Egy magyar misszionárius Afrikában – „Olyan kegyetlenséggel szembesültem, amit képtelen voltam feldolgozni”

„Afrikának nem arra van szüksége, hogy mindent figyelmen kívül hagyva odamenjünk, és megjavítsunk dolgokat, megmentsünk embereket, hanem arra, hogy alázatosak legyünk, megismerjük és megértsük az ott élőket, és szeressük őket.” E gondolatokkal indította beszélgetésünket Zsófi, aki már tizennégy évesen, az iskolába meghívott humanitárius békefenntartó előadása után tudta, hogy ő is szeretne majd segítő munkát végezni. 

A szüleitől gyermekként megtanulta, mit jelent adományozni, hogyan lehet támogatni a nehéz sorsú embereket. Politológiát, nemzetközi kapcsolatokat tanult, és már az egyetemi évek alatt is gyakornokoskodott egy Afrikával foglalkozó civil szervezetnél. Hét évvel ezelőtt velük ment először Ugandába, de a szervezet ottani működése nagy csalódást okozott neki. 

„A saját értékrendemmel nem volt összeegyeztethető, amit láttam, dühített, hogy az adomány nem oda kerül, ahol a legnagyobb szükség volna rá. Nem akartam ehhez asszisztálni, de folytatni akartam a munkát a már megismert faluban, Manafwában. 

Eleinte magánszemélyként segítettem, blogot indítottam Szívemben Született Afrika címmel, aztán egyre többen akarták támogatni a kezdeményezést. 

Azért, hogy fenntarthatóbban és átláthatóbban végezhessem a munkát, barátokkal, ismerősökkel megalapítottuk az egyesületet, amelyet négy évvel ezelőtt hivatalosan bejegyeztek” – mesél a nem könnyű kezdetekről Zsófi, akit semmi sem tántoríthatott el a feladattól. 

„Tíz évig készültem erre, és amint kiszálltam a repülőből, azt éreztem, ott vagyok, ahol lennem kell. Még akkor is, ha egy napba telt, mire a repülőtérről Manafwába értünk, olyan rossz állapotban voltak az utak. A települések nem szabályosan helyezkednek el, és az embereket törzsi alapon tartják nyilván. Egy törzs nagy területet fed le, tagjai klánokban élnek, több nagy család együtt. Az országban az angol a hivatalos nyelv, amelyet azonban a falvakban élők szinte egyáltalán nem beszélnek. Annyira különbözőek az egyes törzsi nyelvek, hogy egymást sem értik. 

Már megtanultam köszönni lugisu nyelven. A »Mulembe!« azt jelenti, hogy jó napot. Karamojongul pedig így mutatkozom be: »Araj Aka Kiro Sophie«. A nyelvi akadályok miatt is nagy segítség számomra Flavia, a helyi emberünk, aki képzett, ismeri a kultúrát, segít abban, hogy elfogadjanak minket, nagyon jó barát. A programjainkat – amelyek során ezer-ezerötszáz emberrel kerülünk kapcsolatba – a helyiekkel szorosan együttműködve dolgozzuk ki, mert csak így érzik magukénak a segítséget” – mondja Zsófi, akinek meggyőződése, hogy a generációs szegénységet a tanulással lehet megtörni. 

Az egyesület tevékenységének köszönhetően Manafwában van már egy hat osztálynak helyet adó általános iskola, egy bölcsőde és három óvodás csoport. Mivel Ugandában nincs ingyenes oktatás, és vidéken nem tudják fizetni a tandíjat a gyakran öt-tíz gyereket nevelő családok, ezért a szervezet egyik fő célja, hogy minél többen hozzájuthassanak az oktatáshoz. 

„Magyar segítők – jelképes örökbefogadók – havi hatezer forintos támogatásával tudnak tanulni a gyerekek. Ebből fizetik a képzett, helyi pedagógusokat, a napi kétszeri étkezést, a tanszereket, az orvosi ellátást.” 

