Adományozni jó

Egy nemrégiben, 500 cég bevonásával készült felmérés szerint a megkérdezett vállalatok 45 százaléka adományozott pénzt a kutatást megelőző pár évben, és 62 százalék mondta, hogy valamilyen módon támogatott már civil szervezetet.

Az adományozás mögötti fő motiváció, a megkérdezettek több mint kétharmada (69 százalék) szerint, maga az érzés, hogy adományozni jó; és szintén körülbelül ennyien (68 százalék) mondták, hogy egyszerűen csak szeretnének segíteni azokon, akik rászorulnak.

Azt, hogy milyen szervezetet támogat szívesen egy cég, leginkább az befolyásolja, hogy az adott alapítvány vagy egyesület milyen területen működik (55 százaléknál számít), de fontos az is, hogy legyen személyes kötődés, ismeretség vagy érintettség az alapítvánnyal (39%). Legnépszerűbbek az egészségügy, a gyerekvédelem, a sport és a szociális ügyek/családsegítés területén dolgozó szervezetek.

Kiállni egy jó ügy mellett

A CSR (vállalati társadalmi felelősségvállalás) nem csupán jótékonykodás. Egyre gyakoribb, hogy például a cégek vezetői, munkatársai festik ki egy-egy kórházi osztály vagy iskola, óvoda helyiségeit, építenek (szakemberek közreműködésével) tornatermet, parkokat látássérültek, gyerekek számára, parkosítják munkahelyük környezetét, ismeretterjesztő tanfolyamokat tartanak, segítik a környezet- és az állatvédőket.

Egyre több hazai vállalat ismeri fel a társadalmi felelősségvállalás fontosságát és hasznosságát. A koronavírus-járvány miatt kialakult nehéz helyzet több nagyvállalatot is arra ösztönzött, hogy támogassa olyan segélyszervezetek munkáját, amelyek segítik a nehéz helyzetben levőket. A cégek ugyanis felismerték, hogy együtt, egymással összefogva sokkal hatékonyabban működik a segélyezés.

Kép

Az Ökumenikus Segélyszervezet Magyarország egyik legnagyobb, nemzetközileg is elismert karitatív szervezete, amelynek tevékenységéhez több hazai vállalat is csatlakozott, és erőiket, anyagi és emberi erőforrásaikat mozgósítva siettek a járvány miatt nehéz helyzetbe jutottak megsegítésére.

„Mint minden krízishelyzet, ez a válság is azokat a családokat érintette leginkább, akik eleve nehéz helyzetben voltak: akiknek nem álltak rendelkezésre tartalékaik, esetleg olyan alkalmi munkákból éltek, amelyek megszűntek – mondta Gáncs Kristóf, az Ökumenikus Segélyszervezet kommunikációs igazgatója. – A nehéz helyzetbe került emberek elsősorban a karitatív szervezetekhez fordulnak, tőlük várnak segítséget, ezért az Ökumenikus Segélyszervezetnél már nagyon hamar érzékeltük a járvány negatív következményeit. Az egyébként szokásoshoz képest naponta mintegy 150–200 kéréssel több érkezett be a járvány első időszakában olyan rászorulóktól, akik a koronavírus miatt kerültek nehéz vagy akár teljesen kilátástalan helyzetbe. Voltak, akik a járványhelyzet miatt elvesztett munkahelyről kieső fizetés, a bevétel híján megfogyatkozó élelmiszerkészlet, a fennálló vagy a járvány idején jelentkező egészségügyi problémáik miatt, s voltak, akik gyermekeik otthoni oktatásának biztosításához kértek segítséget.”

„Arra számítunk, hogy a negatív következmények nem érnek véget a veszélyhelyzet lezártával, annak hatásait még sokáig érezni fogjuk.”

„Ételt az éhezőknek, otthont az otthontalanoknak, esélyt az esélyteleneknek”

A koronavírus-járvány hatásai számos családot és gyermeket érintenek hátrányosan. A Szerencsejáték Zrt. ezen hatások enyhítésére különített el 50 millió forintot, amelyet az Ökumenikus Segélyszervezet gyermekfejlesztő foglalkozások, közösségi programok, nyári táborok és élelmiszeradományok formájában juttat el a rászorulóknak. A Segélyszervezet tevékenységének kiemelt célkitűzése a nehéz körülmények között élő gyermekek támogatása, fejlesztése és felzárkóztatása. E tevékenységet foglalja össze a szervezet ún. „Kapaszkodó programja”, amely a járványhelyzet alatt az online térben is segítette a gyermekek és családjaik digitális oktatással kapcsolatos nehézségeinek leküzdését, a bezártság okozta feszültségek enyhítését. A nyár folyamán pedig a családok újra-aktivizálásában is nagy szerepe van.

Kép

„A nemzeti lottótársaság eddig is kiemelt hangsúlyt fektetett a kiskorúak és családjaik védelmére. Nagy múltra tekint vissza együttműködésünk az Ökumenikus Segélyszervezettel a szerencsejáték-függőség megelőzésében és kezelésében, a sérülékeny csoportok védelmében.”

„A mostani felajánlással a koronavírus okozta hatások leküzdésében szeretnénk segíteni a nehéz sorsú gyermekeket és családjaikat, gondolva a nyári időszakra is”

– mondta el dr. Czepek Gábor, a Szerencsejáték Zrt. vezérigazgatója.

„Bár a járvány talán legnehezebb szakasza már mögöttünk van, annak gazdasági hatása sok családot érint hosszú távon. A Szerencsejáték Zrt. támogatása jelentős erőt ad nekünk, hogy még több rászoruló család és gyermek mellett lehessünk ott a következő nehéz hónapokban, kézzel fogható támogatással és programokkal egyaránt” – nyilatkozta Lehel László, az Ökumenikus Segélyszervezet elnök-igazgatója.

A Szerencsejáték Zrt. a felajánlott összeggel a segélyszervezet központjai által szervezett nyári napközis táborok anyagi forrásait is biztosítja, amelyeknek rendkívüli jelentősége lesz 2020 nyarán. Sok család számára okoz majd gondot gyermekeik napközbeni felügyelete a tavasszal kivett szabadságok vagy a szűkös anyagi keretek miatt. A Segélyszervezet az érvényben lévő járványügyi előírások betartása mellett, ellátással szervez majd foglalkozásokat és nyári táborokat a rászoruló gyermekeknek. Azokat a családokat pedig, akiknek a napi megélhetését veszélyezteti a járványhelyzet, élelmiszer- és higiéniás termékadományokkal segíti az Ökumenikus Segélyszervezet.

Támogatott tartalom.

– Honnan jött a KACs Műhely ötlete?

Elek Ágnes: 2014-ben találkoztunk Anikóval a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban, ahol akkor kezdtünk dolgozni. A munkán kívül sokat jártunk együtt kiállításokra, és mindig arról ötleteltünk, hogy milyen programokat találnánk ki ezekre ráfűzve. Műszaki területen dolgozunk, technikatörténettel kapcsolatos tárgyak vesznek minket körül, de mindkettőnket nagyon érdekel a képzőművészet.

Nagy Anikó: Számos körülmény azt ösztönözte, hogy fogjunk össze és hozzunk létre közösen valamit. 2015-ben adódott egy lehetőség, kapcsolódhattunk a VII. kerületi Klauzál téri családi naphoz. Ennek keretében hoztuk létre a KACs Műhelyt, kidolgoztuk a koncepciót, kitaláltuk a programokat, 2016-tól pedig teljes gőzzel belekezdtünk a munkába.

– A KACs Műhely honlapján is látható, hogy rendkívül széleskörű a program-palettátok. Tartotok például a különböző ünnepek köré szerveződő foglalkozásokat, de fenntarthatóság-témában, közlekedéssel és étkezéssel kapcsolatosakat is. Mik az elképzeléseitek?

Ágnes: Az alapkoncepciónk szerint galériákban szerettünk volna művészeti foglalkozásokat tartani, de ez aztán elkezdett bővülni. Közben a férjemmel babánk született, és vidékre költöztünk, ahol láttam, hogy korlátozottabbak a helyben elérhető lehetőségek a nagyobb településekhez képest.

Ezért úgy gondoltuk, hogy „utazó múzeumpedagógiát” hozunk létre, ahol nem a főváros, hanem a különböző kistelepülések, falvak kapnak főszerepet.

Már számos foglalkozást tartottunk szerte az országban, például Zsámbékon, Csabdin, Felcsúton, Ráckevén. Közben nagyon sok megrendelésünk érkezett Budapestről is.

Anikó: A programok egyébként a személyiségünkből adódóan is formálódtak. Kíváncsi természetűek vagyunk, ezért sokféle együttműködésben is részt veszünk. Ezek is alakították a programkínálatunkat.

– Mik a céljaitok?

