Milyen tanulságokat lehet levonni a megkérdezett vidéki, kisvárosi vagy falusi tanárok értékeléséből?

A legtöbb háztartásban van valamilyen digitális eszköz, ám sok családban a testvérek és a szülők osztoznak rajta, emiatt nem mindenki tud virtuális órát tartani.
A gyerekek zöme rendelkezik saját okostelefonnal, de a készülék nem minden felület használatára alkalmas, ezért akit nem tudnak elérni online, az papír alapon dolgozik.
A pedagógusok és a diákok közt most a szülők közvetítenek, akik még a leghátrányosabb településen is együttműködést mutatnak.
Bár az internet az oktatási segédanyagok széles választékát kínálja, a szükséges eszközök hiányai miatt egyelőre nincs mód kihasználni ezeket.
A leghátrányosabb helyzetű diákoknál a papíralapú feladatküldés az egyetlen működő módszer.
Minden tanár úgy érzi, ismétlésre és a kimaradt anyag pótlására szükség lenne.

A Borsod megyei hejőkeresztúri általános iskolába hátrányos helyzetű gyerekek járnak

K. Nagy Emese, az intézmény igazgatója eleinte tartott tőle, hogy a távoktatás a legszegényebbek leszakadásához vezet, de elmondása alapján ők is becsatlakoztak a folyamatba. A diákok 70%-a több digitális eszközzel is rendelkezik, a többieknek csak okostelefonja van, amin nehezebb dolgozni. Nekik a tanárok papír alapú feladatlapokat állítanak össze, amelyeket a szülők a településhez tartozó Hejőszalonta önkormányzatánál tudnak átvenni. Az iskolának egyébként 20–25 tabletja van, az elmúlt napokban pedig öt számítógépet ajánlottak fel a falu lakói, de nem sokat kellett kiosztaniuk a családok közt. A tanárnő szerint mindenki azt használja, ami számára a legalkalmasabb és amit segítség nélkül is tud kezelni.

Nehézség, hogy mind a családoknak, mind a tanároknak behatárolt az internet-sávszélességük, így van, aki gond nélkül be tud kapcsolódni egy Skype-beszélgetésbe, másnak viszont csak a Kréta rendszerben lehet kijelölni feladatokat. Megnőtt a pedagógusok munkája, mivel mindenkire egyénenként kell gondolniuk, és ez az egész napjukat felemészti. Az igazgató arra kérte őket, lassítsanak a tempón és tartsanak rövidebb órákat, dolgozatok, házi feladatok helyett pedig fókuszáljanak az egyéni differenciálásra, a tehetséggondozásra, és ahol igény van, ott a felzárkóztatásra. Az iskolában normál esetben alkalmazott, közös munkán alapuló KIP-módszert is ehhez igazították, a gyerekek csoportos helyett egyéni feladatokat kapnak most. „A feladatok egymásra épülnek, így ha nem tanultak, nem tudják megoldani a következőt. Ez jól mutatja a fejlődésüket, így nincs szükség feleltetésre” – magyarázza.

A tanulók közül néhányan jobban teljesítenek most, mint korábban. K. Nagy Emese kutatást végzett: nem a szociális helyzettől függ, hogy szívesen dolgoznak-e online, sokkal inkább a digitális eszközök iránti affinitásuk a meghatározó.

A gyerekek körében 80% azoknak az aránya, akik nyitottak rá, és 20%, akik elzárkóznak ettől, a szülőknél ez épp fordítva van. Ennek ellenére motiválják a fiatalokat, mivel nem akarják, hogy lemaradjanak. „A szülők most jobban beleláthattak a pedagógusok munkájába és rádöbbentek, milyen sokat tesznek a tanárok a gyerekeikért” – mutat rá.

Kép

Kép: Freepik

A miskolci általános iskolában nagy volt a riadalom a távoktatás első hetében, de megoldották a feladatot

Belkó Zsuzsa, egy miskolci általános iskola tanítónője elmondta, hogy bár az intézménybe zömében jómódú családok gyerekei járnak, vannak, akiknek csak okostelefonjuk van, amivel nem tudtak egyes programokat elindítani. Másoknak osztozniuk kell a gépen az idősebb testvéreikkel vagy otthonról dolgozó szüleikkel. „Nehéz volt összehangolni, hogy minden diák részt tudjon venni a Skype-os órákon” – meséli. Egy délelőtti időpontot jelölt ki erre, mivel a nagyobbak inkább a nap későbbi szakaszában tanulnak. A tanítónő a reggeleket azzal kezdi, hogy megküldi az aznapi tananyagot, jelezve, mi az, amit közösen dolgoznak fel, a többit a gyerekek házi feladatként maguk nézik át, a leckéket pedig a szülők küldik vissza neki.

Az online órákba két gyerek kivételével mindenki be tudott csatlakozni, akik számára a család anyagi háttere nem tette ezt lehetővé.

Az egyik kislánynak csak okostelefonja van, így papír alapon kapja meg a feladatokat; amivel nem boldogul, azt tanítónő telefonon vagy Messengeren magyarázza el nevelőszüleinek. A másik családban az anya egyedül neveli három gyerekét. Az egyik iskolás szülő felajánlotta neki a nem használt gépüket, de nem fogadta el – valószínűleg bántotta az önérzetét, és be akarta bizonyítani, hogy egyedül is képes megoldani a problémát, ám a helyzet azóta sem változott. Egyébként a két gyereket lehetőségeikhez mérten igyekeznek támogatni szüleik, de a kimaradás a teljesítményükön is visszaköszön. A tanítónő úgy véli, a legnehezebb helyzetben azok vannak, akik mögött nincs egy szerető családi háttér, ezek a gyerekek viszont nemcsak most, hanem mindig hátrányban vannak.

Belkó Zsuzsa az elmúlt időszak pozitívumaként azt emelte ki, hogy rengeteg oktatási segédlet került fel az internetre, habár rengeteg idő megy el ezek szelektálásával. Szerinte annak, hogy a szülők vették át a pedagógusok feladatainak egy részét, előnyei és hátrányai is vannak: a családok most több időt tudnak együtt tölteni, de a gyerekek kevésbé hallgatnak rájuk, mint a tanáraikra, ami vitákat szülhet. Az viszont nem jó, hogy sok diák helyett a felnőtt oldja meg a feladatokat, és az így kapott osztályzataik nincsenek összhangban valódi teljesítményükkel, az iskolába visszatérve pedig nagy pofon lesz nekik, ha ötös helyett reális jegy kerül az e-naplóba. Úgy véli, a későbbiekben be kell pótolniuk a diákokkal, amiben most nem volt mód elmélyülni.

A tanítónő a jövőben a lecke és a szorgalmi feladatok elkészítéséhez is be akarja vonni a digitális technológiát. „Jó lenne, ha az állam valóban használható gépeket adna a hátrányos helyzetűek és a sokgyerekesek kezébe, és a tanárok digitális kultúráját is érdemes lenne fejleszteni. Egy-egy humoros megjegyzést, egymásra mosolygást viszont nem pótolhat a számítógép” – teszi hozzá.

Kép

Kép: Freepik

Borsod megyei általános iskola, ahol a település lakóinak 90 százaléka cigány

A tanulók nagy részét roma gyerekek alkotják. Rendes IT eszköze, laptopja, asztali számítógépe kevés diáknak van, okostelefonja és valamennyi internete viszont 80 százalékuknak igen, ezen követik a Facebookot, ahol a tanárok csoportokat hoztak létre az osztályoknak. A felsősök közül majdnem mindenki, míg az alsósoknak körülbelül a fele csatlakozott ezekhez a csoportokhoz. Akit nem lehet ezen a platformon elérni, annak minden hétfőn papír alapú feladatokat állítanak össze, ezeket a szülők az iskolában tudják átvenni – hetente 50-60-an keresik fel az intézményt.

Az intézmény igazgatója szerint a tanulók körülbelül 30%-a küldi vissza a házit és a feladatokat, 60% csak néha küldi és papíron tanul, a többiek nem készülnek az órákra – ezek az arányok a karantén előtt is így voltak.

A tanárnő sokkal rosszabbra számított; hetedik osztályos diákjai közül mindenki naponta küldi a feladatokat. A szülők együttműködő magatartása ugyancsak meglepte: gyakran kérnek tanácsot, Facebookon is elérhetők, és rendszeresen leadják gyerekeik feladatait az iskolában – egész évben nem találkozott annyi szülővel, mint az elmúlt pár hétben. Az anyák zöme közmunkaprogramban vesz részt, a járvány miatt most rövidített munkaidőben vagy eltolt beosztásban, így több idejük van a gyerekeikre, akikre jobban odafigyelnek, mivel nem akarják, hogy évet kelljen ismételniük.

Az iskola pedagógusai tárgyak helyett inkább tematikákban gondolkodnak: a kollégák gyakran közösen adnak feladatokat, például egy irodalomból vett műről lehet rajzot készíteni. Órákat nem mindennap tartanak, a nehezebb anyagokhoz viszont videókat vesznek fel, ügyelve rá, hogy a felvételek ne legyenek hosszúak, mivel a tanulók zöme telefonról nézi azokat. A távoktatás során a Facebook mellett más felületeket is használnak, mint a LearningApps, de a legtöbben a közösségi oldalt követik. Az értékelés módja szintén átalakult: a diákok minden megoldott feladatra kaphatnak kisötöst, legyen az egy PPT, gyűjtőmunka vagy a házi, és ezek átlaga kerül a naplóba. Ezzel a gyerekek motiválása a cél, az éves munkájuk nem csak ebből fog összeállni. A tanulók teljesítményén nem figyeltek meg számottevő változást. Az elsősöknél ugyan folyamatosan telefonos kapcsolatban kell lenni a szülőkkel, a felső tagozatosok viszont könnyebben alkalmazkodtak az új módszerekhez. A legtöbb hiba csak figyelmetlenségből és nem megértési problémákból fakad, például elnézik az oldalszámot. A következő tanévben valószínűleg szükség lesz egy-két hónap ismétlésre, erről viszont úgy véli, annak sem fog ártani, aki a karantén idején is rendesen tanult.

