Múlt hónapban nyílt Budapesten a Banksy‑kiállítás, amely a személyazonosságát harminc éve sikeresen titkoló művész műveit mutatja be. Az illegálisan – hivatalosan vandálként – alkotó Banksy politikai és társadalmi témájú kommentárjai a világ különböző városainak utcáit, falait, hídjait díszítik. Az alkotó semmiféle, a neve alatt futó kiállításhoz nem járul hozzá, de erre nincs is szükség: a nagy valószínűséggel bristoli graffitis sokszorosítva adta el nyomatait, a tárlatokon világszerte azokat mutatják be.

A kortárs művészetben őt tartják a fogyasztói társadalom, az elitizmus, a kapzsiság, az erőszak, a hadiipar, a társadalmi kirekesztettség egyik legnagyobb kritikusának.

A művész nemcsak a street art területén mozog, vannak olajfestményei, stencilezett technikájú képei is. Ezek rendszerint hihetetlen áron kelnek el aukciókon: tavaly ősszel Devolved Parliament című munkájáért 8,5 millió fontot adtak, az elhíresült, a leütést követően azonnal félig ledarált Lány luftballonnalt pedig 1 millió font fölötti áron vitték el.

Bár Banksyból, még ha személye nem is beazonosítható, csak egy van, a világ nagyvárosait számtalan művész alkotása díszíti. A street art nem egyszerű falfirkálás, rendszerint tervezett munka. Nemcsak a nyugati világban, hanem például Irán városaiban is gyönyörű falfestmények láthatók. Sok közülük része az állami propagandának, de a legtöbb aranyos csendéletet, gyerekeket, portékat ábrázol.

Művészi graffitik minden európai nagyvárosban láthatók, a street art itthon is nagy divat. Tavaly decemberben saját tűzfalat kapott Budapesten a Macskafogó is.

A falfestést Forgács Simon és Illés Hajnalka grafikusok készítették a Színes Város Csoport felkérésére, és a szervezet művészei festették fel Orosz Richárd képzőművész vezetésével. Az alkotás a rajzfilm 1986-os moziplakátja alapján készült Ternovszky Béla engedélyével. Sokak által ismert mű az a kócsag is, amely egy újbudai társasház tűzfalát díszíti. A 300 négyzetméternél is nagyobb falfestményt tavalyelőtt készítette Zsuffa Zsanna Lídia, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatója, szintén a Színes Város közreműködésével.

Bár szép példák Budapesten is vannak, a street art egyik legismertebb központja Lisszabon, ahol a graffitik nemcsak legitimek, hanem támogatottak is.

A portugál fővárost egyfajta szabadtéri múzeumként is végig lehet látogatni, történelmi központjában, széles körútjain, külső területein egyaránt láthatók utcai művészeti alkotások, falfestmények, rajzok, graffitik. Átalakítás vagy bontás előtt álló romos épületek falai, egyszerű falfelületek, aluljárók, hídpillérek egyaránt helyszínei ezeknek, közülük több nemzetközileg is elismert alkotóktól származó munka.

Kép

Az utcai művészet már régóta része a lisszaboni kultúrának. A városban a 18. századig tradicionálisan fehérre festett házak álltak, a színes, csempézett falak csak az 1755-ös nagy földrengés után jelentek meg a gazdagabb területeken. A szegényebbeknél ennek alternatívája volt a graffiti, ők azzal díszítették házaikat. Később, az 1974-es demokratikus forradalom után a falfestmények egyre inkább az önkifejezés eszközei lettek.

Ma már a graffitik egyedivé teszik az egész várost, az alkotást az önkormányzat is támogatja. Egy-egy városrészben időnként graffitifestő kampányokat, kiállításokat és versenyeket is szerveznek, azokra külföldi művészeket is meghívnak.

Létrehoztak egy városművészeti galériát is azért, hogy felkutassa azokat az épületeket és falfelületeket, amelyekre – megállapodva azok tulajdonosaival – festmények kerülhetnek. A művészek elhelyezhetik alkotásaikat nagy méretű kukákon, tárolókon is. Ennek eredményeként a város sok érdekes alkotással gazdagodott.

Graffitik a város belső területein is szép számmal láthatók. A Szent György vár szomszédságában, a híres 28-as villamos vonalán az Ebano kollektíva segítségével irodalmi sétát is lehet tenni. Ők felkérésre készítettek olyan falfestményeket, amelyek a szomszédságukban élt portugál írókat ábrázolják. Az egyik legismertebb művész a Bordalo II néven alkotó Artur Bordalo – akinek nagyapja híres festő volt – városszerte készít olyan alkotásokat, amelyekhez mindenféle szemetet, lökhárítót, gumiabroncsot, kidobott számítógépes alkatrészeket is fölhasznál. Egyik legismertebb műve egy róka, amely ezen elemek miatt nem mindenhol simul a fal síkjába. Az alkotás 2017-ben készült, kapcsolódva a művész egyik kiállításához. Ugyancsak híres az a falfelületből kiemelkedő méhszobor, amely szintén hulladék felhasználásával készült a város művésztelepén. Az alkotó életpályája nem így kezdődött, kezdetben festőművész nagyapja árnyékában készített illegális graffitiket.

Lisszabonban népszerűek azok a műhelyek is, amelyek időseket is bevonnak az utcai alkotások elkészítésébe. A The Guardian brit lap pár évvel ezelőtti riportjában például olyan nyugdíjas csapatot mutatott be, amelynek legfiatalabb tagja 59, legidősebb pedig 90 éves volt. A Lata 65 nevű nonprofit szervezet pedig kifejezetten 65 év felettieknek szervez graffiti workshopokat, ezzel is enyhítve a generációs szakadékot. Ötletgazdája egy fiatal építész, aki kollégájával, egy harmincas street art művésszel tart műhelyfoglalkozásokat. A csapat a város lepusztult részein szervez akciókat, azokat dobják föl színes festményeikkel.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Kérem, ne fogdossák az árut”, olvasom az uborkahalomba szúrt táblát. Tudom, hogy az eladó csak az áruja épségét félti, s hogy jogom sincs megtapogatni azt, amit még nem birtoklok, mégis bennem van az ősi késztetés és az aggódás a leendő kovászos uborka minőségéért. Éreznem kell a szúrós héj érdességét, a megfelelő keménységet és rugalmasságot, ha tudni akarom, hogy friss-e. És igen, talán bennem van valami a gyermeki megismerés vágyából is, amihez a szem, a látás sosem elég alapos.

„Csak finoman!”, „Simogasd meg!” – intjük szeretettel a nagyi virágait tépdeső, a kutya fülét cibáló, a kistesó fejét csapkodó gyerekkezek gazdáit.

A tárgyak és élőlények érintése közben tanulgatják, hogyan kell mozdulataikat irányítani, érzéseiket kifejező, mégis a másik számára is befogadható gesztussá formálni. Aztán, de csak ha mindez már sikerült, azt is meg kell tanítanunk, hogy vannak érintések, amelyeket nem kell, nem szabad elviselniük.

Húsz évvel ezelőtt egy katolikus rendház játszóudvarán beszélgettünk mi, ovis hittanos szülők, és valaki megkérdezte, hol van X atya (a gyerekek az egyszerűség kedvéért a szerzetes testvéreket is atyának nevezték), miért nem jött ki a foglalkozás után a szokásos gyerekpörgetős játékra. Akkor valaki hangját lehalkítva azt mondta: azt rebesgetik, a médiában megjelent „ügyek” miatt a rend körlevelet adott ki, hogy a félreérthető szituációk megelőzése érdekében ne simogassák meg a gyerekek fejét, ne tegyék a kezüket a vállukra, ne érintsék meg őket. Mert nemcsak jónak kell lenni, jónak is kell látszani. Értetlenül, csöndben ültünk a homokozó szélén, éreztük, hogy abban a pillanatban nemcsak az „atya” kezében repülő, kacagó gyerekek látványát veszítettük el.

Amikor egyik gyermekünkkel iskolakezdés előtt a nevelési tanácsadóban voltunk, a pszichológus az elalvási szokásainkról érdeklődött, elmeséltük, hogy én mesét olvasok, a férjem pedig masszírozza a gyerekek talpát, akik versengenek azért, hogy ki legyen az első, a második, a harmadik. A pszichológusnő rosszallóan kérdezte, szerintünk mégis nem furcsa-e, hogy egy apa simogatja az ötéves fiát. A férjem a következő hetekben igyekezett ürügyet találni, miért nem marad a szobában az esti simizésre, de végül mégis a gyerekek győztek. Ma is előfordul, hogy a lányok megkérik az apjukat, masszírozza meg a talpukat.

Nemrég a szüleimnél ültünk az asztalnál, és a fiam minden különösebb ok nélkül átölelte a nagyanyját. Az anyukám csak ült ott, mint egy szobor, tűrte, nem viszonozta.

