Bátor dolog, hogy a Budapesti Operettszínház elővette ezt az előadást, hiszen a hazai musicalrajongók az utóbbi évtizedekben nem sokszor láthatták színpadon a teljes művet, viszont a legnépszerűbb slágerek rendszeresen felcsendültek musicalgálákon.

Kiss. B. Attila, az Operettszínház igazgatója a darab olvasópróbáján kiemelte, hogy a mű könnyed stílusba burkoltan, de mégis az élet fontos kérdéseiről beszél: a küzdelem és a harc értelméről, a hitről, a reményről és ábrándokról.

Az előadást Vincze Balázs, Harangozó Gyula-, Imre Zoltán- és Seregi László-díjas balettművész és koreográfus rendezi, akit az ország eddig főleg a Pécsi Balett művészeti vezetőjeként ismert.

A rendező az előadás során szeretné körbejárni a kérdést, vajon lehet-e, kell-e a mai modern világban kezdeni valamit a lovagiassággal, a lovagi eszményekkel.

Az Operettszínház igazgatója, Kiss B. Attila szerint Vincze művészete csak még jobban ki fog teljesedni, ha a mozgás mellé megkapja a szó és az énekhang kifejező erejét is. Egy biztos: Vincze Balázsra koreográfus-rendezőként komplex munka vár, nem sok ideje jut majd pihenésre a március 20-i bemutatóig.

Nem először csatlakozott Vinczéhez Fekete Kata jelmez- és Erdős Luca Júlia díszlettervező, igazi alkotó triumvirátusként működnek. Az olvasópróbán egyértelműen kiderült, hogy mindhárom alkotó legfőbb törekvése, hogy a La Mancha lovagját a 21. században is aktuális történetként láttassák. A rendező a darab elején egy kortárs költőt repít vissza a 12. századba, hogy kontrasztokon keresztül, a sötét és világos oldal megmutatásával lássunk rá, milyen is ma a világunk.

Erdős Luca díszlete értelmezhető lesz absztraktan és konkrétan is, mert „a minket körülvevő világ is olyan, amilyennek mi akarjuk és képesek vagyunk látni.” Fekete Kata jelmeztervező mindent elkövet majd, hogy ruháival segítse az átalakulást, a varázslatot, a képzeletbeli utazást. Ahogy halad előre a történet, úgy változnak majd a jelmezek is.

Egészen biztosan az előadás üdítő eleme lesz, hogy az Operettszínház néhány ismert művésze gyökeresen más jellegű szerepet kapott, mint amit az elmúlt években alakított, így sokan új arcukat mutathatják meg.

A címszerepben Szabó P. Szilvesztert láthatjuk majd, aki az utóbbi években sok intrikus karaktert formált meg, most azonban hős módjára küzdhet az igazságért és a lojalitásért, ami – úgy érzi – a 21. században azért is izgalmas, mert már ezek az eszmék is manipulálhatók.

Peller Anna szintén új fajta szerepben érvényesülhet Aldonza/Dulcinea bőrébe bújva. „Általában én játszok mindent, ami vicces és furcsa, de ebben a darabban van dráma is, hála Istennek. Fantasztikus lehetőségnek tartom” – mondta a színésznő az olvasópróbán.

A résztvevő művészek lelkesedésén nem fog múlni az előadás sikere, már az olvasópróbán is érezhettük az összeszokottságból fakadó felszabadultságot és a remek hangulatot.

Az 1971-es ősbemutatón Don Quijote szerepét Darvas Iván játszotta, aki egy interjúban úgy nyilatkozott, a musicalt az különbözteti meg a prózától, hogy itt a zene határozza meg a szereplők egyéniségét. Igazi siker lenne, ha a nézők úgy távoznának az Operettszínház előadásáról, hogy innentől kezdve Don Quijote-t csak énekelve tudják elképzelni.

Vannak összetevők, amelyek rekonstruálhatatlanok. A tojáshab például nagyon nehezen helyettesíthető, ráadásul nem is lesz „olyan”, ezért azokkal a sütikkel nem kísérletezem, amelyeknek elengedhetetlen része a habnak felvert tojás (pl. piskóták vagy női szeszély), mert csalódás lesz a vége. A kelt tészták sem lesznek igaziak – bár számos recept ezt állítja, de valójában sikér nélkül sosem kel meg úgy egy tészta, ahogy kéne. Az is nehézséget szokott okozni, hogy a glutén- és tojásmentes tésztákat összeállítjuk, kinyújtjuk, de utána nehezen tudjuk kezelni, mert nem rugalmas, törik, szakad, morzsolódik – olykor tehát ez akadályozza meg, hogy bizonyos recepteket speciális, állagjavítókkal fel nem tuningolt lisztek nélkül elkészítsünk. Szóval sokat kell kísérletezgetni, ez az igazság.

Az alábbiakban három olyan süteményreceptet osztok meg, amelyek eredetije anyósom legendás konyhájában rutinszerűen és gyakran készült, ezért mind a férjem, mind a gyerekek sokat emlegetik, de egyiket sem magától értetődő glutén-, tej- és tojásmentesen elkészíteni.

Időről időre tökéletesítgetem a recepteket, új módszereket találok ki – mindenesetre ezek most sok csiszolgatáson átesett receptek, amivel remélhetőleg mindenkinek sikerélménye lesz.

Mézeskrémes – gluténmentesen, tejmentesen, tojásmentesen

Mézeskrémesből is sokféle van, anyósoménak a tésztája kakaós volt, a tölteléke pudingalapú. (Egyszóval nem a grízes-lekváros töltelékes típus.) Ezt próbáltam rekonstruálni, mert ez él a gyerekeim meg a férjem gyomori emlékező zsigereiben.

Hozzávalók a tésztához:

• 50 dkg gluténmentes lisztkeverék (háromféléből sütöttem eddig, mindegyikből jó lett, az Aldiban kaphatóból, Schärből és Alfa mixből),
• 3 evőkanál kakaópor,
• egy kávéskanál szódabikarbóna,
• 20 dkg porcukor,
• 1,5 dl rizstej vagy mandulatej,
• 10 dkg tejmentes margarin (olvassátok el az apróbetűt!),
• 20 dkg méz

A krémhez:

• két csomag vaníliás pudingpor, tej- és gluténmentes (Mindig olvasd el a tasak hátoldalán az összetevőket, a legtöbb pudingporban nincsen sem glutén, sem tej, csak nyomokban tartalmazhat ilyet. Például a sima aldis pudingporok ilyenek. Ha a diétátok annyira szigorú, akkor olyan pudingport vegyél, ami garantáltan glutén- és tejpormentes.)
• 6-7 dl rizstej vagy mandulatej
• 20 dkg puha margarin (tejmentes)
• 15 dkg porcukor
• egy zacskó vaníliáscukor
• rumaroma vagy rum

A tetejére:

• kb 15 dkg bevonó csokoládé (étcsoki, mert az többnyire tejmentes) és 5 dkg tejmentes margarin vagy kókuszzsír

Érdemes először a krémet elkészíteni, mert annak hűlni kell. A tejben felfőzöm a pudingport, kézmelegre lehűtöm (vízfürdőben lehet gyorsítani – de ne hagyd megbőrösödni, kavargasd, hogy homogén maradjon!), majd a puha margarinnal és a cukorral jól kikeverem, vaníliás cukorral és rummal ízesítem. Ha túl melegen teszed bele a margarint meg a cukrot, akkor ezek megolvadnak, az egész folyósabb lesz, mint kéne, és nem tudod jól használni.

A tésztához a mézet és a cukrot tejben, a margarinnal összemelegítem, homogénné olvasztom. Ha elolvadt szépen minden a tejben, akkor húzd le a lángról, nem érdemes felforralni. A szárazanyagokat összevegyítem, a felét beleteszem a meleg cukros-tejes folyadékba, elkeverem, majd apránként hozzáadom a többit is, és így egy jó kis tömör tésztát kapok a lábosban. Ezt borítom ki a lisztezett deszkára, kicsit átgyúrom. (Elsőre ragacsosnak tűnik, de ahogy hűl, lisztes kézzel jól kezelhetővé válik.) Három részre osztom. Kivágok a gáztepsi méretének megfelelő méretű négy darab lapot sütőpapírból.

Az elsőre ráteszem az első gombócot, a kezemmel elkezdem hengergetni, hogy könnyebb legyen majd téglalap-formára nyújtani. Kicsit lelapogatom, ráteszek egy másik sütőpapírt, és a két papír között kinyújtom.

Próbálok ügyelni arra, hogy lehetőség szerint minél kevésbé legyen szabálytalan a formája. Ha mégis az lesz – kinek ne lenne az? –, akkor vágj le belőle nyugodtan a kilógó részeken és illeszd őket azokra a sarkokra, ahova nem jutott tészta.

Papírral együtt emeld be a tepsibe, a tetejéről vedd le a papírt, meleg sütőben kb 200 fokon süsd meg, ügyelj, hogy ne égjen oda. (Hamar megsül.) Ugyanígy nyújtsd ki a többi lapot is, és süsd is meg azokat. Amikor kiveszed a sütőből, mindig tedd félre papírostul, várd meg, míg kihűl, ne akard róla levenni a papírt.

A közben kihűlt krémet két részre osztom: egy deszkára helyezem, már a papír nélkül, az első tésztalapot, elegyengetem rajta a krém felét; erre jön a második lap, picit finoman rá is nyomom a krémre, erre a krém másik fele, majd a harmadik lap. A legszebb, legegyenletesebb lapot hagyom a tetejére. Ha van egy napom, akkor ilyenkor teszek rá egy nagyobb könyvet, ami kicsit lesúlyozza, hüvösre (kamrába) teszem, és csak másnap kenem rá a mázat.

A margarinban felolvasztom a csokoládét, a sütemény tetejére csorgatom, és széles pengéjű késsel elkenem. A felszeleteléssel mindenképpen kell várni, hogy a krémtől újra megpuhuljon a tészta. Ha túl sok csokiból készíted a tetejére a mázat, akkor nehezen szeletelhetővé válik.

Ez a süti annyira autentikus lett, hogy a gyerekeim alig hitték el, hogy ők is ehetnek belőle.

Zserbó – gluténmentesen, tejmentesen, tojásmentesen

Az én családom a krémes sütiket jobban szereti, mint a diósakat, de a sok évnyi diéta után minden olyan süteménynek örülnek, amit szabad enni. A zserbó ugyan klasszikusan kelt tésztából készül, és a sikér hiánya miatt sosem lesz tökéletes, mégis szívesen ajánlom, hiszen itt nem szükséges, hogy a tészta úgy megkeljen, mint egy fánknál vagy egy foszlós kalácsnál. Igazság szerint egy kicsit olykor szíjasabb lesz a tészta – de nem is mindig, szóval érdemes vele kísérletezni.

Hozzávalók:

40 dkg, gluténmentes süteményekhez való lisztkeverék (az előző receptben megírtam, én melyikeket szoktam használni, ezek biztosan jók), egy kis zacskó gluténmentes porélesztő, 20 dkg tejmentes margarin, 1 dl rizs- vagy mandulatej, 8 dkg porcukor, csipet só, csipet szódabikarbóna.

