Berki Krisztián: „Az első fizetésemből karácsonyi ajándékot vásároltam a szüleimnek”

Nem épp tehetős körülmények között nőttél fel, azt mondod, az első családi lakásotok kisebb volt, mint most a nappalid. Mi mindent merítettél a gyerekkorodból?

Az egész gyerekkoromat, sőt az életemet is a mai napig körbelengi az a szeretet, amit a szüleimtől kaptam. Hiába nem voltunk gazdagok, próbáltak mindent megadni nekem és a négy évvel utánam érkező húgomnak. Sokan talán csak annyit látnak belőlem, hogy „jött, sportolt és sikeres lett”, ám nem volt ilyen sima a történet. De a szeretet, amit a családomtól kaptam, mindenen átlendített.

Milyen karakterek a szüleid, és pontosan mivel foglalkoztak?

Anyukám, úgy fogalmaznék: „szerencsére” vidéki, Nagyecsedről származik. Imádtam, hogy gyerekként a nyári szünetek nagy részét ott tölthettem a rokonság, az unokatestvérek körében, belekóstolva abba a világba is. Jó volt átélni, hogy bár Budapesten talán jobban éltek az emberek, vidéken mégis mintha boldogabbak lettek volna. Nem anyagi értelemben nagyobb gazdagságot éreztem, mint sok esetben a fővárosban. Apukám viszont tősgyökeres zuglói. 

A szüleim egy varrodában dolgoztak, ott ismerkedtek meg, amikor anyukám is felköltözött Pestre. 

Ő aztán dadus lett, apukám pedig papír-írószer-vállalkozó. Az ő életében is voltak hullámvölgyek, amikor az ezredforduló után bejöttek a multik, és csődbe ment, így vidékre, a nem túl távoli Kókára kényszerültünk költözni. Az érettségi előtti években onnan kellett bejárnom iskolába és edzeni, ami nekem is nehéz időszak volt. De ebből is tudtam tanulni, építkezni.

Magából a sportból hogyan építkeztél, mit tanultál?

Teljesen véletlenül lettem tornász, hisz nem volt élsportoló a családban. Egy rozsdás szőnyegporolón fedeztek fel, azon játszottam a társasház udvarán, amikor a velünk szemben lakó férfi, egy tornaedző édesapja meglátott. Szólt a fiának, hogy van itt egy jó mozgású srác, az pedig beszélt a szüleimmel, így kerültem le a tornaterembe. Pedig az alkatom egy kicsit magas a tornához, ezért is tudtam a hosszú lábaimmal, karjaimmal főleg lólengésben érvényesülni. Valahogy ez lehetett megírva nekem. S hogy mit adott a sport? A közösséget, hogy az iskolán túl is tartozhattam valahová. Pedig az első két hétben sírva mentem és jöttem edzésről, mert nem tetszett. Négy és fél évesen, amikor kezdtem, internet se volt, ahol megmutathatták volna előre, mit fogunk ott csinálni. Aztán kezdtem megszeretni az edzést, a környezetet, és a sport azon kívül, hogy kiugrási lehetőséget biztosított, sok mindenre megtanított. 

Arra is, hogy a megoldókulcs mindig ott van a kezünkben, csak keresni kell és továbbmenni az úton. 

Hogy nem szabad az első akadálynál megállni és hátat fordítani, hanem küzdeni kell. Ezért is örülök utólag, hogy volt a pályafutásomban a sok aranyérem mellett számos bukás és buktató, amik mind kellettek ahhoz, hogy emberré váljak. Ehhez jött a szülői háttér és Kovács István személyében egy olyan edző, aki 28 évet végigkísért a pályafutásomból. Komoly érdeme van abban, aki ma vagyok.

Arra mikor éreztél rá először, hogy másoknak adni jó?

Az első fizetésemet, ami hatezer forint volt, akkor kaptam, amikor elmentem segítő bírónak egy gyerekversenyre. Még létezett a régi Budapest Sportcsarnok, az ottani karácsonyi vásárban tudtam ebből a fizetésből ajándékot venni a szüleimnek karácsonyra. Végre viszonozni tudtam valamit abból, amit addig tőlük kaptam. Akkor döbbentem rá, hogy egésznapos munkával mit lehet elérni, akár anyagilag, akár örömszerzésben, és nagyon boldog voltam, amikor a fa alá be tudtam tenni azt az ajándékot, amit már nem a tőlük kapott zsebpénzt összegyűjtve vettem, hanem én kerestem meg a rá valót. Aztán már az aktív pályafutásom alatt is próbáltam segíteni akár szervezeteknek, akár rászoruló embereknek. 

