Bántalmazás vagy konfliktus

Gyakran összetévesztjük a mindennapos nézeteltérést vagy konfliktust a bántalmazással, mivel első ránézésre hasonló helyzeteket láthatunk. Így olykor beavatkozunk, amikor szükségtelen, míg súlyos helyzeteket hagyunk segítség nélkül. Például két fiú hangosan kiabál egymással, szidalmak hangzanak el, esetleg tettlegességre is sor kerül. Vajon ez most melyik eset? Bármelyik lehet. Mi akkor a zaklatás lényege? Három fontos tényező dönti el, miként kell értelmeznünk az eseményeket. A bántalmazás egyenlőtlen erőviszonyok között zajlik, legyen az fizikai, szellemi vagy társas előny valamelyik fél javára. Rendszeresen történik, és célja a fájdalom, megalázás okozása.

Pofozkodás vagy pletykálkodás

Nemi különbséget is felfedezhetünk a szándékos bántás módozataiban. A fiúk inkább élnek vissza testi erőfölényükkel, vagy szégyenítik meg nyíltan a másikat.

Ezzel szemben a lányok jobban kedvelik az alattomos támadást, mint a pletykaterjesztés, a másik jó hírének sárba tiprása, rágalmazás.

Szintén hatékony eszköz lehet a kirekesztés a közösségből, amelynek célja a társas hatalomgyakorlás.

Kiből lesz áldozat?

Nehéz elhinni, de áldozattá bárki válhat, hiszen nem vagyunk képesek mindig, minden körülmények között optimálisan reagálni egy társas helyzetre. Megesik velünk is, hogy szomorúak vagyunk, szorongunk vagy kibillenünk az egyensúlyunkból egy nehezebb életszakaszban, ezáltal kiszolgáltatottá válunk. Ugyanakkor nagyobb esélye van erre azoknak a gyerekeknek, akik fizikailag, intellektuálisan vagy társas készségeikben alulmaradnak kortársaikhoz mérten. Nem segít a szemmel látható másság sem. A bántalmazott lét elengedhetetlen tartozéka a nem megfelelő megküzdési képesség. Aki nem tud határozottan kiállni magáért, szembeszállni a hatalom gyakorlójával, vagy a csoporton belül gyenge láncszemnek bizonyul, az felkelti az indulatoktól duzzadó agresszor vadászösztönét.

Milyen a bántalmazó személyisége?

Amikor az agresszorra gondolunk, általában egy nagydarab, kigyúrt alak jelenik meg lelki szemeink előtt, aki gonoszul mered vékonydongájú, valamely látható megkülönböztető jeggyel megáldott prédájára. Ez a filmjelenetekből ismerős kép annyira nem gyakori, sokkal jellemzőbb, hogy hétköznapi megjelenésű gyerekeket vagy serdülőket találunk ilyen helyzetben. Bántalmazóvá inkább belső temperamentum, illetve személyiségbeli sajátosságok tesznek valakit.

Az agresszor érzelmileg éretlen, gyenge önkontroll funkciókkal rendelkezik. Előfordul, hogy képtelen együtt érezni áldozatával, ezért nem veszi figyelembe annak segélykérő jelzéseit.

Pszichiátriai zavarok is állhatnak a háttérben, és nemritkán őt magát is bántalmazták korábban, akár családon belüli erőszak áldozata is lehet.

Kép

Kép: Freepik

A közönség

Legtöbben ezt a lényegtelennek tűnő szerepkört ismerjük, mégsem gondoljuk, mekkora jelentőséggel bír a bántalmazó helyzet kimenetelére nézve. A megfigyelők biztosítják ugyanis a nyilvánosságot. A bántalmazás lényege a kontroll gyakorlása mások felett, és a hatalom fitogtatása. Ha nincs közönség, nincs előadás sem. Talán semlegesek szeretnénk maradni, mert nem akarunk belekeveredni egy veszekedésbe, miközben a passzív magatartást a legtöbben beleegyezésnek tekintik. Esetleg attól tartunk, ha magunkra haragítjuk az agresszort, legközelebb mi következünk. Gyakran egyszerűen nem tudjuk, mit tehetnénk. Ha mi nem, honnan tudná egy gyerek?

Mit jelent az asszertív szembeszállás?

A bántalmazó helyzetre erőszakosan visszavághatunk, ami tetézni fogja az indulatokat. Meghunyászkodva elkulloghatunk vagy alárendelődhetünk a hatalom gyakorlójának, fenntartva a mindenki számára káros szituációt.

Végül megpróbálhatunk megküzdeni, és szembeszállni az agresszorral.

Ha a gyermeknek fizikai erőfölénnyel van dolga, nem szégyen másokkal véd- és dacszövetséget alakítva közösen kiállni egymásért. Megfigyelőként hívhat segítséget, keresheti felnőtt vagy idősebb gyerek pártfogását. Fontos elmagyarázni számára: ez nem árulkodás! A szóbeli bántalmazást nyugodt, magabiztos fellépéssel háríthatja el. Maradjon a tartása egyenes, nézzen nyíltan a bántalmazó szemébe, és ha van hozzá elég lélekjelenléte, még mosolyoghat is. Érdemes elsajátítania néhány használható szófordulatot, mondatot, amit otthon begyakorolhat a szülővel: „Nem számít a véleményed, hiába próbálsz bosszantani.”„Lényegtelen, mit beszélsz, nem ezen múlik a jókedvem.” „Semmi olyat nem mondhatsz, amivel megbánthatnál.”

A bántalmazás nem két ember személyes ügye, hanem közügy, amelyben mindenkinek vállalnia kell a felelősséget. Érdemes erre tanítanunk gyermekeinket.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Sok elmélet létezik a Trianonhoz vezető útról. Mit jelent Trianon mint geopolitikai konfliktus?
– Nagyon fontos azt látnunk, hogy az ország ekkora mértékű megcsonkítása alapvetően geopolitikai indíttatású volt.

Tehát Trianon nem a magyar nemzetiségpolitika miatti büntetés (ez egy baloldali mítosz), és nem is árulás eredménye (ez egy jobboldali mítosz).

Csak aki nem érti a nacionalizmus logikáját, az gondolhatja, hogy bármilyen nagylelkű nemzetiségpolitikával elkerülhettük volna, hogy a románok ne akarjanak „egyesülni” Romániával, a szerbek Szerbiával, vagy hogy előbb utóbb kialakuljon egy független létezést kívánó szlovák nemzet. Nem csak magyar nacionalizmus volt, és a szomszédaink hatalmas étvággyal rendelkeztek. Éppenséggel még visszafogták őket Párizsban. A Monarchia helyén működőképes és a Nyugathoz lojális államokat akartak létrehozni, vasútvonalakat, mezőgazdasági területeket és a kisebbségek méretét számolgatták Trianonban – a magyarság kárára.

Azt gondolták, bár nem mindenki (például Lloyd George brit miniszterelnök), hogy a kisebbséggé váló magyarság „emészthető” lesz Románia, Csehszlovákia és a délszláv állam számára. Nem lett az. Ma, lassan száz év elteltével is konfliktus van, és tekintettel a Nyugat és Oroszország közötti feszültségekre, ez akár geopolitikai szintű is lehet.

– A már évtizedek óta tartó kisebbség(eltipró) politikának semmi következménye nincs a nemzetközi színtéren…
– Miért is lenne? A mai rendezés a Nyugat „terméke”. Azt, hogy mi a jogtipró és mi nem az, még ma is elsősorban a nyugati hatalmak határozzák meg, de túl sok szimpátiára a felemelkedő hatalmaktól sem számíthatunk. Ez csak a mi ügyünk.

A jóindulat és az igazságosság nem kategória a nemzetközi politikában. Az ilyen jellegű illúziókat, a vágyvezérelt gondolkodást el kellene már felejteni. Washingtonban és Berlinben csendet akarnak a térségben.

– Hol van a Nyugat ingerküszöbe a Kárpát-medencei magyar kisebbségeket érő, folyamatos jogsértésekkel kapcsolatban?
– Nagyjából annál a pontnál, amikor a jogtiprások kilépnek a lokális súrlódás szintjéről. Azért 1990-ben a marosvásárhelyi pogrom után rászóltak Romániára. Az elérné az ingerküszöböt, ha erőszakos etnikai tisztogatással „oldaná” meg egy szomszédunk az ügyet. Az is felkelti a figyelmet, ha egy külső nagyhatalom mozgolódását látják a kérdésben. A NATO és az EU egy magyar–román nemzetiségi konfliktussal megbontható kívülről, nem kell hozzá nagy erőfeszítés, mert a gyúanyag megvan. A Máglyatűz* című könyvet és a napokban megjelent angol változatát, a The Fury of the Tsart azért is írtam, hogy felhívjam a figyelmet erre. Sajnos ma az mehet, ha az iskolarendszer, a kulturális élet és a sajtó korlátozásával, megfélemlítéssel, felőrléssel asszimilálják vagy ösztökélik távozásra a magyarokat. Ukrajna új oktatási törvényét és nyelvtörvényét simán elfogadták volna, ha nincs Magyarország ellenállása a NATO-ban. Nem öröm, de ez az egy út van. Ha a Nyugat nem érti meg a mi problémáinkat, akkor problémákat kell a nyugati hatalmaknak okozni. Az ukrán ügyben ezt tesszük.

– A Máglyatűzben többek között azt vázolja fel, hogy előbb-utóbb terroristához hasonló módszerekhez folyamodnak az erdélyi magyarok. A cinikusan gondolkodók erre azt mondhatnák, hogy pont azért nem érdekli a kisebbségi kérdés okozta feszültség a nagyhatalmakat, mert közösségeink tagjai nem folyamodnak erőszakhoz figyelemfelkeltés (és eredmények elérése…) érdekében.
– A Máglyatűzben az erőszakot nem az erdélyi magyarság kezdi, hanem egy román csoport. De igen, lehet ilyen vagy olyan típusú, a politikán túlmutató ellenállás a dolog vége! Az látható, hogy fogynak az illúziók és fogy a türelem, elsősorban Erdélyben. Egy véletlenen is múlhat a dolog. Az erőszak rendkívül szerencsétlen fejlemény lenne mindenki számára, és a figyelem felkeltéséhez egyébként nem is kell ilyen módszerekhez fordulni. A passzív ellenállásnak is lehetnek nagyon is látványos és hatásos formái. Nézzük csak meg, hogy bénult le most Franciaország! De ez is csak egy végső eszköz lehet, az erőszakot pedig mindenképpen kerülni kell.