Anyám egyévesen család nélkül maradt egy légópincében, ahol az anyját és kis nővérét is elvesztette, miközben apja a fronton volt. Szeretetlen gyerekkora volt, egy korán meghalt nagymamával, az egyetlennel, akiről olyan emléke volt, hogy becézte és ölbe vette; egy mostohaanyával, akit fiatalon a testvére özvegy férjéhez adtak, ezért az egész világgal hadban állt; és a magányos, kényszerből újranősülő apával. Aztán apuval kapaszkodtak egymásba, de valójában többnyire csak átvitt értelemben, mert apám hihetetlenül prűd polgári nevelést kapott, és azt hiszem, csak az intellektusával tudott érzelmeket kifejezni. Verseket, filozofikus leveleket írt, komponált, de emlékszem, úgy puszilt meg minket (ma is így van,) hogy éreztem a kemény arccsontját az arcomhoz ütődni, és nagy ritkán úgy simogatta meg a fejünket, hogy a frufrunkat letolta az orrunkig. De éjszakákon át rótta a köröket velem, a nyugtalan, pólyába burkolt, síró csecsemővel.

Szóval anyukám, akit az érintés árvájának is nevezhetnék, úgy ült ott, amikor a fiam átölelte, mintha valami illetlen dolog történt volna, amit jobb körökben nem szokás észrevenni… de hónapokkal később, egy félmondatban, csak úgy mellékesen, mégis megemlítette, hogy az ő unokája milyen szeretettel tud ölelni.

Azt hiszem, sokáig számomra is csak a szerelem adott jogot az érintésnek, a szerelem, amelyről addig csak regényekben olvastam, a szüleim sosem adták árulkodó jelét annak, hogy van köztük gyengédség vagy intimitás.

De amikor átéltem a tapintható, körülölelő biztonságot a férjem ölelésében, amikor rájöttem, hogy néha csak a kézfogása is a teljességet tudja adni, emlékezni kezdtem anyu kicsi kezének száraz melegére is: amikor praktikus ürügy adódott, mert jó voltam, ezért meg lehetett simogatni a fejem, amikor megfogta a kezem, mert vezetett az utcán. Vagy amikor összemértük, hogy az enyém lassan nagyobb lesz, mint az övé, és a körmünk a fehéren ívelő félholdakkal ugyanolyan…

Kép

Kép: Freepik

Az első lányomat úgy sikerült megnyugtatnom újdonsült anyaként a „nem tudom, miért sír” sokkoló rémületében (amikor már minden praktika csődöt mondott), hogy hirtelen ötlettől vezérelve homlokomat az övéhez érintettem. Varázsütésre elhallgatott.

A kisebbik lányom dackorszakbeli, földre fekvős hisztijekor (ma már szégyellem, de kétségbeesésemben akkor, életemben egyszer, még a pohár vízzel leöntős módszert is kipróbáltam, amit anyu velem is megtett gyerekkoromban) semmi sem használt. Végül szorosan magamhoz öleltem. Bár még hüppögött egy kicsit, de izmai elernyedtek, fejét a vállamra hajtotta, megnyugodott. Három nap múlva, amikor valamiért feszülten megemeltem a hangomat, odalépett hozzám, és némán, szorosan átölelt.

A párhónapos kisfiammal hosszú perceket töltöttünk azzal, hogy a kezünk ujjait finoman összeérintgettük. Ő hol áhítattal, hol kacagva nézte a tíz kicsi és tíz nagy ujjat, ahogy játszottak, incselkedtek, ölelkeztek.

Igyekeztem tanulni azoktól, akiket a legjobban szeretek, mégis 20 évbe telt, amíg feszengés nélkül, őszintén bele tudtam engedni magam gyerekkori barátnőm széles ölelésébe. Még többe telt, hogy meg mertem érinteni a kolléganőm vállát, amikor gyászolt. És még tízbe, hogy találkozáskor bátran megöleljem a lányaim párját is. Aztán még évekre volt szükség és két teniszkönyökre, ami miatt már a párnámat sem tudtam megemelni a fájdalomtól, hogy a masszázs alatt átengedjem magamat a másik, az idegen ember gyógyító érintésének. És csak mostanában merem bevallani, hogy igenis fájt elhárítani az iskolába készülő fiam ölbe kéredzkedését a villamoson, azt gondolva – s ami még rosszabb, ki is mondva –, hogy túl nagy ő már ehhez.

Mert soha, de soha nem lehetünk túl nagyok ehhez. És soha, nagyszülőként és dédszülőként sincs késő újat tanulni.

Én is éltem át kamaszként kellemetlen, traumatizáló érintéseket egy távoli, idősebb férfirokon jóvoltából, gondolni sem merek arra, hogy a gyerekeimmel ilyesmi megtörténhetett, hisz az jut eszembe, hogy én sem meséltem el a szüleimnek soha. Elképzelhetetlen volt, hogy ilyesmi szóba kerüljön köztünk. Volt tehát elég okom az óvatosságra, a félrehúzódásra. De azt is megtanultam, hogy aki nem tud az érintések nyelvén kommunikálni, valójában fogyatékkal él. Aki nem tanul meg beszélni az érintések nyelvén, elnémul, amikor elfogynak a szavak.

– Kell-e a vakáció alatt „trenírozni” a leendő elsősöket az iskolára, vagy inkább engedjük szabadon játszani őket?

Süvegesné Rudan Margit fejlesztési tanácsadó, logopédus: Ahogy nyáron a szülőknek is szükségük van a pihenésre, ugyanúgy a gyerekeknek is. A családi szabadság időszaka – amikor több lehetőség van önfeledten együtt lenni, közösen tevékenykedni, játszani, kirándulni, beszélgetni – már önmagában fejleszti a gyerekeket. A gyerekek nyáron spontán is rengeteget érnek, gyarapodnak, növekednek. Nem szükséges az íróasztalnál betűket formázni vagy éppen olvasni tanítani a leendő elsősöket.

Ha csak lehet, érdemes elkerülni azokat a helyzeteket, amikor az anya vagy az apa a szülői szerep mellett más szerepekbe is belekényszerül, és gyermekének tanítójává, fejlesztőjévé válik, mert ez óhatatlanul is rengeteg feszültséggel terheli meg a szülő–gyerek kapcsolatot.

Kovács Krisztina, tanító, alapozó mozgásterapeuta, a Vitamaxi iskolaelőkészítő pedagógusa: Nagyon ellenzem én is az otthon tanító, folyton nyüstölő szülői bánásmódot. Teljes mértékben elveszi az iskolába készülő gyerek motivációját, csak azért, hogy a szülő a saját egóját növelhesse. Ezek a szülők nem gondolnak bele abba az egyszerű ténybe, hogy ez az iskola feladata. Unatkozó, unalmában önmagát elszórakoztató és ezáltal az órát megzavaró gyereket nevelnek.

Süvegesné Rudan Margit: Természetesen nem azt mondom, hogy a sok játék mellett ne lehetne óvatosan az iskolára készülni, de a direkt tanítgatás helyett sokkal eredményesebb lehet, ha például bevonjuk a gyereket a hétköznapi teendőkbe. A saját feladatok során, amilyen mondjuk a csipeszekkel teregetés, a borsópucolás, a felsöprés vagy a zoknipárosítás, rengeteget fejlődik a lurkó önállóságban, felelősségvállalásban, amely készségek az iskolához feltétlenül szükségesek. Egy séta alkalmával is lehet mondjuk az irányokat és az arányokat játékosan gyakorolni, hosszabb autóúton játszhatunk szójátékokat, de tényleg csak akkor, ha a gyerek vevő rá, és élvezi, amit csinál.

– A nagycsoport végeztével a gyerekek ugyan papírt kapnak arról, hogy iskolaérettek, mégis hatalmas különbségek lehetnek közöttük. Van, aki épphogy elmúlik hatéves, amikor kezdi az iskolát, mások csaknem nyolcévesen ülnek be az iskolapadba. Van, aki folyékonyan olvas, a másikat csak most kezdik érdekelni a betűk. Van, aki már szépen összehajtogatva teszi el a ruháit, és vannak olyanok is, akik folyton elhagynak ezt-azt… Az aggodalmaskodó szülőknek mit javasolnának?

Süvegesné Rudan Margit: A szülők általában pontosan érzik, tudják, ha a gyereküknek tényleg lemaradása van bizonyos területen. Örülök, ha minél korábban megkeresnek, mert fejlesztési tanácsadóként tudom, hogy akár már a kéthónapos nyári szünet alatt is sokat lehet lendíteni a gyerekeken. Segítek értelmezni, hogy mi állhat az elakadások hátterében, hogy mekkora súlyuk van ezeknek az eltéréseknek, majd tanácsot adok arra vonatkozólag, hogy mivel lehetne leginkább ösztönözni a felzárkózást. Sok esetben megnyugvást is tudok nyújtani, hiszen a szülővel beszélgetve gyakran kiderül, hogy nem is akkora a baj, mint amekkorának ő véli. A korkülönbségből nem vonhatók le törvényszerűségek, hiszen rengeteg az olyan hatéves gyerek, aki érettebb akár a hét pluszos társainál is. Az életkor egyetlen tényező a sok másik mellett, amelyek befolyásolhatják, hogy mire képes egy elsős kisgyerek. Nyilvánvalóan nagy szerepük van a tanítóknak ezen a téren, hiszen ha ügyesen differenciálnak a gyerekek között, senki nem fogja kevesebbnek érezni magát a másiknál, és a „nagyon elöl lévők” sem fognak unatkozni.

