„Buzdítsa őt nagy és senki által le nem becsülhető munkájában az a tudat, hogy családjának egészsége, nyugalma, jó kedélye úgyszólván teljes mértékben az ő kezeibe van letéve” – írja az 1920-as években kiadott Ragyogó szakácskönyv.” És nem túloz.

Aki kezébe veszi a fakanalat, eldöntheti, hogy mit és kitől vásároljon a főzéshez. Ezzel egyrészt hat azokra, akiknek főz, másrészt választásával keresletet teremt, megbecsüli az értékes munkát. De az is fontos kérdés, hogy a gondosan kiválasztott alapanyagból mikor mit készítsünk szeretteinknek.

ÉN —> TE

Míg ma a legtöbb szakácskönyv annak írójáról szól, az ő ízlése, történetei, kedvencei kerülnek be a gyűjteménybe, addig a régiek a másik embert állították középpontba: úgy akarták tanítani az olvasót, hogy az másoknak a legjobbat tudja adni. A  Ragyogó szakácskönyv ezt így fogalmazta meg: „Minden háztartás egy-egy komplikált üzem, amelynek produktuma végeredményében a család lelki, kedélybeli és fizikai jóléte. Ha így nézzük a dolgot – s másként nézni felületesség –, meg fogjuk érteni, hogy mi minden függ attól, ha a háziasszony gyakorlattal és tudással áll háztartása élére.” A főzés tehát nem lebecsülendő dolog, komoly méltósága van. Ennek tudatában és kellő rutinnal az olyan kellemetlen kérdést is könnyen megválaszolhatjuk, hogy mi legyen az ebéd holnap.

Kisokos

A Ragyogó szakácskönyv szerzője úgy tartotta, az ideális menüsor (ami figyelembe veszi a pénzügyi keretet, az egyes családtagok egészségi állapotát, az alkalmat, valamint azt, hogy más feladatunk mellett mennyi időnk van főzésre) kitalálása komolyabb tudomány, mint az, hogy egy ételt kifogástalanul elkészítünk.

Nem véletlen, hogy régi szakácskönyveinkben ételsorokat, kisokosokat (például arról, hogy minek van szezonja, vagy hogy mire figyeljünk egy-egy alapanyag megvásárlásakor) olvashatunk a receptek mellett. Már csak ezért is érdemes elővenni ezeket ma is! A Ragyogó szakácskönyv pedig még ennél is tovább megy, megtanítja a menüterv összeállításának mikéntjét is. Napjainkban újfent divatos téma ez, különféle sablonokat, tervezőket lehet letölteni. De használhatjuk az 1920-as években megjelent könyv praktikáit is. A két varázsszó: listázás és párosítás. 

Kép

Anyaggyűjtés

„A háziasszony írja össze mindazokat az ételeket, amelyeket a családtagok szeretnek, és amelyekre egészségi szempontból egyiknek-másiknak szüksége van. Aztán vegye elő a szakácskönyvet s olvasgasson benne. (A szakácskönyvet nem csak akkor kell tanulmányozni, mikor pillanatnyilag szükség van reá.) Gondolatban főzzük le, a hozzávalók alapján nagyjából kategorizáljuk az árat, ez alapján kiderül, melyik napon érdemes tervezni.”

Vegyük számba a szezonalitást, majd ha összeírtuk az ételeket, jöhet a párosítás. „Könnyű, finom húsételhez kiadós garnírungokat adjunk. Ha húsleves és levesben főtt hús kerül az asztalra, ahhoz jó sűrű mártást, burgonyát, savanyút kell” – hoz rögtön két példát erre a könyv.

Aztán tovább sorolja: tartalmas leves mellé könnyű második fogás jöjjön és fordítva. Hasznosítsuk újra a maradékot! A szakácskönyv három hét menüsorát ajánlja előre megtervezni, egy ilyen sorba ugyanis belefér az ismétlés, ha a végére értünk. Így a bevásárlás is könnyebb és pénztárcakímélőbb lesz, hiszen – ahogy a szakácskönyv írja – drágább apránként vásárolni. Jó, ha eleve van egy alapkészletünk, amiből lehet főzni (tészta, rizs, befőtt, konzerv), ezzel szintén számolhatunk menütervezéskor. 

Gyakorlat

Új ételeket régi könyvekből is választhatunk. A Ragyogó szakácskönyvet lapozgatva összeállhat például a következő menüsor.

