A történet igazán mulatságos, sok-sok abszurd humorral, ami Wodehouse egyik védjegye. Évtizedekbe tellett, míg megértettem, hogy ez a jelenet tökéletesen realista. A szeretethiányos, érzelmileg labilis, ugyanakkor kicsit egoista férfi reakciója.

Szinte biztosra veszem, hogy McTodd gyermekkorából súlyos traumákat hordoz, és nincs mindig meggyőződve róla, hogy a felesége (eléggé) szereti. Úgy látja, hogy az asszony sorozatosan megsértette és megalázta őt, próbára téve ezzel kapcsolatukat – így tehát egyáltalán nem túlzott az elviharzás. 

A nő régóta tudhatja ugyanis, mennyire szereti férje a zúzát. Hány korábbi ebédnél kerülhetett már ez szóba, hány zúza jutott a levesestányérból a költő gyomrába, mire ez kikezdhetetlen igazsággá szilárdult a házasságukban? Azt tehát elvethetjük, hogy a hölgy tudatlanságból juttatta idegeneknek a csemegét; ha mégis ilyen kevéssé ismeri az urát, akkor ez bizony rossz házasság, csoda, hogy még együtt vannak.
Nem sokkal rózsásabb a helyzet, ha az asszony tisztában van a férje zúzaszeretetével, mégis így tesz. Ez lehet egyszerű gonoszság, ami elfogadhatatlan egy kapcsolatban.

Elképzelhető, hogy nevelési céllal döntött úgy, hogy mértékletességre, lemondásra kényszeríti Ralstont. A reakcióból azonban nyilvánvaló, hogy rosszul mérte fel a következményeket; egy gesztus miatt kockára tette a boldogságukat.

A legvalószínűbb a szimpla figyelmetlenség. A nőt lekötik a vendégség izgalmai, meg akar felelni, izgul, milyen véleményt formálnak a lakásáról; ízlik-e az étel, érdekes-e a beszélgetés. Az is nyomaszthatja, hogy tehetséges, ám kissé nárcisztikus férje nem bánt-e meg valakit (amint az bizonyára gyakorta előfordul). És mialatt rágörcsöl erre, nem tud belehelyezkedni Ralston lelkivilágába, aki fél órája ül már az asztalnál, alig figyel arra, ami körülötte történik. Várja, hogy végre felszolgálják az ebédet, várja, hogy végre megkapja kedvencét, a zúzát. Csoda-e, ha a sértettség, a szeretethiány, a féltékenység egyszerre kirobban belőle, amikor azt látja, hogy az asszony, akivel életét összekötötte, aki őt a világon legjobban szereti, aki társa jóban és rosszban, hirtelen cserben hagyja. 

Miután a megbántott költő elszalad – erről már nem számol be a regény –, Cynthia döbbenten áll az asztal mellett, még kezében a merőkanál, és próbál valami magyarázatot találni a vendégek és saját maga számára is.

Kifelé jobb híján azt kommunikálja, elnéző mosollyal, hogy a költők már csak ilyen kiszámíthatatlan alakok; belül azonban a szomorúság és a düh mardossa, amiért ez az elmebeteg gazember így cserben hagyta. Legalábbis ezt képzelem. A feleség gondolatait azonban egy nő talán hivatottabb volna elemezni.
Én McTodd-dal tudok azonosulni.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Március 10-i Képmás-estünk vendége Orvos-Tóth Noémi pszichológus volt, az „Örökölt sors” című könyv szerzője. Az estre 450 olvasónk jött el annak ellenére, hogy akkor már mindenki tudta, mit jelent a koronavírus. Többen természetesen az otthonmaradás mellett döntöttek. Félelmetes belegondolni, hogyan alakult az a pár nap! A kormány másnap tiltotta meg a 100 fő feletti rendezvények megtartását. Hálásak vagyunk ezért a megtartott alkalomért, és Orvos-Tóth Noéminek, hogy elfogadta a meghívásunkat, és a már kialakult helyzetben is úgy döntött, eljön. A film, „Az élet maga” tökéletes választás volt a témához, észre sem vettük, elrepült a 117 perc. Végül, de nem utolsó sorban hálásak vagyunk vendégeinknek, akik eljöttek és megélték velünk ezt a tartalmas beszélgetést, és reményeink szerint azóta is egészségesek.

