Már az elején le kell szögeznünk, hogy a mutáció szótól senkinek sem szabad rettegnie. Az élet szerves része a genetikai állomány folyamatos változása. Az RNS genommal rendelkező vírusoknál, amilyen az új koronavírus is, ez egy jelentősebb folyamat. Minden egyes fertőzés során elképesztő mennyiségben másolja önmagát a vírus a fertőzött gazdatestben. Mivel kissé „hanyag” módon történik a másolás (RNS vírusok jellegzetessége), egyetlen emberen beül apró eltéréseket mutató vírusgenomok sokasága van egyszerre jelen. Ezt víruspopulációnak is nevezhetjük.

A teljes fertőzött emberi populáción belül is lesznek ilyen formán dominánsabb, vagy úgy is mondhatjuk, hogy evolúciósan sikeresebb vírustörzsek.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Ritkán jelent bármit is. Természetesen nem példanélküli, hogy változzon valamilyen formán a vírus terjedése vagy egyéb tulajdonságai, ugyanakkor ennek bizonyítása nem kevés kutatómunkát igényel. Általában a járványok végeztével tudjuk részleteiben megérteni ezeket és látni a pontos gyakorlati hatásokat.

Ezért nagyon felelőtlen egy gyorsan terjedő járvány során bármi biztosat is állítani mutációkról, vírustörzsekről, de főleg ezek gyakorlati jelentőségéről.

Maradjunk egyelőre annyiban, hogy ez egy természetes folyamat, ami nagyon fontos eszközt ad a kutatók kezébe. Például a járvány terjedésének követését. Az apró genetikai változások révén a vírus földrajzi, de akár emberről-emberre történő terjedési láncolata is vázolható.

A lényeg tehát: A mutáció a vírusok természetes létének része. Több száz stabil mutációs pont van a járvány kezdete óta, szerte a vírusgenomban. Ezen különbségek mentén felrajzolható legalább ennyi vírustörzs is.

Ám ezek alapján bármilyen gyakorlati jelentőségű mutációról beszélni hatalmas felelőtlenség és kellően megalapozott tudományos bizonyítási folyamat nélkül káros is. Ne rettegjünk tehát mutációktól, mesterségesen kreált vírusról szóló rémhírektől, vagy önjelölt szakértők riogatásaitól. Higgyünk a tudósoknak, és fogadjuk el a tényeket: az ember is a természet része, csakúgy, mint a járványokat okozó vírusok. Ahogy pedig az emberiség él napjainkban, kiválóan alkalmas a pandémiák számára.

A cikk forrása a szerző Facebook-oldala.

Mint kiderült, a játékos évente mindössze néhány alkalommal ad fel szelvényt, és soha nem volt tudatos számkombináció-választó stratégiája. Most is véletlenszerűen kiválasztott számokkal játszott, és az internetről értesült róla, hogy nyert. Mindez gyökeresen ellentmond a lottótársaság korábbi nagynyertes statisztikáinak, miszerint a nyertesek többsége több éve, adott esetben több évtizede rendszeresen játszik, míg végül rámosolyog a szerencse és elviheti a főnyereményt.

Mekkora az esélye?

„Majdnem eltaláltam az Ötöst” – mondjuk, amikor több számunk is a kihúzottak közelében volt. Persze abba nem gondolunk bele, hogy ez a jelenlegi sorsolási mechanizmusban semmit sem jelent.

Ha nyerési esélyeinknek pontosan utána akarnánk járni, nem kellene mást tennünk, mint összeszámolni, hányféle számötös lehetséges. Ezt előttünk már többen is megtették: egyetlen számötöst megjátszva nyerési esélyünk – ha csak a főnyereményt tekintjük – nagyjából 1 a 44 millióhoz. Ebből is látszik, hogy a számok szabályosságára építő séma egyszerűen értelmetlen, mint ahogy az is, hogy a korábbi hetek kihúzott számötöseiből próbáljunk következtetni a következő heti eredményre – hiszen az egymást követő hetek húzásai függetlenek egymástól.

Egy kis számmisztika

Lottózni lelkesedésből érdemes, nem pedig számításból – túlokoskodni pedig semmiképp sem célszerű a játékot. Annak ellenére, hogy a legtöbb embernek vannak kedvenc számai, a lottóban mégsem érdemes összefüggéseket keresni. Persze örök favoritok azóta vannak, amióta a lottó mint játék létezik.

Pontos statisztikákkal rendelkezünk arról, melyek a leggyakrabban megjátszott számok. Ezeknek az emberek ösztönösen valamilyen többletjelentést tulajdonítanak, és úgy gondolják, nagyobb eséllyel hoznak szerencsét. Ilyen bűvös számok: a 3, 7, 13, 21, 66, 77.

És ha vetünk egy pillantást arra a számkombinációra, amelyet 1957 óta többször is kihúztak: 3, 75, 77, 66, 69, és összevetjük a leggyakrabban megjátszott számokkal, azonnal látni fogjuk, hogy még ha a szerencse vagy a véletlen műve is, de mégiscsak van alapja, hogy ezeket az emberek gyakrabban beikszelik. Erre a jelenségre már létezik egy pszichológiai elmélet is, amelynek „hideg-meleg számok elmélete” a neve. Eszerint csak azokat a számokat érdemes megjátszani, amelyeket régóta nem húztak ki – ezek volnának a hideg számok. A meleg számok pedig azok, amelyek hajlamosabbak nyerőkombinációt alkotni.

Ki hogyan játszik?

Az ismerőseink körében végeztünk egy kis kutatást azzal kapcsolatban, ki, milyen számokat és miért tesz meg a lottón. A legtöbb megkérdezett – mint ahogy azt előre sejtettük is – élete fontos számaival játszik: születési dátumokkal, szerencsés napokkal, találkozások és évfordulók időpontjával. Mivel ezek a számok már egyszer szerencsét hoztak nekik, hisznek benne, hogy ezúttal sem okoznak majd csalódást. Csak ki kell várni.

Az egyik ismerősöm a munkahelyén szervezett hatfős lottóbrigádot, amelyet csak akkor hívnak életre, ha kiemelkedően magas a nyeremény összege. Ilyenkor mindenki mond egy számot, és azt játsszák meg. „Számválasztásunkat egyértelműen életünk jeles eseményei adják: gyermekeink, közeli hozzátartozóink születési dátumai, életkoruk, saját születési adataink és a már bevált szerencseszámaink” – mondják.

„Mi nem lottózunk rendszeresen – mondja a 32 éves Imi és nála egy évvel fiatalabb felesége, Rozi. – Inkább, amikor alkalom van, például születésnap vagy péntek 13. Vagy amikor nagyon nagy már a nyeremény. Kétféle szelvényt töltünk ki: egyet random ikszelünk össze-vissza, egyet pedig az úgynevezett »családi számokkal«. Az utóbbi időkben kezdünk áttérni az online lottózásra.”

„Bár valójában sose bízunk benne, hogy nyerünk, mégis körülbelül abban az időben, amikor a sorsolás van, mindig összenézünk nevetve, hogy na, biztosan most húzzák ki a számainkat.”

A 78 éves Erzsi néni évek óta minden héten lottózik. „Szerintem már akkor lottóztunk, amikor még élt a férjem. És most még a járvány alatt is. A gyerekeimet kérem, hogy menjenek és vegyenek szelvényt, de ők sokszor online lottóznak. A számaim pedig évek óta változatlanok. A család ki szokott nevetni, de sose lehet tudni. Mindig azt mondom: egyszer csak megsegít a jó Isten és vehetek a pénzből egy házat a gyerekeknek.”

A 28 éves Ingrid családjában a lottózás szép élményként maradt meg, amelynek máig vannak hagyományai náluk: „A testvéremmel régebben mindig arról ábrándoztunk, hogy ha a szüleink elhoznák a főnyereményt, mit kezdenénk vele. A családunkban mindenkinek megvan a maga szokása: anyukám születési dátumainkkal játszik, én vegyesen, vagy születési dátumokkal, vagy pedig teljes mértékben a megérzéseimre hagyatkozok. Amelyik számra éppen ráfókuszál a szemem, vagy ami éppen eszembe jut, azt jelölöm be. Én szívesebben használom az online alkalmazást, anyukám a mai napig a hagyományos papír alapú lottót választja, a párja inkább online lottózik.”

