Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon. A Képmás podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

 

Visszarepülök az időben. Érzem ugyanazt a belső remegést, mint akkor, gyerekkoromban, amikor a nővérem és én egy egyszerű, döngöltföldes vályogház félhomályos kisszobájában állunk a tükör előtt, frissen borotvált fejjel, kopaszon. Tetvesek voltunk, és anyánk hiába mosta petróleummal a fejünket, a tetvek nem akartak elpusztulni. Mérgében tövig vágta a hajunkat. Emlékszem, sokáig álltam a tükörképemmel szemben, és csak azt láttam, hogy furcsa, léggömbszerű a fejem, hogy csúnya vagyok, és hirtelen kétségbeesetten sírni kezdtem. Edit, a nővérem nem bánta a kopaszságot, sőt, tetszett neki, azt mondta: „Most mindenkinek szeretni kell bennünket, mert olyanok vagyunk, mint Rákosi Mátyás.” És már énekelte is a dalt: „Gyertek, lányok, öltözzetek fehérbe, szórjunk rózsát Rákosi elvtárs elébe...” Míg énekelt, erősen fogta a kezemet.

„Ne bőgj már, Kati, én kopaszon is szeretlek!” – mondta, és a meleg, puha arcát odatartotta az enyémhez, majd széttárta a karját, amelyek angyalszárnyként borultak rám, és pörögni kezdett velem.

A nővérem azt mondta, kopaszon is szeret. Még sosem hallottam ezt a szót, nem tudtam, mit is jelent, de amikor kimondta, „szeretlek”, mintha valaki balzsammal kenegette volna az összemart lelkemet.

Hetvenegy évvel ezelőtt, egy hűvös februári napon születtem, mindössze hat hónapra, 45 dekával. Nem sok esélyt kaptam az életre, és aligha bíztak benne, hogy megmaradok. Nem kívánt gyerek voltam. A bábaasszony javaslatára a sparhelt sütőjében melegedett a kicsiny testem, ahol nagyon hiányzott anyám szívének zenéje. Amikor már felnőtt voltam, anyám többször elmesélte, hogy születésemkor nem is anyakönyveztek, csak jóval később. Amikor bevallotta, hogy nem akart engem, fájt, de ezt egy gyerek szavak nélkül is érzi. Nem tudom, mi lett volna a jobb, ha magában tartja vagy hogy feltárta, mit érzett… Mindenesetre bennem nem ez maradt meg, hanem hogy miután megszülettem, vaskötelezettséggel gondoskodott rólam, és anyaoroszlánként harcolt értem.

Maradni akartam, mindenáron kötődni akartam az élethez. A sütő biztonságban tartott, megvédett, pótolta anyám testének melegét.

Anyukám alkatra törékeny volt, mint a muránói fújt üveg, de belül nagyon erős volt, kemény, okos. Magas mércét állított magának és nekünk, megkövetelte, hogy semmit se halasszunk másnapra. Azt mondta: „Soha nem tudhatod, mi jön előbb, a holnap vagy az örök élet. Amit ma meg kell csinálni, azt meg kell csinálni!” Nem volt kibúvó. Hát én is ilyen vagyok, szigorú magamhoz, és másoktól annyit várok el, amennyit én megteszek másokért. Kitartásomat, a semmit nem halogató magatartásomat tőle kaptam.

Bármennyire is szeretném azt mondani, hogy édesanyám nevető és örülni tudó nő volt, nem lenne igaz. Apám korai halála után szédült ürességben állt, és ezt nem tudta feldolgozni magában. Haragudott a világra. Sokszor láttam sírni, ezer darabra hullani, sértett volt. Nem engedte magát szeretni, és ő maga sem mondta ki soha, hogy szeretlek, kislányom.

Nem akartam rá hasonlítani, azt akartam, hogy az én lelkem ragyogjon – és hogy ragyog, mégis csak neki köszönhetem. Azt az erőt ugyanis, hogy merjek álmodni, csiszolni magam, meglátni másokban a jót, hinni a jövőben, minden porcikámmal azon lenni, hogy szerethető és szerető legyek, azért építhettem ki magamban, mert ő nem ilyen volt. Ő az erejét arra fordította, hogy páncélban járjon, cipelje a magára rakott terheket, hogy mindenáron zárva tartsa a szívét. Az én esetemben a negatív példa váltotta ki, hogy azzá váljak, aki ma vagyok.

Ötéves lehettem, amikor először csodálkoztam rá valamire úgy igazán: egy rádiókészülékre.

A szomszédban voltam, ahol a konyhában várakoztam. Hallottam, hogy valaki beszél, majd keresni kezdtem a hang útját. Ekkor láttam és hallottam először rádiót. Sehogy sem értettem, hogy hogyan mentek bele az emberek abba a dobozba. Csak álltam, figyeltem, és akkor megfogadtam, hogy egyszer én is abban a dobozban fogok beszélni. Emlékszem, amikor már nagyobbacska lettem, nekünk is lett rádiónk, és az esti mesét mindig az ágyban hallgattam. Egyik este így szólt, aki a mesét mondta: „Jó estét, gyerekek, remélem, ágyban vagytok már!”, én hangosan kiáltottam: „Igen!” Ő – ma már tudom, Szepesi György volt a mesemondó – visszaválaszolt: „Akkor jó.” Én ettől boldog voltam, mert elhittem, a mese csak nekem szól. Harmadik elemiben a tanító néni kérte, hogy rajzoljuk le, mit szeretnénk csinálni, ha nagyok leszünk. Lerajzoltam magamat, mellém egy rádiót és egy templomtornyot haranggal, hogy a kívánságomat felvigye az égig.

Álmodozó, gazdag fantáziával megáldott, kíváncsi, mindig újat akaró kislány voltam. Hittem és azóta is hiszek a csodákban. Gyakran sírtam, mert azt éreztem, semmi sem olyan körülöttem, amilyennek én szeretném; elhittem, hogy valamilyen átok van rajtam. Például nagyon szerettem volna egy fülbevalót, olyat, mint amilyen anyámnak volt, és amikor első osztályos lettem, a kívánságom teljesült. Kifúrattuk a fülemet, de arany helyett kendercérnát kötöttek a fülem furatába. Hetekig így jártam, de nem bántam, az én fantáziámban a cérna arany volt. Aztán jött a húsvét, és megkaptam a fülbevalót. Pillangóként röpdöstem, de nyomban el is vesztettem a kincsemet. Amikor rájöttem, hogy elveszett, azt hiszem, az angyalok is feljajdultak és velem együtt zokogtak. Ilyen szerencsétlennek hitt eset volt az is, amikor 16 éves koromban a gimnáziumi olasztanárunk levelezőtársakat keresett nekünk – 31 lánynak –, és az én kezembe egy olyan levelet adott, amit nem egy bronzbarna fiú írt, hanem egy nagymama. (mosolyog) Vele leveleztem – persze akkor mindenki nevetett az én balszerencsémen, én is mérgelődtem, hogy miért nem egy szép olasz fiú ír nekem. Utólag látom, hogy ez is értem történt. A kedves idős hölgy családjával a mai napig szoros baráti kapcsolatban vagyunk. Nekik köszönhetem, hogy megtanultam az olasz nyelvet.

Harmadikos gimnazistaként már a Magyar Rádió Pécsi Körzeti Stúdiójánál szorgoskodtam, amit egy jó ismerősnek, Margit néninek köszönhetek, aki a Magyar Írók könyvesboltjának volt a munkatársa, és rendszeresen tartott a rádióban könyvismertetőt. Margit néni jó barátságban volt anyukámmal, aki mesélt neki az én vágyamról, hát egyszer elvitt, és megláthattam, hogy mit csinálnak az emberek abban a dobozban.