Vasárnap főzzünk húslevest, de jó sokat, hogy aztán tudjunk eltenni az alapléből. Hétfőn használhatjuk azt a kaporleveshez (vajas rántáson megfuttatunk egy nagy marék kaprot, felöntjük az alaplével, majd folytonos keverés közben hozzáöntünk tejföllel elkevert tojássárgájátm és pirított zsemlével tálaljuk).

Ehhez egy kiadósabb második fogás dukál, például sertéssült mandulás tormamártással, krumplipürével. Mivel a leves nagyon hamar elkészül, a több összetevőből álló másodikra is lehet idő. Kedden készíthetünk tejfölös babfőzeléket, és kínálhatjuk az előző napi sült hússal – immár mártás nélkül. Szerdán főzhetünk krumplilevest, aztán jöhet egy sült pulykamell (citromos vajon írja a recept) rizzsel és gesztenyemártással (a pürét főzzük alaplével felöntött vajas fehérrántással). Csütörtökön vadászlevessel nyithatunk. Ehhez a maradék sült pulykamellet apróra vágjuk, vajban átmelegítjük, majd pirítóssal rétegezzük egy hőálló edénybe: hús, kenyér, petrezselyem a sorrend, aztán felöntjük alaplével és összesütjük, a végén pedig ütünk rá egy tojást. Mellé egy könnyebb második illik, például paradicsomos zöldbabfőzelék. Pénteken kipróbálhatjuk a káposztás harcsát: hagymát pirítunk, megszórjuk pirospaprikával, hozzáadjuk a savanyú káposztát és a besózott harcsaszeleteket, felöntjük vízzel és puhára főzzük. Szombaton sonkás karfiol (az előfőzött karfiolt tejföllel és tojássárgájával elkevert sonkával sütőben megsütjük) lehet az ebéd, a desszert pedig lekváros barátfüle. Vasárnap a húsleves mellett almás lepénnyel zárhatjuk a hetet.

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Augusztus 12. Alig tudom elhinni, hogy már öt év eltelt azóta. Öt éve küzdött a testem az életben maradásért. És én ezzel nem is voltam tisztában, mert fontosabb volt nekem az a kényelmes álvilág, amit az anorexia nyújtott nekem: érzelmek, érzések, élet nélkül léteztem.

Nem mertem kimenni a napra. Hogy mitől féltem, azt a mai napig nem tudom megválaszolni. A betegség előtt is olyan életem volt, ami nem mindenkinek adatik meg. Bulizni jártam, barátokkal lógtam, és még sorolhatnám. Mégis éreztem, hogy hiányzik valami.

Pont egy ilyen mélyebb pontomon találkoztam az ano-manóval, aki szépen befészkelte magát a fejembe. Fokozatosan átvette az irányítást, a végén élet-halál között lebegve kerültem kórházba.

Ott kezdődött el az igazi harc. Én már felkészültem, érzelemmentesen szerettem volna távozni ebből a világból, de ezt az orvosok nem engedték. Az itt tartózkodásom alatt rengeteg mindent megéltem, átéltem. Két szondával gazdagodtam. Több mint két hónapig voltam bent fekvő, utána heti rendszerességgel jártam terápiákra.

De mi történt a terápiák után? Hogyan tekintek most vissza az elmúlt öt évre?

Már a kórházban is kezdett megmutatkozni az, hogy milyen az igazi személyiségem. Azt nem szeretném leírni, hogy miket műveltem a kórházas időszakom alatt, nem vagyok rá túl büszke, és ötleteket sem szeretnék senkinek sem adni.

Kép

Bábi Anna 

Amikor hazakerültem, magántanuló lettem. Nem volt annyira könnyű ez sem, hiszen az osztálytársaim folyamatosan csúnyán néztek rám, mivel én megtehettem azt, hogy ha pl. nem volt kedvem matekra menni, akkor nem mentem. Nyilván én sem néztem volna ezt túl jó szemmel.

Ebben az időszakban nagyon sok terápiám volt, néha inkább matekon ültem volna, mint hogy megnyíljak újra és újra a pszichológusom előtt.

