Nekünk jó volt a szocializmus, és túl távoli Trianon?

A történész bogarászik az írott források között, levonja a maga következtetéseit, és összeállít belőlük egy hihető mesét. Nekünk, történelmet tanulóknak és tanítóknak az a feladatunk, hogy a mese mögé lássunk. Ki, miért írhatta azt egy eseményről, ami pozitív vagy negatív színben tünteti fel a résztvevőket, az érintetteket?

A bevezető órák általában zavarba hozzák a diákokat. Nem ezért jöttek ők ide, hogy teóriákat gyártsanak, hanem szeretnék megtudni az egyetlen igazságot, az Igazságot, és ehelyett gyakran azt kapják, hogy lehetett így is, úgy is. Nem lehet könnyű, amikor ráébrednek, az igazság máshol keresendő: a szemlélőben, az értelmezőben, önmagukban, sehol. A tények makacs dolgok, főleg, ha nincsenek. Egy diáknak egyébként sem adatokra van szüksége, hanem azonosulási lehetőségekre.

Tanárként olyan szituációkat, szerepeket érdemes kitalálni, amelyekbe könnyen belehelyezkedhetnek a tizenévesek. Ha nincs azonosulás, akkor nincs élmény, amihez az adott esemény, személy, fogalom kötődhet. Ez az élményalapú oktatás egyik alapelve.

A huszadik század előtti történelemmel nagyon nehéz dolgom van. Nehéz elképzelnie egy diáknak, hogy ő most éppen végvári katona a 16. században, és nem érkezett meg a zsold, neki viszont meg kell élnie valahogyan. Amikor erről kell öt-hat mondatot írnia, akkor kénytelen szétnézni a korszakban. Hamar rájön, hogy ha lenne bevásárlóközpont a közelben, akkor sem lenne pénze semmire. Nehéz ügy. Mit tenne olyan helyzetben végvári katonaként, amikor se pénz, se posztó? Valószínűleg lopna, fosztogatna. Igen ám, de akkor jön az újabb gond. Kitől venné el a szükséges élelmet, ruhát, ékszert? Hát a magyaroktól. Kezd összeállni a kép: tehát a magyar kénytelen a magyartól lopni, hogy megvédje a magyarokat a töröktől. A történelem nem is olyan egyszerű, ha nem nagy általánosságokat mondunk róla, hanem az apró, akár elképzelt személyes történeteket nézzük. Ehhez irodalomórán még hozzá kell idomítanunk Balassi Bálint elképzelését a végvári életről. Sok a termékeny ellentmondás, amely arra tanítja a diákot, hogy a történelem folytonos változásban van bennünk.

A szerepjáték azonban komolyabbra fordulhat, ha elérünk a huszadik századhoz. Itt ugyanis az azonosulás lehetőségét gyakran megteremti a személyes, családi érintettség.

A legtöbb diák szülője, nagyszülője a történelem aktív szereplője, akik gyakran két lábon járó források, történeteik még a hivatásos történészeknek is izgalmas kutatási anyagul szolgálhatnának.

„Tanár, úr, nekem a nagymamám gyerekként a Ceaușescu-rendszerben élt, tarthatnék ebből kiselőadást?” – tette fel a kérdést az egyik diák, és aztán sorjáztak a családi történetek. A délszláv háborúba magyarként bekényszerített apáé, aki a szerbek között végigsírta az éjszakákat, mert senkivel nem tudott beszélgetni, és egyébként sem szívesen vett részt a hadmozdulatokban. A kiszolgáltatott hétköznapi emberekkel könnyű azonosulni, az együttérzés megérteti velünk, milyen lehetett egy ötéves gyereknek és szorongó anyjának megállni a román villamoson azt, hogy ne szólaljanak meg magyarul.

Kép

Kép: Freepik

Amikor a Kádár-rendszerről volt szó, jelentkezett egy diák, aki furcsa témával hozakodott elő. Az ő nagyszülei mindkét ágon lehetőségként, felemelkedésként élték meg a kommunizmust, és erről szeretett volna beszélni a többiek előtt.

Kockázatos felajánlás volt ez a részéről, nem lehetett tudni, hogyan reagálnak erre az alternatív nézőpontra a kortársai. Belementem a dologba, és a csoport jól fogadta a beszámolót, a disznópásztorból a helyi elit tagjává váló nagyszülők történetét. Színes, izgalmas történelemlecke volt mindannyiunknak, és nem alakult ki semmilyen népharag az egykori nagyszülőkkel szemben, inkább becsülték a megszólalót a bátorsága miatt. De ezek mellett ott állnak a kommunizmus bűnei, a megnyomorított emberek és családok történetei, amelyek ellenpontozzák az ilyen eseteket. Sőt, ezáltal mintha még súlyosabbá válnának a baloldali diktatúra kegyetlenkedései, amelyeket a tankönyvek, a filmek (pl. az Örök tél) kiválóan bemutatnak, hiszen láthatjuk, hogy a meggyőzés, a beszervezés, a lekenyerezés milyen eszközökkel történt. Ezzel a diák is tisztában volt, és nem is a kommunizmus védelmében szólalt fel, hanem az eddigi tudásunkat kiegészítendő.

És itt kezdődik a tanár feladata: bemutatni mindkét oldalt, de kialakítani a hangsúlyokat.

Ebben az évben talán még ennél is nehezebb feladat vár a történelemtanárokra. Száz éves a trianoni trauma, és ezt az eseményt kellene valahogyan átérezhetővé tenni a mai fiatalok számára, azonosulási lehetőségeket kínálni. Ebben az esetben már nagyon kevés a megszólítható dédszülő, aki mesélne az ország feldarabolásával kapcsolatos érzéseiről. Más irányba érdemes elindulni. Mi az iskolában megpróbáltuk segítségül hívni a szépirodalmat, szavalóversenyt szerveztünk Trianon-versekből, de ez érdeklődés hiányában majdnem elmaradt. Más kapcsolódási pontokra van szükség, ehhez viszont fel kell térképezni a mai fiatalok viszonyát Trianonhoz, mert különben képtelenek leszünk beszélni a magyar történelem egyik legnagyobb traumájáról, amelyet a kommunizmus kilúgozott kollektív tudatunkból és tudattalanunkból.

Így aztán a hetedikesektől kértem fogalmazásokat arról, milyen az ő Trianonjuk, hogyan viszonyulnak hozzá, mit hallottak eddig róla. Az egyikük azt írta, ha nem lennének határon túli ismerősei, nem is érezné a békediktátum következményeit. A másikuk egy szomszéd országban rendezett sportverseny alkalmával döbbent rá arra, hogy milyen nagy számban élnek magyarok a határon túl. Van tehát lehetőség megtapasztalni Trianont, ha a határváltoztatás korában élőket már nem is tudjuk faggatni róla.

Elő kell bányászni sorsokat, egyéni történeteket, kettévágott telkeket, családokat, polgári életeket, és ilyen módon kínálni azonosulási lehetőségeket a diákoknak. Mert különben nem lesz mit gyászolni, hiszen nincs veszteségérzet.

Addig viszont ideje megbarátkoznunk a gondolattal: a történelemről csak személyes kapcsolódási pontok mentén érdemes beszélni, és csakis többes számban. Magyar történelem nincs, csak magyar történelmek vannak.

A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>

Kép