Történt ugyanis, hogy az említett influenszer posztolt magáról egy bikinis képet, amelyen egy vékony lánykatest látszott, természetesen mindenféle súlyfelesleg nélkül. A képhez mindössze ennyit írt: „Büszke vagyok a testemre két gyermek után.” A kommentelők siettek gratulálni és dicsérni az eredményt. Ámde az egyik bejegyzésben megszólalt az egyébként igen filigrán külsejű színésznő. Három pontban kritizálta az influenszert.

Szemére vetette, hogy egészségtelen testképet dicsőit egy olyan korban, amely amúgy is a kamaszlánytestet tekinti, tévesen és károsan, a női külső ideáljánák.

Rámutatott, hogy ez a test, két gyermek után csakis úgy érhető el, hogy komoly támogató háttere van az anyának a gyermeknevelésben – vagyis, meg tudja engedni magának, hogy két kisgyerekkel a testére koncentráljon, időben és anyagiakban egyaránt. Harmadrészt azt javasolta, hogy a büszkeség üzenete ne a testre, hanem valami valóban értékes, emberi eredményre vonatkozzon, ami sokkal inspirálóbb lehet a nők számára.

Amanda Seyfriednek aztán mentegetőznie kellett. Mert az ilyen kritikus mondatoknak is van már neve: a soványgyalázás. Nem szabadott volna megrónia valakit azon az alapon, hogy szülés után sovány és ezt értéknek tekinti.

Fél évvel később, idén januárban szólalt meg Schobert Norbert a saját közösségi felületén. Saját elmondása szerint a szülés utáni súlyfeleslegtől megválni nem tudó anyákat elítélő megszólalása PR‑bomba volt csupán, amelyet az elhízás elleni küzdelméhez használ, valójában azonban feltehetően csak őszinte volt. Az ő szakmai tudását tekintve ezt látom a legjobb indulatú megközelítésnek. Azt sürgette, hogy a nők szülés után nyerjék vissza „lánykori súlyukat”, mert ellenkező esetben nemcsak bőrük lesz ocsmány, gyermekeik félárvák, de még a léptük is döngeni fog. Sokan siettek – igen éles hangon – elítélni a megnyilvánulást. Schobert azóta sok provokatív bejegyzést tesz közzé, jelezve kritikusainak, hogy fenntartja véleményét, és tudja, hogy az elhízott nőknek fáj az igazság. A közvélemény pedig úgy könyvelte el, hogy kommunikációs bravúrja a kövérgyalázás tipikus esete volt.
Ha a két esetet egymás mellé rakjuk, akkor azonban kiderül, a fő probléma nem a testalkat, hanem az anyaság megítélésével van. Azzal, ahogy a nő az anyával szembeállítódik a sovány és változatlan test kultuszán keresztül.

Anyagyalázásról van szó, és arról a bizarr vizuális követelményről, hogy a felnőtt, változó, életet adó női test újra lányforma legyen. A változás elutasításáról, közvetve tehát a felnőttség, az öregedés vagy éppen az evés gyalázásáról. 

Az anyának lánytestet kívánó-mutató ízlés pedig nagyon veszélyes. Nemcsak gyanús, hanem pszichésen és testi vágyak tekintetében egészségtelen is. Ráadásul valójában megvalósíthatatlan hazugság. Jó kövér hazugság. De még ez is sovány vigasz.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Édesapád is kiváló versenyző volt, ezüstérmet szerzett Európa-bajnokságon. Egyértelmű volt, hogy te is az ökölvívást választod hivatásodnak?
– Pár évesen ismerkedtem meg a Budapest Sportcsarnokkal, halványan még emlékszem apu és a két bátyám meccseire, edzéseire. Mindig volt ott egy kislány vagy egy kisfiú, akivel játszhattam. Hétéves voltam, amikor a szüleim levittek életem első bokszedzésére a KSI-be (Központi Sport- és Ifjúsági Egyesület). Na, ott én sírva fakadtam, és kértem őket, hogy vigyenek inkább haza. De persze nem volt kecmec, otthagytak, én pedig megcsináltam az edzést, és mire a szüleim visszajöttek, annyira megtetszett a dolog, hogy azt mondtam, másnap is szeretnék jönni edzésre. Azóta folyamatosan a ringben vagyok, nem volt kérdés, hogy ökölvívó leszek-e.

– Előnyét vagy hátrányát érzed annak, hogy felmenőid sikeres és elismert versenyzői voltak a sportágnak?
– Előnyöm sose származott abból, hogy Bacskai Imre fia vagyok. Nem kivételeztek velem. Fiatal felnőttként inkább hátrányát éreztem a dolognak: édesapám sok embert győzött le pályafutása során, olyanokat is, akik később fontos pozícióba kerültek az ökölvívás berkeiben.

Néha úgy éreztem, mintha ezek az emberek rajtam akarnák „megbosszulni” az őket ért régi sérelmeket.

– Mi számodra a legnehezebb az ökölvívásban?
– Mint minden egyes mérlegeléssel járó sportágban, az ökölvívásban is a súlymegtartás és a versenysúly elérése az egyik legnagyobb kihívás. A másik, hogy én már sajnos abban a korszakban kezdtem bokszolni, amikor az igazán hozzáértő, magasan kvalifikált, jó pszichológiai érzékkel megáldott edző ritka, mint a fehér holló.

– Sportkarriered egyik legmeghatározóbb állomása a 2010-es moszkvai Európa-bajnokság, ahol első helyen végeztél.
– Akkor nagyon örültem a sikernek, de persze apu figyelmeztetett, hogy eztán jön csak a neheze: „A csúcsra mindenki fel tud érni, ha akar, de ott maradni csak kevesen tudnak.” És valóban így lett. Volt, hogy a későbbiekben nem tudtam olyan eredményeket elérni, amiket szerettem volna. Egyébként fiatalként könnyű berobbanni, mert mindenki azt akarja, hogy győzd le az ellenfeleket; de amikor te vagy a spiccen, azon kapod magad, hogy mindenki tőled akar megszabadulni. Volt egy-két olyan világversenyem, amelyen elvették tőlem a meccset, így az éremtől is megfosztottak, hogy egy konkrét példát említsek: a szófiai EB-n egyértelműen jobb voltam litván ellenfelemnél, valamilyen oknál fogva azonban mégis őt hozták ki győztesnek. A mérkőzésnek óriási tétje volt, hiszen aki azon nyer, már biztos érmes – az említetteknek „köszönhetően” én nem lettem az.

Amelyik sportágban emberek pontoznak, ott mindig volt és lesz is szubjektivitás.

– Akármennyire keménynek tűnsz kívül-belül, gondolom, mégiscsak megviselnek az igazságtalanságok – vagy ahogy te nevezed, a szubjektivitás.
– Igen, de az ember nem maradhat a padlón. Mindig szükség van új motivációkra és célokra, és szerencsés az, akit olyan közeg vesz körül, amelyik a mélypontokról el tudja mozdítani. Hálás vagyok, hogy a szüleim és a párom mindig ott voltak velem a nehéz pillanatokban.

– Két gyermek, a hatéves Mia és a négyéves Benett édesapja vagy. Amikor először megtudtad, hogy apa leszel, nem ijedtél meg?
– Dehogynem, nagyon! Nem terveztünk gyereket, fiatalnak éreztem magam ahhoz a nagy felelősséghez, amivel egy gyerek jár.