A töltelékhez 15 dkg darált dió és 15 dkg porcukor összekeverve, egy üveg baracklekvár (lehetőleg homogén, ha nem az, kicsit turmixold meg – ha ettől túl folyós lesz, tedd szitába és szűrd le, a sűrűjét használd majd fel).

A tetejére 5 dkg tejmentes margarin és 15 dkg ét bevonócsokoládé (tejmentes).

A szárazanyagokat, köztük az élesztőt is, elvegyítem egy tálban. A margarint belemorzsolom (mint a linzertésztáknál), majd hozzáadom a megmelegített rizstejet, és ki hogy szereti, fakanállal, dagasztógéppel, kézzel – mindenesetre homogén tésztává dagasztom.

Három részre osztom a kész tésztát, kinyújtom az első lapot (itt is érdemes a tepsi méretére vágott sütőpapíron dolgozni, és azzal együtt emelni át a lapot a tepsibe, de a tetejére nem kell papír, mert ez nem ragacsos tészta, elég könnyű dolgozni vele). A tepsibe helyezett első lapot villa hegyével finoman megszurkálom (ha teflon a tepsi, akkor inkább ne tedd). Megkenem lekvárral, erre szórom a cukros dió felét. Ráhelyezem a következő lapot (ezt már sodrófára tekerve emelem át, ha kicsit szakadna, nem baj, igazítsd össze a tepsiben újra), erre is lekvár és diós cukor jön, majd a harmadik lapot teszem a tetejére. Ezt is finoman megszurkálom. Ha jó meleg a konyhád, hagyhatod egy fél órát-órát ilyen állapotban kelni. Ha nem elég meleg a konyha, akkor csak most gyújtsd be a sütőt, és a még hideg sütőbe tedd be a tepsit, mert akkor kicsit kel is. Nekem gőzpárolóm is van a konyhámban, abban is kiválóan lehet keleszteni tepsistül a zserbót. A lényeg, hogy a végén megsütöd, rózsaszínre.

A zserbó titka, hogy jókor kell kivenni – ne maradjon nyers a közepe, de ne is száradjon ki. Ha szép rózsaszín a teteje, akkor gyanús, hogy jó lesz.

A tetejére a mézeskrémesnél leírt módon kerül a máz, másnap érdemes csak felvágni. Viszont sokáig eláll dobozban, ellentétben a mézeskrémessel. Már ha ez egyáltalán szempont.

Hókifli – gluténmentesen, tejmentesen, tojásmentesen, mandulásan

A klasszikus karácsonyi, apró mandulás kifliket (hókiflinek is ismerik) el lehet készíteni mentes hozzávalókból, tojás nélkül. Ugyanennek a töltött változatát (amit dióval vagy lekvárral, gesztenyével szoktak tölteni) már elég nehéz megsütni, mert a töltéshez a tésztának rugalmasnak kell lennie (félbe kell hajtani, rá a töltelékre) – márpedig sikér és tojás nélkül ez ritkán szokott sikerülni.

Én tehát csak az apró, tömör, porcukorba forgatott kifliket sütöm, mégpedig ebből a tésztából:

330 g liszt (mentes), 85 g porcukor, 250 g tejmentes margarin hidegen, 120 g darált mandula, csipet só. Lehet több mandulát és kevesebb lisztet is tenni bele, főleg, ha mandulaliszted van, azaz nagyon finomra őrölt mandulád, csak persze az drágább lesz.

A szárazanyagokat összevegyítem, ebbe morzsolom a margarint, majd néhány gyors mozdulattal (ha nagyon szükséges, 1-2 kanál rizstejjel) homogén masszává gyúrom, hűtőben pihentetem egy órát. Utána rizsliszttel megszórt deszkán kukacokat sodrok belőle, azokat kis darabokra vágom és kifli alakúra hajlítom, kb 180 fokon rózsaszínre sütöm, és még forrón – óvatosan, mert törik – porcukorba kiszedem, abban megforgatom.

Ugyanebből a tésztából kiváló linzereket vagy islereket is lehet sütni.

És akkor végül néhány szó az alapanyagokról: épp elég macera, hogy diétásan kell étkeznie a családnak. Ha lehet, nem szabad a beszerzések túlbonyolításával újabb terheket tenni a vállunkra, főleg nem ünnepek előtt. Én csak olyan alapanyagokból sütök és főzök, amik a legegyszerűbb helyeken – bár fizetnének ezért, hogy ezt leírom! – a Tescóban, az Aldiban megkapható. Azért ezt a kettőt írom, mert az a tapasztalatom, hogy ez a két áruházlánc viszonylag felkészült mentes alapanyagokból. És igen, eszünk margarint. (És cukrot is.) Nem jókedvünkben tesszük, hanem azért, mert ez elérhető, olcsó, és a mi diétánkba illeszkedik.

Az én mérlegemen többet nyom a latban, hogy a gyerekek meg a férjem boldogok, mert a nagyi-féle sütit ehetik, mint az, hogy az a húsz deka margarin bekerül a szervezetükbe (majd ki is kerül belőle).

De persze minden családnak más és más a saját belső mérlege. A tapasztalatom az, hogy a kókuszzsír, mivel merev nagyon, nem mindenhez alkalmazható jól – például a mézes krémeshez a vaníliapudingot nem tudom vele kikeverni habosra. A linzertésztákban meg nem morzsolódik el igazán jól. De például a csokimázhoz jó.

Süssetek, hogy több legyen a boldogság a világban!

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

„Most nincs kedvem!” – Sosem értettem ezt a mondatot. Olyan gyerek voltam, aki mindenre kíváncsi volt, mindent meg akart ismerni. Akinek nem számított, ha esik, ha fúj, mert ha épp úszni akartam a Tisza-tóban, hát úsztam. Miközben a barátaim annyit mondtak: „Nincs kedvünk!” Furcsa gyerek lehettem, és biztos vagyok benne, hogy nem volt könnyű velem. Az a fajta kissrác voltam, aki úgy érezte, nem illik be sehova, nincs otthona. Pedig volt, csak később találtam rá.

Egyéves koromtól élek Magyarország különböző városaiban – Tatabányán, Karcagon, Kisújszálláson, Pilisvörösváron, Tiszaörvényen és Tiszafüreden –, de Leningrádban, a mai Szentpéterváron születtem. A vándorlásnak egyszerű oka volt: a vágy és a származás. Vágy a szebbre, a jobbra, az otthonra.

A szüleim orvosok voltak, akiknek mindig az volt a vágyuk, hogy kertes, családi házban élhessenek. A szolgálati lakásuk viszont nagyon messze állt a vágyottól. Addig mentek, amíg meg nem adatott nekik, hogy úgy és olyan helyen éljenek, amilyenre vágytak. Kisújszálláson állapodtak meg, itt éltünk először családi házban.

Édesanyám magyar és édesapám ukrán származása meghatározta az életemet. Van bennem valami kettősség, egy megszelídíthetetlen ellentét, akárcsak az évszakokban.

A teleim Pilisvörösvárhoz, a nyaraim pedig Ukrajna egy kedves kis falujához, Mizocshoz kötődtek. A természet szeretetét a nagyszüleimtől kaptam. Láttam, hogyan szedik a gombát a mezőn, hogyan termesztenek a kertben paprikát, paradicsomot, és hogyan gondozzák a teheneket, pulykákat. Náluk tettem szert egy különleges képességre: remekül utánzom a pulykák hangját, de most nem mutatom meg, mert nagyon hangos. (nevet) Láttam, ahogy ukrán nagymamám reggelente friss paradicsomért megy ki a kertbe, és boldogan hozza be a konyhába. Sikerélményt adott neki, hogy friss, a két kezével gondozott zöldséget tehet az asztalunkra. Láttam, ahogy kapál, ültet, locsol és közben néha megsimogat egy-egy levelet, termést. Azt hiszem, az a kis kert érezte, hogy szeretik.

Figyeltem a természetet, a zöld millió árnyalatát, a levelek formáját és a rajtuk lévő kusza vagy épp szabályos kis ereket. De a legnagyobb erőnek a vizet tartottam.

Ötéves voltam, amikor apám megtanított úszni Tiszafüreden. Már akkor sem féltem a mélységtől, a víz titokzatos világától, azóta is rendszeresen kinyitom a szemem a víz alatt; ha tiszta, ha koszos, nem számít, szeretem látni a vízben rejlő életet. Január elsejét is a vízben kezdtem, a kilenc fokos La Manche-csatornában. (mosolyog) 

Szóval elég sokáig voltam kifejezetten rossz gyerek, egészen addig, amíg meg nem ismertem a legjobb barátomat, Tasi Zoltánt. (mosolyog) Előtte egyáltalán nem érdekelt a tanulás, állandóan beírásokat kaptam, intőket, figyelmeztetőket. Nem verekedtem, hanem ha kellett, inkább szavakkal bántottam. Amikor harcba szálltam a szerelmemért, Éváért, egy nálam jóval nagyobb fiúval mentem szembe, természetesen én húztam a rövidebbet. Azt hittem, gyáva vagyok. Hazamentem, sártól és veszteségtől meggyötörten. „Apu, hogyan lehetek bátor?” –  „Kisfiam, bátornak születni kell!” Ez meghatározó mondat volt, sokáig kísért, és egyszerűen nem értettem. Akkor én soha nem lehetek bátor? Én nem születtem annak? Apukám nem ismerte a körülményeket, hogy mi miatt kérdezem ezt, pedig ha tudta volna… (nevet)

A vakmerőség, a kockázatvállalás, a féktelenség, az, hogy az utolsó pillanatig kiélvezünk mindent, nem fáradunk el és nem tudunk sosem unatkozni – mind olyan jellemvonás, amit édesapámtól kaptam. Ő volt ilyen. Nekem a Tisza-tó: apám. Ahogyan ott élt igazán a szíve, ott is állt meg.

A Tisza-tónál láttam őt megnyugodni, hazatérni. Horgászott, úszott, gondtalan volt, és engem is vitt magával, én pedig mindenben benne voltam. Míg anyukám a lélekről mesélt és tanított, addig apám az életre, arra, hogy az életet szeretni kell. Két ellentétes, egymást szerető emberről beszélek, akiknek az ellentétes tulajdonságai bennem élnek.

18 évesen indultam neki a nagyvilágnak, ami az én esetemben Szolnokot jelentette és a Kereskedelmi Főiskolát, ahova nem vettek fel elsőre. Miért a kereskedelem? Hétéves lehettem, amikor eladtam apám csónakmotorját egy vadidegen embernek, nagyobb összegért, mint amit apuék terveztek. Cserébe kaptam egy kulcstartót, amit ma is őrzök. Tizenöt évesen pedig megszületett az első ötlet, amit Zoli barátommal együtt indítottunk el: az Electro Boys. Diszkólámpákat és hangfalakat gyártottunk Zoli édesapjának a műhelyében, elég sokat el is adtunk belőlük, de otthon nem örültek az ötletnek. (nevet)

„Látod, anyu? Itt ez az ötlet, menni fog, csak segítsetek, alapítsunk céget!” – „Fiam 15 éves vagy, nem hozhatsz létre egy vállalatot, neked még tanulni kell!”