Minden alkalommal egyre mélyebbre ástunk, egyre jobban megismertem saját magam. Viszont nem tudtam még azonosulni azokkal az érzelmekkel, amiket a lelkem közvetített felém. Nagyon érzékeny voltam, könnyen átvettem az emberek energiáit. Figyelniük kellett otthon a szüleimnek és a testvéreimnek, nehogy kicsit feszültebben szóljanak hozzám, mert rögtön összeugrott a gyomrom, légszomjam lett és féltem. Féltem, hogy én rontottam el valamit, hogy miattam történik a rossz. Mindenért magamat okoltam, hiába próbáltak meggyőzni az ellenkezőjéről. A sport itt is rengeteget segített, de amíg nem értem el a megszabott súlyt, addig csak nagy odafigyeléssel és csak keveset edzhettem. Két sportot űztem komolyan a mélypont előtt, és – amíg el nem tiltottak a sporttól – közben is. A pilatesszel kezdtem, majd elkezdtem lovagolni is. Mindkét sport segített azonosulni önmagammal.

Az anorexiából már kiderült, hogy célorientált vagyok, és nagy az önuralmam. Ezeket a tulajdonságokat fordítottam a jó irányba.

Két évvel a haza kerülésem után elindulhattam egy díjlovas versenyen. Fantasztikus volt, ahogy összpontosítani kellett. Végre éreztem, hogy tudom kontrolálni magam és a gondolataim. Elég sokáig voltam összezavarodva, hogy ki is vagyok, és mit szeretnék. Az sem segített, hogy folyamatosan harcolnom kellett az érzelmeimmel, és nem tudtam, hogy melyik énemre hallgassak. Az egyik azt mondta, hogy ne egyek, míg a másik tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ha nem eszem, akkor ismét elveszítem a sportot, ami már akkor is az életemet jelentette. Elhatároztam, úgy, ahogy a kórházban, hogy nem engedem el az irányítást! Ha még keményebben kell dolgoznom, akkor is az életet választom, a saját életemet akarom élni. Itt jöttem rá, hogy mennyi mindent érhet el az ember, ha igazán elhatározza magát. Állandó viharok dúltak bennem, de kifelé semmit sem mutattam belőle.

Nehéz évek következtek. Jött az érettségi, jelentkeztem az egyetemre, próbáltam helyrehozni a kapcsolatot a barátaimmal, szerettem volna megtalálni a szerelmet.

Ilyen csajos gondjaim lettek, és be kellett látnom, hogy ezek sokkal „kellemesebbek”, mint azon stresszelni, hogy hány kiló vagyok, vagy hogyan verjem át a hozzám közel állókat, így táplálva a függőséget magamban. Öt év kellett, hogy megtaláljam önmagam, és megismerjem a személyiségemet.

Kép

Bábi Anna 

Megtanultam kifelé is kommunikálni azt, ha valami rosszul esik vagy fáj.

Tavaly lehetőségem nyílt, hogy valóra váltsam az egyik nagy álmomat: pilates instruktor lettem, december óta pedig már órákat is tartok. Imádom minden pillanatát. Sok anorexiás fél attól, hogy mi lesz az ano után. Nekem kinyílt a világ, imádok új dolgokba kezdeni. Akik ismernek, tudják, hogy mikor adom önmagam, és mikor félek felvállalni azt, aki vagyok. Még mindig van bennem egy kis félelem, hogy esetleg nem vagyok szerethető, de folyamatosan kapok visszajelzéseket. Vicces, de már az bearanyozza a napomat, ha valaki az utcán megdicsér, vagy az egyik vendégem áradozik az órámról. Ezekért érdemes élni, mert a szeretetet nem lehet kierőszakolni. Soha nem mennék vissza az érzelemmentes életemhez. Szóval, ha valaki megkérdezi, hogy érdemes-e végigcsinálni a harcot, akkor egyértelmű igennel válaszolnék. Nem azt mondom, hogy könnyű, sok fájdalom is ért, de éreztem, és meg tudtam élni minden könnycseppet.

Érzem, hogy még rengeteget kell fejlődnöm, de már nem ijedek meg ettől. Még mindig visszahúzódóbb vagyok, főleg ismeretlen emberek előtt, de a közeli barátaim és a családom már tudja, hogy ha feloldódom, akkor eléggé felvágják a nyelvem a jó értelemben.

Teljesen kicserélődtem, és már a szenvedélyem az élet.

Mai napig érzékeny típus vagyok, könnyen átérzem a másik ember problémáját vagy éppen az örömét, viszont már nem engedem, hogy befolyásoljon. Előfordul, hogy úgy érzem, összecsapnak a fejem felett a hullámok, legszívesebben több felé szakadnék, de tudom, hogy ezek olyan próbák, amiket ki kell állni. A végén nem marad el a jutalom. Sok rossz döntést meghoztam már, de az életem legjobb döntése volt, amikor a kórházban, a második szonda után elhatároztam, hogy az én életem felett ne rendelkezzen senki, csakis én. Ez a makacsság hajt előre, és bízom már magamban, tudom, hogy az álmaimnak csak a képzeletem szab határt.