Többen e-mailben kérték, akik erre a Képmás-estre nem tudtak eljönni, hogy a körülbelül 20 percre vágott szokásos összefoglaló videó helyett ezt a beszélgetést tegyük teljes terjedelmében elérhetővé. Így tettünk. Alább össze is foglaltuk Önöknek, milyen kérdések merültek fel:

– Túlélünk vagy elszenvedünk egy-egy helyzetet? Milyen örökség van a családokban a vészhelyzetekkel kapcsolatban?
– Miért mérgezi a titok a családok életét? Miért nem mindegy, hogy egy történetet hogyan mesélünk el?
– A gyerekemet hogyan fogom tudni megkímélni a nehézségektől, traumáktól?
– Miért fontos a saját önismeretünk elmélyítése? Mit jelentenek a saját vakfoltjaink? Minden esetben kell egy szakember segítsége?
– Biztos, hogy megedz az élet? A stressz kezelhető? A feszültség csökkenthető? Vannak technikák erre?
– Mit jelent az önsorsrontás? Meghaladhatóak a traumáink? Merünk szembe menni a szüleink nagy igazságaival? Merünk boldogok lenni, jó párkapcsolatban létezni vagy karriert csinálni? Segít-e rajtam az, hogy megbeszélem az őseimmel a problémáimat?

Kép

Fotó: Jónás Jácint

– Mik voltak az őseink megoldásai a traumákra?
– Azt is megtudjuk, hogy Orvos-Tóth Noémi kinek a történeteiért a leghálásabb a családjában, hogy miért nem szereti a „konyhapszichológiát”, hogy mi az „Örökölt sors” című könyv sikerének titka és lesz-e folytatás.

Az biztos, hogy az élet megy tovább. Mi már régen nem leszünk itt, de minden, ami mi voltunk, tovább él a gyerekeinkben, unokáinkban, dédunokáinkban. Azok a hatások, amiket átadunk, nem múlnak el nyomtalanul.

A Képmás-estet most is Szám Kati, a Képmás főszerkesztője vezette:

Sokat gondozzák mindkettőt. Nyáron vigyáznak, hogy ki ne nyíljanak rajta a százszorszépek, mert azok nagyon elcsúnyítják a szép zöld füvet. És rámenni se szoktak, csak ha nyírják. Kivéve minket, dehát mi külföldiek vagyunk. Az autónkat se mossuk hetente. Nem úgy, mint az egyik szomszéd, aki minden vasárnap kiáll a garázsból, és alaposan leszappanozza kívülről, és kiporszívózza belülről. Közben pedig hallgatja a focimeccset. Ő például egy műanyag báránnyal akarta szebbé tenni a háza előtti füvet, és elzavarta Danit, amikor rá akart ülni. Apa elmesélte, hogy régebben ez a bácsi is az iskolában dolgozott, de nyilván túl sok rossz gyerekkel találkozott, akik, gondolom, mind külföldiek voltak.

Sajnos Ágó ezt még mind nem tudta akkor, amikor elbiciklizett a bácsi autója mellett, és az ráüvöltött. Ágó megállt, felhúzta a szemöldökét, és azt mondta: „Excuse me”, aztán emlékeztette, hogy kié is az a fű és járda ott a háza előtt. Mire a bácsinak kikerekedett a szeme, és megkérte, hogy hívja ki az apukáját – a fűre.

Aztán van egy néni, aki már nem nyírja a gyepet, mert nehezen megy, és botja van, de mindig tudja, hogy mi történik rajta. Például, ha ott felejtünk egy labdát. Anya csak Magnumnak hívja. Sajnos nem a jégkrém miatt, hanem mert amikor nem bottal, akkor egy tűzpiros sportkocsival jár, ami a gyep mellett parkol. Azt figyeli az ablakból, mint egy nyomozó. És ha valaki túl közel megy a Celicához, arra fenyegetően ráfogja a botját. Szerintem nem félne használni se.

Vannak azért kedvesebb szomszédok is. Egy majdnem százéves néni például, aki a felnőtt fiával lakott a szomszédban.

Eleinte még barátságtalanok voltak, de Dani addig kérdezgette őket a kerítésen keresztül, hogy a végén ő lett a „napsugaruk”, és még ajándékokat is kaptunk tőlük. Kár, hogy elköltöztek, mert azóta Dani sokszor unatkozik.

A múlt vasárnap is kiment a fűre. Az autómosó bácsi szorgalmasan dolgozott.

– Nem akarsz velem játszani? – kérdezte tőle Dani.

A bácsi rendes volt, és nem zavarta el mindjárt.

– Most sok a dolgom – mondta –, majd máskor.

Biztos azt hitte, hogy békén hagyják, de Dani nem olyan.

– Pedig játszhatnánk egy meccset. Te lennél Anglia, én meg Magyarország...