Ma is hiszem, egy kívánságra addig kell gondolni, amíg az nem teljesül.

Az enyém teljesült, újságíró akartam lenni, és az is lettem. Édesanyám adta a kezembe a világatlaszt, ami elindította a fantáziámat, felébresztette bennem a vágyat a világ megismerése iránt. Ennek köszönhetem, hogy gyógyíthatatlan „betegségben” szenvedek: utazni, látni, tanulni szeretnék mindig. Engedte, hogy a nővéremmel együtt tanulhassak. Amikor ő írni-olvasni tanult, én is ott ülhettem vele a hokedlinél, és egy füzetbe lemásolhattam, amit a nővérem írt. Így nagyon korán megtanultam a magam módján írni, és „meséket írtam”: betűket össze-vissza, mert igazából nem tudtam írni, de naponta „elolvastam” a nővéremnek és anyukámnak a meséimet. Ők biztattak, azt mondták, nagyon szép meséket írok.

Én nem ismertem az igazi édesapámat, Esterházy Ferencet, aki egy előkelő, nemesi család sarja volt, hiszen nem voltam egyéves, amikor meghalt.

Mégis tudom, tőle örököltem az álmodozást, a világjárás vágyát. Anyukám mindig azt mondta, nemcsak külsőre, de belsőre is olyan vagyok, mint ő: bolygót tévesztett, túlvilági vándor; olyanok vagyunk, mint a szentjánosbogár, belülről ragyogók. (mosolyog)

Édesanyám néhány évvel apám halála után újra férjhez ment, hogy védve legyünk, mert abban a kis faluban, ahol éltünk, nem volt könnyű egy nőnek két kislánnyal egyedül maradni. Apukám – mert éltében és holtában is így hívom nevelőapámat – nekem a nyugalom szigete volt. Megmentett bennünket... Ma már tudom, anyám apukámat a maga módján szerette, örökre kitartott mellette, de nem volt boldog. Hiányzott a lángoló szerelem, ahogyan az igazi édesapám iránt érzett. Apukám beszélgetett a szőlőtőkékkel, a szilvafával és a csillagokkal – ezt tőle tanultam. Ma én is minden élő és élettelen dologgal beszélgetek, mert hiszem, mindennek lelke van.

Annak köszönhetem, hogy újságíró lettem, hogy hiszek a szavak erejében. A szavakkal gyógyítani, szárnyaltatni és gyilkolni lehet.

Ha valakit vernek, az meglátszik, látleletet lehet venni, megmondják, hány nap alatt gyógyul a seb, de ki mondja meg, hogy a szavak milyen lelki törést okozhatnak? Hányan haltak már abba bele, hogy szóval verték őket… Én szeretem a szavakat, mindegyiknek zenéje, illata, jelentése van, nem mindegy, hogyan rakom egymás mellé őket. Ha írok, a lelkem vezet.

Amikor egyik napról a másikra elvesztettem a bal szemem látását, és a jobb szemem is veszélyben volt, abba majdnem belehaltam, sőt, el akartam menni ebből a világból. Televíziós újságíróként nem tudtam elképzelni az életemet a szemem világa nélkül. Semmivé lennék, ha nem látnám többé a kék eget, a szeretteim arcát… Volt egy időszak, amikor Budapesten, az Astoria metrómegállóban időnként találkoztam egy vak emberrel, aki zsoltárokat énekelt és nyújtotta előre a karját, amit úgy értelmeztem, hogy „adakozzatok!” – ez a kép gyakran megjelent a gondolataimban, amíg magamat sajnáltam, és számonkértem Istent: „Miért teszed velem ezt, Uram?” Szinte láttam magamat ott, az Astoria megállóban, ahogy én is énekelem a zsoltárokat és kéregetek...

A szembetegségemből adódó logikus következtetés, hogy vak leszek, kihúzta a lábam alól a talajt, gyorsan és kíméletlenül.

Mindenféle zavar, betegség, ami a szemmel kapcsolatos lehet, megjelent nálam, olyan voltam, mint az állatorvosi ló. Például az első operáció után betartottam minden előírást, aztán hat héttel a műtét után mégis fekete függöny ereszkedett a szememre, levált a látóideghártyám. Amíg másnak az ideghártya egy-két héten belül visszanő, ha kitartóan hason fekszik és nem mozgatja a fejét, nálam ez nem történt meg, hiába feküdtem négy és fél hónapig egy masszázsasztalon szinte mozdulatlanul… Közben a férjem tartotta bennem a lelket. Volt, hogy bejött, és a masszázságy alá feküdt – így tudtunk szemben lenni egymással –, és végigsimította az arcomat a vadvirágcsokorral, amit nekem hozott. Ez maga volt a szabadság és a gyengédség. „Gondolj azokra, akik a szívedben élnek!” – súgta nekem.

A látóideghártya végül visszanőtt, de így is csak az egyik szememmel láttam. Nem lenne szabad azt mondanom, hogy csak az egyik szememmel, inkább úgy kéne mondanom: „Láttam az egyik szememmel!” Ez alatt az idő alatt, amíg mások élték és élvezték az életet, én megtapasztaltam a lehető legrosszabbat, amikor az ember saját gondolataival, fantáziájával öli magát, amikor nem hisz abban, hogy holnap jobb lehet. Hova tűnt az a mély élni akarás, ami gyerekkoromban megtartott?

Életem egyik legfontosabb és legmeghatározóbb mondatát dísztáviratban kaptam a ballagásomra – a mai napig sem tudom, hogy kitől. Abban az időben az érettségizők tablóképei kint voltak az üzletek kirakataiban, amit mindenki láthatott, a mienk is kint volt az akkori Centrum áruház kirakatában. A távirat az igazgatói irodába érkezett a nevemre, és ez állt benne (még a mai napig is megvan): „A nevedet csak a tablóról tudom. Per aspera ad astra”, ami azt jelenti, „a porból a csillagokig”. Hát kell ettől több és jobb útravaló? (mosolyog)

Megfogadtam, ha egyszer felkelhetek, mindent megteszek azért, hogy meggyógyuljak.

Kutatómunkába fogtam: rengeteg mai és régi tudományos szemgyógyító módszerről olvastam, kipróbáltam, megettem, megittam mindent, amit csak lehetett – így született meg az első könyvem, az „Akaratunk gyógyereje”, mert meg akartam osztani mindenkivel a saját gyógyulásom és kálváriám történetét. A könyv 2016-ban jelent meg magyarul, majd 2018-ban angolul, azóta is a sikerlisták élén van. Én pedig napról napra jobban látok, a homályos köd oszladozik a bal szememről. Bízom benne, ha lesz elég türelmem és időm, a világ újra kifényesedik előttem.