– Az Országházi séták sorozat szerkesztőjeként miben látja ezeknek a kiadványoknak az értékét?
– A sorozat erénye, hogy mélyfúrásokat végez egy-egy témában. Így azok, akik az érdekességeket, részleteket szeretik, és elolvassák a köteteket, szinte mindent megtudhatnak az Országházzal kapcsolatban. Ennek érdekében igyekszünk egy-egy tematikát közérthető nyelvezettel, de tudományos részletességgel bemutatni, a köteteinket sok értelmező képpel, térképpel, ábrával és néhány esetben kislexikonnal látjuk el.

– Az Országház üvegművészete című kiadvány a sorozat tizedik része. Miért esett a választása erre a témára?
– Mindig is elbűvöltek az üvegek – amelyek önmagukban is szépek, de a fény által kelnek igazán életre. Ezért egyetemista éveimben elvégeztem egy kétéves képzést üvegfestő- és ólomüvegező szakon. A technikát ekkor ismertem meg. Az, hogy ez épp a tizedik kötet lett, csak a véletlen műve.

– Az Országház üvegablakainak története napjainkra szinte teljesen egybeforrt Róth Miksa nevével. Valóban csupán ő volt az egyetlen alkotó?
– Róth Miksa mellett egy műhely dolgozott, amit – az üzlet növekedésével – jó barátja, Gyermek László vezetett. Kopp Ferenc – aki később maga is alkotott az Országház számára – szintén itt tanult és dolgozott, valamint Róth testvére, Róth Manó is tagja volt a műhelynek. A Forgó és társa cég úgyszintén közreműködött az Országház munkálataiban, így a később önállósodott Waltherr Guido és Forgó Miklós neve is megemlíthető. Az Országház építész-tervezője, Steindl Imre 60. születésnapjára készült úgynevezett Steindl-albumban a mestert köszöntők között mindannyiuk fényképe látható.

– Szakmailag milyen kihívást jelentett ennek a témának a feldolgozása?

– Az egyik nagy kérdés, hogy egy ilyen iparos–tervező–alkotónál, mint Róth Miksa, hol kezdődik az üzletember és hol a művész. Ennek a kérdésnek a boncolgatása mindig nagy kihívás.

Továbbá, mivel az ilyen mesterek több tíz főt is dolgoztattak egyszerre, akkor hogyan nevezhető meg az alkotó pontosan? Nehézséget jelentett az is, hogy bár Róth Miksa munkásságát sokan kutatták, az országházi munkái kevéssé ismertek, mert ez mégiscsak egy zárt középület. Az pedig szerzőként okozott nehézséget, hogy ne legyen túl részletező a könyvecske. Mivel erről a témáról ilyen alapossággal még nem született mű, néhol nehéz volt megállni, hogy ne közöljek minden fellelt adatot, hiszen azok valakinek még hasznosak lehetnének a jövőben. Szakmailag izgalmas lett volna az előképek, párhuzamok kutatása is, de erre a könyv terjedelmi keretei már nem adtak lehetőséget.

– A könyvsorozat a Tisza Kálmán Program szakmai eredménye. Ennek a kutatásnak ön a vezetője. Milyen tevékenységeket folytatnak?
– A Tisza Kálmán Program célja az Országházban lévő termek egykori funkcióinak meghatározása és műtárgyainak feltérképezése, ezért az ezzel foglalkozó munkacsoport forrásgyűjtő és rendszerező tevékenységet végez. A kutatás kiterjed a forrásanyagok feldolgozására, a kapcsolódó intézmények (levéltárak, múzeumok) anyagainak átnézésére, begyűjtésére, a napi- és hetilapok, valamint a folyóiratok cikkeinek, fotóinak összeszedésére, illetve az egykor itt dolgozó munkatársak és művészek leszármazottaival interjúk készítésére. A projekt eredményeit az Országház Könyvkiadó gondozásában megjelenő kötetekben is közzétesszük.

– Hol és hogyan végezte a saját kutatásait?
– Főként az Országház épen fennmaradt Terv- és Irattárának vonatkozó anyagait kutattam, ezen kívül természetesen sok más gyűjteményt, például az Építészeti Múzeum anyagait is lehetőségem nyílt megtekinteni. A BME Építészettörténeti Tanszékének a Könyvtárába és a BTM Kiscelli Múzeum Fotótárába is bepillanthattam, amelyek sok érdekes képpel vagy információval rendelkeztek. Az iratok átnézésén túl sok esetben fotók összehasonlítása is kellett ahhoz, hogy azonosítsuk, egy-egy terv melyik ablakhoz is készülhetett.

– Ezekből mit emelne ki?
– Főként az új képeket, amelyeket eddig még nem közöltek sehol. Például a szocializmus ideje alatt vörös csillaggal és aktuális címerekkel ellátott üvegablakokat, vagy a tervpályázat során beérkezett terveket.

Ezek között vannak például a Schiller testvérek rajzai is, amelyekből képet alkothatunk arról, hogy milyen lett volna az Országház díszüvegezése, ha nem Róthék nyerik a pályázatokat.

– Milyen jelentőséggel bírt Róth Miksa életművében az Országház üvegablakainak elkészítése?
– Az első pályázat kiírásakor még kezdő iparos volt Róth, de Steindl Imre jól ismerte igényességét, megbízhatóságát a máriafalvi templom munkálatai idejéből. Mivel nem rendelkezett elég tőkével és anyaggal az országházi munkák idején, ezért együtt pályázott a Forgó és társa céggel. Steindl mondhatni vakon bízott benne, aminek következtében elnyerte mindkét díszüvegezési munkát. Ez volt korai munkásságának legjelentősebb megbízása. Részben ennek a munkának, részben további eredményeinek köszönhetően országszerte ismert lett, sőt, a munkák befejezésének idejére már nemzetközi díjakat, kitüntetéseket szerzett.

– Milyen díszítési programot követtek az üvegablakok elkészítése folyamán?
– Szerencsére Róth Miksa a második világháború alatt írt könyvében beszámol az Országház ablakainak tervezésével kapcsolatos gondolatairól. A dunai oldal folyosóinál például kifejezett szándéka volt, hogy az ablakok csak keretet adjanak a gyönyörű látképnek. A kiviteli terveket Steindl Imre, az Országház építésze maga felügyelte, és a tervezésnél Róth igénybe vehette a mester műegyetemi könyvtárát. Fennmaradtak Reissmann Károly Miksa rajzai is, amelyeket részben a díszítőfestéshez, részben az üvegezéshez készített, így az mindenképp elmondható, hogy végig figyelembe vették e kettő egységes kiképzését. Az üvegablakoknál figurális mintát csak az Étteremhez, a mai Vadászteremhez terveztek, erről két színezett rajz is fennmaradt. Ám ezek – eddigi tudomásunk szerint – nem valósultak meg, így gótikus elemekkel, építészeti részekkel, szörnyalakokkal, magyaros és középkori öltözetű emberekkel, fejmotívumokkal és a reneszánsz formavilágával kevert színes ólmozott üvegek készültek.

– Az Országház díszítései közül az üveg a legsérülékenyebb. Mely eredeti ablakok maradtak meg az épületben?
– A díszlépcsőház ablakai a legépebbek, itt a felső medalionok közt lehetett egy-két világháborús sérülés utáni cserélt darab. A delegációs folyosó nagy ablakai még viszonylag „eredetinek” mondhatók, és a képviselőházi társalgó ablakai is jórészt eredetiek – nem biztos, hogy mindegyik az eredeti helyen van.

A kupolacsarnok ablakai, amelyeknek mintázatai a delegációs folyosó ablakaihoz hasonlítottak, sajnos mind megsemmisültek a második világháborúban. Ezeknek a rekonstrukciója tervben volt, de elmaradt.