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Olyan öt-hat évesen már nagy előszeretettel turkáltam az anyukám szekrényében, és hát teljesen el voltam ájulva a szép cipőktől és az anyagoktól. Amikor a szülők nem voltak otthon, a húgommal fel is próbáltunk sok mindent” – meséli Kati. „Nagymamám és anyukám is varrt. Tíz-tizenkét évesen én is odaültem a varrógéphez.” Közgazdász szülők gyermekeként ugyanakkor nem volt olyan egyértelmű a pályaválasztás, hiszen a művészeti képzések nem kecsegtettek jól fizető szakmával. A család ekkor Dániában élt, Kati ott kezdte meg tanulmányait művészettörténet és angol szakon, amit aztán itthon folytatott, és művészettörténészként diplomázott. „A kézművesség, a vágy, hogy valamit alkossak, ami én vagyok, 50 éves korom körül teljesedett ki igazán. Addig is készítettem magamnak ruhákat, akár szabásminta alapján, akár átalakítással. Mindig másképp néztem ki, mint az összes többi nő.

Az esküvői ruhámat is én terveztem, varrónővel varrattam meg, de azt is átvariáltam, és az utolsó simításokat én csináltam, kézzel. Az egyéniség megmutatása a ruhán keresztül mindig fixa ideám volt.

Mert a ruha az egyfajta művészet; beolvadás helyett meg kell mutatni a karakterünket a megjelenésünkön keresztül. De azt is megértem, hogy ez nem mindenkinek fontos. A beolvadás elleni harc nálam is akkor tetőződött, amikor eljutottam abba a korba, hogy már túl voltam az olyan női szerepeken, mint a gyereknevelés. Amikor a férfiak és a nők megváltoznak, és ezzel együtt alakulnak egymáshoz való viszonyaik. Ennek a pszichológiája is elkezdett érdekelni, hogy miért van így. Akkor jött az ötlet, hogy segíteni szeretnék más nőknek is.”

Kati nemcsak fiatalokat tanít, személyes tanácsadásra bárki jelentkezhet nála, illetve egy komplex online tanfolyamot dolgozott ki arra, hogyan tárjuk fel a legbensőbb énünket, és közben azt az egyedi öltözködési karaktert, ami csak ránk jellemző. „A személyi stylist vonal akkor kezdődött, amikor Sopronba költöztem, és mivel nem volt munkám, az ottani közösségnek kezdtem az átalakított ruháimból kisebb divatbemutatókat szervezni. Ez inspirációt adott a nőknek, hogy nézzem át a gardróbjukat, szelektáljunk, alakítsuk át, amit lehet, és varrónő segítségével elkezdtem a ruháikat újraéleszteni. Akkor jöttem rá, hogy én ehhez értek, szeretem csinálni, és láttam, hogy a nőknek milyen jó érzés az, hogy nem kell mindent kidobni, hogy a jó minőségű ruhákat érdemes megőrizni és átalakítani.”

Kati a ruhatervezést ugyan nem tanulta, de másfél évet dolgozott a Katti Zoób Divatháznál, ahol belelátott a couture, a méretes szabóság és a varroda működésébe. „Az ott töltött időszak felbátorított, bár a Katti Zoób nekem nagyon klasszikus és konzervatív. Művészettörténészként sokkal jobban érdekelnek a kreatívabb, alternatívabb dizájnok, folyamatosan követem a nemzetközi trendeket, alkotásokat. Itthon, a divatiskolák munkáiban is még mindig azt látom, hogy bátortalanok vagyunk. A hétköznapokra meg különösen igaz ez. A szocializmus nálunk annyira lebutította és szégyellnivaló dologgá tette az öltözködést, hogy ebből nagyon nehezen tudunk kikecmeregni.

Majd jött egy új éra, a fast fashion. Mindenki egyformán öltözködik, a gyártás nagyon környezetszennyező, újabb és újabb termékekkel árasztanak el, folyamatos fogyasztásra ösztönözve, és a stílusról, a saját kreatív igényedről sehol egy szó sem esik.”