A kutatásaim során elkerültem egy kínai természetgyógyászhoz is, aki azt mondta: „Neked nem a szemeddel van igazán bajod, hanem a májaddal, talán mert sokat mérgelődsz, sok mindent elfojtasz.” Igaza volt, sokáig másoknak akartam megfelelni, magamat ostoroztam, bántottam. Nem vagyok ezzel egyedül, sokan megalkuszunk, sokan elhisszük, nem vagyunk értékesek, fontosak. Nem szabad elaltatni a belső fényünket! Ez most nagyon személyes dolog, de elmondom, hátha segítek vele… Nekem komoly gondjaim voltak az anyósommal, aki rossz néven vette, hogy a fia miattam elvált, és velem, a kétgyerekes anyával, aki ráadásul majdnem hat évvel idősebb is vagyok, új házasságot kötött. Évekig nem tudott elfogadni, mindig abban reménykedett, hogy ennek a kapcsolatnak hamar vége lesz. Nem gonoszságból tett így, pusztán szeretetből, mert féltette a fiát, akinek a legjobbat akarta. (mosolyog) Én abban az időben nagyon sokat nyeltem, és sokszor elmondtam: „Nem akarom látni, nem akarom hallani, nem akarok vitába szállni vele.” Ez veszélyes kívánság volt. Nem tudtam változtatni a helyzeten, így a szervezetem megoldotta: az én szememet sötétítette el, nem láttam többé. Tudom, hogy ez nem ilyen egyértelmű, de amikor beteg lettem, gyakran eszembe jutott, hogy talán magam akartam így, íme, a kívánságom teljesült. Aztán eszembe jutott, hogy a repülőgépeken azt tanítják, ha a gép bajba kerül, a maszkot először magadnak kell feltenni, mert csak akkor segíthetsz másokon. Hát én feltettem a maszkot.

Leültünk, és mindent, ami a szívemben volt, elmondtam neki. Azóta anyósom és köztem szent a béke, szívből szeret, tisztel és büszke rám – ezt többször el is mondja.

Hálás vagyok, hogy megjártuk a „hadak útját”, és ebből mindketten győztesen kerültünk ki. Ma mindenkinek azt mondom: „Legyen tartásunk, ne akarjunk másnak a kedvéért lemondani a magunk énjéről!”

Szerencsés ember vagyok! A munkámnak köszönhetően nagyon sok emberrel találkoztam, riportokat, televíziós műsorokat, dokumentumfilmeket készítettem és készítek még most is. Szeretem az embereket meghallgatni. A történeteinkkel egymást gazdagítjuk. Könyveket írok, két éve jelent meg harmadik könyvem, a „Légy az élet csodálója!”, amelyben idős emberek főbb életmotívumai elevenednek meg, illetve az én viszonyulásom az öregedéshez, a mulandósághoz és a rendíthetetlen vágyakozáshoz.

Én boldog vagyok, hogy megöregedhetek. Nem gondolok arra, hogy a ráncaimat el kéne tüntetni. Minden kis barázda arról árulkodik, hogy sokat nevettem, hogy éltem. Miért is aggódnék, hisz amikor a férjemet megismertem, a szám körül már ott voltak az apró ráncok, és ő azt mondta, szereti valamennyit, mert szép öregasszonyt ígérnek. (mosolyog) A fontos, hogy soha ne mondjuk, hogy valami lehetetlen, gondolkodjunk, találjunk megoldást! Például ki mondja meg és milyen jogon, hogy 71 éves korban az ember nem lehet szerelmes, hogy nem járhat magas sarkú cipőben, hogy nem viselhet színes ruhát? Tudom, hogy egyszer el kell mennem, de addig igazából élni akarok. Nem mondom, hogy könnyű lesz felejteni a férjem ölelését, a virágok illatát, a gyerekeim mosolyát, hát nem is akarom felejteni. Nem tárgyakat gyűjtök, hanem pillanatokat, mosolyokat.

Most, hogy nem dolgozunk, itthon vagyunk, megadom a módját az életnek. Naponta szépen felöltözöm, erre különösen figyelek, mert könnyű elveszni az „úgy is mindegy, senki se jön hozzánk” hangulatban, de nem, nem! Ott van a férjem, az ő kedvéért a csillagot is lehoznám, mi az ahhoz képest, hogy felöltözöm! Megterítem az asztalt, főzök, sokat beszélgetünk, nézegetjük a számítógépen tárolt, soha elő nem vett fényképeket. Közben készül az új könyvem.

Mielőtt ugyanis édesanyámban kialudt a fény, azt kérte tőlem, halála után írjak neki leveleket, mindenről, jó nagy betűkkel, hogy el tudja olvasni.

Azt mondta: „Ha írsz, olyan, mintha imádkoznál. Írj nekem mindenről, mert a halálon túl sem akarom elfelejteni az élet ízét, nem akarom, hogy az emlékeim szétessenek, mint a régi szövetek…” Megígértem neki, hát most megteszem. Írok azokról a féltve őrzött érzelmeimről, amikből tudhatja, hogy nincs semmi, ami elfelejteti velem hajának bódító illatát és azt a melegséget, bizsergető érzést, amit akkor éreztem, amikor utoljára találkoztunk, és életünkben először és utoljára öleltük át egymást. Szorosan kapaszkodtunk egymásba, ahogy a gyökér kapaszkodik a földhöz. Most elképzelem, ül az egyik csillag tövében, és ölébe veszi a neki írt leveleimet… Az új könyvem levélforma. Egy mozgóképes utazás jelen és múlt között, szavakkal megfestett képek és szavakkal komponált zene. A címe „Csillag lettél”, alcíme „Levelek Anyámnak”.

Hiszek Istenben, hiszem, hogy itt lakik a szívemben, segít, súg, a javamat akarja. Az én istenem szerető, nem büntető. Ritkán járok templomba, de naponta beszélgetek vele. Isten számomra maga a szeretet. Reggelente megköszönöm, hogy ma újra látom az eget, hogy érezni fogom a szellő simogatását, hogy ölelhetek, hogy enyém az élet. Mielőtt elalszom, megköszönöm, hogy megéltem ezt a napot is. A szeretet érzése hiteti el velem, hogy megéri élni, elfogadni saját hibáinkat, hogy nem vagyunk hősök, és hogy az örök élet már most van.

Szerbiában lényegesen szigorúbb szabályok voltak érvényben a vírushelyzet kezdetétől, mint nálunk: teljes kijárási tilalmat vezettek be éjszakára és hétvégékre. A 65 év felettiek pedig közel két hónapja nem léphettek ki a lakásuk ajtaján (kivéve a heti egyszeri, hajnali 4 és 7 közötti bevásárlási órákat). Ilyen szigorú szabályok között élnek egy olyan országban, amelynek lakosai a közelmúltban jelentős rutint szerezhettek kijárási tilalomból, bombariadóból és kenyérért sorban állásból. Talán pontosan ezért volt szükség a szigorúbb intézkedésekre? Kérdés, hogy létezik-e ilyen rutin, és ha igen, újrahasznosítható-e a járvány miatti karanténban.

 „Óvodába induláskor éreztem hasonló szorongást”

Az interjúalanyok közül a rangidős, Szilágyi Nándor színész, a Szabadkai Népszínház társulatának tagja, hamarosan 65. születésnapját ünnepli, így a Szerbiában bevezetett 65 év felettiekre vonatkozó teljes kijárási tilalom rá még épp nem vonatkozik. Nándor elsőként az óvodába indulás szorongásának élményét hasonlítja a mostaniakhoz. A megfosztottság a szülői ház biztonságos légkörétől valami ehhez hasonló lehetett... Utána pedig rögtön a jugoszláv tengerészkatonaság megrázkódtatása jön, az első nap, amikor fel kellett fogni, meg kellett érteni, hogy most másfél év bezártság következik, és nincs menekvés. A délszláv háború kitörésekor barátai tömegesen menekültek külföldre a katonai behívó elől.