Amikor kiderült, hogy a párom áldott állapotban van, szó szerint rosszul lettem, ki kellett mennem a mosdóba. De hát szerettem a páromat, és nem volt kérdés, hogy megtartjuk-e a babát.

Mia és Benett születése óta nagyon élvezem az apaság minden percét!

– De nem ciki a tetovált, ökölvívó barátaidnak azt mondani, hogy „most nem érek rá, mert viszem a gyereket az oviba”?
– A család sose lehet ciki! Ráadásul az összes „rosszarcú” barátom idősebb nálam, ők is pontosan tudják, mit jelent apának lenni.

– Említetted, hogy a versenysúly elérése az egyik legnagyobb kihívás a számodra. Nem fáj a szíved, amikor a család palacsintát eszik, neked pedig csak hús jut rizzsel vagy édesburgonyával?
– Azért előfordul, hogy én is elcsábulok, nagyon édesszájú vagyok. Pontosan tudom, hogyan kellene táplálkoznom felkészülési időszakban, de sokszor lusta vagyok magamnak elkészíteni a menüt (a párom sokszor segített benne, de hát az ő ideje sem végtelen), és ilyenkor vagy többet eszem a kelleténél, vagy pedig nem a megfelelő ételt fogyasztom.  

– Nem zavar, hogy a te tested nem csupán eszköz a munkádban, hanem „termék” is?
– Minden sportágnál így van ez. Termékek vagyunk. El akarunk jutni valahogy az emberekhez, pénzt kell keresnünk, szponzorok, edzők, szövetségi kapitányok számítanak ránk. Ezt tudomásul kell venni.

– Ha a fiad egy nap eléd állna azzal, hogy hivatásos bokszoló szeretne lenni, mit mondanál? Lebeszélnéd vagy buzdítanád?
– Az a több mint 40 év, amit a családom eltöltött az ökölvívásban, szerintem bőven elég volt. Nyilván, ha Benett bunyózni szeretne, nem tilthatom meg neki, és támogatni fogom, de jobb szeretném, ha inkább más utat választana magának, hiszen nemcsak a szakma előnyeivel, de árnyoldalaival és hiányosságaival is tisztában vagyok. Nem biztos, hogy jó lesz neki, ha felteszi az életét a sportra.

Persze adhat számára csodálatos dolgokat, de talán jobban jár, ha tanul, mert úgy több ajtó nyílhat ki előtte.

– Egyébként a gyerekeid mit szólnak ahhoz, hogy az apukájuk bácsikat üt, és néha őt is megütik?
– A fiam egyelőre még nem jött ki egyetlen mérkőzésemre sem, a lányom, Mia viszont a vezérszurkolóm, imádja a meccshangulatot, ilyen szempontból mondhatni, hogy kicsit „fiús”. Ha valahol apróbb sérülést vagy horzsolást lát rajtam, rögtön jön puszilgatni – ezzel próbál gyógyítgatni, ami iszonyú jóleső érzés, és nagyon sokat jelent nekem. Egyébként Benett is tud kemény és vagány lenni, főleg, ha a nővére védelmére kell kelni.

– A „fiússágról” jut eszembe: valahol olvastam egy, a nemi szerepek változásáról szóló cikket, amelynek szerzője félig viccesen azt állította, hogy manapság a férfiak a legjobb nők, és a nők a legjobb férfiak. Mit szólsz ehhez?
– Valóban nagyon kifordult magából a világ. A nemi szerepek felcserélődtek: sok nő ijesztően férfias tulajdonságokkal rendelkezik, a férfiak egy része pedig elpuhul. Nekem ez nagyon nem tetszik. Talán sokaknál kiverem a biztosítékot azzal, ha azt mondom, hogy én szeretem a klasszikus felállást: a férfi dolgozzon, tartsa el a családját, a nő pedig szeresse a gyerekeket, és teremtse meg az otthoni békét és harmóniát. Ha el akar menni dolgozni, vagy férfias karokat akar magának az edzőteremben, hát tegye, de én ettől függetlenül a klasszikus felállás híve vagyok.

– Szerinted mitől férfi egy férfi?

– Ha anyagi és lelki biztonságot, valamint nyugalmat tud teremteni a családjának a párjával karöltve.

Ha a gyerekei és a felesége fel tudnak rá nézni, s ha nem csak ígérget, hanem tettekkel bizonyít, és lehet rá számítani. Nem mondom, hogy én hibátlan férfi vagyok, de azért nagyon törekszem a hibáim kijavítására.

– A sikereid ellenére is megmaradtál közvetlen, szerény, szerethető embernek. Direkt vigyázol, hogy ne szállj el?
– Sosem jó, ha az ember elszáll magától. Ha én lennék a világ legjobb bokszolója, de egy lekezelő és rideg ember lennék a mindennapokban, az mindenkiből indulatokat és ellenérzést váltana ki. Én a közvetlenségben hiszek. Az egyik legjobb barátomnak van egy kocsmája, ahova gyakran benézek. Ott mindenkihez odamegyek kezet fogni – nem nézem, ki honnan jött, nem teszek különbséget ember és ember között. Sok embert el lehet érni szeretettel és közvetlenséggel. És ha már a Jóisten adott nekem tehetséget és fizikumot, azért egyrészt hálásnak kell lennem, másrészt pedig meg kell maradnom önmagamnak.

– Újabban edzéseket is tartasz hobbistáknak Dunakeszin és a Lurdy Házban. Valóságos kis közösség alakult ki, az emberek szeretnek hozzád járni.
– Inkább úgy a korrekt, ha azt mondom, együtt edzem velük. Az egész úgy indult, hogy pár haverom megkért, tanítsam meg nekik az alapokat. Aztán valahogy beindult a dolog, egyre többen jöttek, nekem meg nem volt szívem elküldeni az embereket. Ebben vagyok hiteles, és a jövőmet is ebben látom.

– Lehetséges, hogy búcsút intesz a versenyzéseknek?
– A járvány idején át kellett értékelnem az életem. Ha idén lesz legalább egy vagy két meccs, annak örülnék, hiszen akkor a szponzorok is újra visszajönnének.

Ha nem lesznek meccsek, akkor a jövő évtől abbahagyom a versenyzést, és edzéseket fogok tartani gyerekeknek és felnőtteknek, kortól és nemtől függetlenül.

A cél nem a versenyfelkészítés lesz, hanem hogy mindenki kellemesen elfáradjon, megmozgassa magát, esetleg megszabaduljon a felesleges kilóktól. Ez a sport – de igaz ez a legtöbb sportra – állóképességet, önbizalmat és erőt ad, tetőtől talpig átmozgat. Ha az élet úgy hozza, akkor szeretném minél több emberhez eljuttatni az ökölvívás szépségeit.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt! 

 

Ha nem lenne stressz, akkor alkalmazkodás, adaptáció sem lenne. Evolúciós értelemben véve a megfelelő mértékű stressz a fejlődés beindítója és szükséges eszköze. Alapvető szükségletünk viszont a stabilitásra és biztonságra törekvés, amely sok esetben arra ösztönöz minket, hogy ne mozduljunk, és minden maradjon a régi, vagyis alakuljon ki egy homeosztatikus egyensúly. Életciklusaink és fejlődéstörténetünk során azonban ez nem segítené az alkalmazkodást, így a rendszer szinten tartása csak bizonyos mértékig lehetséges – utána szintet kell lépni. Amikor váltunk, nő a bizonytalanság, stresszt élünk át. A testünkben, a stressz hatására lezajló változások ennek az új szintnek az elérését hivatottak segíteni. 

