Az első szimbolikus ügy: aláírásgyűjtés a székely autonómia ügyében

Kétségkívül heroikus munkát végeztek az utolsó héten Pesty László és munkatársai, hálásak lehetünk nekik, de azért joggal horgad fel a düh bennünk, ha arra gondolunk, hogy az aláírásgyűjtés kezdeményezői mégis mit csináltak egy éven keresztül.

Szimbolikus ügyeket akkor lenne szabad kezdeményezni, ha sikerre tudjuk vinni őket – nagy felelőtlenség érzelmileg belerángatni ilyen súlyú ügyekbe emberszázezreket, ha nem dolgozunk aztán a sikerén.

Például ha úgy teszünk, mintha elég lenne az egymillió aláírás, és nem szervezzük ezerrel azt is, hogy ez az egymillió hét EU-tagállamban gyűljön össze, sőt, úgy teszünk, mintha ez a feltétel nem is létezne. Még az egymillió aláírás összegyűlése után is több olyan cikket olvastam, amelyben ünnepelték az elért minimumot, de meg sem említették benne, hogy ez önmagában semmihez nem elég. A hasonló témájú ún. Minority Safepack kezdeményezéshez két évvel ezelőtt sikerült – állítólag érdemi szervezőmunkát mögé téve – a másik feltételt, a hét országban elért részvételi minimumot is teljesíteni. Ez tehát nem lehetetlen. A közösségi oldalakat elárasztó, aláírásra buzdító magyar nyelvű posztok azonban nem fogják elérni a horvát, szlovén, lengyel, osztrák, spanyol és svéd társakat a bajban, akik között nem lett volna lehetetlen a sokszor csak néhányezer aláírót megszervezni – ha erre a rendelkezésre álló évet felhasználta volna az a csapat, akiknek ez kezdeményezőként a feladata lehetett volna. Tudjuk, mi a feladatunk, és aláírunk (itt buzdítottunk erre mi is). De erre az utolsó néhány heti hajrára meg egy esetlegesen kisírható határidőhosszabbításra bízni egy ilyen súlyú, szimbolikus ügyet, felelőtlenség, na. Haragszom, haragszunk, haragudhatunk ezért. Csak minek, hiszen maga a kezdeményezés, jól tudjuk, csak szimbolikus erejű – nem én vagyok az egyetlen, aki nagyon meglepődne, ha valaha is egy ilyen típusú kezdeményezést az Európai Unió vagy annak bármely bugyra és bizottsága akárcsak napirendre tűzne, hát még, ha el is fogadná.

A második szimbolikus ügy: az isztambuli egyezmény ratifikálásának elutasítása

Szívszaggató, az érzelmeinkre hatni kívánó cikkeket olvashattunk megvert, megerőszakolt, tönkretett nőkről és gyerekekről, akiket látszólag nincs ami megvédjen az isztambuli egyezmény ratifikálása híján. Ezek a cikkek meg se említették a Btk. hatályos paragrafusait minden ilyen esetre, például a 163., 164., 195., 196., 197., 212/A., 218. és 222. paragrafusokat, ahogy azt a hozzáértők kigyűjtötték.

Mintha ezek a magyar törvények nem léteznének, mintha ebben az országban szabadon tombolhatna a fizikai és pszichológiai erőszak, mintha nem büntetnék a zaklatást, a szexuális erőszakot, a kényszerházasságot családon belül is már most is.

Nincs abban vita, hogy ezek súlyos és büntetendő cselekmények – az isztambuli egyezmény ratifikálását ellenző jobboldali közösség érvei nem is ezek, hanem az árukapcsolás ellen szólnak, hiszen itt a nők elleni erőszak ürügyén a genderideológia szivárog, sőt tör be a magyar jogszabályalkotásba. Miért is segítené elő ezt egy jobboldali többségű országgyűlés és kormányzat? Ez ugyan épp elégszer elhangzott már ahhoz, hogy magára valamit is adó újságíró tisztában legyen vele, de ahogy az ilyen szimbolikus ügyekkel lenni szokott, az érzelmi bevonódáshoz tiszta és együgyű képletek kellenek, semmi összetett, szofisztikált gondolat, egy egyszerű fekete-fehér ellenségkép, aztán meg is vagyunk. Szóval maradnak a megvert nők és megerőszakolt gyerekek a cikkekben, mintha ez kerülne elutasításra, pedig ez épp a közös platform.

Harmadik szimbolikus ügyünk: az érettségi

Ahogy a székelyek ügyében gyűlő aláírásoknak és az isztambuli egyezmény ratifikálásának, úgy az érettséginek sincs feltétlenül gyakorlati, pragmatikus értelme, jelentősége. Hagyománya van, személyes, mérföldkőjellegű súlya, pszichológiai, mentális jelentősége az egyéni személyiségfejlődésben – fontosnak tartjuk az érettségit. De valljuk be, egyikünktől sem kérdezték még meg soha sehol, hogy hányasra érettségizett magyarból vagy főleg informatikából meg hittanból. És bár a mostanság érettségizők számára van jelentősége egyes tárgyak jegyeinek vagy az azokon szerzett százalékoknak a felvételi szempontjából, maga az érettségi sokkal inkább szimbolikus jellegénél fogva fontos.

Talán aránytalanul nagy is a stresszhatás az épp csak felnőtté váló gyerekeinken – és ezt épp mi gerjesztjük, szülők és pedagógusok. Ki sejti azt akkor, amikor a történelemtételeket magolja (idén persze nem, mert nincs szóbeli), hogy ez az érettségi vizsga semmi ahhoz képest, amilyen vizsgaidőszakokat majd az egyetemeken kell letolni!

Mégis, rendületlenül hiszünk abban a háromrészes mesebeli szimbolában, amit az érettségivel a gyerekeink kis táskájába teszünk, hogy az mágikus erővel bír majd, hogy ez az alaptudás, alapműveltség majd segítségükre lesz a világban. És néha azt látjuk, hogy így is van.

Adhat sikerélményt az évtizedek után feltörő tudásmorzsa, ami segít kiszámolni, hogy menyi térkövet vegyünk az udvar lekövezéséhez, vagy megérteni, hogy milyen kifutásai lehetnek egy vírusjárványnak a grafikonok alapján, vagy hogy melyik az a két vegyszer, amivel nem szabad egyszerre takarítani, mert az egészségünket veszélyeztetjük vele. És minél ritkábban van lehetőségünk arra, hogy jó érzés töltsön el bármi miatt is, annál nagyobb lehet a jelentősége irodalmi olvasmányainknak, egy-egy verssor gyógyító erejének, egy idegen nyelven adott útbaigazításnak vagy egy múzeum anyagában az ismerős nevek, helyek felismerésének.