„A lánykérés megszervezésében két cinkostársam volt, Dr. Vadász Dániel a Palotakoncert producere, akivel jó baráti és szakmai viszonyt ápolok évek óta, nem csak a várbeli gálán, hanem a Coopera egyik produkciójában is énekelhettem már a felkérésére” - mesélte Laki Péter. „Mellette Szentpéteri András barátunk - aki Zsuzska kollégája is -, volt, aki az ötletemet meghallgatta és megszervezte az eseményt. A hegedűvirtuóz Jávorkai Sándort kértük meg, hogy a gála utáni fogadáson a koncerten az általam énekelt dalt kezdje el játszani Lehár Ferenc Friderika című operettjéből, a refrénbe beszálltam én is... Abban a pillanatban, amikor a párom felé nyújtottam a kezem, hogy lépjen mellém a színpadra, az emberek sejtették, mi fog következni, mert hatalmas tapsorkán tört ki.”

Nemcsak a kollégák, barátok ünnepelték együtt ezt a pillanatot a jegyesekkel, hanem a szüleik is osztoztak örömükben, mivel Péter őket is előre beavatta.

Podruzsik Béla receptjeivel nem tudunk hibázni. Korának sztárszakácsa volt, aki francia mesterektől tanult, itthon a legnevesebb szállodák konyháját vitte. Könyve ma is megállja a helyét. Igaz, jól megkomponált ételfotók nincsenek benne, de végigvezet bennünket a levesbetétektől kezdve a legjobb mártásokon át a húsos, zöldséges ételek, valamint a tészták, krémek és torták világán. 90 oldal, benne vannak az alapok, mára elfelejtett, ám egykor divatos ételek, egyszerűek és bonyolultak egyaránt. 

Olajvaj, remulád

A szakácskönyv kínálata bőséges, csak tojásételből 34‑félét találhatunk a könyvben.

A kaszinótojás Podruzsik útmutatója szerint 6 db főtt tojásból készüljön, és a közepén kettévágott tojásokat a következőkből készült krémmel töltsük: a sárgáját sóval, borssal, egy kávéskanál mustárral, szardellával és egy evőkanál remuládmártással elkeverjük.

Hogyan készül a remulád? Nos, ehhez először az olajvajat kell megtanulnunk, szintén ebből a könyvből. Négy tojássárgáját, egy csipet sót, frissen tört borsot és 6 dl olívaolajat töltünk egy tálba „olyképpen, hogy habverővel jól elkeverve a tojássárgáját, először cseppenként, később lassanként öntjük az olajat, közben habverővel folytonosan keverve. A sűrűséget mérsékeljük azáltal, hogy három részben fél-fél citromnak a levét facsarjuk hozzá. 1-2 evőkanálnyi forró víz hozzáöntésével befejezzük az olajvaj készítését.” A remuládhoz ebből adunk kétkanálnyit, amit elkeverünk finomra vágott ecetes uborkával, petrezselyemmel, tárkonnyal, snidlinggel, kapribogyóval, mustárral, szardellával, esetleg egy kis tejföllel. Végül élessé tesszük az ízét citrommal vagy fehérborral és cayenne borssal. Ez kerül tehát a kaszinótojás töltelékéhez – mi pedig máris megtanultunk két alapmártást és egy hideg előételt. Sőt, mivel Podruzsik a tojásokat apróra vágott sonkával elkevert franciasalátával tálalta, ezt a receptet is megkereshetjük. Mint mindig, nagyon fontos a friss, jó minőségű alapanyag. Egyenlő kockákra vágunk és puhára főzünk „egy szép piros sárgarépát”, két fehérrépát, egy zellert. Sárga- vagy kifliburgonyát héjában főzünk, majd szintén kockára vágjuk. Mindezt beletesszük a pácba (1 dl fehérbor, 1 ek olaj, 1 ek ecet, 1 citrom leve, só, törött bors és egy kevés cukor), majd negyed óra múlva hozzáadunk egy hámozott, puha húsú almát, fél uborkát és egy marék főtt zöldborsót. Tartármártással dúsítjuk. 