Kép

Kati számára a személyi styling szolgáltatás ebben a légkörben egy olyan misszió, ahol nem új ruhák vásárlására ösztönöznek bennünket. „Olyan kreatív workshopokat tervezek, ahova mindenki elhozhatja magával azokat a ruháit, amiket nem szeret hordani és azt gondoljuk majd együtt újra. A minőségi anyagokat érdemes megtartani, és bármit teljesen át tudunk formálni az adott karakternek, a stílusnak megfelelően.” Kati jelmondatai, hogy legyünk bátrak, vállaljuk fel önmagunkat, ami ugyanakkor egy életen át tartó folyamat is lehet. „Például az is egy stresszhelyzet tud lenni a gyerekeidnek, ha nagyon más vagy. Nehéz megtalálni az egyensúlyt a társadalomban, hogy csak pont annyira legyél más, hogy még felnézzenek rád, és ne az legyen, hogy »hú, de gáz az anyám.«”

Katinak két lánya és egy unokája van. „Határozott ízlése van mindkettőnek. A nagyobbik lányomat sokáig lehetett öltöztetni, de a kicsit már az óvodában sem. Odament a polchoz és levette magának, amit akart. Számomra ez egy felismerés és megerősítés volt, hogy ennyire különbözőek vagyunk.

Engem az anyám diktatórikusan próbált öltöztetni. 18 éves koromban volt egy ütközési pont, amikor azt mondta, hogy most már fodrászhoz kell menni és frizurát kell csináltatni: daueroltatni kell a hajam. Én? Daueroltatni? Amikor ilyen egyenes? Akkor éreztem meg igazán, hogy ki kell állnom magamért, nem akarok átlag daeurolt hajjal szaladgálni az utcán, csak mert az a divat.

Engem a divat addig érdekel, amíg azt le tudom magamra fordítani. De a korlátaimat nekem is át kellett lépnem. Egy komoly önismereti folyamat eredményeképpen jutottam el odáig, hogy ki merjek állni emberek elé beszélni, és így segíteni nekik.”

Kati 2008-ban indított először blogot, de az igazi nagy lökést két évvel később Simonovics Ildikó Street Fashion Budapest projektje adta. Ennek a közösségi portáljára töltött fel szetteket Kati is, amiből verseny lett, a verseny tíz legjobbjából – köztük Kati szettjeiből – pedig egy kiállítás és egy katalógus. „Ez indított el engem igazából azon az úton, hogy az érett korosztály stílusát dokumentáljuk. Bekerültem az öltözködéskultúrának egy olyan szintjére, ahol már jegyeztek, cikkeztek rólam. A legnagyobb öröm számomra az, hogy át tudom adni a szakma szeretetét. Ma már egyre több tanítványom akár a főállását is maga mögött hagyva járja az országot, és segít a nőknek.”  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A karantén bár nagyon megnehezíti a mindennapokat, nem lehet akadálya a vidámságnak, az összetartozás kifejezésének – indokolják a nagyszabűsú akciót a szervezők. – A Gyereket a magasba! akcióval mosolyt szeretnénk varázsolni a távol lévő nagyszülők arcára.

Országos összefogás

A Három Királyfi, Három Királylány Mozgalmat nagy büszkeséggel tölti el, hogy Gyereket a magasba! országos rendezvényének minden évben oszlopos tagja Kiss Gergő olimpiai bajnok és Kis-Primász Ágnes Európa-bajnok vízilabdázó. Társul hozzájuk Szirányi Bence válogatott jégkorongozó. Böjte Csaba ferences szerzetes ezúttal is elvállalta a gyerekemelés fővédnökségét. Csatlakozik az akcióhoz Kiss Ramóna színésznő férjével, Lékai Máté válogatott kézilabdázóval, Szöllősi Györgyi, az RTL Klub műsorvezetője és Vujity Tvrtko, az ATV műsorvezetői, valamint Mádai Vivien és Takács Bence, a TV2 műsorvezetői, illetve Pór Attila, a Nők Lapja újságírója.

Tavaly több, mint tízezer gyereket emeltek magasba szüleik országszerte 28 településen, és néhány határon túli helyszínen, de kaptunk képet magyar fiataloktól, akik a Versailles-i kastély előtt emeltek. Idén is azt reméljük, hogy rengetegen állnak ki a gyerekek mellett és megmutatják, hogy a gyerek az élet nagy ajándéka, és örök érték.

Mutassuk meg a távol lévő nagyszülőknek, rokonoknak, hogy nem felejtettük el őket, hogy gondolunk rájuk!

Az akcióról minden részlet megtalálható a Három Királyfi Három Királylány Mozgalom oldalán.  

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
 

Nemrég olvastam Hamvas Bélánál:

Hamvas Béla hihetetlen erővel fogalmazza meg ebben az írásában, mi történik akkor, ha az ember úgy dolgozik, hogy közben nem néz az égre, ha csak abban hisz, amit képes elvégezni.

Ez a közösségi önzés egy kifejlett formája. A munka elsővé tétele feltétlen leszakít egy kis közösséget a többiről, és feltétlen valamiféle visszafejlődést eredményez az élet egyéb területein.