Vajon egyfajta cinikus pragmatizmussal kell-e szemlélnünk szimbolikus ügyeinket, vagy jót teszünk magunkkal, ha hagyjuk, hogy elragadjon a lelkesedés ügyek, közösségek, jelképes események támogatása mellett?

Vajon olyan világot élünk-e még, amikor van jelentősége ezek mellett (vagy ellen) kiállni, érvelni, dolgozni értük, az érzelmekre hatni? Vajon feladatunk-e gesztusokat tenni szimbolikus ügyekben a másiknak, másoknak – vajon jobb lesz-e attól ebben a világban élni? És vajon érzékeny-e még a szimbólumokra a gyerekeink generációja, akikből a héten öltönyben és maszkban, fehér blúzban és kesztyűben végérvényesen érett, felnőtt ember lett? Szeretném hinni, hogy igen.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

A barna cukor, nádcukor, juharszirup sokkal jobb marketinggel bír, mint a klasszikus fehér cukor, pedig ezek energiatartalma érdemlegesen nem alacsonyabb, és nincs más egészségügyi előnyük sem. „Ezek a cukrok közel azonos energia- és szénhidráttartalommal rendelkeznek, mint a szacharóz. A barna cukor csak a színében különbözik, ami annak köszönhető, hogy feldolgozás módja miatt nagyobb a melasztartalma. Viszont ettől nem lesz egészségesebb. Ez a tévhit onnan ered, hogy a barna színhez – például a barna kenyérhez vagy a barna rizshez – pozitív gondolatokat társítunk” – mondja Schmidt Judit dietetikus. A barna cukor ízben picit persze más, karamellásabb, amit sokan jobban szeretnek, és szebb lehet süteményeken is. Egyéb előnye viszont nincs.

Az elmúlt években olyan új cukoralternatívák is megjelentek, mint a kókuszvirágszirup és a rizsszirup. Biológiai hatásukat tekintve ezek is ugyanolyan cukor- és szénhidrátforrásoknak számítanak, mindegy, milyen növényből származnak.

A dietetikus kiemeli, hogy egyetlen dolog fontos: a mennyiség. Tehát az, hogy egy egészséges ember napi energiafelvételének maximum 10 százaléka származzon hozzáadott cukorból. Sőt, ennél kevesebb: a javasolt arányt az Egészségügyi Világszervezet már szeretné 5-8 százalékra csökkenteni. A 10 százalék egy átlagos ember esetében (2000 kcal esetén) kb. 50 grammnyi hozzáadott cukrot jelent, ennyi jöhet például a kávéba és teába tett, limonádéba, üdítőbe, a befőttekbe rakott cukorból.

Természetes vagy mesterséges?

Az édesítőszereket aszerint is meg szokták különböztetni, hogy melyik természetes, melyik mesterséges. Mesterséges eredetű például a szacharin, ami kicsit már kiment a divatból, de ilyen az aszpartám, az aceszulfám-K és a ciklamát is. Az aszpartám ebből a sorból kilóg, mert ugyan mesterséges, de két olyan aminosavból áll, ami a természetben is előfordul. Csak anno a kutatók rájöttek – teljesen más célú vizsgálatok során –, hogy édesek. „Az aszpartámról később sok olyan kutatás megjelent, ami a negatív egészségügyi hatásáról szólt, de ezek nagy része félreértelmezés. Ahhoz ugyanis, hogy ezek a hatások megmutatkozzanak, olyan mennyiségben kellene ebből az édesítőszerből fogyasztani, ami a gyakorlatban szinte lehetetlen” – mondja a dietetikus. A maximálisan felhasználható mennyiség semmilyen gondot nem okozhat. Az aszpartámból napi 40 mg fogyasztható biztonsággal testtömeg-kilogrammonként, vagyis egy 70 kg-os embernél 2,8 gramm. Ez kb. 33 darab aszpartám tartalmú édesítőtablettát jelent.

Nyer a természet?

Ettől függetlenül sokan ódzkodnak az aszpartámtól, inkább természetes édesítőszert keresnek. Viszont a barna cukor problémája ezeknél is előjön: rengetegen azt gondolják, hogy ezek pusztán attól jók és egészségesek, hogy természetesek.

Jó példa erre a fruktóz, ami természetes eredetű, de az a formája, amit édesítőszerként használunk, már nem ugyanaz, mint ami a banánban vagy a szőlőben van. „Energiatartalma sem lényegesen alacsonyabb a szacharóznál, csak abban más, hogy lebontása nem igényel inzulint. Egy időben emiatt terjedt el, hogy cukorbetegek is használhatják, mert nem emeli meg annyira a vércukorszintet. De aztán kiderült, hogy a magas fruktóztartalmú szirupoknak hosszabb távon nincs jó hatásuk az anyagcserére” – emeli ki Schmidt Judit. Ezen édesítőszer használata emeli a triglicerid-szinteket, növeli a hasi zsír mennyiségét is. Ma már a fruktózt cukorbetegeknek sem ajánlják.

Élet a fruktózon túl

A természetes édesítőszerek közül marad még a xilit, az eritrit és a sztívia. Utóbbit a Dél-Amerikában őshonos jázminpakócából vonják ki, és sokkal édesebb, mint a cukor. Hátránya, hogy a hőhatást kevésbé bírja, és van egy pici kesernyés utóíze, ami miatt sokan nem kedvelik. Önmagában nem is nagyon használják, inkább más édesítőszerekkel keverik. A gyártók önmagában ezzel azért sem szokták csökkenteni a cukortartalmat, mert drágább a többi édesítőszernél. A xilitet nyírfacukornak is nevezik, bár ma már nem nyírfából állítják elő. Cukorbetegeknek ez előnyös lenne, mert a vércukorszintet kevésbé emeli, de nem mindenki tudja gond nélkül fogyasztani: sokaknál puffadást, hasi görcsöket és hasmenést okoz. Nagyjából napi 30 gramm fogyasztható belőle, de aki érzékeny rá, az már egy szelet süteménytől is kellemetlenül érezheti magát.

Kép

Kép: Freepik

Egyénre szabva

Az eritrit a szervezetnek sem szénhidrátot, sem energiát nem biztosít, sokáig azt gondolták róla, a szervezetben nem is szívódik fel, így nem okozhat gyomor- és bélrendszeri problémákat. Viszont előfordulhat, hogy egyeseknél mégis hasmenést okoz. A maltitol, szorbitol nevű édesítőszerek szintén természetes eredetűek, de ugyanúgy erős puffadást válthatnak ki.