Kép

Kép: Freepik

Minden napra egy omlett

S ha már tojás, Podruzsik megmutatja, hogy a legegyszerűbb omlettből is sokat ki lehet hozni. Az alaprecept szerint 3 tojást 1 evőkanál tejszínnel kell habverővel elkeverni, és vajon hirtelen megsütni. „Villa segítségével a lepényt kissé behajtjuk a serpenyő nyelénél levő oldalán, azután az ellenkező oldalát erre ráhajtjuk és a lepény alját még egy kissé pirítva meleg tálra kiborítjuk. Fő feltétele az omlett készítésének a gyorsaság, mert ezáltal elérjük, hogy a lepény anyaga lágy maradjon és emellett a sütés közben az omlettnek a megfelelő szép formát tudjuk adni” – szól az útmutatás 1927-ből.

A szakácskönyvben találunk petrezselymes, parmezános, füstölt húsos, gombás, paradicsomos, szalonnás és burgonyás, szardíniás, velős (borssal), szárnyasmájas, spárgás változatokat.

Megtanulhatjuk a norvég módra (kockára vágott és vajban párolt paradicsommal, uborkával, sonkával), a spanyolosan (sonkával, pirított hagymával és paradicsommal), valamint a virsliraguval készített omlett receptjét is. Ha a mellé kínált salátát is variáljuk, tényleg kimeríthetetlen a vacsoralehetőségek tárháza.

Ötlettár

Mielőtt teljesen elveszünk a tojásos ételekben (a barnított vajjal készített tükörtojást vagy a burgonyatésztában tálalt buggyantott tojást azért nem árt eltanulni!), érdemes szétnézni még a receptek között. Jó ötlet a fehérboros-tejfölös heringsaláta, a fokhagymával és petrezselyemmel pirított vajas gomba, a spenótfelfújt (ha marad a főzelékből, 10 dkg spenóthoz mérve 2 dl tejet, 4 tojássárgáját és 3 felvert fehérjét összekeverünk, muffinformákba töltünk, és vízgőzbe állítva sütőben megsütjük) vagy a töltött paradicsom. Ehhez főtt csirkét (vagy grillcsirkét) kell apróra vágni, elkeverni 2-2 db főtt zellerrel, fehérrépával és burgonyával, egy puha alma felével és egy fél, meghámozott uborkával. Remuládmártással leöntjük, megtöltünk vele 8-10 db kimagozott paradicsomot. Salátalevelekkel díszítjük, pirítóst adhatunk mellé. 
És akkor az édességekről még nem is beszéltünk, pedig ilyen recepteket olvashatunk a régi könyvben: vaníliás tejszínhabbal kínált gesztenyepüré, eperkrém, császármorzsa befőttel…  

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Egerben egymást követik a 10. Érsekkerti Nyári Játékok gyermek- és felnőttelőadásai. Hogyan tudtatok felkészülni a megelőző hónapok teljes bizonytalanságában?
– A bezárkózási időszakban voltak félelmeim, hogy lesznek-e nyári programok, előadások, de a gondokról nem szívesen beszélek, mert mindenkinek vannak gondjai. A Jóisten annyi terhet rak a vállunkra, amennyivel megbirkózunk. Sokszor érzem azt, hogy több terhet kapok, mint amivel meg tudok birkózni, de végül mégis minden kisimul. Mi most erőnkön felül vállaltuk be ezt a nyarat, de nem szeretnék panaszkodni, mert az nem visz előre. Remélem, hogy megint kisimul a vége.

– Neked mi ad erőt, amikor érzed az eléd gördülő akadályokat, nehézségeket?
– A nagymamámtól azt tanultam, hogy minél többet adunk, annál többek leszünk mi magunk. Az akadálymentesített előadások előtt el szoktam mondani egy Mezei Mária-idézetet, amelyhez mindig hozzáfűzöm a nagymamám üzenetét is: „…a Szeretet, mint mag a földben, bennünk alszik, de csak akkor ébred és csak akkor éltet, ha önzetlenül tovább adjuk másnak.” Ezt érzem, amikor a legelkeserítőbb a helyzet. Többször előfordult, hogy az időjárás miatt előadást kellett lemondanunk. Ez a legnehezebb az idei nyárban, ami lelkileg nagyon megvisel. Az előző évekhez képest abban változtam, hogy másképp élem meg mindezt, jobban át tudom élni az örömöt. Talán tényleg a nagymamámtól örököltem azt a képességet, hogy próbálom a negatív helyzetekben is megkeresni, mit üzen nekem ez a történet.

Valamelyik este, miután hazavittem az egyik kollégámat, énekeltem a kocsiban, és annyira boldognak éreztem magam. Fiatalon gyakran elégedetlenkedtem, most pedig az apró jó dolgokat is észreveszem.