Főiskola alatt, hogy megkeressem a szükséges tandíjat, beálltam a mókuskerékbe. Éveken keresztül dolgoztam alkalmazottként, de mindig tudtam, hogy számomra ez átmeneti állapot, egy kikerülhetetlen lépcsőfok. Az alkalmazotti lét biztonságot adott, de ha mindig arra vágysz, hogy szabad légy, hogy vállalkozz, akkor nem választhatod a biztonságot. Én bírom a bizonytalan helyzeteket, motiválnak. Huszonöt évesen alapítottam meg az első cégemet, de mielőtt megbízott volna az első ügyfelem, nagyon sokan utasítottak vissza vagy küldtek el. Nagy levegőt vettem és folytattam. Leporoltam magam, amit így utólag könnyű kimondani, de amikor benne vagy, pokoli nehéz…

Egy kezdőt könnyű megingatni a hitében. De a bizonyítási vágy hajtóerő, ami sokunkban ott él. Nincs benne semmi különleges, talán csak az, hogy mit kezdünk vele: eltemetjük vagy megéljük?

Amikor megbízott az első ügyfelem és kiállítottam az első számlám, éreztem, ahogy dübörög a szívem. Be is kereteztettem a legelső számlát, egyszerűen mert jó ránézni, mert többet jelent, mint egy papír… Most 41 éves vagyok, és sikerült eljutnom oda, hogy van olyan nap, amikor tizennyolc órát dolgozom, de van, hogy hétfő reggel elmegyek kirándulni, és három napig ki se nyitom a laptopot. Azért hangsúlyozom ki a számot, az időt, mert fontosnak tartom, hogy ne arról a sikerről beszéljünk, hogy hogyan kell ügyesnek lenni, hanem hogy nyugodtan ismerd meg önmagad. Ez a legnehezebb feladat. Főleg úgy, hogy körülöttünk minden arról szól, hogyan legyél jobb, szebb, sikeresebb, és ha lehet, mindezt egyszerre és egyre gyorsabban. Vannak láthatatlan és látványosabb sikerek, nem szabad alá- vagy túlbecsülni egyiket sem. A látványosabb részét, a filmezést, ami miatt te is rám találtál, részben egy szerelmi csalódásnak köszönhetem, ami munkára (pontosabban forgatásra), ezerfokos hajtásra késztetett.

Megéltem a Freud-féle szublimáció fogalmát, amikor az ember a szexuális energiáit alkotásba fordítja. Freud szerint évezredek óta ez a mozgatórugója a kultúrának.

Gyógyulásom filmje: a „Tisza-tavi top 8” – amely bekerült a Nemzetközi Filmszemlére is, de végül nem ezzel a filmmel nyertem. Két célom volt a filmezéssel. Az egyik, hogy erősítsem az ember és a Tisza-tó, a Tisza kapcsolatát. A másik, hogy megváltoztassam az emberek fejében a hozzáállást a természethez. Olyan filmet szerettem volna készíteni, ami öt-tíz év múlva is megállja a helyét, érték lesz. A legtöbb dicséretet felszínesnek tartom, az első sikeres kisfilmem után ez jutott eszembe: íme, a 15 perc hírnév! Azt éreztem, hogy ezt soha többé nem tudom felülmúlni.

Éveken keresztül hajtasz és vársz az elismerésre, a dicséretre, majd megrémülsz, ha eléred. Szerintem ez azért van, mert sokan hajlamosak vagyunk arra, hogy az elismerést célozzuk meg, és nem a mögötte levő tartalmat, az ügyet, amit a magunkénak érzünk. Mire elérsz oda, hogy megkapd, már rég nem az elismerés számít, hanem az oda vezető út, a fejlődés, a mondanivaló, mert akkor már tudod, hogy ez vagy te. Amikor jó ügyért küzdesz, már önmagában ez az érzés siker, és nem számít, hogy ezért bárki megveregeti-e a válladat. Ilyen nekem az, amikor sikerül összefogni a Tisza-tóért, amikor embereket tudok mozgósítani, hogy tegyünk együtt ezért a természeti csodáért.

A Tisza-tó nagy problémája a környezetszennyezés és az a rengeteg műanyag, amit a Tisza a vízgyűjtő területéről hoz: Romániából, Ukrajnából, Szlovákiából és a magyarok háztartásaiból. Meg kell mutatni a problémákat!

Türelmetlen természet vagyok sajnos, az említett kisfilmet mégis hat hétig forgattam és három hétig vágtam. Ha valami nem tetszett, visszamentem a helyszínre és újra felvettem. Addig ismételtem a felvételeket, amíg elégedett nem lettem az eredménnyel. Ilyenkor szinte transzban vagyok. (nevet) Tegnap éjjel is kettőkor csak azért feküdtem le, mert tudtam, hogy ma találkozunk, és ide kell érnem. (nevet) Ha egy munka fontos nekem, akkor teljes mértékig benne vagyok, akarom, és olyankor végtelen türelem lesz úrrá rajtam.

A siker érzése változó. Apukám egyik betege, aki a nyolcvanas években Kanadába költözött, rendszeresen küldte nekünk hálából a National Geographic-ot. Gyerekként faltam ezeket a magazinokat, órákon keresztül lapozgattam. Kisújszálláson már hétévesen arról ábrándoztam, hogy egyszer én is benne leszek – és amikor megvalósult, sírtam. A legelső sikerem pedig az volt, amikor eladtam apu csónakmotorját, vagy amikor megvették az egyik diszkólámpánkat, amit a barátom és én a saját két kezünkkel csináltunk. Elképesztő élmény volt, hogy valaki hajlandó érte fizetni! (nevet)

A teljesség érzését számomra mégis az adja, amire csak másfél éve találtam rá: a filmezés. Ettől kapom meg azt az érzést, amire vágytam: egyszerre kapok és adok. Tavaly nyáron egy kedves virágárus Tiszafüreden azt mondta: „Dimitry, idén sokkal több az érdeklődő! Szerintem a filmjei miatt!” (nevet)

Sok év kellett, hogy rájöjjek: a Tisza-tó kincseinek megmutatása, védelmezése és rajta keresztül a környezet óvása a feladatom.

Az indiánok hiszik, hogy a víznek lelke van, nos, én is. Erősen kötődöm hozzá, az identitásom része, ahogy egykor édesapámé volt. Ott találtam rá a lelkemre, ahol minden elkezdődött, csak közben az élet megviccelt, nagy kerülőt tett velem ahhoz, hogy megértsem, ki is vagyok… (mosolyog)

Egyrészt lehetne nem a válasz, mert mégis, hogyan lehetne összehasonlítani az almát a körtével, valahol mégis inkább igen a válasz, hiszem nincsen filmes megmérettetés, amit jobban várnánk, ismernénk, értelmeznénk, mint az Oscar. Vajon hányan tudnánk említeni legalább egy Oscar-díjas magyar filmet, és hányan Arany Pálma-díjasat?

Vajon miért nevezzük a jelenlegi filmes korszakot a magyar film új aranykorának? Talán azért, mert évek óta zsinórban jelen vagyunk a februári Oscar-gálán?

Az Oscar-díj kétségtelenül magáénak tud néhány leget, és ez segít a legendává válásban. Ez a legrégebbi, a legtöbbek által ismert, a legtöbb kaput megnyitó film, amire a legtöbb helyről érkezik alkotás.

Ebben az évben például 94 ország nevezett a legjobb idegen nyelvű (tehát nem angol) film Oscar-díjáért, ami majdnem minden második országot jelenti. De hát némileg jogosnak is tartjuk a legeket, ha a világ legnagyobb filmiparáról beszélünk.

Állandóság és változás – az Oscar rövid története

A Filmakadémia 90 éve tartó díjtörténelmében vannak állandó és változó tényezők. Az öt fő kategória (legjobb film, rendező, férfi és női főszereplő, illetve forgatókönyv) mellett a látványtervezői és az operatőri díjat is kiosztják a kezdetektől, és ne feledkezzünk meg a csak egy évet megélt legjobb némafilm-felirat díjáról sem. Hiába, az Oscar történetének kezdete egybecseng a némafilmkorszak végével... Később persze jöttek az új kategóriák, elkezdték díjazni a mellékszereplőket, a legjobb zenét és betétdalt, a hangmesteri munkát, sminket, díszletet, jelmezt, vágást. Viszont meglepően későn, csak 2001-től került a programba az egészestés animációs film; ez főleg azért meglepő, mert a legjobb animációs rövidfilmeket már szinte a kezdetektől díjazták.

A minket, magyarokat is érintő legjobb idegen nyelvű film kategória (amit idéntől legjobb nemzetközi filmnek hívnak) 1947-től van jelen a díjátadón. 2016-ban a Saul fia nyerte ezt, majd két évvel később a Testről és lélekről jutott a legjobb 5-be. (Nem is beszélve a kettő között kisfilm kategóriában győztes Mindenki című alkotásról.) Az évtizedben a jelölés előszobájának számító 9 filmes shortlisten volt még A nagy füzet, és idén itt szerepel az Akik maradtak című film. Utoljára a ‘80-as években szerette ennyire az Akadémia a magyar filmeket (Bizalom, Mephisto, Jób lázadása, Redl ezredes, Hanussen). Nemzetközi filmek ide vagy oda, az Akadémia még mindig karanténban tartja a nem amerikai filmeket. A 90 év alatt 24 esetben jelöltek nem amerikai filmet valamilyen másik kategóriában is a legjobb nemzetközi film mellett.

Kezdetekben a díjat még nem Oscarnak hívták, bár már elég korán, 1939-ben megvolt a keresztelő. A név eredete legendás homályba vesz.

A leginkább ismert és közkedvelt eredettörténet az Akadémia könyvtárosához, Margaret Herrickhez köthető, aki a szoborban nagybátyját, Oscart vélte felfedezni. Magáénak tartja a névadást ugyanakkor a ’30-as évek ismert hollywoodi újságírója, Sidney Skolsky, valamint Bette Davis is, aki az Akadémia korai elnökeként állítja, a szobor hátsó fele férjére, Harmon Oscar Nelsonra hasonlított.

Tengernyi filmből a legjobbat

Hogy ma egy évben hány film készül, megszámlálhatatlan, de az biztos, hogy évről évre egyre több. Ezért érthető, hogy bizonyos feltételeknek meg kell felelni ahhoz, hogy egy film egyáltalán részt vehessen a megmérettetésen:

1. Legyen legalább 40 perc hosszú (leszámítva természetesen a rövidfilm-kategóriákat),
2. Hordozó anyaga legyen a korábbi, kópiáknak megfelelő technikai feltételeknek vagy a mai digitális protokollnak megfelelő,
3. Játsszák hét egymást követő napon Los Angeles megye valamelyik nyilvánosan üzemelő mozijában (az idegen nyelvű filmek kategóriájában természetesen angol felirattal), ahol a belépésért jegyet kérnek,
4. A filmet a helyi szokások szerint hirdessék (tehát nem elég azt zártkörűen vetíteni),
5. Stáblistáján a teljes, hivatalos alkotói névsoron túl szerepeljen a kvalifikáló megyei vetítések pontos helye és időpontja,
6. Világpremierje filmszínházi körülmények között (TV-, DVD-, internetes megjelenés kizárva) az adott naptári évben, jelen esetben 2019-ben történjen.