Ezek az érzékenységek viszont mindig egyéniek, így fontos, hogy mindenki tapasztalati úton jöjjön rá, mivel tudja csökkenteni fogyasztását, melyik édesítőszer az, amelyiknek az ízét elfogadja, és a szervezete is tolerálja. Fontos az is, hogy pusztán azért, mert egy termék édesítőszeres, ne együnk belőle többet. Egy csökkentett cukortartalmú termék lehet zsírban gazdagabb – ez fogyás helyett akár hízáshoz is vezethet, ha nem figyelünk a mennyiségre. Emiatt kell mindig megnézni vásárláskor a termékek összetételét, energiatartalmát.  

Amikor tömeg kell

A cukrot mással helyettesíteni azért nehéz, mert nemcsak édesít, hanem tartósít is, bizonyos élelmiszerekben pedig tömeget is ad. Édesítőszerrel emiatt kihívás például piskótát készíteni. Ugyanakkor ez sem lehetetlen, már sok olyan édesítő kapható, ami por állagú, tömegében tudja helyettesíteni a cukrot, de lényegesen kevesebb energiát tartalmaz. Ilyen például az eritrit és a xilit.

Az istenített méz

Sokan tesznek teába és kávéba mézet amiatt, hogy kerüljék a fő bűnösnek kikiáltott érkezési cukrot, magyarul szacharózt. Utána pedig csodálkoznak, hogy meghíznak. Ennek oka, hogy a méz szénhidrát- és energiatartalma közel azonos a szacharózéval.

Persze sok előnye van, mert tartalmazza a virágokból származó vitaminokat, ásványi anyagokat, enzimeket, fehérjéket, bioaktív anyagokat. Picit különböznek az egyes virágokból származó mézek is, állaguk, színük és ízük nem egyforma. Kis mennyiségű, rendszeres fogyasztásuk jótékony hatású lehet – persze ha nem forró teába tesszük, vagy süteménybe sütjük –, de azért csuporszámra mézet sem szerencsés enni.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

– Csaba testvér ebben a nehéz helyzetben is segít, akinek tud. Van azért, aki önre is odafigyel?
– A romániai jogszabályok kimondták: mindenki vonuljon vissza szűk családi körbe, s lehetőleg ne mozogjon. Nálunk, a dévai házban ez a szűk családi kör 108 gyereket és 20 felnőttet jelent, úgyhogy noha be vagyunk zárva, még sosem voltam egy fedél alatt ilyen sokáig ennyi gyerekkel. Mindennap együtt imádkozunk, minden délben – magyar idő szerint 11 órától – online tornát tart egy kolléganő, hogy ne csak a szellemünk, a testünk is friss maradjon. Mozgáskultúrát is adnánk az embereknek, hiszen ha csak az ágy, hűtőszekrény, televízió háromszögében mozognak, hamar leépülnek. A testünk Isten szent temploma, gondunk kell legyen rá! S a „keresztény fitnessz” után rögtön hittanóra van. Énekeltetem, táncoltatom is a gyerekeket, verset mondatok velük, hogy a szellemük is lobogjon. A kollégáim pedig gondoskodnak rólam, nagyokat főzünk…

Nem unatkozunk, őrizzük az értékeinket, s jókedv van a házban. Szerencsés vagyok, hogy ilyen szép nagy családot adott nekem az Isten!

– Tudom, hogy a jókedv a házban önnek is köszönhető, hiszen nemcsak bölcs gondolatokat, hanem humort is szeret csempészni a mindennapokba…
– Úgy tartom, ha ég a ház, mindenki pánikolhat, csak a tűzoltó nem. Ő menjen, s oltsa a tüzet! Ha az úton nagy dugó van, mindenki tülkölhet, de a rendőr irányítsa a forgalmat! Ha a társadalomban problémák vannak, a papoknak, politikusoknak az a dolguk, hogy utat mutassanak az embereknek. Mi hivatalból sem pánikolhatunk. Akkor vesszük észre, hogy valójában mennyit ér a hitünk, ha a nehézségek közepette is segíteni tudunk magunkon és másokon. És persze meg kell őriznünk az érdeklődésünket a külvilág felé is, ezért a Facebook-oldalunkon virtuális zarándoklatokat is teszünk, s magyar idő szerint 17 órától mindennap online szentmisén beszélek szentekről, Isten bajnokairól.

– Mindig ilyen otthonosan mozgott a modern technika világában? Új világ ez az egyháznak?   
– A virtuális térben szépen épülnek az egyház online katedrálisai. A fizikusok szerint az ősrobbanás óta a világ velünk együtt nő, kibontakozik, úton van a semmitől a végtelen felé. Én a munkálkodó Istenben hiszek. 60 éves vagyok, 30 évesen éltem meg a kommunizmus összeomlását. Azt mondják, forradalom volt, de én azt hiszem, az alma, amikor megérik, leesik a fáról. Lejárt annak a rendszernek az ideje, hát összedőlt, s egy jobb, tisztább, normálisabb világ jött. ’91 körül meghívtak Kárpátaljára a nagyszőlősi ferences atyák. A Szovjetunióban nagyon harcos kommunizmus volt, sok egyházi embert megöltek, templomokat lebontottak, raktárrá alakítottak. A nagyszőlősit is. De a papok kirámolták a lomot, s deszkákon, szalmacsutakon megtartották a húsvéti szentmisét. Meglepett, hogy amikor felemelték az oltáriszentséget, a csurig töltött templomban mindenki letérdelt… Döbbenetes volt belegondolni: ezek az emberek mitől lettek vallásosak? Hiszen évtizedekig folyt az erőszakos ateista oktatás, az írmagját is kiirtották mindennek.

És nem azért térdeltek le, mert jött Rómából százötven feketeöves nindzsa-szerzetes, akik átmosták az agyukat. Egyszerűen úgy gondolták, az Isten előtt le kell térdelni. Új korszak kezdődött.

Valami ilyesmit élek meg most is: az emberiség már csak magával törődött, s mivel ez nem volt jó, most szinte magától átalakul a világ. Nem valami végén, hanem valami új kezdetén vagyunk. És bárkivel mernék fogadni, hogy ez az új jobb lesz, mint a régi! Emberhez méltóbb, átláthatóbb, értékesebb. Hiszem, hogy közelebb kerültünk Isten országához.