Harcolj vagy menekülj!

Amikor akut stresszt érzékelünk, a szervezetünk hormonálisan is felkészül a „harcolj vagy menekülj!” reakcióra. A stresszválaszban és érzelemregulációban az agyi struktúrák közül a limbikus rendszernek jut elsődleges szerep. Ez egy ősi rendszer, ám aktivációját egy sürgető határidő vagy egy krízishelyzet fennállása éppúgy kiváltja, mint a korábbi, valódi túlélésért folytatott harc, míg ha ezekben az esetekben nem is arról van szó, hogy az életünk forog kockán. A limbikus rendszer szoros együttműködésben áll a hipotalamusszal, amely számos vegetatív idegrendszeri szabályozási folyamatban vesz részt, mint például a légzés vagy a szívritmus és vérnyomás szabályozása. 

Amikor stresszt, vagyis valamilyen fenyegetést érzékelünk, a limbikus rendszerben található amygdala jelet küld a hipotalamuszba, amely ingerületátvivő anyagokon keresztül szimpatikus idegrendszeri aktivitást okoz. Az adrenalin szintje megemelkedik, amely a pulzus­szám megemelkedését, és ezáltal a cselekvéshez szükséges hatékonyabb vérellátást biztosítja, mozgósítja az energiaraktárakat, és felkészíti izmainkat is a megküzdésre. A veszély elhárultával az adrenalin szintje csökken.

Problémát az okoz, ha tartós, vagy ismételt magas stressz­hatásnak vagyunk kitéve, ami a modern kor szinte elkerülhetetlen velejárója. Ilyenkor fennmarad a hiperéber állapot, amelyet a szervezet a gyakran stresszhormonként emlegetett kortizol hormon megemelkedett szinten tartásával ér el, folyamatos készenlétben tartva a testünket.

Tartósan megemelkedett kortizolszint mellett a megküzdés utáni megnyugvás állapota nem tud elérkezni. Ezt megsegítendő, fontos, hogy olyan feszültségoldó és érzelemszabályozási módszereket sajátítsunk el, amelyek képesek ezt előidézni.

Folyamatos készenlétben

Tartósan fennálló stressz esetén ugyanis ez a folyamatos készenléti állapot, a megemelkedett kortizolszint gátolja például a melatonin termelődést, amelynek elsődleges szerepe van az elalvásban és a jobb alvásminőségben. A pihentető alvás hiánya hangulati problémákhoz és szorongásos zavarokhoz vezethet. Az aggasztó gondolatok, vagy a bizonytalanság érzése megemelkedett arousalszintet eredményeznek, és megnehezítik a relaxált állapot elérését, fizikai szinten pedig például az izmok ellazítását. Ezért nehéz elaludni, vagy felébredés után visszaaludni, másnap pedig a kimerültség hatására az érzelmi érzékenység fokozódik, könnyebben lép fel túlterhelődés, ami újabb stresszhatásként ér.

Ha jobban megértjük, mi zajlik le ilyenkor a testünkben, beavatkozási pontokat találunk és stratégiákat alakíthatunk ki a hatékony megküzdés érdekében. A mindfulness tréningekre, a mérsékelt intenzitású fizikai aktivitásra, a relax­ációra vagy meditációra vonatkozó ajánlások többek között ezt hivatottak elősegíteni.

A sikeres megküzdéshez kortizolra van szükség. Túl sok és tartós stressz esetén azonban a kortizolválasz felborul: túl sok, vagy éppen túl kevés lesz, vagy elmarad a napi ingadozása. Ha túl alacsony a kortizol szintje, az bizonytalanságérzéshez vezet, erőtlenné tesz. Normál esetben reggel, ébredésnél megemelkedik a kortizolszint, és a nap végére csökken, elalvásnál pedig a melatonin kerül túlsúlyba. A kortizol kapcsolatban áll az immunrendszerrel is, amikor a kortizoltermelődés felborul, a szervezet gyulladásos folyamatai megszaporodhatnak. Az akut stresszel ellentétben, amely fokozza az immunaktivitást, a tartós és túl magas stressz az immunfunkciók elnyomását eredményezi. Az immunrendszert több oldalról is meg tudjuk támogatni; a kiegyensúlyozott és változatos étrend, amely megfelelő arányban tartalmaz vitaminokat és mikro­tápanyagokat, valamint a stresszkezelés és feszültségoldás egyéni módjainak megtalálása azt segíti, hogy testi és mentális szinten egyaránt megtámogathassuk az immunfunkciókat, vagyis elérhetjük a pszichoszomatikus egyensúlyt és regenerációt. 

Amikor tartósan magas stresszhez kell a szervezetünknek alkalmazkodnia, ez az állapot a stressz kiterjedtsége miatt nem teszi lehetővé a kortizolszint éjszakára történő visszaesését. Ez a tartós állapot végül az energiaraktárak kimerüléséhez vezet, és kiégést eredményezhet.

A kiégés – vagy burnout – nem más tehát, mint a kortizol­működés összeomlása. Ha ezt látjuk, akkor ahelyett, hogy az akaraterő vagy motiváció hiánya miatt ostoroznánk magunkat, a megoldás felé terelgethetjük a fókuszt, vagyis arra, hogy mire van szükségünk fizikai és érzelmi szinten.

Hogy állítsuk helyre a stresszrendszerünket?

A stresszrendszer működésének újabb megközelítéseiben megjelenik a transzgenerációs szemlélet is. A szülői hatások, az érintés vagy épp annak hiánya kihat a stresszt szabályozó folyamatainkra. Az elhanyagolás, a fizikai stimulusok elégtelensége csecsemőkorban a kortizolreceptorok megváltozott működését okozza, amely a későbbiekben elmaradó kortizolhatást eredményez, vagyis a szorongásos állapotok felerősödéséhez, és a negatív, traumatikus élmények élénk emlékezeti tárolásához vezethet. 

Segíthet, ha a képességeinknek megfelelő kihívásokat találunk, és az is, ha önmagunkra nem mint a stressz vagy a körülmények passzív elszenvedőjére tekintünk, hanem kompetensnek, a kihívásra késznek, a szükséges erőforrásokkal rendelkezőnek érezzük magunkat.