Ahogy az az utolsó pont megfogalmazásából kitűnik, ez a szabály nincsen rendesen felkészülve az egyre nagyobb teret hódító streaming-szolgáltatók filmjeire. Noha ezeket a filmeket ugyanazok az alkotók készítik, akik korábban a nagy stúdióknak dolgoztak, a forgalmazás és megtekintés módja sokat változott a Netflix és társai megjelenésével. (A jelenleg zajló vitát –mi számít igazán filmnek, mi része a kánonnak) – később külön cikkben tárgyaljuk.

A 6. pont szigorú kötöttsége mellett az elmúlt évtizedekben kialakult néhány puhább szabály, szokás is, és éppen ezek azok, amelyek kirajzolják a díj tipikus karakterét.

Vannak például olyan alkotók, akik ritkán tudnak úgy filmet készíteni – vagy szerepelni benne –, hogy az a következő évben ne lenne ott a jelöltek között.

A színészek közül ilyen például Meryl Streep, aki eddig a legtöbb jelölést kapta, szám szerint 21-et. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben véleményvezér lett Hollywood A-kategóriás színészei között is, és a legtöbb, éppen forrongó témában is az ő véleménye dominál. A férfiak csúcstartója Jack Nicholson, aki 12 jelölést kapott az elmúlt 50 évben. Először ugyanis 1969-ben izgulhatott, de a Szelíd motorosok mellékszerepéért még nem kapott szobrot, csak hat évvel később, a Száll a kakukk fészkére főszerepéért.

A fonák oldal és a Popcorn-Oscar

Az Oscar-díjnak vannak olyan jellemzői, amelyekre a stúdiók rá is játszanak. Nem árt, ha egy film szentimentális (Elfújta a szél, A Gyűrűk Ura: A király visszatér), igaz történeten alapul (Titanic), vagy valamilyen életrajzi témát dolgoz fel (Az angol beteg, Egy csodálatos elme, Amadeus). Oscar bácsi nem szereti a vígjátékokat, az idei kilenc legjobb filmjelöltből is csak egy nevezhető biztosan (Jojo Rabbit), egy másik pedig kis jóindulattal (Élősködők) vígjátéknak. Történelmi távlatokban is rendre drámai alkotásokat kapják meg a legjobb film díját (Ben Hur, Schindler listája). Egyes rosszmájú híresztelések szerint pedig elég egy valaha élt híres ember szájába adott érzelemdús monológ a legjobb színésznő-díjhoz.

A kiszámíthatóság mellett a középszerűség is gyakori vád.

A legjobb film kiválasztásának metódusa is afelé tendál, hogy ne a legtöbbek által kedvelt, hanem a legkevesebbek által nem szeretett, mondhatni, a legkevesebb vizet zavaró alkotás nyerjen. Így volt ez tavaly is, amikor a kedves és tanulságos, de semmi újat nem mutató – azonban megtörtént eseten alapuló – Zöld könyv nyert a műfajilag innovatív kosztümös A kedvenc vagy a formai bravúrokat felvillantó lírai mestermű, a Róma helyett.

Mindezek ellenére mégsem Oscar kedvencei a legnézettebb filmek. Vagy fordítva: az igazán közönségbarát filmeket nem szereti az Akadémia.

Korábban ez nem vált ketté ennyire, például a nyolc szoborig jutó Elfújta a szél reálértéken minden idők legnagyobb bevételt hozó filmje. Ez az egybeesés ma már elképzelhetetlen. A New York Times két évvel ezelőtti összesítése szerint az elmúlt 30 évben ez a két irány egyre jobban elkülönül. A valamilyen kategóriában jelölt filmek közül egyedül a Titanic tudta átlépni az egymilliárd dolláros bevételi álomhatárt, miközben minden idők 10 legnagyobb bevételt hozó filmjéből négyet az a Marvel Stúdió készített, amely szuperhős képregény-adaptációkat gyárt futószalagon (az elmúlt 11 évben 23 mozifilmet, plusz sorozatokat). Az arany szobrok osztásánál azonban legfeljebb a technikai díjakért tud sorba állni.

Nem véletlen tehát, hogy tavaly nyáron az Amerikai Filmakadémia több más közönségbarát intézkedés mellett bejelentette, hogy létrehozza a legjobb népszerű film kategóriát, ami ráeresztené az Oscarra a Pókember legújabb feldolgozását vagy a Mamma mia 2-t. Az ilyen filmekhez – főleg a főbb kategóriákban – az Akadémia túl elitista. A kezdeményezés egyelőre nem járt sikerrel, az Akadémia visszakozott. Azonban ez a meccs valószínűleg még nincs lejátszva. Sokak szerint a háttérben az egyre terebélyesedő The Walt Disney Company lobbiereje húzódik meg. A mára Hollywood legbefolyásosabb stúdiójává növő cégcsoport magáénak tudhatja többek között a Pixar-animációk, a Marvel vagy a Lucasfilm (Star Wars-történetek) jogait és még tengernyi más népszerű filmet, ami a kommercializálódás mellett szól.

Az Oscar-díjon rendre számonkért kérdés a bőrszín szerinti egyenlőségé.

A díj 90 éve tartó történetében a jelöltek mindössze 6%-a volt színesbőrű, miközben a bemutatott filmek és történetek arányaiban ennél többet indokolnának. Régen nem volt ritka a fehér színészek feketére maszkolása, ami ma már elképzelhetetlen. Viszont még ma is több fehér színésznőt díjaztak ázsiai karakter eljátszásáért, mint amennyi ázsiai színésznőt bármilyen szerepért. Noha a tendencia egyértelműen változik, az „Oscar so white” beszédtéma évről évre felüti fejét. A négy évvel ezelőtti gálát Spike Lee, fekete bőrű rendező és Jada Pinkett Smith, Will Smith színész-felesége is bojkottálta –- noha egyikük sem volt jelölt abban az évben –, amiért zsinórban másodszor nem került a legjobb színészi kategóriákba fekete jelölt. Mások (például Charlotte Rampling, azévi jelölt angol színésznő) ebben a fehérek elleni rasszizmus jeleit vélik felfedezni.

Azért van remény egy jó Oscarra

Mindezek ellenére mégis minden filmrajongó számára piros betűs ünnep a díjátadó napja, ami idén február 9-re esik. Az élen 11 jelöléssel az a Joker áll, ami képregényfilm-alappal rendelkezik, de sokkal inkább egy személyes drámára hasonlít. Nyomában van azonban 10 jelöléssel Martin Scorsese maffiatörténete, A keresztapát megidéző Az ír, valamint az 1917 című háborús film és Quentin Tarantino hommage-a a hatvanas évekről, a Volt egyszer egy... Hollywood. Érdemes lesz még figyelni a sokadik feldolgozását élő Kisasszonyokra, a remek színészi játékkal készült Házassági történetre és a szintén hat jelölésig jutó koreai Élősködőkre.

– Határozott, autonóm, céltudatos személyiség képe bontakozott ki bennem rólad. Ez mennyire köszönhető a szüleid nevelésének, és mennyire fakad belőled?
– A családhoz ennek mindenképpen köze van: az embert, különösen, ha látássérült, meghatározza, mit kap a családjától, mit visz el abban a bizonyos batyuban, amikor felnő. Én nagyon szerencsés vagyok, mert teljes családban nevelkedtem, amely értékekre nevelt. Nagyon nyíltan kommunikáltunk egymással minden tekintetben, testvéreimmel összetartásban élünk a mai napig. Én vagyok a legfiatalabb: a bátyáim kettő és kilenc, a nővérem pedig 12 évvel idősebb nálam. Nem babusgattak, hanem mindenbe bevettek: bunyóztunk, vittek mindenfelé, biciklizni, úszni, síelni, lovagolni. Teljes értékű életet élhettem velük.

Amikor megszülettem, a szüleimnek rengetegen tanácsolták, hogy adjanak speciális gondozásba – de ők soha nem akarták, hogy elszakadjak tőlük. Arra törekedtek, hogy mindent megéljek velük, ugyanúgy, mint egy látó kisgyerek. Nagyon nehezen, de sikerült elérniük, hogy ne kerüljek el otthonról.

– Nyílt, barátságos embernek tűnsz, velem is nagyon közvetlen voltál, amikor először találkoztunk.
– Sokan azt gondolják, hogy ha valaki látássérült, akkor bezárkózik. Nekem az volt a célom, hogy ne azt lássák, hogy nincs életkedvem, hanem hogy egy teljesen normális életű ember vagyok, aki ugyanolyan értékeket akar képviselni, mint bárki más. Azért én sem mindig vagyok nyílt: van olyan helyzet, amikor bezárkózom. Attól függ, hogy ki mit hoz ki belőlem.

– Ha valakinek az egyik érzékelési módja kiesik, a többi felfokozódik – gondolod, hogy az intuíciód „kiélesedése” ennek köszönhető?
– Évekig megfigyeltem magam, hogyan reagálok helyzetekre, megbeszéltem a látókkal, hogy ők mit láttak valakinek az arcán, és én mit éreztem az illetővel kapcsolatban. Ez mindig jól egyezett, és rájöttem, hogy én is el tudom már dönteni, ki milyen személyiség, főként a hangjából ítélve. Sok esetben már nincs velem látó, így muszáj egyedül megítélnem, hogy milyen az illető.

– Úgy érzékelem, hogy biztonságban érzed magad az emberek között, kerek a világod.
– Igen, nagyon jóban vagyok magammal és a világgal is. Bevallom őszintén, nem igazán tartom látássérültekkel a kapcsolatot, és nem azért, mert nem akarom, hanem mert egyszerűen én annyira a látók között élek, hogy nem nagyon találkozom a sorstársaimmal. Viszont amikor 14 évesen részt vettem egy bentlakásos közlekedési tréningen, rácsodálkoztam arra, hogy egyes látássérültek szerint „mindenki rossz, mert én nem látok”, „mindenki szerencsés, csak én vagyok szerencsétlen”. Sajnos, ha valakit már kisgyerekként beadnak egy kollégiumba, egy burokban szocializálódik, ahol mindenki ugyanazzal a problémával küzd. Számára kikerülni a világba sokkal nehezebb lesz. Nagyon sokat számít tehát a környezet. Én azt gondolom, hogy az én helyzetemről senki nem tehet, elfogadtam önmagam, a hozzám közel állók is elfogadtak, és azon dolgozom, hogy mások is teljes értékű emberként kezeljenek. Az a megdöbbentő, hogy nekünk ezért dolgoznunk kell.

– Alig hat hónapra születtél, ezért lettél „aliglátó”. Mesélsz kicsit a születésed körülményeiről?
– Anyukám várandósként kapott egy fertőzést a kórházban, ami sajnos olyan súlyos volt, hogy korábban meg kellett születnem. Keszthelyről átvittek minket Zalaegerszegre, ott tudtam megszületni. Az első 72 órában az életemért küzdöttek, majd sokáig voltam inkubátorban, hogy beérjem azokat a babákat, akik kilenc hónapra, egészségesen születnek. Pécsen többször műtötték a szemem, de sajnos nem sikerült a műtét. A bal szememmel semmit sem látok, a jobb szememben van egy nagyjából 9 százalékos látásmaradvány. Nehéz elmondani, mert nem tudom, milyen látni. De az arcod körvonalait látom, érzem a fényeket, a színeket, itt, a teremben látom, hogy ez a csésze világosabb, mint az asztal.