Kép

A Nagy Háborúban elesett 40.000 hős 29-esek és 30-asok emlékére

– Az Úz-völgyi temető meggyalázása, Ferenc pápa miseruhájáról leparancsolt magyar felirat, a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégium visszaállamosítása, a több ezer, évtizedek óta elhúzódó restitúciós per, az ukrán nyelvtörvény, a zombori temetőben ledöntött sírkövek, az átfestett kétnyelvű helységnévtáblák – az elmúlt pár hónap néhány magyarellenes atrocitása. Lehetne még sorolni. Lehet-e megbékélésben reménykedni a mostani tényállás szerint?
– Attól függ, hogy kivel. Szlovéniával, Horvátországgal, Ausztriával nincsen nagyobb probléma –magas szintűek a kisebbségi jogok. Szerbiával indult egy megbékélési folyamat, ami a történelmi bűnök kölcsönös belátásán alapul. Ez akár sikeres is lehet, de nem visszafordíthatatlan. Intő példa Ukrajna. Az ukránokkal 2014-ig úgy tűnt, hogy sikeresen megbékéltünk, jó volt a helyzet. A magyar zászló egyébként még mindig kint van az ukrán mellett Beregszászon, míg Erdélyben nincs ott a román mellett. Ukrajna – az utóbbi hetek békülékenyebb megnyilatkozásaival együtt is – rossz irányba, a homogenizáló nemzetállam felé halad.

Szlovákiával és Romániával pedig még nehezebb a valódi megbékélés, mert az „ezeréves magyar elnyomás” nemzeti alapító mítosz.

A másik dogma az, hogy Trianon az abszolút igazságot hozta el – ráadásul Romániában van egy legenda a sok százezres, azóta asszimilált tiszántúli románságról, arról, hogy a Tisza az igazi magyar-román határ. Semmiféle belátás nincs, hogy ami történt, nem csak „felszabadulás” volt a magyar uralom alól.

– Mik az autonómia reális esélyei a jelenlegi helyzetben?
– A területi és kulturális autonómiák rendszerével, az Európai Unión belüli átjárható határokkal felül lehetne emelkedni a száz évvel ezelőtt történteken. De ehhez Szlovákiának és Romániának saját bebetonozott nemzeti mitológiájával kellene szembenéznie, amit aligha fog megtenni. A valódi megbékélést különösen román esetben látom nehéznek.

Amit megtehetünk, és meg kell tennünk a megbékélés érdekében, akármilyen kevés remény is van egy-két esetben, hogy a magyar időkben elkövetett, a szomszéd nemzetek számára jogosan sértő cselekményekkel szembenézünk. Senki sem csak áldozat, és a belátás erőt ad, nem gyengít.

– Kinek lehet még érdeke fenntartani és kiélezni ezeket az etnikai konfliktusokat térségünkben?
– Az biztos, hogy a magyarságnak nem, bár időnként felmerülnek ilyen vádak, ezért fontos ezekről beszélni. Komolyan senki sem veheti, hogy Magyarország Kárpátalja visszacsatolására törne, és mégis komoly emberek utalgatnak erre Nyugaton. Több más szomszédunk is terjeszti, hogy itt a magyar „revizionizmus” a probléma, és a magyarok növelik a feszültséget. Erről természetesen szó sincs, mindig azt kell nézni, ki változtatja meg negatívan a status quo-t. Ez 2019-ben Románia és Ukrajna. Romániában a magyar kártya szavazatokat tud hozni, lehet belpolitikai logikája egy-egy provokációnak. De ugyanúgy ott van az őszinte hit is, hogy a magyarok betolakodók és elnyomók. A feszültség nem csak belső vagy külső manipuláció eredménye. Ukrajnában a helyzet kezd hasonló lenni. A Krím elvesztése és a kelet-ukrajnai orosz szeparatizmus után sokan őszintén hisznek abban, hogy csak a nyelvi homogenizáció, a kisebbségek felszámolása tudja egyben tartani az országot.

– Az adott ország nacionalistáin túl kinek érdeke még?
– Ahogy már említettem, mindenkinek, akinek vitája van a Nyugattal, érdeke fenntartani és adott esetben kiélezni az etnikai konfliktusokat. A térségünk nagyobbik fele a nyugati integráció része, Magyarország és Románia pedig a régió fontosabb államai között van.

Egyre több jele van, hogy Oroszország használja ezt a kártyát. De akár még egy nyugati állam is megtalálhatja egy-egy pillanatra a magyar ügyet, ha Romániát akarja valamiért fegyelmezni, volt már erre példa.

De ezek csak politikai taktikai eszközök: a magyar megmaradás csak minket, magyarokat érdekel, vagy kellene, hogy érdekeljen.

– Van-e annak realitása, hogy a határon túli kisebbségeink kérdésében összpárti megegyezésre jussanak politikusaink, és mindnyájan egyetértsenek abban, hogy mindenkori támogatásuk nemzeti minimum?
– A mai politikai helyzetben kevés, sajnos inkább bomlani látszik a megegyezés, mint erősödni. Ezért fontos beszélni egymással, még ha vannak is olyan politikai erők, akik vagy nem értik a kérdést, vagy a sajnálatosan még élő kismagyar gazdasági nacionalizmust meglovagolva próbálnak szavazatokat szerezni. Az ügy érdekében mindent meg kell tenni a párbeszéd fenntartásáért vagy újraindításáért.

*David Autere álnéven keresse a kedves Olvasó a könyvesboltokban

A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>

A történet

A „45 év” című film nem cselekményorientált, könnyekre fakasztó, magas intenzitású dráma, sokkal inkább a hétköznapi reális valóságot bemutató, elgondolkodtató remekmű. Kate (Charlotte Rampling) és Geoff (Tom Courtenay) amolyan komótos hangulatban készülődnek a 45. házassági évfordulójukra. Kate nagyszabású ünnepséget szervez maguknak, rendezvényteremmel, szép ruhával, zenekarral és pohárköszöntőkkel, ahova legközelebbi barátaik is hivatalosak, hogy közösen emlékezzenek az együtt eltöltött évtizedek szép pillanataira.

Azonban az ünnepségig hátralévő egy hétben a házaspár élete fenekestül felfordul, mert a múlt árnyai bekopogtatnak az ajtón. Geoff levelet kap külföldről, amelyben értesül arról, hogy végre megtalálták annak a nőnek a holttestét, akivel több mint 45 évvel ezelőtt a svájci hegyekben kirándult, és akihez talán több köze volt, mint amit elsőre sejtünk.

A felszínen úgy tűnik, mintha nem történne semmi, mégis öt nap alatt apránként változik meg ez a két ember. Kate rendíthetetlen, szilárd nyugalma fokról fokra tűnik el, ahogy felőrlődik a számára eddig ismeretlen történet súlyától, amit a férje lassanként megoszt vele. Bölcs homlokán a kétségbeesés és a féltékenység ráncai jelennek meg, miközben hatalmába keríti egyfajta kamaszos dac és sértettség. Geoff öreguras csendességét pedig felváltja valamiféle energikus vibrálás, amit hasztalan próbál leplezni felesége értő szemei elől. Mi nézők pedig azon kezdünk el gondolkodni, hogy vajon igazán megismerhető-e a másik ember. Kialakíthatunk-e valódi, tartós bizalmat a szerelemben? Mennyit jelent az együtt leélt élet? A közös emlélek? Mit jelent 45 év? A múltból felsejlő árny képes felülírni ezeket?

Szerelemtan – „Egymás oltalmában élünk.” (Kelta közmondás)

Yann Dall'Aglio filozófus szerint a szerelem a vágy, hogy vágyjanak ránk. Aki látott már válságba jutott párt, veszekedést, kiabálást, zokogást vagy éppen jeges csöndbe burkolózó elnémulást, megérezhette, hogy mekkora érzelmi drámán mennek keresztül ezek az emberek. Mi az oka, hogy ennyi érzelem dúl egy párkapcsolati konfliktus során? Miért rendítheti meg az együtt leélt 45 évet a múltból felbukkanó árny? Miért ennyire törékeny a bizalom?

Sue Johnson, az érzelemfókuszú párterápia megalkotója és az „Ölelj át!” című könyv szerzője szerint a szerelem kötődés, érzelmi kötelék. A szerelmes úgy szeretne kötődni a partneréhez, mint a gyermek az anyjához. Ezen a szemüvegen keresztül a párkapcsolati drámák érthetővé válnak. A konfliktus valójában tiltakozás az érzelmi elszakadás ellen. Sue Jonnson szerint ilyenkor azt kérdezik egymástól a párok: „Számíthatok, támaszkodhatok rád? Mellettem állsz? Fontos vagyok neked? Megbecsülsz és elfogadsz? Szükséged van rám, bízol bennem?”

Sue Johnson elképzelése a pszichológia egyik legnagyobb felismerésén, a kötődéselméleten alapszik, amit eredetileg a gyermekek kapcsán fogalmazott meg John Bowlby. A szakemberek az 1900-as évek első felében kezdtek felfigyelni arra, hogy az árvaházakban felnövő gyermekek súlyos testi és intellektuális visszamaradása, illetve kapcsolatteremtési nehézségei hátterében az érintés és érzelmi kapcsolat hiánya áll. John Bowlby viselkedészavaros fiatalokkal való munkája során ismerte fel, hogy a fontos személyekkel való biztonságos és szoros érzelmi közelség alapvető fontosságú. Elképzelését a kezdetekben, még a szakmán belül is tiltakozással fogadták, ki akarták zárni a Brit Pszichoanalitikus Társaságból, mert úgy gondolták, hogy a gyermekek a dédelgetés miatt gyámoltalan és pipogya felnőttek lesznek, akik nem bírnak majd helytállni az életben.

Manapság senki nem vitatja a kötődéselmélet igazságát, de talán azt nehezebb elfogadni, hogy ugyanez az igény formálja a felnőtt kapcsolatokat is.

Sokak szerint az érettség biztos jele, ha az ember független és önálló, és nem szolgáltatja ki magát a másiknak. Sőt, azokat, akik nem így gondolják, előszeretettel címkézik társfüggőnek vagy szimbiózisban élőnek.

Pedig már Bowlby is elkezdte a kötődéselméletet felnőttekre alkalmazni: második világháborús özvegyek vizsgálatakor arra a következtetésre jutott, hogy a magatartásmintáik nagyban hasonlítanak az otthontalanná vált gyermekekéhez. Függetlenség helyett „hatékony függésről” beszélt, illetve arról, hogy érzelmi támaszt keresni a másiknál az erő jele és forrása is egyben. Sue Johnson szerint a jó párkapcsolat alapja lényegében az, hogy érzelmileg függő kapcsolatban vagyunk egymástól. Aki szerelmes, az sebezhető. Akiket szeretünk, azok tudják a legnagyobb sebet ejteni a lelkünkön. Ha a szeretett személy megközelíthetetlenné vagy közönyössé válik, akkor biztonságérzetünk megrendül és bekapcsol agyunk félelemközpontja. Van, amikor ez csak egy átsuhanó rossz érzés, de ha nem bízunk a kapcsolat szilárdságában, akkor eluralkodhat rajtunk a pánik, és vagy megpróbáljuk követelőzéssel kicsikarni a másikból a szeretetet vagy visszahúzódunk a csigaházunkba, hogy a másik ne okozhasson több fájdalmat. Ezek a stratégiák azonban még inkább eltávolítják a feleket egymástól.