Kép

Kép: Freepik

Kovács Krisztina: A gyermekek fejlettségi szintje közötti különbség iskolába lépéskor a legnagyobb, mert akkor van az egyik fejlődéstani nagy érés, ami egyénenként nagyon változó, és a testi érettségen kívül a szellemi, érzelmi, idegrendszeri érettségben is megmutatkozik. Éppen ezért nagyon nehéz egy általános, mindenkire érvényes iskolaérettségi tesztnek megfeleltetni a gyerekeket. Mindenképp óriási a szülő és az óvónő felelőssége, aki iskolába engedi a gyermeket.

Amit nagyon jó lenne, ha minden szülő, pedagógus és tanmenetíró tudna, hogy alsó tagozat végére érnek össze a gyerekek. Ebben a négy évben az egyenlőtlen haladás teljes nyugalommal belefér, éppen ezért minősíteni, beskatulyázni egy kisiskolást véleményem szerint fájdalmas és igazságtalan dolog.

A rendkívül magasra tett társadalmi elvárások miatt sajnos a szülők már a baba megszületése után hasonlítgatnak és versenyeztetnek, ahelyett, hogy egy elfogadó, támogató, nyugodt környezetben hagynák kibontakoztatni a babájuk képességeit. Onnantól kezdve, hogy egy kisgyermek fejlődése lemaradást mutat, a szülő a szégyenérzetével és szorongásával még inkább visszahúzza őt a fejlődésben.

– Mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akik nagycsoportban sem szeretnek rajzolni, a színezéstől meg ki tudnának rohanni a világból?

Süvegesné Rudan Margit: A „nemrajzolásnak” nem a direkt rajzoltatás az „ellenszere”, hanem ha egy szintet visszalépünk a fejlesztésben. Elrakjuk a papírt és a ceruzát, és jöhet a gyöngy- és tésztafűzés, a gyurmázás, a homokban turkálás és a hasonlók. Azt, hogy pontosan hová kell visszalépni, személyre szabottan szoktuk megbeszélni. Ebben tudok fejlesztési tanácsadóként segíteni.

– Azt mondják, a „nagymozgások” fejlesztése jótékonyan hat a finommotorikára, a kézügyességre. Sok szülő éppen ezért speciális tornafoglalkozásokra járatja a gyerekét. Ezek hatásosak lehetnek?

Kovács Krisztina: A legjobb, amit egy szülő tehet – de egyre ritkább ez a mai rohanó, túlhajszolt világban –, hogy a szabadidő eltöltése valóban a „szabad” játékról szóljon. Az az ideális, ha mindez kortársakkal történik, de a közös, felhőtlen családi élmény is pótolhatatlan. Igenis bandázni kell, egymástól tanulni, konfrontálódni, kibékülni, átélni és magunkban kezelni esetleges igazságtalanságokat és óriási örömöt okozó sikereket. Semmilyen mozgásfejlesztésre nem lenne szükség, ha a gyerek „gyerek” lehetne és megismerhetné a saját határait: túlféltés nélküli fára mászással, patakon átkeléssel, kergetőzéssel, hintázással, dombról legurulással stb., a feszültséget önfeledten, visítva kiadva magából, terápiák helyett! Ezeket a hatalmas hiányosságokat próbáljuk tanszobai keretek között pótolni, a gyerekek szabadidejét elvéve, keserves munkával. Nagyon pedagógusfüggő ezeknek az óráknak is a hangulata, és a gyerekek mellett mi is sokat dolgozunk azért, hogy élményként, motiváló hatással tudjuk végigcsinálni, hogy legközelebb is szívesen érkezzenek az órára.

– Igaz az, hogy a szülői félelmek hátterében gyakran a saját gyerekkori rossz élmények állnak?

Süvegesné Rudan Margit: Gyakran előfordul, igen. Ha valakiben kellemetlen érzéseket kelt, amikor visszaemlékezik a saját iskolájára vagy az egykori tanítójára, akkor ezek az ösztönös viszonyulások a gyermeke beiskolázásakor is „bekapcsolhatnak”.

Ami még gondot szokott jelenteni, az a maximalizmus. Sokan 200%-ot várnak el a csemetéiktől, és persze szülőként önmaguktól is, és rettegnek attól, hogy nem fog úgy teljesíteni a gyerek az iskolában, mint ahogy a „nagykönyvben” meg van írva.

A sokszor teljesen természetes elakadásokat a saját szülői kudarcukként élik meg. Azt azért érdemes lenne tudatosítanunk, hogy „nagykönyv” nem létezik, és nem szerencsés, ha a gyermek teljesítményétől tesszük függővé, mennyire tartjuk magunkat jó szülőnek… Lazíts, lazíts, lazíts! Alapvetően ezt javasolnám a leendő elsősök szüleinek a nyárra, és persze amennyire lehet, a következő tanévre is. Nem lehet a gyerek útját faltól falig kikövezni! A csalódások, a kudarcok az élet velejárói, hagyni kell a gyerekeket is megtapasztalni a saját határaikat. Természetesen a nehézségekben álljunk mellettük, de alapvetően támogató módon, nem pedig mindenható megmentőként.

– Súlyosabb a helyzet, mint a feladat vállalása előtt gondolta?

– Nem ért meglepetés. Kevés olyan hely van Magyarországon, ahol ne fordultam volna meg korábban, a nyomorúság számos arcát láttam már, és sokszor hallottam a hívást, hogy nekem itt személyesen is dolgom van. Az igazi kihívást azonban nem az jelenti, hogyan indítsunk el segítő programokat, hanem az, hogyan osszuk meg a teendőket másokkal. Az emberek döntő többségének ugyanis van egy kényelmes alapállása, amely szerint ez a kormány, illetve néhány segítő szervezet dolga. Ez azért nem ilyen egyszerű. Sem a kormány, sem a Máltai Szeretetszolgálat nem tud befogadni, erre kizárólag a társadalom képes.

Ha egy karitatív szervezet figyel az elesettekre, adományokat gyűjt, az erősítheti azt a hitet, hogy a segítők majd úgyis megoldják. Ez nagy tévedés.

Most azonban egy hosszú folyamat elején járunk, és az én feladatom, hogy dolgozni kezdjünk, olyan elvek mentén, amelyeket mindenki ért. A társadalomban egyetértés van arról, hogy a kisbaba nem tehet arról, hova, milyen körülmények közé születik. Ebben a programban az élet első pillanatától kezdve elkísérjük őt addig, amíg fiatal felnőttként munkába nem áll. 

– Személyes érintettség miatt tekint missziós ügyként a cigányság felzárkóztatására?

– Soha nem volt ilyen elhatározás bennem, bár a hat gyermekem közül az egyik, akit örökbe fogadtunk, épp cigány származású. Hétvégeken vigyáztunk rá, és arra gondoltunk, jó lenne, ha nálunk maradhatna. De ez személyes történet. Ami a missziót illeti, előbb köteleztem el magam a hajléktalan emberek mellett, és csak később mélyültem el a roma felzárkózás kihívásaiban. 

– A szegénység és a cigányság mintha kéz a kézben járna… 

– Sajnos, a cigány szavunk mintha elvesztette volna önmagában való jelentését, gyakran előítéletek és negatívumok tapadnak hozzá, és ha valakire ezt mondják, legtöbbször azt is hozzáértik, hogy az illető nyomorúságos körülmények között él. 

– Jelenleg mik a cigányság legnagyobb problémái?

– Már az is gond, hogy azon kell gondolkodnom, mit mondhatok erre a kérdésre, és mit nem. Az is eredmény lenne, ha őszintén tudnánk beszélni a cigányság helyzetéről. De tegyük fel praktikusan a kérdést: hogyan lehet elkezdeni egy ilyen programot? Olyan ez, mint amikor egy profi sakkozó sok táblán játszik, ott van a fejében az összes lehetséges variáció, de hogy mi lesz a következő lépése, az attól függ, milyen állást talál a következő táblán.

Nekünk is megvannak az általános érvényű szabályaink, ha egy településen évente harminc csecsemő születik, ott bölcsődét kell majd nyitni. De ha minden kismama veszélyeztetett, akkor előbb a védőnői szolgálatot kell megerősíteni, hogy a várandósság során jelentkező problémákat megelőzzük.

Közel kell lennünk az eseményekhez, hogy pontos diagnózist adhassunk, éppen ez a Jelenlét program lényege. Persze, meglepetések mindig érhetik az embert. Az is nyilvánvaló, hogy az összes meccs nem megnyerhető, bármennyire is szeretnénk. 

– Hogyan írná le a települések nyomorát egy olyan embernek, aki még soha nem fordult meg hasonló helyen?