Ágnes: Szeretnénk egy állandó műhelyt, egy központot is létrehozni, ahol nemcsak egy-egy alkalommal találkozhatnak velünk a gyerekek, hanem ott szeretnénk rendszeres csoportokat is kialakítani, hogy folyamatában is láthassuk az oda járók fejlődését.

Kép

Kép: KACs

Anikó: Az utazó múzeumpedagógia és az állandó műhely nem zárja ki egymást. A programokat zömében tavasztól őszig tartjuk, de a fennmaradó időszakot is szeretnénk kitölteni, ezért lenne jó egy olyan stabil, saját hely, ahol ezt az időszakot is kitölthetjük egy állandó programkínálattal. 

Ágnes: A pedagógiai céljainkkal együtt folyamatosan változnak a módszereink, ahogy mi is tanulunk, inspirálódunk. Szeretnénk minél több gyerekkel megszerettetni a művészetet és egyfajta látásmódot is átadni nekik.

Nem az a cél, hogy művészeket neveljünk, hanem hogy elsajátítsák a tervezői szemléletet, a vizuális látásmódot, illetve megtapasztalják a flow-élményt, és ezeket később az élet bármely területén tudják alkalmazni.

A művészet nyelvével szeretnénk fejleszteni a személyiségüket.

Anikó: Azok a területek, amelyek a honlapon találhatók, mind-mind részcélok. Szeretnénk, ha a gyerekek ezekből elsajátítanának egy kis szeletet.

– Évek óta múzeumpedagógusként dolgoztok. Hogy tapasztaljátok, nehéz kiszakítani a gyerekeket a virtuális világból? Le lehet őket foglalni az általatok kínált alkotó programokkal?

Anikó: Nem vetjük el a technika vívmányait, sok lehetőség rejlik bennük. De ha csak a csírája is megvan a gyerekekben az alkotásra, akkor egy pillanat alatt be tudjuk vonni őket a munkába.

Sokszor az az érzésünk, hogy a gyerekek szinte éheznek arra, hogy tapasztalhassanak, megfoghassanak különböző anyagokat, társaságban legyenek, beszélgessenek.

Ágnes: Az általunk választott téma a kulcs a gyerekekhez. Ha egy olyan területtel rukkolunk elő, ami része az ő kis világuknak, akkor szinte mindegy, hogy mivel dolgozunk. Meg kell értenünk a nyelvüket, és ha megismerjük, akkor megnyílik a kommunikációs csatorna hozzájuk. Persze az is fontos, hogy mi is mennyire vagyunk szenvedélyesek, hogyan tudjuk átadni, amit szeretnénk.

– Hogyan tudjátok megtalálni azt, ami igazán érdekli őket?

Ágnes: Sokat beszélgetünk velük a foglalkozások alatt, kíváncsiak vagyunk, figyeljük őket. Több korosztállyal is dolgozunk, megtudjuk, hogy ki milyen zenéket hallgat, milyen filmsorozatokat néz, mi az, ami érdekli őket. Azt veszem észre, hogy a mai gyerekek közül sokan sajnos kevés figyelmet kapnak, ezért erre van a leginkább szükségük.

Kép

Kép: Illés András

Anikó: Arra törekszünk, hogy a gyerekek a foglalkozásainkon minél többször megtapasztalják, megkapják ezt az értő figyelmet.

– Akkor ez sokkal komplexebb, mint egy művészeti foglalkozás. Hogyan kell elképzelni egy-egy alkalmat?

Ágnes: Először is kitalálunk egy témát, majd ezt a foglalkozáson körüljárjuk, sokat beszélgetünk a gyerekekkel, és ők a benyomásaik alapján létrehozzák az alkotásukat.

Fontos, hogy nem mi mondjuk meg, hogy mit készítsenek és milyen technikával. Nincsenek sablonok. A gyermek a saját személyiségéből, ízléséből, kreativitásából kiindulva hozza létre a művét. Megtervezi, majd együtt kitaláljuk, hogyan tudja a tervét megvalósítani.

Anikó: Ez nem kézműves foglalkozás, hiszen az leginkább az anyagról és a technikáról szól. A mi programjainkon a gyerekek a saját gondolataikat, fantáziájukat is beleszövik az alkotásaikba. Nagyon lényeges ugyanis, hogy az egyediségüket is megéljék.

– Mit tapasztaltok, akár már kis gyerekekben is el lehet ültetni egy-egy szemléletmód csíráját, például a fenntarthatóságét?

Ágnes: Erre személyes példám is van. A kisfiam pont akkor született, amikor a KACs Műhely, ezért nagyon pici kora óta részt vett rengeteg foglalkozásunkon. Ma pedig már sokszor ő hozza nekem oda a szemetet és kérdezi, hogy melyik kukába dobja, vagy például számos alkalommal előfordul, hogy tele van a zsebe dióhéjjal, kaviccsal vagy egyéb anyagokkal, és nem dobja ki, mert tudja, hogy ezeket később felhasználhatjuk valamire. Sokszor figyeli a felhőket az égen, nézi, hogy milyen alakjuk van – számomra ez egyértelmű jele annak, hogy ezt a hozzáállást a programjainkon sajátította el. Figyelemmel tudom kísérni, ahogy megtanul igazán látni, tervezni. De a programjainkon is vannak visszatérő gyerekek, akiken szintén észrevesszük a fejlődést.

Anikó: Mi egyébként azt közvetítjük, ami zsigerből jön. Például a fenntarthatóság számunkra nemcsak egy divatszó, mi tényleg így élünk. Saját kulacsból iszunk, az anyagaink tervezők textilhulladékaiból származnak, újrahasznosítunk. Ez a szemlélet bennünk is elemi szinten él, attól vagyunk hitelesek, hogy mind megjelenésünkben, viselkedésünkben, mind pedig a foglalkozások elemeiben (alapanyag-beszerzés, felhasználása, technikák stb.) ezt mutatjuk és képviseljük.

A történet

Történetünk kalandos utazásra invitál bennünket Szingapúrba, ahol nem csupán az ázsiai kultúrába pillanthatunk be, hanem az igazán vagyonos családok életét is közelebbről szemlélhetjük – persze, amolyan komikus, lezser, amerikai módon. Rachel átlagos New York‑i sikertörténet hőse: egyszülős családból szorgalmas munkával küzdötte fel magát, kiválóan érvényesül közgazdász egyetemi tanárként, és még egy saját játékelméletet is kifejlesztett. Már egy éve boldog jóképű és karizmatikus barátja, Nick oldalán, amikor a férfi meghívja őt a családjához Szingapúrba. 
A távol-keleti út ártatlan kiruccanásnak ígérkezik. Rachelnek fogalma sincs arról, hogy Nick nem egészen az, akinek addig mutatta magát, hanem történetesen az egyik leggazdagabb szingapúri család sarja, és egyben a legkelendőbb agglegény a környéken, akire minden jó családból származó lány vércseként csapna le, hogy ő lehessen a következő Mrs. Young. 

Kultúrák találkozása

Egy párkapcsolat formálódása kicsit hasonlít ahhoz, mint amikor két eltérő kultúrából érkező ember találkozik, akik különböző nyelvet beszélnek. A családok ugyanis teljesen más szokásokat, mintákat és küldetéseket adnak át a tagjaiknak, hiszen más történeteket mesélnek, másképp kommunikálnak, veszekednek és békülnek ki, különböző módon töltik el az idejüket, eltérő elvárásokat támasztanak, és változó, hogy milyen helyzetekben figyelnek oda vagy fordítják el a fejüket.

A párkapcsolatban mindig izgalmas kérdés, hogy miként lehet ezeket a különböző tapasztalatokat harmonikusan összehangolni. A szüleink felé érzett lojalitás, illetve az ismerős helyzetekben megélt biztonságérzet nagy szerepet játszik abban, hogy nehezen vetkőzzük le a kapott mintáinkat, még akkor is, ha azok már nem visznek előre vagy akadályozzák a boldogságunkat.
Minden pár megküzd ezzel a problémával, de Nick és Rachel életében fokozottan jelen van. Bár mindketten távol-keleti származásúak, de eltérő értékrend szerint nevelkedtek, és különböző küldetéseket kaptak a családjaiktól. 