– Milyen érzés volt szerzőként venni részt a kiadvány elkészítésében?
– Nagyon nehéz! (Nevet) Először is nehezen tudtam lezárni a szöveg írását. Hozzászoktam, hogy a szerzőket eddig én nógattam, hogy fejezzék már be a kéziratot... Mivel nem tudtam a saját írásomat „külső” szemlélőként látni, sokakat megkértem, hogy olvassák el, és mondják el véleményüket, mennyire érthető a szöveg. Hálás vagyok a kollégáknak és a szakmai lektoroknak, akik segítettek a szöveg véglegesítésében. Ezen kívül a tördelésbe a szerzők általában csak akkor szólnak bele, ha nagy szakmai hibát látnak, de szerző-szerkesztőként én ezt gyakran megtehettem. Ez viszont sok pluszmunkát jelentett, többek között a könyvtervezőnek is.

– A könyvsorozat milyen témákkal folytatódik majd?

– A következő – már készülő – kötet az Országház nagy műgonddal tervezett és kivitelezett bútorait, valamint mennyezeteit és faburkolatait fogja bemutatni.

Nagyon izgalmas, hogy az utóbbiak között szinte alig van két ugyanolyan az Országházban! Ezen kívül készülőben van egyéb országházi iparművészeti emlékekről, így a szőnyegekről, vasmunkákról, kerámiákról is egy könyvecske. Egy másik kötetben pedig az Országház népművészettel összefüggő motívumait és tárgyait fogjuk bemutatni. További könyveket is tervezünk, de ezek témája egyelőre maradjon titok!

A kötetbe belelapozni itt lehet.

Gyerekkoromban sok időt töltöttem Szaploncán, ahol nővéremmel a hideg vízzel mit sem törődve ugráltunk a patakba, kergettük a sebesen úszó pisztrángokat, a tisztást pedig betöltötte a hegyes botokon sercegő szalonna illata. Hazafelé menet mindig meglátogattuk a falu vidám temetőjét, mert bár a sírfeliratokat nem értettem, szerettem elveszni a rikító képek forgatagában. Amikor már elég idős voltam, a szüleim elmondták, hogy a fejfák és a feliratok történeteket mesélnek el az elhunytakról. Akadtak köztük egészen tréfásak, de voltak kifejezetten sokkolók is, például ahol egy rettenetes balesetet ábrázoltak, vagy egy brutális gyilkosságot figuráztak ki.

Ez a vidám sírkert is jól illusztrálja, milyen vegyes érzéseket kelthet bennünk, amikor humoros köntösbe bújtatott tragédiákkal találkozunk. Nem csoda, hogy a koronavírus-járvány idején felbukkanó viccesnek szánt mémek, anekdoták, videók is megosztják a közönséget.

A humor segít kezelni a bennünk lévő feszültséget, és megkönnyíti az alkalmazkodásunkat a nehéz helyzetekhez. Borbély Lilla pszichológus szerint ez a magyarázata annak, hogy válság idején felszaporodnak az interneten terjedő mémek. „Krízishelyzetben a humor egy eszköz, aminek a segítségével könnyebben megbirkózhatunk a válsággal. A szórakoztató mémek nézegetése oldja a feszültséget, és segít abban, hogy tárgyilagosabban tekintsünk a helyzetünkre és reflektálhassunk – teszi hozzá a BeBalanced Pszichológiai Pont szakembere.

Hazánkban a veszélyhelyzet kihirdetése óta az operatív törzs tagjai váltak a mémgyárosok fő célpontjává. Müller Cecília megbízott országos tisztifőorvos frizuráján, öltözködésén, beszédmódján, sőt, még a hitén is sokan élcelődnek. Ez több közszereplőnek és sajtómunkatársnak is szemet szúrt, akik nyíltan kiálltak a tisztifőorvos mellett. A járványhelyzet másik sokat emlegetett arca Győrfi Pál, aki a kormányzati kommunikációs tevékenységét kiegészítette néhány saját gyártású videóval, készítésükben fia is részt vett.

Ezeket a videókat több ezren megosztották, ráadásul a tréfás, kreatív tartalom olyan rétegekhez is eljuttatta az üzenetet, akik korábban nem figyeltek oda semmilyen kormányzati kampányra.

Miért van az, hogy a Győrfi Pált ábrázoló mémeket sokan humorosnak találják, míg a Müller Cecílián viccelődő tartalmak nézegetése közben sokszor úgy érezzük, hogy a mémgyárosok átléptek egy határt?

A pszichológus szerint a válasz abban rejlik, hogy a humornak többféle funkciója lehet.

„Az énvédő humor megküzdési stratégia, egyfajta kedélyes, életigenlő szemlélet, amely segít abban, hogy realitásérzékünket megőrizve tudjuk kezelni a negatív érzéseinket. A kapcsolatépítő humor a társaságban mutatkozik meg, anekdoták, viccek és a helyzetkomikum formájában. Alkalmazói oldják a csoport feszültségét és erősítik az összetartozás élményét. A mémek gyártásával mindkét humortípus pozitív hozadékait elérhetjük, hiszen a saját és a mások feszültségeit is oldjuk, és emellett erősítjük a közösségi élményt azokkal, akik visszajeleznek rá, például megosztják” – fűzte hozzá Borbély Lilla.

A pszichológus szerint a határvonal ott húzódik, ahol a viccelődésünkkel már ártunk másoknak.

Bár nem egyformán reagálunk a humorra, elkülöníthetők olyan típusú viccek, amelyek egyértelműen kártékonyak. Ilyenek például a szexista, rasszista és személyeskedő tartalmak, amelyek az agresszív humor megnyilvánulásai, vagy az önostorozó humor, amikor a saját kárunkra viccelődünk és közösen nevetünk másokkal önmagunk megszégyenítésén. Szakértők szerint ezért is érdemes minden megosztásnál mérlegelni, hogy a tevékenységünkkel építjük-e vagy inkább bomlasztjuk-e a közösséget. 

– Miért kezd el valaki hegyet mászni, és hogy lesz belőle hegymászó?
– A legtöbb gyerekben benne van a mászás szeretete, a spontán kihíváskeresés, amelyben testi erejéről bizonyosságot szerezhet. Beilleszkedési vagy viselkedéses zavarral küzdő gyerekeknek a terápiás mászás kifejezetten jót tesz, segítségével például a hiper­aktivitás kiválóan kezelhető: a falon nem lehet mást csinálni, csak mászni és a jelen pillanatban lenni. A mászást sportorvosok is ajánlják, gyerekeknél gerincferdülés kezelésére például. Mivel az egész törzsizomzatot edzi, továbbá össze kell hangolni a teljes mozgás kivitelezést, pozitívan hat az ideg–izom kapcsolatok fejlesztésére. Felnőttként más a helyzet: előfordul, hogy egy-egy mélyen érintő csalódás hozza el a természethez és a magasságokhoz fordulás igényét. Mindannyian sérültünk már, és keressük a gyógyulás lehetőségét – a mászásban szerintem ezt meg lehet találni.

– Mit értsünk ezalatt?
– Ki kell mondani, hogy mi fáj, mitől félünk. Stresszhelyzetben, a hegyen, teljesen bizonyos, hogy ki fog jönni. Ha nem tudjuk átadni magunkat ezeknek az érzéseknek, akkor folyamatosan egy olyan falként fog előttünk magasodni, amelyen nem tudunk túljutni – vagyis szabotálni fogjuk a szabadságunkat. Ezekben a csalódásokban, sérülésekben, amikor már megsebződtünk az életben, a mászás belső megerősítést ad. Arra gondolok, hogy egészen addig ki kell tartani, amíg meg nem másztuk a falat, a hegyet, a sziklát – és felérve teljes bizonyossággal mondhatjuk: megcsináltuk, feljutottunk! A hegyen csak a jelenben tudsz létezni, ezért kiválóan alkalmas arra, hogy kiszakítson a hétköznapi stressz forgatagából vagy a múlt fájdalmaiból. Miközben mászunk, arra kell koncentrálni, hogy mi a következő fogás, mit tudunk meglépni.