– Te vagy az egész rendezvénysorozat mozgatója. Hogy sikerül mindent összehangolnod?
– Többféle kapcsolat van, de az az igazi kapcsolat, ami építő jellegű. Mi a családban iszonyúan támogatjuk egymást mindenben. Az anyukám például a mosásban segít, mert a szennyest is én viszem haza az előadások után. 140 emberrel dolgozunk azért, hogy három színpadon és nézőtéren rendben menjenek a dolgok. A színészekkel is megpróbálunk bizalmas kapcsolatot kialakítani, hogy a légkör miatt jó legyen idejönni. Ez nemcsak az anyagiakon múlik, ennél sokkal fontosabb a közösség, ehhez viszont jól kell rendezőket, színészeket választani. Azt szoktam mondani, hogy a férjem a nagyfőnök, én pedig a kis szürke eminenciás a háttérben meghúzódva. Ha elszállnék és belegondolnék, hogy egy színházat vezetek, akkor nem tudnám úgy csinálni, ahogy kell.

Kép

Jelenet a Csoportterápia c. színdarabból – Kép: Egri Pinceszínház

– A közönség nagyon szeret titeket, mert valóban természetes, közvetlen, családias a hangulat. És ebbe a nagy családba a fogyatékossággal élőket is befogadjátok.
– Egy nyári színház teljesen más, mint a kőszínház. A hétköznapokban olyan sok a gond, a feszültség, hogy az emberek szeretnének egy kicsit lazítani. Erre alkalmasabb hely a békák kuruttyolása mellett nem is lehetne. Mondjuk a szúnyogok kicsit hanyagolhattak volna bennünket, az időjárás is lehetett volna kegyesebb, de azt gondolom, aki eljön, nagyon jól szórakozik, és mi is. Egy pályázat segítségével akadálymentessé tudjuk tenni az előadásainkat. Az ország minden pontjáról szervezünk ide siketeket, látássérülteket. Pedig egy jelnyelvi tolmácsnak nem egyszerű a dolga, neki ugyanúgy meg kell tanulnia a darabot, mint nekünk, és figyelni a rögtönzésekre. Volt, hogy a Down-szindrómások, akiket rendszeresen táboroztatunk, felhozták a színpadra a virágot, meghajoltak velünk, és tapsoltattak minket a nézőkkel. Nekünk ez természetes, mert mi évközben is ebben a közegben mozgunk. A színházi tevékenységet és kultúrát használjuk arra, hogy felhívjuk rájuk a figyelmet.

Ha a közönség jegyet vesz, ezzel nemcsak a színházi előadásainkat támogatja, hanem a fogyatékossággal élő gyerekek táboroztatását is.

– Mi ösztönöz arra, hogy a fogyatékossággal élők felé fordulj?
– Egyrészt sokan vagyunk testvérek, megtanultam osztozkodni. Nagymamám és anyukám is mindig azt mondta, hogy ha van egy szelet kenyered, harapj egyet, és oszd szét a többiek között. Talán nagyképűségnek hangzik, de nekem az igazi utam nem a színészet, hanem a fogyatékossággal élők. A színház jó eszköz arra, hogy az emberek figyelmét rájuk irányítsuk. Nyilván a játék is boldoggá tesz, de a ráncaimat akkor szerzem, amikor közöttük vagyok, mert egyfolytában mosolygok.

A nagylányunkkal, akit örökbe fogadtunk, már babaúszásra is sérült gyerekek közé jártunk. Azt szerettem volna, hogy ne forduljon el, amikor ilyen emberekkel találkozik. Külön öröm számomra, hogy 14 évesen szívesen csatlakozik a Down-szindrómás táborhoz. Én középső gyerek vagyok, tele szeretetéhséggel. Pedig a szüleim mindent megtettek, hogy boldog legyek, és az is voltam, csak valahogy többre van szükségem, és azt érzem, hogy a fogyatékossággal élők között ezt megkapom. Feltétel nélkül a mindenki Gabi nénije vagyok, és nincs nélkülünk karácsony. Ez egyfelől fantasztikus érzés, másfelől egy szolgálat, misszió.

Ezeknek a gyerekeknek olyan nem létezik, hogy nem tudunk menni, mert nincs támogatás. Ezt nem lehet abbahagyni. Azt érzik, hogy a családjuk vagyunk.