„A jelképes örökbe fogadó szülők és ugandai gyermekük között élő kapcsolat van, leveleket, fotókat küldenek egymásnak. A »magyar tesók« szociális érzékenyítése szempontjából is meghatározó, ha egy magyar család a gyermekükkel azonos korú ugandai fiatalt támogat. Több mint kétszáz gyereknek van már segítője, de ezen a területen még legalább ennyinek volna szüksége rá” – mondja Zsófi. 

Kép

Egy közösségi iskolában, Uganda legszegényebb régiójának egy elzárt törzsi területén, 2023. október, Karamoja, Uganda – Fotó: László Dorina

„Ezekben a falvakban a családok sárból tapasztott, egylégterű házakban élnek, de azokon kívül főznek és tisztálkodnak. A patriarchális közösségben a legtöbb családban egy fekvőalkalmatosság van, amelyet az apa használ. Ezért a gyermektámogatási program részeként, matracra, ágyneműre is lehet adományozni a gyerekeknek. A másik fontos téma a nők helyzete. Rengeteget dolgoznak, és nincs önrendelkezési joguk. A falvakban még ma is van olyan férfi, akinek több felesége van, holott Ugandában a többnejűséget már törvény tiltja. A szokásjog azonban erősebb, mint az írott törvény. 

A másik ugandai régió, ahol dolgozunk, Karamoja, az ország legszegényebb része. 

Itt sokszor a nők kérik, hogy legyen mellettük még feleség, mivel annyi a munka, hogy egyedül nem bírják. Ők építik a házakat, emelik a kerítéseket, főznek, nevelik a gyerekeket, a férfiak pedig az állatokkal foglalkoznak. 

A tehén a legnagyobb érték. A nő értékét is az határozza meg, hogy mennyi tehenet lehet elkérni érte, amikor férjhez adják.”

Manafwában az iskola mellett Zsófiék felépítettek egy három helyiségből álló épületet, ez lett a lányok, asszonyok gyülekezési, képzési helye. A női program része, hogy megértessék velük testük működését, megismertessék őket a tudatos családtervezéssel, valamint hogy megszüntessék, illetve csökkentsék a menstruációs szegénységet. A programot Nyolcvannégy napnak nevezték el, mivel a kutatások kimutatták, hogy ezen a szubszaharai részen a lányok és nők évente átlagosan nyolcvannégy napra esnek ki az iskolából vagy a munkából, mivel a menstruációjuk ideje alatt mosakodási lehetőség és higiéniai eszközök híján nem tudják elhagyni otthonaikat. 

Ráadásul Manafwában a férfiak közül még ma is sokan azt gondolják, hogy az asszonyok a havi vérzés során a bűneiktől tisztulnak meg. Előfordul, hogy a feleségnek ezekben a napokban el kell mennie otthonról, hogy ne hozzon rontást a házra. 

„A felnőtt nőknél is tapasztaltuk, hogy nem látnak kapcsolatot a menstruáció, a termékenység és a várandósság között, ezért ilyen jellegű képzéseket is beépítettünk a programjainkba. De készítenek hagyományos kézműves termékeket is, újrahasznosított papírgyöngyökből ékszert, varrott, afrikai motívumos vászontáskákat. Ezeket a turisták szívesen vásárolják, a szervezet hazai eseményein pedig adomány fejében elvihetők.” 

Arra a kérdésre, hogy a nők körülményeinek változása hogyan hat a férfiakra, Zsófi így összegez: „A nők gazdasági és anyagi függetlenedésének erősödésével változik a férfiak hozzáállása is. Manafwában egyre nyitottabbak, részt vesznek a nekik tartott szemléletformáló alkalmakon. Mi pedig mindent a helyi hagyományokra építünk.” 