A Biblia egyik zsoltárában ezt olvassuk: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői.” (Zsolt 127,1) Mai nyelvre így is fordíthatjuk: Felsőbb szempontok vannak minden valódi tettünk mögött. Alapvetően nem is mi dolgozunk. Mivel ezt figyelmen kívül hagyjuk, ezért esünk abba a csapdába, hogy saját magunkat tesszük egyedüli építővé. Azonban ha nem szeretnénk hangyákká zsugorodni, mindenképpen nézzünk munka közben az égre, és adjunk hálát azért, hogy dolgozhatunk.

Valaki megáldja kezünk munkáját.

Meg kell állni néha. Most szinte kötelezővé is lett ez! Érdemes időnként kicsit távolból szemlélni az életünket. Akkor kiderül a cél is, amiért ezen a földön mindenféle dolgunkat tesszük, és talán nem süppedünk bele sem a gyorsaság, sem a lassúság céltalan tetteibe.

A mostani események gyökereit érdekes módon a '70-es években kell keresnünk. Az ekkor Kínán végigsöprő éhezést olyan törvényi szabályozás követte, amely megengedte a vadállatok nagyüzemi tenyésztését és piacra juttatását. Ez a szokás a következő évtizedek folyamán olyan fejlődésen ment keresztül, ami a globalizálódó világban egyre sokszínűbb és egyre több állatot mozgathatott meg.

Így jelenleg Kínában találhatóak a világ legnagyobb és legzsúfoltabb vadállatpiacai.

Napjainkban a paletta már kevésbé a fehérjeszükségletet szolgálja ki, mint inkább bizonyos társadalmi rétegek extrém kulináris élményeit és a kínai medicina alapanyag-szükségletét. A bozóthús fogyasztása a világ több trópusi régiójában (Afrika, Közép-Amerika) is általános, de a Kínához hasonló nagyságú és jellegű piacok nem jöttek létre. Manapság ezek a régiók is kiszolgálják a kínai és délkelet-ázsiai igényeket. Ide tartozik a tobzoskák kereskedelme is (a tobzoskák nagy esélyű láncszemei a SARS-CoV-2 vírus állatról emberre terjedési folyamatának). Kevesen tudják, de ez az állat a legtöbbet áruba bocsájtott vadállat. Az összes illegális vadkereskedelem 20%-át teszi ki a tobzoskák kereskedelme. Saját trópusi kutatóexpedícióimon is tapasztaltam a vadállatok ilyen célú és irányú „felhasználását” (mellékelt kép). Sajnálatos gyakorlat ez, amelynek nagyon komplex és mély gyökerei vannak, és a globális világ számos régiója részesévé vált. Az emberiség számának növekedése eközben folyamatos, és nem csupán Ázsiában látjuk ennek eredményét.

A fertőző betegségek felbukkanása pedig egyre gyakoribbá váló jelenség – ezt a klímaváltozás, a rendkívüli mértékű élőlénymozgás/élőlénymozgatás is segíti. Afrikából, Dél-Amerikából és a világ számos tájáról hallani régi és újabb felbukkanó fertőző betegségekről.

Érdemes megnézni ezt az angol nyelvű videót:

A koronavírus-járvány kitörése óta mindannyian életmódot váltottunk. Amit tudunk, házhoz rendelünk, a mi nappalink reggel fitness-terem, napközben iroda, délután pihenőszoba, este menő szórakozóhely. Az emberek olyan természetességgel kerülgetik ki egymást a boltban, mintha valami flashmobot mutatnának be, az utcán pedig olyan kevés autó jár, mintha mindennap vasárnap lenne. Valamilyen szinten mindenki szorong a kialakult helyzet és a jövő bizonytalansága miatt, a legtöbben mégis gyorsan átállították magukat „karantén-üzemmódba”. Nem volt más választásuk! A vírus nyomában kialakult válság több ágazatot is gyakorlatilag lenullázott, az irodák home office-ban működnek, a gyerekek pedig otthonról tanulnak és nem járnak ki a grundra focizni.  

Nincs kedvünk kevesebbet fogyasztani, inkább mindent házhoz rendelünk 

A házhozszállítás azon ágazatok közé tartozik, amelyek győztesen jöhetnek ki a járványból. Egyik napról a másikra az egész ország vásárlási szokásai gyökeresen megváltoztak.  

A hipermarketek kiszállítói, akiket megkérdeztünk, mind arról számoltak be, hogy akkora forgalmuk van, mintha hetek óta karácsony lenne, a webshopokban pedig akkora tömeg „tolong”, hogy sokszor csak hetekkel később tudják vállalni a kiszállítást.  