Kép

Nick számára lehetetlen vállalkozásnak tűnik a szülei által pontosan eltervezett, stabil jövőképbe integrálni egyéni elképzeléseit. Nem egyszerű a helyzete, hiszen fontos számára Rachel, de a családja is, akik abban a szellemben nevelték őt, hogy viselkedésével és döntéseivel nemcsak önmagáról, hanem a családja életéről és jövőjéről is nyilatkozik. 
Rachelnek sincs könnyű dolga, mert hiába beszéli tökéletesen a kínai nyelvet, nyitott, szókimondó természete nagymértékben magán hordozza az amerikai kultúrát, amely köztudottan hisz a választás szabadságában és az általa elnyerhető boldog életben. Szingapúr és Nick családja, illetve baráti köre azonban egészen másfajta dzsungel, ahol nagyon is résen kell lennie, ha nem akarja, hogy sarokba szorítsák. Anyósjelöltje határozott, kemény, egyenes jellem, aki egyáltalán nem híve a köntörfalazásnak és kifejezi ellenszenvét Rachel felé, szabatosan, pontosan adagolt nyugalommal. Rachel nem támaszkodhat a saját sémáira, mert ez a társadalom teljesen más irányelvek és szabályok szerint működik, mint amihez ő odahaza hozzászokott. Egyre nehezebb feladat eldönteni, ki ellenség és ki barát. Ráadásul Nick sem készítette fel a rá váró megpróbáltatásokra. Evidensnek vette, hogy ázsiai gyökerei lévén Rachel könnyen beilleszkedik majd a keleti miliőbe, és nem vette figyelembe, mennyit nyom a latban az amerikai kultúra, gondolkodásmód és környezet.

Ahogy egyre inkább kezdi átlátni a kétféle világ közötti különbségeket, Rachelben felmerül a kérdés: mi a valódi szeretet és boldogság titka? Kettejük önzése lenne, ha a férfi hátat fordítana a családjának?

Lehetséges a teljes kirekesztettség talajára alapozni a boldogságukat? Adósaivá válunk a szüleinknek azért az életért, amit felépítettek nekünk? Vajon valódi szabadságot jelent a döntés lehetősége?

A döntés szabadsága

A nyugati kultúrában élők úgy vélik, hogy a választás lehetőséget ad arra, hogy aktívan formáljuk a sorsunkat, és megmutassuk, hogy milyen emberek vagyunk, amihez az is szükséges, hogy tisztában legyünk az egyéni preferenciáikkal és attitűdjeinkkel. A kelet-ázsiai kulturális területen élő emberek egészen másképp gondolkoznak az énről, és a társas kapcsolatokra, a kölcsönös függőségre, a csoportteljesítményre, az összetartozás-tudatra, valamint a csoportszolidaritásra helyezik a hangsúlyt. Számukra az emberi boldogság nem a választás szabadságában, hanem a harmónia megteremtésében, a társas kapcsolatokban való részvételben és a társadalmi elvárásoknak való megfelelésben rejlik. Amennyiben kudarcot vallanak, az elviselhetetlenül súlyos szégyenérzettel társul. 

Kép

Sheena Iyengar és Mark Lipper kutatásukban egyértelműen rámutattak a fenti különbségekre, továbbá cáfolták azt az elképzelést is, hogy az egyéni választás szabadsága és a siker között egyértelmű és univerzális összefüggés lenne. A kutatás során 7–9 éves fehér-amerikai és ázsiai-amerikai gyerekeknek kellett anagramma kirakós feladatokat megoldaniuk. A gyerekeket 3 csoportba osztották: az első csoport tagjai szabadon választhattak, hogy a hat anagramma kirakó közül melyiket szeretnék megoldani, illetve eldönthették azt is, hogy milyen színű tollal írják fel a válaszaikat. A második csoportba kerülő gyerekeknek a vizsgálatvezető azt mondta, hogy az édesanyjuk előzetesen kiválasztotta nekik, hogy melyiket kell megoldaniuk, illetve azt is, hogy melyik tollal írják fel a válaszaikat. A harmadik csoport tagjainak pedig a vizsgálatvezető szabta meg, hogy melyik feladatokat kell megoldaniuk és melyik tollat kell használniuk (valójában a második és harmadik csoport tagjai ugyanazokat a feladatokat kapták, amit az első csoport gyerekei választottak, hogy jól összehasonlíthatók legyenek az eredmények).

Az eredmények szerint a fehér-amerikai gyerekek akkor voltak a legsikeresebbek, ha ők választhattak, miközben az ázsiai-amerikai gyerekek akkor teljesítettek a legjobban, amikor azt hitték, az anyukájuk döntött helyettük.

Sheena Iyengar szerint a kelet-ázsiai bevándorlók gyerekei számára a „választás nemcsak egyéniségük definíciója és kifejezésmódja, hanem a közösség és harmóniateremtés módja, amelynek során olyan emberek választásaira hagyatkoznak, akikben bíznak és akiket tisztelnek.”

Küldetéseink 

Bár az európai emberről úgy tartjuk, hogy független és önmegvalósító, valójában ránk is nagy hatással vannak azok a feladatok és üzenetek, amiket a szüleinktől kaptunk. A pszichológusok „funkciógyereknek” hívják azt a jelenséget, amikor a szülők arra használják a gyermeküket, hogy rajta keresztül valósítsák meg addig el nem ért céljaikat. Vannak olyan családok is, ahol nem a meghiúsult álmok, hanem a siker szabja meg a gyermek útját, gondoljunk csak a jól menő ügyvéd- vagy orvosdinasztiákra. Ezekben a családokban a pályaválasztás nem feltétlenül a gyermek igényét követi, hanem a szülői nyomásnak engedve lesz valakiből orvos, ügyvéd, esetleg a családi vállalkozásban dolgozó üzletember. A szülő valószínűleg mindkét esetben jót szeretne a gyermekének, hiszen nem is lehet nagyobb boldogság vagy siker elérni a hőn áhított célt (közben nem veszi észre, hogy az valójában nem a gyermek, hanem az ő célja), esetleg örökölni a generációkon át jól bevált életstratégiát (közben nem veszi észre, hogy a gyermek egy teljesen új úton szeretne haladni). Mivel a mi kultúránkban a jóllétünk szempontjából alapvető kérdés, hogy meghozhatjuk-e szabadon a saját döntéseinket, ezért az efféle szülői nyomás ritkán sül el jól. 
Ugyanakkor nem érdemes általánosítani ebben a kérdésben sem, hiszen könnyen lehet, hogy a világ más részein teljesen más teszi boldoggá vagy sikeressé az embereket. Talán ebben a kérdésben is segítségünkre lehet az arany középút eszméje, hiszen a kutatások szerint a döntés szabadsága némileg túlmisztifikált.

Bár a néhány választás szinte mindig jobb, mint a semmi, a választások számának növelése egy idő után nem növeli a boldogságszintünket, hanem inkább összezavar és frusztrál minket.

Még az amerikaiak is, akik pedig hozzá vannak szokva, hogy az élet minden területén folyamatosan döntéseket hozzanak, hibásan választanak, ha tíz vagy több választási lehetőséget tárnak eléjük, legyen szó akár a befektetésről vagy az egészségügyről.
Így talán érdemes meghagyni a választás szabadságát minden ember számára abban a kérdésben is, hogy a döntéseiben az egyéni vagy a közösségi szempontokat helyezi-e előtérbe. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Természetesen a világ nagy országaiban – említsük csak Kínát, Indiát vagy az Egyesült Államokat – az árvízvédelmi gátak összesített hosszúsága jóval több, mint a Kárpát-medencében. „Ha azonban az árvízvédelmi veszélyeztetettséget nézzük, amit például az 1000 négyzetkilométer területre jutó gátkilométerrel jellemzünk, akkor azt mondhatjuk, hogy Magyarországnál kedvezőtlenebb helyzetben a Földön valószínűleg csak Banglades van” – állapítja meg egy hidrológiai tanulmányában Dr. Nagy László, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem docense. Gátjaink további különlegessége, hogy legtöbbjüket a folyó menti települések önerőből, árvízvédelmi társulásokba szerveződve építették igen rövid idő alatt: az 1800-as évek közepétől kezdve 50 év alatt a gátak zöme elkészült.

Könnyen gondolhatnánk, hogy a kerékpározás fellegvárainak a hegységek számítanak a kanyargós ösvények és hűvös erdőségek miatt, a valóság ezzel szemben az, hogy kikapcsolódásként, közösségi programként inkább sík vidéken szeretünk tekeregni, ezért is olyan népszerűek például a Balatont vagy a Velencei-tavat megkerülő túrák.

A gátak nagy része is tökéletesen alkalmas az élménykerékpározáshoz, ráadásul az elmúlt évtizedekben sok száz kilométeren a töltéskoronákat aszfalttal erősítették meg.

Ezek zöme gépjárműforgalom elől elzárt terület, csak az illetékes vízügyi igazgatóság engedélyével lehet rájuk felhajtani, ezért nagyon biztonságosnak számítanak, főleg, ha gyerekekkel szeretnénk kerékpártúrázni. A biztonság mellett folyóink közelsége a másik nagy erény, hiszen egy kis letérővel találunk csobbanáshoz alkalmas partszakaszt a legnagyobb nyári kánikulában is. De túránk során átellenes irányban is letérhetünk a gátról: ilyenkor a közeli falvak nevezetességeit látogathatjuk meg, feltölthetjük étkészleteinket vagy a bendőnket egy jó étteremben.