– Amikor villanyoszlopokat fűrészelő kisfiúkról, kiégett ágymatrac rugóin ugráló lányokról vagy házromok között játszó gyerekekről mutatunk képeket, sokaknak az a reakciója, hogy ez csak elszigetelt jelenség, nem lehet sok ilyen hely az országban. Egyik nagy missziónk, hogy a véleményformálókat, vagy ahogy én hívom magunkat, a jóléti erkélyen élőket szembesítsük ezzel a valósággal. De ez nem valamiféle számonkérés, még akkor sem, ha sokan úgy érezzük, hogy a jóléti világ tartozik valamivel a leszakadó, hátramaradó közösségeknek. Mindenki ismerje fel magában, milyen sok ajándékot kapott az élettől! Vegye észre a társadalom, hogy mindig az erősebbnek van esélye odalépni a gyengéhez! Az integráció egészséges útja, amikor az erős eldönti, hogy elindul a gyengébb felé, és közös erővel, a másik megismerésének örömével térhetnek vissza együtt. Mostanáig sok közös visszatérésnek voltam tanúja. 

Kép

Kép: Magyar Máltai Szeretetszolgálat/Kovács Bence

– Az eddigi romastratégiák azért fulladhattak kudarcba, mert túl nagy lépésekben gondolkodtak, hirtelen várták a pozitív eredményt?

– A nagy egész szempontjából az integráció nem vezetett eredményre, de azért azt sem mondanám, hogy semmi jó nem történt. A Máltai Szeretetszolgálat hosszú évek óta dolgozik az ország harmincegy legszegényebb járásában, az ott zajló gyerekesély programokat mentoráljuk, eközben hétszázötven település mindennapjait kísérjük figyelemmel. Ebből mintegy százötven a pályázatok és fejlesztések ellenére sem tudott előrelépni. Sok település azonban jól használta ki a lehetőségeket, és elindult valamiféle fejlődés, nem szorult rá arra, hogy beavatkozzunk. Lehet, hogy szegények, de van határozott céljuk, jövőképük. Más kérdés, hogy generációkon átívelő problémákat nem lehet néhány év alatt felszámolni.

– Mondana személyes történetet az elmúlt időszakból, ami nagyon meghatotta?

– Rengeteg történetem van.

Gyakran kérem a döntéshozói pozícióban lévő embereket, látogassanak meg velünk egy-egy ilyen települést. Sétáljunk körbe, igyunk meg egy kávét a helyi kocsmában. Ez nem egy rémisztő világ, ha az ember elfogadóan megy.

Egy ilyen alkalommal a telepről kifelé menet megállt velünk szemben az ötszázforintos órabérért dolgozó asszony, és azt mondta: „Kocsit, sofőrt hol hagyták?” Nyers és fájdalmas kérdés volt, de a beszélgetés végén az asszony megölelt és elnézést kért. Tulajdonképpen ezek a találkozások tartják meg az embereket a terepen. Muszáj találkoznunk velük és az ő történeteikkel. A különböző árnyalatokban megjelenő fájdalmak és reménytelenségek erősítik bennünk az elhatározást, hogy nem lehet nem folytatni. 

– Vannak azért apró sikerek is?

– A falvakban létesített kisüzemeink termékei nagyon jó minőségűek, iskoláink jó irányba változnak, a megjelenésünk által kicsit már pörög az élet a településeken, láthatóak a fejlődés jelei. A sportegyesületünk helyi csapatai és a zenei programjaink közösségeket építenek; a gyerekek átélik a siker és az összetartozás élményét; felismerik, hogy ők is különlegesek valamiben; megtanulnak célokat kitűzni maguk elé, és tenni azok eléréséért. Nem a jövő élsportolóit vagy előadóművészeit keressük bennük, csak a bennük rejlő képességeknek szeretnénk esélyt adni. A velünk zenélő vagy focizó gyerekeknek jelentősen javulnak az iskolai eredményei is, hiszen már megtapasztalták, hogy képesek eredményeket elérni. 

– A kilátástalan miliőben van helye Istennek? 

– Egyszer romákkal beszélgetve azt mondtam, minden cigány közösségben az az érzésem, hogy majdnem mindenkinek élő hite van. Egyikük kijavított: ott mindenkinek van hite. Nem feltétlenül olyan hite, amit a katolikus gimnáziumok vagy a történelmi egyházak tanítanak, de van. És amikor egy cigány ember a Teremtőtől számonkér valamit, akkor nem valami figurával, hanem az élő Istennel vitatkozik. Azt gondolom, a felzárkózást segítő programokban a civil szervezetek mellett az egyházaknak is fontos szerepe kell, hogy legyen. 

– És nyitottságot tapasztal?

– Nemcsak az egyházi berkekben, hanem bármely közösségben igaz, hogy a fiatalok a legnyitottabbak. Rajtuk azt látom, hogy hajlandóak energiát fektetni abba, amiben hisznek. Nagy felelősségünk, hogy a fiatalok higgyenek abban, hogy képesek vagyunk megváltoztatni a nyomorban élők életét.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

1958-ban Zircen, amely akkor még kis bányászfalu volt, egyetlen biztos pont volt az életünkben: a bánya. A húgomnak és nekem pedig: anya. Nemcsak a szomszédokat ismertük, hanem az utca összes lakóját, a falu összes arcát. Mindenki ismert mindenkit – persze nem a szó mély értelmében, csak felületesen. A napok legmegszokottabb, legbiztosabb pontjai voltak a reggelek, amikor a férfiak többsége, köztük apám is, a hajnal még sápadt órájában útnak indultak a bányába a bányászvonattal. Anyám édesapámmal együtt kelt, akit minden reggel friss reggelivel indított útjára, majd odaállt az ablakhoz, és nézte a távolodó alakot. Szinte minden reggel elbúcsúztatta apánkat. Sosem értettem ezt a szertartást, hiszen nyolc óra múlva apu újra itthon lesz, újra hazatér.

Ebben a csendes, otthonos, de kissé poros és korlátozó közegben nőttem fel, ahol megvoltak az előírt szabályok, amelyeknek én készséggel engedelmeskedtem. Sokáig voltam túl jól nevelt, engedelmes, a szüleinek megfelelni vágyó lány.

Nem volt téma, hogy milyen vagy, hogy mit szeretsz vagy tudsz csinálni, hogy mi leszel, ha nagy leszel. Ez a kérdés sosem hangzott el. Nem terveztünk előre. Most mégis üzletasszonyként tekintenek rám. Van bennem egy kettősség, és ennek a kettősségnek a jó egyvelege az, amit most itt látsz. (körülnéz, mosolyog)

14 évesen kerültem Sopronba gimnáziumba, onnan pedig Budapestre, a Közgázra. Vonzott az egyetem tág szellemisége. Majd ismét beálltam a sorba, belém rögzült, hogy kövessem a szabályokat: a rendszerváltás előtti generáció tagjaként, 22 évesen, az egyetem elvégzése után férjhez mentem – ahogyan akkoriban mindenki, aki megismerte a szerelmet… Nem tudom, hogyan mondhattam ki „egy életre hű leszek!” ha még magamhoz sem tudtam hű lenni… 22 évesen nem ismertem önmagam, de ennek akkor még nem voltam tudatában.

A házasság és az anyaság útja Salgótarjánba vezetett, ahol a gyes után a Salgótarjáni Ruhagyárba jelentkeztem. Az igazgatónő örült nekem, „remek, akkor te leszel a főkönyvelő!” De engem akkor már a marketing széles, színes világa foglalkoztatott, ezért az ösztöneimre hallgattam: „Engem a marketing és a kereskedelmi szféra érdekel. Ha van rá lehetőség, szeretnék ebbe az irányba indulni!” Hiába ajánlottak háromszor nagyobb fizetést a főkönyvelői állásért, én hajthatatlan voltam. Az igazgatónő nem értett, de elfogadta a döntésem, és állást kaptam mint sokadik üzletkötő.

Évekkel később bebizonyosodott, jó döntés volt, hogy mertem kérni és azt mondani, amiben ha haloványan is, de hittem, hogy jó lehetek. Ez az ösztönös döntés segített abban, hogy elkezdtem bízni a megérzéseimben.

Kép

Burján Kati 

Belekerültem egy rendkívül versengő iparágba, ahol nagyon gyorsan kaptam visszajelzést arról, ha valamit jól vagy rosszul csináltam. Állandóan a topon kellett lenni és figyelni. Az üzleti világ mentalitása belém égett. Azt hiszem bátran kimondhatom: egy rohanó, kontrollmániás nő lettem, akiből mégsem tudták kiölni a lelket és a lélekkel foglalkozást. Az életben mint egy sebes, csapongó, de mégis egyenesen haladó patakban sodródtam, néha odacsapódva egy-egy masszív, tiszta kavicshoz, amely formált és keményített.

1987-ben egy véletlen lehetőség Budapestre hívott. Az állami külkereskedelmi cég osztályvezetője adta az esélyt a váltásra. Nem a főváros, nem a váltás és nem is a pénz vonzott – mivel jóval kevesebb fizetést ajánlottak, mint amit ekkor már a ruhagyárban kerestem –, mégis azonnal igent mondtam, mert úgy éreztem, ez arra esély, hogy fejlődjek.