– Mit tudsz megcsinálni egyedül, és mi az, amiben segítségre van szükséged?
– A hajamat, a sminkemet, amit ma látsz, azt én csináltam. A szemhéjamnál a kihúzást még sajnos nem tudom egyedül, ebben anyukám segít. A főzést is tanulnom kell még. De egyedül öltözködöm, megyek el bevásárolni – nagyon igyekszem.

– Az ország csak 2012-ben ismert meg, amikor 17 évesen a Voice című tehetségkutatóban szerepeltél, de már sokkal régebb óta, 8 éves korodtól énekelsz. Ez hogyan kezdődött?
– Apukám mondta mindig, hogy nagyon szép a hangom, érdemes lenne ezzel foglalkozni. Édesanyám inkább óvott volna az esetleges csalódásoktól. Minden évben vittek az iskolából versenyekre, ahol bár megyei szinten aranyminősítést kaptam, fájó pont, hogy országos népdalversenyre valahogyan, akármit csináltam, sohasem jutottam el. Aztán 16 évesen, még a Voice előtt részt vettem Hévízen egy kisebb tehetségkutatón, amit megnyertem. Az egyik zsűritag Keresztes Ildikó volt, ő biztatott, hogy foglalkozzam ezzel komolyabban is. És ekkor jött a Voice.

– Hogy emlékszel vissza a műsorban töltött időszakra? Éppen 7 éve volt az emlékezetes párbaj Pál Dénessel, amelyből végül ő került kis győztesként.
– Félénk voltam és tapasztalatlan. Már akkor is tudtam, mit szeretnék, csak sokkal bizonytalanabb voltam. Nagyon szerettem és szeretem, amit csinálok, szeretetből énekelek, nem a versenyzés hajtott. A dalunk így inkább lett duett, de nem is volt igazán versenydal.

– Bár a műsorból kiestél, elindult az énekesnői karriered. Mikor költöztetek Budapestre?
– Eleinte ingáztunk, de nem lehetett bírni a rengeteg autózást a fellépésekre, így végül a munkák végett felköltöztünk a szüleimmel, úgy, hogy a várvölgyi otthonunk is megmaradt.

– Nagyon elfoglaltnak tűnsz. Az éneklés mellett a 2014–15-ös „főállású angyalságod” óta különböző kampányokban veszel részt, aktív a társadalmi szerepvállalásod. Mi most számodra a prioritás?
– Szerencsére rendszeresen hívnak énekelni, de az elsődleges az úgynevezett esélyegyenlőségi aktivista szerepem. Nem én találtam ki, de tudok vele azonosulni, és szívesen állok olyan ügyek mellé, amelyek valóban kiszélesítik a látássérültek lehetőségeit. Ilyen volt az Informatika a Látássérültekért Alapítvány Lapról hangra projektje, amelyet egy éven keresztül népszerűsítettem a Vodafone Főállású Angyalaként. Számtalan megkeresés érkezik, de aminél azt érzem, hogy nincs mögötte tartalom és szív, azt nem tudom segíteni.

– Mi az az ügy, ami mellé a legutóbb odaálltál?
– A Dorko Loyalty is Royalty kampánya a vakvezető kutyák kiképzését támogatja már ötödik éve. Eddig akár 5 évet is várt egy látássérült arra, hogy kutyát kapjon, a kampánynak köszönhetően viszont ez a várakozási idő lecsökkent nagyjából 3 hónapra. Én a kampány kiemelt arca vagyok, a rendezvényeken való megjelenés, a figyelemfelhívás a dolgom. Nagy igény van ezekre a labradorokra, szerencsére Magyarországon különösen jó a képzésük. Fontosnak tartom emellett az érzékenyítő előadások tartását, óriási igény van rá, csak nem tudok önerőből vidékre utazni. Hosszabb távú célom egy saját projekt elindítása is.

– Feltűnt, hogy a fehér botról szeretnéd levenni a stigmát, szinte divatkellékként használod a képeiden. Az sem titok, hogy komolyan veszed a sportolást és mindig nagyon igényes a megjelenésed. Miért fontos ez számodra?
– Ezt szintén a sztereotípiák elkerüléséért kezdtem el, meg persze magam miatt is: hogy ne azt lássák, hogy itt van egy vak ember, hanem hogy itt van egy jó nő.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Látom a falon lévő fotókból, hogy Blanka díjlovagol. Ön is különleges kislány volt?
– Engem minden érdekelt! Néptáncoltam, zeneiskolába jártam, karatéztam, jazzbaletteztem, agyagoztam. Egy borsodi kis faluban nőttem fel, stewardess szerettem volna lenni, mert vonzott a világ megismerése. Jó, hogy amit most csinálok, abban az utazás mellett a visszatérés is megvan a gyökerekhez, hiszen a szőlő miatt sokat vagyok kint az ültetvényeken, de emberekkel, gazdasággal és stratégiával is foglalkozom, sőt, a címketervezésben ott a kreatív vonal is…

– Már fiatalon szívesen vezetett, terelgetett másokat?
– Szervező típus vagyok. 16 évesen nem engedtek be Egerben egy Kispál-koncertre, mert megtelt a klub, ezért legközelebb én szerveztem a Kispál-koncertet. Nem másoktól várok megoldást, szeretem én generálni a változásokat, és ebbe mások mentorálása is beletartozik.

– Még egyetemista volt, amikor már felelősségteljes állást bíztak önre.
– Kitaláltam egy borklubot, és megkerestem a győri Bortársaságot, hogy támogassanak ingyen borral, mondván, mi, fiatalok vagyunk a jövő fogyasztói, nemsokára elkezdünk pénzt keresni, és hozzájuk megyünk majd bort venni. Ez a szemlélet annyira megtetszett nekik, hogy felkértek üzletvezetőnek. Később egy banknál az első női területi képviselő, majd egy autókereskedő cégcsaládnál kereskedelmi igazgató lettem.

– Mikor jött be az életébe a minőségi bor?
– Diákként átlagos fogyasztó voltam, de megtetszett a bor logikája. Szeretem a dolgok ok-okozati összefüggéseit. Elmélyültem a témában, s láttam, mi miért van úgy a szőlőtelepítéstől kezdve a palackozásig, ahogy történik.

Tetszett, hogy felismertem: a jó vagy a rossz bor nem a véletlen vagy a szerencse műve.

Részt vettem a londoni Masters of Wine képzésben, ahol hét éven át sok más mellett kóstolás alapján fejtettük vissza a sztorit a talaj kiválasztásáig, a hőmérsékletig, a művelési módig. És ez odafelé is működik, mint egy végtelen játszótér. Ma is szeretek házasításokkal foglalkozni, hogy az alapborokból kihozzuk a maximumot: a tökéletes kombinációt, a 360 fokos élményt. A természettel együtt dolgozva motiválom a bort. Szeretem mindenből és mindenkiből a legtöbbet kihozni.

– Hogyan fogadták a borászok mint kívülről érkező szakembert?
– Eleinte sokan nem értették, mit szeretnék, de mára elismerik a tudásomat és a munkámat. Az idő nekem dolgozott, és az eredmények is magukért beszélnek. Rájöttek, hogy őszintén segítem őket, nem versenyzek velük, ez egy win-win szituáció. Az ilyenekben hiszek.

– Itthon vagy nemzetközi szinten könnyebb kialakítani ezeket a helyzeteket?
– Egyik fronton sem könnyebb vagy nehezebb, ez nem országhatárfüggő. Kivéve, ha nagy a kulturális különbség. Tudatosan és fókuszáltan utazom, részben a magam fejlesztése miatt, részben pedig, hogy kint is tudják: mindig számíthatnak rám. Igyekszem mindenhol jó nyomot hagyni.

– Két évtizede mozog a szakmában és fejleszti magát – mennyire fontos ezt a tudást továbbadni?
– Folyamatosan vissza is kell adni abból, amit kapunk. Már a Kispál-koncert szervezése sem csak rólam szólt, hanem egy közösségről.

Attól, aki kap, de nem ad, hosszú távon az élet elveszi az adományait.

– Miket tart a siker legfontosabb összetevőinek?
– Az alázatot, a tudatosságot, és azt, hogy az ember a lelkével harmóniában legyen. Minél többet dolgozik valaki, annál többször lesz szerencséje, ezt akkor tanultam meg, amikor padlón voltam. Akkor is önmagam voltam a változás kulcsa.

– Ezek szerint volt „legnehezebb időszaka”. Mi segített túljutni rajta?
– 2015-ben megkaptam Az év női vállalkozója díjat – érdekes, de pont előtte, 2013-14-ben vívtam a legkeményebb harcaimat. Elváltam, iskolába ment a lányom, a munka frontján is nehézségekkel küzdöttem. Nem voltam harmóniában magammal. Aztán két támogató mondat két általam sokra tartott nőtől segített visszatalálni önmagamhoz.

– Kik voltak ők, és melyek a mondatok?
– Ószabó Orsolya fejvadász-szakértő mondta, amikor már feladni készültem a boros hivatást, hogy higgyek magamban, komoly értékeim és képességeim vannak, ne menjek az alá a szint alá, ahová tartozom. Laky Andrea, az év akkori női menedzsere pedig azt tanácsolta: mindig mindent pályázzak meg, hogy mások is tudjanak a teljesítményemről. Akkor Az év női vállalkozója-pályázatra kiírtam magamból mindent, és meg is nyertem a díjat, pedig korántsem nekem volt a legmagasabb árbevételem. Mára nekem is fontos cél lett mások mentorálása, van is egy Facebook-csoportom az ágazatban dolgozó nőknek, több mint kétszáz taggal. Programokat szervezünk, támogatjuk egymást.

– A most átvett díj milyen feladatokat, felelősséget jelent a jövőre nézve?
– Megerősít abban, hogy tanulni kell, lépést tartani a világgal. Küldetésemnek tekintem, hogy a magyar bort minél szélesebb körben a kultúra részéve tegyem itthon és külföldön.

A magyar bor által szerettem bele a borok világába, ezt az ügyet vallom magaménak. Ahol vagyok, ott van velem a magyar bor is, az én sikerem a magyar bor sikere is, és ez felelősség.

Konkrét idei tervem pedig, hogy – a díjtól függetlenül, mert már előtte elkezdtem szervezni – Masters of Wine túrát hozok hazánkba: várhatóan húsz komoly nemzetközi szakember jön augusztusban, bemutatjuk nekik a borainkat, borvidékeinket.

– Mit fog nekik mondani a magyar borokról?
– Azt, hogy izgalmasak, és érdemes minél többet felfedezni belőlük – mint egy kincsvadászaton! Le kellene tisztítanunk a borpiacunk üzeneteit, hogy a boraink méltó helyükre kerüljenek a fogyasztóknál. Nemrég magyar népmesékben meséltem el a magyar borokat. Például azt, hogy Magyarország a borkirályság, mert nálunk lakik a borok királya, a királyok bora, az aszú. Van három fia: a hárslevelű, a muskotály és a legkisebb, a furmint, aki úgy döntött, hogy nem lesz aszú, hanem elmegy szerencsét próbálni száraz borként a világban.