Csíkszentmihályi flow elmélete arról szól, hogy akkor érezzük jól magunkat, ha a kihívás összhangban áll megküzdési potenciálunkkal. Ehhez egyrészt szükség van arra, hogy képesek legyünk elfogadni saját határainkat, másrészt képesek legyünk bízni a sikeres helytállásban, ahogy abban is, hogy a stressz egyben kihívás is lehet, amely fejlődési lehetőséget tartogat. A társas támogatás is védőfaktorként van jelen a stresszel szemben. Nem véletlen, hogy egy barátokkal töltött este oly sokunk életében tölt be fontos szerepet. Akár már egy nyugodt, biztonságot adó légkörben eltöltött étkezés is hozzájárulhat ahhoz, hogy jobb színben lássuk magunkat és a világot. A stresszrendszer megfelelő működésének helyreállításában segíthet a korai lefekvés és a bennünket érő fények szabályozása, a mérsékelt intenzitású rendszeres fizikai aktivitás, a zene, az éneklés vagy meditáció, a masszázs és a biztonságot adó társas kapcsolatok fenntartása.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Mindig törekedtem arra, hogy jól tanuljak, hogy kihozzam magamból a maximumot. Hittem, hogy a kemény munka előbb vagy utóbb meghozza a gyümölcsét. A gimnáziumban nagyjából minden tárgyból jeles voltam, szabadidőmben különórákra jártam, s amikor 18 éves lettem, nem volt kérdés, hogy felsőoktatási intézményben tanulok-e tovább. Egyetemistaként munkát vállaltam pékségben és ruhaboltban, hogy legyen némi zsebpénzem, aztán megszereztem életem első diplomáját. Én, Sári lettem a család büszkesége. Pár évvel később jött a második, majd túl a harmincon a harmadik diploma, mert úgy éreztem, hogy még mindig vannak olyan szakterületek, amelyekbe ha belekóstolhatnék, megelégedéssel töltene el. Két középfokú nyelvvizsgám van, most készülök egy harmadik nyelvből vizsgát tenni. Dolgozom, mint mindenki más, ha pedig időm engedi, sportolok, előszeretettel kirándulok, beülök egy jó kis mozifilmre, vagy ellátogatok valamelyik hazai múzeum időszaki kiállítására. Egyedül.

S hogy miért egyedül?

Amióta túlléptem a harmincat, sokkal megfontoltabban keresek párt. Nem dőlök be a szép szavaknak, amelyek mögött nincs tett. A „rövidtávfutókat” egyből kiszúrom – az átmeneti kaland nem az én műfajom.

A helyzetemet nehezíti, hogy diplomás vagyok. Mert bizony nagyon úgy tűnik, hogy hátrány, ha okos az ember. Legalábbis én azt tapasztalom, hogy megijednek tőlem.

Természetesen nem akarok általánosítani, és nem gondolom, hogy minden férfinak hasonló a hozzáállása. Sőt, aláírom, hogy a párválasztást az is nehezíti, hogy manapság a legtöbb nő egyszerre vár a férfitől romantikus magatartást és egyenjogúságot; elvárja, hogy erős, domináns, ugyanakkor érzékeny és nyílt legyen. Nem csoda, ha a férfi megzavarodik! De az is lehet, hogy csak én vagyok különösen peches. Bárhogy is legyen, nagyon elszomorít, hogy nincs tartós párkapcsolatom. Vajon bennem van a hiba? Vajon én rakom túl magasra a mércét? Túl válogatós lennék? Be kellene érnem a szerető szereppel? Játszmáznom kellene? – esténként többnyire ezek a kérdések kergetik egymást a fejemben.

Egyébként két éve vagyok kényszerszingli.

Leszögezném, hogy nem, nem ücsörgök macskával és Nutellás üveggel az ölemben, és nem kergetem magam önsajnálatba romantikus zenékkel. Nem vagyok sodródó alkat, nem várom, hogy berepüljön hozzám fehér paripán, vagy tudom is én, elektromos meghajtású rolleren a jóképű herceg. Természetesen vannak randevúim. Továbbra is keresem a társam, nem adtam fel. De néhány találkozás után kifullad valamennyi, már ha egyáltalán sor kerül pár találkozásra, és nem csak az online térben szédítenek. Élőben kevés új férfival ismerkedek meg, abból a kevésből pedig nincs igazán esélyem olyat találni, akivel a kapcsolat is működhet.

A számomra szimpatikus párjelöltek már mind foglaltak, melegek, vagy családot alapítottak, aki pedig facér maradt (vagy elvált), nem kívánja elkötelezni magát, nem szeretne gyermeket vállalni.

Próbálkoztam már barátokon keresztül ismerkedni: a barátnőm rengeteget áradozott Péterről (nevezzük így). Azt mondta, pont nekem való lenne, és hogy remek páros lehetnénk. Elmentem hát Péterrel randizni. Röpke óra alatt kiderült, hogy Péter nem velem, sokkal inkább az alkohollal szeretne közelebbről megismerkedni. Bizalmába is avatott három vodkát, egy nagy korsó sört és némi whiskyt. Artikulációja olyan mértékben eltorzult, hogy végül feladtam a szájról olvasást, és csüggedten hazakullogtam.

Volt, hogy hirtelen ötlettől vezérelve felkerekedtem és elmentem egy popkoncertre, ahol beszédbe elegyedtem egy kedves, megnyerő külsejű korombeli férfivel. Kiderült, hogy a közgázon végzett, remek a humora, és nagyon hasonló az érdeklődési körünk. Épp a Lehel térnél jártunk, amikor megkérdezte, hogy hol végeztem, milyen szakon, én pedig mind a három diplomámról említést tettem. Nem dicsekedtem, csak gyorsan felsoroltam őket. „Az szép!” – mondta olyan hangsúllyal, mint aki épp akkor tudta meg, hogy a kutyája haldoklik. Az Arany János utcánál elköszönt tőlem, mondván, neki sürgősen és azonnal be kell ugrania még egy haverjához. Klaffogtam haza ismét egyedül a sötétben, közben pedig teljes erővel átkoztam magam, amiért nem hazudtam azt, hogy műkörmös vagy virágkötő vagyok. Életem tortájának habja kétségkívül az volt, amikor kéthónapnyi együttjárás után a páromnak eszébe jutott, hogy házas, és hogy felesége épp a második gyermeküket várja.

Válogatós vagy igényes?

Még mielőtt válogatósnak címkéznének, hozzá kell tegyem: nincsenek extrém elvárásaim.

Nem hinném, hogy irreális vágy lenne egy olyan társról álmodozni, aki biztos benne, hogy én kellek neki, aki nem fél kompromisszumokat kötni és hosszú távú kapcsolatban gondolkodni.

Egy férfi kollégám nemrég azt mondta, hogy – akárcsak külföldön – hazánkban is felnőtt egy olyan nemzedék, amelyik már másképpen viszonyul a kapcsolatokhoz és a házassághoz; elvétve megjelentek olyan csoportosulások, amelyeknek a tagjai nyíltan vállalják: bőven elég az otthonról élvezhető virtuális tér és online pornó, s vannak, akiknek egyszerűen túl sok macerával jár a részvétel a párkapcsolatokban. Na, ez se sokat segít rajtam!

Akárcsak a szülői nyomás, amit minden vasárnap megkapok ebéd közben a szülői háznál édesanyámtól: „Nem akarlak piszkálni, de hogy gondolod a jövőd? Egyedül akarsz megöregedni? Talán félsz a férfiaktól? Kaptam Icától egy pszichológus-elérhetőséget, hívd fel! Tudod, múltkor már azt hazudtam a fodrásznak, hogy babát vársz. A másodikat. Igen, ezt mondtam, na és? Örülj, hogy nem azt, hogy leszbikus vagy! Jó, jó, nem akarlak piszkálni, tényleg, de hát nem vezet ez így sehova, Sára! Meglásd, ha pár évet vársz még, már nem fogsz senkinek kelleni!”

„Tényleg nem látod, hogy ez itt a való világ, nem pedig a Szex és New York?!”