A gyógyulás útján

Amikor a szeretetkapcsolat biztonsága sérül, akkor a sérelmek fel- és átdolgozása fontos része a gyógyulásnak. A kapcsolati trauma idején az átélt érzelmi stressz képes elhomályosítani az együtt átélt pozitív élményeket is. A kutatások szerint nem is maga a traumatizáló esemény, hanem az általa előidézett és megélt sebezhetőség számít.

Sue Johnson szerint lehet, hogy túlzónak érezzük a szeretett személy reakcióját a traumára, de érdemes komolyan venni és megérteni, hogy mit jelent számára ez a sérelem. Előfordulhat, hogy a jelentéktelen apróság neki valami miatt nagyon is jelentős.

Fontos, hogy a megbántott fél vádaskodás nélkül beszéljen a sérelemről, az ehhez kapcsolodó fájdalmáról és arról, hogyan hatott ez a biztonságérzetére, mert ez segít, hogy a pár a kötődés szempontjából értelmezze a sérelmet, és felismerjék az ehhez kapcsolodó szükségleteket. Lényeges, hogy a sérelmet okozó fél érzelmileg jelen legyen, a másik fájdalmát jogosnak ismerje el, meglássa a sérelemben a saját részét és bocsánatot kérjen.

Nem elég odavetni, hogy „Ne haragudj!”, fontos, hogy az üzenetben benne legyen, hogy átérezzük és megértjük a másik fájdalmát.

Ez nem könnyű, hiszen szembe kell nézni a bűntudattal, és azzal, hogy fájdalmat okoztunk a szeretett személynek, ugyanakkor a kötődés szempontjából megkerülhetetlen, hiszen a másik csak akkor tud újra bízni bennünk, ha látja, hogy valóban megértettük az érzéseit. A sértett fél azzal segítheti a folyamatot, ha elmondja, hogy mire van szüksége, ahhoz hogy lezárja a traumát. Ez a lépés már elősegíti azt az új érzelmi kapcsolódást, ami képes begyógyítani a sérelem okozta elszigeteltség és magány érzését. A megbocsátásban a sértett fél elfogadja a bocsánatkérést és a pár új történetet alkot, amiben helyet kap, hogy a sérelem hogyan történt, hogyan ejtett sebet a köztük lévő kapcsolaton és bizalmon, de az is, hogy hogyan néztek szembe vele, hogyan kezdték helyrehozni, és mivel fogják megakadályozni, hogy a jövőben hasonló eset előfordulhasson. A sérelem ettől nem válik semmissé, de olyan történet szőhető belőle, ami tanúsítja, hogy a kötődés, a bizalom és a szoros kapcsolat megújítható. Lehetséges, hogy külső segítségre van szükség, hogy először megalapozzuk a kapcsolat biztonságát, ahol lehet sérülékenynek lenni és hibázni, mielőtt rátérünk a trauma feldolgozására és a megbocsátásra.

Van értelme?

Szinte biztos, hogy a filmet nézve néhányan arra a következtetésre jutnak, hogy a szerelem illúzió, sőt, őrültség, aminek jobb nem beleesni a csapdájába. Mandy Len Catron írónő szerint a nyelvünk is ezt az elképzelést támasztja alá.

A szerelemre olyan kifejezéseket és metaforákat használunk, amik a szerelmet a szellemi korlátoltsággal teszik egyenértékűvé (a szerelem lesújt ránk / lecsap ránk / összetör / megbetegít / beleesünk valakibe).

A szerelem valóban lehet erős és fájdalmas, de az, hogy a szerelemmel kapcsolatos legtöbb metaforánk, kifejezésünk és történetünk erről szól, hozzájárul, hogy el is várjuk, hogy a szerelem erős és fájdalmas legyen. Ez a körforgás önbeteljesítő jóslatként kezd működni, és az átélt szomorúságot és szenvedést egyben a nagy szerelmek bizonyítékaként tartjuk számon, szinte elvárjuk, hogy része legyen a kapcsolatnak. Mark Jonson és George Lakoff nyelvészek a „Metaforák, amelyekkel együtt élünk” című könyvükben azt javasolják, hogy a szerelem metaforájaként inkább a „közös művészeti alkotás” kifejezést használjuk.

A szerelem ahelyett, hogy a hollywoodi filmek mintájára az ölünkbe pottyanna, és mindenféle befolyás vagy jóváhagyás nélkül történne meg velünk, váljon egy olyan dologgá, amibe tudatosan lépünk bele, és a másikkal közösen teremtjük meg. Ahhoz pedig, hogy ez hosszú időn át kitartson és erőt meríthessünk belőle, nekünk is hosszú időn át ki kell tartani és energiát fektetni bele.

Pontosan úgy, mint egy művészi munka kiteljesítésénél, türelmesnek kell lennünk, (közös) célokat kell találnunk, erőfeszítéseket kell tennünk, kompromisszumokat kell kötnünk, amelyek hol kisebb, hol nagyobb áldozatot követelnek. Ettől a szerelem még lehet nehéz és fájdalmas, de mi döntjük el, hogy milyen, mint ahogy azt is, hogy a nehézségek esetén kommunikálunk a párunkkal, beszélünk arról, hogy milyen kapcsolatot szeretnénk együtt megteremteni, még akkor is, amikor nem a bizalom a legegyszerűbb választás. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. májusi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra!

– Tudtam, hogy színészettel foglalkozol, de azért megleptél. Nem csak engem. Hogyan hat rád a film körüli, a személyedet is érintő érdeklődés?

–Most elég sokan megkerestek, hogy interjút készítsenek velem. Tanulom, hogyan kell ezt jól csinálni. Azt hittem, mindenkinek mást kell mondani, zavart, hogy ugyanazt mondom, pedig gyakran ugyanazt vagy hasonló kérdéseket tesznek fel. Amíg ismeretlen voltam a nagyközönség számára, sokkal több mindent megengedhettem volna magamnak, de most előfordul, hogy felismernek, és ez felelősség. Például a közelmúltban egy hölgy gratulált a villamoson. Nagyon szerencsések vagyunk, mert azt hittük, a film sorsa az lesz, hogy a TV leadja valamikor, és megnézik egy páran otthon – ehhez képest ami történik a filmmel, az egy csoda!

– Az Akik maradtak két ember csodaszép története: Aldó, a negyvenes orvos és Klára, a szeretetre és biztonságra vágyó kamasz sorsában közös, hogy mindketten elvesztették az egész családjukat. Egymásba kapaszkodnak, megtanítják egymást újra élni.

– Szinte mindenkitől olyan visszajelzéseket kapok, hogy nagyon szeretik a filmet. Magát a történetet, az üzeneteit. Sok minden történik a nézőkkel, nézőkben a film alatt. Számomra ez a legnagyobb dolog, és ez sokat jelent a stábnak is, visszatekintve pedig még érdekesebbé teszi az egész munkafolyamatot.

– Tóth Barnabás nagyon tehetséges és szerény rendező.

– Korábban már láttam az Újratervezés című rövidfilmjét, de személyesen csak a castingon találkoztam vele, és már ott nagyon szimpatikus volt. Barna nagy bizalommal fordul mindenki felé, energikus, ezzel is sokat adott nekem. Nem erőltette rám a véleményét, mert megegyezett, amit gondoltunk, azt hiszem, értettük egymást. Nekem sokat segített azzal, hogy nagyon pontos volt, nem volt megalkuvó, mindig a legjobbra törekedett. A munkafolyamatban egyébként sok nő vett részt: a vágó, a castingos, a producer és Barna felesége, Lisztes Linda is ott volt, aki mindannyiunkat nagyon támogatott.

– Hogyan merült fel benned az ötlet, hogy színész legyél?

– Gyerekként gyakran játszottam szerepjátékokat, a szüleim ezért ajánlották, hogy menjek el Földessy Margit színitanodájába. Négy évig jártam oda iskola után, játékos jeleneteket rögtönöztünk nagy élvezettel, ez adta az első komoly alapot. Itt fotózott le Steinhauzer Andrea, így bekerültem az ügynökségek rendszereibe. Hívtak ide-oda, sok castingon voltam. Az első nyilvános szerepem A martfűi rém című filmben volt, ahol egyébként szintén Hajduk Károllyal játszottam, mint az Akik maradtakban.

– Hogyan zajlik egy szereplőválogatás, mit kell ott csinálni?

– Sokféle lehet. Általában küldenek egy szöveget, amivel készülni kell, és aztán több forduló során döntenek. A következő fordulókra kérhetnek új jelenetet vagy ugyanazt, de másképp előadva. Volt, hogy ott helyben egy verset adtak, amit gyorsan meg kellett tanulnom. Előfordult már, hogy eleve rám gondolt a rendező, és úgy hívott a szerepre – ez nagyon megtisztelő, de gyakoribb, hogy a válogatáson még ötven másik lány is ugyanarra a szerepre vár. Az Akik maradtakba Ascher Irma castingdirektor hívott. Elküldte a szinopszist, a karakterelemzést és két jelenetet. A „Férfiidők lányregénye”, amely a forgatókönyv alapjául szolgált, barátnőm egyik kedves könyve, így kölcsönadta és elolvastam. Egyik jelenetet se éreztem igazán jól sikerültnek, úgy gondoltam, hogy nem hívnak vissza. Barna (Tóth Barnabás rendező) egyébként ezen az egy napon nem volt ott, így csak felvételről látott. Aztán visszahívtak a második fordulóra, ahol összepróbáltak Karcsival. Közben Pálfi György „Engedj be!” című előadásában játszottam, amihez kiszőkítették a hajamat, próbáltam egy svájci sapka alá rejteni, de hát a szőke az szőke. Akkor sem éreztem, hogy sikerülni fog, mégis visszahívtak. Végül karácsonykor megkaptam az üzenetet, hogy engem választottak ki Klára szerepére. Csodaszép ajándék volt!

Kép

Kép: Emmer László

– Hogyan hatott rád a filmforgatás?

– Sokat tanultam belőle. A színházi előadásoknál van három órám, amit intenzíven a darabbal töltök, a filmnél viszont a jeleneteket külön-külön veszik fel, több szögből is. A próbákon kronológiailag haladtunk végig a jeleneteken, de a forgatáson, úgy tudom, ez csak a nagy költségvetésű filmeknél lehetséges. Van ebben egy töredezettség. A forgatás alatt nem mindig érzékeltem az egész film ívét, az adott jelenetben voltam benne, és csak sejtettem, hogyan fog ez végül kinézni. Még most is nehezen tudom objektíven nézni.