Nándor úgy döntött, nem hagyja el az országot, ezért bujkálnia kellett néhány hétig a vajdasági tanyavilágban.

Élelmet – ahogy meséli – a meleg őszi napokon a határban szerzett magának. Igazi félelmet és fenyegetettséget azonban nem is ekkor, hanem a háború utolsó szakaszában bekövetkező NATO-bombázások idején érzett. Ez az időszak azonban számára még mindig elviselhetőbbnek tűnik a mostaninál, mert akkoriban a személyes összetartásnak és kapcsolattartásnak rendkívüli megtartó ereje volt – az élelmiszerhiányt is közösen vészelték át. A színház működött, épp csak akkor kellett megállni, ha bombariadó volt, ilyenkor kivonultak az udvarra – ha úgy alakult, még egy bográcsost is megfőztek. Most viszont nem lehet játszani, a színház bezárt, a kollégákkal nem találkozhatnak, és ez sokkal nehezebbé teszi ezt az időszakot. Az egyre hosszabb kijárási tilalmaknak köszönhetően viszont több és tartalmasabb időt tölthet együtt feleségével. A közös kertészkedések, tavaszesti ücsörgések a teraszon más, értékes időt hozott életükbe.

„Igyekszem úgy élni, hogy minden este elmondhassam: amit tudtam, megtettem”

Rábaközi Zita szabadkai logopédus, értelmileg akadályozottak pedagógusa Szerbia bombázását kismamaként élte meg. Magyarországi felsőfokú tanulmányait befejezve akkoriban költözött vissza szülővárosába. Az újszülöttel otthon maradva természetes módon érzett szociális beszűkülést fokozta, hogy barátai Budapesten éltek, tetézte a folyamatos légiriadókkal és nélkülözéssel járó fenyegetettség, kilátástalanság, bizonytalanság kaotikus érzése a bombázások idején. „1999. március 24-én kezdődött és 78 napig tartott. Helyt kellett állni napról-napra, mert féléves volt akkor a kisfiam.

A helytállás egy fontos szó volt akkor. Nem tudhattad, hogy ha lebombázzák az áramfejlesztőket, mi lesz.

Teljes bizonytalanságban éltünk, csak reggel volt kenyér, üresek voltak a boltok. Féltettük a szeretteinket, mert nem messze tőlünk emberek haltak meg, tömegesen... Nagyon hasonló érzések jönnek most elő. Nemrég olvastam Vedrana Bozinovic színésznő „Szerelem a korona idején” című írását, aki a szarajevói ostrom előtti csend nyomasztó élményét állítja párhuzamba a mostaniakkal – nagyon hasonló, bár sokkal nehezebb emlékek ezek a mi mostani élményeinknél.

Nincs receptem, nem tudhatom, hogy az én megküzdési stratégiám jó lesz-e. Személyiségpróbáló időszak ez, dolgozni kell önmagunkon. A munkahelyemen most csak ügyeletben dolgozunk. A foglalkozásaimat lemondtam, a gyerekek szüleit körbetelefonáltam, hogyan viselik ezt az időszakot. Igyekszem törődni a körülöttem levő emberekkel, a többiekből próbáljuk a jót kihozni. Gondoskodnunk kell az idősebb hozzátartozóinkról, Magyarországon élő barátaink szüleiről, mert a 65 év felettiekre itt teljes kijárási tilalom érvényes.

A párommal igyekszünk struktúrát vinni a napjainkba. Kertészkedünk és sok tartalmas időt töltünk együtt. Minden napnak megvan a maga dolga. Reggel fölkelek, és igyekszem úgy élni a napom, hogy este azt mondhassam: amit tudtam, azt megtettem.”

„Ez nem a regényírások évada lesz”

Terék Anna pszichológus, költő ma már Budapesten él és dolgozik iskolapszichológusként. A délszláv válság idején végzős gimnazista volt a topolyai gimnáziumban – ballagásukat két bombariadó között tartották.

Eleinte úgy remélte, a vajdasági tapasztalatokból erőt meríthet majd a mostani járványhelyzetben, de épp az ellenkezőjét tapasztalta: az emlékek leblokkolták, minden rossz érzést visszahoztak.

A kiürült polcok látványa, a bevásárlási láz, a bizonytalanság nyomasztó érzése mind-mind nagyon ismerős volt. Akkoriban sem lehetett átlátni, mi történik és meddig fog tartani. „Megint az jutott eszembe, hogy kit fognak mozgósítani, és biztos majd az egészségügyi nővérek is ‘elfogynak’ egy idő után. Furcsa gondolatok ezek, talán azért, mert még nem jutottunk el a háborús gyászfolyamat végéig. Szerbia NATO-bombázása 21 évvel ezelőtt zajlott. Minimum ennyi idő kell, hogy a traumatikus eseményeket el tudja kezdeni feldolgozni a nép. A gyász, a poszttraumatikus stressz addig tart, amíg nincs feldolgozva. Én még nem láttam filmet vagy könyvet a bombázásról… Emlékszem, amikor ’95-ben végre egy kis időre felfüggesztették a háborút, a daytoni békeszerződés után, és újra lehetett tejet vásárolni a boltban, méghozzá háromfélét. Elmentünk a boltba megcsodálni, hogy háromféle tej van a polcon!... Utána következett csak a koszovói válság, az újabb mozgósítások és végül a bombázások.”

Egy ilyen esemény után legalább két évtizednek kell eltelnie ahhoz, hogy a háborús traumát fel tudja dolgozni a nép. „Az 1999-es időszakról épp  most írok, ám a mostaniról még nem tudnék verset írni. Ilyenkor nem lehet koncentrálni másra, csak a mindennapi túlélésre. Ez nem a regényírások évada lesz.”

Anna a karantén első hetét érezte a legnehezebbnek, amikor egyik napról a másikra bezárt az iskola, a munkahelye, és hirtelen a négy fal között találta magát. Az első hét a pánik hete, a másodikban elárasztották a tanácsok és a tennivalók, utána jött a kifáradás. Meg kell találni azt a tevékenységet, ami feltölt, amivel egy kicsit kiszakadhatunk a jelenből, mondja, egy könnyedebb könyv, film... Kilépni a jelenből és egy pozitív, szuggesztív, módosult, hipnotikus tudatállapotba kerülve feltöltődni – nem a jelent, az aktuális történéseket monitorozni. „Kell egy kis menekvés ahhoz, hogy újra szembe tudjunk nézni a mindennapokkal.

Van, akinek kapóra jött, hogy végre felborultak a normalitás határai, van, aki kihívásként éli meg ezt a helyzetet, és sokunkat lebénít.

Rugalmasságunk sokban függ az ellenálló-képességünktől, az ún. reziliencia-szinttől. Sokszor egy emlékbetörés is elég lehet ahhoz, hogy padlóra kerüljünk. Az események feldolgozása, a gyász és a poszttraumás stressz után viszont a növekedés időszaka következik, amikor módosul az értékrendszerünk, és sok szempontból másként tudjuk majd értékelni az életünket.”

Korunk karizmaigénye szinte tapintható. Olyasmit várunk és remélünk, olyan emberek társaságát és vezetését keressük, amit és akiket nem tudunk pontosan meghatározni. A szakértő bloggerek általában Max Weberig nyúlnak vissza, hogy a karizma fogalmát értelmezzék, mások a Wikiszótárból tájékozódnak, amikor azt mondják, a karizmatikusság a személyes tehetség megmutatkozása és hatása. Ritkább, hogy teológiai magyarázatot keresnének. Hogy arra utalnának, a karizma a Szentlélek ajándéka a szolgálat teljesítéséhez, Istentől kapott, kegyelmi ajándék. Nem „adottság”, mert tudjuk, kitől kapjuk. És nemcsak képesség, hanem inkább viselkedés, tett, hatás: magatartás.