Az intézményvezető úgy tapasztalta, hogy a digitális oktatás sokkal több munkával jár, mint a hagyományos tanítás. Az osztályfőnökök éjjel-nappal kontaktusban vannak a gyerekekkel, akik közlékenyebbek, mint máskor.

Megesik, hogy este 11-kor írnak rájuk, és ilyenkor is válaszolnak, mert örülnek, hogy a diákok beszélgetni akarnak, rengeteg dolgot mesélnek magukról.  A fiatalokon egyébként azt látja, nem veszik olyan komolyan a járványt, igaz, a településen a riport írásakor nem is  volt fertőzött. Hozzáállásuk azért aggasztja, mert ha elkapnák a vírust, annak súlyos következményei lennének, ugyanis sokan élnek egy háztartásban.

Az elmúlt időszak pozitívumaként azt emelte ki, hogy létrejöttek a Facebookon az osztálycsoportok, amelyek jobban összehozták a diákokat és a szülőket, így ezt a kapcsolattartási módot gyakrabban fogják használni a későbbiekben is.

Kép

„Azok a diákok, akiknek nem volt lehetőségük kerti munkára, hulladékból készítettek kompilációt"  – Kép: Tóth Attila Tamás

Gyógypedagógiai távoktatás sajátos nevelési igényű diákoknak

Hátrányos helyzetű, tanulásban akadályozott, sajátos nevelési igényű diákok járnak a kőszegi Dr. Nagy László Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény szakiskolájába. Tóth Attila Tamás két kisebb létszámú előkészítő osztályban tanít földrajzot, emellett a végzős tanulók parkgondozó gyakorlati oktatója. A 6-8 fős osztályok tanulóinak körülbelül negyede nevelőotthonban vagy utógondozásban él.

Mivel kevés gyereknek van megfelelő digitális eszköze, a pedagógus csatlakozott a Digitális Batman nevű, online civil kezdeményezéshez, amelynek tagjai felajánlásokkal segítik a rászoruló iskolásokat.

Eddig 12 számítógépet, laptopot kaptak, ebből nyolcat a Vas megyei Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatnak (TEGYESZ) juttatott el, további eszközöket pedig családban élő, rászoruló diákoknak. De tanítványai körében nemcsak az eszközhiány probléma: a legtöbbjüknek korlátozott az internethozzáférése. „Az ott élők elmondása szerint a gencsapáti nevelőotthonban olyan gyenge a hálózat, hogy kettőnél többen egyszerre nem tudják használni. Hatodik hete tart a karantén, és ennyi idő alatt nem tudták kibővíteni” – meséli Tóth Attila, akinek két diákja is ebben az otthonban lakik, az ő leckéiket a nevelőtanáruk a saját laptopján és telefonján küldi vissza. Azok számára, akik egyáltalán nem férnek eszközhöz, vagy képességeiket meghaladja az internethasználat, az iskolatitkár keddenként postázza a pedagógus által összeállított feladatlapokat, amelyeket kitöltés után a szülők vagy a gondviselők ugyanúgy postán küldenek vissza.

Szerinte nemcsak a diákok, hanem sok kolléga eszköze sem alkalmas a digitális oktatásra, mert régi, elavult vagy nem bírja a terhelést.

„Én egy éve egy program keretén belül kaptam egy laptopot az iskolától, a szintén tanár feleségem hétéves gépe viszont annyira lassú, hogy egy Skype-os óra közben elment minden.” Gyógypedagógus párjával, aki több intézményben is tanít és fejleszt, most többet dolgoznak, mint korábban: reggel héttől akár éjfélig írják a feladatlapokat, készítik az adminisztrációt. Tóth Attila az élmény alapú oktatásban hisz, amit most nehezebb megvalósítani, de törekszik rá: diákjainak filmeket küld, a feladatokat képekkel, zenékkel színesíti és kreativitást igénylő projektfeladatokat is ad, földrajzból például a védett állatokról kellett kompilációt készíteniük, amivel informatikai ismereteiket is elmélyíthették. A tanulásban akadályozott fiatalok digitális készsége változó: van, aki fogékony rá, más egyáltalán nem. Mivel nem akarja őket túlterhelni, egy-, olykor kéthetes határidőket szab a házi feladatok elvégzésére. A tanulók tartják korábbi szintjüket vagy javítottak eredményeiken a karantén ideje alatt, de nem zárja ki, hogy ilyenkor más is besegít nekik a feladatokban. A végzősök év végi osztályzataiba ezért hangsúlyosabban számította bele a távoktatás előtti időszakot. „Ha visszatérnek a gyerekek az iskolába, rengeteg pótolni valójuk lesz” – tekint a jövőbe. Az oktató most végzős parkgondozói miatt izgul, akiknek hamarosan úgy kell szakvizsgát tenniük, hogy két hónapja nem volt gyakorlati órájuk, pedig értelmi képességeik miatt folyamatos ismétlést igényelnének. Az elmúlt hetekben főként elméletben tanulták a vizsgaanyagot, emellett akiknek volt rá lehetőségük, azok otthon végeztek kerti munkát: füvet nyírtak, virágpalántákat ültettek a balkonládákba, az iskolában élő állami gondozottak pedig az épület parkját gondozták.

Tóth Attila Tamás érdekesnek tartja, hogy a „krónikus iskolakerülők” közt vannak, akik rögtön bekapcsolódtak a digitális oktatásba és az első perctől kezdve folyamatosan küldik a feladatokat, ugyanakkor azok közt, akik korábban rendesen bejártak, most nem mindenki mutat aktivitást. 

Ennek köszönhetően ugyanakkora a lemorzsolódás, mint a karantén előtt. Az eszközhiány mellett a gyerekeket főképp a szülők hátráltatják: sok felnőtt olyan alapvető dolgokkal nincs tisztában, mint egy Word dokumentum lementése vagy csatolása. A távoktatás kezdete óta az iskolának a diákok 5%-áról nincs információja: ők problémás hátterű gyerekek, például olyan kollégisták, akikről nem tudni, hogy a kollégium bezárása után melyik rokonukhoz mentek haza. Attila és felesége elsősorban telefonon, Messengeren és Skype-on tartják a kapcsolatot tanítványaikkal, aminek több oka is van: a diákok nehezebben fejezik ki magukat írásban, másrészt, a lelkileg sérült gyerekeknek több erőt ad a személyes kontaktus. Ahogyan az iskolában, úgy most is minden gondjukat megosztják tanáraikkal, legyenek azok tanulással kapcsolatos vagy családi problémák. „Nálunk nincs kikapcsolva a telefon, akár éjjel kettőkor is hívhatnak. Ez hozzátartozik a pedagógusléthez, hiszen nem oktatógépek vagyunk, akik csak odaadják a könyvet a gyerekek kezébe” – mondja.

Kép

Veres Gabriella kreatív offline feladatokat is ad osztályának, a gyerekeknek például hangszert kellett készíteniük. – Kép: Veres Gabriella

Iskola egy Budapesthez közeli kisvárosban, ahová több sokgyermekes család járatja gyermekét

Veres Gabriella a Pest megyei Fóti Ökumenikus Általános Iskola és Gimnázium tanítónője, negyedikes osztályfőnök. A távoktatás kezdetén felmérték, van-e a családokban személyi számítógép, laptop esetleg nyomtató, és akinek szüksége volt rá, az kérhetett az iskolától; az ő osztályából csupán az egyik diák testvére igényelt gépet. Azonban sok a nagycsaládos, ahol több iskoláskorú gyereknek kell egy eszközön osztoznia, emiatt nem tud online órákat tartani, mert nagyon sokfelé kellene igazodnia.

„A sokgyerekeseknél mindegy, hogy hány gép van otthon, ott öt is kevés” – véli.

A gyerekeknek még nincsenek megfelelő képességeik az online felületek kezeléséhez, így füzetükbe írják a válaszokat, a szülők pedig egy Google Drive mappába töltik fel a megoldott feladatokat. „Ellenőrzéskor majd’ kifolyik a szemem, de így legalább fejlődik a kézírásuk” – mondja a tanítónő. A szülők digitális kompetenciái ugyancsak hiányosak, és nem mindenki ért a Drive-hoz, ők üzenetben küldik vissza a lefotózott lapokat. Gabriella tisztában van vele, hogy a gyerekek nem mindig egyedül oldják meg a feladatokat, de elfogadja, mert legalább foglalkoztak vele. Feleltetni szóban, például Messengeren keresztül szokott, versmemorizálásnál pedig megkéri a szülőket, hogy filmezzék le gyereküket, ahogyan szaval.  Az eddigiek alapján azt látja, a gyerekek önálló munkavégzése fejlődött, ám a karantén szóbeli teljesítményüket visszavetheti, mivel nem tudják gyakorolni az egymás előtti szereplést. Az értékelés nagy dilemmát jelentett kollégáinak, de ő úgy véli, márciusig összegyűlt annyi jegy, amire alapozhatnak.

Az online oktatás számára is sokkal több, akár napi 10-12 óra számítógépes munkát jelent, hiszen amit élőben meg tud mutatni a könyvben, azt most le kell gépelnie vagy hanganyagként rögzíti.

Korábban ráadásul nem sok tapasztalata volt a digitális technológiával: eleinte egyetemista gyerekei segítettek neki, emellett kollégáitól, több tanáros csoportból és az egyik tankönyvkiadó oldaláról is sok ötletet merít.
A digitális oktatás hátrányának annak személytelenségét tartja. „Hiányzik, hogy lássam a gyerekek reakcióját, és ahogy menet közben dolgoznak. Erre főleg a nem osztályozható diákoknál lenne nagy szükség, akik szárnyra kapnak egy-egy dicsérő szótól.” 