Az elmúlt években a turizmus is felismerte az árvízvédelmi gátjainkban rejlő lehetőségeket, ezért egyre több helyen fejlesztik a kerékpáros kirándulókat fogadó infrastruktúrát, amiben jelenleg a Felső-Tisza és a Tisza-tó az úttörő, de a Duna, a Dráva és a Rába mellett is kitűnően jelzett útvonalakat találhatunk.

Az idei nyár sztárja nagy eséllyel a Tisza-tó lesz

Június 20-án átadták a Poroszló és Tiszaújváros között épített kerékpárhidakat, ezzel körbeért a tavat megkerülő kerékpáros út. Nagy vágya volt ez a kirándulóknak, eddig ugyanis a veszélyes és forgalmas 33-as főúton lehetett csak bezárni a tókört biciklivel. 2016-ban mintegy húszezren, 2018-ban már 57 ezren tekerték körbe a Tisza-tót, idén elképzelhető, hogy átlépi a százezret is a kerékpáros vendégek száma.

Családoknak az egy nap alatt kényelmesen teljesíthető, 65 kilométeres kis kör ajánlott, ami azt jelenti a gyakorlatban, hogy a víztározó déli, nagy medencéjét járjuk be, és Tiszaújváros–Poroszló között rövidítünk az újonnan átadott hidak segítségével. A teljes tókör 95 km hosszú. Bármelyik tóparti településnél megkezdhetjük a kerékpározást, érdemes azonban a poroszlói Tisza-tavi Ökocentrumtól indítani, hiszen remek kiállításokon ismerhetjük meg a környék élővilágát és kultúráját, valamint itt található Közép-Európa legnagyobb édesvízi akváriuma. Kerékpározás közben gyakran lesz alkalmunk megállni. Nemcsak a Tisza-tó vadregényes, egzotikus látványa csábít fényképezésre, hanem útközben strandok, kávézók, büfék, a kiskörei vízlépcső és a mellette épült hallépcső, Abádszalókon csipkemúzeum és cukrászda, Tiszafürednél tanösvények és remek halsütő (Hello Hal) színesíti a palettát. Szállásfoglaláshoz, programlehetőségekhez használjuk a csodasmagyarorszag.hu vagy az ilovetiszato.hu oldalakat.

Kép

Tisza-Tavi Kerékpáros Centrum

Vásárosnamény lehet a kerékpárosok új Mekkája

A Felső-Tisza kapujának tekinthető városból karnyújtásnyira vannak Szabolcs, Szatmár és Bereg árterei, csodálatos falvai és rejtett kincsei. A látnivalók jól megközelíthetők, hiszen a Tisza, a Szamos vagy a Túr gátjai közül több mint 250 km aszfaltozott, az apró falvakat pedig alacsony forgalmú mellékutak kötik össze.

A gáton tekerve, mint egy kilátóból, egyszerre gyönyörködtet a természeti táj a hömpölygő víztömeggel és az egymástól karnyújtásnyira fekvő csendes falvak, fehér templomtornyok, gondozott veteményeskertek és a hosszan elnyúló szilva- és almaültetvények látványa.

Az itteni települések csak az elmúlt években ismerték fel, hogy hatalmas vonzerőt jelentenek a gazdag történelmi és népművészeti hagyományaik, valamint a környéket behálózó folyók és szilárd burkolattal ellátott gátak. Nagyon sok helyen kezdődtek infrastrukturális fejlesztések, így Vásárosnamény mellett Tivadaron és Túristvándiban is találunk kerékpárbarát helyeket. Sőt, a környékbeli túraszervezők megoldják, hogy amikor kedvünk támad, átnyergelhetünk bicikliről kenura, vagy fordítva.

Kép

A felső-tiszai kerékpártúrák egyik kedvenc állomása a túristvándi vízimalom

A Felső-Tisza vidékének nevezetességei a több száz éves, fakazettás, fatornyos, középkori freskókkal díszített templomok. Ezeket a Középkori templomok útja fogja össze, amelyet a legizgalmasabb kerékpárral és kenuval felváltva teljesíteni, miközben a templomok mellett Tiszacsécsén Móricz Zsigmond szülőházát, Szatmárcsekén Kölcsey Ferenc sírját és a csónakfejfás temetőt, vagy Túristvándi Európa-szerte egyedülálló vízimalmát is érintjük.

Ormánsági kalandozások

Déli határfolyónk, a Dráva kerékpáros szemmel nézve közel hasonló adottságokkal rendelkezik, mint a Felső-Tisza. Ráadásul a szabályozás előtti ártér magaslataira – az ormokra – épült települések, vagyis az Ormánság apró falvai elszigeteltségük miatt nagyon sokat megőriztek ősi kultúrájukból és gasztronómiai hagyományaikból és építészetükből.

Országunk egyik utolsó, elzárt vidéke, felfedező vénával megáldott kirándulóknak kötelező terep!

A folyó hazai szakaszát három, kitűnően jelzett kerékpárút is átszeli. A 2007-ben kialakított 3 folyó túraútvonal Barcstól Mohácsig kalauzol végig minket, hasonló a nyomvonala a 2012-ben indult Vasfüggöny Nyomvonalnak, amely egyben az EuroVelo 13 része is. Az Ormánság Zöldutat 2012-13-ban alakították ki lelkes civilek, kifejezetten az apró falvas térség kulturális és gasztronómiai életére fókuszál, segítségével helyi tájházakhoz, templomokhoz, éttermekhez és szállásadókhoz juthatunk el, miközben a Dráva gátjain vagy alacsony forgalmú mellékutakon tekerünk. Strandoláshoz kiválóak a Dráva előbukkanó homokpadjai vagy Sellye és Harkány termálfürdői.

I bike Gemenc

Bár nem tó, és aprófalvas térségnek sem nevezhető, Közép-Európa legnagyobb ártéri erdője sok érdekességet és meglepetést tartogat, augusztus közepétől akár szarvasbőgést is hallhatunk biciklizés közben. A mintegy 60 kilométeres erdőkerülő szinte végig aszfaltozott töltésen halad. Kivétel a Baja–Pörböly szakasz, itt egyelőre a forgalmas és szűk 55-ös főúton biciklizhetünk csak. Biztonságosabb vonattal megtenni ezt a szakaszt, majd a Pörbölyi Ökoturisztikai Központtól folytatni kerékpárral. Itt van a Gemencet átszelő erdei vasút végállomása. Ha korán reggel Szekszárdról vágtunk neki a túrának és már fáradtak vagyunk, vonattal az ártéri erdő közepén utazhatunk, jelenleg a Lassi megállóig. Az aktuális menetrendet indulás előtt nézzük meg a Gemenc Zrt. honlapján. Gemenci biciklitúránk egyik kedvenc pontja lesz az érsekcsanádi Rév Csárda.

Itt hagyományos módon, bográcsban, fatűzön, pontosan 50 percig készített halászlével pótolhatjuk a kiizzadt kalóriákat.

Az étteremben mindig frissen készül a leves, ezért csak előzetes bejelentkezés alapján fogadnak vendéget, érdemes érkezés előtt legalább egy-két órával telefonálni.

Kép

Gemenci gátakon

A Gemenci erdőről és a „partján” található két borvidékünkről a Képmás magazin 2020. júliusi számában olvashatnak részletes beszámolót!

Kelet Koppenhágája

Egyre gyakrabban nevezik így Szegedet, mégpedig fejlett, nyugat-európai városokra emlékeztető belvárosának és kerékpáros infrastruktúrájának köszönhetően. Szeged minden nevezetessége könnyen bejárható kerékpárral: a Dóm, a Zsinagóga, a Füvészkert, a Tisza-part, a Mars tér, a Kárász utca, hogy csak a legemblematikusabb helyeket említsük a városból. Tekergés közben hangulatos éttermeket, kávézókat találunk, minden adott egy tökéletes nyári hosszú hétvégéhez, amibe beleférhet, hogy Szeged környékét is felfedezzük két keréken. A biciklinszeged.hu kitűnő oldalán részletes segítséget és túraötleteket találunk mindehhez.

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült. 

Kép

November volt. Rajtam nagy csizma, bőrnadrág, óriási pulóver, téli pufi dzseki; minden csupa fekete. Úgy süppedtem be a terápiás kanapé közepébe, hogy a Kálmán ruháiból megőrzött baseball sapkám és a napszemüvegem sem vettem le. Percekig ülhettem így szótlanul. 

„Úgy látom, ma kifejezetten nincs jól, Mária! – kezdte Emőke a maga szakmai, mégis együttérző hangján. – Tudja, nem véletlen az, hogy a gyász színe egy nem-szín, azaz a fekete, vagy bizonyos korokban és kultúrkörökben a fehér, mert a szenvedő lélek ezzel is elbújik a külvilág elől. Egy szín - egy sárga, de főleg egy piros – viseléséhez olyan belső erő kell, ami ilyenkor az embernek aligha van.”