– Azt is gondolja esetleg, hogy a most cseperedő generáció – amelynek tagjait a gyermekek személyében jól ismerheti – más szemléletű lesz?
– Azt tapasztalom, hogy a mi korosztályunkból hiányzik az az érzékenység a teremtett világgal szemben, ami a mai gyerekekben megvan. Ha ön egy 50 éves ember előtt belerúgna egy kutyába, valószínűleg annyit hallana: ejnye-bejnye. De ha egy fiatal előtt tenné, biztosan nem jelenhetne meg több cikke. Ők fogékonyabbak a szolidaritásra. Az árva gyerek hazajön az iskolából, és azt mondja, nem eszik többet húst. Mondom, kicsi bogár, hát nem szereted? Azt mondja: „de igen, de nem akarom, hogy miattam a földnek rosszabb legyen”. 13 évesen nekem eszembe nem jutott volna ilyesmi, ám ők érzékenyebbek bizonyos dologokra. Ahogy nekünk az egyéni szabadságunk lett egy fokkal talán fontosabb, mint az előző nemzedéknek volt, úgy bontakozik tovább a világ a fiatalokban.

– Hogy viselik a gyerekek a bezártságot, másképp kell most utat találni hozzájuk?
– Csodálkozom én is, de békével vannak, rengeteg barátság, szerelem szövődik, persze megy a „zsummogás” is. Nem elveszett gyerekek ők, annyi nehézségen mentek már keresztül, hogy ez ahhoz képest semmi. De én az elmúlt harminc évben is alig láttam síró, elkeseredett, rosszkedvű gyereket, legfeljebb most, amikor ment volna haza húsvétkor a rokonaihoz, de a koronavírus miatt nem lehetett.

– Maguk a székely emberek is egy kicsit ilyenek, nem? Oly sok nehéz helyzetet túléltek már…
– Ahogy a Hargitán is lát az ember széldöntötte fákat, s látja, hogy a gyökerük milyen göcsörtös… Szegény fa elindítja a gyökerét egy irányba, de ott van egy nagy kő, hát elmegy valamerre felette, mellette, s megint belekapaszkodik a földbe. Aztán megint jön egy kő, azért ilyen göcsörtösek ezek a gyökerek. De nem az a célja, hogy megálljon az első kőnél, hanem hogy mindig menjen tovább! Sajnos kövek mindig is voltak Erdély földjében, most is vannak, és még lesznek is. Az a jó, ha az ember ezeket körbejárja, majd újra belekapaszkodik az életet adó szülőföldbe.

Kép

Kép: a Magnificat.ro Facebook-oldaláról

– Közeleg a csíksomlyói búcsú, amely évről évre ennek a kapaszkodásnak az ünnepe is, idén azonban nem lehet úgy megtartani, ahogy máskor. Hogyan élhetjük meg mégis hasonló örömmel?

– Ha jól meg tudjuk szervezni az online közvetítést, az internet rekordokat fog dönteni! Egy órában ugyanazon a honlapon, egy eseményen ilyen sok ember talán még nem is vett részt. Jó volna, ha a Tűzföldtől a kanadai erdőkig együtt tudnának imádkozni a magyarok!

Jézus azt mondta: „ha ketten-hárman összegyűltök az én nevemben, ott vagyok köztetek”. De nem mondta, hány négyzetméteren kell összegyűlnünk, hát lehet ez akár az egész föld is! Ő ott lesz köztünk, az biztos. Az emberiségnek egyébként is akkora lábnyoma kezdett már lenni, hogy szinte mindent letaposott. Ez a sok fesztivál, rendezvény, nem vagyok biztos benne, hogy Isten akarata volt. Talán tisztább, szebb lesz a világ, ha kevesebbet megyünk. S ha már megvan ez az online tér, miért ne tudnánk itt beszélgetni, találkozni?

– Azt mennyire tartja elképzelhetőnek, hogy a templomok újranyitását követően is megmaradjon az egyház ebben az online térben is? Sok magyar él olyan helyeken, ahol más módon nem tudnak magyar nyelvű szentmiséhez jutni, nekik ez biztosan nagy ajándék volna.
– Sokfelé jártam missziókban: Afrika, Ausztrália, Argentína… S találkoztam magyarokkal olyan helyeken is, ahol egyetlen magyar pap sincs, vagy csak – például Ausztráliában – kettő, ha működik. Ez azt jelenti, hogy igény van nemcsak az online szentmisékre, hanem a hittanórákra, tanúságtételekre, a közösségi életre is.

Online plébániákat, közösségeket volna érdemes szerveznünk, mert nem tud mindenhol ott lenni a pap, és bizonyos helyeken egy kis templom fenntartásának költségeiből nagyon szép online katedrálist lehetne építeni.

Úgyhogy praktikussági és más szempontból is látok ebben jövőt – mi ezután is tervezünk élő videókkal jelentkezni.

– Trianon – ugyancsak közelgő – századik évfordulóján bizonyára szintén sokan igényelnék, hogy együtt emlékezhessenek másokkal. Hogyan tehetjük ezt jelen helyzetben is méltósággal? Mit üzen nekünk 2020-ban 1920. június 4.?
– Romániában sokan latolgatták, mekkora ünnepségek lesznek majd. Hát, most elég emlékezetessé válik mindenütt a százéves évforduló… Szívből imádkozom, hogy mihamarabb elvonuljon a járvány, de nem feledhetjük, hogy a száz évvel ezelőtti döntésektől is mennyi ember, nép, ország szenved a mai napig. Olyan döntéseket kellene hát hoznunk a jövőben, amelyek nem fájnak senkinek. Büszke vagyok rá, hogy például Szászvároson létrehoztunk egy gyermekotthont, ami jó a gyerekeknek, mert nem az utcán koldulnak, jó a régi történelmi épületnek, mert értelmes célt találtunk neki, s jó a városnak, mert összeszedtük az utcáról a koldusokat. De jó a tejesgazdának is, mert lesz, ki megvegye tőle a tejet, a sajtot. Nem tudok olyan szereplőt mondani, akinek ez a döntés fájna. A politikusoknak is ilyen intézkedéseket kellene tenniük. Mert száz éve sajnos olyan döntéseket hoztak, amelyekből kinőtt egy második világháború, sok ember szenvedett, meghalt vagy épp bűnöket követett el, s elkárhozott.

A tanulság: olyan elhatározásokra kell jutnom a saját életemben is, amelyekből nincs vesztes, nincs kár. Jézus Krisztus ilyen világot álmodott, ilyen hitvilágot hirdetett. Én hiszem, hogy ma is lehet a térségben élő valamennyi ember javára dönteni!

Nem azért imádkozom tehát, hogy a múltat revideáljuk vagy sem, hanem azért, hogy a mai naptól meghozandó döntéseink mindannyiunk számára örömöt és fényt jelentsenek.

