúráját, szüleitől csak indokolt esetben választható el – ám lehet, hogy a most formálódó, sokszínű társadalmakban a kulturális különbségek okán nem egyszerű eldönteni, hogy mi szolgálja a gyermekek javát, és túlkapásokra is sor kerül. Nemrégiben az Európai Bíróság elmarasztalta Norvégiát, mert 11 évet vett el egy családtól: az egy hónapos kisfiút elszakították az édesanyjától, aki éveken át tartó küzdelem eredményeként most ismét találkozhatna a gyermekével és nevelhetné őt. A fiúval, aki talán azt sem tudja, hogy kik a biológiai szülei, talán azt sem tudja, hogy örökbe fogadták… Hogy lehet visszaadni egy családnak 11 évet? A Barnevernet (norvég gyermekvédelmi szervezet) nem első ízben lépte túl hatáskörét és döntött alaptalanul gyermekelhelyezési kérdésekben. Bár a gyermekelhelyezési ügyek a legnehezebb feladatok közé tartoznak a szakemberek számára, akik nem látnak bele a családok életébe, mégsem dönthetnek csupán egy pillanatkép alapján az emberéletekről.

Ha baj van, a család megtartó kötelékébe kapaszkodunk. Erre a megtartó erőre utal az egyezmény szövege is, amikor a családok megerősítéséről ír: „a családnak a társadalom alapvető egységeként és valamennyi tagja fejlődésének és jólétének természetes környezeteként meg kell kapnia azt a védelmet és támogatást, amelyre szüksége van ahhoz, hogy a közösségben szerepét maradéktalanul betölthesse”.

Nincs még egy olyan dinamikusan változó és fejlődő, mégis biztonság nyújtó közeg, mint a család. Itt tapasztaljuk meg a szeretetet és az ősbizalmat, a semmi máshoz nem fogható gyermek–szülő kapcsolatot.

Ide térhetünk haza a mindennapok fáradalmaiból, az iskola és a munkahely mókuskerekéből. A jól működő családok tagjai akkor is számíthatnak egymásra, ha már minden kötél szakad.  

Gyerekeink számára szeretnénk olyan világot építeni, amiben nincs erőszak, gyerekmunka, gyerekházasság, elszakadás a családtól vagy száműzetés. Egy olyan világot, ahol mindenki elfogadja a másik kultúráját, gyökereit, furcsa szokásait és nyelvét, vagy akár hiányosságait. Ehhez az első lépést nekünk, felnőtteknek kell megtennünk, mivel mi vagyunk gyermekeink első számú nevelői. Mi nevelhetjük őket elfogadóvá, másokért lemondásokra képes felnőttekké, a mi kezünkben van a jövőjük kulcsa. Addig is kapaszkodóként és útmutatóként szolgálhat A gyermek jogairól szóló egyezmény, amely ma ünnepli 30. születésnapját.