Férjem halála után a fekete valóban egyfajta menedéket jelentett. Nemcsak a fájdalom kifejezése és a rejtőzés eszköze volt, de leegyszerűsítette az álmatlan éjszakák utáni reggeli készülődést is.

Előfordult, hogy teljesen ugyanazt az öltözéket vettem fel több nap egymás után. Nem érdekelt, hogy ki mit lát, minek gondol, pedig akkoriban vezető beosztásban, komoly vállalati körökben mozogtam; embereket irányítottam és naponta találkoztam ügyfelekkel.
A fekete mellett két kiegészítő vált öltözékem állandó elemévé: a napszemüveg, amivel elbújtam a világ kíváncsiskodó és érzéketlen tekintete elől, illetve a fekete, hosszú szárú, magassarkú, nagy csizmám. Ez utóbbit eredetileg egy farsangi macskanőjelmezhez vettem, de a gyászban mindennapjaim elengedhetetlen kellékévé vált, egyfajta plusz energiát adott. Egyszerre volt a lázadás fegyvere vagy éppen páncélja, és motiváció minden egyes álmatlan éjszaka után, hogy reggel ki bírjak kelni az ágyból, felöltözni és emberek közé menni.

A fekete gyászruha viselete a római korból ered. A bánatot, a keserűséget, a gonoszt és a rejtélyes túlvilágot jelképezte.

Voltak, illetve vannak is olyan kultúrák, ahol a fehér az ilyenkor szokásos viselet, amellyel a tisztaság, a béke és a transzcendencia színét öltik magukra a gyászolók, és halottaikat is fehér lepellel takarják le. Indiában, Afrikában és Délkelet-Ázsiában a fehér mellett lila vagy akár sárga öltözetekkel is találkozhatunk. 
Régen feltehetően a magyar kultúrában is általános volt a fehér gyászviselet, amely a 20. században már csak néhány vidéken (Ormánság, Sárköz) maradt fenn. A magyar Csököly nevű településen még a hetvenes évekig élt egy hagyomány, miszerint az asszonyok fehérben virrasztottak halottaik mellett.

A fekete viseletek a középkorban az uralkodó elit kiváltságai voltak, mivel ezek a kelmék luxuscikknek számítottak. Az 1700-as évektől az egyre tehetősebb európai kereskedők körében is elterjedt viselésük, majd a 19. század eleji ipari forradalommal és a tömeggyártás megindulásával olcsóbbá váló fekete szövetek a középréteg számára is elérhetőek lettek. 
Az 1800-as évek második felének gyászruhadivatjára Európában és Amerikában a legnagyobb hatással Viktória királynő volt, aki férje, Albert herceg halálát követően élete végéig kizárólag fekete ruhában jelent meg a nyilvánosság előtt. 
Magyarországon Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné vált a gyászviselet meghatározó alakjává, aki fia 1889-es öngyilkosságát követően többé nem vette le a gyászruhát.

A 19. század elején a fekete kelméket még természetes festékanyagokkal színezték, de már ebben is akadt olyan elem, amely túlzott mennyiségben bőrirritációt, szemvörösödést és légzési nehézségeket okozhatott.

A szín fixálásához használt anyagok között ugyanis olyan egészségre káros elemek voltak, mint a króm, amely a tüdőt betegítheti meg, vagy a kálium-dikromát, amely hányást, szédülést, a bőrön fekélyeket okozhat. Az 1850-es évektől terjedtek el az anilin alapú festékek. Az olcsó, erős színt eredményező, mesterséges anyagot kőszénkátrányból állították elő, amelyhez karcinogén kálium-dikromátot és réz-kloridot adtak, amelyek szintén bőr- és szemproblémákat okozhatnak, és károsíthatják a nyálkahártyát. Az anilines kelmefestés során ráadásul arzént is felhasználtak, amely a végtermékben is kimutatható volt 2-3 százalékos mértékben.
Ezeknek a szintetikus festékeknek a bevezetésével vehették meg maguknak a legalsóbb társadalmi osztályok is a fekete ruhát, amely viszont így komoly egészségügyi kockázatot jelentett. Különösen a nőkre jelentett nagy veszélyt, akiket a társadalom amúgy is szúrós szemekkel figyelt, főleg, ha fiatalon veszítették el a férjüket. A teljes gyászidőszak általában két és fél év volt. Az első évben, az ún. mély gyász időszakában egyszerű, fekete ruhát illett viselni kalappal és elfátyolozott arccal. A fátylak hosszú időn át tartó viselése a fentiekben részletezett mérgező anyagok miatt kisebesíthette az arcbőrt, légzési nehézségeket, szemirritációt, sőt vakságot és halált is okozhatott. A festékek fixálása sem volt tökéletes, így esős időben a színezék a fátylakból az arcra került, de a durva anyag akár ki is dörzsölhette a bőrt, ami ekcémás foltokat okozhatott. Volt, aki nem élte meg a gyászidőszak végét.
Egy év eltelte után (a félgyász időszakában) már megengedettnek számított a gyászékszerek viselése, olyanoké, amelyek az elhunytra emlékeztettek: medálok a szeretett személy képével, fekete borostyánból készült brossok, ha mintázatuk a gyászetikett szabályainak megfelelt stb. Az öltözék is kaphatott már ekkor némi díszítést, illetve szürkével, sötétlilával és -mályvával kombinálhatták a feketét.

A fiatal özvegyasszonyok a gyászidőszak letelte után általában visszatértek a normál öltözködési szokásokhoz, ezzel is növelve esélyüket az újraházasodásra. Akkoriban ugyanis saját bevételi forrás nélkül egy előkelő hölgy számára ez jelentette az egyetlen boldogulási formát önmaga és gyermekei számára is.

Mai, modern pszichológiai ismereteink alapján a régi korok kötelező gyászviselete nemcsak a testre fejthette ki mérgező hatását. A léleknek sem feltétlenül tehetett jót az állandó figyelés arra, hogy megfeleljenek az előírásoknak, mert közben pont a befelé fordulást, a lélek gyógyulásának szubjektív belső folyamatát és ezzel a fokozatos elengedést zavarhatta össze.

A gyászviselet ma már nem szigorú előírás. Mindenki saját szíve joga szerint élheti meg a fájdalmat, és abban is biztos vagyok, hogy ehhez nem mindenkinek jelent védelmet és eszközt a fekete szín viselete vagy egyáltalán az öltözködés maga. De ha igen, bátran éljünk vele, hiszen a gyógyulásnak az önkifejezés minden formában hatékony eszköze tud lenni.

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Mit gondol, és mit tapasztal: hogyan viselték a párok az elmúlt hónapokat?
– Egy nem megszokott helyzet mindig kihívás a pároknak. Ha egy helyre kényszerülnek, akkor az, ha nem lehetnek egy helyen, akkor meg az. De szerintem ügyesen változatossá tehették a napjaikat olyan plusz hangulati elemekkel, amilyen például az irodalom, a képzőművészet vagy a zene. Mert ha valaki jól akarja érezni magát, nem a környezet számít. Sokan mondják, hogy ha elmennek a Seychelle-szigetekre, ott minden rendben van, itthon meg nem működik a kapcsolatuk.

Pedig nem a Seychelle-szigetekre kell küldeni az embereket, hogy szeressék egymást, hanem a saját környezetükben kellene megtalálniuk a harmóniát.

Ha valamit nem jól csinálunk, arra mindig okot keresünk. Ha összezárva a szerelmemmel home office-ból kell dolgoznunk, azt meg lehet élni negatívan is, de úgy is, hogy jaj, de jó, most van három hónapunk együtt lenni! És mindenféle inspiráló dolgot adni egymásnak.

– Egyetért azokkal, akik szerint a mai világban trend az érintések nem megfelelő „használata”?
– A 21. században célirányosabbá vált az intimitás. A rohanó világra fogjuk, hogy kezdetben még megvan a kapcsolatok íve jó esetben – megismerkedés, udvarlás –, aztán mire működőképessé válnának, az emberek – főleg a férfiak, tisztelet a kivételnek – leszoknak a finomabb, kényeztető tapintásokról. Mennek a szex irányába, lespórolják a lírát. Az érzéki fókuszálást később újra kell tanulniuk. Megvan az érintés, de csak úgy, mint amikor Jancsi és Juliska eltéved az erdőben, és összekapaszkodnak, hogy el ne vigye őket a banya. Összebújunk, mert nincs jobb dolgunk.

– Ekkora különbség volna nemenként is a hozzáállásban?
– Hogyne, ez már csak a testi adottságok miatt is így van. A nő egész teste erogén zóna, a férfinak csak egy bizonyos pontja. A nők érzelem-orientáltak, náluk érzelmi kielégülés is van. De ha nincs meg az építmény, amelyben elmélyülhet két ember között az érzelmi, emberi, lelki harmónia, ha mohók és gyorsak vagyunk, az olyan, mintha a többfogásos ebéd helyett rögtön az utolsó fázist, a desszertet akarnánk behabzsolni. A többi finomság – meg az egésznek a szépsége – ilyenkor az út szélén marad.