Kinyílt a világ. Az utazások során sok karizmatikus emberrel találkoztam, akiktől önkéntelenül is átemeltem magamba bizonyos mintákat, amelyek addig nem voltak a részeim, de meghatározóak lettek a további életem során. Ők többnyire nagy cégek vezetői vagy gyártási igazgatói voltak, hatalmas felelősségérzettel és kitartással, helyesen értelmezett szigorral, mégis végtelen életkedv jellemezte őket. Úgy tudták magukhoz ölelni az életet, hogy annak minden aspektusa külön csilingelt bennük. Erősek voltak, hittek magukban, és teljes életet éltek.

Kezdetben az irigyelt amerikai utak alatt, már a repülőgépen remegett a gyomrom az idegességtől, a magamba vetett bizalom hiányától, mégis teljesíteni akartam a feladatot. Folyamatosan azt kérdezgettem magamtól: „Mi lesz a tárgyalásokon? Mit keresek én itt? Elég vagyok én ehhez?”

Hibázni nem lehetett, és aki valaha is dolgozott együtt amerikaiakkal, az tudja, hogy Európa finoman szólva is inkább egy kellemes szanatórium a kinti üzleti morálhoz képest. Mélyen, magamban kellett megtalálnom az erőt ahhoz, hogy abbahagyjam a folytonos rettegést – mert különben sosem tudtam volna a tárgyalásokon egyenlő partnerként az asztalhoz ülni.

A rendszerváltás után felbomlott minden, ami állami volt, és elkezdtek létrejönni a magáncégek, így kerültem egy magán külkereskedelmi céghez, ahol az amerikai vevők rendeléseit helyeztük el Ukrajnában. Egy nap 100–150 e-mailt kaptunk és sokat utaztunk, hol Amerikába, hol Ukrajnába. Az amerikai piac ezerrel pörgött, úgy dolgoztunk napi 8–10 órát, hogy sokszor enni-inni is elfelejtettünk. Ez merőben új tapasztalat volt számomra, két teljesen idegen és ellentétes kultúrával. A ’90-es években a kijevi reptéren még kutyák és macskák, de főleg galambok grasszáltak az épületben. A vidéki gyárakba a legelképzelhetetlenebb közlekedési eszközökön – traktoron vagy iskolabusszal – jutottunk el.

Közben felnőttem… és egyedüli családfenntartóvá váltam. A válással lehullott rólam a megfelelési kényszer, mert egyszerűen nem maradt erőm ezeket tovább magamra erőltetni. A házasságom vége teljes anyagi és érzelmi sokk volt a számomra.

48 kg-ra fogytam. Az egyik reggel, amikor a tükörben egy beesett arcú, csontsovány, fáradt nőt láttam, azt a nőt, akivé váltam, rádöbbentem, hogy ennek vége, változtatnom kell!

Édesanyám példáján keresztül láttam: sehova nem jutsz azzal, ha feláldozod önmagad. Az ember minél inkább megismeri saját énjét, annál inkább megért másokat is. Elkezdtem látni és érteni, hogy édesanyám mit, hol és miért adott fel, hogy mi az, amivel nem tudott szembenézni. Megtanultam, hogy számára a szeretet azt jelentette, ha feláldozza önmagát másokért, ha mindenkit maga elé helyez, ha nem emeli fel a hangját, ha tűr, ha kiszolgál és mindig csak ad. Közben teljesen megfeledkezett önmagáról, és elveszítette az erejét… Tükröt tartott elém, amelyben láttam, hogy én nem tehetek ugyanígy.

A döntésem után egy kis idővel a céghez került egy fiatal lány, aki az asszisztensem lett. Ő gyakran mesélt nekem munka után arról, amiket az egyetemen tanult a pszichológiáról. Vele együtt kezdtem el járni egy önismereti csoportba, amit egy mentálhigiénés orvos tartott, akitől pszichológiát, meditációt és önismeretet tanultunk. 35 éves koromig rendületlenül alakítottam a jó kislány szerepét, de ekkor végre elkezdtem megérteni az érzéseimet, a vágyaimat, azt, hogy én mit szeretnék. A jól belém plántált viselkedési formák annyira a részemmé váltak, hogy nem is foglalkoztam azzal, hogy az életet, az érzéseket mélyebben megértve, átélve, önazonosan is lehet élni. Nem sejtettem milyen kardinális változásokat hoz majd az életembe ez az egyszerű, hirtelen jött felismerés…

Az oktató megismertetett bennünket a szerinte akkoriban érvényes és értékes spirituális irányzatokkal a világban. Érdekes volt, végighallgattam, de különösebben egyik sem ért el a szívemig. Az utolsó alkalommal viszont megismertem a Sziddha jógát. 1994-et írtunk, amikor az egyik előadás alkalmával az oktató betett egy dallamot – akkor megállt bennem az idő, és egy végtelenül bársonyos átható csend vett körül, amelyben életemben először éreztem: minden úgy jó, ahogy van, minden, ami velem és körülöttem történik, annak oka van. Mintha valaki gyengéden megsimogatott volna, azt üzenve: „Jól vagy, jó helyen vagy!” – mintha hirtelen Isten tenyerében pihentem volna meg. Ebben az állapotban nyoma nem volt a fáradtságnak, az aggódásnak, az önvádnak.

Nagyon fontos lett a számomra az elmélkedő, elmélyedő életmód, hogy legyen a napnak legalább egy szakasza, amikor csendben, önmagammal lehetek… Legyen ez reggel, ébredés után, vagy este egy teával a teraszon. Ha ez nincs meg, nem tudok tovább zakatolni. (mosolyog)

1996-ban Ferivel – akivel ma már több mint 20 éve élünk együtt – létrehoztuk az első saját külkereskedelmi cégünket, ahol magas minőségű konfekciót gyártottunk. Sokan azt hiszik, hogy egy öltöny elkészítése annyiból áll, hogy valaki leül, és szépen megvarr egy öltönyt, hát nagyon nem… legalább 164 művelet. (nevet) Mindazt, amit az évek során megtanultunk, kamatoztattuk és jól működtünk együtt. Feritől tanultam meg a helyes önérvényesítést, és azt, hogy lehet nemet mondani, mert attól nem leszek rossz. Ő hisz magában, én pedig benne. Ő adott oltalmat a jövőhöz. (mosolyog)

Kép

Gyári ruhák - Kép: Burján Kati 

Több mint 20 évig vittük a gyárat, majd eladtuk, és így lett tőkénk. Megvalósítottam azt, amire tudattalanul mindig is késztetést éreztem: egy helyet, ahol minden, ami számomra meghatározóvá vált, találkozik és jelen van – ilyen számomra a Középpont jógastúdió. Ehhez két dolog hiányzott mindig is az életemből: az idő és a megvalósításhoz szükséges anyagi fedezet. Hatvanéves lettem, mire mindkettő a rendelkezésemre állt.

Lehet, őrültség, de hatvanévesen vágtam bele az egyik legfőbb vágyam létrehozásába, ám ehhez a bátorsághoz kellett egy fontos találkozás két nagyszerű nővel, akiket nagyra becsülök, akiktől sokat tanultam.

Három nő… akiknek korábban semmi közük nem volt egymáshoz, és mégis, egymást biztatva, egymásba kapaszkodva másfél év múlva készen álltunk a nyitásra. Majdnem minden racionalitást mellőzve belevágtunk, mert jó volt az időzítés, egybeesett a három cél, és mindhármunkat áthatotta ugyanaz az erős meggyőződés: ennek most meg kell történnie. Közben körvonalazódott egy új ,,iskola” terve, ahol a hitelesség és a belső felismerések átültetése a gyakorlatba alapvető kritérium lett. Közös mezsgye számunkra a jóga szellemisége, az aszanák, a jelenségek, érzések mögötti valóság feltérképezése és megértése.

„Életem az üzenetem” – Gandhinak ez az egyik meghatározó mondata is benne van a négy kis füzetem egyikében, amelyekben azokat a mondatokat őrzöm, amiket valahol, valamikor olvastam, kaptam, hallottam, és kedvesek a számomra. Ha bánt valami, előveszem ezeket a füzeteket, olvasgatom a benne lévő sorokat, és máris azt érzem, hogy nem is olyan rossz az, ami éppen bánt, és helyette inkább: #countyourblessings (számold az áldásokat – a szerk.) Az említett csendben végiggondolom, hogy mi jó történt velem aznap, és hálás vagyok, akkor is, ha éppen csak annyi jó történt velem, hogy megsimogathattam a cicámat. (mosolyog)

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Túlélők podcast a Képmás magazin műsora. Tóth-Fazekas Andrea műsorvezető negatív fordulatok túlélőivel beszélget, akik tragédiájuk által erősödtek meg. Gyakran bosszankodunk azon, hogy az élet nem mindig felfelé ívelő változás. Ezért is fontos olyanokkal találkozni, akiknek egy- egy válsághelyzetben is megtalálták a lehetőségeket. Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Túlélők podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

Szervezetünk normális esetben születésünkkor találkozik először baktériumokkal, a felnőttekre jellemző bélflóra pedig 2-3 éves korunkra alakul ki. Az ezt alkotó mikroorganizmusok jótékony hatással vannak az immunrendszerre, egyebek mellett antibakteriális anyagokat is termelnek, de előállítanak olyanokat is, amelyek a bélhámsejteknek adnak energiát.