Egy épülettől azt várjuk el, hogy kényelmes és esztétikus legyen. Az építményeknek azonban látható értékeik mellett láthatatlan előnyeik és hátrányaik is vannak, amelyek hatással lehetnek az életminőségünkre.  Az épületben a jó közérzetünk többek között az egészséges építőanyagokon  múlik, amelyekkel az épületbiológia foglalkozik: ez az építőanyagok, építészeti megoldások belső terekre gyakorolt egészségügyi hatását vizsgálja. Különböző szempontrendszerek alapján osztályozza, elemzi a környezetbarát, egészséges építőanyagokat, segít kiküszöbölni az ártalmas következményeket.  Európában már 40 éve jelen van, Magyarországon a ’90-es években jöttek létre az első szervezetek.  

Az épületbiológia fogalma dr. Hubert Palm német orvoshoz köthető, aki először az 1960-as években tartott előadásokat a témában, majd megjelentette „Das Gesunde Haus” (Az egészséges ház) című könyvét Németországban. Dr. Hinrich Bielenberg állatorvos professzor állategészségügyi kísérletekkel bizonyította, hogy van kölcsönhatás a ház és a benne élők között.

Kutatási eredményei szerint a természetes építőanyagból készített istállóban élő állatok egészségi állapota jobb volt, mint a szintetikus anyagokból épült istállókban elhelyezetteké. Az épületbiológia alaptételei arra vonatkoznak, hogy milyen az ideális épület, és szem előtt tartja az épület, a lakója és a környezet folyamatos kölcsönhatását is. Ez a nem új keletű gondolat az amerikai Frank Lloyd Wrightot is foglalkoztatta az előző század elején. Wright építészetét szervesépítészetnek nevezték, mert arra törekedett, hogy az épületei és a természetes környezet egymással harmonizáljanak. A túlzott motorizációra válaszul megalkotta a Broadacre City modelljét, amelynek lényege, hogy olyan városrészek alakuljanak ki, ahol minden elérhető az autózás kiiktatásával.

Egészségtudatos építkezés

Ha gyakran tapasztal fejfájást, hányingert, emésztési zavarokat, szédülést, fáradékonyságot, orrdugulást, nyelési és légzési nehézségeket, mellkasi fájdalmakat, lehetséges, hogy betegépületben él vagy dolgozik. A betegépület-szindróma legfőképpen ott jelentkezik, ahol a friss levegő, a fény gépek segítségével jut az épületekbe.  A káros beltéri hatások egymásra halmozódva gyengítik immunrendszerünket.

Ertsey Attila fenntartható építészettel foglalkozó építész szerint – akinek nevéhez fűződik az első magyarországi autonóm ház kialakítása – van néhány általános tudnivaló az egészséges lakótér megvalósításához. Elsőként kiemeli, hogy az épület lehető legtöbb részében természetes eredetű építőanyagokat használjunk. A megfelelő építőanyagokról az érdeklődők a fenntarthato.hu-n informálódhatnak, illetve hasznos lehet a Baubiodatabank, amely nemzetközi adatbázisra épül, svájci központú, és közel négyezer építőanyagról közöl alapadatokat. Az építész fontosnak tartja, hogy a leendő ház helyét úgy tűzzük ki, hogy előtte a telket vizsgáltassuk meg radiesztétával, és minél kevesebb gépészetet használjunk. A lakótérben lévő káros sugárzások kiküszöbölésére el kell kerülni az elektroszmog veszélyét, amelyre több módszer is javasolható: a betonvasalások földelése, az elektromos hurkok kerülése, földelt kábelek használata, illetve hogy az épület falazata és vakolata agyagtartalmú legyen. Figyelni kell a hőtechnikai és páradiffúziós követelményekre, biztosítani kell a megfelelő légcserét. Legyen a lakóhelyiségeknek természetes megvilágítása és szellőzése.

Kép

Kép: Unsplash

Mindezek mellett az egészséges épület megújuló energiákat alkalmaz. Az építész a '90-es években megálmodta és létrehozta az autonóm ház prototípusát, többek között komposztáló toalett, nádgyökérzónás szennyvíztisztító, szélmotorok, napkollektorok, víztakarékos ötletek felhasználásával. A környezettudatos házak sokaságából egy komplett település is létrehozható, ezt az elképzelését Wright Broadacre City-je inspirálta. A szakember tapasztalata, hogy környezet- és egészségtudatos lakások építésére a magyar lakosságnak van igénye, de lehetősége kevésbé. Talán ezt támasztja alá, hogy az építkezéseknél csak mintegy 10%-át teszik ki a szigorú értelemben vett egészség- és környezettudatos házak.

Kényelem, esztétika és a jövő

Ma elsősorban a kényelmi és az esztétikai szempont valósul meg, de akik természetkövető megoldásokat keresnek, azok számára elérhetők a témában szakkönyvek és szakmai honlapok, építészblogok is, de azt érzékelhetjük, hogy nem elég hangos a propaganda. A szemlélet és az érdekek szemszögéből az alábbi véleményekből kiolvasható, hogy mi korlátozza még a lehetőségeket.

 A Trendkutató egy korábbi környezet- és egészségtudatossággal kapcsolatos felméréséből kiderül, hogy a legtöbben elsősorban a nagyvállalatoktól várják el ezt a fajta aktivitást. Véleményük az, ha a cégek nem változtatnak a szemléletükön, akkor nem várhatjuk el az átlagemberektől sem. Anyagi korlátok is akadályozzák a zöld megoldások keresését, ezzel Fülöp Orsolya, az Energiaklub szakmai igazgatója is egyetért: az épületkorszerűsítéseket, épületzöldítéseket igen sok esetben akadályozza a háztartások forráshiánya. Évek óta nem érhető el olyan segítség, amely a beruházások előfinanszírozását támogatná ott, ahol nem rendelkeznek a szükséges megtakarításokkal. Ertsey Attila szerint „ha tudná egy falu, hogy energiaigényét maga is megtermelheti, sőt, exportcikké is teheti, akkor nem habozna, hogy megvalósítsa”. Véleménye szerint

a környezettudatos és ezzel együtt az egészségtudatos szemléletnek nem tesz jót, hogy a jelenlegi legszélesebb kört érintő támogatásokkal valójában fosszilis vagy nukleáris energiahordozókon alapuló drága szolgáltatást fizetünk meg – a helyben, saját magunk által megtermelhető, megújuló energiák használata helyett.

Ha megtehetjük, hogy ne csak a megtérülésekkel foglalkozzunk, akkor érdemes belefektetni a lakótér létrehozásakor is abba, ami a legdrágább: az egészségünkbe.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A legfontosabb szempont az volt, hogy az ebéd gyorsan elkészíthető legyen – úgy gondoltuk, hogy ha belefogunk valami macerás, nehezen elkészíthető ételbe, akkor sosem találjuk meg az örömöt ebben a tevékenységben. Főzni ma sem szeretünk, viszont megtanultunk elkészíteni kétféle levest, tízféle főételt és háromféle sütit – mi tudjuk csak pontosan, hogy ez mekkora eredmény. Azok számára, akik hozzánk hasonló cipőben járnak, és szeretnék élvezetessé (vagy legalább elviselhetővé) tenni a főzést, összegyűjtöttem néhány tanácsot:

Ne egyedül főzz! Sokkal jobban megy a főzés, ha a pároddal, a legjobb barátnőddel, az anyukáddal vagy más olyan emberrel főzöl, aki közel áll hozzád. Nekünk például jó motiváció volt, hogy együtt fedezhettünk fel egy új tevékenységet, ráadásul abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy a kritikus pillanatokban segítségül hívhattuk a párom végtelenül türelmes édesanyját, aki mindig megnyugtatóan válaszolt az „Ennek biztos így kell kinéznie?” típusú kérdésekre, illetve megoldotta a megoldhatatlannak tűnő helyzeteket is (ahogy mondani szokták, „őt az Isten is tanító néninek teremtette”).

Kép

Csokis-meggyes muffin – Kép: Gergely-Baka Ildikó

Ha mégis egyedül főzöl, kapcsolj be zenét, és énekelj! Vannak persze helyzetek, amikor egyedül kell megoldani az ebédkészítést, én ilyenkor azt szoktam csinálni, hogy a „nem szeretem”- tevékenységet összekötöm valami olyannal, amit szívesen csinálok. Például elindítok egy lejátszási listát a kedvenc zenéimből, és felszabadultan énekelek főzés közben. Ez mindig segít.

Legyen egy listád! Mindent könnyebb megvalósítani, ha vannak terveink hozzá. Mi első körben összeírtunk egy listát néhány egyszerűen elkészíthető ételről, mert úgy gondoltuk, ha lesz egy „repertoárunk”, az önbizalmat ad majd. Többnyire pácolt húsokat készítünk krumplipürével, rizzsel vagy bulgurral, meg tésztaszószokat, amikhez csak meg kell főzni a tésztát, illetve nemrég kipróbáltuk a pizzát és a tökfőzeléket. Ez utóbbi marad a listán, mert egyrészt nagyon finom volt, másrészt fagyasztott, gyalult tökből főztük, így egyáltalán nem volt sok idő. A pizza valamiért kenyérlángosízű lett, úgyhogy ez ügyben még konzultálnunk kell a férjem legjobb barátjával, akitől a receptet kaptuk. Mondjuk én szeretem a kenyérlángost is, szerintem jó volt, a férjem viszont eltökélte, hogy rekonstruálja a világ legfinomabb pizzáját, amelyet egy észak-olaszországi faluban, Manarolában ettünk.