Ismerkedni, de hol?

„Sok diplomás, harmincas nő panaszkodik arra, hogy nehéz megtalálni azokat a helyeket, csatornákat, ahol ismerkedhetnének, pedig számos közösségi oldalon hirdetett esemény (többek között kirándulás, klubdélután, gasztronómiai workshop) kínálkozik, hogy érdeklődési körüknek és végzettségüknek megfelelő új embereket ismerjenek meg. Nem beszélve az értelmiségieket célzó társkereső ügynökségek, internetes oldalak és applikációk tárházáról, ahol ráadásul már az sem kérdés, hogy a regisztrálók komoly szándékkal szeretnének-e ismerkedni, vagy sem” – mondja Mayer Máté pszichológus, párterapeuta.

Mit vethetnek be a diplomás, harmincas egyedülálló nők?

A szakértő szerint elsősorban a női csábítás praktikáit. „Sokszor tapasztalom, hogy a vonzó külső, illetve a csábító viselkedés, például egy kedves mosoly vagy kacsintás megvetendő, alantas, már-már bűnös dolgoknak számít az észt és a belső értékeket középpontba állító nők körében. Vannak nők, akik kellő hangsúlyt fektetnek arra, hogy külsejük megfeleljen a mai trendeknek, mégis inkább elrejtik mindezt egy nőiséget kevéssé hangsúlyozó ruhadarab alá. (Nem kell persze mindent kitenni a kirakatba, de öltözködés terén is éljék meg, hogy nők, legyen velük önbizalmuk és pozitív énképük!) Látom azt is, hogy sok értelmiségi hölgy a környezetében lévő férfiak felé semmilyen érdeklődést nem mutat, például villamoson utazva inkább kifelé tekint az ablakon, vagy a telefonjába mélyed. Legyenek egy kicsit bátrabbak, nyitottabbak a hölgyek!”

Gábor: 37 évvel ezelőtt történt, de ma is tisztán emlékszem arra a fiatal, csapongó, gyönyörű, vöröses szőke nőre, aki felforgatta az egész világom. 1983 nyarán, a Sportkórházban ismertem meg őt. A lány, akivel akkoriban randevúztam, Zita barátnője volt, őt kísértem el, hogy meglátogassuk Zitát, aki egy súlyos térdműtét után lábadozott. Ott állt járókerettel a hideg, szürke folyosón, egyik lábával combig gipszben. Lenge kis alsóneműt és egy fehér pólót viselt – nem is tudott mást hordani –, és az egész lénye mosolygott. Jókedvűen, lendületesen „élt” a kórházban. Feltűnt, hogy milyen törékeny, kedves és természetesen szép, smink nélkül, kócosan is. Egyből megláttam benne azt a valamit, ami vonzott, amire napokkal később is emlékeztem… (mosolyog)

Zita: Nem gondoltam, hogy ebben az állapotomban bárkinek is megtetszhetek… Igaz a mondás, akkor találnak rád, amikor a legkevésbé számítasz rá! (nevet) Én ekkor még észre sem vettem Gábort, a barátnőmmel csevegtem.

Gábor: Öt évvel később, az egyetem elvégzése után, egy augusztusi napon véletlenül láttuk meg egymást Győrben, az utcán. Meglepődtem, és örültem a váratlan találkozásnak. Mindkettőnknek előző nap volt a születésnapja – egy napon születtünk, de nem egy évben –, és akkor elhatároztuk, hogy ezt a megünnepeljük együtt. Megbeszéltünk egy esti időpontot…

Zita: Ahol egy üveg tokaji aszú mellett késő estig beszélgettünk. Az egyik legszebb és legegyszerűbb este volt: csak mi, a bor, egy erkély és a szavak. Folyamatosan mosolyogtam és nevettem, annyira, hogy éreztem, fáradnak az arcizmaim. Innentől kezdve számomra nem volt kérdés, hogy mit és kit szeretnék.

Nekem ő a megtestesült Férfi. Az egyetlen, akiből érzem az erőt, a tartást. Mellette egyszerre tudok erős és gyenge nő lenni.

Erős, mert fel tudom vállalni, meg tudom mutatni neki a fájdalmam, és gyenge, mert kimondhatom és érezhetem, hogy szükségem van rá. Emlékszem, miközben beszélt hozzám, egy óvatlan pillanatban rajta felejtettem a szemem az erős, határozott kezén… Jó visszaemlékezni az estére, amikor tüzet fogott a szívünk. (mosolyog)

Gábor: A véletlen találkozás után egy évvel össze is költöztünk, majd ismét egy év múlva egy visszautasíthatatlan ajánlatot tettem neked. (nevet)

Zita: Amikor átbicikliztél egy szál rózsával Győrből Csornára? (nevet)

Gábor: Az a lánykérés előtt volt! De örülök, hogy így emlékszel rá… (nevet)

Zita: Nem vagyok egy romantikus, kézen fogva sétálós nő, az én szememben vagy együtt vagyunk, vagy nem. De azért azt meg kell hagyni, hogy a szerelmünk elején, amikor huszonévesen először vasaltam az ingedet, teljes áhítattal húzogattam jobbra-balra a vasalót. Álmodoztam rólad. Arról, hogy majd egész nap ezt az inget viseled, hogy milyen jóképű leszel benne, és néha bele is szagoltam az ingekbe, amiket hordtál… (nevet)

Nyolcadikos koromban leírtam egy dolgozatban, hogy milyen lesz az életem. Egyszerű vágyaim voltak: család, gyerekek, egy ház gondosan ápolgatott kis kerttel és egy férfi, akit szerethetek.

Ez a füzet ma is megvan, az éjjeliszekrényem fiókjában őrzöm. Ha kinyitom és elolvasom, amit írtam, mosolygok… Mert bár valóra váltak a kívánságaim, azt nem tudhattam, hogy milyen út, mennyi fájdalom, mennyi szakadék és kanyar vezet majd el hozzájuk.

Gábor: Őszintén felvállaljuk: mi nem akartunk addig összeházasodni, amíg nem tudtuk, lehet-e közös gyermekünk. Így a lánykérésnél Zita már állapotos volt az első magzatunkkal – akit nem sokkal később el is veszítettünk.

Zita: Nekem korábban több orvos is azt mondta, hogy nem lehet kisbabám a sok sport, baleset és egyéb egészségügyi problémám miatt. Én pedig nem szerettem volna, hogy Gábor miattam mondjon le a gyermekáldásról.

Gábor: 1990-ben mondtuk ki: „Egy életre hű leszek!” Gyűrűink az életünk során számunkra kedves emberektől kapott arany ékszereink ötvözete.

Nem féltünk az elköteleződéstől, mert mindkettőnk szülői példája azt mutatta: sikerülhet. Egyszer valaki megígértette velem:

„Soha ne kezdj úgy mondatot, hogy »Igen, de…!« Mert ilyen nincs. Ha ott van a de, akkor nincs igen.”