A hirdetőpiac egy szempillantás alatt átállt az új fogyasztói igényekre, reklámokat, spotokat forgattak le és vágtak meg szinte rekordidő alatt, amelyek az otthoni kényelemhez és házhozszállításhoz kapcsolódnak. A Meki a Netpincérrel hirdet, a MediaMarkt azzal a szlogennel próbálja rendelésre csábítani a fogyasztókat, hogy „Hozd ki a legtöbbet az otthon töltött időből”, az OTP azzal, hogy „Nagyot fordult velünk a világ, mindig van következő lépés!”, a sportcipőket kínáló áruház pedig azzal, hogy „Ki sem kell mozdulnod otthonról, hogy a lábad kényelembe helyezd!” A házhozszállítási iparági szakszövetség már március végén közölte, hogy a koronavírus szélesebb körű megjelenése óta több mint egymillió rendelést teljesítettek Magyarországon. A csomagküldő szolgálatok naponta többször fertőtlenítik raktáraikat, dolgozóik védőmaszkot és kesztyűt viselnek, a munkavállalók testhőmérsékletét érintés nélküli mérőkkel ellenőrzik. Naponta többször takarítják a szállító járműveket is. A futárokat külön kiképezték arra, hogy a fertőzés lehetőségét elkerülve adják át a megrendelt csomagot. 

Új slágertermékek a piacon 

Párszáz forintos kézfertőtlenítők kelnek el online aukciókon többezer forintért, divatos matyóhímzéses szájmaszkokat varrnak az asszonyok Tardin.  

A járvány teljesen megváltoztatta a használati tárgyak keresleti és kínálati oldalát is. A korábban alig vásárolt dolgok most hiánycikkek lettek, sok slágertermék, például a sminkcuccok, parfümök pedig elárvultan porosodnak a polcokon. A járvány előtt szó szerint őrült tempóban vásároltuk, gyűjtögettük a ruhákat, cipőket, táskákat, karantén idején azonban a mackónadrágok lettek a háztartásokban leggyakrabban viselt ruhadarabok. Emellett sok olyan termék is népszerűvé vált, amelyekről korábban sokan nem is hallottak, például az a „hátfixáló” pánt, ami segít megőrizni a helyes testtartást home office-ban is.  

Lehet-e csókok és kézfogás nélkül szappanoperát forgatni? 

A járványhelyzet ellenére tovább forog a Szomszédok című ausztrál szappanopera, amely milliókat ér el a tengerentúlon és Nagy-Britanniában is. Az ABC beszámolója szerint a készítők egy új rendszer bevezetésével igyekeznek távol tartani a vírust. Létrehoztak három produkciós csapatot, részekre osztották a stúdiót, benne egy műveleti központtal, és csak három színésznek engedélyezték az átjárást. Sehol sem lehetnek száznál többen egy nap, figyelnek a társas távolságtartásra és arra, hogy mindenkinek jusson négy négyzetméternyi hely. Emellett mindig jelen lesz egy ápoló is, mindenkinek külön cateringet biztosítanak, a férfiakon nem lesz smink, és nem lesznek intim jelenetek a produkcióban.  

Kép

Kép: Rawpixel

Az alkalmazkodás az egyik legelemibb képességünk! 

Borbély Lilla a BeBalanced Pszichológiai Pont pszichológusa úgy véli, hogy bár az alkalmazkodás az egyik legfontosabb alapképességünk, nagyon megváltozott az, hogy mihez kell alkalmazkodnunk nyugati emberként a törzsi társadalmakhoz képest. „Az elmúlt néhány évtizedben rövid időn belül nagyot változott a világ, amely új elvárásokat, kereteket hozott magával életünk minden területén. Az alkalmazkodás azért nagyon fontos része az életünknek, mert így tudunk idomulni a folyamatosan változó körülményekhez” – magyarázza a szakértő.  

Minden változás nyomán csoportok emelkednek fel, más csoportok pedig kilátástalan helyzetbe süllyednek.  

A koronajárvány végeztével egyesek könnyen felveszik majd az új ritmust, mások nehezen és lassan szokják meg a megváltozott körülményeket, és lesznek olyanok is, akik képtelenek alkalmazkodni. A pszichológus szerint az alkalmazkodás folyamata és ideje nagyban függ az egyéni tulajdonságoktól és a körülményektől. „Nem mindegy, hogy kit mennyire érint mélyen a krízishelyzet, hiszen nem egyforma mértékű változásokon megyünk most keresztül. Általánosságban azonban elmondható, hogy aki jó megküzdési stratégiákkal és erőforrásokkal rendelkezik, és képes rugalmasan a helyzetre alakítani azokat, gyorsabban tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez” – húzta alá Borbély Lilla.  