A bélflóra szerepet játszik emészthetetlen anyagok, toxinok bontásában is, segíti a kalcium, a magnézium és a vas felszívódását, néhány vitamin szintézisét. Befolyásolja az anyagcsere-folyamatokat, így hatása van a testsúlyra is.

Ezek után nem meglepő, hogy egyensúlyának felborulásakor többféle tünet is jelentkezhet. Ilyen a hasmenés és a puffadás, a fáradékonyság és a levertség, az ingerlékenység, az anyagcsere-folyamatok megzavarodása, allergiás reakciók jelentkezése. Persze az egyensúly magától nem borul fel, mindig oka van. Ilyen lehet az antibiotikumok szedése vagy a szennyezett élelmiszerek fogyasztása, a nagyon egyoldalú táplálkozás vagy az olyan káros szenvedélyek, mint a túlzott alkoholfogyasztás és a dohányzás. A leggyakrabban amiatt történik baj, mert az antibiotikumok alaposan megtépázzák a bélflórát alkotó baktériumokat is. Ilyenkor jelentkezik a legklasszikusabb tünet, a hasmenés, amit bizonyítottan enyhít a probiotikumok szedése. Vannak viszont olyan esetek, amikor teljesen fölösleges ezek alkalmazása.
„Sokan olyan problémára akarnak probiotikumot szedni, amire az nem jó. Találkoztam például olyan anyukával, aki ilyen terméket keresett, és amikor megkérdeztem, pontosan milyen panaszok miatt, azt mondta, hányásra kell, a gyerekének. A probiotikum ilyenkor nem nyújt megoldást, ilyenkor a folyadék- és sópótláson túl a hányinger csillapítása az elsődleges, nem a probiotikumok szedése” – mondja dr. Katz Zoltán gyógyszerellátási szakgyógyszerész, a Pécsi Tudományegyetem oktatója. A gyógyszertárakban gyakran találkoznak ilyen esetekkel, rengetegen hiszik azt, hogy a probiotikumok csodaszerek, bármire jók lehetnek. Pedig valódi segítséget csak néhány problémánál jelentenek. Túl azon, hogy meg lehet előzni, illetve kezelni lehet velük az antibiotikum okozta hasmenést, segítséget jelentenek akut hasmenésnél, illetve akkor, ha a panaszt Clostridium difficile okozza (ez a kórházi fertőzések leggyakoribb kiváltója). Utóbbinál a Saccharomyces boulardii, a Lactobacillus rhamnosus, L. acidophilus és L. casei tűnik a leghatékonyabbnak. Ismert az is, hogy az ilyen készítmények bármely hasmenésnél jótékony hatást fejthetnek ki.

Sejtett vagy igazolt?

A probiotikumoknak sok egyéb hatását is vizsgálták, van, ahol az eredmények meg­győzőek, másoknál kevésbé. Például a csecsemőkori kólika kezelését kiegészíthetik ilyen készítmények, ott már konkrét baktériumtörzs jótékony hatását is igazolták klinikai kutatásokkal. Nem egyértelműen, de hasznosak lehetnek a probiotikumok Helicobacter-fertőzésnél és az irritábilis bél szindrómánál is, egyes kutatások pedig azt igazolták, hogy enyhítik a laktózintolerancia tüneteit. Több vizsgálatban nézték a Crohn-betegségre és a colitis ulcerosára (fekélyes vastagbélgyulladás) gyakorolt hatást is, de ezek eredményei nem egyértelműek: vannak olyan kutatások, amelyek igazolják az előnyös hatást, míg mások ellenkező eredményre jutottak.

Persze akármilyen problémáról legyen szó, a jótékony hatás nem azonnal jelentkezik, a probiotikumok nem úgy működnek, mint a fájdalomcsillapítók.

Például az antibiotikum okozta hasmenés akkor elkerülhető, illetve kezelhető, ha a probiotikumot a kúra alatt, és utána legalább 5–14 napig szedik, a colitisnél pedig 12 hónapos alkalmazást javasolnak.

Nem állunk jól

Ugyan nem mostanában vizsgálták ezt, de úgy tűnik, hazánkban a felnőttek bélflórájában a probiotikus mikroorganizmusok aránya – egyebek mellett a gyakori antibiotikum-használat miatt – átlagosan 12 százalékos, ami messze van az elfogadhatónak, illetve kívánatos alsó értéknek tartott 40–45 százaléktól (az anyatejjel táplált csecsemőnél ez az érték 95–98 százalékos). Külön gond, hogy a nem megfelelő bélflóra nem feltétlenül okoz tüneteket, vagy ha igen, azok nem specifikusak. Például az emésztési problémák, székrekedés vagy puffadás számtalan betegség tünete lehet. Puffadást okozhat epeprobléma és emésztőenzim-alulműködés, de állhatnak a hátterében bizonyos ételek is. Hasfájást nagyon gyakran valamilyen vírus vagy baktérium okoz. Látszik tehát, hogy pusztán a tünetek alapján nem lehet kimondani, hogy valakinek biztosan baj van a bélflórájával. Emiatt tartós panaszoknál fontos orvoshoz menni, kideríteni a tünetek valódi okát.

Évente egy-két probiotikumkúra persze mindenkinek ajánlott lehet, különösen akkor, ha valaki antibiotikumot is szedett. Ezek a készítmények ritkán ellenjavalltak, de akkor például igen, ha valaki immunszupresszáns kezelést kap.

Ennek oka, hogy ilyenkor a jótékony baktériumok képesek túlszaporodni, ami problémát okozhat.

Kép

Kép: Freepik

Mindegy melyiket?

A patikákban 40–60 különböző probiotikumot lehet beszerezni, így nem könnyű választani. A szempontokról dr. Kovács Márta szakgyógyszerész írt cikket a Gyógyszerészet című szaklapba, elemezve az ilyen készítményeket. Ezek főleg a csíraszámban különböznek, de van eltérés a baktériumtörzsek számában és típusában is. Egyes termékek csak egyféle törzset tartalmaznak, míg mások ötöt, hetet vagy akár annál is többet. Pusztán a számokat viszont nem szabad nézni, számít az is, hogy a törzsek közül hány bizonyítottan hatékony: van például olyan készítmény, amelyik 14 törzset tartalmaz, de abból csak 10 bizonyítottan hasznos. Más készítmények ugyan kevesebb törzsből állnak, de azok mind hatékonyak. Például sok vizsgálatot végeztek a Saccharomyces boulardii nevű élesztőgombával, amit 2 éves kor felett az Európai Gyermek-gasztroenterológiai, Hepatológiai és Táplálkozástudományi Társaság is ajánl, és számos kutatás igazolta a Lactobacillus reuteri hatékonyságát is.

A kevesebb több?

Nem árt tudni, hogy ugyan a probiotikumoknak számos klinikailag igazolt hatása van, de a legtöbb csak egy-egy konkrét törzsre vonatkozik. Azok együttes hatását nem igazán vizsgálták, így nem egyértelmű, hogy a kombinációk hasznosabbak-e, mint az önmagában adott típusok. A helyzetet az is bonyolítja, hogy a probiotikumok kevés kivételtől eltekintve étrend-kiegészítők, így jellemzően nem rendelkeznek olyan részletes tájékoztatóval, mint a gyógyszerek. Sokszor még a pontos összetétel – a törzsek egymáshoz viszonyított aránya – sem szerepel a dobozon, csak az összcsíraszám és a baktériumtörzsek nevei.

Kérdés az is, hogy a probiotikum ellenáll-e az antibiotikumoknak és a gyomorsavnak: míg egyes készítmények eleve ellenálló törzset tartalmaznak, vagy pedig védelmet jelentő bevonatot kapnak, olyan termékek is vannak, ahol az ellenállóságot semmi nem garantálja.

Persze az önmagában nem gond, ha a probiotikum az antibiotikum ellen nem védett, viszont ilyen esetekben figyelni kell arra, hogy pár óra elteljen a gyógyszer és azok bevétele között.  

Kell mellé prebiotikum?

Fontos információ, hogy egy adott probiotikum a hasznos mikroorganizmusok mellett tartalmaz-e prebiotikumot, de önmagában az, hogy nem tartalmaz, nem jelenti azt, hogy a készítmény nem megfelelő. „Ez az összetevő olyan nem emészthető komponens, egyfajta szénhidrát-származék, ami a tápcsatornába, a vastagbélbe jutva segíti a baktériumok szaporodását, telepalkotását. Ilyesmit tartalmaz például a zabpehely is” – mondja Katz Zoltán. A gyógyszerész kiemeli, hogy a növényi rostokban gazdag étrend ebből a szempontból is kedvező hatású, van egyfajta prebiotikus hatása. A prebiotikum pluszban akkor lehet jó a probiotikum-készítményekben, ha valaki nem fogyaszt ilyen élelmiszereket kellő mennyiségben és rendszerességgel.