Érdemes lehet ilyenkor számvetést készíteni, kicsit kívülállóként rátekinteni a jelenlegi állapotunkra. Lássuk hát az érem két oldalát a családunk élete tükrében!

Reggelente 7 órakor magamtól ébredek, nagyjából másfél órával később, mint amikor el kellett járnom itthonról. Kortyolgatom a kávém, élvezem az aromáját. Van időm, nem kell sminkelni, ruhákat válogatni… Közben átgondolom a teendőimet. Semmi kapkodás. Délelőttönként a kisebb lányom igényli a segítségemet az online tanulás során. Hálás vagyok, amiért a serdülőim teljesen önállóak.

Na, igen, az online oktatás. Szubjektív leszek, tudom, sokaknak óriási megterhelés. Nekem elviselhető, hiszen a férjem számítógéphez értő szakember, a gyerekemnek pedig nincsenek gondjai a tananyaggal. Újszerű élmény megtapasztalni, hogyan tanul a mindennapokban. Mivel nyűglődik és mit végez el pikkpakk? Megváltoztak az elvárásaim is. Kezdünk a minimum szinthez tendálni, cserébe azonban megszaporodtak a kreatív és kinti mozgásos gyakorlataink. Veteményeskertet ültettünk, együtt figyeljük a növekvő palántákat.

Az elmúlt hónap csúcsélményei közé tartozik a nyolcéves lányommal kettesben eltöltött csajos kirándulásunk, ahová önszántából jegyzetfüzettel és kis növényhatározóval felszerelkezve indult.

Addig nem térhettünk haza, amíg 20 különböző tavaszi virágot fel nem fedeztünk a környező erdőben. Hihetetlen, mennyiféle virít! Mostantól igyekszem észrevenni a lábam előtt heverő apró csodákat.

A másik legjobb karantén-tapasztalatom, ahogy a 17 és 15 éves kamasz gyerekeim megoldják a főzést. A férjem már el sem tudja dönteni, mikor kinek a művét kóstolja, olyan profivá váltak, és mára a mosogatáson sem vesznek össze. Az online oktatás előnye, hogy nem kell egy egész napot végigülniük, és bizonyos órák hallgatása közben akár egyszerűbb ételek elkészítése is belefér.

Bár korábban igyekeztünk családi programokat szervezni, ám a nagyobb gyerekek már kevesebb időt töltöttek velünk. Sajnálom őket, amiért most nem járhatnak el a barátokkal. Viszont mi más oldalukról ismerhetjük meg őket, mivel ránk szorulnak társaság tekintetében. Hajlandóak party játékokkal szórakozni velünk, sőt, nemrég megmásztuk a közeli csúcsot.

Annyira jó fejek! Igaz, eléggé szétcsúsztak, és keveset tanulnak. Olykor pizsamában töltik a napot.

A fiam viszont önként több kilométert fut, és komplett edzéstervet dolgozott ki magának. Meg is látszik rajta, akár egy görög isten (na jó, ez anyai túlzás). A nagylányom meg felajánlotta, hogy segít szakcikkek fordításában a szakdolgozatomhoz. Egészen ügyesen megoldotta! Mikor nőttek így fel?

A minap a férjemmel átvizsgáltuk az anyagi ügyeinket. Az ő fizetése nem változott, én viszont jóval kevesebbet keresek. Meglepődve tapasztaltuk, hogy összességében nem jöttünk ki sokkal rosszabbul a home office-szal. Elképesztően sokat költünk ugyanis a munkába járáshoz kapcsolódó utazásra, vásárlásra, étkezésre. A családból ketten járnak Budapestre dolgozni, tanulni, ketten viszont épp az ellenkező irányba. Így nemcsak a tömegközlekedés, de a benzin költsége is radikálisan csökkent számunkra a karantén idején.

Persze utazni önmagában jó, és most ki tudja, meddig nem lehet majd. De amit az egyik oldalon elveszítünk, azt visszakapjuk valahol máshol.

Általában sokat dolgozunk, így jogosnak véljük az évi egy-két rekreációs időszakot, lehetőleg valahol távol. Most kevesebb a munka, de elmenni sem fogunk, így talán a nyaralás összegét az otthonunk szépítésére fordíthatjuk.

Ha képesek vagyunk rugalmasan alkalmazkodni, lelkileg is jobban átvészelhetjük a válságot, ha ragaszkodunk a kútba esett terveinkhez, akkor a krízis maga alá gyűr bennünket. Látnunk kell a veszteségeinket, de a lehetőségeinket sem érdemes szem elől tévesztenünk. Mert a krízis nemcsak a régi vége, hanem egyúttal az új kezdete.

Még a legstabilabb párkapcsolatokat is kikezdheti a kényszerű összezártság, miközben az egészségügyi és anyagi rizikók a félelmeket táplálják – a koronavírus-járvány a mentális egészségünket is jócskán próbára teszi az egészségügyi és gazdasági kihívásokon túl. Nő a belső feszültség, a szorongás, a szeretteink, az egészségünk, a megélhetésünk miatti félelemérzet. A családosoknak az egyensúlyt kell megteremteniük a magánélet, a munka és az iskola között, míg az egyedülállók a magány szorongató érzésével és az emberi kontaktusok hiányával küzdenek. Mindezekhez jön a közös bizonytalanság, hogy merre tart a világ, mikorra találhatunk kiutat ebből a merőben szokatlan állapotból. Ezeknek a szorongásoknak a feloldásában, kezelésében kíván segítséget nyújtani az NN Biztosító, a Pro Psychologia Alapítvány és az ELTE Pszichológiai Intézete által elindított új kezdeményezés.

Az Üljünk le egy szóra! arra buzdít mindenkit, hogy tegyük fel kérdéseinket, dolgozzuk fel azokat a belső feszültségeket, amelyek most a legtöbbünkben fokozottan vannak jelen.

A hasznos tanácsokat és konkrét tippeket is tartalmazó epizódokban egyebek közt szó esik majd a fokozott online jelenlét árnyoldalairól, az evészavarokról, addikciók kialakulásáról, a karanténban megváltozott szexuális életről és szokásokról, vagy éppen a stressz- és pszichiátriai kórképek kezeléséről (hipochondria, depresszió, figyelemhiányos hiperaktivitászavar). Az ELTE PPK Pszichológiai Intézetének szakemberei kitérnek a családon és párkapcsolatokon belüli feszültégcsökkentésre vagy a magányból fakadó szorongás enyhítésére is, hiszen a járványhelyzet éppen az egyéni boldogságot meghatározó legfőbb tényezőket befolyásolja legsúlyosabban: a családi viszonyokat, az egészségtudatot, valamint a baráti és párkapcsolatokat. Az NN Biztosító 2019. szeptemberében elvégzett kutatásában legalábbis ezt a hármat jelölték meg a legtöbben azon faktorok közül, amelyek a leginkább közrejátszanak abban, hogy boldognak érezzük-e magunkat.