Éreztem, hogy köztünk nem léteznek feltételes módok. Meggyőződésem, hogy nem lehet már a kezdetektől kompromisszumokkal indulni. Ha már most arra gondolok, hogy jó, most ilyen, de később majd jobb lesz, ámítom önmagam. Miért hisszük, hogy később, amikor nehezebb lesz, majd jobban elbírjuk egymást? Szeretem Zitát, olyannak, amilyen. Fel tud bosszantani a nap bármely szakában, de a mélyét szeretem, a személyét, a lényét. Egy feltűnően szabad, konvenciók nélküli, meglepően nyitott és őszinte nőt ismertem meg benne, aki felnyitotta a szememet, szabadabbá tett. Imádta például a fekete színt, mindig szép, szűk ruhákban járt, amelyek kihangsúlyozták a karcsú alakját – mondhatni, sokszor volt kihívó a megjelenése, de mégis elegáns és stílusos maradt. És nagyon tudott nevetni…

Zita: Talán ez a nevetés azóta egy kicsit átalakult… (mosolyog) Mert a nyolcadikos füzetemben lévő vágyak ütközéssel csapódtak bele az életembe. Közös életünk első 32 hónapja telített volt tragédiákkal. Az első magzatunk elvesztésével kezdődött, majd öt hónappal később az édesanyám és a testvérem balesetet szenvedett az autópályán, az anyukám meghalt, a nővérem pedig sosem épült fel. Miközben épp belehalni készültem ebbe a fájdalomba, a feldolgozhatatlanba, már várandós voltam. Az első gyermekünk betegen született, 18 naposan életmentő szívműtétet végeztek rajta, majd 15 hónaposan a korrekciós szívműtét utáni agyembólia tette mozgásképtelenné.

Gábor: Akkoriban itthon még nem volt lehetőség arra a műtétre, amire a kisfiunknak szüksége lett volna. Londonba repültünk. Egy évvel később Zita a második kisfiunkat várta, amikor őt is egy majdnem végzetes autóbaleset érte, törésekkel, totálkáros autóval. Nem szeretnénk részletezni, hogy pontosan mi és hogyan történt… ezt is csak azért mondjuk el, hogy lásd, ezek után már nem tudott olyan esemény történni velünk, ami megtört vagy feladásra kényszeríthetett volna bennünket.

Kemény, kínzó és embertelen edzőtábor volt az, ahogy elindult a közös életünk, de mindez a miénk, a mi közös utunk, és mi elhatároztuk, hogy beteljesítjük. (mosolyog)

Zita: Egy ősi ír karácsonyi áldás néhány sora jut eszembe: „Nem füröszthet-e tisztává a könny, szíved nem nemesedhet-e a szenvedésben?” 

Gábor: Ahhoz, hogy mindebben helyt álljak, szeressek és jelen legyek, elengedhetetlen volt a hitem abban, hogy egy kapcsolat egybites. Vagy igen, vagy nem. Igen az együttlétre, annak minden nehézségével, kihívásával, örömével és taszításával együtt. A feltételnélküliség meghatározó a számomra. A hűség szerintem messze nem fedi le azt, amiről beszélünk, sőt akár félre is vezethet, mert nem lehet egyedüli erény.

Félre ne értsék, a hűség fontos, de messze nem elegendő az élethez, a boldogsághoz, ennél sokkal többre van szükség. Felelősségre, magadért és a másikért.

Komoly és nagyon bonyolult, összetett lelkek vagyunk mindannyian, akik a közös út során tanulnak meg szeretni, támogatni, áldozatot hozni, erősnek, bátornak lenni, értékrendet felépíteni és aszerint élni, együttműködést keresni, és sokakkal szemben beleállni egy döntésbe, ha az a meggyőződésed. Egy család esetében pedig mindez hatványozódik.

Zita: Mindezek között pedig nem szabad elvesznünk, kellenek a saját horgonyok, amelyek megtartanak, ami a többieket is megtartja. Embert próbáló, nehéz, és nincsenek receptek, titkos praktikák. Talán az egyetlen dolog, ami valójában megtart, az elköteleződés abban, hogy bármi is történik, meg- és végigcsinálom – de ehhez elengedhetetlenül fontos, hogy szeretni tudd a másikat, hogy jó tudj lenni hozzá. A hozzád való jóságban ott van a másik szeretete.

Ismert bibliai mondat: „Ne menjen le a nap a te haragoddal.” Én le tudok feküdni haraggal, de mire felkelek, nincs düh a szívemben. Nem tartogatom magamban a megbántottságot, a sérelmet, mert tudom, hogy ez valójában nem fontos.

Ő a fontos, az a valaki, akivel minden reggel két négyzetméternél kisebb helyen ébredek fel. (mosolyog)

Gábor: Zita leggyakoribb sérelme az, hogy amikor hazajövök a munkából, nem mesélek a napomról, a feladatokról, arról, hogy mi történt velem. Ez egy „kedvelt” konfliktusforrás volt nálunk. (nevet) A válaszom nagyon egyszerű: otthon leteszem a munkát. Lekerül az öltöny, a helyét átveszi a farmer, a könnyedség. Ilyenkor én inkább róluk szeretnék hallani, arról, hogy velük mi történt, hogy ők hogy vannak, nekik milyen volt a napjuk. Emiatt kialakult nálunk egy szokás…

Zita: Mindennap, legyen reggel vagy este, van egy bő fél óra, ami csak a miénk, amikor béke és nyugalom van a napban. Ezek rendszerint teázások, amikor minőségi teákat iszunk, vagy kávézások. Számomra nincs finomabb Gábor tejszínhabbal és vaníliafagyival készült kávéjánál, amit jó időben a teraszon fogyasztok el, és közben sokszor behunyom a szemem… Ilyenkor néhány percre átjár a pillanatnyi, tünékeny érzés: a boldogság. (mosolyog)

Gábor: Most a gyerekek eltávolodnak tőlünk, mert éppen ez a dolguk, hogy kirepüljenek, de annál szebb szülői dicséret nem kell, mint amikor azt mondja a harmadik gyermekünk, a lányunk: „De jó lenne egy hatalmas ház, egy nagy kerttel, ahol mind együtt vagyunk!” 

Zita: A gyerekeink mellett szükségünk volt intellektuális kihívásokra is, arra, hogy folyamatosan tanuljunk. Én a pedagógia és a pszichológia területein bővítettem ismereteimet, hogy jobban tudjam segíteni a fiunkat. Ötvenéves korom óta pedig mások gyerekeivel is foglalkozom és fejlesztem őket – akik közül az egyik a minap azt mondta: „Amióta hozzád járok, nem félek megmutatni, amit nem tudok.” Jó érzés volt ezt hallani. Eszembe juttatta, hogy milyen jó, ha megmutathatom azt is, ami nem sikerül, ha felvállalhatom a fájdalmam, a saját tökéletlenségem.

Tudod, én hajlamosabb vagyok a depresszióra, egyszerűen ilyen alkat vagyok. Gábor pedig épp ellenkezőleg, mindig viccel és megnevettet, de nekem nem ezért kell ő, nem azért, hogy felemeljen, hanem… ezt nagyon nehéz megfogalmazni… talán ha kiteríteném ide eléd, amit idebenn érzek… ha lehetne érzésekből olvasni, akkor tudnám szavakba foglalni. (meghatódik)

Mellette még az öregedést is megható szépségnek látom.

Gábor: Az idő, a mulandóság egy megváltoztathatatlan faktor. Múlását látom magunkon, gyermekeinken, a világ változásán. És ha majd teljesen elborítják arcunkat azok a vékony kis vonalak, akkor is ugyanaz a Zita néz vissza rám, mint akkor ott, a tokaji aszú mellett, huszonévesen, gyönyörűen.