Az a hajtóerő és kitartás, amivel feljutsz a csúcsra, hatalmas sikerélményt ad, amit a magánéletbe is át lehet ültetni. Megtanít arra, hogy egy kitűzött célt el lehet érni. Feljutni a csúcsra egyet jelent az énerő megtapasztalásával és a határok feszegetésével.

– Milyen lelki hozadékai lehetnek a mászásnak?
– A mászás türelemre és toleranciára késztet, és belső munkára ösztökél. Akkor születnek meg a jó megoldások, amikor egyedül vagyunk: mászás közben keresni kell az utat – és mindenkinek a sajátját kell megtalálni. Senki nem tud feljutni a csúcsra helyettünk, és nem is tud feljuttatni. Mondhatjuk azt, hogy megjeleníti az élet problémáit: az adott helyzet felerősíti a félelmeket, sokszor ki is hangosítja. Nem szégyen olykor feladni, mert a testi épségünk és az életünk a tét. De van, hogy kockáztatunk, és bejön. Amikor például egy mászó utat nyit, akkor ott jár, ahol korábban senki. „Trad” környezetben lenni felemelő, és úgy próbálunk mászni, hogy az egy koreográfiává rendeződjön.

Nagyon fontos az is, hogy a mászás egy összehangolt csapatmunka. Ha kiabálni kezdünk a másikkal, hogy haladjon már, abból olyan feszültség kerekedik, ami fent a hegyen akár végzetes is lehet. Persze mindennapi játszmáink sokkal kevésbé szólnak élet és halál kérdéseiről, de a megsebzésről és megsebződésről igen. Fontos elfogadnunk, hogy a társunk ott tart, ahol tud. És azt tudja nyújtani, ami aktuálisan az ő legjobbja. Ahogy egy családban is sokszor egymásnak feszülünk – de ha megértjük, hogy a másik is pont ugyanazért a célért hajt a maga sajátos eszközeivel, akkor az empátia és tolerancia is meg tud jelenni. Szükség van az összeszokásra, és ez egy összetett folyamat. Az egyedüllét kettőssége, örök küzdelme erősen jelen van: egyszerre vagy egyedül és közben a társaddal. Egyfelől a partner az, akiből lehet erőt meríteni, és átélheted a bizalmat, másfelől az visz tovább, hogy a hegy azonnali megerősítést ad. Szükség van az erőnk megtapasztalására, és a hegyen nagyon könnyen le lehet mérni az énhatékonyságot, az énerőt.

Az egyedüllétet talán úgy kell érteni, hogy a hegy nagysága mellett megtapasztaljuk saját emberi esendőségünket, lecsupaszított valónkat. A hegy- és sziklamászás egyik legfontosabb eleme a szabadság érzése. Ez az, ami ebben a keretek közé szorított világban, a természetbe kijutva felszabadít minket. És bár a hegyet sosem kell és nem is lehet legyőzni, néha azért felenged minket a csúcsra, ha azt valóban akarjuk mi is.

Van abban valami nagyon felszabadító, ha át tudjuk dolgozni magunkat a sérüléseinken és félelmeinken.

– Az önátadásban ott van a szabadság is? Ez mintha feloldana egy ambivalenciát.
– Ha meghallgatunk másokat értő figyelemmel, akkor nagyon sokat tanulhatunk. Ha figyelünk, rá lehet hangolódni arra, hogy mit üzen a másik fél. A másik fél lehet a természet, a hegy is, amely megmutatja magát és befogad. Akkor fejlődhetünk igazán, ha készek vagyunk átadni magunkat a másiknak. Ez az önátadás azonban sokszor nagyon nehéz és félelmetes: könnyen megsebződhetünk és kiszolgáltatottnak érezhetjük magunkat, mert be kell fogadnunk valamit a másikból úgy, hogy közben magunkat is őrizzük! Erre taníthat a hegy: felenged, de át kell adnunk magunkat az ő természetének. Ha nem figyelünk rá, ha elnagyoljuk, a testi épségünkkel fizethetjük meg az árat. Megadja ugyan a szabadságot és egyben a tökéletes kontroll élményét, de megkéri cserébe a tiszteletet és alázatot. Mindennek ára van az életben és ennek szép szimbolikáját adhatja a hegymászás. Fent csak akkor lehetünk, az eufória akkor jön el, a szó szerinti csúcsélmény csak akkor jár, ha az alapvetéseket betartva tudunk kapcsolódni: a természethez és egymáshoz is.

– Mire vagy a legbüszkébb?
– Az Excelsior Sportegyesülettel elért eredményekre és munkára. Az egyesület 1992-ben alakult a Ferencvárosi Természetbarátok Sportköre egyesület jogutódjaként. Tényleges tevékenysége 1966-ig nyúlik vissza, amikor az Egyesült Villamosgépgyár SE (EVIG SE) keretén belül hegymászó szakcsoport alakult. Minden, amit ma hegymászás alatt értünk Magyarországon, az így vagy úgy, de kapcsolódik az Excelsiorhoz. A magyar hegymászásoktatás megalkotásában és annak összefogásában az Excelsiornak vezető szerepe volt, amelynek alappillérét alkotja a lehető legbiztonságosabb mászás oktatása. Az egyesület célkitűzései között az oktatás és képzés mellett szerepel a természettel összhangban megélt egészséges életmódra nevelés, a mászás mint szabadidősport szervezése és népszerűsítése, az edzéslehetőségek biztosítása, illetve a vezetett túrák és tanfolyamok megszervezése és lebonyolítása. Mindezek érdekében időről időre meet up-okat és nemzetközileg elismert mászók által tartott előadásokat szervezünk.

A taglétszámunk évek óta gyarapszik, elértük a 300 főt, és egyre többen érkeznek a közösség miatt.

2014-es vezetésem óta az egyesületkifejezett hangsúlyt fektet a közösségépítésre, a rendszeres táborokra, a közös edzésekre, a sokszínű tanfolyamokra. Jelenleg Magyarországon mi vagyunk az egyetlen olyan egyesület, ahol a mászás minden ágát oktatják, az alapfokú sziklamászástól kezdve a mesterséges mászáson át, a jégmászáson keresztül, egészen a mix mászásig. Jó érzéssel tölt el, hogy amióta én vezetem az egyesületet, rendszeressé váltak ezek a tanfolyamok. Az alapszabályzatunkban megfogalmazott cél is ez: az alpesi tradicionális hegymászás népszerűsítése.

Azt gondolom, egyéni mászóeredményeket nem lenne helyénvaló fitogtatni, hiszen azok a nagyok útjai, teljesítményei mellett eltörpülnek. Az Excelsior híres és nemzetközileg elismert mászói között említhetjük például Ozsváth Attilát, Szendrő Szabolcsot, Urbanics Áront, Mécs Lászlót és Klein Dávidot. Ozsváth Attila és Szendrő Szabolcs 1989-es expedíciója – a Kedar Dome keleti falának megmászása – magyar érdemként vált világhírűvé. A Kedar Dome megjelenik az egyesületünk logójában is. Ozsváth Attila a magyar hegymászás valaha élt egyik legnagyobb alakja volt. A Kedar Dome után például Dékány Péterrel közös expedícióban az indiai Himalájában található Thalay Sagar mindaddig megmászatlan északi falát hódították meg. Banai Tibor Péterrel mászott együtt 2002-ben, amikor túrájuk során Hushe Skadru völgyében, július 24-én nyoma veszett. A Pakisztáni Turisztikai Minisztérium beleegyezésével a Banai és Ozsváth által közösen megmászott csúcsot Attila-csúcsnak nevezték el.