Az online beszélgetések helye: https://www.facebook.com/events/2279131252391082/

A www.sajtoforras.hu oldalon található webshopban folyamatosan frissül és bővül a lapkínálat, a család minden tagja megtalálhatja kedvenc olvasnivalóit. Az utánvétes és a bankkártyás fizetés is megoldott, a Sprinter Futárszolgálaton keresztül történő kiszállítás pedig díjmentes. Jelenleg a minimális rendelési érték 2.000 Ft. A megrendelt lapok max. 2-3 napon belül megérkeznek az ország bármely pontjára, az átvételt érintésmentesen biztosítják. Az online hírlapboltban a sajtótermékek mellett higiéniai- és kiegészítő élelmiszer termékeket is kínálnak.

Ugyanakkor kár lenne azt a következtetést levonni mindebből, hogy szükségszerűen hazugság a sok szép szólam, inkább csak igyekszünk mindenkiben megtalálni azt, amire büszke lehet. Nekem például seregnyi rossz tulajdonságom van (ezeket inkább nem fedném fel, csak ha már nagyon kifogyok a témákból), de – hangozzék bár hihetetlenül kérkedően – nincsenek káros szenvedélyeim. Legalábbis a közvélekedés szerint elsősorban annak nevezettek közül. Nem iszom alkoholt (a kívülálló értetlenségével figyelem a „száraz hónap”-szerű kezdeményezésekkel birkózókat, amikor én száraz évtizedekre is könnyedén benevezek), nem dohányzom, nem élek kábítószerrel (drogot még nem is láttam) és nem vagyok a szerencsejátékok rabja. Ez utóbbival volt egy kis flörtöm, iskoláskoromban totóztam (akkoriban ezt nem tiltották), és minden vasárnap este azzal ültem le a tévé elé, hogy ha nyerek, másnap már nem kell mennem suliba. (Ez nyilvánvalóan képtelenség volt, hiszen vonatkozott rám a tankötelezettség és a szüleim sem áltattak vele, hogy megúszhatnám. Nem is nyertem.) A cigarettát is kipróbáltam. Édesanyám dohányzott, de tőle sosem csentem, ellenben néhányszor, ha a haverok megkínáltak, rágyújtottam.

A gimnáziumban a fiúvécében folyt a bagózás, s mivel menőnek éreztem tőle magam, olykor bekapcsolódtam. A szervezetem viszont hevesen tiltakozott ellene, ezért édesapám egyik barátjának példáján felbuzdulva – aki a szesztől való tartózkodását fogadta meg addig, míg idegen megszálló csapatok vannak az országban – a nyolcvanas évek közepén úgy döntöttem, nem veszek a számba cigit, míg ki nem mennek az oroszok.

Attól kezdve a kínálásokat ezzel az ürüggyel hárítottam, ami legalább olyan vagánynak tűnt, mintha rágyújtanék. (Talán még veszélyesebb is volt.) Mit ad Isten, 1991-ben a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok eltávoztak, így becsületből az egyetemen rá kellett gyújtanom. Néhányszor megtörtént, de aztán könnyedén lemondtam róla; az elmúlt 26 évben hozzá sem nyúltam. Egyébként valamennyi elszívott cigaretta együtt sem adná ki egy masszív dohányos 2-3 napos adagját, az általam elfogyasztott összes szesztől pedig egy derék alkoholista be sem rúgna. Ez azonban nem a mértékletességem és önfegyelmem bizonyítéka, egyszerűen nem szeretem az alkohol ízét. Ha a földimogyorótól be lehetne rúgni, bizony gyakran fetrengtem volna már árokszéleken öntudatlanul.
Egy másik szenvedélyem pedig egészen messzi múltra tekint vissza: jószerivel kakaón nőttem fel. Felkeléskor és lefekvés előtt fél liter; esetenként napközben is benyomtam egy adagot. Sokáig apám ágyba hozta reggelenként, szent meggyőződésem, hogy ettől nőttem nagyra, bő húsz centivel túlnőve a szüleimet; más magyarázatot ugyanis eddig nem találtam rá. Alig vártam, hogy a gyerekeimet is megörvendeztethessem vele, de egyikük sem rajong a kakaóért. Remélem, ebből logikusan nem az fog következni, hogy más szenvedélyeket keresnek maguknak.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Nagy nehézségekről a megkérdezettek kevesebb mint 20 százaléka számolt be, leginkább a munkahelyi bizonytalanságoktól és a megbetegedés lehetőségétől tartanak.

A jelenlegi helyzetben a válaszadók 80 százaléka házastársára, párjára vagy gyermekére támaszkodhat.

A járványügyi veszélyhelyzet megerősítette a családtagok közötti kapcsolatokat, a megkérdezettek negyede (24 százalék) azok javulásáról számolt be, 71 százaléknál nincs változás és csak 4 százalék érzi úgy, hogy romlottak a családi kapcsolatai a veszélyhelyzet óta. Az emberek 45 százaléka nyilatkozott úgy, hogy most több időt tud fordítani családtagjaira. A felmérésből az is kiderül, hogy a veszélyhelyzetben a válaszadók alig negyede (24 százalék) érzi feszültebbnek magát, az emberek 47 százaléka inkább nyugodtan, higgadtan éli meg a jelenlegi helyzetet. A férfiak és a fiatalok általában nyugodtabbak: a férfiak 51 százaléka, míg a nők 44 százaléka, emellett a 30 év alattiak 56 százaléka, míg a negyveneseknek mindössze 36 százaléka tekinti magát inkább nyugodtnak, mint feszültnek. A többség ismeri és betartja a koronavírus elleni védekezés szabályait.

A döntő többség (94 százalék) azt állítja, hogy teljes mértékben betartja a vásárlási, kereskedelmi korlátozásokat és a kijárási korlátozást.

Az emberek többsége felelősen és tudatosan védekezik a vírus ellen, 85 százalékuk a szokásosnál gyakrabban mos kezet, 55 százalékuk pedig rendszeresen hord maszkot és gumikesztyűt is. Úgy tűnik, hogy a magyarok többsége megbirkózik a járvány miatt felmerülő problémákkal, hiszen kevesebb mint 20 százalékuk számolt be kifejezetten nagy nehézségekről. Általában legkevésbé az élelmiszer beszerzése, valamint a hivatali ügyek intézése okoz problémát, leginkább viszont a munkahelyi bizonytalanság és a pénz előteremtése miatt aggódnak. A járványhelyzet miatt a legtöbben, azonos mértékben attól tartanak, hogy valaki megbetegszik a családban (43 százalék) vagy elveszíti a munkáját (42 százalék).