– Milyen lány Klára, akit megformáltál?

– A filmből vett idézettel tudom legjobban jellemezni: 5 és 70 éves között bármennyi tud lenni, ez a sokszínűség jellemzi. A film elején még nem hajlandó szembesülni családja elvesztésével, majd csak akkor engedi közel magához ezeket az érzéseket, amikor Aldó családi albumát nézegeti. A férfi tragédiája által tudja ő is átélni a veszteség fájdalmát, és képessé válik a lassú gyógyulásra.

Innentől már nemcsak sorstársak, hanem egymás gyógyító segítői is. A film végén Klára erős, önálló nővé válik, aki életigenlően tekint a jövőbe. Szép és pozitív üzenete a filmnek, hogy Klárának sikerül felépülnie.

– A filmbéli Aldó figurája mennyire mutatta meg, milyen egy jó apa?

– Aldó és Klára kapcsolata nagyon komplex. Egy orvos–beteg viszonnyal indul, aztán Klárának apja helyett apja lesz, de egymás őrangyalai, segítői is. Klára makacs élni akarásával, Aldó a nyugalmával tud segítséget adni a másiknak, hogy kimozduljanak a gyászukból. Amikor ez a nemiségtől mentes kapcsolat egy pillanatra átbillenne férfi–nő minőségbe, Aldó megtartja a határt. Megmarad a hatalmas szeretet és bizalom, illetve a sorsközösség, ami összetartja őket.

– A forgatás tizenkilenc napig tartott. Ez elég kevésnek tűnik. Mennyi időt próbáltatok előtte?

– Körülbelül egy hónapig, nagyjából napi két-három órákat. Eleinte csak elemeztük a forgatókönyvet, és megtanultam a szöveget. Alaposan tanulmányoztuk a korszakot, majd próbáltunk. Később Karcsival is részletesen végigmentünk a jeleneteteken. A próbafolyamat alatt meglátogattuk Szedő Zsókát, aki az apai dédanyám testvére, és holokauszt-túlélő. Később a többszereplős jeleneteket próbáltuk. Vázlatosan már készen voltak, amikor a helyszínen, kamera előtt bele kellett tenni mindent.

– Elképesztő összeszedettségre van szükség a felvételi napokon. Hogyan lehet ezt tartani?

– Meg kellett tanulnom beosztani az energiámat. Könnyen elfáradok, amikor nagyon megtolom az elején.

Tizenkét órákat forgattunk naponta, akár hajnalban vagy éjszaka is. Volt, hogy nem tudtam aludni, amikor lehetett volna, mert gondolatban még benne voltam a jelenetekben. Valahogy egyensúlyt kell tartani. Karcsi ezt jól csinálta: a 19 nap alatt esténként sokszor játszott a színházban is, hajnalban pedig forgattunk, ezért amikor hosszabb szünet volt, ő mindig pihent néhány órát. 

Nagy Marival is sokat játszottunk együtt, aki csodálatra méltóan alázatos színész, végtelenül kedves és empatikus volt velem. Nagyon megtisztelő ilyen színészekkel együtt dolgozni!
Gyakran kiültem a kertbe, vagy sétáltam, annyira gyönyörű volt hajnalban a ráckeresztúri Brauch-kastély, ahol forgattunk. A friss levegő, a látvány és nyugalom jót tett, és kiegyensúlyozta a pörgést, ami a forgatással jár. Egyébként abból merítek erőt, hogy szeretem, akarom ezt csinálni. Ha pihenni akarok, az agyamat nehéz kikapcsolni; a Pesti Magyar Színiakadémián is sok feladatom van, aminek eleget szeretnék tenni.

Kép

Kép: Emmer László

– Szereted, hasznosnak tartod a színiakadémiát?

– Igen, bekerülünk előadásokba háttérszereplőként, ez jó gyakorlati oktatás. Most, másodévben már sok a színházi próbánk, ezért kevesebb az óraszámunk, amit nagyon sajnálok, mert nagyszerű tanáraink vannak. Pál András az osztályfőnökünk, aki a szakma különböző ágaiban dolgozó remek embereket hív hozzánk: most éppen Rozs Tamással, Muhi Zsófival van egy kurzusunk, de tanárunk Takács Judit, Kelemen Márta, Lovas Rozi, Perényi Balázs és Gyöngyösi Tamás is.

– Olyan örömmel hallgatlak, úgy érzem, nem szálltál el az„Akik maradtak” sikerétől. Pedig amerikai filmes szaklapokban szuperlatívuszokban beszélnek rólad.

– A film jó csapattal készült, így az erősségeim elő tudtak jönni. Lehet, hogy túl racionálisnak hangzik, de pontosan tudom, hogy mikor működik a játékom és mikor kevésbé. Ha valamilyen jelenetben nem tetszem magamnak, akkor hiába ismernek el.Az elismeréstől nő az elvárás, és még keményebben kell dolgozni. Persze az iskolában más, ha a tanároktól kapok pozitív visszajelzést, mert abból tudom, hogy jó felé haladok.

– Mi az, amiben még szeretnél fejlődni?

– A blattolástól – a helyből felolvasástól – még szoktam szorongani. Meg kell tanulnom azt is, hogy nem kell, hogy elsőre tökéletes legyen egy jelenet. Ha sokáig nem is sikerül valami, a végére kikerekedhet. Ne azon kattogjak, hogy na, ez nem jött össze, hanem menni-menni előre, újra megpróbálni másként.

– Mi az, amivel elégedett voltál?

–Az igazán sikerült jelenetekben nagy átéléssel benne voltam. Színészként még meg kell tanulnom, hogy ha nem is vagyok benne eléggé mélyen egy jelenetben, akkor is meg tudjam oldani technikával. Popper Péter mondta a színészekről, hogy vannak a bohócok és a varázslók. A bohóc technikából játszik, a varázsló szívből, és belehal minden egyes alkalommal. Szerintem, aki inkább az egyik, annak a másikat is meg kell tanulnia. Én inkább a belehalós típus vagyok, mert nem érzem magam hitelesnek, ha érzelmileg nem vagyok benne a jelenetben. 

– Mit értesz azon, hogy varázsló típusú színész? Mibe halnak bele a színészek?

– A varázsló típusú színész gyakran elveszik a szerepformálással járó rettentő intenzív és felfűtött hangulatban, és ha az előadás vagy forgatás után ebből nem tud kijönni, akkor magánszemélyként könnyen szétesik. Illetve a színészeken eleve van egy hatalmas nyomás, az állandó kérdés, hogy jó-e, amit csinál. Azok az emberi viszonyok, amiket a színészkollégákkal ábrázolunk, nagy befolyást gyakorolhatnak a civil emberi kapcsolatainkra, ezért nem szabad hagyni, hogy a kettő összecsússzon. Az előadás után vissza kell épülni a civil létbe. De fordítva is igaz: a magánéleti egyensúlytalanság rosszul hat a színészi munkára. Úgy érzem, hogy a magyar színészet inkább a varázslóirányba megy el, nálunk szinte divat belehalni. Én viszont hiszem, hogy meg lehet találni az arany középutat a művészi hivatáshoz szükséges technika és a „belehalás” között. Ez nekem is feladatom ezen a pályán, mert szeretném magam jól érezni, a munkámban pedig maximálisan akarok teljesíteni. Azért járok pszichológushoz, hogy tisztábban és objektívebben lássam az élményeimet, érzéseimet.

– Két éve egyszerre volt a forgatás és készültél az érettségire. Nagyon le voltál terhelve?

– Pálfi Gyuri „Engedj be!” című színdarabjába az érettségi évében kerültem bele. Ez volt az első színházi tapasztalatom, januárig tartott, aztán tavasszal elkezdődött az „Akik maradtak” forgatása. Nehéz volt megoldani a kettős feladatot. Végül egy nagyszerű magántanárhoz jártam, ő segített, hogy jó eredménnyel le tudjak érettségizni.

Kép

Kép: Emmer László

– Nagyon erős háttered, alapod van: a családod. 

– Németországban születtem, még kicsi voltam, amikor hazaköltöztünk. Apukám orvos, anyukám egészségfejlesztő. Négyen vagyunk lánytestvérek, én vagyok a legfiatalabb. Mindenben támogatjuk egymást, és sokat beszélgetünk. Igazi játszó gyerek voltam: a nővéreimmel, barátnőkkel babáztunk, bunkert építettünk az erdőben, és történeteket, szerepjátékokat találtunk ki. Hatéves voltam, amikor a Pilisbe költöztünk; a vidéki jó levegő, a rengeteg növény és állat ma is jó érzéssel tölt el. Az iskolám Solymáron volt, sokáig nem nagyon jöttem be Budapestre. Most, hogy már nem lakom otthon, és a nővéreim külföldön tanulnak, sajnos ritkák a nagy családi programok. Az akadémia nagyon időigényes, ritkán jutok haza, havonta talán egyszer-kétszer.

– Januárban újabb fordulóban döntenek az Oscar-jelölésről. Ha tovább jelölnék a filmet, az a te karrieredre is hatással lenne.

– Szívesen kipróbálnám magamat nemzetközi terepen, részt vennék külföldi produkciókban. Emiatt most intenzíven gyakorlom az angolt, hogy ez ne legyen akadály. De

nagyon szeretem a magyar nyelvet, szerintem gyönyörű, és a színészet szorosan kapcsolódik a nyelvhez. Vagyis nem cél, hogy külföldön maradjak.

– Van-e valami, amin most dolgozol? Hová hívtak?

– A Pesti Magyar Színházban Eperjes Károly rendezi a Rómeó és Júliát, váltásban játsszuk Kelemen Hannával, aki egyébként a filmben is feltűnik. Paczolay Béla rendezi Kosztolányi Pacsirtáját a Sinkovits Színpadon, Lator Margit leszek, a színésznő. Szerencsére ez sem naivaszerep, pedig megeshetett volna, hogy beskatulyáznak.

– Klára sem egy naiva.

– Nem az! Szerencsém volt ebből a szempontból is, mert alapvetően van bennem naivitás az életben, ezért nagyon örülök, ha a rendezők más jellegű szerepet bíznak rám.

– Milyen színésznő szeretnél lenni?

– Eddig úgy éreztem, az az igazán elkötelezett, akinek nincs a színészi pálya mellett „b” opciója, de ahogy most látom a szakmát, mégiscsak kell egy „b” opció. A filmezést nagyon szeretem, jó lenne, ha sokat filmezhetnék, de nagyon sokan vagyunk magyar színészek, és kevés a lehetőség.