Az is több tényezőtől függ, hogy az alkalmazkodási folyamat közben felvett új szokásainkat mennyire fogjuk megtartani a karantén végeztével. Az egyik ilyen szempont, hogy az új rutint mennyire látjuk hasznosnak.  

„Ha eddig ódzkodtunk az online bevásárlástól, most pedig azt tapasztaljuk, hogy terheket vesz le a vállunkról, valószínűleg továbbra is fenntartjuk majd. Viszont, ha a közös vásárlás családi program volt, lehetőség a kapcsolódásra, talán inkább az eredeti megoldásunkra térünk vissza. Érdemes megemlíteni, hogy elménk igyekszik megtakarítani az értékes szellemi kapacitást, ezért működtet olyan automatikus folyamatokat, mint a szokások. Ha a viselkedésben kialakul a rutin és szokássá válik, előbb-utóbb természetes lesz. Az alkalmazkodásban pedig az egyik alapvető tanulási formánk, a habituáció is segít. Ez azt jelenti, hogy az ismétlődő történések, helyzetek egyre kisebb intenzitású választ váltanak ki belőlünk, így megtanuljuk figyelmen kívül hagyni azokat a helyzeteket, amelyek nem járnak komoly következménnyel.”  

„Kezdetben lehet, hogy például a védekezés módjai, mint a maszkhordás vagy a gyakori kézmosás nagyobb szorongást váltottak ki, de ez az idő előrehaladtával csökken” – magyarázza a pszichológus.  

Lehet, hogy egy olyan világban fogunk élni, ahol a gyerekeink a neten ismerkednek, szkafanderben randiznak, negatív vírustesztet lobogtatnak az állásinterjún, és egymástól hat méterre nézik a moziban a csókjelenetektől mentes romantikus vígjátékokat. Nem tudjuk mi lesz, de úgy tűnik bármit is tartogat számunkra a jövő, amíg élünk, alkalmazkodunk!   

Másfél hónap telt el a koronavírus szabta új világrend ránk zuhanása óta, ideje van egy kis számvetésnek, megvizsgálva, hogyan alakította át életünket, családi kapcsolatainkat ez a világméretű változás.

Az első sokk után mostanra kialakult „házi őrizetünk” napi rutinja, és az emberi nem csodálatos alkalmazkodóképessége folytán megszoktuk a maszkos-kesztyűs outfitet, a zsebünkbe rejtett kézfertőtlenítő kencét mint „kinti” életünk nélkülözhetetlen kellékét, és bevésődtek a szigorú higiénés procedúrák is: a vásárlás utáni teljes ruhacsere, a hazatérés utáni hajmosás, a textilmaszkok 90 fokon mosása. A fertőtlenítő takarítás szabályai is rögzültek: a kilincseket fertőtlenítőszerrel mossuk át naponta, a kívülről érkező holmikat pedig egyenként törölgetjük hypós vízzel, sőt, talán túltolva is a biciklit, beruháztunk egy ózon-fertőtlenítő gépbe is, amiről próbáljuk elhinni, hogy az óvatos működtetés közben valóban fertőtleníti is a mellé zárt dolgokat...

Nem várt gyorsasággal szoktuk meg a távmunka és távoktatás, de még a táv-ovi munkarendjét is, és kialakítottuk a rokoni, baráti kapcsolattartás új szokásait – milyen jó is egy családi telefonflotta, és micsoda áldás most a Skype-kapcsolat lehetősége!

Mindezek mellett pedig ebben a kényszer-otthonlétben lassacskán egymáshoz csiszolódtunk mi, szűk családunk kisebb-nagyobb tagjai.

A sok rossz hír és a hosszú távú bizonytalanság mindannyiunkban feloldhatatlan feszültséget és ebből fakadóan hullámzó kedélyállapotot okoz. De fontos felismeréseket is hozott ez a nem várt helyzet: sokszor önmagunk körül forgó életünk fókuszai ugyanis változóban vannak. Most egyetemesen tapasztaljuk meg azt, hogy sorsunk legfőbb urai nem mi magunk vagyunk, ezért többször és más szemmel tekintünk felfele is, többet beszélgetünk igazi sorskérdésekről, latolgatva, hogy mi végre vagyunk ezen a világon, és hogy vajon mi és ki vár ránk a földi élet befejeztével.