Azt hiszem „rendes katolikus nevelés”-nek nevezik, azt, amiben részesültem. Negyedik gyerek vagyok, a családban már megvolt a bejáratott hittantanár, mise, pap és vasárnapi menetrend, mire én megérkeztem. A klasszikus, éhségtől szédelgős áldozási sorban araszolás, roppant hideg és kényelmetlen gyóntatószék, a még a nyári szünetben is kötelező reggeli rohanás és öregnéniszag maradt meg leginkább a gyermekéveim vallásos gyakorlatából. Az egyházi gimnázium további, e téren kötelező programjait rutinnal, és minden lelkesedés nélkül éltem meg, osztálytársaimmal közösen szundikálva a nulladik órás osztálymiséken. Az egyetem első évében egy ideig megmaradtam a megszokásnál, de ahogy múltak az évek, a szabadság és a felnőttség íze kezdte feloldani a régi kötelékeket. Az új közösség, az új feladatok és kihívások, az időm saját beosztása és a kitágult élettér segített elengedni mindazt a kínlódást, amit nekem a vallásosság jelentett. A fentihez hasonló beszélgetés az érettségit követő tíz évben többször is előfordult köztem és volt tanáraim között, de nekem nem hiányzott a régi megszokás.

Huszonnyolc éves korom körül, egy nagy szakítás utáni napokban a Lőrinc pap téren hazafelé sétáltam, amikor a szomorúság miatt rám jött a sírhatnék. A járókelők figyelő tekintete elől menekülve bementem az első nyitott kapun, amit találtam – a Jézus Szíve jezsuita templomba. A gyermekkoromból ismerős környezet megnyugtatott, és az egyik hátsó sorban, kibontott hajam rejtekében vártam, hogy a könnyek elapadjanak, és mehessek a dolgomra. Közben egyre több ember jött be a templomba, és egyszer csak elkezdődött a szentmise. Otthonos rutinnal követtem a szertartást, és úgy döntöttem, ha már itt vagyok, maradok – időm van, legalább megnyugszom.

A szentbeszéd egyszerű és döbbenetesen emberi volt, olyan, amilyet én még paptól addig nem hallottam. Csodálkoztam, hogy így is lehet. A következő meglepetés a perselyezés elmaradása volt, végtelenül jólesett, hogy nem csilingelt elvárásokkal teli tekintettel senki sem az arcomba a kosárral, és csak a templom kapujánál voltak gyűjtődobozok.

Meglepődtem – milyen hely ez? A mise ismert szövege, a fények, az illat, a hangulat, a pad és az emberek, az egész helyzet nagyon megnyugtatott.

Ez volt az a pillanat, amikor kíváncsi lettem. A mise után kicsit könnyedebb lélekkel sétáltam haza, és eldöntöttem, hogy a következő héten ismét eljövök. A fokozatosság és a jezsuita lelkiség elvezetett ahhoz, amiről ma már tudom, mi a neve: megtérés.

Az évek során a közösség tagja, és a lelkigyakorlatok visszatérő látogatója lettem, ma pedig már nem tudom elképzelni az életemet a reggeli meditációs ima nélkül. Isten a munkámat is elkezdte átjárni. Ugyanolyan finoman, gondoskodón és elfogadón érkezett meg a tanári asztalhoz, mint ahogy a lelkembe. Egyszerre két egyházi gimnáziumban is tanítottam, és a „kötelező” programokon önazonosan, hálával a szívemben tudtam jelen lenni. Az egyik iskola lelki vezetésének támogatásával a reggeli kötelező szöveges ima helyett az osztályokkal csendes és egyben pihentető relaxációs imát csináltunk minden alkalommal, Jézusnak ajánlva minden percet.

A diákok visszajelzései nagyon pozitívak voltak, és az ima utáni biológiaórák mindig sokkal könnyedebbek, „jelenlevősebbek” voltak, mint a napközbeni óráim más osztályokkal. A fogadóórákon a szülők többször is jelezték, hogy a gyerekük mennyire szereti így kezdeni a napot.

Isten a reggeli imán kívül is folyamatosan jelen van a tanári gyakorlatomban, amiért nagyon hálás vagyok. Csak ha a diákok kérdeznek, akkor mesélek a hitemről, az útról, amit végigjártam, és járok a mai napig. Néhány hete egy volt diákommal találkoztam az utcán, és érdeklődve kérdezgettem az egyetemről, az életéről. A vallás is szóba került. „Nem, sehova nem járok misére, tanárnő. Az az igazság, hogy nekem ebből a katolikusságnak nevezett izéből elegem volt. A vizsgaidőszakban úgysem érek rá, az év többi részében pedig az is idegesít, ha megszólal a harang.” – „Ó, értem. Van ilyen. Ne aggódj, majd visszahív.” – „Hát, kétlem…” – és őszinte érdeklődést tettetve próbálta elterelni a témát valami általános kérdéssel az alma materéről.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Idővel persze beleástam magam a témába, és rájöttem, hogy mennyire rossz a környezetnek a mértéktelen húsfogyasztás, és a tenyésztett állatokat mennyire borzasztó körülmények között tartják. Ez még inkább lökött abba az irányba, hogy minél kevesebb állati eredetű ételt fogyasszak. Eleinte nem tudtam, hogy milyen alternatívákkal lehet húsmentesen főzni, így általában krumplit ettem rizzsel és salátával, ami persze nem túl egészséges étrend hosszútávon, így elkezdtem kísérletezni és felkutatni olyan recepteket, amik izgalmasan hangzottak. Ma már ott tartok, hogy bármilyen húsos ételt át tudok úgy alakítani magamnak, hogy teljesen növényi alapanyagokból készüljenek. Legyen szó akár a karácsonyi töltött káposztáról vagy egy vasárnapi pizzáról.

Mostanában a kedvenc ételem a vegán mapo tofu, házi készítésű soba tésztával. Itt annyiból tértem el a tradicionális receptől, hogy darálthús helyett szójagranulátumot használtam. Ezt a módszert alkalmazom amúgy a töltött káposztánál is, és mivel a szója felveszi minden hozzávaló ízét, így senki meg nem mondja, hogy nem darált pulyka van a tekercsben.

Nyári nagy kedvencem a pirított fokhagymás-paradicsomos leves, friss bazsalikommal. Ezt úgy készítem, hogy sütőben megpirítom a félbevágott paradicsomokat és sok fokhagymát, utána pedig leturmixolom az egészet. Felöntöm zöldséglevessel, fűszerezem, és kész is. Tökéletesen illik hozzá például a pirított házi készítésű kenyér is.

Sokat kísérletezem a süteményekkel is, hogy melyikből lehet kihagyni a tojást. Ami tökéletesen működik tojás nélkül is (és ki is próbáltam), az a pogácsa, az almáspite, a mézeskalács vagy a bejgji. (Ezeknél a recepteknél például a receptben szereplő tojás helyett 1 evőkanál olajat teszek a tésztába.) És persze minden vegán kedvence, a banánkenyér. Ezt karantén alatt minden héten megsütöttem, és tökéletes reggelinek bizonyult. Ha megspékeljük darált zabbal és lenmaggal, akkor még táplálóbb is lesz.