– Önhöz milyen bor illik?
– A kevésbé erőszakos borokat szeretem. Az a jó az itthoni borokban, hogy szinte mindenki találhat nekivalót. Annyira sokszínűek, hogy minden személyiséghez passzol egy „borszemélyiség”.

Majdnem annyi borunk van, ahányféle ember él nálunk.

Van olyan nap, hogy 150 félét kóstolok, de általában a 30-40 a jellemző. És nem csak a drága borokat szeretem. Nyáron boldog vagyok egy Irsai-fröccsel is! Egyik nap a legkomolyabb francia chateau-k tulajdonosainál kóstolok, másnap kimegyek a szőlőmunkásokhoz és beállok közéjük metszeni. Mindkettőben jól érzem magam, egyikben sem vagyok kívülálló.

– Vidéki lánynak vagy nagyvárosias hölgynek vallja magát?
– Vidéki lánynak, aki kozmopolita életet él és jól érzi magát az egész világban, de mindig szeret hazajönni, és várja, hogy meglássa Budapest fényeit. Klasszikus Y-generációs, 21. századi nő, akinek nincs olyan, hogy országhatár. Szeretem a szabadságot, elég kinézni az irodám ablakán. A bornál sem tartom helyesnek, ha valaki klisékben beszél, hogy csak ez vagy csak az a jó. Annál sokkal színesebb az élet és mi, emberek, hogy uniformizáltan lenne jó bárkinek bármi.

– A gasztronómia más ágai is foglalkoztatják?
– Ma kenyérsütő workshopra megyek, mert a kenyér is izgat. Bor és kenyér… S persze szeretek főzni, falusi lányként a szombatjaimat csirkekopasztással töltöttem, hogy legyen hús a vasárnapi levesbe.

– Nehéz úgy rendezni a sok teendőt az életében, hogy ne kioltsák, hanem erősítsék egymást?
– Igyekszem egyensúlyt találni, tudom, mikor miből töltekezzek, és alapvetően olyan dolgokat csinálok, amiket szeretek. Doppingol, ha tanulnom kell vagy ha utazhatok. Szívesen járok Londonba, Bécsbe vagy New Yorkba, de azt hiszem, egyikben sem élnék.

Szeretek Magyarországon élni úgy, hogy mindig utazhatok, mert nagyon jó ide hazajönni.

– A döntéseinél a szívére vagy eszére hallgat?
– Változó. Voltam nemrég egy autista művészekért szervezett aukción. Tudtam, hogy segíteni akarok, érzelmileg volt fontos, hogy elhozzak onnan egy képet. Nem racionális döntés volt, de azóta is imádom azt a képet a falamon, mert motivál. És olyan is van, hogy valami sok pénzt hozna, de etikailag vagy a személyiségemhez nem passzol, ezért nemet mondok.

– Sohasem izgul?
– Hogyne izgulnék! Nem szeretek sok ember előtt beszélni. Ebben nagy segítség, hogy egyetemen tanítok. De volt, hogy féltem: mit is mondhatnék én ennyi embernek? Egyetlen recept van: el kell kezdeni hinni önmagunkban. Ha a téma igazán közel áll a szívünkhöz, ha tudunk vele azonosulni és komfortosan érezzük magunkat benne, máris egy kicsit könnyebb.

– A saját magába vetett hit önnél „hozott képesség” is?
– Az biztos, hogy a családunkban mindenki hihetetlenül erős, a maga területén komoly teljesítménnyel. A 93 éves apai nagymamámnak van egy mozgáskorlátozott lánya, akit saját maga mellett egész életében eltartott, amit csak lehetett, biztosított neki. Amikor apukám stroke-ot kapott, anyukám segítette őt nagy erővel, hogy minél teljesebb életet élhessen. A maga életfeladatában mindenki minden tőle telhetőt megtesz. A bátyámat mindig is a vezetés érdekelte, amikor kicsi voltam, amatőr ralikon indult, együtt szereltük a Trabantját. És ma is mindketten azt csináljuk, amit szeretünk.

Pedig azért vettem csak elő, hogy még jobban telerakjam molyirtóval, hátha a régiek elfáradtak már, iszonyú kárt tesznek azok a kis nyamvadt férgek, belemennek minden élő anyagba. A boltban vett rizst, lisztet, zsemlemorzsát kapásból rakom a mélyhűtőbe, különben kikel a parazita-népség, és mindent eláraszt. Így is csapdosom őket lépten-nyomon, megtapsolom a csöndet, így szoktam mulatni rajta magamban, nem is hinnéd, mennyi mulatsága van az embernek, ha évtizedekig magára marad, és megszokja a magányt.

Az az igazság, manapság nem bírják az emberek, rögtön összeállnak valakivel, aki első pillantásra édes pofának tűnik, és valljuk meg, bogaram, első pillantásra mind igyekszünk édes pofának tűnni, de hamar kibújik a szög a zsákból.

Én mondjuk már túl vagyok ezen, nem kedveskedem senkinek, annak a ló Mihálynak is a fejéhez vágtam, hogy ennél még egy óvódás kölyök is szebben felássa az ágyást, férfi egyáltalán az ilyen vagy csak utánzat? Ilyen vagyok, szemébe vágom, mit bánom, ha két méter magas és másfél liter kólát megiszik egy délelőtt. Hogy nem porlanak ki a fogai meg a csontjai attól a cukros nyavalyától! Azt hittem, hozzám is vágja az ásót, de csak földhöz csapta, és morogva elcsörtetett, azóta se láttam. Hiába kiabáltam utána, úgy-úgy, menjen az ostobája, meg ne várja a napszámát, nehogy véletlenül odaadjam neki, senki munkását soha életemben meg nem károsítottam, pont vele kezdem nyolcvansok évesen! Érted? Inkább elment, benne hagyta a pénzt, csak a fene nagy önérzete ne sérüljön. Mindenki olyan nagy gallérral jár manapság, csak tudnám mire fel? Azt gondolják, beesnek az utcáról az ikszfaktorba, óbégatnak egy kicsit, és máris zuhog a nyakukba az aranyeső, és hirtelen lesznek is valakik. Bár megnézném a Mihályt az ikszfaktorban a százhúsz kilójával és a kólán köszörült hangjával!
Nem hordom többé azt a régi bundát, nem öregasszonynak való, hiába erősködöl, hogy más idők járnak.

Látom ám, hogy egyik-másik vénasszony flitteres katonabakancsban jár zumbázni, és azt hiszi, ha ide-oda riszálja a löttyedt farát, bárki húszéves lánynak nézi. Ügyesen összeszed magának az internetes társkeresőn valami hasonló vén csontot, próbálják utánozni a vízilovak szerelmi életét, hát egészségükre.

Minden életkornak megvan a maga szépsége és a maga nyomorúsága, így aki az ötödiken lakik, ne ugráljon ki az ablakon, mint a földszintiek, mert megnézheti magát. Ez az én véleményem, Isten ments, hogy bárkire rákényszerítsem, de a ganajtúró bogarat hiába küldenéd operabálba, pedig szépen csillog a páncélja, meg kell hagyni. A csontjaim összeestek már, földön harangozna az a szőrme, különösen venné ki magát. A súlya sem akármi, ez még nem pihekönnyű műszőrme, hanem eleven állat irhája, nekem meg elég cipelni a magamét, nemhogy a más bőrébe bújjak, kicsim.

Láttam cifra dolgokat, anyám is mesélt egyet-mást, ő testközelből végigélte a háborút, ott is akadt ember mindenre. Asszony is. A németeknek is meg az oroszoknak is kerültek lotyóik, nem csak olyanok, akiket megerőszakoltak, hanem akiknek ezért-azért, kenyérért-cukorért nem derogált odatartani a méltóságukat, ahol kívánalom adódott. Márpedig ahol annyi férfi csörtet derékig vérben, ott bizony tombol az ilyesmi. Hej, hogy állt édesanyán az a bunda, ő kapta eredetileg! Onnan is jutott eszembe, kimentünk tavasszal Bécsbe, én még pici voltam, de mintha látnám magam előtt azt a hatalmas fehérséget. Meglehet, csak annyiszor mesélték el utólag, hogy beképzelem, de talán tényleg benne ragadt az emlékezetemben. Akkora hó esett májusban, hogy vacogtunk, meleg ruhát minek is vittünk volna, és akkor édesapám, amilyen gavallér volt, ezt a gyönyörű bundát vette édesanyámnak ott a Stephansdom környékén, egy elegáns üzletben.

Olyan az emlékezet, mint egy öreg kekszes doboz, azt se tudod már, mi minden van benne: iskolai zsírkréta, nagyanya nagyítólencséje, kisfiad autós kártyája, rég beszáradt sütőpor, műanyag indián, söralátét, anyacsavar, minden és semmi.

Néha nincs benne, amiről biztos voltál, hogy ott tartod, máskor olyasmire bukkansz, amiről biztosra vetted volna, hogy már régen a szemetesben kötött ki. Ez a bunda is felbukkant a fejemben, mondom, szólok az Anettnek, szedje elő, most újra divat a retró, talán egész jól el lehetne sózni az ebayen vagy a jófogáson.

Anyádékra nem írnék rá semmi pénzért, pedig büszke vagyok magamra, nem sokan csetelnek az én koromban, szoktam ám szapulni azt a nyomorult ámítógépet, így hívom magamban, hihi, ha nem akar engedelmeskedni. Haragszom rájuk, hát miért kellett azt a jó kis törökbálinti telket elkótyavetyélni, kincset érne most, amikor mindenki menekül a városból, mint patkányok a süllyedő hajóról. Ők meg a nagyokos apád akarata szerint beforgatták abba az idétlen felújításba, de sose szedik többé vissza, mert azóta lelakták a pesti lakást rendesen, másfelől meg aki ma ingatlant vesz ennyi pénzért, rögtön vereti ki a falakat, viszi a lakberendezőt meg dizájnert, és vadonatújat akar rittyenteni magának. Egészségükre, ha ettől boldogabbak, de nemigen tűnik úgy, hogy a nagy kocsik, drága lakások beválnak, olyan ideges és nyúzott népség terpeszkedik bennük, hogy nincs párja.

Aranyom, azért is mondom a bundát, mert jó lenne pénzt szerezni, újítani kéne a síromat, különben az összes maradványomat exhumálják és összedobálják mások csontjaival, aminek nem örülnék, remélem, ti sem. Addig rendben, hogy ki se jártok a temetőbe, és a sírhelyet felveri a gaz... Vagyis ez sincsen rendben, tudom, sok a dolgotok, de nehezményezem ám, hogy nem bírjátok azt a kicsit se befizetni, amiért egy ember szépen rendben tartaná, van erre szolgáltatás.

A könnyek mögött

A közelmúltban láttam egy filmet, ami nagyon megérintett, bátran, hitelesen és hihetetlen érzékenységgel feszegetett olyan lélektani és társadalmi problémákat, amikre én is keresem a megoldásokat. Sikerek és kudarcok egyaránt kísérnek az úton, próbálok tanulni a bukásokból, koncentrálni a pozitívumokra, és erősen hinni a változás lehetőségében. A fájdalmasan kijózanító történet viszont felidézte bennem az összes kudarcomat, amikor nem találtam a kivezető utat és nem tudtam segíteni. Először dühös voltam, majd csalódott, végül szomorú, miközben kisírtam magamból a fájdalmat, a kudarcot és a veszteséget. Úgy éreztem, hogy megtisztultam és megkönnyebbültem, a sírás segített, hogy elengedjem a történetekkel kapcsolatos elkeseredésemet és feszültségemet. Néhány hét múlva újra megnéztem a filmet, és újra sírtam. Úgy éreztem, valamiképp több lettem az élmény, illetve az azt követő beszélgetések által. A helyükre kerültek az érzelmi kirakósom darabjai, és új válaszok, kreatívabb megoldások formálódtak bennem a jelenlegi feladataimat illetően.