Jobban észrevesszük egymást is. Furán hangozhat, de végre van idő arra, hogy egymás szemébe nézzünk, hogy érzéseinket, gondolatainkat nyugodtabban kifejezhessük, és felfedezhessük azt a világot, amely szeretteinkben rejtezik.

Az örökös időhiányból és rohanásból fakadó egymás mellett élés igazi együtt-létté vált. És ez hihetetlen élmény, nagyszerű tapasztalás!

Nagycsalád vagyunk, hatan élünk egy fedél alatt, hat karakteres ember 6 és 50 év között, akik össze-összeütközünk ugyan egymással, de nagyokat nevetünk is, és együtt üljük körbe az étkezőasztalt reggel, délben és este, ami még nyaranta is kivételes dolognak számítana, mert normál esetben nálunk mindig, mindenkinek van valami dolga.

A legfontosabb dolgunk az otthonlét és ennek formálása úgy, hogy az iskolai és munkahelyi kötelezettségeink teljesítése mellett ez az időszak családunk számára a lehető legtöbb lelki és szellemi gyümölcsöt teremje. Vissza nem térő lehetőség ez a családoknak, a félelmetes és pusztító vírus különös pozitív „mellékhatása”, amelynek tanulságait jó volna később sem elfelejteni!

De lássunk néhány aprócska példát, milyen változásokat hozott a mi kis családunk életében ez az új szituáció:

- Tovább erősödött családunkban az ökumené megélése: én reformátusként „lelki áldozok” családtagjaimmal az online szentmiséken, katolikus családtagjaim pedig velem vettek odahaza úrvacsorát nagypénteken, a református szertartást követve.

- A nagyfiam 15 évesen egy szemrevaló védőmaszkot kért a névnapjára – nos, két hónappal korábban jót röhögtem volna, ha valaki ezt jósolja nekem. Egyébként még azóta is várjuk a kiszállítást…

- Az otthonunk rég volt ilyen szép: átfestettük a legkisebbünk praclija által összetapogatott falakat, kerítést javítottunk, és olyan alapos tavaszi nagytakarítást csináltunk, mint már nagyon rég.

- Lassan egy szál gyom sincs a kertben, festés alatt a kerti bútorok – olyan dolgokra jut most idő, amikre csak egykoron, boldog gyesen lévő anyukaként volt módom, ha a nagyszülők vállalták a gyerekek megőrzését.

- Kiskamasz lányom a kedvenc youtuberétől egy este leforgása alatt megtanult alaposan kitakarítani – nekem erre 12 év nem volt elég; és olyan finom almás pitét rittyentett, hogy ezt leírva is összefut a nyál a számban.

- Férjem is, én is itthonról dolgozunk, így nem kell magamnak csinos ruhákat, neki pedig ingeket vasalnom (juhíj!) – helyette viszont papírpénzt vasalok, fertőtlenítés gyanánt.

- Megszűnt a pazarlás, válogatás, mindenki azt eszi, ami van (ha kelkáposzta, akkor azt!), a gyerekek pedig megtanultak örülni egy szelet friss kenyérnek, sőt, a minap a hadigazdálkodás mikéntjére ráérezve akkurátusan leltározták stratégiai élelmiszerkészleteinket.

- Nagyon rég fordult elő, hogy hatan együtt olvastunk, most több „felvonásban” Andersen zseniális meséire csodálkozunk rá együtt. Új rítusként építettük be ezt a néhány perces közös olvasást a mindennapjainkba.

Egy szó mint száz, olyan jó, hogy vagyunk egymásnak! És olyan jó volna, ha a családdal járó örömök ilyen fokú átéléséhez nem kellene egy ilyen borzalmas áldozatokkal járó, mindannyiunk szívébe félelmet ültető betegség!

Nekünk nagyon jó dolgunk van, mert csupán annyi a feladatunk, hogy itthon legyünk, hogy elvégezzük a munkánkat, és hogy egymásra figyeljünk. Nem kell a frontvonalban küzdenünk, mint azoknak, akik nap mint nap veszik fel a harcot a járvány ellen orvosként, mentősként, ápolóként, rendőrként, bolti eladóként vagy politikusként. És nem kell a csendet hallgatva, magányosan kiböjtölnünk ezt az időszakot.

A mi kis otthon ragadt családunk leginkább fegyelmezettséggel és adományokkal, imával tud hozzájárulni a közös probléma megoldásához. És azzal, hogy most végre felismerjük és igazán értékelni tudjuk azt, amink van: elsősorban egymást.