A sportmászás és a boulder mászás a sziklamászás legfiatalabb ágazatai, amelyben az egész kis sziklák meghódítása a cél. Mind technikailag, mind erőnlétileg koncentrált problémamegoldást igényel, rövid ideig tartó nagy fizikai igénybevételt jelent, ezáltal gyors kifáradást eredményez. Jó kiegészítése és alapja lehet a trad mászásnak. Itt keményebb terepekkel kell megküzdeni, nincs két egyforma hegy vagy szikla, és a kötél használatát és a mászó társsal való együttműködést is meg kell tanulni. A biztosítási pontok, ún. köztes pontok elhelyezése a biztonság alapja. Meg kell tanulni, mikor kell az elöl és hátul mászónak egymást váltani, ugyanis a fizikai terhelés mellett a pszichés megterhelés más és más, de mindkét esetben komoly mentális erőpróbát jelent. A mászás csúcsa az alpesi trad mászás.

Az alapfokú tanfolyamokon való részvétel nélkül nem lehet felelősséggel és biztonsággal mászni. Nagyon más teremben, mesterséges körülmények közt mászni, mint a természetben. Előfordul, hogy valaki sokáig mászik teremben, nagy magabiztosságra tesz szert, ám a természetben mégis letaglózzák félelmei. A trad mászás az érintetlen helyek megközelítéséről szól.

Komplex sportról van szó, a műszaki ismereteken át a stratégiai döntésekig végig kell gondolni, hogy mit és hogyan lehet megvalósítani. Tudni kell, hogy az adott biztosítási pont milyen terhelést, adott esetben esést bír ki. Van, hogy ott kell aludni a falon, meg kell tudni hozni a döntést, ha vissza kell fordulni, és le kell tudni jönni. Amikor egy nagyobb, sok kötélhosszt igénylő túrára indul a csapat, akkor először kiépítik az utat, kihelyezik a köteleket, majd vissza kell térni az alaptáborba, és másnap lehet folytatni az utat.

Megfontolt haladás ez, amit nem lehet csupán erőből végezni, észnél kell lenni. A mászás ideális kiegészítő sportja a futás, mert jó állóképességet és szívósságot ad.

Buzgó Botond beavat a mászás részleteibe, szerinte érdemes minden irányzatot kipróbálni, és a legjobb, ha edzés gyanánt mind a sportmászás, mind a trad, azaz tradicionális mászás különféle típusait űzzük. A tradmászásba tartozik minden, amit az Excelsior is képvisel. A sportmászáshoz soroljuk a boulder mászást és a sziklamászás azon fajtáját, ahol előre elhelyezett, falba befúrt biztosítási pontokon haladva mászunk. A tradmászás során saját magunk helyezzük el a biztosítási pontokat sziklán vagy különféle kőzeteken és jégen is.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

– Bár most itt ülünk a pécsi Bóbita Bábszínház régi díszletei között, de te Szeghalomról származol, így gyerekként bábszínházzal talán nem is találkozhattál.
– Láttam a Mazsola és Tádé és az ehhez hasonló bábfilmeket a tévében.

– Említetted, hogy keresztény oviba jártál...
– Nem is az ovi, csak az az egyetlen csoport volt keresztény. Ezen magam is csodálkoztam, szüleim, nagyszüleim sem hívők, mégis, amikor beírattak az óvodába, éppen ezek az óvónők voltak számukra szimpatikusak. Ebben a csoportban vállaltan keresztény értékeket közvetítettek, megtanultam imádkozni, s amellett, hogy meséket hallgattunk, mindennap eljátszottak nekünk egy-egy bibliai történetet is. Később kezdett érdekelni, hogy mi ennek az egésznek a valóságalapja.

– Mikor tapasztaltad először, hogy a kereszténység jóval több, mint kultúrközeg?
– A konfirmációm nyarán Balatonszárszón voltam ifjúsági táborban, ott szembesültem azzal, hogy a kereszténység valóban érdekli a fiatalokat. Ez volt az a nyár, amikor a szüleim elváltak. Persze tudom, hogy minden válófélben lévő családban identitásválságban szenvednek a gyerekek, de én azt éreztem, az álomcsalád szakadt ketté. Tele voltam kérdéssel: mit jelent a szeretet tulajdonképpen? Akkor tapasztaltam meg, hogy bár elhagyott a vérszerinti apám, és itt a földön sokat csalódunk, de van egy tökéletes, mennyei édesapám, aki soha nem fog nekem csalódást okozni. Ez volt az első személyesebb és nagyon intenzív tapasztalatom.

– Neked többször átíródtak az álmaid, nem csak a családod miatt. Magyar szakos bölcsész voltál, színházi tapasztalatokkal, az örömöt adni akarás vágyával; hogy lett belőled bábszínész?
– Amikor a diák-színjátszókörös jelenlétem pozitív visszhangot vert, arra következtettem, hogy színésznőnek kell lennem – a családom viszont úgy vélte, ezt a komolytalan, gyerekes vágyódást ki fogom nőni. Ezt elfogadva jelentkeztem magyar szakra, mellette viszont csatlakoztam az egyetemi színjátszó körhöz, itt kezdődött újra a történetem a színházzal.

A színpadon azonban mégsem voltam teljesen önmagam. Nagyon nehezemre esett, hogyha kell, felpofozzak valakit, ha kell, megcsókoljam, szorítottak a testem korlátai.

2009-ben ilyen küzdelmek között találkoztam a bábbal egy fesztiválon, ahol rádöbbentem, hogy ez az, amit valójában mindig kerestem. A báb olyan közvetítő, ahol végre nem az én jelenlétem fontos, mert van valami, ami korlátok nélkül kifejez helyettem érzéseket, gondolatokat – ráadásul ha akarom, spárgázik vagy fejen áll, esetleg repül. Heuréka-élményem volt! Erre az összművészetre vágytam, csak nem tudtam nevesíteni: egyszerre képzőművészet, színház és zene. Ha nálunk, a Bóbitában körülnézel, a báboknak saját életük van; mind költészet, nem csak vizuális élmény.
A hitemet is hasonlóan élem, mint a hivatásomat: itt van az ember most is, de csak annyi hangsúlyt kap, hogy adjon és szeressen.

– Ha jól sejtem, a Színház- és Filmművészeti Egyetemet meg sem próbáltad, hogy hivatalosan is bábos lehess.
– Túlkoros voltam, de fejlődni szerettem volna, ezért az egyetem mellett is kerestem a lehetőségeket, és a Kolibri Színház Stúdiójára bukkantam. Ott a szívemet-lelkemet beletettem a bábozásba, a tanulásba. Hálás vagyok a mestereimnek, Török Ágnesnek és Szívós Károlynak, második családom lettek. Amikor végeztem, megpályáztam egy állást itt a pécsi Bóbitában – és nem vettek fel. Akkor nem értettem, hogy megtaláltam a hivatásomat, mégis bezárult egy kapu, de rábízva ezt az ügyet Istenre, az elengedést választottam. Vért izzadva küzdeni az álmainkért nagyon szép dolog, de ennél én realistább vagyok. Felrémlett előttem, hogy a szüleimnek lesz igaza... Ekkor csörgött a telefonom, Sramó Gábor volt, a Bóbita igazgatója azzal, hogy mégis engem szeretnének. 2013 óta vagyok a társulat tagja.

– Végül Marosvásárhelyen végezted el a báb szakot.
– Igen, mert 2018 óta csak felsőfokú végzettséggel lehet bábszínészként dolgozni, dacára annak, hogy a bábszínház egy mesterség. Persze az egyetemen is rengeteg hasznos dolgot tanultunk, de nem hasonlítható ahhoz, mennyit tanulok a kollégáktól, amikor egy előadáson együtt dolgozunk, és megmutatják egy bábnak a csínját-bínját.

Családi hagyományokra épül a bábszínház, engem a tapasztalat visz előre.

Az oklevélre viszont szükség volt, tehát ahogy kiderült, hogy Marosvásárhelyen van magyar nyelvű képzés, a magyar bábszínházakból megindult oda a csoportos zarándoklat, munka mellett.

– Ezért meg kellett küzdeni.
– Nem tudom, kinek és hol van manapság egyenes útja. Ahogy visszagondolok ezekre az évekre, nem az hangsúlyos, hogy milyen kemény volt, hanem az öröm, hogy most itt vagyok, és Isten végig a tenyerén hordott. Olyan sok lehetőség volt kicsúszni a tervéből...