– Hogyan lehetne megfordítani a tendenciát?
– Többet kellene a hiteles emberekre figyelni. A médiában mindenhol a szexről beszélnek, mindenki ért hozzá, magyarázza, hányadik pasiját fogyasztja, melyik csajjal hogy áll. Minden celeb véleménye itt van a szánkban. Mondok kettőt, az egyik: minden fejben dől el. Ez nem igaz!

A szex nem fejben dől el, különben minden intelligens ember szuper szerető lenne, ám ez korántsem így van.

Ha például egy férfinak gondjai vannak a testével, és úgy indul neki a szerelmeskedésnek, hogy jól akarja csinálni, szeretne megfelelni, a teste abban a pillanatban be fog inteni. Ez olyan, mint a verseny- vagy vizsgadrukk. Ha jó vizsgázó vagyok, profin elő tudom hívni azt a pluszt, amellyel brillírozhatok, ha nem, akkor a meglévő tudásomat kettesre sem vagyok képes előadni. Nem az aggyal kell tehát fókuszálni, ezek a problémák nem ésszel oldhatók meg. A másik, amivel nem értek egyet, hogy mindent őszintén meg kell beszélni. Mert mit is kellene megbeszélnem a partneremmel? Hogy mit hogyan tegyek? Akkor máris a kezembe adja a GPS-t, pedig nem egymás pszichológusának kellene lennünk. Ha őszinték vagyunk, akkor mindenki a maga igazát bizonygatja, és kész a konfliktus.

Kép

Dr. Rusz Edit

– Ezek szerint jó, ha vannak titkaink?
– Még szép!

A teljes őszinteség csak annak jó, aki kimondja. A másik meg hónapokig emésztgeti.

Mindenhol viselkedünk, miért pont otthon nem törekszünk arra, hogy normális légkör, jó hangulat legyen? Pont a férjemmel legyek bunkó vagy hárpia, illetve fordítva?

– Van olyan, hogy valaki túl sok érintést akar, mondhatni érintésfüggő?
– Nincsen. A kapcsolatok kezdetén a párok szimbiózisban akarnak élni, egymás száján keresztül venni a levegőt, aztán leszoknak erről, és újratanulnak érinteni. Ez akkor jó, ha az is, aki simogat, és az is, aki átéli, ugyanúgy érzékeli az itt és most szépségét. Mindez a szerelmeskedést is úgy vezetheti fel, hogy szinte többet érhet, mint maga az aktus. Úgy is mondhatnám: be kell érni a szerelmeskedésre.

– Nyilván rosszul érinteni is lehet…
– Naná! A férfi vagy akar valamit, vagy nem. A nő viszont nyolcszázhuszonhat viselkedésformát tud bemutatni. Ha a férfi azt ismétli, ami legutóbb működött, a nő füle botja sem fog mozdulni, mert azt az útvonalat már kitanulta. Ezért sem hiszek abban, hogy meg kell beszélni. Ha én átadom a GPS-t, és a pasi végigmegy az úton, legközelebb szeretném, ha valami mást találna ki. Ha elvesszük tőle a hódítást, a kapcsolat nem fog jó irányt venni. Pedig a férfi páciensek gyakran mondják, nekik fontosabb a partnerüknek örömet szerezni, mint maguknak – de ez nagyobb művészet, mint Dalíé vagy Renoiré!

Ha eleinte nem megy, ne higgyük, hogy mással jobb lesz! Adjunk még esélyt, ne kudarccal vonuljunk le a színpadról.

– Egy kérdés erejéig kanyarodjunk el a párkapcsolatoktól a családi – például unoka–nagyszülő – viszonyokhoz. Az időseket megviselhette az, hogy távolságot kellett tőlük tartanunk?
– Vannak unokáim, és azt hiszem, nem tartóztattam meg magam, „szájkosárban” és kesztyűben is megöleltem őket. Ha a könyökünkkel érintkeztünk, a gyerekek azt is élvezték. De a közelségükért a legrosszabbat is vállalnám – ha nekem annyi, az unokámat akkor is megölelem! Valamennyi emberi kapcsolatra értve pedig: ha valakiben van kreativitás – márpedig a magyarok ebben dobogósok –, nem kell mindig díszletet keresni a kapcsolattartáshoz. Online, telefonon is megy, ha szükségem van társaságra. De személyiségtől is függ, hogy ki mennyire társaságot áhító, preferáló ember; volt, aki könnyebben elfogadta a távolságtartást, mást jobban megviselt.

Kép

Dr. Rusz Edit

– Mit tanulhattunk az elmúlt hónapokból, s hogyan fordíthatjuk mindezt a kapcsolataink javára?
– Látom, hogy nemcsak az utakon vannak rengetegen, a családi házaknál is újra gyűlnek a vendégek. A többség igényli a találkozásokat. Ennek felismerésében egy kicsit Isten ujja is ott lehet. Maugham „Téli utazás” című kötetének egyik novellájában ketten egymásba szeretnek, de egy járvány miatt közben meghal egy csomó ember, mire ők végre boldogok lehetnek együtt. Ott is sok ezren vesznek oda úgymond mások boldogságáért.

Ha vesszük az intő jelet, s ezután jobban figyelünk a pedagógusi munkára, az egészségügyre, a családra, ha az emberek megbecsülik, személyesebb élménnyé teszik a találkozásokat, talán nem folytatódik a világunk elszemélytelenedése.

Hogy az egyik kedvenc mondásomat idézzem Heltai Jenőtől: „Az élet szép… Tenéked magyarázzam?”. De akár Goethe Faustja után szabadon is üzenhetem az embereknek: hitem szerint a földön csak egyszer élünk…

Mary Anning a 19. századi angliai szegények világába született 1799-ben. Mire a világra jött, a szüleinek már három gyermeke meghalt. Mary arról a halott testvéréről kapta a nevét, aki néhány évvel korábban, négyéves korában megégett, miközben gyújtóst tett a kandallóba. Ő maga is hajszál híján meghalt már kislánykorában: egyéves volt, amikor belecsapott a villám egy vásári lovasbemutatón. Az őt karjában tartó szomszédasszony és két másik nő azonnal meghalt, Mary azonban életben maradt.

Nem sok esélye nyílt a felhőtlen életre: apja asztalos volt, aki alig tudta eltartani a családját. Házuk egy dél-angliai kisváros, Lyme Regis hídjára épült. Jobb híján abból egészítették ki a bevételüket, amiből sok más szegény is a környéken: a tengerparton kutattak megkövesedett ősmaradványok után, és a leleteket turistáknak adták el. Mary már gyerekkorától figyelte és szedegette a fosszíliákat, és észrevétlenül óriási gyakorlatot szerzett a kezelésükben, osztályozásukban. Az egész család veszélyes tengerparti sziklák között, nyaktörő helyeken mászva kereste meg a pénzt.

A gyűjtögető, szuveníreket áruló szegényeknek persze fogalmuk sem volt a kövületek valódi koráról, a földtörténetről és az evolúcióról. Amikor mindez kezdődött, Charles Darwin még meg sem született. Az azonban már ekkor is nyilvánvaló volt, hogy ez a bolygó és rajta az élet jóval idősebb, mint korábban gondolták.

A hatezer éves földtörténet tarthatatlan elmélet volt, és az Anning család – nagyrészt szándékán kívül – mindennap hozzájárult az igazság felderítéséhez.

A kislány hamar magára maradt a családi vállalkozás irányításában. Apja tuberkulózisban szenvedett, majd súlyos sérüléseket szerzett, amikor egy gyűjtőúton lezuhant egy szikláról. Negyvennégy évesen meghalt, és a tizenegy éves Mary gondolkodás nélkül átvette az uralmat a fosszíliakereskedésben. Az első fontos leletük az ichtioszaurusznak, azaz „halgyíknak” elnevezett  tengeri hüllő csontváza volt. A csonka család, az önállósodó Mary-vel az élen egyre nagyobb hírnevet szerzett. Először a környéken vált ismertté, mire pedig felnőtté vált, már távolabbról is hozzá fordultak a szenvedélyes gyűjtők. Gazdag nemesek is rendeltek tőle leleteket, szakemberek leveleztek vele olyan kérdésekben, amelyekben általában csak tehetős és képzett férfiak diskuráltak egymással. Korabeli leírások szerint alig kellett rápillantania egy csontleletre, máris tudta, milyen állathoz tartozhatott. Nemcsak a legkomolyabb szakértő volt abban a korban, hanem az első komoly kiállító is: cementtel és más eszközökkel illesztette össze a csontokat, hogy láthatóvá tegye, milyen lehetett egy-egy állat a maga korában.