Kényes kérdések

A húgyúti fertőzések vagy nőgyógyászati problémák kezelésére használt antibiotikumok kifejezetten ártanak a hüvelyflórának. Károsíthatják a jótékony tejsavbaktériumokat a felsőlégúti fertőzésekre szedett antibiotikumok is, de azok hatása kevésbé drasztikus. Mindenesetre antibiotikus kezelés után célszerű hüvelyi probiotikumot, kúpot vagy hüvelytablettát használni. Ezek segítenek helyreállítani a kezelés miatt meggyengült, megfelelő pH-értéket is biztosító hüvelyflórát. Létezik probiotikus tampon is, probléma esetén az is segítheti a hüvelyflóra regenerálását.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az, hogy az ember a levegőbe emelkedjen és repüljön, történelmünk legnagyobb részében még vágyakozásnak is elrugaszkodott volt. Mesékben és legendákban szerepelt ugyan, de magát komolyan vevő filozófus vagy természettudós még a gondolattal is nagyon ritkán játszadozott el. Persze volt, aki mégis ilyesmire adta a fejét, például Leonardo da Vinci. Ő nem érezte magát kötve a saját kora technológiai lehetőségitől. Zseniális meglátásai voltak: sárkányrepülőt, helikoptert, ejtőernyőt, madárember-felszerelést tervezett, bár sem neki, sem másnak nem lett volna esélye ezeket a valóságban kivitelezni.

Magasba emelkedett a Mars-mezőről

Azok, akik tényleg komolyan vették a repülést, sokkal földhözragadtabb elmék voltak. Rájöttek, hogy az Ikarosz által inspirált, szárnyas, tollas madárszárny-utánzatoknak nincs esélye. Azt tervezték, hogy a levegőnél könnyebb gázok segítségével emelkednek a levegőbe. Ilyen volt például a hidrogén, amelynek akkoriban már ismerték a legalapvetőbb fizikai tulajdonságait. Azt is tudták, hogyan állítsák elő. Így aztán egy kísérletező kedvű tudós, Jacques Charles és két élelmes vállalkozó, a Robert fivérek egy egész komoly projektet hoztak létre a terv megvalósításához. Selyemből készült lepleket ragasztottak össze terpentinben oldott gumival, majd az így elkészített ballonba hidrogént pumpáltak. A gázt úgy készítették, hogy több mázsa vashulladékra több hektoliter kénsavat öntöttek, majd a keletkező hidrogént ólomcsöveken vezették a ballonba.

A töltés sok ügyetlenkedéssel napokig tartott, aztán végre megtörtént a nagy csoda. A világ első hidrogénballonja 1783. augusztus 27-én a levegőbe emelkedett a párizsi Mars-mezőről, onnan, ahol ma az Eiffel-torony áll, aztán 21 kilométeres repülés után elegánsan földet ért.

A landolás egy Gonesse nevű falu mellett történt, ahol viszont csúnya vége lett a kalandnak: a helyi parasztok halálra rémültek, és meg voltak győződve róla, hogy a sátán keze munkáját látják. Így aztán az első hidrogénléggömböt vasvillával, kapával-kaszával aprították darabokra.

Repülő bárány és három bátor jelentkező

Egy hónap múlva színre léptek az azóta világhíressé vált Montgolfier testvérek. Ők már magasabbra helyezték a lécet. Aerostat Réveillon nevű ballonjukat a versailles-i palota parkjából, az uralkodópár jelenlétében indították útnak. XVI. Lajos és Marie Antoinette elragadtatva figyelték az előadást. A léggömb kosarában három állat is utazott: egy bárány, egy kakas és egy kacsa. Három kilométeres repülés után a ballon leszállt. Körülbelül négyszázötven méteres magasságig emelkedett, és nyolc percet töltött a levegőben.

Mint minden felelős tudós, a léggömb készítői is tudták, hogy a következő lépés az ember reptetése.

Ezt azonban a papírgyáros Montgolfier fivérek más technológiával oldották meg. A gondolában nedves szénát égettek egy vas serpenyőben, így töltötték meg forró füsttel a léggömböt. A forró gázok mennyisége a tüzelés szabályozásával tűrhetően szabályozható volt. Az első próbálkozáskor még hosszú kötelekkel pányvázták ki a járművet, de végül 1783. november 21-én tényleg felszálltak az első utasok: Jean-François Pilâtre de Rozier, a Montgolfier-féle papírmanufaktúra főnöke és François d'Arlandes márki a bátor nemesség képviseletében. A hőlégballon 15–20 méter magasban repült mintegy huszonöt percig, és nyolc kilométer távolságba jutott el.

Baljós találmányok

Ezek a merész és vállalkozó kedvű férfiak valóban történelmet írtak, de amint az lenni szokott, ők sem a semmiből léptek ki a tudománytörténet színpadára. Az első európai léggömböt ugyanis egy portugál jezsuita pap, Bartolomeu de Gusmão röptette 1709-ben, nem is akármilyen körülmények között. Az uralkodó, V. János és teljes udvartartása előtt, az egyik liszaboni királyi palotában tüzet rakott egy kis méretű léggömb szárnyakkal felszerelt, madáralakú kosarában, és azt útjára bocsátotta. A demonstráció majdnem nagy bajt okozott, ugyanis a ballon azonnal irányíthatatlanná vált, és össze-vissza röpködni kezdett a trónteremben. Mindennek nekiütközött, és majdnem felgyújtotta a helyiséget királyostul, udvaroncostul. Gusmão ennek ellenére kegyes dicséretben részesült, és rengeteg jól jövedelmező címet kapott V. Jánostól.

Mindez sajnos nem sokáig volt a hasznára. A bemutatónak híre ment, és a jezsuita hamar boszorkányság hírébe keveredett. Nemsokára csalódottan elégette minden tervrajzát és leírását, majd Spanyolországba menekült, ahol nyomorogva, magányosan halt meg.

Egy másik jezsuita, az itáliai Francesco Lana de Terzi 1670-ben rukkolt elő egy megvalósíthatatlan ötlettel. Egy hajó alakú gondolát tervezett, amelyen négy árbócon négy, rézfóliából készült gömböt képzelt el. Ezekből kiszivattyúzta volna a levegőt, és azt gondolta, hogy a gáz súlyától megszabadulva a gondola a magasba emelkedne. Sajnos soha nem próbálhatta ki az ötletét, mert akkoriban senki nem tudott volna vékony fóliát gyártani rézből. De hiába is tudtak volna, mert a levegő kiszívásával párhuzamosan a gömbök összeestek volna. És a légritka tér egyébként sem emelte volna fel a gondolát. Arról nem is beszélve, hogy az egész alkotmány majdnem egy tonnát nyomott volna.

De Terzi ezt nem is bánta. Maga is megrémült a saját ötletétől, mert ördögi találmánynak tartotta. Ahogy megjegyezte, „Isten soha nem engedné, hogy egy ilyen szerkezet megépüljön… mert mindenki beláthatja, hogy egyetlen város sem lenne biztonságban a légitámadásoktól. Vasból készült súlyokat, tűzgolyókat és bombákat hajíthatnának rájuk a magasból”.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A Black Lives Matter egy olyan mozgalom, amely valós társadalmi problémákra telepedett rá, és most olyan hullámokat vet, amelyek cunamiként söpörnének el olyan demokratikus alapértékeket, mint a véleményszabadság és az egyenlőség. A klasszikus zene rasszistának bélyegzése nem újkeletű dolog, már jóval George Floyd brutális halála előtt születtek olyan írások, amelyek szerint a komolyzenének eredendő rasszizmusa miatt „meg kell halnia”.  

Lehet-e a zene rasszista?

Wynton Marsalis Pulitzer-díjas afroamerikai zeneszerző, klasszikus- és dzsessztrombitás a következőt nyilatkozta a dzsesszről: „A dzsessz olyasmi, amit a feketék találtak ki a legbensőbb gondolataik kifejezésére.” Alapvetően fekete műfaj, hiszen szerzői, művelői és közönsége is zömében fekete. Ettől még van sok tehetséges nem fekete dzsessz-zenész (Harcsa Veronika kiváló példája ennek), sok nem fekete rajong a műfajért, s bár a feketék találták ki, a dzsessz ettől még nem rasszista.

Az európai klasszikus zene olyasmi, amit a fehérek találtak ki a legbensőbb gondolataik kifejezésére. Alapvetően fehér műfaj, mert a nyugati világban a legszélesebb körben elfogadott és kedvelt zeneszerzők egy olyan Európában éltek és alkottak, ahol nagyon kevés színesbőrű élt akkoriban. Ettől még vannak tehetséges nem fehér művészek, zeneszerzőket is találhatunk a zeneirodalomban (pl. Ignatius Sancho 1729–1780), vannak nem fehér rajongói a műfajnak, s bár a fehérek találták ki, a klasszikus zene ettől még nem rasszista.

Szerencsére a komolyzene eredendő rasszizmusának elmélete csak az idegborzoló fázisig jutott, s bár sokan hírt adtak erről a buta ötletről, alig találni olyan hozzászólót, aki egyetért vele.