Mostanában gyakran kérdeznek a karizmatikus előadóról-vezetőről: milyen vagy milyennek kell lennie? Hogy tanítható-e a karizmatikus kommunikáció és miként? Igen, ismerjük a karizmatikus előadás és a karizmatikus vezetés „fogásait”. Mesterséges intelligenciával is mérték már, miként beszélnek a karizmatikus személyiségek: történeteket mondanak, szóképeket használnak, sok szembeállítást alkalmaznak, egyszerűen és érthetően fogalmaznak, magabiztosak. Valójában mindez tehát tanulható. De legutóbb, az egyik rendezvényen, amelyen erről folyt a pódiumbeszélgetés, egy fiatal egyetemista felvetette: a karizmatikus előadásban szerinte a figyelem, a másokra való figyelem a legfontosabb. Egyetértően elcsöndesedtünk mindannyian.

Ezzel a kérdéssel tért vissza közénk a karizma igazi jelentése, az ajándékozás.

A karizmatikus előadót szeretjük harciasnak és birtoklónak látni – vagyis összekeverjük korunk sikerideáljával, az erőszakos üzletemberrel. Aki jellemzően férfi.

Ha ma megkérdezzük ismerőseinket, hogy mondjanak karizmatikus előadót, szinte kizárólag férfiakat fogunk hallani. Hiszen a karizmát a közélethez és a nyilvánossághoz is kötjük, szinte tudattalanul, ott pedig többségében férfiak szólnak. Valamiért úgy érezzük, hogy ilyesmit nem a „saját köreinkben” kell keresnünk. És a figyelem elfelejtése mellett, ezzel tévedünk a legnagyobbat.

Nemrég megkérdezték tőlem, kit tartok a legkarizmatikusabb előadónak? Egy pillanatig sem kellett gondolkodnom. Hiszen olyan régóta ismerem és figyelem őt. Annyiféle helyzetben hallgatott meg és adott iránymutatást. Oly sokszor teremtett világot a sötétségből, ahol tapogatóztam. Annyiszor emelt fel és ölelt át a szavaival.

Azt válaszoltam, amit, úgy hiszem, sokunk felelne, ha nem tévednénk abban, ki is az igazán karizmatikus.

Azt mondtam: Az édesanyámat.

Anyák napja jön. Soha nem késő a felismerés.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Egyik megrendítő cikkünk volt 2018-ban az a riport, amely Sáriról és őt ápoló szüleiről szólt. Sári egy tragikus baleset miatt tizenhat éves kora óta éber kómában fekszik. Kovács Bea fotográfus egy színházi előadás előtt, egy ismerőse révén ismerkedett meg Sári édesapjával. Azonnal feltámadt benne a vágy, hogy ha lehet, szeretne képeket készíteni a család küzdelmes mindennapjairól. Így született meg az Éber kóma című fotóriport, amely a MÚOSZ szerint az idei legjobb emberközpontú pályázati anyag lett. Interjúnkból kiderül, hogy a fotósorozatot nemcsak elkészíteni volt lelkileg megterhelő, hanem az érte járó elismeréseket sem lehet egyértelmű örömmel fogadni.

 

– Tudott beszélni azóta a családdal, akikről a díjnyertes fotók készültek?

– Igen, folyamatosan átküldöm nekik a megjelent cikkeket. Amikor februárban kiderült, hogy a kategóriában első helyezett lettem, bennem kettős érzés kavargott. Egy adag rossz érzés vegyült az örömömbe, hiszen végül is ezeknek az embereknek a tragédiája által jutottam hozzá ehhez a dicsőséghez.

Nem voltam benne biztos, hogy így szabad-e boldognak lennem a díjtól.

Persze Márti, az anyuka is gratulált a díjhoz, de belőle is kiszakadt, hogy inkább azt kívánná, bárcsak ne kellett volna ezeket a képeket elkészítenem.

– Kozmetikus mesterből lett fotós a negyvenes éveiben. Igazi példája annak, hogy sosincs késő elmenekülni a kiégéstől, új szakmát tanulni, és sikeressé is lehet válni benne. Mikor és miért kezdett el a fotózással is foglalkozni?

– 2012-ben már 21 éve dolgoztam kozmetikusként, amit ezen a pályán lehetett, elértem: kozmetikus mester címet szereztem, megkaptam az ipartestület Ezüst koszorús kitüntetését, szakoktató lettem, sőt, még egy világverseny zsűrijében is képviselhettem Magyarországot.

Egy idő után mégis azt éreztem, hogy valami nincs rendben ezzel az életformával, hogy reggeltől estig be vagyok zárva egy szobába, és szépülni vágyó nők váltakoznak a kezeim között.

Úgy éreztem, ez nem ad elég impulzust. 2012-ben végül a kiégés elől elmenekülve döntöttem: hetente csak három napot fogok a kozmetikában dolgozni, ez a mai napig így megy. Ahogy megérett bennem ez az elhatározás, biztos nem véletlenül, éppen a kezem ügyébe került egy fotós tanfolyam hirdetése. Addig csak nyaralásokon készítettem fényképeket mobillal vagy automata géppel, gondoltam, nem árt, ha egy kis tudatosságot viszek a fotózásomba. Mivel eléggé maximalista vagyok és sok megerősítést is kaptam, egymás után végeztem el a fotós képzéseket, megszereztem az alkalmazott fotográfusi OKJ-s bizonyítványt, majd tavaly beiratkoztam a Magyar Újságíró Szövetség fotóriporteri képzésére is. Jól érzem magam, mert a fotózás megadja azt a teret és szabadságot, amit előtte nagyon hiányoltam a szakmámban. Soha nem a kész képeimmel bíbelődés okozza a legnagyobb örömöt nekem, hanem az villanyoz fel, ami addig történik, amíg az expo gombot lenyomom, ahogy benne vagyok ezekben a történetekben. Ez ad nekem igazi töltést.

– A fotózásnak sok változata van, miért éppen a riport műfaja áll legközelebb önhöz?

– Eleinte főként a saját magam által sminkelt hölgyeket fotóztam műteremben, de azt éreztem, ez sem igazán én vagyok. Sopronyi Gyula fotográfus workshopjain, illetve a drégelypalánki Fotófalu dokumentarista kurzusán, amit Bácsi Róbert László fotográfus vezetett, nagyon megtetszett a dokumentarista irányzat. Ők vezettek be a fotós történetmesélés világába. Alapvetően nehezen nyíló ember vagyok, így eleinte csak teleobjektívet használva, azaz jó távolról fotóztam az embereket. Sopronyi Gyula egyik nap kezembe nyomott egy fix 28-as objektívet, kiküldött a Városligetbe, hogy így készítsek egy sorozatot a ligetvédőkről. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a többiek már vadul fotóznak, de én nem tudtam elképzelni, hogyan „emeljem bele” egy ismeretlen ember arcába a fényképezőgépemet, mivel az adott objektívvel nagyon közelről lehet csak fotózni.

Hamar rájöttem, hogy vagy veszem a bátorságot, és legrosszabb esetben elzavarnak, vagy egy képet sem tudok felmutatni.