Jó volt sírni, bár a könnyeket többnyire a túlérzékenységgel, az instabilitással, a sérülékenységgel és a kiszolgáltatottsággal azonosítjuk.

A születésünkkor még hatalmas öröm, hogy hangosan felsírunk, jelezve, hogy megérkeztünk és készen állunk az életre, később viszont egyre kevésbé díjazzák, ha így engedünk utat az érzéseinknek. A sírás mögött sokféle érzelem meghúzódhat: sírhatunk szomorúság, fájdalom, veszteség, csalódás, félelem, egy megmérettetést követő megkönnyebbülés vagy a felszabadult öröm és hála kifejezése esetén is. A könnyeink is többfélék: a bazális könnyek feladata, hogy megvédjék és táplálják a szaruhártyát, a reflexes könnyeket irritáció, például hideg, füst vagy hagymapucolás esetén tapasztaljuk, az emocionális könnyeket pedig érzelmi hatásra hullatjuk. Az emocionális könnyek mind mennyiségükben, mind kémiai összetételükben különböznek a másik két könnytípustól, és 24 százalékkal több fehérjét tartalmaznak, mint a bazális vagy a reflexes könnyek.

Miért sírunk?

Az emocionális sírást a különféle elméletek különbözőképp magyarázzák. Egyes elméletalkotók a sírás kommunikatív szerepét emelik ki. Reed és munkatársai 2019-es kutatásának eredménye szerint a sírást a megbízhatóság és az érzelmek mélységének bizonyítékaként tartjuk számon, hiszen a könnyeket nem olyan egyszerű megjátszani, mint egy mosolyt vagy egy szomorú arckifejezést.

A sírás miatt a kimutatott érzelmet őszintének értékeljük, ami együttérzést és bizalmat ébreszt bennünk, így könnyebben segítünk. Mások a sírás figyelemfelkeltő szerepét emelik ki, mint hatékony technikát arra, hogy megszerezzük az együttérzést vagy a segítséget. A fenti elméleteknek ellentmond, hogy sokan sírnak egyedül, sőt, mások jelenlétében gyakran visszatartják a könnyeiket.

Sok szakember ezért inkább a sírás adaptív szerepét hangsúlyozza. Elképzelésük szerint akkor sírunk, amikor nem tudunk érzelmileg megbirkózni a helyzettel, vagy kontrollálni a vele járó feszültséget. Ilyenkor a sírás segít az érzéseink feldolgozásában, és a felgyülemlett feszültség levezetésében, így igen fontos a szervezet homeosztázisa szempontjából.

Krokodilkönnyek

Az emocionális sírás humánspecifikus jelenség, bár a krokodilkönnyek kifejezés azt sejteti, hogy az állatok, de legalábbis a krokodilok képesek sírni. A krokodilok evés közben valóban hullatnak könnyeket, de a hiedelemmel ellentétben nem azért, mert így gyászolják az áldozataikat, hanem mert a könnyezéssel óvják a szemeiket a kiszáradástól, ráadásul az állkapcsuk mozgatása kipréseli a szemükből a könnyeket. 
A krokodil veszélyes állat, könnyezésének vizsgálata mégis egyszerűbb terepnek tűnik, mint az emberi sírás kutatása, ami számos módszertani nehézséget vet fel annak intim jellege miatt. A kutatók leggyakrabban önkitöltős kérdőívekkel vagy naplómódszerrel próbálják regisztrálni a vizsgálati személyek sírási epizódjait, esetleg filmek vagy más érzelemkiváltó technikák segítségével igyekeznek sírásra bírni a kutatásokban részt vevő személyeket. 
A vizsgálatok szerint az amerikai férfiak havonta átlagosan egyszer, míg a nők ötször sírnak. Mi magyarok feleannyit sírunk, mint az amerikaiak, bár az arányok hasonlóak: a férfiak átlagosan 0,74-szer, a nők 3,1-szer hullatják a könnyeiket. Ráadásul a férfiak nemcsak kevesebbszer sírnak, hanem rövidebb ideig is itatják az egereket, egy sírási epizód esetükben 2–4 percig tart, míg a nők körülbelül 6 percig tartó hevesebb, intenzívebb sírásról számolnak be. A fenti különbségek hátterében hormonális, szocializációs és társadalmi tényezők állnak. A nemi hormonok szerepe meghatározó: a tesztoszteron gátolja, a prolaktin fokozza a sírást, ami magyarázattal szolgál a menopauza, a terhesség vagy a szoptatás során tapasztalt fokozott sírási hajlamra is. Emellett a férfiak és a nők különböző életfeladataik mentén gyakran érzelmileg különböző helyzeteket élnek át, ráadásul gyerekkorban a lányok sírását odafigyeléssel, vigasztalással erősíti meg a társadalom, míg a fiúknak visszautasítják az ilyen jellegű érzelemkifejezését. Ennek egyértelműen a férfiak a vesztesei, ugyanis Becht és Vingerhoets tanulmánya szerint a férfiak több szégyent élnek át sírás esetén, és ezért a nőkhöz viszonyítva kevésbé érzik jól magukat a könnyhullatás után.

Judith Kay Nelson pszichoterapeuta szerint a kötődési stílus is szerepet játszik a sírás gyakoriságában. Elmélete szerint a biztonságosan kötődő személyek könnyebben fejezik ki az érzelmeiket és egészségesebben sírnak, a bizonytalan-szorongók könnyebben elsírják magukat és nehezen vigasztalhatók meg, a bizonytalan-elkerülők pedig hajlamosak visszatartani a könnyeiket.

A fenti különbségek mellett a sírást kulturális és társadalmi tényezők is befolyásolják. Dianne Van Hemert szerint a gazdagabb országokban élő emberek többet sírnak. A kutató szerint ennek hátterében az áll, hogy a tehetős országok kultúrája megengedőbb az ilyen típusú érzelemkinyilvánításokkal szemben. Bár a szegényebb országokban élőknek több okuk lenne a sírásra, valószínűleg azt mégsem engedhetik meg maguknak a kulturális normák miatt. 

Tényleg segít a sírás?

Oláh Adrienn Réka az emocionális sírásról írt tanulmányában kifejti, hogy a kutatók között sincs egyetértés abban, mi történik a szervezetünkben sírás közben. Gross és munkatársai kutatásukban szomorú filmet nézettek a vizsgálati személyekkel, és a síró emberek nagyobb mértékű fájdalomról és szomorúságról számoltak be. Más kutatók viszont úgy gondolják, hogy a sírás során megszabadulunk a stressz miatt bennünk felgyűlt káros anyagoktól, így az segít a feszültség csökkentésében és abban, hogy a szervezet a gyógyulás irányába mozduljon el. Hendriks, Rottenberg és Vingerhoets szerint lehetséges, hogy a két elmélet kiegészíti egymást, vagyis a sírással járó hangulati előnyök nem azonnal alakulnak ki. Egy kutatás során a vizsgált személyek hangulata rosszabb lett a szomorú film nézése közben, 20 perc múlva viszont elkezdett javulni a kedélyállapotuk, majd 90 perccel a sírás után jobb lett, mint a filmnézés előtt volt. Úgy tűnik, a sírás nemcsak szomorúsággal, hanem megkönnyebbüléssel is együtt jár, hiszen segít megszabadulni a negatív feszültségtől, és olyan neurokémiai anyagok szabadulnak fel a szervezetünkben, amelyek javítják a hangulatot. 

Az ellenkező hatásokról szóló beszámolók egyik lehetséges oka, hogy a sírás élettani hatásait nem egyszerű elkülöníteni a sírást kiváltó helyzet hatásától. Bylsma kutatásai szerint a sírás körülményei meghatározzák, hogy az érzelmi állapotunk mennyire javul a sírást követően. Valószínűleg jobban érezzük magunkat, ha érzelmi támogatást kapunk, ha pozitív esemény miatt sírunk, vagy ha a sírás hatására megoldódik a helyzetünk, esetleg új nézőpontból tudunk ránézni a sírást előidéző helyzetre.

Rosszabbul érezzük magunkat, ha szégyen társul a síráshoz, ha nem támogató környezetben törünk ki könnyekben, vagy ha azért sírunk, mert szenvedést látunk.

A kutatók szerint jobb, ha egyedül vagy egy megértő barát jelenlétében, biztonságos helyen sírunk, mint ha több ember társaságában hullatjuk a könnyeinket. Tina Gilberston szerint az önelfogadás is fontos tényező, lényeges, hogy hogyan viszonyulunk magunkhoz és mit mondunk magunknak a sírás közben. Ahelyett, hogy lehordanánk magunkat („Te lúzer, mindent elrontottál! / Túl érzékeny vagy! / De béna vagy, hogy mindenen bőgsz!”), gondoljuk át, hogy mit mondanánk másoknak, ha sírni látnánk őket, és mondjunk magunknak is együttérző mondatokat („Sajnálom! Veled vagyok. Szeretlek!”)!
A sírás tehát egészséges és normális érzelmi válasz a lelkiállapotunkra, ami segíthet feldolgozni egy nehéz helyzetet, ugyanakkor, mint minden érzelmi választ, érdemes a könnyeket is komolyan venni. Ha túl gyakran, különösebb kiváltó ok nélkül, kiszámíthatatlanul tör ránk a sírás, esetleg nem bírjuk visszatartani vagy megállítani a könnyeinket, érdemes szakember segítségét kérni!  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

1989. december 15-én, másfél napos vonatút után érkeztem haza Moszkvából, „részképzésről”, ahogy akkor a féléves ösztöndíjakat hívták. A Keletiben apukám várt a jégbordás peronon. Reggel nyolc óra volt, még nem sütött ki a nap. Dőlt a hideg a pályaudvar vaskonzoljaiból. Ahogy kiléptem a túlfűtött vasúti kocsi fülledtségéből, megöleltem apámat, aztán beültünk a Trabantba, eláradt bennem a nyugalom: megérkeztem, itthon vagyok, biztonságban vagyok. Pedig egy eleve szerencsétlen, romokban lévő kapcsolat várt Budapesten, és annak nyomasztó tudata, hogy vége a három hónapos függetlenségnek, szabadságnak, szüleimmel kell élnem újra.

Néhány napon belül a tévé hírt adott arról, hogy zavargások vannak Romániában, Kelet-Európa továbbra is forrong – ez sem volt annyira megnyugtató.