A sütik közül a meggyes muffint szeretem a legjobban, mert annak tényleg csak össze kell öntögetni az alapanyagait és beletölteni a formákba, másrészt az az elméletem, hogy amiben kakaó, csoki és meggy van, az csak finom lehet.

A férjem ötlete volt, hogy vegyünk levelestésztát, és töltsünk bele mindenféle finomságokat, majd formázzunk belőle kis croissant-okat. Az ő kedvence a sonkás-sajtos lett, nekem a nutellás ízlett a legjobban (bár továbbra is fenntartom azt a véleményemet, hogy a Nutellához legjobban a kanál illik).

Kép

Croissant – Kép: Gergely-Baka Ildikó

Főzz olyat, amit szívesen eszel, mondjuk kezdd a kedvenc ételeiddel! Én nagyon szeretem a rakott krumplit, ezért azt megtanultam csinálni annak ellenére is, hogy kétszer annyi idő elkészíteni, mint az összes többi ételt, amit főzni szoktam. (A krokettet is szeretem, de azt inkább rendelni szoktam, mert annyira macerásnak tűnik, hogy valószínűleg a felénél ott hagynám „én egy kajával ennyit nem szórakozok!” felkiáltással.) A férjemnek pedig a túrógombóc az egyik kedvence, ezért ahhoz kerestünk egy egyszerű receptet, azóta az alapján csináljuk, illetve van egy továbbfejlesztett változat, ugyanis a férjem kitalálta, hogy málnát kellene tenni a közepébe, és úgy is nagyon finom lett.

Felejtsd el a címkéket, amiket magadra aggattál! Az olyan kijelentések, mint az „én ehhez úgysem értek!”, vagy a „nem hiszem, hogy meg tudnám tanulni”, nem visznek előre.

Én ma már azt gondolom, hogy a főzéshez nem kell sem érzék, sem tehetség, csak össze kell öntögetni a receptben írt dolgokat, és akkor finom (vagy legalábbis ehető) lesz az étel.

Nyilván ahhoz, hogy valaki új recepteket alkosson, ízeket párosítson, kell érzék, de én erre nem vágyom, ezt meghagyom a sztárséfeknek. Szóval azt tapasztaltam, hogy segít, ha úgy tekintünk a főzésre, mint tanulható dologra: ha elég időt és energiát szánunk rá, akkor menni fog!

Kép

Pizza – Kép: Gergely-Baka Ildikó

Ne változtass radikálisan! Ha a heti nulla főzésről hirtelen átállsz a heti hét főzésre, szinte biztos, hogy pár hét után kudarcba fullad a kísérlet. Mi hetente maximum háromszor főzünk (hétvégén egyszer vagy kétszer, és néha egyszer hétköznap este), és ez bőven elég. Majd ha úgy érezzük, növeljük a főzésszámot. Szóval csak szépen, fokozatosan!

A legbüszkébbek egy tésztaszószra vagyunk, amelyet két Jamie Oliver-recept kombinálásával alkottunk meg. Mivel a férjem nagyon szereti a pizzát, a paradicsomos szószokat és szinte minden olasz ételt, ezért a brit, de gyakran olaszos ételeket készítő séf szakácskönyve nem hiányozhat a polcunkról.

Két lereszelt sárgarépát és két doboz tonhalat (160 g) kevertünk össze egy kevés fűszerköménnyel és oregánóval, majd ezt az egészet megpirítottuk egy kicsit olajon. Ezután hozzáadtunk két gerezd fokhagymát, majd a paradicsomszószt (ebből egy 500 g-os kiszerelést vettünk) és a balzsamecetet (ebből két evőkanállal tettünk bele). Ezt az egészet összefőztük, majd ráöntöttük a penne tésztára. Tálaláskor még reszelt sajtot is tettünk rá, ez így összesen négy adag lett, szóval másnap csak meg kellett melegítenünk. Egy másik alkalommal a tonhalat sonkával helyettesítettük (nagyjából 200 grammnyit tettünk bele), és úgy is finom volt.

Kép

Olaszos tésztaszósz – Kép: Gergely-Baka Ildikó

Az a következő tervünk, hogy zöldségdobozos rendszerben, termelőktől vásároljuk az alapanyagokat, mert azt reméljük, hogy egészségesebb, ízesebb zöldségeket kapunk így, mint a közeli szupermarketben. Illetve néhány napja megérkezett a kézi mixer és a botmixer, amit rendeltünk, szóval belevágunk a zöldségkrémleves-készítésbe is (most a spárgának van szezonja, ezért valószínűleg azzal próbálkozunk először). Több halat és több zöldséget kellene ennünk, szóval keresünk majd új recepteket is. Amíg élünk, fejlődünk!

– Sok anyuka nincs elragadtatva attól, hogy a gyereke Barbie vagy hasonló, nagyvilági nőnek kinéző babákkal játszik. Pusztán azért, mert a babák vizuális megjelenése nem kedves, nem barátságos. Ezen az sem sokat segít, hogy megjelentek a piacon az „átlag” embert modellező Barbie-k: vannak ducik, vannak doktorok, vannak földművesek és színes bőrűek is köztük. De valahogy nem szépek ezek a babák. Az én kislányom nálunk, a városban mindig megáll egy régiségbolt előtt, és a kirakatban lévő, sok évtizede készült babákat csodálja csillogó szemmel. Milyen egy rebaba, és miért olyan, amilyen?
– Egy tazmániai művésznő babaátalakító munkásságát látva fogott el a vágy, hogy én is megpróbáljam, milyen érzés új arcot-külsőt kölcsönözni egy játékbabának. A babákat használtan szerzem be. Megtisztítom őket, majd lemosom az arcukról a festéket. Az új arcot vékony ecsettel festem meg, igyekszem sokkal gyermekibb, bájosabb, visszafogottabb külsőt festeni az erősen sminkelt, felnőttes babaarcok helyett.

Miért ilyen a rebaba? Mert szerintem egy babának eleve ilyennek kellene lennie: kedvesnek, gyermekinek, egyedinek, amellyel könnyen azonosulnak a gyerekek.

Fontos, hogy értéket közvetít: nem sarkall arra, hogy a természetes külsőd megváltoztasd, eltakard, inkább az önelfogadást segíti. A miniszoknyákat, magas sarkú cipőket lecseréltem természetes anyagú, kisfiús és kislányos ruhákra. A baba teljes lénye átalakul a folyamat végére, megjelenik a belső tisztasága, ami a gyermeki létből természetesen fakad – amilyennek Isten teremtette az embert. Én legalábbis így érzem, ezért készítem őket, mert a folyamat közben én is átélem, ahogy megtisztul egy-egy baba, és a végén elérkezik abba az állapotba, amivel már nyugodt szívvel adom gyermekek kezébe.

Kép

Tihanyi-Horváth Lilla

– Milyen élet- és világfelfogás van a rebabák mögött? Hiszel-e abban, hogy a környezetvédelmi és újrahasznosítási szempontok a rebabák által is továbbadhatók a gyerekek felé?
– Hiszem, hogy mindenki értékes, minden élet számít, és mindenkivel terve van Istennek. Minden ember hozzátesz a lényével valamit a nagy egészhez. A babák is ezt a sokszínűséget tükrözik, mindegyik más és más.

A futószalagon készült egyenarcok és divatfigurák az átváltozás után ugyanúgy egyediek és megismételhetetlenek lesznek, mint egy-egy gyermek.

Készülnek szeplős, szemüveges, göndör hajú babák, amelyek segíthetnek a gyermekeknek önmaguk elfogadásában. Festettem többször downos babát is, szeretném ezzel is az elfogadásra késztetni az embereket. A babák azt is közvetítik, hogy egy használt játékból is készülhet valami új, értékes, nem kell mindent kidobni, sok mindent át lehet alakítani és újra használhatóvá tenni egy kis leleményességgel. A babák használtan kerülnek hozzám, a ruhájukat is többnyire újrahasznosított anyagokból varrom, a gyapjút például magam filcesítem hozzá. A kis cipőket kárpitostól beszerzett bőrből készítem. Ha a baba elkerül egy gyermekhez, és a szülő mesél neki a baba eredetéről, esetleg megnézik együtt az előtte-utána fotókat, a gyermeket erős szemléletformáló hatások érhetik.

Kép

Kép: Tihanyi-Horváth Lilla

– Te milyen babákkal játszottál kislánykorodban?
– Nekem is voltak babáim, de nagyon élveztem, amikor a barátnőmnél játszhattam, mert neki volt vagy 20 Barbie babája. Szerepjátékokat játszottunk velük. Érdekes, hogy nekem csak egyetlen Barbie-t vettek a szüleim, ez egy barna bőrű, feketehajú szépség volt, fürdőruhában. Örülök, hogy a szüleim ezt vették meg, nem álltak be a sorba, nekem ilyen különleges babám lehetett.

– A kislányodnak milyen volt az első babája?
– Három gyermekem van, a középső kislány. Érdekes, hogy ő sosem volt nagyon babázós. Puhatestű csecsemőbabái voltak kisebb korában, azokat pelenkázta, etette szívesen. Barbie-jellegű babái nem voltak. Az első rebabát neki festettem. Ekkor már nyolcéves volt, és őt az alkotás fogta meg ebben az egészben. Több babát is átalakított már, egyre ügyesebben festi őket. Néha elborzad, amikor meglátja az asztalomon a nagy halom rúzsos, magassarkús babát, amik átalakításra várnak. A végeredményt pedig szívesen veszi a kezébe, és megjegyzi, melyik tetszik neki a legjobban.

Kép

Kép: Tihanyi-Horváth Lilla

– Szerinted mi a babázásnak mint játéknak az értelme? Babázzanak-e a kisfiúk is?
– A babák életre kelnek a gyerekek képzeletében, és rajtuk keresztül élnek meg élethelyzeteket, mint amilyen egy bevásárlás, a találkozás a gyerekorvossal vagy épp a szülők kommunikációja a gyerek előtt és sok más, hétköznapi helyzetet.