Összeségében nyolc év vegán lét után állítom, hogy szerintem bármit lehet helyettesíteni növényi alapú hozzávalóval, de ez nem azt jelenti, hogy kell is. Ha valaki szereti a húst, akkor egyen húst! Én azt szoktam mondani, hogy heti egy húsmentes napba senki sem hal bele, és már ez a kis változtatás is sokat jelent a környezetnek.

Benoit Mandelbrot 1924-ben, Varsóban született egy litván eredetű zsidó családban. Apja ruha-nagykereskedő volt, anyja pedig fogorvos. Hamar érzékelték a politikai környezetben leselkedő halálos veszélyeket, ezért 1936-ban Párizsba költöztek. Persze itt sem voltak sokáig biztonságban, menekülniük kellett, és csak néhány szerencsés véletlennek köszönhetően élték túl Dél-Franciaországban a második világháborút.

Benoit már kisgyerekként elképesztő érdeklődést mutatott a tudományok iránt; különösen a geometriai alakzatok, a térbeli látásmód gyakorlati alkalmazásai nyűgözték le. Mivel hányatott gyerekkora miatt a tanulmányai enyhén szólva is hézagosak voltak, minden iskolai dolgozat alkalmával kénytelen volt ezt a tehetségét felhasználni a problémák megoldására. Saját elmondása szerint soha senki nem kérte rajta számon sem az ábécét, sem a szorzótáblát, így aztán nem csoda, hogy nehézségei támadtak. Igaz, éppen ezek a nehézségek voltak azok, amelyek kiteljesítették benne a szokatlan képességet. Mindez jól jött neki az egyetemi felvételin is. A párizsi École Polytechnique, a világ egyik legjobb egyeteme, amelyet kinézett magának, egy egész hónapig tartó felvételi folyamat után veszi fel a diákokat.

A feladatot Mandelbrot kizárólag geometriai készségét felhasználva teljesítette, mert a formális matematikában képzetlen volt.

A háború után bekapcsolódott a francia matematikus közösség életébe, de rövid idő alatt bajba került – éppen a forradalmi tudományos szemlélete miatt. A matematikusok elitje hamar kiutálta, így Franciaországban sem volt tovább maradása. Amerikába utazott, ahol aztán meg is találta a helyét. Itt már semmi nem korlátozta azt a csapongó kreativitást, ami elfojthatatlanul kikívánkozott belőle. Olyan témákat kapcsolt össze, amiket addig senkinek nem jutott eszébe egy kalap alá venni. A szakma megdöbbenve próbálta tudomásul venni, hogy Mandelbrot összefüggéseket talál a Nílus éves áradásainak hosszú távú változásai, az elektronikus adatátvitelben felmerülő zaj, Nagy-Britannia partvonalának hossza, a hurrikánok, az erdőtüzek, földrengések előfordulási gyakorisága és az emberi test érhálózata között.

A konzervatív tudósok ugyan nem fogadták be, annál komolyabban vették viszont a matematika gyakorlati hasznait kiaknázó óriáscégek. Mandelbrotra lecsapott az IBM, ahol aztán élete végéig megbecsült és kiválóan fizetett kutatóként tevékenykedett.

Nemsokára az egész tudományos közösség számára kiderült, hogy ez a furcsa, tagbaszakadt, öntörvényű ember nem bolond, hanem zseni.

A látszólag egymástól távoli témák közötti összefüggést Mandelbrot azzal teremtette meg, hogy hajlandó volt felrúgni egy évezredes közmegegyezést a világ természetét illetően. Azt az ösztönös gondolatot, hogy a dolgoknak határa van, hogy az egyik tárgy vagy jelenség jól érzékelhetően elkülönül a másiktól, a világ többi részétől. Mandelbrot új világképében nincsenek éles határok, a világ dolgai szerinte „érdesek”, „ragyásak”, „szőrösek”. Nem lehet egyértelműen megmondani, hogy mi meddig tart, mi melyik kategóriába tartozik. Honnantól fogva vihar egy szél, és mikortól hurrikán, mennyire érdes vagy sima egy autógumi felülete, hol az emberi test pontos határa. Mindez csak attól függ, milyen pontossággal, milyen részletességgel, milyen közelről vizsgáljuk. Ahogy ő megfogalmazta, a hegyek nem kúpok, a felhők nem gömbök, a villámok nem egyenes vonalak.

Ráadásul az is kiderült számára, hogy nagyon sok természeti alakzat nagyon „hasonít önmagára”, ha különböző mérettartományokban szemléljük. A falevél alakja és szerkezete emlékeztet az egész fáéra, a levélen belül elágazó hajszálerezet pedig magára a levélre. A páfrány felépítése is ilyen, de ugyanígy ábrázolhatók a villámok vagy a tengerpartok is. Az alakjuk minden méretben ugyanolyan mintázatokat követ, más szóval skálafüggetlenek. Általában egy viszonylag egyszerű geometriai szabály ismételgetésével felépíthetők.

Ennek a jelenségnek a legbriliánsabb megjelenítése és egyben Benoit Mandelbrot népszerűségének forrása: a Mandelbrot-halmaz. Ez nem más, mint egy nem túl bonyolult függvény ábrázolása a koordinátarendszerben. Csakhogy az iskolában tanult függvényekkel ellentétben ez maga a végtelenség. Minél nagyobb részletességgel számítjuk ki a megjelenítendő pontokat, annál mélyebbre hatolhatunk a halmaz szürreális világában. Az interneten is fellelhető animációk jól megmutatják, amint egyre kisebb mérettartományba jutva újra és újra ugyanazok a hurkok, csigavonalak, burjánzó indák és tekervények jelennek meg a számpárok nyomán. Mandelbrot, aki a hatvanas-hetvenes évektől már hozzáfért az IBM egyre nagyobb teljesítményű számítógépeihez, maga is megdöbbenve tapasztalta, hogy a folyamatosan növekvő számítási teljesítményeknek köszönhetően micsoda megdöbbentő következményei vannak az általa létrehozott rendszernek.

Az ehhez hasonló, önmagukat minden méretsíkon ismétlő alakzatokat fraktálnak nevezte el, és mivel titokzatosak, látványosak is voltak, gyorsan elterjedt a hírük a világban.

A pragmatikus üzleti világ hamar rákapott mindezeknek a gyakorlati és pénzzé tehető hasznára. Az olajkutatók ennek az új tudományágnak a szellemében kezdték vizsgálni a folyadékok áramlását a talajban és a kőzetekben, az autógyártók a kerekek futófelületének tapadását, az elektrotechnika szakértői pedig az érintkezések mikroszkopikus viszonyait.

A tudományos világ mind anyagilag, mind tekintély dolgában csodálta Mandelbrot tevékenységét. Rengeteg elismerést és díjat kapott, konferenciákon vett részt, és a fraktálok kutatásának megkerülhetetlen figurájaként, ősapjaként tiszteli ma is a világ. Benoit Mandelbrot nyolcvanhat éves korában, 2010-ben halt meg. Végig büszke volt arra, hogy kapcsolatot teremtett különböző diszciplínák között. Ahogy életében gyakran mondogatta: „Azok a kevesek, akik önként vállalják a tudományban a nomád életet, nagyon sokkal járulnak hozzá a megállapodott tudományágak fejlődéséhez”.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>