Öt perc sem telt bele, és azon vettem észre magam, hogy ott kávézgatok idegen emberekkel a sátruk előtt. Jó pedagógia volt, mert megtanultam, hogy az emberek nem feltétlenül harapnak, és ahhoz, amit én meg szeretnék a világból mutatni, jó közel kell menni.

– Nehéz elképzelni, hogy valaha gondja volt a közelséggel, hiszen a nyertes képei elkészítésénél egy család részévé kellett válnia. Ennyi együtt töltött idő alatt jelen volt számos intim élethelyzetben is. Milyen nehéz kezelni lelkileg ezeket a drámai helyzeteket, sorsokat?

– Nem jöttem rá eddig, hogy melyik is az én taktikám: befogadom és feldolgozom, amit látok, vagy képes vagyok fotósként kicsit kívülálló maradni.

Szerintem sokat segít, hogy korábban tanultam mediációt is, coachingot is, mert mindkettőnél alapvetés, hogy nem vonódhatunk be egy-egy esetbe, rendkívül tárgyilagosan, tényszerűen kell elfogadnunk a másik problémáját.

Az általam megörökített, sokszor valóban torokszorítóan nehéz élethelyzetekben úgy tudok leginkább segíteni, ha észnél vagyok és a munkára koncentrálok, higgadt maradok és elfogadó. Egyszerűen én nem tehetem meg, hogy összeomoljak, mert nem irányíthatom magamra a figyelmet.

– A díj kapcsán készült riportfilmben említette, hogy amikor Sárit fotózta, szerencsére éppen önismereti terápiára járt, mert ott legalább ki tudta beszélni magából a nehezebb pillanatokat. Fontos a fotózáshoz is, hogy az ember rendben legyen magával? 

– Abszolút! Azáltal, hogy már nem magammal vagy az időről időre előjövő sérelmeimmel vagyok elfoglalva, hanem kiegyensúlyozott vagyok, van energiám és tudok másokra figyelni. A dokumentarista fotózásban akkor tudsz valakiről jó képeket készíteni, ha be tudod fogadni a mélységet: meglátod, hogyan élnek, észreveszed az apró jeleket, milyen a fotóidon szereplő emberek közössége és egymáshoz való viszonya. Véleményem szerint jobb képek születnek, ha a fotós ezeket az információkat felismeri. Gondolkoztam már sokat rajta, hogy miért csak nemrég kezdtem el a fotózással foglalkozni, és arra jutottam, hogy a személyiségemben most jutottam el arra a pontra, hogy türelemmel, teljes odaadással és nyitottsággal tudok másokra figyelni.

Ha anya vagy, több esélyed van közelebb jutni magadhoz, mert a gyerekek néha kíméletlenül, marékkal tépik le rólad a héjakat. Nem életkor kérdése.

A kétnapos, aki nem akar rájönni, hogyan kellene táplálkoznia az anyja kisebesedett mellbimbóiból, és ezzel a kétségbeesésbe hajszol. Az öthetes, akinek fáj a hasa, és nem tudja elmondani neked, hogy mitől, mert ő maga sem tudja (meg beszélni sem tud). A féléves, akin kiütések lesznek, aki ugatva köhög, aki nem úgy fejlődik, aki túl kevés kiló. A hároméves, aki magára rántja, beleesik, beledugja, kihúzza, összetöri. Az ötéves, akinek nyoma vész a tömegben, aki megtanítja tüzet rakni a többieket az óvodában, aki nem szeret téged, mert nem a rózsaszín masnit kapta reggel a hajába, hanem a fehéret. A kisiskolás, aki hazaszökik, aki elveszti, aki nem akarja, aki máshogy akarja, akinek nem elég, akinek nem elég jó. A kiskamasz, aki szerint hülye vagy, minden anyukánál hülyébb, nagyon ciki, ultragáz. A középiskolás, aki jobban tudja, jobban érti, akinek több kell, akinek ötletei vannak, aki máshogy szeretné. Aki keresi a határaidat, aztán megsértődik, ha megtalálja. Akinek muszáj kipróbálni, aki röhög az egészen, aki veszélyes játékot űz, akinek megszakad a szíve, aki elfordul magától, akinek jobban fáj, mint neked. A felnőtt, aki máshogy, máshol, másvalakivel szeretné folytatni. Aki hátat fordít, aki csak akkor jön, ha baj van, aki akkor se jön, aki már nem hozzád fordul a bajával.

Hámlik a sok hagymahéj, bokáig, térdig, derékig járunk benne. Hullik cserepekre, szilánkokra, rögökre, morzsálódik, porlik, pereg.

Önképünk hamis rétegeit senki nem bontja le rólunk gyorsabban és határozottabban, mint a saját gyerekeink.

Senki nem okoz annyi fájdalmat, de annyi örömet sem, mint ők. Tanulhatunk bármennyit, bölccsé csak a saját gyerekeink tesznek bennünket, és csak akkor, ha hagyjuk. Ha hagyjuk, hogy bontogassák rólunk az álarcokat, a rosszul kitűzött célokat, megfelelni vágyásokat. Ha észrevesszük, hogy ők aztán igazán csak a szívünkhöz keresik az utat a héjazaton keresztül, néha óvatosan, sok szeretettel, néha türelmetlenül, fájdalmasan. És ha hagyjuk ezt nekik.

Mert hát kinek a szívét is ostromolják, amikor velünk vannak itt összezárva lassan hét hete? Barátok és barátnők, kortárs közösség, nagyszülők, unokatestvérek, tanárok, edzők, csoporttársak nélkül. Minket tesz próbára a dühük, amikor nem elég széles a szélessáv, nem működik a wifi és lefagy a Microsoft Teams. Amikor kedvük lenne a gépbe rúgni, belénk rúgnak.

Amikor elfogy az életkedvük, a miénkből pótolják.

És a legjobb, amit tehetünk, ha arra hajtunk, hogy ezek a hetek ne olyan emlékként maradjanak meg bennük, hogy milyen rémes volt a családdal összezárva lenni. Hogy legyenek jó emlékeik ebből az időszakból. Hogy megértettük, szerettük, feltöltöttük, megetettük, ruháztuk, szeretgettük őket. Akkor is, ha ez kiszolgálás és kiszolgáltatottság. Ha ez áldozatokkal jár. Ha elfáradunk tőle. Valid választás emellett dönteni.

Ötven nap összezártság a személyiségfejlődésünkben is nyomot hagy.

Beleadjuk magunkat a család életébe, anyaként, feleségként, háziasszonyként, dolgozó nőként, idősebb testvérként, legnagyobb gyerekként, felelősséggel, nem megúszva a munkát, a fájdalmat, a feladatot. És ha beleadjuk magunkat, elfáradunk.

Elfáradtunk. Szeressetek minket így is!

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Három emberre főzök, akik közül kettő növésben lévő kamaszfiú. Több mint fél éve, még jóval a karantén előtt már fellázadtak az iskolai menza ellen, rendelni pedig drága lett volna, így aztán tavaly október óta minden napra főzök. Általában megtervezem előre a heti menüt, és annak megfelelően hetente egyszer bevásárolok. Azokat az alapanyagokat, amiket nem rögtön használok fel, előkészítve lefagyasztom (pl. a húst felkockázva, vagy előre befűszerezve).

Egyszerre 2-3 napra előre főzök, délutánonként, munka után, és amiből lehet, két napra elegendő adagot készítek. Például egy nagy adag csirkepaprikással és egy adag sült hússal három napra meg tudom oldani az étkezésünket, csak egy-egy köretet kell gyorsan összedobni. A karantén óta kicsit lazítottam az előre főzést illetően, mivel úgyis itthon vagyunk, a spontán ötletek és egy 10-30 perces étel elkészítése pont belefér az ebédidőbe.