Kép

Mary Anning háza és boltja, Lyme Regis rajza, 1842 - Kép: Wikimedia

A 19. század első felében persze nem történtek csodák a nők helyzetében. Mary Anning nem tanulhatott, és egész életében mindenféle végzettség nélkül folytatta tevékenységét. Úgy tett szert az akkori világ talán legalaposabb tudására a saját szakterületén, hogy iskolapadot az egyházi vasárnapi lányiskolán kívül soha nem látott.

A tankönyvekben ennek ellenére ma is előkelő helyen látható egyik legfontosabb lelete, a pteroszaurusz, az a valószínűleg tollas élőlény, amely az egyik legismertebb átmenet a hüllők és a madarak között. A csontvázát Mary 1828-ban találta, és hatalmas szakmai érdeklődést váltott ki vele.

Eközben hol jobban, hol rosszabbul élt, mivel a szuvenírárusításon kívül más bevétele továbbra sem volt. Egy-egy komolyabb leletet jelentős összegért tudott értékesíteni, de előfordult, hogy hónapokig egyetlen darabot sem talált. Akármilyen szerényen is élt, a haszonlesők őt sem kímélték. 1835-ben egy szélhámos kicsalta tőle minden megtakarított pénzét, körülbelül háromszáz fontot. Mary teljesen elszegényedett, ám ez volt az a pillanat, amikor a tudományos világ végre a segítségére sietett, és kimutatta felé az összetartó közösség szolidaritását. A Brit Társaság a Tudomány Előmeneteléért nevű szervezet meggyőzte a kormányt, hogy elismerése és hálája jeleként évi huszonöt font járadékot fizessen Anning-nek. Ez nem volt sok, de ahhoz éppen elég, hogy szerényen megéljen belőle.

Akármilyen sok jó szándék is áramlott feléje szakmai körökből, nem élvezhette sokáig a megbecsülést. Mellrákot kapott, aminek a túlélési esélyei akkoriban a nullával voltak egyenlők . A gyógykezelését a Geológiai Társaság fizette, de a betegség 1847-ben legyőzte őt. Halála után a geológiai társaság festett üvegablakot készíttetett a tiszteletére. Tíz évvel később megjelent Charles Darwin Fajok eredete című műve, amely végleg a helyükre tette az ősleletek körüli szakmai vitákat.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ha azért kelünk párharcra másokkal a tudomány, a kultúra, a sport, a művészet, a politika, a gazdaság vagy a mindennapi élet világában, hogy kibontakoztassuk képességeinket, többet, szebbet, jobbat tegyünk, közös célokat szolgáljunk, akkor teljesítményünk hozzáadódik ahhoz a nagy egészhez, amelyet az emberiség közös múltjának, jelenének és jövőjének nevezhetünk. Ám a versengés késztetésének van árnyoldala is, ha tetteinket mások puszta legyőzésének, sőt, leigázásának, megszégyenítésének szándéka irányítja. A versenyből eredő, pusztítást hozó harc ember és ember, közösség és közösség, nép és nép közötti háborút eredményezhet. Tétje a másik javainak, földjének, hatalmának megszerzése, kisajátítása.

A Bibliában, a Teremtés könyvének első lapjain azt olvassuk, hogy Ádám és Éva versenyre próbált kelni a Teremtővel, szemet vetve a jó és a rossz tudás fájának gyümölcsére. A következő nemzedékben pedig, az Úrnak bemutatott áldozaton vetélkedve, Káin kezet emelt öccsére, Ábelre, megölte őt – ezzel megnyitotta azoknak a tetteknek a sorát, amelyekben az ember és ember közötti verseny már vérre megy. Az öldöklő küzdelem, az egyének, közösségek, nemzetek közötti elsőbbség eldöntésének erőszakos útja azóta is működő erővé, a szakadatlan háborúskodás gyakorlatává terebélyesedett, amelyben a versengés szép, humánus, emberformáló lényege a leigázás, kifosztás és megsemmisítés gyakorlatává torzult.

Ha a versengésre való hajlam természetünkből kiiktathatatlan adottság, ez azt is jelenti, hogy annak romboló formái, az erőszak, a háborúskodás is állandó kísérői az emberiség históriájának?

Erre a kérdésre sokan igennel felelnek, azt feltételezve, hogy egymás pusztításának módjai, technikái változnak ugyan, ám a háború mint a fölény megszerzésének eszköze örök kísérője az emberiség életének. Mások szerint a fegyveres konfliktusok előbb-utóbb talán kiiktathatók az életünkből, de azon az áron, hogy a lélektani hadviselés változatos formáinak – a szellemi leigázás, az elrettentés, az erőfölénnyel szerzett béke eszközeinek – adják át a helyet. Ez pedig nem az erőszak kultúráját szünteti meg, hanem csupán annak érvényesülési módját változtatja.

Pedig ha a dolgok mélyére ásunk, meg kell látnunk, hogy a háborúk fő oka és eredménye nem a bennünk rejlő, versenyszellemmel párosuló agresszív hajlam, hanem az ember világát átszövő bűn és igazságtalanság számtalan formája, a szerzés mohó vágya, az emberekben munkáló önzés és harag.

A javak, a terület, a piacok, az erőforrások birtoklásáért folyó harc valóban verseny, vetélkedés, de olyan, amelyben a sportból vett párhuzammal élve nincs fair play, hiányzik az igazságos bíráskodás. Csak a nyers erő vagy az elvtelen bunda logikája érvényesül. Azok között, akik hisznek egy háborúk nélküli, békés világban, sokan magát ezt a célt is csak harcként, küzdelemként, békefenntartásként, megelőző csapásként tudják elképzelni, igazolva a régi mondást, hogy világunk történetében a béke csupán szünet a háborúk menetében. A gazdaság, a pénz ma már képes arra, hogy ne a csatatereken, hanem a mindennapi élet világában szedjen áldozatokat, és ez nem más, mint a háborúk világának folytatása más eszközökkel.

Mit tehetünk, hogy ez a teret és időt átölelő verseny ne torzuljon újból és újból erőszakká?

Minden jóérzésű embernek össze kell fognia a személyes és a közösségi élet minden területén azért, hogy az emberek közötti versengés szabályai igazságosabbak legyenek, hogy a verseny az élet minden területén olyan legyen, amelyben nem ellenségek, hanem csak ellenfelek állnak szemben egymással. Olyanok, akik győzni, nem legyőzni akarnak, annak a szolidáris szeretetnek a nevében, amely a krisztusi üzeneten alapul, és alapjaiban átformálja a versengés, a nyerni vágyás emberi reflexeit.

A katolikus társadalmi tanítás II. János Pál által ihletett megfogalmazása szerint „a háború csapás, és sohasem megfelelő eszköz azoknak a problémáknak az alkalmas megoldására, amelyek a nemzetek között felmerülnek: Sohasem volt az, soha nem lesz az, mert csak újabb és összetettebb konfliktusokat vált ki.”

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ágnes lánya, Zsolna tavaly augusztus óta él a boncodföldei otthonban. A 18 éves fiatal súlyosan érintett autista. Tünetei már egészen korán jelentkeztek: a hasfájós, nyugtalan természetű Zsolnával másfél óráig tartott egy szoptatás. Szenzoros érzékelési zavara következtében állandó ingert érzett, hogy valamit a szájába vegyen. „Egy rágóka-gyártó cég nekünk adta a leselejtezett termékeket, és Zsolna 38 rágókát rágott szét. Előfordult, hogy séta közben egy padba harapott” – meséli édesanyja. Extrém hiperaktív gyerekként egy másodpercre terjedt a figyelme, és képtelen volt egyhelyben megállni. Korábban komoly helyzetérzékelési zavarral is küzdött: ha emberek közé mentek, gyakran nekiszaladt másoknak.

Hároméves korában egy neves gyermekneurológus olyan idegnyugtatóval akarta kezelni, amit csak felnőtteken teszteltek. Egy másik orvos azt tanácsolta szüleinek, felejtsék el, hogy megszületett.

Az egészségügyben szerzett negatív tapasztalataik és a hiányos ellátórendszer miatt Zsolnát otthon, egy gyógypedagógusokkal közösen kidolgozott módszerrel, saját játszószobájukban kezdték fejleszteni napi 6–8 órában. Többek között gyakori emésztési problémáit is orvosolni kellett, amihez számos drága diétát próbáltak ki. „Emlékszem, kilenc hónapos várandós voltam, amikor le kellett fognunk, úgy adtam neki beöntést. Szörnyű érzés volt, hogy azzal tudok rajta segíteni, ha én is fájdalmat okozok neki” – idézi fel Ágnes. Az otthoni programnak és a segítőknek köszönhetően Zsolna kilencévesen megkezdhette az iskolát (előbb a XII. kerületben, aztán Gyöngyösön, a ferences rend által fenntartott speciális általános iskolában), az iskolakötelezettség végével azonban új intézményt kellett keresniük.

Ágnes szerint fontos, hogy a családok időről időre levegőhöz jussanak, különben megszakadnának a probléma terhének súlya alatt.