Nem mondhatom, hogy nagyon sokat foglalkoztam a román forradalommal, bár nagyon jogosnak tartottam, s egy napos délutánon végignéztem a magyar tévében, ahogy Petre Romanék elfoglalják a bukaresti tévét, s később elborzadva néztem a diktátor és felesége kivégzését rögzítő képkockákat. Akkori barátom nagyon lelkes és bizakodó volt, s haragudott, amikor azt mondtam neki, hogy ez a magyar-román együttműködés csak időleges lehet, és kizárt, hogy a románokat nem fogják a magyarok ellen hangolni újra. Sajnos nekem volt igazam, amit bizonyított alig három hónappal később a marosvásárhelyi fekete március, amikor az anyanyelvi oktatásért tüntető magyarok ellen a városba utaztattak környékbeli románokat, s az összetűzésekben három magyar és két román meghalt, csaknem háromszáz ember megsebesült.

Volt még egy jó hetem karácsonyig, elkezdtem beszerezni az ajándékokat. Az Írók Boltja előtt, ahogy a napsütésben végignéztem a Népköztársaság útján – így hívták akkor az Andrássy utat –, valami hihetetlen színkavalkádot láttam.

A moszkvai épületek szürkesége és a hóval belepett, kaotikus város fehérsége után mintha egy fekete-fehér filmből egy színesbe léptem volna át Budapesten.

Hasonló érzésem volt később, ’90 nyarán is, amikor először nyugaton jártam. Akkor Budapesthez képest láttam jóval színesebbnek Bécset és Párizst. De utóbbi különbségek messze nem voltak olyan áthatóak, mint a Moszkva–Budapest összehasonlítás. Mégiscsak Magyarország volt „a szocialista tábor legvidámabb barakkja.”

Én elég rosszul, sötét hangulatban éltem meg 1989-90 telét. Felesleges, önsorsrontó kísérleteket tettem a kapcsolatom életben tartására, ami szenvedéssel, zavarodottsággal járt. Mígnem egy egészen csodaszerű lehetőség körvonalazódott előttem: Zsuzsa barátnőmék üresen álló szobájukba albérlőt kerestek. Így költöztem át január végén a Kosztolányi Dezső térre, ahol, azt reméltem, a szabadság új dimenziói nyílnak meg előttem.

A rendszerváltás bekúszott a hétköznapjaimba, attól kezdve, hogyan állok hozzá a kötelezettségeimhez, egészen a szabadidőm eltöltéséig.

Ekkor nyitottak meg az első éjszakai szórakozóhelyek, ahol a buli általában éjfélkor kezdődött. A Vén Diák vagy a Tilos az Á vonzotta az egyetemistákat, külföldieket – turistákat és hosszabb ideig itt élőket is, engem és a barátaimat is. Egész éjjel táncolni, ötkor hazabotorkálni a ködös, ébredező Budapesten – át a Szabadság hídon, a rikoltozó sirályok között –, a munkába indulók tömegeivel ellentétes irányban haladni: úgy tűnt, ez a szabadság.

Akik akkor voltunk fiatalok, egyetemisták, sokan éreztük úgy, hogy inkább megmártózunk a hirtelen ölünkbe hullott szabadságban, mintsem belesimuljunk az „unalmas” polgári életbe.

Alig volt köztünk olyan, aki nem halasztott az egyetemen, hogy elodázza a „felnőtt élet” megkezdését. Sokan belekezdtek valamilyen bizniszbe.

Többen emiatt nem végezték el az egyetemet, főiskolát sem, mert akkor jobban megérte taxizni, kereskedni könyvvel, kézműves termékekkel vagy akár egyszínű pólókkal. Utóbbiakból azokban az években nagy volt a hiány, és mondhatom, a szabadság egyik pozitív hangulati elemét jelentette, hogy megjelentek az utcán a pólóárusok standjai – legalább 10–12 féle különböző színű kínai pólót kínáltak fillérekért.

Néhány éven belül persze kiderült, hogy kár volt veszni hagyni a diplomát, s az ambiciózusabbak végül valahogy befejezték az egyetemet, vagy elvégeztek egy másikat.

Magam is nehezen rázódtam bele a kötelezettségeimbe, ímmel-ámmal készültem a vizsgáimra, amelyek egyébként nem voltak különösebben nehezek. Egyik tanárom – kissé kapatos állapotban – József Attila-verseket olvastatott fel velem a vizsgán, és megadta az ötöst. De a szakdolgozatomat még évekig nem írtam meg, húztam az időt, kihasználtam mindent, ami a tanulmányaim meghosszabbítását lehetővé tette. Lebegtem, lebegtünk akkor sokan.

Egyszer egy barátnőmmel a Felszabadulás téri (Ferenciek terei) aluljáróba mentem le, és arról beszéltem neki, hogy néha olyan hihetetlen boldogság, a teljesség érzése fog el egy pillanatra minden ok nélkül, a „kimondhatatlan jól van, ami van” érzése, és aztán szinte átmenet nélkül valami nagyon erős halálfélelem teper le. – „Nem gondolod, hogy érdemes lenne azon elmélkedned egy kicsit, ki az, aki ezt az életet adja neked?” – kérdezte Éva. És nekem, akit materialistának neveltek, azonnal beszűkült a tudatom. Bár valahol, nagyon-nagyon elérhetetlenül belül, éreztem, hogy tényleg Van Valaki, Aki adja nekem az életet, mégis inkább arra gondoltam kicsit megvetően, hogy Éva hívő, ezért mondja ezt. Én meg nem vagyok hívő.

Szabad vagyok, a buli folytatódik. De miért van akkor mégis az a keserű íz a számban? Mit kezdjek a szabadságommal?

Folytatjuk

1. rész: Moszkva-parti hónapok

2 éjszakás családi pihenést nyert az alsópáhoki Kolping hotelbe:

Mészáros Annamária

2 éjszakás páros pihenést nyert a sümegi Hotel Kapitányba:

Ritter Eszter

Páros belépőt nyert az Erkel Színház két előadására:

Csókáné Salamon Melitta

Vida Zsoltné

Szekér Kálmánné

Keppinger Miklósné

Honi Zsuzsanna

Mester Istvánné

Klincsek Géza Örs

Káldi Éva

Gáspár Józsefné

Balpataki Ferenc

Dr. Szőcsik Katalin

Arató Éva

Juhász Bernadett

Dr. Szininé Bakonyi Hajnalka

Sas Ágnes

Szörényi Jánosné

Dr. Boda-Novy Zsolt fogszakorvos

Katyi Attila

Negamed Kft.

Petrikóné Lendvai Vera

Dr. Harkai Klára

Somlyai Csilla Zsuzsanna

Tolnai Zsuzsanna

Budaörs Római Katolikus Plébánia

Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum

Tánczos Éva - Kapás Mihály

Simon Józsefné

Bódisné Horváth Beáta

Póka Gyula

Farkasné Borbély Eszter

Tóth Györgyné

Balázsné Krasznai Orsolya

Ujfalusy Antal

Hermány Géza Marcell

Herold István

Dr. Soós Lászlóné

Ámon Károlyné

Horváth Pál

Honvári Károlyné

Péntekné Fazekas Ágnes

Dr. Eke Edit

Kovács Dóra

Fischer Ferencné

Dr. Marschalek Györgyné

Kuklay Antal

Velkey Györgyné

Kovács Dénesné

Dr. Katona Isván részére - Seregély István Papi Otthon

Szalayné Gubricza Emese

Kelemen Péterné

Rózsai Béla

Katona Józsefné

Janecskoné Pálinkás Mónika

Brückner Ákos Előd, Nepomuki Szent János Plébánia

Tungler Erzsébet

Jánosi Józsefné

Hadnagy Magdolna

Dr. Vecseiné Kocsis Eszter

Szőcsné Scholle Gabriella

Magashegyi Tamásné

Cséry Lászlóné

Bontáné Adorján Krisztina

Luczi Dániel

Gál Judit

Toldi Péter

Bezuk Zsoltné

Csontos Enikő

Reconnect Bt / Pavkovics

Keresztfalvi  Noémi

Tóth Szilvia

Kopcsák Andrea

Darázsné János Gabriella

Rab Endre

Szathmári Nóra

Tomka Barnáné

Kürtiné Székelyhidi Dóra

Tóthné Réthy Zsuzsanna

MOLICSNÉ SZŰCS KRISZTINA

Molnár Andrea

Hajnal Gabriella

Sándor Judit

Pluzsik Szilvia

Bartl Boglárka

Takács  Miklós

Dr. Iglódiné dr. Eggenhofer Bernadett

Balázs Jánosné

Guba László

Lengyel  Józsefné

Kiss Zsolt

Steinbach Éva

Egyházy  Rebeka

Záluszki  Ildikó

Vincze Adrienn

Lakati Péterné

Kelemen Zsuzsanna

Szabóné Salgó Mária

Csatlós  Barna Zoltán

Bartus Sándor

Bede Marcell

Hegyi József

Juhász Lászlóné

Kecskés Bence

Pap Kinga Marjatta

Penta-Klíma Kft.

Sapszon  Zsófia

Dr. Böszörményi-Nagy Krisztina

Fenyvesi József Bulcsú

Hajdú Erzsébet

Doskar Klára

Huzella Balázs

Dr.Kopcsay László

Spengler Katalin

Toplakné Béres Kinga

Nagypál Noémi

Bánátiné Dobszai Timea

Berkyné Kiss Andrea

Szalai Márta

Antal Éva

Bódis Margit

Makláry Ákos

Markovics Milán Mór

Nagy Beata

Bertus Jánosné

Andrási Zoltán

Fazekas Julianna

Kurucz Imre

ALAXANTI Kft.

Rádics Tamás

Horváth  Marcell

Turi Beáta

Peterdy Orsolya

Lovas  Iván

Fábián Judit

Kosztolányiné Martinovich  Anna

Holper Anikó

Tóth Gábor

Dr. Tokodi  Györgyi

Bálint Zsuzsanna

Schubertné Mohácsi Andrea

Joó Bernadett

Kisfaludyné Balogh Fruzsina

Nagy Istvánné

Szerecz Ágnes

Tölgyesi Zoltán

Joó Csaba

Juhász Réka

Tóth  Balázs

Dr. Ambrus Gabriella

Tabajdi Márton

Zöldiné Pádár Mónika

dr. Nemesi Miklósné

Tóth  Eszter

László István

Kauser Tibor

Sass Éva

Frank Éva

MUHII LÁSZLÓNÉ

Miticzkyné Gáldi Katalin

Koppány Imre

Szatmár Bútor Design Kft.

Bogár Erika

Sárik  Jánosné

Hajnády Györgyi

Rugonfalvi-Kiss Szabolcs

Gáll Márton

Remetei Filep Zsuzsanna

Maurer  János

dr. Pártos Rita

Kis Judit

Dobay Gábor

Paholics Mariann

Rétháti András

Kronavetter Zsófia

Császár Ottó

Rusznyák Viktor

Bucsy Györgyné

L'Art kft.

Magyarné Seres Gabriella

Gerencsérné Réthy Veronika

Go-Csa-Rolling Kft.

Bakóné Perniss Katalin

Pernecker Antalné

Tomkó Júlia

Giardina Bálintné

Busi Zoltán

Nagyné Pakula Urszula

Nagy Rita

Godárné Kéthelyi Ágnes

Pacs Katalin

Bernáth Attila

Kertész Gábor

Kernács Polett

Zsöllei Kálmánné

Molnár Zoltán

Rövid Krisztián

dr. Nagy Mátyás

Panduláné Farkas Zsuzsa

Paárné Zsolnay Éva

Halász Csaba

Borbáth Gábor