A 2012-es londoni siker teljesen más szintre emelte ezt, annak az eredménynek köszönhetően olyan erőt kaptam az élettől, amivel jól kell tudni bánni és jóra felhasználni.

Akkor ismerted fel igazán, hogy egy ismert sportolónak mekkora felelőssége van mások felé?

Bárhol a világon nagyon szép és jó ismert bajnoknak lenni, de valóban óriási felelősség is. London után ébredtem rá, hogy teljesen más olimpiai bajnoknak lenni, mint világ- vagy Európa-bajnoknak, mert az olimpiát annyian nézik: kicsik, nagyok, idősek, fiatalok, mindenki. És amikor végigmész utána az utcán, szinte mindenki tudja, mit értél el, odafigyelnek rád. A rezgéseidre, a tetteidre, sok esetben talán követnek is.

Kép

Fotó forrása: Magyar Ökumenikus Segélyszervezet

A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet programján Krisztián mellett Siklósi Gergely vívó és Hosnyánszky Norbert vízilabdázó is mézeskalácsokat készített

Olyan esetet fel tudsz idézni, amikor valaki kinyilvánította, hogy a példaképe vagy?

Sok ilyen volt szerencsére, például, amikor valaki elárulta, hogy miattam kezdett el tornázni, mert látta a londoni szereplésem. Amikor példaképnek vagy bajnoknak szólítanak, ezek olyan jelzők, amiket nem lehet kikövetelni, legfeljebb kiérdemelni, ha megdolgoztál érte. De élni is tudni kell az ismertséggel.

Sokan pakolnak rengeteg energiát a sportba, mégis kevesen jutnak benne a csúcsra. Te szerinted minek köszönhetted a kiugró sikert?

Dr. Magyar Zoltán kétszeres olimpiai bajnok, a Nemzet Sportolója mondta, hogy a bajnok gén vagy megvan benned, vagy nincs. Amikor valaki ezüstérmes lesz vagy nyolcadik helyezett, az is ugyanannyit dolgozott, az adott pillanatban mégis valami hiányzott belőle. Nekem nagy szerencsém, hogy Kovács István végig ott állt mellettem, szinte apa-fia kapcsolat van köztünk a mai napig. Vicces, hogy ma már én vagyok a főnöke a szövetségben sportigazgatóként. A mi párosunk azért lett sikeres, mert tényleg vakon bíztam abban, amit mondott, elhittem és megcsináltam. Hálás vagyok, hogy ilyen kerek lett a pályafutásom, még ha a végére a vállam tönkrement is, így nem tudtam versennyel búcsúzni. De olyan nincs, hogy minden rózsaszín legyen. 

Az emberek általában csak a csillogást látják, és irigylik, ami a dobogón meg utána történik, de hogy milyen emberré válsz, azt az odavezető út dönti el. 

Hogy képes vagy-e nap mint nap vért, verejtéket, izzadságot adni azért, hogy elérj valamit a munkádban.

Aztán azon túl is. Jól tudom, hogy már vagy tíz éve önkénteskedsz?

Van az tizenkettő is! Egy mézeskalács-díszítéssel kezdtem, és azóta is csak úgy vállalok el jótékonysági ügyeket, hogy az elejétől a végéig bennük legyek, és tudjam, hová folyik az összeg. Amikor az éhező gyerekeknek segítettem, késve értem oda egy oklevélátadóra a Fővárosi Állatkertbe, ahová így velük együtt mentem be. Hidegrázó, ledöbbentő volt hallgatni, hogy a számunkra természetes dolgok nekik mekkora csodák: „Úristen, milyen szép kívülről az állatkert, reméljük, belül is ilyen lesz!”, mondták. Életükben először jutottak be, hiszen amúgy meleg étel se került az asztalukra. Ilyenkor döbbenek rá, hogy van értelme ezt csinálni, mert jó helyre mennek a befektetett energiák. Tavaly már én is hoztam magammal a kislányomat a mézeskalács-díszítésre, hogy ő is belelásson a dologba. Már ő is szeretne segíteni a szegényeken. Nagy öröm, ha tovább tudjuk adni mindezt az utánunk jövő generációnak is.

Neked van kézügyességed a mézeskalács-díszítéshez?

Nincs, a gyerkőc jobban megoldotta, de attól még szívesen jövök és csinálom! Már a jövőre nézve is vannak új tervek a fejemben, hogy miket kellene legközelebb megvalósítani a mézeskalácsokon.

Erőd viszont egyértelműen akad a tűzifapakoláshoz, hiszen abból is ki szoktad venni a részed.