Zsolnának három fiatalabb testvére van, akikre kevesebb ideje jut, őket sem akarja elhanyagolni, emellett azt is szerette volna, hogy a nagylány a kortársai közt legyen. A hosszú várólista miatt szociális otthonba nem vették fel, igaz, ezt nem is bánja: a Zsolna-típusú autisták kisebb közösségben érzik biztonságban magukat, így egy 2-300 fős fogyatékos központ nem megfelelő számukra. „Nagy létszámú, folyamatosan változó összetételű közegben agresszívvé válnak és dühkitöréseik lesznek, ezért begyógyszerezik őket” – osztja meg aggályait. A lakóotthonokkal szintén nem jártak sikerrel, mivel Zsolna nem képes az önálló munkavégzésre. Ágnes bejárta az egész országot, mire rátalált a boncodföldeire, ahol ha egy hely felszabadul, a lányához hasonló autistákat is felveszik.

Amióta ott él, Zsolna sokkal önállóbbá vált: fel tud öltözni, segítséggel megmosdik, és az apróbb házimunkákból is kiveszi a részét – korábban nem tudott másokkal együttműködni. Mindezt nyugtatók és egyéb gyógyszerek nélkül sikerült elérniük.

A Zala megyei intézményt 1999-ben, az Autista Sérültekért Zalában Alapítvány hozta létre a Kézenfogva Alapítvány és a holland kormány Fészek programjának keretében. Lakói autizmusban súlyosan érintett, értelmi fogyatékos, 14–33 év közti fiatalok. A fővárosi TEGYESZ rendszeresen hozzájuk irányítja a legsúlyosabb viselkedészavaros autistákat, hetente több szülő is megkeresi őket, ennyi autista ellátására azonban nincs kapacitásuk. „Az autizmusellátás nagyon drága és szakemberigényes, a specifikus fejlesztések mellett kiegészítő terápiákra is szükség van” – mondja az intézmény vezetője, Jakab Károlyné, Mariann, aki maga is egy autista fiú édesanyja.

Kép

A térítési díj naponta 4000 forint, az államtól pedig kétmillió forint támogatást kapnak, aminek a nagy részét gyakorlatilag visszafizetik adó formájában. „Ebben a hónapban a járulékok és adók összege meghaladta az 1,7 milliót” – meséli Mariann. A fennmaradó 300 000 forintból és a térítési díjból kell kigazdálkodniuk a rezsit, a lakók élelmezését és a dolgozók bérét, a kiadások fedezése azonban a csőd szélére sodorta az intézményt. Az anyagi problémáikhoz a járványhelyzet is hozzájárult: a koronavírus miatt szükséges védőfelszerelések beszerzése nagyon sokba került, ráadásul a pandémia az autisták világnapjára tervezett adománygyűjtő futásukat is meghiúsította. A lakóotthon szeptemberben kapja meg az adók 1%-ából számukra fölajánlott összeget, addig viszont legkevesebb ötmillió forintra van szükségük, hogy egyenesbe kerüljenek.

Ugyanakkor Mariann szerint tényleges változást az hozna, ha megemelnék a normatív támogatást, de az érdekvédelem tárgyalásai az állami vezetőkkel eddig nem vezettek eredményre. Az intézményvezető szerint a szociális szféra nincs megbecsülve, különösen a civil fenntartók, mivel jóval kevesebb támogatást kapnak, mint egy állami vagy egyházi intézmény.

„Huszonegy éve működünk, és ennyi idő kevés volt hozzá, hogy elismerjék: jól végezzük a munkánkat, szükség van ránk.”

Az alapítás óta nem ez az első eset, hogy a fennmaradásukért küzdenek, legutóbb 2015-ben kongatták meg a vészharangot. Mariann akkor a Facebookon keresztül kért és kapott segítséget. Ahogy mondani szokta, „zarándokhellyé kellene nyilvánítani az otthont, mert csoda, hogy még létezik”.

Ugyan a korai fejlesztésre 5, 7 milliárdot fordított a kormány az elmúlt években, de ebből csak egy bizonyos kor alatt részesülhetnek, a 16 év feletti autisták ellátása továbbra is megoldásra vár. Magyarországon a súlyosan érintett autisták 16 éves korig tankötelesek, ezt követően szüleik három lehetőség közül választhatnak: otthon ápolják gyermeküket, egy állami szociális intézménybe adják őket – ahol általában húsz autistára jut egy gyógypedagógus –, vagy pedig keresnek egy civil alapítású lakóotthont, ahová viszont – ha nagyritkán megürül egy hely –általában olyanokat várnak, akik önállóan is képesek dolgozni, és akiket az intézményen belül foglalkoztathatnak. Az országban mindössze tíz ilyen, autisták számára fenntartott lakóotthon működik. Egy 2016-os európai uniós szabályozás értelmében a magyar állam befagyasztotta a lakóotthonok létrehozásának lehetőségét, és a támogatott lakhatást erősítik, amikor négy-öt, magasan funkcionáló autista egy segítővel él együtt. Ez azonban megint csak azoknak opció, akik alacsony szintű ellátást igényelnek, vagyis nem nagyon súlyos állapotúak. 

Kép

Zsolnát szülei kéthetente hozzák haza, mivel 250 km-re laknak a Zala megyei településtől. A lány jól érzi magát az otthonban, a szülők elégedettek a gondozók munkájával. Az otthonban összesen tizennégyen dolgoznak, köztük nyolc szociális gondozó, három terápiás munkatárs, egy karbantartó, aki iskolába hordja a kiskorúakat, és egy szakács, az autistákat ugyanis szelektív evés jellemzi, ezért helyben főznek rájuk. A házban törekednek minél családiasabb körülményeket teremteni a lakók számára, akiket a házimunkába is bevonnak, együtt takarítanak, teregetnek, porszívóznak. Heti egyszer művészetterapeuta, konduktor és fazekas tart nekik foglalkozásokat, a jobb képességűeket pedig elviszik kirándulni, a kerekesszékeseket „keréktúrázni”.

Az autisták ragaszkodnak az állandósághoz, rettegnek a változásoktól. Van, aki már 18 éve lakik a házban, ezért nehezen viselné a környezetváltozást, ha az otthon bezárna.

Az intézménynek olyan gondozottjai is vannak, akiknek a szülei már nem élnek vagy súlyos betegek. Az autista fiatalok otthoni ápolása pedig óriási anyagi és lelki terhet róna a szülőkre, akik kénytelenek lennének feladni pénzkereső foglalkozásukat.

A lakóotthonról érkező aggasztó hírek a húsz éve egyetemi oktatóként dolgozó Ágnest is rosszul érintették, aki nem szeretne állami segélyre szorulni. A gondozással járó stressz emellett gyakran a házastársak válásához vagy mentális problémákhoz vezet. „Sokan azért imádkoznak, csak egyetlen nappal éljék túl a gyermeküket, hogy gondoskodni tudjanak róla – mondja Mariann, aki maga is már csak az isteni gondviselésben bízik. – Eddig mindig megsegített minket az Úr, talán most is így lesz” – bizakodik.

Ez azt jelenti, hogy a gyermek megszületését követő hat hónapban jobb anyagi körülmények közé kerül a család, mint azt megelőzően. Ugyanis a csed után csak személyi jövedelemadót kell megfizetni, nyugdíjjárulékot és társadalombiztosítási járulékot nem – közölte Novák Katalin. Minderre a jövő évi költségvetésben – egy módosítás nyomán – 14,25 milliárd forint áll rendelkezésre, és a tervek szerint 80 ezer családot segít majd az intézkedés – tette hozzá.

Az államtitkár hangsúlyozta, hogy a 2010 óta zajló családbarát kormányzás célja a gyermekvállalás előtti akadályok elhárítása, az, hogy semmilyen hátránnyal ne járjon a családok számára a gyermekvállalás, sőt jobb anyagi körülmények közé kerüljenek, mintha nem vállaltak volna gyermeket. Ezt szolgálja a csed összegének megemelése is – hangsúlyozta Novák Katalin.

Példaként említette: amennyiben egy nőnek a gyermekvállalás előtt 350 ezer forintos havi fizetése volt, az 232 750 forintot jelentett nettóban. Viszont a csed folyósítása esetén a nettó jövedelme 297 500 forint lesz, ami közel 30 százalékos emelkedést jelent.

Hozzátette, hogy a csed korábbi összegéhez képest – a példánál maradva – 90 ezer forinttal kaphat többet jövő év júliusától egy kismama havonta, ami 43 százalékos bővülést jelent.

Mindez a kormány számításai szerint évente 28,5 milliárd forintos költségvetési forrást igényel – mondta Novák Katalin. Kérdésre válaszolva közölte: a csedet azok a nők vehetik igénybe, akik a szülést megelőző két évben legalább 365 napon keresztül biztosítottak voltak. Az ellátás jár az örökbefogadó szülőknek is a gyermek hat hónapos koráig.