Telített a szakmai piac, nem tudom, mi lesz velem, amikor másfél év múlva végzek az akadémián. Egyelőre még nem kerestem tudatosan, mivel foglalkozhatnék a színészet mellett. Érdekel a pszichológia. Abban biztos vagyok, hogy később szeretnék majd családot. Gyönyörű nagycsaládból jövök, nagyon megnyugtató a tudat, hogy számíthatok rájuk.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Hivatásod és természetes szüléspártiságod köztudottan családi örökség. Egyértelmű volt a pályaválasztás?
– Voltak más terveim is: jogász, lelkész és régész is akartam lenni, de mindig a szülész-nőgyógyászat maradt a prioritás. Édesapám és nagybátyám is szakmabeli, az egyik fiam is orvosnak tanul. Az én sorsom talán azért is alakult így, mert édesapám – aki példakép is számomra – gyakran bevitt magával a kórházba, ahol megnézhettem az újszülötteket, s ez maradandó élményt jelentett.

– A Szent Imre Kórházban kezdtél el dolgozni, ahol édesapád is. Azonnal átvetted az ő szemléletét?
– Akkor még a Szent Imrében is erősen jellemző volt a medikalizáció, ami máshol még mindig általános – amire szükség is van, csak nem ilyen mértékben. Így megtanultam a hagyományos szülészetet is, de közben otthon sokat hallottam másfajta szülési technikákról és a psziché fontosságáról a várandósság és a szülés alatt.

A természetes szülés egyébként sosem volt a kórház húzóágazata, csak kívülről tűnhetett úgy, hogy nálunk éjjel-nappal „alternatív” szülés zajlik. Két-három ilyen szemléletben dolgozó orvosnál és bábánál nem volt több, és ma sem vagyunk sokkal többen. De ez a kis csapat nagy szaktudással vállal például faros szülést és császármetszés utáni természetes szülést is.

Láttam tehát mindkét oldalt, ezért nem lepett meg, amikor a statisztikákon alapuló ún. evidence-based kutatások is megerősítették: a háborítatlan szülés jó és veszélytelen. E kutatások mindenhatóságát egyébként némileg megkérdőjelezem, mert egy adott ember egy adott szülése esetében nemcsak a statisztikákra, hanem a megérzéseinkre is hallgatnunk kell. Ugyanakkor nagyon fontosak, hiszen kimutatták:

Ha egy szülés spontán indul, ha az anya megválaszthatja a testhelyzetét, ha mellette lehet egy általa választott kísérő, ha nincsenek rutinbeavatkozások (ha az első három feltétel teljesül, akkor ezekre eleve ritkán kerül sor), és ha a baba minél többet együtt lehet az anyával a szülés után közvetlenül és a gyerekágyas időszakban – akkor a szülés nagy valószínűséggel komplikációmentesen fog lezajlani, a baba egészségesen jön világra, az anya felépülése gyors lesz.

És lesz egy olyan szülésélménye, amely után nagyobb valószínűséggel vállal újabb gyermeket – vagyis ez egy komoly demográfiai tényező is.

Kép

Kép: Bálint Balázs

– Ha a háborítatlan szülés ennyire egyértelműen és igazoltan jó dolog, miért nem követik ezt mindenütt?
– A magyar rendszerben a felelősség az orvosé. És ha már az egyetemi képzés során arra kondicionálják őt, hogy életeket mentsen, azaz beavatkozzon, majd pedig a szakmai gyakorlat során is ezt látja élőben, akkor bizony ez lesz a sajátja. Édesapám sokat mondó hasonlata szerint az anya számára a várandósság és a szülés olyan, mint egy virágos mező, az orvos számára viszont ugyanez egy aknamező. E nézőpontbeli különbséget nagyon nehéz összeegyeztetni. Főleg akkor, ha semmi másra nem tanítják meg az orvosokat, minthogy aknakeresővel közlekedjenek.

Vészhelyzet esetén természetesen be kell avatkozni, de egy normál szülésnél nincs orvosi teendő.

A hagyományos szülészorvosi szemlélet kialakulására jó példa, hogy a szakorvosképzésem elején kollégáim még kíváncsisággal hallgatták szentimrés „alternatív” szüléstörténeteimet. Öt év múlva ugyanerre azt mondták: milyen veszélyes. Másik példa: a rezidens időszakát nem nálunk kezdő tehetséges fiatal kolléga, kétujjnyi méhszájnál burkot akart repeszteni, de nem tudta megmondani, miért.

A szülésnél ott vannak még a szülésznők, akiket gyakorlatilag orvosasszisztensnek képeznek ki és arra is használják őket. Ez így nem jó. Ezért is javasoltam, hogy az orvosképzésben legyen több gyakorlat, a szülésznőképzés pedig váljon kétlépcsőssé, és a másodikban (a mesterképzésen) kizárólag gyakorlati oktatás legyen.

– Sok javaslatot tettél már, például a családbarát szülészetekkel és az ambuláns szüléssel kapcsolatban is.
– Tizenvalahány éve mondom ugyanazt, s mostanra úgy tűnik, nem feleslegesen: egyre inkább meghallgatásra találnak a javaslataim. Legutóbb az, hogy a családbarát szülészeti pályázatokon eszközbeszerzésre csak akkor kapjon támogatást egy kórház, ha a munkatársak minél nagyobb részét elküldik a szemléletváltáshoz szükséges továbbképzésre: nem-gyógyszeres fájdalomcsillapításról szóló kurzusra, kommunikációs tréningre, perinatális és szoptatási szaktanácsadó képzésre.

Csak így van remény arra, hogy nemcsak a Szent Imre Kórházban szülő nők élhetik meg a természetes szülés élményét, hanem egyszer majd mindenki ebben az országban.

A szakfelügyelőséget is azért pályáztam meg, mert a hivatalosan előírtakon túl gyakorlatilag ugyanazt kell tennem, amit korábban önkéntesen: javaslatokat a hagyományos szülészeti szemlélet megváltoztatására.

Kép

Kép: Antal-Ferencz Ildikó

– Sokan az ambuláns szülésben látják az anya- és bababarát szülések lehetőségét.
– Támogatom az ambuláns szülés bevezetését is a szülészeti medikalizáció csökkentéseként. A szakpolitikusok is támogatják, de a gyermekorvosok jogosan féltik a kórházi ellátásból korábban kikerülő babákat, hiszen van olyan település, ahol házi gyermekorvos sincsen. Kötelező képzéssel, családi otthonokba kijáró neonatológusokkal ez megoldható volna, de ez még a jövő zenéje. Emellett fontosnak tartom a felvilágosítást, ezért gyakran vállalok ilyen jellegű előadásokat is, határon túl is. A nők óriási kompetenciavesztésen mentek keresztül, amióta nem nagycsaládokban élnek, ahol a szülés és a kisgyermekgondozás az élet természetes része volt. Egyre többen tájékozódnak a lehetőségeikről és jogaikról, de még mindig sokan vannak, akik azt sem tudják, hogyan jön létre egy kisbaba.

– A természetes szülés népszerűsítéséért vállalsz annyi „terepmunkát”? Hogyan egyezteted össze a sok elfoglaltságodat?
– Kondor Kata, aki a szememben a világ legjobb bábája, egyszer azt mondta:

Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy csak évi 100–120 nőnek adjuk meg a természetes szülés élményét.

Ezért vállaltam a szakfelügyeletet, valamint a Budai Irgalmasrendi Kórházban működő nőgyógyászat és a Bethesda Gyermekkórházban létrejövő referenciaszülészet szakmai hátterének kialakítását is, amelyek majdani vezetésével is megbíztak. Ha ezek elindulnak (várhatóan két év múlva), át kell majd gondolnom a vállalásaimat, de addig teszem a dolgomat mindenhol – az édesapámmal és nagybátyámmal alapított Gólyafészek Születésközpontban is. Ütközés miatti döntési helyzet persze előfordul: a babák nem akkor érkeznek, amikor nekem megfelelne, én viszont soha nem sürgetek meg egy szülést csak azért, mert dolgom van máshol, így néha lemondok egy rendelést, esetleg lemaradok egy másik szülésről… Nem mindig könnyű a döntés, de ha egyszer eldöntöttem, nem vívódom tovább, a másik lehetőséget elengedem. Hívő keresztény vagyok, ami a döntésekben és a kiégés ellen is segít.

– Ha már hit és kiégés, azon kevés nőgyógyászok egyike vagy, aki soha nem végzett abortuszt. Ezt lehetséges?
– Igen.

A jelenleg hatályos törvények szerint egy állami kórházban elég egyetlenegy olyan csapatot felállítani, amely a terhességmegszakítást el tudja végezni. Egyházi fenntartású kórházakban pedig ilyen jellegű ellátási kötelezettség egyáltalán nincs.

– Még nem is beszéltünk a családról, a cserkészetről és az egyházközségi munkádról...
– És a feleségemről sem, aki nélkül mindez nem működne. Zsuzsával még az egyetemen ismerkedtünk meg és 23 éve házasodtunk össze. Három gyermekünk mellett a gyermekradiológiát választotta, ami az orvosi munka örömét és a családanya szerepét is biztosítja számára. Együtt dolgozunk a Gólyafészek Születésközpontban, de másokkal együtt vele alapítottuk a pátyi cserkészcsapatot, amely mára már 155 fős. Valószínűleg előbb-utóbb megint kitalálunk valami új közös projektet. Számunkra nagyon fontos, hogy együtt dolgozzunk, egymást meghallgassuk, mindent megbeszéljünk, mert ez a jó házasság alapja.

A szorongás ösztönző ereje

Amikor felidéztem, hogy nálam mi indította el az életmódbeli váltást, akkor azonnal a mellkasomon jelentkező szorítás érzése jutott az eszembe. A félelem, hogy mi lesz ezzel a bolygóval, ha a jelenleg 7,5 milliárd lakója egyre korábban eléri a túlfogyasztás napját (2019-ben július 29-én érte el), azt, amikor feléli az évi erőforrásait. A szorongás, hogy milyen jövőt hagyok a gyermekeimre: vajon látni fogják még az élővilág színpompás diverzitását, ami évről évre egyre aggasztóbb kihalásokkal szürkül?

A tudósoktól és a médiából érkező aggasztó adatok, az egyre sürgetőbb határidők szükségszerűen szülik a klímaszorongás érzését: főleg a fiatalabb generációban, akiknek jó eséllyel még pár évtizedet le kell élniük ezen a bolygón. És hogy mi a következő lépés? Labilisabb személyiségeknél a tehetetlenség érzése akár depresszióba csaphat át, de sokkal jellemzőbb válaszreakció a tagadás, a különböző ideológiák mentén kiérlelt kifogáskeresés, vagy épp az aktív tenni akarás.