Testileg igen, de ez lelkileg is megterhelő tud lenni. Főleg, amikor olyan családhoz megyünk, akiknek a tűzifa olyan fontos az életükben, hogy nekünk köszönhetően nem egy, hanem két hónapig tudnak télen fűteni, különben megfagynának. Vagy vittünk ki élelmiszercsomagokat látszólag rendezett panellakásban élő családnak, akiknél azt láttuk, minden rendben van. 

Erre mondja az anyuka, hogy mivel nem tudják fizetni a hitelt, a bank jövő hónapban kilakoltatja őket. 

Van, hogy hazamész, és lesokkolva még ott is azon agyalsz, mit lehetne még többet tenni, hogy ezek az emberek a gyerekeikkel tovább tudják élni az életüket. Egy tízezer forintos ételcsomagnak is úgy tudnak örülni, mint más egy luxusautónak. Nem feltétlenül igazságos az élet. Egy tál meleg ételért sokszor azok is megmozdulnak egy lakótelepen, akik amúgy fizetéssel rendelkeznek.

Amikor találkozol ezekkel az emberekkel, látod rajtuk, hogy fontos nekik, hogy Berki Krisztián érkezett segíteni?

Mi, sportolók talán nem vagyunk annyit kamerák előtt, mint egy tévés celeb, zenész vagy énekes. Őket könnyebben felismerik, de nekem is szokták mondani, hogy „hú, itt a bajnok, nagy tiszteletem!” 

Rászoruló gyerekekkel is találkozol. Köztük hogy érzed magad?

Amikor lent voltam például a kastélyosdombói táborban, ott nagyon csibész gyerekekkel találkoztam. Cukik voltak, feszegették a határokat, jó értelemben engem is mertek cukkolni. Ilyenkor mindig viszem az olimpiai érmemet, nekem is nagy dolog volt gyerekkoromban ilyet látni vagy a kezemben tartani az akkori versenyzőktől. Jó a gyerekekkel beszélgetni, megtudni az élettörténetüket. Tán pozitívan hatok rájuk, és ki tudnak hozni valamit magukból, mert egy jó részüknek nem teljesen esélytelen a kitörés.

A sport jelenthet ilyen lehetőséget manapság?

Ha olyan környezetben élnek, hogy megadatik nekik, akkor igen, de ha mást nem, közösségi erőt mindenképp kapnak tőle. Onnantól rajtuk is múlik, merre tudnak elindulni vele. A sport első körben egészséges életmódra nevel, de kiugrási lehetőség is lehet, ahol adottak hozzá a körülmények. Nem kell mindenkinek olimpiai bajnoknak lenni, számos más pluszt is adhat a sportolás. Én például világot is láttam általa, egyedül az afrikai kontinens maradt ki, de remélem, majd oda is eljutok. Brazíliától Ausztráliáig, Amerikától Japánig mindenhol jártam, már csak ezért is megérte sportolni! És persze az emberek szeretetéért. Ebből a szempontból talán picit jobb pozícióban is vagyunk, mint a zenészek, színészek, mert ott azért vagy tetszik a produkció, vagy nem. Nálunk, ha piros-fehér-zöld melegítőben és lobogó alatt indulsz, egy emberként szurkol neked mindenki.

Újpesti voltam, de az olimpia után a fradisták is kiírták, hogy legenda lettem. Itt az egész ország veled van, sőt a határon túli magyarok is.

Az Ökumenikus Segélyszervezetnél az Adventi Adománygyűjtésekben is részt veszel. Miért fontos neked, hogy ezt az ügyet és szervezetet támogasd?

Ennyi év után már nagyon kötődöm hozzájuk, szinte családként működünk együtt. Tetszik az is, hogy beleláthatok olyan munkákba, olyan emberek életébe, amikből én is tudok táplálkozni. Ez mindig újra ráébreszt, hogy mindenem megvan: boldog vagyok, egészséges a kislányom, a feleségem, a családom. De ugyanígy szeretek speciális olimpikonok között is lenni, akik ugye értelmi fogyatékos versenyzők. Első alkalommal mondták, ne lepődjek meg, hogy a Down-szindrómások nagyon szeretnek ölelgetni – én meg mondom, ne vicceljetek, akkor jó helyen vagyok! Én is szeretem megölelni az embereket. Azzal mindig valamilyen pozitív energiát viszünk át, vagy leveszünk egy terhet a másik válláról. Ha így is tudok adni, már megérte az a sok munka, amit a tornateremben a pályafutásomba beletettem.