Vasárnap: húsleves gazdagon és levesben főtt hús fokhagymamártással és krumplipürével.

Egyszerűen elkészíthető étel, de mindig nagy sikere van.

Hétfő: gyros sült krumplival és görög salátával.

Ezúttal rendeltük, de otthon is nagyon gyorsan el lehet készíteni. A gyros fűszert elkeverem 2-3 evőkanál olajjal, beleforgatom a csíkokra vágott húst, hagyom benne nagyjából 10 percet állni, utána hirtelen kisütöm. Ha valamelyik gyerek is segít kevergetni, akkor összedobom a görög salátát vagy a tzatzikit, amíg pácolódik, majd sül a hús, a krumpli pedig magától elkészül a sütőben. (Ha nincs segítségünk, akkor jó tudni, hogy a görög saláta gyorsabban készül, mint a tzatziki, az uborkareszelés nagyon időigényes.)

Kedd: brokkolis-tejfölös tarja, zöldfűszeres kuszkusz.

Keddenként 11-től mindig megbeszélésünk van, ezért már reggel megfőztem a fagyasztóból kivett brokkolit, és a megbeszélés kezdete előtt odatettem sülni fóliával letakart tepsiben a húst. Mire végeztünk, meg is sült, már csak rá kellett tenni a brokkolit, tejfölt, reszelt sajtot, és összesütni 10 perc alatt. Ennyi idő alatt pont elkészül a kuszkusz is, ami a legyorsabb és legegyszerűbb köret.

Szerda: Paella tenger gyümölcseivel.

Paellat körülbelül 10 évvel ezelőtt főztem egyszer, de a fiúk nagyon szeretik a tengeri herkentyűket, és amikor találtam fagyasztott árunál kifejezetten paellába valót, bevillant, hogy van ám nekem itthon egy ilyen receptem. Nem is sokkal bonyolultabb, mint a rizses hús, így nem lógott ki a fél órás ételek sorából. Viszont nagy sikert aratott.

Csütörtök: Csirkemell tejszínes-fokhagymás spenóttal és puliszkával.

Ez teljes mértékben saját ötlet. Anyukám kertjéből kaptam egy adag spenótot, előre felaprítva és megfőzve. Főzeléknek kevés lett volna hármunknak, ezért összekevertem egy kis fokhagymával és tejszínnel, rásimítottam a csirkemellre, és sütőben megsütöttem. Párhuzamosan készítettem a paellával, így másnap már csak a puliszkát kellett gyorsan megfőzni hozzá.

Péntek: Lazacos-krémsajtos tészta

Egy barátnőm receptje, az elfoglalt anyukák legjobb barátja, mivel 10 perc alatt elkészíthető.  

Szombat: Csirkepaprikás teljes kiőrlésű tésztával

Vacsoraötlet:

Vacsorára nagyon ritkán szoktam külön főzni, vagy hideget eszünk, vagy hideget egy kicsit megbolondítva, azaz különböző gyors salátákat. Ehhez mindig van itthon zacskós saláta alap, azt egészítjük ki zöldségfélével (paradicsom, kaliforniai paprika, uborka, retek, olajbogyó) és fehérjével (kockázott vagy reszelt sajt, grillsajt, főtt tojás, sonka, maradék sült csirkemell – attól függ, mi van éppen itthon), és dobjuk fel valamilyen kefíres vagy tejfölös öntettel.

1976 augusztusában néhány napra vendégül láttak a Vas megyei rokonok. Apám vitt el kettőnket; én nyolcéves voltam, nővérem néggyel idősebb. Nagykanizsán szálltunk át a szombathelyi vicinálisra. Orrunkat facsarta a gőzmozdony kéményéből hömpölygő fehér füst. Két vagonból állt a háború előttről ott maradt nyitott peronú szerelvény. Apám szokott akkurátus, tanáros módján egész úton azt ismételgette: „Pácsony után Vasvár.” A kanizsai menetrendi tájékoztató szerint ugyanis akkor kellett leszállnunk, ha elhagytuk Pácsonyt. S valóban, ahogy kipöfögtünk a furcsa nevű településről, felcihelődtünk. Apám újra és újra elmondta (talán még dalolta is) a tudatomba égett mondattöredéket: „Pácsony után Vasvár...”

A vonat megállt, leszálltunk roppant elégedetten, hogy ilyen simán megérkeztünk. Én felpillantottam az állomásépületre, és megkérdeztem: „Miért van az kiírva, hogy Oszkó?”

Apám tévedhetetlensége akkoriban még axiómának számított, ez tehát biztosan Vasvár. De vajon miért szerepel ezen a házon az a teljesen értelmetlen szó, hogy Oszkó?

Apám sem érti, miért írták a vasvári vasútállomásra, hogy Oszkó, ezért – míg mögöttünk kedélyesen elpöfög a szerelvény – beszél a bakterrel, aki megerősíti ébredező gyanúját. Ez a kihalt állomás Oszkó, Vasvár a következő lenne, ha rajta maradtunk volna a vonaton. Újabbat várni reménytelen a rekkenő forróságtól remegő levegőjű kicsi faluban. De amikor kiderül, hogy a végcélunk voltaképpen Alsóújlak, a helyi vasutas azt javasolja, vágjunk neki gyalog, a kertek alatt még közelebb is van ide, mint Vasvárhoz.

Egy telefon az irodai tekerős készülékről Vasvárra, hogy az elénk jött rokonokat megnyugtassuk, s nekivágunk az útnak. A Google-térképen szűk öt kilométeres távot valószínűleg másfél-két óra alatt tehettük meg; irgalmatlanul hosszú menetelésre emlékszem.

Utánanéztem a MÁV honlapján, vajon el tudnék-e jutni ma is Oszkóra. „Ismeretlen állomásnév.” Néhány rákeresés után kiderül, 1976. október 26-án szűnt meg a vonatközlekedés Oszkóra, egy kanyar levágása miatt. Vajon ezért nem volt bent a menetrendben? De akkor miért ment arra a vonat? Készen volt már ugyan az új pálya, de néhány járatot a régire engedtek? Vagy még a régit használták, de a menetrendből már kivették a megszűnő állomást?

Hiába ingott meg az évtizedek alatt az apai mindenhatóságba vetett hitem, azért biztosan jól látta, hogy Pácsony után rögtön Vasvár következett.

Találok fényképet az oszkói vasútállomásról is, síneknek már híre-hamva sincs, az épület körül fák, zöld táj. Mivel azóta sem jártam ott, az emlékeimben úgy marad, amint volt: alulról nézek föl a felnőttekre (apámat közben húsz centivel túlnőttem), pöfög mögöttem a gőzös, a bakter tiszteleg, és közülünk ő az egyetlen, aki tudja, hogy három hónap múlva itt már nem jár vonat. Soha többé.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Tudom, hálás lehetek, amiért együtt van a család. Mindenkit biztonságban tudhatok, itthonról dolgozunk, sokat lehetünk együtt, közösen étkezünk, főzünk, végezzük a házimunkát. De úgy szeretnék olykor mással is személyes kapcsolatot! Nem csak pikszeles képernyőn látni arcjátékát egy virtuális torzónak. Gesztusokra és testbeszédre vágyom. Ha bemegyek ügyelni, sosem érzékelt örömmel köszöntöm rég nem látott kolléganőimet, legszívesebben megölelném őket. Persze, nem, dehogy, szigorúan tartjuk a 2 métert! Ne haragudjatok, drága családtagok, nincs nálatok fontosabb az életemben, ám ennek megtapasztalásához nem árt néha egy kis távolság.