Ez a cikk az utóbbi csoportról szól. Azokról a bolygóvédőkről, akik nem nézik tétlenül, hogy a madridi klímacsúcson egyeztető vezetők képtelenek előrébb lépni a témában, hanem a saját szintjükön hoznak döntést. Változtatnak a vásárlási, fűtési vagy étkezési szokásaikon, és tömegekké szerveződve, megújuló, zöld igényeikkel gyakorolnak nyomást a gazdaságot mozgató cégekre.

Mert a kereslet-kínálaton alapuló rend bizony így működik: ha minél többen választanak környezetbarát termékeket, akkor annál több cég áll át majd ezek gyártására, hogy az eladásait fenntartsa.

Még milyen mentális tényezők járulhatnak hozzá ahhoz, valaki ökoharcossá váljon?

Ha valaki természetkedvelő és állatbarát, akkor jobban értékeli és óvja a Földet benépesítő ökoszisztéma változatos csodáit.

A takarékos szemlélet is fontos tényező, ahogy az is, ha nem az anyagi javak vásárlásában és birtoklásában találjuk meg a hétköznapi örömeinket, hanem inkább élményekben, érzésekben.

Kép

Kép: Unsplash

Az sem árt, ha az egyéni tetteket globális távlatban tudjuk szemlélni: látjuk az összeadódó apróságok nagyszabású és hosszú távú következményeit, képesek vagyunk ebből levonni a megfelelő következtetéseket, majd tudatosságra törekedni.

Tény, hogy akiknek a világnézetében az ember nem a teremtés koronája, aki más, „alacsonyabb rendű” életformákon való uralkodásra született, azok az emberek könnyebben váltanak öko-életmódra. Ők önmagukat egy nagy egész részeként látják, amelyben a békés harmónia bármilyen irányú felbomlása visszafordíthatatlan károkat okoz. És bár a zöld életmód nem politikai, vallási hovatartozás kérdése, a nagy világvallások képviselőinek körében nehézkesebben megy a váltás. A keresztény felekezetek az utóbbi időben felfedezték fel a teremtésvédelem fontosságát, amely valójában visszatérés az eredendően takarékos, a természeti forrásokat csak a valós szükségletek határáig felhasználó életformához, a „jó sáfár” biblikus attitűdjéhez.

A jó példa (is) ragadós

A fenti szempontok legtöbbje egy irányba mutat: a környezettudatosságra nyitottságot alapvetően határozzák meg a külső behatások, a minket körülvevő közeg és szokások. Ennek teljesen egyértelmű pszichológiai okai vannak, hiszen az ember evolúciós szempontból beilleszkedésre törekszik. Mintegy védelmező „csordaszellemben” úgy tesz, ahogy a többiek is. Erre mutatott rá egy texasi kísérlet is, ahol szélvédőkre helyeztek szórólapokat, és a vizsgált helyzetek felében egy tökéletesen tiszta parkolóövezetet, míg a másik hányadában egy szeméttel telit hoztak létre az autók körül. Az előbbi esetében az emberek csak mintegy 6%-a dobta a földre a szórólapot, miután az autójához sétált, míg az utóbbiban – a szeméttel teli parkolóban – a résztvevők 54%-a.

Ennek ellenpontjaként, de ugyanennek a pszichológiai működésnek a mentén válik tendenciává az öko-életmód is. Én is egy kedves barátnőm hatására kezdtem érdeklődni a téma iránt, és így szerveződnek közösségbe a vászontáskákkal és second hand holmikkal bíró csodabogarak is, akik aztán viszik tovább a példát a saját életükkel. Figyeljük csak meg, ha mindig mosható ételhordóval járunk a közeli kifőzdébe, egy idő után a kollegáink közül is lesz egy-kettő, aki ugyanilyenbe kéri az ebédet!

Egy másik mentális állapotba kerülünk

Miután megszületik bennünk az elhatározás, hogy környezettudatosabban szeretnénk élni, akkor jön a feladat igazi oroszlánrésze: nemcsak a megvalósítás terén, hanem mentálisan is.

Akár évtizedek óta berögzült normákat kell felülírnunk a folyamatos odafigyeléssel: „nem folyatom a csapot, azt a terméket választom, amelyiken kevesebb a csomagolás”. Ez az átszokási időszak talán a legnehezebb. Tapasztalataim szerint legalább egy évig tart, utána az új normák már automatizmussá válnak.

Ekkor köszönt be a hőn áhított mentális aranykor (vagy „zöldkor”): olyan alapvető változásokat fogunk észlelni a viselkedésünkben, gondolkodásmódunkban, amiken akár magunk is elcsodálkozunk. Például azt, hogy a felesleges dolgok felhalmozása helyett egy bevásárlókörút alkalmával az okoz nekünk boldogságot, ha azt minél ökotudatosabban tudtuk megoldani. Mosollyal nyugtázzuk az elenyésző mennyiségű csomagolást, vagy azt, ha helyi termelőktől szereztük be a finomságokat. Elkezdjük a second hand dolgokat is előnyben részesíteni: akár egyfajta kincskeresésként is felfoghatjuk a használt dolgok beszerzését, hiszen különlegességet kötünk hozzájuk.

Kép

Kép: Unsplash

Emellett a szemétre is teljesen máshogy tekintünk. Amit csak lehet, újrahasznosítunk: a szerves hulladékot komposztáljuk, az ételmaradékból új fogásokat készítünk, a befőttesüvegeket, régi papírokat csomagolásként éltetjük tovább. Elkezdünk érdeklődni a „csináld magad” irányzatok iránt, például elhasznált anyagokból varrunk, szezonális gyümölcsökből lekvárt főzünk, sőt, akár saját natúrkozmetikumokkal is kísérletezünk. Ahelyett, hogy kidobnánk az elromlott elektronikai készülékeket, megjavít(tat)juk azokat, és már-már furcsa, ragaszkodó szeretettel vesszük körül azokat a tárgyainkat, amik hosszú éveken át kiszolgálnak minket.

Ehhez kapcsolódóan egy 2016-os kutatás azt is kimutatta, hogy az embereknek segít a környezettudatos életmódban az, ha a dolgaikat a sajátjuknak érzik. Egy kóstoltatás alkalmával ugyanis csaknem kétszer annyi résztvevő használta újra a poharát, ha azon szerepelt a neve.

Türelem fenntarthatóságot terem

A zöld életmódra átálláskor a legnehezebb mentális akadály a türelmetlenség. A már említett átszokási időszakban ugyanis extra terhet, stresszt jelenthet az állandó tudatosság, a magunkkal szemben támasztott túl sok elvárás.

Ezért sokan fel is adják. Mondván: nekem ez nem megy. Pedig nem igaz, mindenki meg tudja csinálni, csak az öko-rutinok mellett a slow felfogást is el kell sajátítanunk, amelynek a magunkkal szembeni türelem is egy fontos része. Haladjunk apró lépésekkel, ne akarjuk egy nap alatt megváltani a világot, mert lehetetlen! Értékeljük pozitívan a legkisebb sikereinket is, és ne döngöljük sárba az önbecsülésünket, ha az utunkba kerül egy-két környezetkárosító rutin! Hiszen a világ még nálunk is lassabban változik zöld irányba.

Emiatt fontos, hogy mások felé is türelemmel és megértéssel közelítsünk. Attól, hogy mi már aranyérmes zero herok vagyunk, nem várhatjuk el mindenkitől, hogy hasonló ütemben mondjon le a korábbi szokásairól, kényelmi megoldásairól. Biztos, hogy érnek majd minket szkeptikus támadások, a törekvéseinket hitelteleníteni akaró megjegyzések, de soha ne legyünk kioktatók! Inkább kedvesen magyarázzuk el, ha az eladó felvont szemöldökkel vizslatja a sajtszállításra használt újraszalvétánkat, vagy ha a barátnőink arca fintorba rándul a mosható pelenkáktól. A diszkrét, edukatív példamutatás ugyanis százszor többet ér, mint az őrjöngő, harcos indulat.

– Kik is valójában az információbrókerek? Ez nem csupán a könyvtáros férjezett neve?

– Az infóbróker sok egyéb mellett például pedálos kisautót is kereshet. Legalábbis ilyen megbízást is kaptam: készítenek-e még lábbal hajtós masinát? Ha igen, ki és mennyiért kínálja, és kik szállíthatják esetleg Magyarországra? A példából kitűnik: az információbróker információval kereskedik, információt szolgáltat. A megrendelője problémájának megoldása érdekében információs csomagot készít, összegezve más szakemberek, források adatait. Tulajdonképpen információkat gyűjt össze.

– Eladható az információ az internet korában? Azt gondolnák, bárki, bármit hamar megtudhat a keresők segítségével.

– Kérdés, mit értünk információ alatt.

Az adható el, ami megkönnyíti az emberek életét, de ez egyénre szabott, egyedi, pozicionális információ. Ez utóbbi azt jelenti, hogy ha hozzájutok, akkor a hozzá nem jutókhoz képest megnövekszik valamilyen képességem. Jobb döntést tudok hozni.

Pozicionális információ például a jövő héten kihúzandó lottószámok sora – a példa kedvéért. Minél többen ismerik, annál kisebb haszna van az egyes emberek számára. 

– Hány információbróker él közöttünk? Hol képzik ezeket a szakembereket?

– A magukat infóbrókereknek nevezők száma nem növekszik, ma Magyarországon nem vagyunk százan. Az információt térítésért valamilyen speciális területen kínálók száma – akiket nevezhetünk akár anonim információbrókereknek – viszont növekszik. Szolgáltatásaik olykor nagyon speciálisak, például egy vállalkozás konkurenseinek elemzése. Csak biztatni tudom azokat, akiknek van rá indíttatásuk: ha jó erősáramú villanyszerelők, bölcsődei gondozók, átnyergelhetnek e szakterület információinak szolgáltatóivá.

Anonim információbróker volt például Tom Clancy, amerikai író is. Amikor a „Vadászat a Vörös Októberre” című regénye megjelent, behívta a CIA a könyvben szereplő érzékeny adatok miatt. Mire a szerző elmondta: nem tett mást, csak nyilvános szakkönyvtárakat járva kutatta fel a bárki számára elérhető folyóiratokból, jelentésekből a könyvbe illesztett adatokat. Nos, lényegében ugyanazt tesszük, mint ő. Az ő célcsoportja a széles nyilvánosság, miénk pedig a megbízóink.

– Eredetileg könyvtárosként kezdte pályáját. Ez a hivatás miben különbözik az információbrókerségtől?

– Leginkább személyes hozzáállásban és az információ testre szabottságában. Az üzleti szférában a szolgáltató rá van kényszerítve a megrendelő által elvárt minőségre. A gyenge infóbróker gyorsan kiszelektálódik. 

– Mi az, amit egy átlagembernek feltétlenül tudnia kell az információról? És miben különbözik ez attól, amivel az információbrókerek dolgoznak?