Módszertan: A KINCS telefonos kérdőíves közvéleménykutatása április 16. és 23. között 1000 fős mintán történt.

Az első hét után a körülöttem eluralkodó liszt-, kézfertőtlenítő- és maszkpánik ellenére hihetetlen nyugalom szállt meg. Rájöttem, hogy valójában én a szabadságom alatt sem vagyok ilyen relaxált állapotban, mert nemcsak a munkahelyemen és a háztartásban igyekszem belegyömöszölni az elvégzendőket egy-egy napba, hanem a nyaralásom tíz napjába is mindazt, amit tervezgettem egész évben. Ráadásul igazán kivételes helyzetben vagyok: van itthon végezhető munkám, ami ráadásul témában is kiválóan passzol az életemhez. A gyerekeim felnőttek, nekik már nem kell letöltenem a napi leckéket, gondoskodnom arról, hogy a kreatív energiáikat ne környezetük le-, hanem önmaguk felépítésére fordítsák. Anyukámékhoz is elég hetente egyszer elmenni a napi telefonbeszélgetések mellett.

Különös szabadság az otthonunkba zárva. Egy villanásnyira a múlt homályába vész a kapkodós készülődés, a rohanás, a lelkiismeretfurdalás, hogy nem ott kellene lennem, ahol vagyok, hiszen rajtam kívülálló okokból nem mehetek szinte sehova.

Nincs a csalódás árnyékával fenyegető szabadidő- és nyaralástervezés, a szabadság csak abban különbözik a többi naptól, hogy nem dolgozom. (Bár sokkal könnyebb így automatikusan megnézni az e-maileket, felvenni egy telefont.) Végre belesüppedhetek kicsit a jelenbe, abba az érzésbe, hogy vannak egyre hosszabbra nyúló pillanatok, amikor nem kell az elhagyott perceket és órákat fejben lejátszani, elemezni, és a rám várókat tervezni, ütemezni. Átélhettem, hogy az idő nem az én programjaim láncolata, nem reggeli edzések, interjúk, megbeszélések, hírek, találkozások sora, nem a villamos elérése, az indulás előtti teregetés kivárása, a küldés gomb megnyomása az ígért határidő előtt. Nem ezek tagolják és viszik előre, hanem az idő bizony vonul magától, s mivel engem mindig ugyanott talál, kénytelen vagyok ezt a lassú, barátságosan kíméletlen hömpölygést észrevenni. És nemcsak az elalvás előtti, napot átgondolós percekben.

Most leírhatnám, hogy azóta is békében élek, összhangban a természettel, önmagammal, egy „csillelős”, termékeny bölcs állapotban, az idő tenyerén. Csak azt nem értem, hogy ha két cikk között még ki is tudok teregetni, ha nem kell napi másfél órát utaznom, induláskor tárgyalóképesre öltöznöm, és kozmetikáznom magam, ha nincsenek napi „épphogyodaérős” esti bevásárlások, hogy lehet, hogy mégis úgy esek be az ágyba, hogy egy csomó mindent nem végeztem és intéztem el ma sem? Hogy nem raktam rendet a beépített szekrényekben, a padláson és a pincében. Hogy nem olvastam el a könyveket, amiket akartam, és nem is írtam meg, amit akartam. Hogy nem nézek filmet napok óta. Nem festettem ki a lépcsőházat, ahogy terveztem.

Azt hiszem, azzal kezdődött, hogy mindannyiunknak kicsit több munkát kellett vállalni, ami jól is esett, hiszen újfajta kihívásokat jelentett. (Hogy nálam mindez milyen ötletdömpinggel járt, az a munkatársaimnak is karanténproblémákat okozott, de azt majd megírják ők.) Aztán nagyon vágytam végre rendbe tenni a kertet, hogy az egyéves unokámnak legyen hol szaladgálni, most, hogy a játszótereket bezárták.

Hogy legyen élhető, inspiráló és az operatív törzs elvárásainak is megfelelő helyszíne a családegyesítő találkozásoknak a kertben, ha már a nyaralás lehetősége szertefoszlott.

Ástam, irtottam a gyomokat, az orgonát, a mérgező gyöngyvirágot, füvesítettem, betonlapokat raktunk le. De ott voltak még a kemény kubikosmunkával kitermelt szegélykövek, összedobtam hát kövirózsákból egy giccs határát súroló kis sakktáblakertecskét.

Kép

Kép: Szám Kati

Arra gondoltam, milyen jó lenne végre a saját paradicsomunkat, borsónkat szüretelni… hát vetettem, palántáztam. A kert flórája évek óta először kapott esélyt a nyári túlélésre, mert a reggeli és esti utazás helyett locsolhattam. A fiatal szomszéd anyukával egymást bátorítottuk, mindennap történt valami társasházunk kertjében. Azt is teljesen életszerűnek, sőt szükségesnek éreztem, hogy a szomszéd a lépcsőházban olyan szerszámos tárolót rittyentett, mint egy barkácsmagazin tetris challenge-je. Felakasztva függtek a metszőóllók, sövényvágók, lapátok és gereblyék, mértani rendben. Akárcsak az én kövirózsa sakktáblácskám.

Kép

Kép: Szám Kati

A családból hárman home office-ban dolgoztunk, végre eljött hát a lehetőség, hogy mindennap friss ételt főzzek, és ők se szendvicsen meg gyroson éljenek, és a két munkába járósnak is tudtam csomagolni.

Hihetetlen tökélyre fejlesztettem a nem dobunk ki semmit elvét.
Amióta a kijárási korlátozás első hetében megkóstoltam nagylányom kovászos kenyerét, beléptem a kovásznevelők klánjába, el is kapott a hevület, kenyeret, kakaós csigát, kalácsot, zsömlét, ciabattát sütöttem, először egyszerre csak egyet, aztán kettőt, majd olykor négyet, anyuéknak, a barátnőmnek… Hisz épp kapóra jött az új munkarend, webmeeting közben simán kimehetek a konyhába egy kétperces tésztahajtogatásra.

Kép

Kép: Szám Kati

És persze, szorgosan szereztem be a fűszernövényeket az erkélyre, körülbelül háromszor annyit, mint rendesen, mert most meg is írtam a kepmas.hu-ra, hogy csináljunk zöld erkélyt, nem lehet, hogy ne ültessek mindből, amit ajánlgatok. És persze, akkor már vettem a friss házas kisebbik lányomnak is az új lakás teraszára...