– Szerinted ki lehet csúszni a tervéből? Hogy?
– Ha az ember csak a saját eszére hallgat. Ezzel most nem azt mondom, hogy aki nem hívő, az nincs rajta az úton, nekem is volt olyan időszakom egyetemistaként, amikor többet voltam kocsmában, mint templomban. Másképp is dönthettem volna, még akkor is, ha tudom, mi a jó. De Isten nem olyan Isten, aki ha egyszer letértél az útjáról, azt mondja, hogy viszlát. Nála van új esély.

– A te álmaid úgy íródtak át, hogy közben közelebb kerültél magadhoz.
– Magamhoz is és Istenhez is. Bizonyos önismeretre mindenki szert tesz.

Istennek nem az a célja, hogy elveszíts magadból valamit, hanem hogy igazán önmagad lehess. Nagyon szeretnék olyan bábszínházi produkciókat létrehozni, amelyek Isten felé mutatnak.

Abban hiszek, hogy az igazi művészet mindenképpen Isten felé mutat. A báb kézzel foghatóan teremtés. Amikor Matyival várandós voltam és nem fértem bele a jelmezekbe, a bábszínház műhelyében dolgoztam a lányokkal. Kasíroztam, festettem, ruhát varrtam a báboknak. Számomra ez nagyon fontos része a társulati létünknek. Sokkal többet kellene lemennem a műhelybe, mert ha tudom, hogyan készült egy báb, sokkal könnyebben tudom élővé tenni.

– Tetszett, amit mondtál a mester–tanítvány viszonyról. A bábosok mintha jobban összetartanának, mint a színházi szcéna többi része.
– Ha így van, az a mesék miatt van. Nálunk mindent átsző a mese, minden történet úgy végződik, hogy győz a jó: amivel az ember nap mint nap foglalkozik, az a szívébe ivódik. Az, hogy ebben a kicsi szakmában ismerjük egymást, és nem különülnek el annyira a szerepek, jót tesz az emberi kapcsolatoknak. Mindenkinek egészséges családi élete van – ez sokat segít. Haza tudok menni megfürdetni, lefektetni a gyereket, és behozhatom, mert foglalkoznak vele. Ha találkozunk a kollégákkal, azt látom, hogy nincs irigység. Egy csodálatos előadás láttán közösen sírunk és gratulálunk.

– Mikor született meg a bábos identitásod?
– Ahhoz kötöm, amikor a Bóbitában bábszínésszé váltam, mert azóta abból élek, ami a hivatásom. Bár a családon belül még most is megkapom, hogy „kitűnő tanuló voltál, lehettél volna mondjuk jogász, te meg itt bohóckodsz?!” Abból élni, amit az ember szeret csinálni, nagyon-nagy ajándék. Számomra a hétköznapi boldogság fontosabb, mint az anyagi előnyök.

Bábszínészként nem keresünk sokat, ezen nincs mit szépíteni, de az megfizethetetlen, amikor egy bolt parkolójában a kislány csillogó szeme odaragyogja feléd, hogy „te voltál a Tündérszép Ilona”.

– A bábos gyerekének lenni irigyelt pozíciónak tűnik. Hogyan kapcsolódik az anyaszerep a bábhoz?
– Mindig nagy családot szerettem volna, és ebben nem akadályozhat meg a munka. Tudtam, hogy a színházi hivatás nehéz út ebből a szempontból, mert próbálni kell sokszor este 10-ig, nem beszélve a hétvégékről és az ünnepekről... Nem mondom, hogy teljesen nyugodt vagyok, de most úgy érzem, hogy meg fogunk tudni oldani mindent. Matyi 10 hetes volt, amikor visszajöttem egy előadásra már. Az őszinteség sokat segít: a főnököm hamarabb tudta, hogy várandós vagyok, mint az édesanyám, mert a köztünk lévő bizalmi és szakmai kapcsolat azt jelenti, hogy számíthatunk egymásra.

– Szereted a csecsemő-bábszínházat?
– Nagyon. Teljesen máshogy működik minden, mint a nagyszínpadon. Ha valaki sír, akkor megállunk, szólunk hozzá, megpróbáljuk megvigasztalni. Ez szakmailag kihívás, sokszor improvizálunk. Ezek nem nagy szellemi muníciót tartogató produkciók, de látom a kicsiken, hogy tetszenek nekik a színek, a formák, a mondókák. Örülök neki, hogy ez a baba a hasamban már most találkozik a kultúrával.  

– Megérinthető színésznő vagy, aki jól viseli a kis babakezek tapogatását?
– Persze. Fogjuk a piciket, és visszavisszük anya ölébe. Van, aki annyiszor fordult már meg nálunk, hogy névről ismerjük.
Hálás vagyok, hogy minden készségemet, tehetségemet tudom használni a hivatásomban, de a legnagyobb öröm, hogy ebből a családom is profitál, ha Matyival bábozunk, mondókázunk vagy épp előkerül az ukulele.

Én magam is tapasztaltam, hogy milyen ez, amikor már vagy egy éve úgy kelek fel hétfő reggel, hogy máris a pénteket várom. Hogy az őszben azt az egy hetet várom a legjobban, amikor valamennyire utolérem magam a dolgozatok javításával, és jó esetben van energiám ötletelni és a módszereimet frissíteni. Mivel a napjaim akár estig az iskolában telnek folyamatos tűzoltással (az órák megtartása a tanári munkának jó esetben max. 40 százaléka), fel sem merül, hogy eljárjak sportolni, máson éljek, mint kávé és a büfés ischler, vagy hogy eleget aludjak – esetleg relaxáljak vagy ad absurdum, a lelki egészségemmel, önismerettel foglalkozzak. Nem, a nemzet napszámosaként egyetlen dolgom van: feláldozni magam az oktatás oltárán.

A kiégést a WHO hivatalosan is egészségügyi rendellenességnek minősítette. Definíciójuk szerint a „kiégés egy olyan szindróma, amelyet krónikus munkahelyi stressz okoz, amit nem kezelnek megfelelően”. Azaz az én életemben is megelőzhető lett volna a teljes kimerülés és az immunrendszerem és hormonrendszerem felborulása miatt kialakult endometriózis, és a műtét is – a stressz csökkentésével vagy kezelésével. Sok olyan kollegám van, aki ezt úgy oldotta meg, hogy robotpilóta üzemmódban évek óta ugyanazt, ugyanúgy, egyre kevesebb energiabefektetéssel tanítja. Tehettem volna én is, de nem tetszett ez a lehetőség, hiszen olyan sok tanárom volt, akinek a szemében már rég nem volt ott a fény. Diákként nem inspiráltak, nem motiváltak semmire, csak arra, hogy aludjak a padra hajtott fejjel.

Én nem akartam ilyen lenni. És a rendszer meg a társadalom úgy csinál, mintha ez lenne a normális.

„Eddig is így volt, mi a bajod vele?” Az a bajom vele, hogy szerintem nem elfogadható, hogy nemzetközi kutatások szerint a tanárok 95 százaléka intenzív krónikus stressznek van kitéve, és egyes országokban a tanárok 40 százaléka depressziós tünetekkel, 65 százaléka pedig szorongásos tünetekkel él. A fásultság utáni leggyakoribb menekülési útvonal pedig a pályaelhagyás.

Visszautasítom, hogy egy tanár egyedüli sorsa az lehet, hogy a nemzet napszámosaként, takaréklángon éli le az életét. Nem fogadom el, hogy a Maslow-piramis földszintjén kell élnem, ha a tanári pályát választom. Mindent megteszek azért, hogy én is és kollegáim is ki tudjuk bontakoztatni a bennünk rejlő lehetőségeket – ehhez elsősorban arra van szükség, hogy vágyjunk erre. Kikérem magamnak, hogy az önmegvalósítás szitokszó legyen a tanáriban, azzal kiegészítve, hogy „ez a pálya egy hivatás, tegyen boldoggá ennek a tudata”.