Bosszantóan mohónak érzem magam! Itt a kert, bármikor kiléphetek a napfényre. Tudom, mennyivel rosszabb helyzetben vannak mások, és bűntudatom van a tömblakásban élő, kisgyermekes anyukák miatt. Én meg itt szomorkodom a kényszerűen lemondott májusi hosszúhétvége miatt? Ha a lefoglalt nyaralásra gondolok, könnyek szöknek a szemembe. Annyira várjuk minden évben ezt a hetet! Most veszélybe került. Még annak sem tudok szívből örülni, hogy az utazások csökkenése kifejezetten környezetvédő hatású.

Komolyan, nekem semmi sem elég!

Pironkodom, amikor haszontalannak érzem magam, mert jóval kevesebb a munkám. Micsoda szégyen azért szomorkodni, mert nincs annyi kliensem, mint korábban! Elnézést kérek, amiért hiányoztok, ti szorongók és depressziósok, miközben annyit dolgoztunk a gyógyulásotok érdekében! Komolyan örülök, ha jól vagytok, de nélkületek semmi értelme a szakértelmemnek.

Igazán nem szeretnék panaszkodni, de lecsökkent a keresetem is. Igen, vannak, akik elvesztették az állásukat, vissza kellett adniuk a vállalkozásukat, és mélységesen együttérzek velük emiatt. Sajnálom, amiért magamért aggódom, pedig megvagyunk, csak egy kicsit jobban kell spórolni, na!

Tényleg egy elvetemült alak vagyok, siratom itt magam, miközben mások a családtagjaikat gyászolják. Bocsássátok meg nekem, ti, akik a beteg szeretteitekért aggódtok!

Ne haragudjatok rám, de félek, sírnom kell majd, ha a sok apró veszteségre gondolok, ami az utóbbi hónapban ért. Szörnyen kínos, de nem tudom figyelembe venni pszichológus énem tanácsait arról, miként is lehetnék jobban ebben a krízisben. Egyáltalán nem relaxálok, eszem ágában sincs jógázni, és a mindfulness gyakorlatokat is hanyagolom.

Tudjátok mit? Amikor ilyenekkel traktállak benneteket, simán vágjátok az arcomba, hová küldenétek a legszívesebben! De még jobb, ha csak annyit mondotok: figyelj, menj, és sírd ki magad nyugodtan!

Drága Apukám!

Az idei apák napján egy régi emlék nyílt ki a szívemben. Hosszú ideje hordoztam, mégsem kopott meg. Olyan szép és szívmelengető, ugyanakkor annyira fáj, és szégyenkezem is miatta. Döbbenetes, hogy értem még erre is képes voltál. És az Ég tudja, még mi mindenre…

Emlékszel, kamaszként mennyire álomvilágban éltem? De Te sosem törted le a szárnyam. Bíztál bennem, és tudtad, hogy semmi sem fölösleges, mindennek megvan az értelme. A kis mozaikdarabkák egyszer összeállnak. Ugye fentről is ugyanígy látszik? Túlálmodtam magam, és csak tágítottam a világot, hogy minden vágyam beleférjen. De volt olyan is, ami nem sikerült. Például a Színművészeti. Sosem kérdezted, hogy jutott eszembe az a képtelenség, hogy a Színművészeti Egyetemre felvételizzek. Nem mondtad, hogy nem nekem való, meg nincs esélyem. Csupán ennyit fűztél hozzá: ha felvesznek, akkor ott a helyem.

18 évesen mindenben szabad és önálló akartam lenni, és te ebben sem korlátoztál. Úgy tűnt, anyuval elfogadtátok, hogy én ezen a napon egyedül utazom a felvételire, vonattal a debreceni kollégiumból a fővárosba.

Arra kevéssé emlékszem, mi történt odabent, a felvételin, csak hangulat- és érzésfoszlányok maradtak, meg néhány filmkocka. Gondolom, nem ez volt a lényeg. Sokkal inkább az odaút és a visszaút. Mintha nem is ugyanazokon az utcákon keresztül vezetett volna a kettő!

Hát ennyi volt – mardostam magam kilépve, és legszívesebben elsüllyedtem volna. Így vonszoltam magam az alkonyodó utcán, szinte kiégetten és reménytelenül.

Aztán egyszer csak éreztem, hogy valaki követ.

Nem néztem hátra, mert még ahhoz sem volt lelkierőm. Nem tett kíváncsivá, és félelmet sem keltett bennem, csak egyre biztosabban éreztem. Már mellettem lépked, velem egy ritmusban. Odasandítottam, vagy csak valamit a fülembe duruzsoltál, ki tudja. Egy biztos: világossá vált, hogy Te vagy az. Kicsit kizökkentettél az önsajnálatból. Nem értettem, hogy kerültél oda, de sokat nem tépelődtem ezen, mert pár perc múlva kezdett természetessé válni. Meg jól is esett, annak ellenére, hogy korábban határozottan tiltakoztam a kíséret ellen.

Sosem beszéltél fölöslegesen, még a lényegről is keveset.

A mai napig rejtély számomra, mit csináltál addig, amíg ki nem léptem a Színművészeti ajtaján. Talán ott álltál az utcán órákig és várakoztál. Megérezted, hogy szükségem lesz rád, és a megfelelő pillanatban szép csendesen mellém szegődtél, mint ahogy mindig is tetted. Nem kérdeztél sokat, mert nem akartad mélyíteni a bánatomat. Elfogadtad szárnyaszegett félválaszaimat. Jöttél velem, amerre mentem, és érdeklődtél, hogy éhes vagyok-e. Beültünk egy egyszerű vendéglőbe és megvacsoráztunk. A gulyásleves melegétől és biztonságot adó jelenlétedtől oldódni kezdett a szótlanságom és a keserűségem. Már némi mosolyt is ki tudtam préselni magamból, és csendes derűvel sétáltunk a szállásomra.

Egy évfolyamtársammal beszéltük meg – aki akkor a kollégiumban tartózkodott –, hogy náluk tölthetek egy éjszakát. Amikor megálltunk a bérház előtt, faggattalak, hogy van-e hol aludnod. Rögtön ráfeleltél, hogy igen, és többször megerősítetted. Így köszöntünk el egymástól, hogy másnap mindketten hazainduljunk: Te Egerbe, én Debrecenbe. Jóval később tudtam meg, hogy azt az éjszakát a Keleti pályaudvaron, egy üres vagonban töltötted. Hajnalban még sétáltál egyet a galambok között – mindig is korán kelő voltál –, megetetted őket a szendvicsed utolsó morzsáival, és hazavonatoztál.

Ez a néhány óra többet beszélt nekem, mint hosszú évek sora.

Pedig mindig ugyanazt éreztem: számodra a legfontosabb vagyok. Neked köszönhettem, hogy egy este leforgása alatt lélekben újra talpra álltam. Mint ahogy azt is, hogy mindig bíztál bennem, és bármi történt, büszke voltál rám. Ez az útravaló még ma is biztonságot ad.

Ha nem is a színpadon, de megtaláltam a helyem. Ebben is igazad volt: ahová felvesznek, ott a helyem. És néha még most is érzem, hogy csöndesen, váratlanul mellém szegődsz.