– Erről A kis herceg jut eszembe és a megszelídítés.
– Azt hiszem, az a titka, hogy soha nem kezelem őket másképp, és egy vagyok közülük. Akár egészségesekkel, akár fogyatékossággal élőkkel foglalkozom, nem vagyok fölöttük. Természetesen alattuk sem, mert az is fontos, hogy fegyelmezni tudjam őket. Azon a szinten vagyok, ahol ők, és talán mivel egy vagyok közülük, ezért könnyebben befogadnak.

– Egy időben az egri női börtönben is tartottatok drámafoglalkozásokat, ráadásul önkéntes alapon.
– Egy pályázat kapcsán kerestem meg az akkori börtönparancsnokot. A pályázatból nem lett semmi, de megkaptam az előzetes letartóztatásban lévőket, a legkeményebb diót. Számukra a bizonytalanság a legnehezebb, mert nem tudják, hogy két hétig vagy három évig lesznek bent. Az én feladatom az volt, hogy egy közösségen belül létezzünk, és az ő élethelyzetükben oldjuk a feszültséget. Sokan a bűnözőt látják bennük, akik elkövettek valamit a társadalom ellen, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen emberként kerülnek oda vissza.

Valamiért ilyen közegben soha nem féltem, és soha nem ítéltem el őket, mert tudom, hogy megkapják a büntetésüket, és nem az én dolgom az ítélet.

Egy színdarabbal is készültünk, Barácsok közt címmel, legfőképpen terápiás jelleggel. Az előadáson nem szedtünk jegyeket, hanem kiraktunk egy dobozt, és rábíztuk az emberekre, hogy mennyi pénzt dobnak bele. Azt is megmondtuk, hogy a Down-szindrómásoknak gyűjtünk. Az egyik fogvatartottat megkérdezték, hogy mit érez. Azt nyilatkozta, hogy elkövetett valamit a társadalom ellen, de ma este azt érezhette, hogy a szívében egy jó rész is van, nem csak rossz.

– Végtelen alázattal és természetességgel beszélsz erről a nem mindennapi szolgálatról, amit tavaly hivatalosan is elismert a szakma. Két díjat vehettél át Egerben: „Pro Agria” szakmai díjat és „Szociális munkáért” díjat.
– Amikor valaki elkezd ilyesmivel foglalkozni, sosem az lebeg a szeme előtt, hogy ezért bármiféle jutalmat kap, de ha észreveszik, az nagyon jó érzés.

Ezt a díjat egy embernek adják, de valójában az egész közösség kapja, és mindenkinek a munkája vastagon benne van.

Az álmainkat próbáljuk megvalósítani, de ezek nélkül az emberek nélkül nem lehetne. Évek óta én vagyok az arc, akit előre tolnak, de a rengeteg pályázat, az Érsekkerti Nyári Játékok három színpada, nézőtere, sátra, a műszaki dolgok közös energiából születnek, amit együtt teszünk bele. Ez is olyan, mintha a gyerekünk lenne.

A következő pillanatban Gabinak fel kellett állnia, hogy hajcsavarókkal a fején beéneklésre szaladjon az érsekkerti öltözősátorba. Remélem, legközelebb a fogyatékossággal élőkből verbuvált profi színtársulatról, a „Sit Down”-ról is tudunk beszélgetni. Mert az is az ő „gyermeke”.

A közvélekedés megoszlik az őszinteség és a hallgatás között: sokak szerint „amit nem tud a másik, az nem fáj neki”, vagyis a béke, a nyugalom, a jó hangulat érdekében jobb elhallgatni a hűtlenséget. Ennek a véleménynek a hívei nem akarják feleslegesen megbántani, elszomorítani a megcsalt felet. Mások szerint egy jól működő párkapcsolatot csak a kölcsönös bizalomra érdemes építeni. Mi is nélkülözhetetlen alapkőnek tartjuk a kétirányú bizalmat. Hűtlenségi helyzetben a legfontosabb kérdés éppen az, hogy helyreállítható-e a bizalom a felek között. Ez a mérvadó szempont, amikor a folytatás vagy a kapcsolat lezárása között kell döntést hozni.

Ehhez a döntéshez viszont elegendő időre van szükség. A hűtlenséget elszenvedő félnek végig kell élnie ezt a nehéz időt, hagynia kell dolgozni az érzelmeit, hogy a maga részéről mérlegelni tudja, képes-e újabb esélyt adni társának. Ez a pszichés munka sok szempontból hasonló a gyászhoz.

Nem egy élő személyt, hanem a róla alkotott belső képünket, a hozzá kapcsolódó bizalmunkat, a kötődésünket, sőt, egy kicsit az őrá bízott önmagunkat is el kell gyászolnunk.