Igenis beszélni fogok arról, hogy a tanárok mentális egészségi állapota nincs rendben. Beszélni fogok arról, hogy a tanárikban a hangulat többnyire a kollektív önsajnálat, forró kávéval.

Beszélni fogok arról, hogy bajban vagyunk, és az öndefiníciónk és a társadalom képe rólunk csak felerősíti, hogy a saját szükségleteinket háttérbe szorítsuk. És visszautasítom, hogy a bevezetőben leírt vicc bármennyire is humoros lenne. Én nem nevetek rajta, inkább tragikusnak tartom. Naponta emlékeztetem magam, hogy foglalkozzak a saját igényeimmel, és erre buzdítok minden kollégát. Hogy nehéz? Igen. Hogy lehetetlen? Kizárt.

A rendszerrel baj van, de tanárként én magam is a rendszer része vagyok. Ha már én elkezdek változni, azzal változik a rendszer is. Már a felismerés is sokat számít! Lehet, hogy lassan, de változni fog, amin változtatunk.

Nap mint nap együtt dolgozom azokkal az emberekkel, a diákjaimmal, akik a jövő munkavállalói, házépítői, tanárai, orvosai, iparosai lesznek. A világ legfontosabb munkája az enyém, miénk, mert konkrétan a jövőt építjük! És úgy szeretném élni az életemet, hogy ezzel inspiráljam a diákjaimat arra, hogy önmaguk legjobb verziói legyenek. Ezért azonban tennem kell. Szerencsére óriási irodalma van a kiégésnek, de első lépésként elég csak az interneten meghallgatni Pál Feri ezzel kapcsolatos előadásait. Világosan, érthetően foglalja össze, hogy mi ez a jelenség, és hogy mit lehet tenni azért, hogy megelőzzük vagy kijöjjünk belőle.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Következetesen tervező háziasszony se vagyok. Ez nem mentegetődzés, hanem tény. Általában úgy alakul a heti menü, hogy elmegyek egy szupermarketbe, jobb esetben az újpesti piacra, és a pultok kínálata között sétálva megvárom, melyik áru „szólít meg”, melyik „kínálja fel magát”. Persze van egy alaplista a fejemben, de a következő hét étkeit majd aszerint alakítom, hogy mit tudok kihozni az ösztönösen és tudatosan összevásárolt termékekből. Régebben még kényszernek éreztem, de ma már nagyon élvezem azt a kreativitást, amit a „Mi van itthon? Mit tudok azokból összehozni?” típusú hozzáállás igényel.

Felnőtt fiam és lányaim is gyakran beállnak az ebédkészítésbe (és minden másba is, nekik köszönhetően például egészen megszépült a kertünk, veteményesünk), és ez nagyon jó, mert az otthonról végzett munka mellett nem is tudnám ellátni másképp a családot. Időnként, ünnepekkor pedig rendelünk is ételt, támogatva ezzel egy-egy nekünk kedves vállalkozót.

A most következő receptek közül a közismertebbeket nem részletezem. Igyekszem az elmúlt hetek legfinomabb, legpraktikusabb ételeit összeválogatni egy ideális heti menühöz.

Vasárnap: Paprikás lisztbe forgatott, sült tengeri halfilé édesburgonyával és sóskakrémmel

Ennek az ebédnek a varázsát a sóskakrém adta, amelyet a saját termesztésű sóskánkból főztünk. Én cukrosan és tejföllel készítem. Boltban vásárolt, mélyhűtött sóskából is finom, de az otthoni termés csodás, krémes ízét semmi nem pótolhatja. (Érdemes sóskát termeszteni, nagyon igénytelen, évelő, és két-háromméteres sornyi veteményből már kéthetente megterem egy nagycsalád sóskafőzeléke.)

Hétfő: Frankfurti leves és tejbegríz, amelyet idénygyümölcsökkel gazdagíthatunk

Ugye mindenki ismeri a frankfurti levest? Alapanyagai a kelkáposzta, a krumpli, a virsli. Fűszerei a fokhagyma, vöröshagyma (nem pirítom, hanem egészben főzöm bele), a majoranna, egész köménymag, egy babérlevél. Nem tejfölösen készítem, hanem mindenki annyit tesz bele, amennyit szeretne.

Kedd: Marokkói csirke spagettitésztával (Eszti lányom készítette)

Másfél-két liter sós vízben kb. másfél kilónyi csirkehúst megfőzünk a következő fűszerekkel: egy csokor petrezselyem, egy-két sárgarépa, egy kis petrezselyemgyökér, egy ágacska friss rozmaring és két teáskanálnyi morzsolt kakukkfű, két teáskanálnyi tárkony, egy-két gerezd fokhagyma, néhány szál zeller. Ha megfőtt a hús, kiszedjük, és egy érdekes, paradicsomos szószt készítünk rá: Három evőkanál olajban felforrósítunk három evőkanálnyi lisztet, belekeverünk 2 dl passzírozott paradicsomlevet, felengedjük 3 dl főzőlével (a sárgarépákat érdemes villával összetörni és belekeverni). Összeforraljuk, ha kell, sózzuk még és 1 dl tejföllel gazdagítjuk.

Szerda: Zöldségkrémfőzelék sült sertésszeletekkel

Kedveljük a krémfőzelékeket, mert szinte mindenből lehet készíteni. A képen láthatót két karalábéból, egy kisebb zellergumóból, négy-öt krumpliból készítettem. A kockákra vágott karalábét és zellert együtt kezdtem főzni kellemesen sós vízben, egy nagy babérlevéllel. Amikor már majdnem teljesen megpuhultak, beletettem a felkockázott krumplit, tovább főztem, amíg mind egészen puha lett. A babért kivettem, a zöldségeket összeturmixoltam. A végén legalább két deci tejfölt is belekevertem. Apróra vágott petrezselymet szórtam bele, és még egy kicsit összeforraltam az egészet.
Tipp a sertésszeletekhez: akkor lesznek puhák, ha előző este tejbe áztatom, másnap pedig zsírban sütöm, de közben fedő alatt sokáig párolom is. A család ízlése megoszlik a száraz és zsírosabb húsok között, így karajt és tarját is sütök.

Csütörtök: Túrókrémmel töltött gomba krumplipürével (Ágoston fiam készítette)

A most következő gombaadag háromszorosát javaslom egy ötfős család számára:
Összekeverünk 10 dkg natúr sajtkrémet 10 dkg juhtúróval, kevés őrölt borssal, őrölt kakukkfűvel és finomra vágott zöld kaporral. Ezt a tölteléket a megtisztított, nagy gombafejekbe kanalazzuk (kb. 10 dkg gomba). A gombákat olajjal kikent tepsibe rendezzük, a tetejüket megszórjuk reszelt sajttal. Kb. 160 fokos sütőben kb. 20 perc alatt megsütjük. A gombák szára se vesszen kárba: karikázzuk fel, kis olajon pirítsunk apróra vágott vöröshagymát, pirítsuk meg benne a gombadarabokat őrölt rozmaringgal ízesítve.

Péntek: Lencsekrémfőzelék főtt tojással

A karantén kihirdetésekor ijedtünkben mi is sok lencsét vásároltunk, de nem bántuk meg. Gyerekeim szerint a lencsekrémfőzelékem díjnyertes lenne, ha indulnék valamilyen főzelékversenyen. A finom, pikáns íz titka a mustár! Miután ugyanis a (babérleveles-sós vízben megfőtt) lencsét turmixolom, a rántásba néhány gerezd zúzott fokhagymát teszek, majd belekeverek még mustárt, nem is keveset. Ezzel a mustáros rántással elkeverem és még kicsit felfőzöm a lencsét. Néha lazítjuk tejföllel, de nem szükséges.

Szombat: Tejszínes-fűszeres csirkemell kuszkusszal (Zsuzsi lányom készítette)

A kép alapján mindenki elképzelheti a belevalókat: a felkockázott csirkemellet, amelyet hagymás olívaolajon pirítunk, a sok főzőtejszínt, hogy bőségesen legyen szaftja, a sokféle zöld fűszert (borsikafű, kakukkfű, tárkony, majoranna, bazsalikom), tetejére a sok reszelt ementáli sajtot, amely sajátos ízt ad az egésznek.