– Azt hiszem, alapvetően nem különbözik. Az információs tanácsadó nagyjából azt teszi, mint az átlag használó: keresi a megoldást a problémára.

Az információs tanácsadó igyekszik megtudni lehetséges ügyfele célját, és azt, hogy hol kereste már a megoldást. A megegyezés után az infóbróker különböző csatornákon keresztül megkeresi az információt, és azt a megrendelő számára kényelmes formában tálalja. Ez lehet táblázat, szöveg, néha pedig termékminta, egyebek. Kérdés például: mennyit fizetnénk egy telefonszámért? Mennyit érne meg nekünk? A válasz persze sok dolgon múlik. Lehet ez akár 50 ezer forint is, ugyanis nem az információ mennyisége, hanem a megrendelő várható haszna számít. Ha valaki ennél nagyobb ráfordítással tudja megszerezni adott esetben azt az egyetlen, számára megfelelő telefonszámot, akkor mindkét fél jól jár az együttműködéssel. 

– Szakmai fórumokon inspiráló, lényegre törő kérdésekkel lepi meg az embereket. Hisz abban, hogy a hatékonyság növelhető egy jól feltett kérdéssel?

– A gondolkodást igyekszem inspirálni, és ehhez sok impulzusra van szükség. A kérdéseket is ilyen hatásúnak tartom, segítik a fontos összefüggések meglátását, láttatását. Úgy tűnik, továbbra is tág tere van szemellenző-nyitogatásnak és az együttgondolkodásnak.

Karen Wambach és Jan Riordan „Szoptatás és humán laktáció” című könyve most jelent meg először magyarul, noha egyébként már a negyedik kiadásnál jár. Most a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Kar Mentálhigiéné Intézetének gondozásában jelent meg, Dr. Szabó Miklós neonatológus ajánlásával.

A könyv bemutatója köré szervezett minikonferencián magam is ott voltam, és leginkább az érdekelt, mi a célja ennek a programnak. A szakma ugyanis bizonyára enélkül is értesül az egyetlen átfogó tudományos irodalomról. A felszólalásokat hallgatva megértettem, hogy itt annak van jelentősége, hogy a szakminisztériumtól kezdve a neonatológuson át a gyerekorvosig az egész szakma odaáll egy ügy mellé, amely korábban csak egy „szekta” számára volt fontos. A „szekta” ironikus kifejezés egyébként magától az egyik orvos-előadótól származik. Az összejövetel jelentősége tehát az, hogy a meghívottak mind felsorakoztak két állítás mögött, amelyet most már, a megfelelő szakmunkára hivatkozva, tudományos tényként ismerhet el mindenki:

Az egyik állítás úgy hangzik, hogy a szoptatás a legjobb lehetőség a babának, nincs és nem lehet olyan tápszer, amely mindazokat az előnyöket képes nyújtani, amit az anyatej. A másik állítás pedig az, hogy kedvezően befolyásolja az ember mentális és testi egészségét, ha csecsemőkorában szoptatták.

Most bizonyára magukban felhördülnek az anyák, akik nem tudtak vagy nem volt módjuk szoptatni. Én is vártam, hogy a felszólalóknak legyen valamilyen válasza, vagy legalább is gesztusa abban az irányban, hogyan kezelje a szoptatáspárti szakma mint támogató közösség, ha valamiért nem tud az anya szoptatni. A beszélgetésnek most kifejezetten nem ez volt a témája, de az kiderült, hogy az orvosok is tisztában vannak azzal, milyen nehézségek merülhetnek fel a félelemtől a teljesítménykényszerig, vagy akár ide sorolhatjuk a császármetszést is mint a szoptatást nehezítő akadályt.

Örültem, hogy egy nőgyógyásztól elhangzott: anya és gyerek úgy tud jól „együtt dolgozni”, ha hagyják őket, ha az orvosi háttér türelmes az ő idejüket illetően.

A szoptatást támogató hozzáállás az orvos részéről ott kezdődik, hogy megvárja a születés természetes idejét, illetve igyekeznek az aranyórát megadni a császármetszéssel világra jött újszülött–szülő párosnak is.

Az aranyóra ugye azt jelenti, hogy a születés után nem viszik el a csecsemőt, hanem az anyával bőrkontaktusban marad, és megtörténik az első mellre tétel is. Ha a kapcsolat jól alakul, akkor a szoptatás egy szülés utáni köldökzsinór marad anya és gyerek között, amelyen a gyerek mindig aktuális, neki „összeállított” táplálékot kap.

Felmerült a kérdés: ha az anyatej valóban olyan pótolhatatlanul csodálatos – hat az intelligenciaszintre, erősíti az emésztő- és immunrendszert, csökkenti egyes betegségek valószínűségét –, hogy lehet, hogy tápszeren felnőtt emberek sokszor ugyanolyan jól teljesítenek? Erre az a válasz, hogy mindenki magához képest veszít a 100%-ból, ha nem az optimális táplálással kezdődött az élete. Nem nulláról indul mindenki, amihez képest a szoptatott babák magasabb szintet érnek el, hanem a saját lehetőségeinek maximumához kerül közelebb az anyatejes csecsemő.

Ennek a szakmai összejövetelnek a célja az volt, hogy kifejezze és megünnepelje: a most már mindenki számára hozzáférhető laktációs szakirodalom megadja a tudományos nyomatékot, a tekintélyt a tapasztalati tudásnak. Így van esély arra is, hogy egységes orvosi gyakorlat alakuljon ki.

Dr. Szabó Miklós a mostani esemény kapcsán visszautalt Semmelweis Ignácra, akiről a 200 éves egyetem is a nevét kapta. Semmelweis korában nem ismerték a baktériumokat, az akadémiai viták arról szóltak, hogy a levegő vagy a testnedvek változása okozza-e a betegségeket. Semmelweis elméletileg nem tudta megindokolni, miért nem lesz beteg az anya, ha az orvos kezet mos a vizsgálat előtt. Ezért volt olyan nehéz kollégáit rábírni arra, amit számára a gyakorlat igazolt.

A mi kultúránk olyan, hogy a tapasztalati tudásnak szüksége van az elmélet tekintélyére, ha azt akarjuk, hogy érvényesnek fogadják el.

Ezért fontos mindannyiunk számára, hogy ez az 1000 oldalas szakmunka megjelent, mert az anyák olyan szakemberekkel fognak találkozni, aki már tudják is azt, aminek a tapasztalatát vagy beengedték eddig a munkájukba, vagy nem.

Az illusztrátor, Lisa Aisato kiválóan eltalálta a szöveg hangulatát: az abban megjelenő félelmeket, a megfoghatatlantól és az ismeretlentől rettegést emelte ki kísérteties, borús hangulatú illusztrációival.

A végeredmény így mind vizuálisan, mind a szöveg szempontjából egészen hátborzongató, szorongásokkal teli alkotás, valóságos horrormesekönyv lett.

A történet szerint a magának való, majdnem tízéves, kisiskolás Anna retteg a szülinapjától. Öregedéssel és elmúlással kapcsolatos félelmek gyötrik, s a tizedik szülinapja előtt ezek az érzések felerősödnek: úgy tekint erre a szülinapra, mintha egy visszafordíthatatlan útra fordulna rá, a felnőtt-, sőt, az időskor kapuján lépne át. Legfontosabb, minden szabad percét kitöltő hobbija az olvasás. A könyvekben megismert szereplők válnak a barátaivá, akik sohasem halnak meg, hiszen a könyvek képesek arra, hogy az olvasás újrakezdésével életre keltsék azokat, akik a történet előrehaladtával meghalnak. Az őt körülvevő emberek közül Anna csak Monsen nénivel, a könyvtárossal kerül közelebbi kapcsolatba, akivel a kölcsönzések alkalmával osztja meg gondolatait. Monsen néni egyik beszélgetésük közben elárulja Annának a titkot, miszerint a könyvtár eldugott raktárában dolgozó Milton Berg nevű munkatársa megsemmisíti azokat a könyveket, amelyeket senki nem kölcsönöz ki. Anna a beszélgetés hatására elhatározza: ő maga fogja megmenti a könyveket, ezért annyit kölcsönöz és olvas, amennyit csak tud. Azonban hamarosan kezébe kerül a titokzatos kilétű Waldemar Seier nevű író Az elvarázsolt erdő című könyve, ami épp azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amiken ő is töpreng: hogy mi is az elmúlás, egy szerettünk elvesztését miként tudjuk feldolgozni, és hogyan tudunk ezen keresztül szembenézni saját halandóságunkkal. Ennek az egy könyvnek a sorsáról szól a továbbiakban Hagerup mesekönyve, ugyanis Az elvarázsolt erdő utolsó oldala, vagyis épp a történet befejezése hiányzik a könyvből.

Ezzel érkezünk a kötet talán legfontosabb mondanivalójához, ami miatt a 10 év körüli korosztály számára igazán fontos olvasmány lehet: ez pedig az, hogy egyetlen olvasó lelkesedése, a megértés iránti vágya akár pillangóhatást is előidézhet.

Anna hatására előbb az osztálya, majd egész iskolája, aztán az egész város, s hamarosan az egész világ olvasni kezdi Waldemar Seier könyvét, mindenki értelmezni kívánja, s egyszerre fel is kutatni a történet végét, illetve az író kilétét.

Arra is szépen felhívja a figyelmet a könyv, hogy az olvasóvá nevelés mennyire fontos, s ebben a folyamatban mekkora a könyvtárasok felelőssége, illetve arra is, hogy a kis kezdeményezések hamar világméretű összefogásokká válhatnak. Fontos konklúziója a mesének az is, hogy egy szöveg értelmezésében egy csoport jóval többre mehet, mint egyetlen olvasó egyedül, s hogy egy szöveg végtelenül nyitott: ahány olvasója, annyi értelmezése. A hirtelen támadt érdeklődés Waldemar Seier könyve iránt nemcsak átvitt értelemben kelti életre a szöveget, nemcsak bemozdítja annak értelmezését – hiszen újra bekerül a könyvesboltokba a már rég nem kapható, vagy csak nagyon nehezen beszerezhető könyv–, hanem valóságos bestselleré is válik, lázban tart, és ezzel hatalmas földrajzi távolságokat átívelve összeköt millió és millió embert a világon.

A korosztályi besorolást (7–10 éves kor) inkább a 10 éves korhoz közelíteném, sőt, akár inkább 10 éves kortól ajánlanám a könyvet.