„Nem akarjuk megváltoztatni a kulturális életüket, csupán segíteni akarjuk őket abban, hogy lássák, az évszázadok alatt berögzült törzsi mintákon túl léteznek más lehetőségek is, amelyek révén jobb életkörülményeket teremthetnek maguknak” – vallja a szakember. 

A szervezet projektjeiben jelentős szerepe van az orvosmisszióknak is. A két-négy hétig tartó intenzív időszak alatt a gyógyítás és a szűrővizsgálatok – malária-, HIV-szűrés – mellett prevenciós képzéseket is tartanak, oltásokat adnak, de olyan gyakorlati segítséget is nyújtanak, mint a szúnyoghálók felszerelése, amivel életet lehet menteni. Az egyesület tizenkét alapító taggal jött létre, ma húsz-huszonöt aktív önkéntese van, és öt-hat ember utazik évente az afrikai területekre. Minden alkalommal más a feladat, az utazások háromtól öt hétig is eltarthatnak. Ahhoz, hogy valaki misszióba mehessen, legalább egy évig a szervezet hazai tevékenységében aktívan részt kell vennie. 

A képzések folyamatosak, amelyekhez hozzátartoznak a pszichológiai tréningek, de a kiutazóknak megfelelő ország- és helyismerettel is rendelkezniük kell, illetve a biztonsággal kapcsolatos legfőbb információkat is tudniuk kell, valamint egészségügyi oktatásban is részesülnek. Az alapos felkészülés ellenére, a legavatottabb önkéntest is érheti olyan, érzelmileg megterhelő élmény, amelyet csak az egyesület pszichológusával képes feldolgozni. 

Kép

Fotó: László Dorina

„Másfél évvel ezelőtt kezdtünk el Kenyában dolgozni egy nyomornegyedben és az ország part menti régiójában. Ezen a területen sajnos mindennapos a szexturizmus és az emberkereskedelem. 

Az itteni tartózkodásunk során olyan mértékű kegyetlenséggel szembesültem, amelyet képtelen voltam feldolgozni. Kiégés közeli állapotba kerültem az ott töltött nagyon intenzív, közel egy hónap alatt, és iszonyú nehéz volt megtartani azt a lendületet, amellyel a segítő tevékenységet már évek óta végeztem. 

De akkor kezdtük meg a munkát Karamojában, ahol nagyon sok nő válik az emberkereskedelem áldozatává. A helyiek között új partnerekre találtam, és visszatért belém az élet, mert az ottani fiatal lányokkal sokat tudtunk foglalkozni, szükség volt ránk” – emlékezik vissza Zsófi a megterhelő időszakra. 

Zsófi hitvallása szerint, „ha a munkájuk által csak egy embernek jobb lesz az élete, már megéri végezni”. A fenntartható segítséget tartja fontosnak, mivel nem függővé szeretnék tenni az ott élőket. „Lehetőséget kell teremteni nekik arra, hogy a bennük lévő képességeket fejlesszék, és a megszerzett tudás birtokában, maguk javítsanak az életükön” – vallja az egyesült megálmodója, de azt is hozzáteszi, hogy civil szervezetként Magyarországról működni nem könnyű, mivel Afrikában hasznosul az adomány. Ugyanakkor úgy véli, hogy az, aki szociálisan érzékeny, nem azt firtatja, hogy miért éppen ezekbe a távoli országokba megy a támogatás, hanem inkább azt nézi, ő maga hogyan segíthetne. 

Zsófi a hosszú utazások miatt sokszor nehéz szívvel hagyja itthon a férjét, a szüleit, a csapatát, de mint mondja, már várja a második otthona, a manafwai „családja”. Flavia édesanyjának vezetékes víz és áram nélküli kőháza, a természet ereje, az ősi energiák, mind-mind erre a sokarcú kontinensre hívják. Az elkövetkező időszakban Karamoja lesz projektjeik fő területe, de továbbra is jelen lesznek Manafwában és Kenyában is. 

Ez a cikk eredetileg a 2024. májusi Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.