A megtapasztalt élményeiket eljátszhatják, az érzelmeiket, amelyeket még nem értenek, esetleg szorongást keltenek bennük, a babázás segítségével feldolgozhatják.

A fiúk is „babáznak”, ha nem is mindig játékbabákkal. Az én kisfiam például az autóival játszik el történéseket, elváltoztatott hangon mondja a párbeszédeket közben.

Kép

Kép: Tihanyi-Horváth Lilla

– Vállalkozóként hogyan dolgozol? Hogyan egyezteted össze a munkádat a családbeli feladataiddal? Most, a járvány idején kellett-e módosítanod a munkarendeden?
– A két nagyobb gyermekem iskolába jár, a legkisebb óvodás. Most, hogy a járvány miatt itthon vagyunk mind, átalakult a napirendünk. Kicsit úgy érzem, szétszakadok. Egyszerre kell helytállni a háztartásban, feleségként, anyukaként, közben folyik a házfelújítás, rendezzük a kertet. Amikor van egy kis időm, készülnek a babák. Ősztől, ha újra beindul az élet, délelőtt lesz néhány órám a munkára, illetve amikor a kisfiam délután alszik. Szeretném, ha több időm lenne babákat festeni, és tervezem, hogy rendszeresen tartok babavásárokat az interneten.

„Kell”-ek szorításában 

Sokan élik a „kell-ek” szorításában az életüket. Ők azok, akiknek mindig van valami feladatuk, mindig „kell” valamit csinálniuk, különben úgy érzik, hogy lemaradnak vagy kimaradnak. Ugyanakkor objektíven vizsgálva a döntéseket, a „kell-ek” gyakran nem külső elvárás hatására születnek meg, hanem a saját belső döntéseik mentén.

Határozhatnának úgy is, hogy kevesebb feladatot vállalnak, és nyugodtabb életet élnek. Ez azonban nem könnyű, mert az intenzív élmények, a teljesítmény, illetve a pótolhatatlanság érzése függőséget okoz.

Az aktivitás és a munka világa ráadásul biztonságos terep, ahol könnyen mérhető, hogy mit tettünk le az asztalra, és azt is megélhetjük, hogy szükség van ránk. 
Az élet nagy fordulópontjai és a krízisek viszont megkérdőjelezik, hogy ezek valóban értékes dolgok-e, és nem fizetünk-e túl nagy árat értük: elégtelen lelki egyensúly, belső béke hiánya, korlátozott szabadság, családi vagy baráti kapcsolatok leépülése. Bronnie Ware tapasztalata is ezt a megfigyelést támasztja alá. Bronnie éveken át dolgozott hospice nővérként haldoklók mellett. Egyik blogbejegyzésében arról számolt be, hogy a végstádiumú betegek, az életükre visszatekintve nagyon gyakran azt fogalmazzák meg, hogy „Bárcsak kevesebbet dolgoztam volna!” 
Bár a tökéletes és hibátlan teljesítmény elérése boldogsággal kecsegtet, de tökéletesnek lenni valójában nagyon kimerítő. A tökéletességre törekvés csak addig a pontig segít, amíg megugorható célokat tűzünk ki magunk elé, illetve amíg nem dől össze a világunk, amikor hibát vétünk. A kérdés valójában az, hogy mi motivál bennünket, és mi határozza meg az önértékelésünket.

Azért tűzünk ki egy célt, mert hiszünk abban, hogy fontos ügyért harcolunk, és sikerülni fog, vagy azért, mert ezzel szeretnénk bebizonyítani az értékességünket? 

A külvilágból is számtalan elvárás ömlik ránk. „Légy jó szülő, dolgozz hatékonyan, és gyorsan lépj át a rossz érzéseken!” Nagyon fontos elkülöníteni, hogy mik azok a dolgok, amiket mi várunk el magunktól, és melyek azok, amiket csupán azért teszünk meg, mert azt érezzük, mások elvárják tőlünk. Kinek akarunk megfelelni? Magunknak, másoknak, esetleg mindenkinek? Képesek vagyunk felelősséget vállalni a saját döntéseinkért? Mit tehetünk a ránk zúduló elvárásokkal, amik csak megkeserítik az életünket?

Dönthetsz rosszul! 

A bizonytalanság, a tehetetlenség és a beszűkült lehetőségek közepette még inkább felerősödik a döntéseink jelentősége, mert ezek által érezhetjük azt, hogy visszaszereztük a kontrollt, és nem csak sodródunk az árral. 

Kép

Kép: Unsplash

Dan Ariely a pszichológia és a viselkedési közgazdaságtan professzora szerint a döntéseink nagy részében csak a döntés illúziója a miénk, nem pedig a valódi döntés.

A professzor a kutatásai alapján úgy gondolja, hogy amikor bizonytalanok vagyunk, mert éppen egy túl bonyolult, vagy túl nehéz ügyben kell döntést hoznunk, akkor általában aszerint döntünk, hogy mások mit tartanak helyesnek az adott dologgal kapcsolatban.

A szociálpszichológia szerint nemcsak ezekben a bonyolult, átláthatatlan szituációkban vagyunk hajlamosak a körülöttünk lévők elvárásainak engedni, hanem jóval egyszerűbb helyzetekben is. Solomon Ash híres kísérletében különböző hosszúságú vonalak közül kellett kiválasztani az egyenlő méretűeket. Ha a beépített emberek rossz választ mondtak a kísérleti személy előtt, az emberek csupán negyede mert szembemenni a többiek véleményével, és kitartani a helyes válasz mellett. A konformista viselkedés többnyire adaptív és hasznos lehet, de fontos, hogy csak akkor kövessük a többséget, ha ez nem ütközik a belső meggyőződésünkkel. Nemcsak a csoportnyomás, hanem egy tekintélyszemély által közvetített elvárás vagy fenyegetés hatására is előfordulhat, hogy a saját véleményünkkel teljesen ellentétes döntést hozunk meg. 
Hiába döntünk mások nyomása vagy véleménye alapján, a döntés felelőssége akkor is a miénk marad. Bár gyakran szeretnénk ezt lesöpörni és másra hárítani (így van ez a kezdetek óta: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és ettem.” Ter 3:12), érdemes elfogadni, hogy a döntéseinkkel mi magunk írjuk az életünk történetét. A felelősség felvállalása annak a ténynek a beismerését is jelenti, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek. Mivel szeretünk okos, megfontolt és racionális emberként tekinteni magunkra, nehéz szembenézni azzal, hogy olykor rosszul döntünk. Bizonyos esetekben az önigazolás a hasznunkra van, hiszen enélkül folyamatosan kétkednénk, vagy összeomlanánk az önhibáztatás súlya alatt, de a túlzásba vitt önigazolás nagy károkat okoz, mert megakadályozza, hogy belássuk a tévedéseinket és tanuljunk belőlük. 

„Egy férfi sok-sok mérföldet utazik, hogy kikérhesse az ország legbölcsebb gurujának a véleményét. Megérkezik, és felteszi a kérdést a bölcs embernek: 
– Mondd meg nekem, bölcs guru, mi a boldog élet titka? 
– A jó ítélőképesség – válaszol a bölcs. 
– Igen, igen, bölcs guru – szól erre a férfi –, de hogyan tehetek szert jó ítélőképességre? 
– Rossz ítéletek útján – válaszol a bölcs.” 
(Elliot Aronson és Carol Travis) 

A döntéseinkkel azt is kinyilvánítjuk, hogy milyen embernek tartjuk magunkat. Érdemes ezért a döntéseink kapcsán azt is végiggondolni, hogy az adott választást mennyire érezzük önazonosnak, mit mond el rólunk, megbékéltünk-e ezzel kapcsolatban, és mennyire cseng egybe az értékrendünkkel és a céljainkkal.

Kép

Kép: Rawpixel

Hagyd, hogy utolérjen a lelked! 

Ahhoz, hogy végiggondoljuk és kézben tartsuk a döntéseinket, időt kell adnunk magunknak, hogy ne csak túléljük, hanem meg is éljük az életünket. Az önismeret fejlesztése nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy megértsük, a döntéseinkkel kinek az elvárásának szeretnénk megfelelni, vagy hogy bizonyos helyzetekben miért vagyunk képtelenek nemet mondani.

Előfordulhat, hogy a gyermekkorukból cipelünk olyan érzelmi sebeket vagy hiányokat, amik miatt nehézséget okoz a döntéseinket felvállalni. Szeretnénk, hogy elfogadjanak és szeressenek, ezért feladjuk önmagunkat.