Amikor tegnap este, a közös edzésre készülődve még lerohantam locsolni, lányom a fejét csóválta, hogy várni kell rám, aztán amikor két kör között kivettem a sütőből a pizzát és beraktam a következőt, majd az edzés végi nyújtás közben megnéztem egy üzenetet, amely a munkahelyi csoportba érkezett, csak ennyit mondott: „az edzőteremben sosem foglalkoztál mással”. A másnapi címlapfotózásra készülve összeírtam pár kérdést, miközben megpróbáltam kimanikűrözni a kerti munka nyomait. Éjfélkor ágyba is kerültem, majd pár óra múlva arra riadtam fel, hogy „Jaj, elfelejtettem megetetni a kovászt! De nem csak este, már reggel is!”

És akkor azt mondtam a fodrozódó fűszernövényeimen is átsütő hold megvilágosító sugaránál (a járványhelyzet ezt is elhozta, hogy néha magamban beszélek): „Üdv a saját karanténodban, Kati!”

A kovász egyébként túlélte. Sütök is két kenyeret meg egy kis focacciát, ha jönnek a gyerekek. És megveszem a festéket munka előtt. Locsolás után. Ha apuéknak elvittem a macskakaját… Hú, ez megint nem fog beleférni…

Néha elérhető, gyakorlatias célokat tűz ki magának, máskor elragadja a hév, az ábrándozás, álomvilágba téved, és olyasmikre vet szemet, amelyekre nincs szüksége, amelyek elérhetetlenek vagy egyenesen károsak, rombolók maga és mások számára.

A képzelet és a fantázia az, ami segíti abban, hogy minden ember túltekintsen pillanatnyi létvilágán.

Képesek vagyunk célokat kitűzni, terveket dédelgetni, álmodunk és ábrándozunk, el tudjuk képzelni azt is, ami még nincs, vagy talán csak a képzeletünk szülötte. Az embernek nem csupán élményeket és tapasztalatokat hordozó múltja és pillanatnyi életét jelentő jelene, hanem jövője, a jövőről való tudása is van. Vágyaink arra valók, hogy törekvésre, cselekvésekre serkentsenek, hogy képesek legyünk el is érni, amit tervezünk, vagy legalább megpróbálni elérni. Jó és rossz, hasznos és haszontalan, elérhető és elérhetetlen dolgok után is képesek vagyunk sóvárogni, ellentmondva a költőnek: „Ábrándozás az élet megrontója, mely, kancsalúl, festett egekbe néz”. Hiszen önmagában nem jó vagy rossz, ha arra vágyunk, hogy szebbek, okosabbak legyünk, hogy gazdagság, siker, hírnév legyen osztályrészünk.

Már a kisgyerek is álmodik: hősnek képzeli magát, tűzoltónak vagy katonának, több, szebb játékot kívánna, mesevilágot képzel maga köré. De némelyikük csak arról álmodik, hogy neki is volna, mint a többieknek, apukája; ha egyszer eljutna nyaralni; vagy azt szeretné, ha szeretnék. A gyermek álmai, vágyai mindig szépek, jóra törnek – hiszen melyik gyerek tervezi azt, hogy hajléktalan, munkanélküli, őrizetes, narkós, magányos, sikertelen, beteg lesz, ha nagy lesz? A gyermeki ábrándok ritkán földhöz ragadtak, nem ismerik az észszerűség korlátait, hanem még teljes önfeledtséggel élik meg azt a szabadságot, amely nélkül az embernek nincsenek, nem lehetnek tervei, vágyai. Ám a gyermek – de sok felnőtt is – úgy éli meg a vágyait, mint jogos járandóságot: amiért tenni nem kell, csak élvezni, ha valóra válik; csalódni, ha semmi sem lesz belőle, s levonni a pesszimista poétával együtt azt a következtetést, hogy mindez nem más, mint „Földiekkel játszó / Égi tünemény, / Istenségnek látszó / Csalfa, vak Remény”.

Ahogy elérkezik a felnőttkor az ember életében, úgy lesznek józanabbá, észszerűbbé a vágyai. Többségükben már nem valamilyen álomvilágba ragadnak, hanem a mindennapi létezés realitásához kapcsolódnak, egy valódi, szebb, jobb, boldogabb élet reményét tükrözik. És most ne azokra gondoljunk, akik egy életen át abban reménykednek, hogy megütik a főnyereményt, varázsütésre megszépülnek valami csoda folytán, hanem azokra, akik lakásról, hivatásról, szép családról, tisztes megélhetésről álmodnak, de készek arra is, hogy tegyenek ezekért. Az ilyen embert a vágyai hajtják, hogy több, jobb legyen, ha pedig reálisan méri fel a lehetőségeit és az erejét, az ábrándokból idővel valóság lehet. Nem így, ha vágyainkat a csodavárás tétlensége, a mértéktelen önzés, a mások majmolása, az ártó szándék vagy az irigység kíséri. Vágyai révén minden ember a saját személyiségét építi, az életét alakítja.

Ha ezt feladva másoknak, divatnak, reklámnak engedi át, hogy mit szeretne, akkor az álmok valóra váltásának lendülete csalódássá, kielégületlenséggé, boldogtalansággá változik.

Előbb-utóbb a reménytelen remények világában találja magát, ahol a mának élés, a pillanat bűvölete ejti rabul azt az embert, de akár egy egész közösséget, társadalmat, generációt is.

Minden emberben ott él az ösztön, hogy merjünk nagyot álmodni, hogy kisebb-nagyobb álmainkat annak a köznapi értelmünket meghaladó valaminek rendeljük alá, amit úgy hívunk, hogy remény. Ha vágyaink reménnyé nemesednek, abban már nemcsak álmaink, ábrándjaink, fantáziánk bizonytalansága, hanem a beteljesedés közelsége, céljaink elérhetőségének realitása is testet ölt. A keresztény hagyomány ezt a reményt a hit, az önmagunkban, másokban, a jövőben és a Teljes Valóságban való bizonyosság erejével kapcsolja össze. Ahogy az Újszövetség tanítja: „szilárd bizalommal abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk.” Ha képesek vagyunk túllépni hétköznapi reménytelenségeink csapdáján, köznapi, apró sóvárgásainkon, ha komolyan vesszük azt a keserűségében is igaz népi bölcsességet, hogy a remény hal meg utoljára, valósítjuk meg azt, amire az ember, minden ember rendeltetett. Kósza álmainkból akkor törekvésre serkentő vágyak, azokból pedig a magunk és világunk jobbítását szolgáló remények, végül pedig hit fakad.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>