Bónusz 1: Házi pizza (Eszti és Zsuzsi együtt készítették)

A pizzatészta receptjét innen vették, és a tepsiben kb. 5–7 milliméter vastagra egyengették, mert mi nem szeretjük a túl vastag tésztájú pizzát. A képen a szárított paradicsomos–bazsalikomleveles változat látható, még sütés előtt – de készült gombás-tejszínes és ananászos hawaii változat is.

Bónusz 2: Akinek kertje van, ne hagyja ki a bográcsban, tűzön főzött marhapörköltet!
Bő két óra kellett forrástól a hús megpuhulásának. Ágoston készítette.

Nincs karantén finom sütemények nélkül!
A most következő képek mutatják, mi mindennel növeltük már a… jókedvünket. Legnagyobb sikere talán épp a legegyszerűbbnek, a kakaós keksztekercsnek volt, amelynek az az érdekessége, hogy a megszokottól eltérően nem a tésztájában, hanem a krémjében van a kakaó.

 

Végül, aki idáig eljutott ennek a cikknek az olvasásában, megérdemli, hogy eláruljam, hogyan tartom magam fitten testileg-lelkileg a karanténban, a járvány elleni védekezés és a home office megpróbáltatásai közepette. A cikk elején szereplő kép nem csupán illusztráció, hanem a nagymamám-korabeli csésze egy nagy hatású elixírt rejt.
A titkos elixír receptje: végy egy érett avokádót, vájd ki a húsát egy edénybe, önts rá egy teáskanálnyi mézet, egy csésze szobahőmérsékletű tejet, turmixold össze. Töltsd a legszebb csészédbe. Lecsukott szemmel élvezd ennek a csodálatos, erőt adó, habos elixírnek az ízét. Segít túlélni minden stresszes pillanatot.

 

Súlyosan érintette a járványhelyzet az Ökumenikus Segélyszervezet valamennyi intézményének működését. Bár a családok és gyerekek felzárkózását segítő közösségi programok minden nappali ellátást nyújtó intézményben felfüggesztésre kerültek, a munkatársak nem engedték el a környezetükben élő rászorulók kezét. A szociális szolgáltatások egy részénél a segítő munkát úgy szervezték át, hogy a kapcsolattartás ne igényeljen személyes találkozást, tehát a tanácsadások telefonon vagy online, az adományátadások pedig kontakt nélkül zajlanak.

Rendkívüli helyzettel és feladatokkal szembesültek a Segélyszervezet által működtetett családok átmeneti otthonai is. A 40 fős intézményekben a járványhelyzet miatt szigorú látogatási és kijárási tilalmat vezettek be a veszélyhelyzet idejére. A karantén szerű működésben csak a segélyszervezet munkatársai látogathatják a központot, az otthonokban élő családok alapellátáson felüli, teljes ellátását is a Segélyszervezetnek kell megoldani, ami jelentős forrásokat emészt föl. Az élelmezés mellett ugyanis meg kell oldani a tisztító és személyes higiéniai cikkek biztosítását, illetve a járvány elleni védekezés eszközeit is. Ezen felül az intézmények munkatársai mindent megtesznek azért is, hogy a gyerekek részt tudjanak venni a digitális oktatásban,  és hogy a tanuláson túl, biztosítsák a sport és a játék lehetőségét is, melyek segítenek feloldani, tompítani a bizonytalan ideig tartó bezártság okozta feszültségeket.

A Segélyszervezet hajléktalanokat segítő központjai teljes kapacitással működtek az elmúlt hetekben is, hiszen a leginkább rászorulók, akiknek nincs hol „otthonmaradni” a járványhelyzetben is ezekben az intézményeiben remélnek segítséget. A Segélyszervezet munkatársai mindennapi küzdelmet folytatnak, hogy higiéniás szerek biztosításával és folyamatos edukációval segítsék a megelőzést.

A látogatásokon részt vett Lehel László, a Segélyszervezet vezetője is. Az Ökumenikus Segélyszervezet Facebook-oldalán látható videóban az elnök-igazgató kiemelte: Az elmúlt két hónapban rendkívüli terhelés alatt dolgoztak a szociális munkások az intézményekben. Magas szintű szakmai tudás, elkötelezettség és kreativitás volt szükséges ahhoz, hogy központjaink ebben a példátlan időszakban is be tudják tölteni küldetésüket. Amellett, hogy ezt megköszönjük, már előre is kell néznünk, hiszen az élet „újraindulásával” majd ismét egy új, megváltozott helyzetben kell folytatnunk a munkát.

A szintén jelenlévő Rácsok Balázs, a Segélyszervezet szociális igazgatója pedig  hangsúlyozta: „Ahogy megfogadtuk, nem engedtük el a rászorulók kezét járvány alatt sem. Számos intézményünk nem csak a korábbi ügyfelek támogatását tartotta fent a veszélyhelyzet alatt, hanem sok újabb rászoruló is fordult hozzánk támogatásért.”  

A segélyszervezet járványhelyzetben is zajló munkáját, illetve rendkívüli feladatait OTTHONRÓL is lehet támogatni: bankkártyás adományozással a www.segelyszervezet.hu oldalon és a 11705008-20464565 számlaszámon „koronavírus” megjelöléssel. A 1357-es adományvonal tárcsázásával, hívásonként 500 forinttal a Nemzeti Humanitárius Koordinációs Tanácsba tartozó 6 nagy magyarországi karitatív szervezet munkáját lehet támogatni.

Kiss-B. Atilla főigazgató az ezer darab maszk átadásakor hangsúlyozta, hogy a művészetnek és a művészeknek alap hitvallása az, hogy adjon. – „Mi az embereknek szellemi és lelki táplálékot adunk mindig, minden időben, még ebben az megváltozott élethelyzetben is. Rugalmasan igazodva a kialakult lehetőségekhez, online felületeinken teszünk közzé olyan tartalmakat, melyeket művészeink home office üzemmódban hoznak létre. Több tízezer Facebook-követőnk igazolja mindig, hogy mennyire fontosak lelki egyensúlyuk számára ezek a kisfilmek. Most viszont újabb módját találtuk ki annak, hogy adhassunk. Jelmezkészletünkből visszamaradt textíliákból szabászaink és varrónőink Somfai Péter műszaki igazgató ötlete alapján és Jenei Petra jelmeztárvezető felügyelete alatt védőmaszkokat varrtak, elsősorban dolgozóink számára, viszont sokkal többre is van kapacitásunk. Így a létrejött többletből most mintegy ezer maszkot nyújtunk át a Heim Pál Gyermekkórház részére, szimbolikus gesztusként is, ezzel igyekezvén kifejezni hálánkat és nagyrabecsülésünket az egészségügyben dolgozók fáradhatatlan munkája iránt."

Dr. Sült Tamás Péter sebész főorvost két évtizedes kapcsolat fűzi az Operettszínház tagjaihoz, számos kiváló művész gyermeke gyógyult meg a kezei alatt, akik a Madarász utcai gyermekkórházra ma is szeretettel emlékeznek vissza. Köszönőbeszédében méltatta azt az emberi megnyilvánulást, mellyel a színház tagjai a saját kezük munkájával tartották fontosnak segíteni a gyermekkórházat a járvány idején, majd kiemelte: ez már túlmutat a közös szimpátián az Operettszínház és a gyermekkórház között, ez ma az emberi megnyilvánulása az összetartozásnak.

Dr. Fekete Ferenc orvosigazgató megköszönte ezt a nagyon szép gesztust, úgy fogalmazott: saját készítésű adományával az Operettszínház nemcsak a kultúráért tesz kimagasló erőfeszítéseket, hanem a bajban példamutató összefogással támogatja az egészségügyet.

A Budapesti Operettszínház továbbra is arra kéri minden kedves nézőjét, hogy vigyázzanak magukra, vigyázzanak egymásra, hogy hamarosan újra a legszebb előadásoknak tapsolhassanak.