Azt gondoljuk, hogy csak akkor vagyunk szerethetők, ha a másik szája íze szerint döntünk. Talán attól tartunk, hogy csalódást okozunk valakinek a választásainkkal, ezért folyamatosan bűntudattal küzdünk, és inkább lemondunk az önazonos magatartásról. Egyesek azért döntenek nehezen, mert gyermekkorukban a szüleik túl szorosan kontrollálták őket, mindent megszabtak a számukra, ezért nem alakult ki bennük a bizalom önmaguk felé, hogy képesek önállóan, jól dönteni. Mások viszont azért, mert a túlzottan engedékeny nevelés következtésben úgy érzik, hogy nem kell felelősséget vállalniuk a döntéseikért, vagy épp ellenkezőleg, az a meggyőződés alakult ki bennük, hogy minden az ő felelősségük. 
Fontos végiggondolni azt is, hogy melyek azok az értékek, amelyek irányítják az életünket (például családi kapcsolatok, házasság, barátságok, munka, fejlődés, spiritualitás, fizikai egészség), majd egy tízes skálán pontozhatjuk is a felsorolt értékek fontosságát (1-nem fontos, 10- nagyon fontos), majd megfogalmazni azt, hogy milyen az az élet, amit érdemes élni. Ez a gyakorlat segít abban, hogy amikor döntéshelyzet elé kerülünk, akkor az értékeinkkel összhangban tudjuk meghozni a döntésünket, és így képesek legyünk teljes szívvel fel is vállalni azt. A legtöbb helyzetben nem látjuk előre a döntésünk következményeit, és azt sem tudjuk megállapítani, hogy mi történt volna, ha másképp döntünk, ezért érdemes inkább a fenti gyakorlatban megfogalmazott kérdésekre választ találni, és azzal összhangban cselekedni, hogy milyen emberek szeretnénk lenni.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

„A tartós párkapcsolat ősi túlélési kód” – Sue Johnsonnal olvashatunk a lapban exkluzív interjút. A magazin ezúttal is sok érdekes és aktuális lelki muníciót tartogat olvasóinak, például mit kezdjünk a félelemmel, milyen erőforrásokra támaszkodhatunk a bajban, mire jó a dobterápia, hogyan engedjük el serdülő gyerekeinket, és egyéb nehéz döntésekhez is kapunk útmutatót. Szabó Bori szarkasztikus jegyzetéből pedig megtudhatjuk, mi is lesz az Új járvány. Szó esik az otthoni mozgásról és kreatív hobbikról, szívgyógyító gyógynövényekről és virágból készült ételekről. A nyári szabadságra várva két összeállítást is találunk a lapban meglepetéseket tartogató hazai kirándulásokhoz.

Fizessen elő a lapra, és a magazin otthonába érkezik!

Pandémia idején a védekezés olykor felülírhatja a betegjogok teljesülését, így a veszélyhelyzetre tekintettel az egészségügyben is korlátozó intézkedéseket vezettek be, például a kórházban kezelt betegek látogatási tilalmát. De fontos tudni, hogy a szakmai és minisztériumi utasítások alapján a szülő nő kísérőjére nem vonatkozik ez a korlátozás, így elfogadhatatlan, hogy a mai napig több intézmény is tiltja az együttszülést.

Az eljárásrend egyértelmű, a helyi korlátozások önkényesek

„A párom két hete szült, apás szülést terveztünk, írtam e-mailt a kórházigazgatónak, a szülészet osztályvezető főorvosának, betegjogi képviselőjének. Hiába hivatkoztam az egészségügyi miniszterre, országos tisztifőorvosra, mindenhonnan nemleges választ kaptam. Pedig a vírushelyzettől függetlenül jogom lett volna hozzá!” – nyilatkozta egy édesapa a Másállapotot a szülészetben! mozgalomnak.

Az apák/kísérők ügyében jelenleg nem egységes, így kiszámíthatatlan a kórházak gyakorlata. A családok kiszolgáltatottságát növeli az egyértelmű és hivatalos kórházi tájékoztatás hiánya. Jellemző, hogy csak szóbeli tájékoztatást kapnak az anyák, amelyhez gyakran társul nyomásgyakorlás, bűntudatkeltés.

Nem egyszer önzőnek, felelőtlennek címkézik az együttszülésre készülő párokat, apákat.

„Mi már neki sem álltunk írni, mert a doki közölte, hogy úgyis elutasítanak. Ne fáradjunk. És szerinte az lenne a legjobb, ha mindenki magától is úgy gondolná, hogy felesleges az apás szülés…”

Előfordul, hogy a kórház hivatalos (honlapon megjelenő) tájékoztatásával ellentétben a kórház ajtajában fordítják vissza az apákat. A családok írásbeli megkeresésére nem érkezik egyértelmű válasz, vagy a nemleges választ csak szóban kapják meg. A jogérvényesítés lehetősége tisztázatlan, a családok nem tudják, kihez fordulhatnak kérésük elutasítása esetén; a szóbeli nyomásgyakorlás ellen fellebbezni sem lehet. 

A szülés normális, minél inkább komplikációmentes lezajlásának elengedhetetlen feltétele a szülő nő szubjektív biztonságérzete – aminek megint csak alapvető feltétele a közeli hozzátartozó támogató jelenléte.

Az alábbiakban a mozgalom képviselői összegyűjtötték a kapcsolattartásra vonatkozó minisztériumi utasításokat és szakmai és jogi állásfoglalásokat.

„Az apás szülésnél az apa nem látogató, hanem a szülés részese, a szülő nő segítője” – írta Prof. Dr. Kásler Miklós miniszter 2020. március 21-én kelt miniszteri utasításában, amelyet minden kórház szülészeti osztálya megkapott. Utasításában a miniszter úr elrendelte, hogy az apa jelen lehessen a szülés ideje alatt. Az EMMI állásfoglalása alapján – szülés idején – a látogatási tilalom alól kivételt jelent az anya kísérője.
„Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 11. § (5) bekezdése alapján: »A szülő nőnek joga van arra, hogy az általa megjelölt nagykorú személy a vajúdás és a szülés alatt folyamatosan vele lehessen, a szülést követően pedig arra, hogy – amennyiben ezt az ő vagy újszülöttje egészségi állapota nem zárja ki – újszülöttjével egy helyiségben helyezzék el.«
A fentiek értelmében a szülő nő mellett lehet egy általa választott személy, így az apás szülésnél az apa nem látogató, hanem a szülés részese, a szülő nő segítője. Ezekben az esetekben is indokolt a járványveszélyre való tekintettel a fertőzés elleni fokozott védelem biztosítása. Az érintett személyeknek kötelességük a fertőzés terjedésének megakadályozása érdekében hozott intézkedésekben együttműködni, mint amilyen például a kézfertőtlenítés és a védőruha viselése. Igény esetén az apa a szülő nő mellett lehet a szülés teljes ideje alatt.”

A szülész-nőgyógyász szakma állásfoglalása is egyértelmű, és igent mond a kísérőre a járvány idején is!

Az „EMMI Egészségügyi Szakmai Kollégium Szülészet-Nőgyógyászati és Asszisztált Reprodukciós Tagozat ajánlása a COVID-19 eljárásrenddel kapcsolatban” a következőt tartalmazza: „A látogatási tilalom alól egyetlen kivétel a szüléseknél az 1 fő, aki a vajúdás és a szülés során maradhat a klinika épületében.”

A tudományos és szakmai iránymutatás azért is fontos, mert egészségügyi válsághelyzet idején ez szabja meg, hogy milyen mértékű korlátozás szükséges a védekezéshez. Az Alaptörvény szerint az élethez és emberi méltósághoz való jog (ebből vezethetők le a betegjogok is) gyakorlása még veszélyhelyzet esetén sem függeszthető fel, és csak a szükséges és arányos mértékig korlátozható.

Dr. Kozma Ákos, az Alapvető Jogok Biztosa is egyértelműen leszögezte, hogy megengedett, azaz nem tilos, hogy a szülő nő mellett lehessen egy általa választott nagykorú személy (ez a személy nem csak az apa lehet). Sajnos a koraszülött osztályokon is aránytalanul szigorú látogatási tilalmat rendeltek el, megvonva ezzel a koraszülött csecsemőktől az anyatejes táplálás és a bőr-bőr kontaktus lehetőségét, holott ezt sem írta elő semmilyen szakmai irányelv.

A Másállapotot a szülészetben! mozgalom az Emberi Erőforrások Minisztériumához fordult, és kérte az EMMI Egészségügyi Szakmai Kollégium Szülészet-Nőgyógyászati és Asszisztált Reprodukciós Tagozatát és az Operatív Törzset, hogy intézkedéseikkel segítsék a családokat jogaik érvényesítésében. Megkeresték a hazai szülészeti intézményeket is nyílt levelükkel, amelyeknek a válaszait a Másállapotot a szülészetben! mozgalom Facebook-oldalán közlik.

Ez a cikk a Másállapotot a szülészetben! mozgalom közleménye alapján készült.

A szomszédokról, akik túl hangosan kísérleteznek újabb és újabb párterápiás és gyereknevelési módszerekkel, ezzel szemben túl halkan köszönnek. Akik épp akkor pakolnak ki a folyosóra, amikor mi kiglancoltunk mindent, és akkor jön rájuk a takaríthatnék, amikor véletlenül (és persze csakis átmenetileg) ott tartjuk a rossz mosógépet vagy az akciós krumplit. Akik épp akkor dohányoznak az alattunk lévő erkélyen, amikor szellőztetünk, akkor tartanak házibulit, amikor éjszakázás után aludnunk kellene pár órát, mert reggel vizsga vagy tárgyalás. Ha a babánk elalszik végre, nekik szekrényt felfúrni támad kedvünk. Ha mi lakásfelújítást végzünk, hát nem képesek szülni egy gyereket csak azért, hogy akadályozzák a munkálatokat? A közös társasházi kert újabb hadszíntér: az idős szomszéd rózsákat ültet, a rózsa összeszurkálja a kétévest, a kétéves kitapossa a hónapos retket, letépkedi a mogyorókezdeményeket, amire mellesleg a másodikon lakó kamasz allergiás. Említett kamasz pedig a kerti szalonnasütő bulin perzseli le a cseresznyefát, aminek nemcsak a lángja, a füstje is nagy, pedig az elsőn nagytakarítás volt (ott tegnap este volt buli), ezért a szőnyegek és ágytakarók a teraszon száradnak. De valójában mindegy is, mer épp tápoldatos locsolást végzett a felső szomszéd (a halványzöld szőnyegekre is) túlcsorduló lelkesedéssel.

A szomszédokról, akiket nem nagyon veszünk észre, ha épp nem csinálnak semmi bosszantót.