Kép

Klaus Hagerup: A kislány, aki meg akarta menteni a könyveket ​​​​​​​- belső illusztráció

Mivel sokszor találkoztunk korábban olyan mesekönyvekkel, amiknél a korosztályi ajánlás csalóka volt, de mi nemcsak hogy megbirkóztunk vele az ovisaimmal, hanem igen fontos beszélgetéseink is kerekedtek belőle, ezért belefogtunk Hagerup könyvének olvasásába. Az öt és fél éves kislányom, aki már komoly félelmekkel küzd (sötét, egyedüllét, elmúlás), az első pár oldal után azt kérte, ne olvassam tovább, mert nagyon ijesztőek már a képek is, az meg egyenesen rémálmokat szül, hogy a történet szerint idős korunkban egyszerűen szétporladunk, mint a falevél. Ráadásul az egyik karakter, egy kisfiú, találkozik a szeretett, halála után fává változott nagymamájával az erdőben. Mivel nálunk egy haláleset is megelőzte a mesekönyv olvasását (a gyerekeim nemrég vesztették el az egyik nagypapájukat), így amikor a szövegben ott tartottunk, hogy a nagymama fává változott, azt gondoltam, terápiaként fog működni nálunk a szöveg: megoldási javaslatot kínál arra, mit kezdjünk ezzel a helyzettel, képileg megfogalmazza, hogyan élnek tovább emlékezetünkben, gondolatainkban elhunyt szeretteink. Amint azonban kiderült, ez nálunk még nem működik, gyorsan beláttam, hogy itt bizony komolyan kell venni a korosztályi ajánlást.

Hagerup meséje fontos eleme lehet a könyvtárunknak, esetleg iskolai foglalkozásoknak is, mivel csoportos értelmezésre is kiválóan alkalmas.

Az ajánlottnál fiatalabb korosztálynál azonban félő, hogy a bontakozó félelmek időszakában még mellé is lőhetünk vele, vagy egyenesen horror-mesekönyvvé válik majd kisebb gyerekeink számára.

Klaus Hagerup: A kislány, aki meg akarta menteni a könyveket. Scolar Kiadó, 2019. 64 oldal. Illusztrációk: Lisa Aisato, fordította: Pap Vera-Ágnes. Korosztály: 7–10 év

A kevésbé támogató környezet ellenére mégis voltak nők, akik mertek olyan férfias szakmát választani, mint az újságkészítés. Hiába jelentek meg már női magazinok a XIX. század elején, azokat férfiak szerkesztették és női álnév alatt férfiak írták. Azonban a reformkor és a forradalom utáni megtorlás időszaka alapjaiban változtatta meg a nők szerepét.  

A XIX. század második felében egyre többen voltak, akik az írás, újságírás, újságkészítés rögös útjára léptek. Sokan erre tették fel mindenüket, mert meghalt mellőlük az a férfi, akitől a támogatást remélhették volna.

Ellenszélben kellett dolgozniuk, mert a kor elismert írója és kritikusa, Gyulai Pál – sokak véleményét kifejezve – így állt a női alkotáshoz: „A nők alkotó tevékenysége csak kompenzáció, életpótlék, és valójában nem képesek alkotásra, csak reprodukcióra.” Gyulai Pálnak nem volt igaza.

Az MTA BTK Irodalomtudományi Intézete idén is konferenciát rendezett, amely a női újságírás XIX. századi történetével foglalkozott. Ennek alapján mutatjuk be a legtehetségesebb, legvagányabb nőket ebből az időszakból.

Kép

Szegfi Mórné Kánya Emilia

Kánya Emilia – az első női lapszerkesztő

17 évesen ment férjhez egy német anyanyelvű temesvári kereskedőhöz, négy gyermekük született. Tíz év után a boldogtalan házasságból Emiliát a válás menekítette ki. Pedig a válás megbélyegzést jelentett, akik elváltak, igyekeztek titokban tartani státuszukat, sokszor inkább özvegynek mondták magukat. Emilia éppen ezért Pesten kezdett új életet négy gyermekével. Hogy teljesítse a családfői feladatokat, a pesti arisztokrata hölgyek unszolására 1860-ban szépirodalmi és divatlapot alapított.

A Családi Kör volt a Monarchia első, asszony által szerkesztett lapja, amely képes volt a fennmaradásra két évtizeden keresztül.

A Családi Kör élen járt az emancipációs törekvések népszerűsítésében. A nagy nevekből is sikerült párat leigazolnia: Arany János, Tompa Mihály, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán is publikált a lapban. 1861-ben Mária újra férjhez ment, ezúttal Szegfi Mór újságíróhoz, akitől még négy gyermeke született. Részt vett az országos leányárvaház és a nőképző egylet alapításában. Népszerű szépirodalmi, ismeretterjesztő és divatmagazinja 1880-ban szűnt meg, ám közben rengeteg életrajzot írt, szerkesztette a Magyar Nők Évkönyvét és kiadta a Magyar Hölgyek Könyvtárának köteteit. 

Kép

Szendrey Júlia 

Szendrey Júlia – a lázadó

A történelmi emlékezet úgy őrzi Szendrey Júlia képét, mint a lázadó asszonyt, aki szoknya helyett nadrágot viselt, rövid hajat vágatott és szivarozott. Amikor szerelmi házasságot kötött a vándorszínész-költő Petőfi Sándorral, kapcsolatuknak egy fél ország drukkolt, a páros egyfajta szerelmi szabadságharcot folytatott a régi házassági rend ellen. Tudatosan építették imidzsüket, Júlia naplójából Petőfi és Jókai részleteket publikáltak, így a külvilág nagyon sokat tudott a kapcsolatukról. Sándor és Júlia maga volt az álompáros: miközben Júlia nemzeti színű kokárdát varrt férjének, ő a Nemzeti dalt írta. A szabadságharc kitörésével az események felgyorsultak, decemberben született meg a fiuk, Zoltán. Petőfit 1849 nyarán látta utoljára, utána már csak a halálhírét kapta.

Az özvegy a forradalom leverése után nagyon nehéz helyzetbe került: elvesztette élete szerelmét, ingóságait lefoglalták, jövedelme nem volt, alig egyéves kisfiáról pedig gondoskodnia kellett. Két választása maradt: vagy hazaköltözik apjához, vagy újra férjhez megy. Júlia Pesten akart maradni, így az utóbbit választotta: a következő évben házasságot kötött Horváth Pál történésszel.

Egyszerre volt feleség, publikáló szerző, édesanya és háziasszony.

Andersen meséit magyarra fordította. Házasságukból négy gyerek született, de férjétől nem kapta meg azt az érzelmekben és kulturális impulzusokban gazdag létformát, amire szüksége lett volna, házasságában inkább vegetált, szenvedett. Agresszív férje durva bánásmódját élete végén elégelte meg, és különköltözött tőle. Nem érdekelte a külvilág ítélete, ám ekkor már késő volt új életet kezdeni egyre súlyosbodó betegsége miatt. Negyvenéves korában rákban, egyedül halt meg. Művi gonddal szerkesztett naplója halála után jelent meg. Koppenhágában pár évvel ezelőtt szobrot emeltek az emlékére.

Kép

Vachott Sándorné –  Klimkó Béla festménye

Vachott Sándorné – mindenkinek rokona, ismerőse

Csapó Mária a magyar irodalmi közéletbe beágyazott családba született, anyai nagynénjei: Bajza Józsefné és Vörösmarty Mihályné. A szülők házában a reformkor művészvilágának színe-java megfordult: például Jókai Mór és Laborfalvi Róza, Szemere Pál és Fáy András. Húgának, Csapó Etelkának Petőfi Sándor udvarolt.

1845-ben kötött házasságot a kor ismert poétájával és jurátusával, Vachott Sándorral. Vachott mint Kossuth barátja és titkára nem úszhatta meg a szabadságharc utáni megtorlást, a börtönből súlyos betegen tért haza, majd két évvel később újabb politikai börtönbüntetés várta, ahol a szűk cellában megőrült. Mária kényszerhelyzetbe került: neki kellett gondoskodnia beteg férjéről, idős édesanyjáról és három gyermekéről. Vagyonnal nem rendelkezett, hogy biztosítsa a család megélhetését, így egyetlen esélye az irodalmi munkásság volt. James Fenimore Cooper regényeit ő fordította először magyarra, regényt írt és folyóiratokat szerkesztett. A magyar gyermekirodalom egyik megteremtőjeként tartják számon.

Vachottné saját vállalkozásként több lapot is indított és szerkesztett. Egy intellektuális és piaci űr betöltésére törekedett: elsőként írt anyákról anyáknak.

Anyák hetilapja (1861), Szünórák (1862), valamint a Magyar Gazdasszonyok hetilapja (1863 és 1865 között) voltak újságírói és szerkesztői munkája eredményei. Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter lelki és irodalmi támogatását élvezte, aki többször nyílt levélben hívta fel a figyelmet Vachottné lapvállalkozásaira, és folyamatosan publikált is a lapjaiban.

Kép

Wohl Janka

Wohl Janka – a szingli

Kikeresztelkedett zsidó családban született, tehetséges zongorista volt, Liszt Ferenc tanítványa, de az üres, fehér lap jobban vonzotta, mint a kotta. Három nyelven olvasott, tinédzser korában első verseskötetét Jókai Mór adta ki kötetbe rendezve. Állandó jelleggel jelentek meg cikkei, költeményei a korabeli lapokban. Ő volt az első nő, aki hivatalos megbízást kapott fordításra a Magyar Tudományos Akadémiától. Fiatalon anyagilag függetlenedett a szüleitől, és férjhez menetel nélkül is képes volt eltartani magát. A Copperfield Dávid teljes szövegét ő fordította magyarra, Liszt Ferencről írt francia nyelvű életrajza nemzetközi siker lett.

Testvérével, Stefániával – aki szintén ismert költőnő volt – 1870-ben alapították meg lapjukat, a Nők Munkakörét, amely már eltávolodott a romantika nőideáljától, s inkább praktikus, a nők önálló megélhetését is segítő modern ismeretekkel látta el olvasóit.

Később a lap beolvadt a Magyar Bazár magazinba, amelyet ugyancsak a Wohl-nővérek szerkesztettek. Szerkesztői teendőik mellett rengeteg viselkedési és életvezetési cikket írtak. Az anyagi függetlenség lehetőséget adott nekik arra, hogy párizsi stílusú belvárosi szalont vezessenek. Hamarosan a Nádor utcai szalon a pesti közélet találkozópontjává vált: Liszt Ferenctől kezdve Kandó Kálmánon át Reviczky Gyuláig mindenki megfordult itt.  

A tizenéves Janka emlékkönyvébe 1858-ban Arany János ezeket a sorokat írta:
„To love, to like, enyelgénk,
Amaz sok, ez kevés;
(Szótár-segélye nélkül
Támadt az érezés;)

Egy szóba’ most ezen per
Kiengesztelve lőn:
Zeng édesen: remember!
Át téren és időn.”

Sosem fogjuk megtudni, hogy ezek a sorok milyen érzelmeket takarnak a művésznek készülő kamaszlány és a már ismert költő között, mert nincs már senki, aki elmesélné.