Mintha az egész „rasszista klasszikus zene” dolgot néhány aktivista és publicista találta volna ki, valós társadalmi támogatottság nélkül. A kisebbségekhez tartozó kommentelők szavaiból inkább az tűnik ki, hogy szeretik a klasszikus zenét, de az oktatása költséges és csak egy szűk réteg számára elérhető.

A kisebbségek nehezebben férnek hozzá minőségi zeneoktatáshoz

Az Amerikai Zenekarok Ligájának 2016-os jelentése szerint a zenekarokban játszó zenészeknek mindössze 1,8 százaléka fekete és csak 2,5 százaléka latino, arányuk 2002 óta alig változott. Az ázsiai zenészek száma ezzel szemben arányaiban nagyot emelkedett az elmúlt években, bár gondolom, ez nem olyan érdekes, hiszen nem illik a „fehér felsőbbrendűség” narratívájába. Sheku Kanneh-Mason csellistától is megkérdezték, hogy rasszistának tartja-e a klasszikus zenét. A művész szerint a problémát nem faji-előítéletek okozzák, hanem az, hogy alapvetően kevés fekete fér hozzá a zeneoktatáshoz.

Vagyis az őrült „rasszistázás” helyett arra kellene fektetni a hangsúlyt, hogy ha egy baltimore-i gettóba születik egy tehetséges művészpalánta, ne kokódílerként végezze a sarkon, hanem legyen esélye bejutni a Julliardra.

Kép

Kép: Freepik

Világszerte problémát jelent, hogy a minőségi zeneoktatás csak egy szűkebb réteg számára érhető el, így nem minden tehetség kap egyformán lehetőséget. Ezen a helyzeten akart változtatni Venezuela, amikor elindította El Sistema nevű programját, amelynek mottója „Zenével a társadalmi változásokért”. Ez egy olyan államilag finanszírozott projekt, amely a ’70-es évek óta a klasszikus zene segítségével ment meg fiatalokat a bűnözéstől. 2015-ig több mint 400 zenei központ tagozódott a programba, ami mostanáig több mint 700.000 fiatal zenészt karolt fel.

A rasszizmusnak nincs színe

Rasszizmus sajnos minden területen előfordulhat, így azt mondani, hogy egyetlen zenekar sem válogat soha bőrszín alapján, legalább akkora butaság, mint azt állítani, hogy a feketék között nincsenek raasszisták.

A rasszizmus minden kultúrában megjelenik, nem a fehérek sajátossága. Érdemes megvizsgálni, hogy milyen megkülönböztetéssel kell szembenéznie például a fehér rappereknek az USA-ban.

Johnatan McCollum (ismertebb nevén Rittz) White Rapper című számában számol be arról, mennyi akadályba ütközött a bőrszíne miatt, amikor megpróbált előrébb haladni a pályán. A kommentek is beszámolnak érdekes személyes tapasztalatokról: van olyan hozzászóló, aki leírta, hogy egy fekete társaságban valaki megjegyezte, mennyire szereti Eminemet, erre mindenki nevetni kezdett, és azzal cukkolták, hogy egy fehér rappert szeret („whitewannabe”). Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ahogy a színesbőrű klasszikus zenei előadóművészeknek is vannak fehér tisztelőik, a fehér rapperek tehetségét is sok fekete elismeri. A sok cikk, esszé, elemzés és társadalmi reakció áttekintése után az látszik, hogy az emberek többsége nem törődik a művészek színével, inkább csak élveznék a zenét. Ha a publicisták és az aktivisták ezt hagynák!

De ők nem a zene összetartó erejével foglalkoznak, inkább hangulatkeltő propagandával próbálják a zenekarokat belezsarolni abba, hogy a művészeket a bőrszínük alapján is szelektálják.

A New York-i Metropolitan Opera (MET) kórusának a tagjai még június 9-én közleményben álltak ki a Black Lives Matter mozgalom mellett. Azt javasolják, hogy a MET alkalmazzon színes bőrű zeneszerzőket és karmestereket, illetve lehetőség szerint valamennyi évadban léptessen fel nem fehér szólistákat a híres Carnegie Hall koncertkomplexumban, valamint a felső vezetésben is több színes bőrűt akarnak látni. A MET pont azt csinálja, ami ellen fel akar lépni: letette a voksát amellett, hogy mostantól hivatalosan nem csak a tehetség, hanem bőrszín is számít a választásban.  

Sajnos amíg ilyen bolsevik módszereket idézve megy a „rasszistázás, kvótázás, cenzúrázás”, és az intézmények egymásra licitálva próbálják látszatintézkedéssel bizonygatni sokszínűségüket, elvesznek a zajban azok a fontos kérdések, mint például hogyan lehetne szélesebb körben népszerűsíteni a komolyzenét, milyen programokkal lehetne a magasművészetet elvinni a gettóba, milyen ösztöndíjakkal lehetne felemelni a tehetségeket, és hogyan lehetne elősegíteni azt, hogy a fiatalok a Mozart-hatástól „tépjenek be”, ne a cracktől.

Hiszen a cél mégiscsak az kellene hogy legyen, hogy aki szereti a zenét és jól csinálja, bőrszíntől függetlenül ki tudjon bontakozni, nem pedig az, hogy a fehér zenészek attól féljenek, mikor küldik haza őket a zenekari árokból, mert fel kell tölteni a „színesbőrű” kvótát.

És hogy miért nem szabad hagyni, hogy a „klasszikus zene meghaljon?” Nincs még egy olyan műfaj, ami ilyen jó hatással lenne az élő szervezetre! Fejleszti az agyat, javítja az alvást, mérsékli a krónikus fájdalmat, stresszoldó, hangulatjavító hatású, sőt, még a bűnmegelőzéshez is hozzájárulhat. Sokan cikkeztek arról, hogy London számos metrómegállójában elkezdtek klasszikus zenét játszani. Másfél évre rá itt megritkultak a lopások, támadások, és a vandalizmus is visszaszorult. Még a növények is jobban nőnek tőle, és ez – Beethoven afronémet származásával ellentétben – tudományosan bizonyított tény.

A Jószolgálat-díj ünnepélyes díjátadója idén a kialakult vírushelyzet miatt nem kerülhetett megrendezésre. A kezdeményezés meghirdetője, a Twickel-Zichy Mária Terézia Közhasznú Alapítvány kuratóriuma ugyanakkor a szociális ágazatban tevékenykedők iránti társadalmi felelősségvállalás jegyében úgy döntött, rendezvény nélkül is igyekeznek minél előbb eljuttatni a jutalmakat a nyerteseknek, ezzel is segítve tevékenységüket, munkájukat. Főként, hogy ezek a szervezetek, személyek – saját területükön – jelentős feladatot vállaltak a koronavírus időszakában is a rászorulók megsegítésében.

„Megható volt látni, hogy ezek a szervezetek, közösségek, önkéntesek ebben a nehéz helyzetben is iránytűként jártak előttünk, példaértékűen fordultak embertársaik felé. Ilyenkor sokszor eszembe jut édesanyám, aki szeretetével és alázatával gondoskodott a rászorulókról. Ezért is fontos számomra, hogy ebben a nehéz időszakban adjuk át – ha ilyen keretek között is – ezt a rangos elismerést, észlelhetővé téve mindazt a jót, amit megtehetünk egymásért” – emelte ki Báró Twickel György, a Twickel-Zichy Mária Terézia Közhasznú Alapítvány alapítója.

A Jószolgálat-díjat 2016 őszén hirdették meg először azzal a céllal, hogy elismerjék és minél szélesebb körben megismertessék a szociális szektorban dolgozó szervezeteket és önkéntes segítőket, civil közösségeket. A kezdeményezés évről évre egyre népszerűbb, ezt bizonyítja az idei igen magas jelölésszám és a beérkezett közönségszavazási voksok mennyisége is.

A 2019/20-as évadtól kezdődően bevezetésre került a külhoni vándor-díj kategória, amely tágította az országhatárokat. A hazai és a határon túli jelölésekkel együtt több, mint 800 javaslat érkezett, ezek közül választhatta ki a szakmai zsűri az idei nyerteseket. Az önkéntes kategóriákról ismét a közvélemény határozhatott. A szakmai zsűri által felterjesztett jelöltek közül a lakosság dönthette el, kik legyenek a kategória nyertesei. A tavaszi online voksolás keretében több, mint 17 000 szavazat alapján került kiválasztásra az év önkéntes segítője és civil közössége – hangsúlyozta Gáspár Judit, a Twickel-Zichy Mária Terézia Közhasznú Alapítvány szóvivője.

A szakmai zsűri által odaítélt díjak esetében az életműdíj 1.000.000 forintos, a szervezeti kategóriák díjai 2.000.000 forintos, míg az egyéni és külhoni kategóriák fejenként 500.000 forintos anyagi elismeréssel járnak. A közönségszavazás keretében kiválasztott díjazottak az önkéntes közösség kategóriájában 1 000 000 forintos, míg az egyéni díjazott kategóriájában fejenként fél-fél millió forintos elismerésben részesülnek. A pénzbeli díjak mellett a szervezők médiakampánnyal (szervezett sajtómegjelenéssel) is segítik a díjazott szervezetek és önkéntesek megismertetését és tevékenységük népszerűsítését.