A lépcsőház és az utca, ahol összefuthatunk, arra van, hogy haladjunk, nem leállós beszélgetésekre, manapság már a nyugdíjasok és a kismamák is rohannak. A kertszomszéddal is csak pár szót váltottunk, „Nagy a szárazság”, „Nektek se vitték el a kukát?”, „Csak nem unokátok született?”. Mint amikor a férjem meccset néz a nappaliban. Észlelem, hogy megy a mérkőzés, hallok zajokat, amikor átmegyek a szobán, nagy ritkán ott ragadok egy-egy drámai jelenetre, esetleg megkérdezzem, hogy is volt ez, de valójában a szobán való áthaladásom okán és célján agyalok, aztán megyek is tovább, amint lehet. Nem hagy bennem mély nyomot (Bocsi, István, ha olvasod) – valahogy így zajlott lakás- és házfalakkal határolt életünk.

Aztán amikor a járvány miatt bezáródtak az utcára nyíló kapuk – ahogy a folyadék keresi az utat magának –, szabadságigényünk, figyelmünk, törődésünk megindult a kapun belüli terek felé. Elkezdtek közös ügyeink lenni.

Nem csak olyanok, mint a közgyűléseken, ahol szavazunk, hogy az erkélyfelújítás vagy a pincedúcolás legyen első, vagy mint a körlevelekben, hogy ki melyik nap viszi ki a kukát. Eleinte olyasmik, hogy a frissen vetett zöldségesben vajon melyik lehet a gaz és melyik a jobb sorsra érdemes saláta, aztán már egymás veteményeit locsoltuk, és néha akkor is lenéztünk a kertbe, amikor semmi halaszthatatlan dolgunk nem volt ott. Reggeli meglepetés croissant az ajtó előtt, egy-egy elejtett kívánság teljesítése a kilyukadt slagtól a veteményelválasztó kerítésig. Azon kaptuk magunkat, hogy tudjuk, mikor alszik a gyerek az egyik lakásban, mikor kell etetni a kovászt a másikban, mikor megy terhességi cukorvizsgálatra a kismamánk, hogy zajlott az érettségi a tanárnőnk iskolájában, és ezek a hírek szép lassan elkezdenek helyet követelni maguknak.

Lassan az is kiderült, hogy van közös múltunk.

Hogy a húsz év alatt, amióta ezeken az egymáshoz közeli GPS-koordinátákon élünk, milyen örömöket és tragédiákat éltek meg azok, akik bosszantóan hangosan hallgatták a zenét, mindig elfoglalták a legjobb parkolóhelyet, lekiabáltak a gyerekeinkre, hogy ne közelítsenek a cseresznyéhez, és – bár nevezettek már legfeljebb csak fentről konstatálják a mostani változásokat – egyszer fel is jelentettek minket az önkormányzaton, mert befalaztuk az egyik bejárati ajtónkat.

Kép

Képünk illusztráció! Fotó: Flickr / Barkbud

A kerítésen, amely mellett egyre rövidebbre nyírtuk a jótékonyan takaró orgona- és mogyoróbokrokat, frissen kinyílt virágok és frissen kisült kóstolók, paradicsomtáp, elektromos fűrész vándorolnak át, a szomszéd kutya is többször nyomul a kerítéshez simogatásért vagy botdobálós fogócskáért, amit így is kiválóan lehet játszani. Tegnap reggel a szomszéd iroda kertjében öt éve először egy férfihang szólt át, amelynek tulajdonosát eltakarta a sövény: „Jó reggelt, jó munkát!”

Kedves Olvasó, mielőtt ironikusan megjegyeznéd, hogy mintha csak a hírhedt szocialista teleregény egyik epizódját olvasnád Magenheim doktorral és Vágási Ferivel, elárulom: a valóság ennél is inkább Szomszédokba illő.

Lányomék most költöztek be első lakásukba. A home office negyven négyzetméter körüli alapterületen karanténnal súlyosbítva még a fiatal házasoknak is kihívás. Az ifjú férj ezért kiült egy kis friss levegőt szívni az erkélyre, a laptopjával. Öt perc múlva becsöngetett a szomszéd egy napernyővel, hogy látta, nagyon odatűz a nap. Tíz perc múlva hozott egy kisasztalt is, hogy ne kelljen az ölében tartania a laptopot. Azóta érkezett tőlük paradicsompalánta, később guanós táp is hozzá, amitől a paradicsomok brutálisan vastag szárat fejlesztettek. Ha valaki fölnéz a két szomszéd erkélyére, messziről látszik, hogy öri barik laknak ott, eddig még nem is érkezett panasz a két lakás közti extra vékony falakra, pedig a lakásfelújítás egyik kellemetlen meglepetései közé tartozott, hogy még egy vékony gázcsövet sem lehetett beleágyazni. Aztán amikor az asztalos egész nap fúrta faragta a konyhaszekrényt, és a már öt óra felé járt, csöngettek. A gyerekek félve nyitottak ajtót. A szomszéd volt. Kölcsönkérte „ezt a jó erős” fúrót.

Elkezdtük belakni az életünket, a lakásunkat, a lépcsőházunkat, a kertünket, az utcánkat, megismerni és megszeretni azokat, akiket dobott a gép. És működik. Ez már a miénk, akkor is, ha újra kinyílnak a kapuk.

A Túlélők podcast a Képmás magazin műsora. Tóth-Fazekas Andrea műsorvezető negatív fordulatok túlélőivel beszélget, akik tragédiájuk által erősödtek meg. Gyakran bosszankodunk azon, hogy az élet nem mindig felfelé ívelő változás. Ezért is fontos olyanokkal találkozni, akiknek egy- egy válsághelyzetben is megtalálták a lehetőségeket. Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Túlélők podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

– A Zséda becenév is volt, vagy művésznévnek született? 

– Zsédiztek korábban, de amellett, hogy a saját nevemen is szerettem volna működni, a Zsédenyi ékezetei nem mindig oda kerültek, ahova kellett, ezért egy könnyebben megjegyezhető művésznevet is szerettem volna. Ez a nevem két felének az összevonása. Megtisztelő, hogy azóta már anyakönyvezhető lánynév, tudok gyerekekről, akik már pár évesek, és így hívják őket. 

– Ismered a családneved eredetét? 

– A származásunkat I. Rákóczi Ferenc koráig tudta visszavezetni az egyik családtagunk. A Vaszary család egyik ága is a Zsédenyi nemzetséghez tartozott, ők egy időben Pápán éltek Vaszar közelében, és amikor onnan Keszthelyre költöztek, nevet változtattak. Ez a Vaszary János festő, Piroska színésznő, Kolos hercegprímás vonal. 

– Mennyire fontosak neked ezek az eredettörténetek? Mit tudsz meríteni ezekből? 

– Apukámnak is, nekem is fontos a gyökerek ápolása. A művészvonal és a közhivatalnok-­vonal erős, apukám is főjegyző volt. Anyukám egyszerű családból származik, de mindkét oldalról fontosak az értékek, amelyeket átadtak. A nagyszüleim is nagyon erős karakterek, főleg a női vonal.

A mi családunkban a nők nagyon jól tudtak szabni‑­varrni, sütni-főzni, lekvárt eltenni, őrizték az otthon melegét. Őrizzük a recepteket is, például nagymama habos lepényének titkát.

Nálunk mindenki nagyon megdolgozott azért, amivé vált, a tudás, a hagyományok és a hit fontos értékek. Anyai dédnagyanyám Pápán Szűz Mária-szobrot állíttatott az udvarán, amikor a fiai hazajöttek a frontról. 

– Te pedig egészen korán továbbvitted a művészvonalat, hegedülés, színészet, éneklés, és van itt egy kakukktojás is, a szociálpedagógus diploma... 

– A 80-as években az általános iskolában majdnem mindenki járt zeneiskolába és tanult hangszeren. A pápai Esterházy-kastélyba jártam, ahol az előadó-művészet minden ágába belekóstoltam, szavaló és prózamondó szakkör, színjátszó csoport, dzsesszbalett, hangszeres órák, aztán az éneklés végül utat tört. A szüleimnek nagyon fontos volt, hogy legyen diplomám, és azért választottam ezt a szakot, mert én már 15 éves koromtól egyre többet koncerteztem, ebből éltem, ezért a húszas éveimben maradt erre időm, és akkor ezt tudtam levelezőn elvégezni. 

– A szüleid megnyugodtak? 

– Valójában már korábban, amikor kiléptem a Cotton Club Singersből. Mert azt mondták, aki egy ilyen sikeres együttesből kilép, leugrik egy robogó szekérről, az nagyon komolyan gondolja. Addig azt hitték, majd megkomolyodok. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Emlékszel hasonlóan nehéz döntésekre az életedben? 

– Például amikor 15 évesen Budapestre költöztem az éneklés miatt, addig a szentesi drámaiba jártam.

Itt egy régi apácazárdából átalakított lánykollégiumban laktunk. 28-an voltunk egy szobában. 

– Mint a Matulában? 

– Ha nem is volt olyan szigorú, mint a Matula, nem olyan volt, mint a mai koleszok: közös háló, közös szekrényszoba, közös tanulószoba. Egyébként kislánykoromban nagyon hasonlítottam Szerencsi Évára és sokan kis Abigélnek hívtak. Nagyon szerettem őt, tragikus, hogy ekkora színészi tehetséggel és szépséggel ilyen hamar elment. 

– Ez 15 évesen izgalmas kaland volt vagy kicsit azért be voltál ijedve? 

– Egyáltalán nem voltam beijedve. Én olyan védett helyről, olyan érzelmi biztonságból jöttem, amelyben nem volt mitől félnem. Éltem a falusi életet nagymamáméknál, megismertem a kisvárosi és a lakótelepi közeget, sokféle karaktert, ahogy Agatha Christie az egyik Miss Marple-ben fogalmaz, „aki St. Mary Meadben nevelkedik, az az emberek összes típusát megismeri.” Ráadásul annyira biztos voltam abban, hogy itt tudom mindazt megvalósítani, amit csinálni szeretnék, hogy semmi sem tántorított volna el. És jó döntés volt, mert újabb lehetőségek jöttek, nyíltak az ajtók egymás után. 

