Véssey Miklós: A játék ereje – Apa, kezdődik!

Ültem a kanapén tanácstalanul, miközben a gyerekek szép lassan szétszedték a lakást. Egy kétévesnél nincs megállás, de egy négyévesnél sincs: ha nem foglalod le őket, darabokra szerelik szét a nappalidat. Borsi angyali arccal pakolta ki az ünnepi porcelántányérokat a fiókból, és kalapálni kezdte őket egy klopfolóval. 

Vince pedig ezen felbuzdulva úgy döntött, hogy leteszteli, meddig bírja az ablaküveg, ha tiszta erőből dobálja fakockával. 

Olvastam valahol, hogy nem kell állandóan programokkal szórakoztatni a gyerekeket. Jó, ha unatkoznak, az hozza be a kreativitást az életükbe. Ez bizonyára így is van, de ha valamilyen szinten nem kontrolláljuk őket, előbb-utóbb komoly anyagi vagy testi károkat szenvedünk el. Ültem a kanapén lehajtott fejjel, tehetetlenül. Aztán eszembe jutott, hogy milyen könnyen szerezhetek ötleteket: csak rá kell keresni az interneten a témára. Biztos nem én vagyok az első szülő, aki ebben a helyzetben van. 

És tényleg. A gyerek tegyen egy szemeteszsákba valamit, amit nem vehetsz ki, csak tapintással találgathatsz, hogy mi az. Nem nagy dolog, gondoltam, de próbáljuk ki, persze. Ennél nagyobb sikert, azt hiszem, még nem arattam apaként. Egy teljes órán keresztül hordták nekem a játékokat sugárzó arccal, miközben nekem csak a kanapén kellett feküdnöm, és találgatnom. 

Borsi ráadásul minden alkalommal a kulacsát tette a zsákba. De ugyanúgy örült századszorra is, amikor kitaláltam, hogy mi az. 

Csinálj két kuckót, tegyél be könyveket, és mondd azt, hogy ők medvék, tél van, és csak a téli álmuk végén jöhetnek ki onnan. Ez is egész jól működött tíz percig. Aztán elkezdtek kirohangálni, de óriási ötletem támadt: adtam nekik egy-egy jégkockát, és kijelentettem, hogy akkor van vége a télnek, ha az felolvadt. Újabb húsz perc csend és nyugalom. 

Aztán amikor kimerészkedtek a macik a fényre, eszembe jutott, hogy én egyébként részben abból élek, hogy óvodásoknak tartok labdás foglalkozásokat. Miként lehetséges, hogy még nem használtam fel ezt a tudásomat apaként? Egy percig döbbenten bámultam magam elé, hogy milyen tűzfalakat épít az ember a saját agyában. Aztán felkiáltottam: Játsszunk tűz, víz, repülőt! Az évek során ezt a hármat kiegészítettem számos egyébbel: elefánt, nyúl, palacsinta, gólya… És mindegyikhez külön testtartást dolgoztam ki, már azzal elment húsz perc, hogy ezeket megtanultuk. Ráadásul újakat találtunk ki: milyen lehet például a mókus? Vagy a fagyi? A vécé? „A kaki!” – kiáltott fel a fiam, tipikus óvodás humorral. 

Aztán egy ültő helyemben soroltam a jelszavakat, és a két gyerek úgy elfáradt, hogy húsz perc után eldőltek a kanapén. Olvass valamit apa, kérleltek. Már az is mindegy volt nekik, hogy mit. 

A mellkasomra döntötték a fejüket, le-­lecsukták a szemüket, és percről percre egyre lassabban, mélyebben vették a levegőt. 

A feleségem nehezen hitt a szemének, amikor meglátta a kanapén szunyókáló gyerekeket. Még csak dél van, mit csináltatok, kérdezte rémülten. Csak játszottunk, feleltem ártatlan arckifejezéssel, aztán elé tettem a friss ebédet. 

És azóta is úgy érzem magam, mint aki egyetlen Google-kereséssel egy új, világmegváltó szupererő birtokába jutott.  

Az írás Véssey Miklós Apa, kezdődik! című sorozatának része. A sorozat további cikkei itt érhetők el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.