– Segített a szakmában, hogy a színészetbe is belekóstoltál? 

– Alapjában véve mindkettőt történetmesélésnek tartom. A színpadi létet abszolút színházi szemmel néztem, ahogy mindenki a Cotton Club Singersben, ezért is volt olyan szórakoztató az a formáció. Amikor az éneklést választottam, megtanultam ezt a szakmát is. Ma is sok szép hang van, de csak az lesz jó énekes, és az tud fennmaradni, akinek a torkában dal van, és a szívében történetek. 

– A legfőbb témád azért a szerelem, nem? 

– Leggyakrabban az foglalkoztatott, hogy lehet egyetemesen a megtalált és elveszett szerelem történeteit megírni, de azért van karácsonyi lemezem is, vagy a 2007-es Ajtók mögött a családon belüli erőszakról szól, és nyilván vannak különböző korszakaim. Tizenéves koromtól ismer a közönség, de az akkori naivabb, líraibb énem azóta drámaibb, nőiesebb lett. 

– Az aktuális korszakod, életszakaszod mellett mennyire szerep az, amit a dalokkal megmutatsz? 

– Nem szerep. Csak akkor tudom megmutatni és sikerre vinni a monológokat, ha ez nem csupán egy szerep. Az én felfogásomban az énekes azonosul a dallal. Ezeket én akartam létrehozni, nem felkérésre születtek. Hálás vagyok az alkotótársaimnak, hogy meg tudnak valósulni, de a magam producere vagyok. 

Kép

Kép: Emmer László

– Van olyan dalod, ahol rajtad kívül két szerző van feltüntetve. Hogy kell elképzelni egy ilyen közös szövegalkotási folyamatot? 

– Például a most készülő új lemezemhez Létray Ákos hozott zenei ötleteket. Fontos, hogy ő ismeri a zenei világomat és azt, hogy épp mi felé tartok, ahogy Moldvai Márk vagy Rakonczai Viktor is. Ákossal ezt feldemóztuk, összeállt egy dallá, én kitaláltam, miről szóljon. Ezután rendszerint briefelem, sokszor képzőművészeti utalásokkal, versekkel egészítem ki, esetleg konkrét sorokat küldök a szövegírónak. Nagyon fontos, hogy a szöveg minőségi legyen, és a szerző rám tudjon hangolódni, hiszen ez az én dalom lesz és a szöveg lesz majd a dal igazi arca, addig csak érezzük, hogy ki ő, de nem ismerjük. 

– Ha az alkotás ennyire átjárja az életedet, könnyű letenni mindezt az otthonod küszöbén? Mennyire tolakszik be a munka a családi életedbe? 

– A munkám és a családom nem vagy-vagy, hanem is-is. Érezni kell, minek van itt az ideje, és a napom nagy része azért nem rólam mint énekesnőről szól.

A közönség a dalok által ismer, de egy átlagos napon nagyobbrészt a 13 éves fiamról szól, az iskolába menetelről, az edzésekről, a tanulásról, a beszélgetésekről. Nagyon akartam őt, fontos, hogy ő van.

Persze, amikor elkezdődik egy koncertezős nap, és telnek az órák, egyre inkább énekes leszek, úgy veszem a levegőt, átállnak a gondolataim és estére eljutok a színpadig. 

– Ezeken a napokon a családod is alkalmazkodik ehhez? 

– Abszolút, de ez egy szakma, tehát ezt az állapotot mindig tudnom kell hozni, enélkül is. 

– Emlékszel olyan helyzetre, amikor ez mégis nagyon nehéz volt? 

– Engem meggyógyít a színpad. Olyan még nem volt, hogy ne tudjak énekelni, a zene, a hangadás megnyugtat, helyre rak, nekem is terápia. Előfordult már, hogy valaki nagyon felidegesített, és előtte fél órával nem hittem el, hogy menni fog, vagy olyan beteg voltam, hogy beszélni sem tudtam, de amikor kimentem a színpadra, valahogy a sejtjeim annak a másfél vagy kétórás koncertnek a szolgálatába álltak. 

– De utána megvan azért a böjtje is? 

– Ó, az már nem érdekel! Persze, volt nehéz időszakom, előfordult, hogy csalódtam emberekben. Olyan is volt, hogy túl sokat foglalkoztam a hangképzéssel, a tartalom rovására, de rájöttem, hogy nem a hajlítások a fontosak, hanem a mondanivaló. Aztán felszabadító érzés volt, amikor elengedtem, és visszajött az igazi karakterem. 

– A videoklipjeidben nagy a hangsúly a vonzó énekesnői megjelenésen, sőt, olykor a kifejezetten szexuálisan vonzó női megjelenésen. Ez szerinted fontos egy női énekesnél? 

– Én mindig azt kérem, hogy énekesnőnek mondjanak, ne előadóművésznek, ne énekesnek, a nő ebben számomra nagyon fontos. Élvezem, hogy nő lehetek, hogy ennek a szépségét, az erejét, a sokszínűségét megmutathatom. Az utóbbi években a női karakterek hihetetlenül izgalmasak lettek, nemcsak okos vagy szexi, vagy gonosz lehet, lehet véleményformáló, lehet családanya. Akkor kezdtem el a színpadon tudatosan használni a testemet, amikor a Szombat esti lázban táncoltam. Sokszor maguk a dalok hoznak ki belőlem valami új színt. Például, amikor a Fekete rúzs szövege megszületett, Geszti Péter tudta, hogy ezt csak úgy lehet elénekelni, ha egy igazi „dög” jelenik meg koncerteken és a videoklipben. Ez volt a kisfiam születése utáni első dalom, és azt gondoltam, itt a pillanat, hogy ebbe minden hangot, érzést, testet beletegyek. Aztán valahogy ezeket a dalokat kezdtem bevonzani. Fontos számomra a vizualitás, a kép, a képalkotás, elég konkrét elképzeléseim vannak. Persze, van olyan, hogy hibázik az ember, de összességében elégedett vagyok ezzel az imázzsal. Most az új lemezhez sok új ötlet is van a fejemben, igyekszem most is elmozdulni az eddigiektől, és újabb kihívásokat keresni. 

Kép

Kép: Emmer László

– 2014 óta kalendáriumokat jelentetsz meg. Hogy találtál rá erre a műfajra? 

– Ez is valahogy a fotózással függ össze, és azzal, hogy sokan kérdeztek életmódról, kedvenc helyekről, gyerek­nevelésről. Azt gondoltam, egy éves könyvecskében összeszedem ezeket. Nagymamámnak voltak ilyenjei receptekkel, naptárral, hasznos tanácsokkal. A kalendáriumokban sokféle szöveg van: írás Budapestről; Pápáról, a szülővárosomról; memoáros visszaemlékezés; divattippek… 

– A legutóbbiban pedig a környezettudatosság a fő irány? 

– Az a címe, hogy Minimalizálj.

Korában elkezdtem már, hogy az életemből lassan kiraktam a felesleges lelki és fizikai dolgokat. Ez egy életfilozófia – fokozatosan kidobsz mindent az életedből, ami nem fontos, és utána nem töltöd tele újra felesleges dolgokkal.

Számomra a szabadságot jelenti. Hogy azt veszem meg, amit valóban akarok és nem azt, amit a reklámok rám kényszerítenek. A lélekkel kell kezdeni! Ha valami nem belülről fakad, nem érzed a magadénak, akkor úgysem fog menni. De ha kipakolod a felesleget, megdöbbentően könnyűvé, tisztává és egyszerűvé válnak körülötted a dolgok. Csináltam például gardróbvásárokat, és ezekre nemcsak az én nem viselt darabjaimat vittem, hanem magyar tervezők is hoztak ruhákat, jó volt látni, hogy egy ruhadarab másnál új életet kezd. A hazai tervezők csak pár darabot készítenek, nincs hosszú szállítás, sok felesleges darab, sokkal környezettudatosabb választás, mint a fast fashion. Úgy éreztem, szükségem van egy ilyen tisztulásra. Ez a mostani helyzet ezt nagyon aktuálissá is tette. 

– Ebben a vírushelyzetben mi a legnagyobb nehézség számodra? 

– Én szeretek itthon lenni, de az éjjel-nappal főzés még akkor is teher, ha vidéki lányként úgy voltam trenírozva, hogy mindig legyen itthon étel, ha bárki jön, legyen mivel megkínálni. A fiam versenyszerűen úszik, és a reggeli, délutáni edzések megszűntek. Az ő energiáinak a lekötése talán a legnehezebb. Ugyanakkor, amikor megtudtuk, hogy mi vár ránk, valahogy a nehéz helyzet ellenére is megszállt valamiféle nyugalom. A világnak változásra van szüksége, és kellett már nagyon ez az elmélyülés, hogy kicsit elmúljon az állandó megfelelés, hajtás, hogy ne kelljen állandóan újat kitalálni, jól kinézni. Azért persze most is készülnek az új dalok, lesz új lemezem, és csinálok otthonról éneklős videókat. 

– A hit, amiről a beszélgetésünk elején beszéltél, vallásosságot is jelent számodra vagy inkább értékekbe vetett hitet? 

– A történelmi keresztény értékeket hozom, apukámék evangélikusok, anyukámék katolikusok, amikor megszülettem, nem tudták eldönteni, melyik felekezet szerint kereszteljenek. Mindig volt hitem, imádságaim, de nagyon irigyeltem azokat, akik nem csak nagyobb ünnepekkor mentek templomba. 14 évesen határoztam el, hogy megkeresztelkedem, kamaszként az evangélikusok puritanizmusát választottam. 

– A fiadat Nimródnak hívják. Egy igazi harcos? 

– Apukám nagy vadász, ráadásul Imre, és így kicsit az ő neve is benne van. Nagyon meg volt hatva, amikor kiderült, hogy Nimródnak neveztük el az unokáját. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. május-júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>