Ha siettetjük, nem veszünk tudomást az érzelmeinkről, örökre ott lebeghet a kapcsolat feje felett ez a helyre nem tett, végig nem élt krízis.

Az élet nem áll meg

Nem egyszerű feladatsor ez, főleg úgy, hogy az élet eközben nem áll meg, helyt kell állni más életszerepeinkben is. Különösen nehéz a helyzet közvetítése a család, a gyermekek, saját szülők és testvérek vagy a közösség felé. Nem érdemes egyikből sem kiszakadni, de úgy sem tehetünk a hozzánk közelállók előtt, mintha minden rendben volna. Nem szükséges minden részletet azonnal kiteregetnünk, elég, ha csak annyit tud a rokoni és baráti kör, hogy a házasság, a kapcsolat nehéz helyzetben van, legyenek megértők és türelmesek, de beavatkozásukra nincsen szükség. Előfordul gyakran, hogy a jó szándékú, de nem felkért külső beavatkozás csak ront az amúgy is nehéz helyzeten. Az érintetteknek kell eldönteniük, kivel, kikkel osztják meg a helyzet terhét. Akár tanácsot kérve, akár csak figyelmes meghallgatásukat kérve.

Újra két igenre van szükség

Hogy hogyan kell meghozni egy ilyen döntést, arra mindenki számára megfelelő, tuti recept nincs. Igyekezni kell a lehetőségek szerint megfelelő körülményeket biztosítani. Van, akinek az elvonulás segít, utazás, egyéni zarándokút, más igyekszik minél több megbízhatónak gondolt ember tanácsát kikérni, szempontokat gyűjteni, megint más transzcendens erőforrásokat és iránymutatást keres, lelkigyakorlatra megy, böjtöl, imádkozik. Nem szabad megfeledkezni a rendkívül fájdalmas beszélgetésekről sem a másikkal, amikor és ahogyan készen állunk rá – feltételezve, hogy fontos nekem a másik személy, még annak ellenére is, hogy ekkora szenvedést okozott számomra. Meg kell tudnom, hogy van a másik, hogy éli meg ezt a helyzetet, amit teremtett, hogy látja a kapcsolatot most.

Így vagy úgy, de előbb-utóbb valamilyen döntést muszáj hozni mindkét félnek, egymástól függetlenül. Ahogyan egy párkapcsolat kezdete is két igent igényel, az újrakezdés is.

A megcsalt fél arról dönt, szeretne-e és képes-e újra bizalmat szavazni a másiknak, míg a másik arról, hogy szeretné-e folytatni a kapcsolatot, ehhez kéri-e a megbocsájtást és elfogadja-e az új esélyt, ha megkapja.

Vihar sújtotta kapcsolat

Az ilyen témával foglalkozó amerikai filmek általában ott szoktak végződni, amikor a sok vívódás, gyötrelem és gyász után megszületik a két igenes döntés. Fontos tudni, hogy ilyenkor még rengeteg lépés van a felek előtt, amihez ajánlott igénybe venni szakemberi segítséget, hiszen – ahogyan egy viharsújtotta, tetejét vesztett házat, a párkapcsolatot is újra fel kell építeni, ha nem is teljesen az alapoktól kezdve.

Fontos az újrakezdett kapcsolat szempontjából a kialakult helyzet okainak pontos feltárása (ebben is jól jön egy külső, objektív szemlélő pszichológus), hogy melyik fél miben hibázott, a későbbi megelőzés érdekében. Ha úgy döntünk, hogy mindketten képesek vagyunk és szeretnénk is magunk mögött hagyni a történteket és közösen tovább lépni, akkor – bár meg nem történtté természetesen soha nem tudjuk tenni, de tilos előrángatni a témát a másik ellen használva. Nincs célozgatás, utalgatás, nem tépkedjük újra és újra fel a sebeket! Ez a valódi megbocsájtás egyik feltétele. Sose hagyjuk figyelmen kívül, hogy a megbocsájtás igen nehéz, időigényes feladat! Nem érdemes sürgetni egyik résztvevőt sem. Ez az egyik legösszetettebb pszichés feladat, amivel az ember az élete során találkozhat.

Nem örömteli helyzet, amikor tudomást szerzünk arról, hogy közeli rokonunknak, barátunknak félrelép a párja. Akarva-akaratlanul mi is bevonódunk így súlyos helyzetükbe, hiszen felelősek vagyunk értük mint az őket körülvevő közösség tagjai. Ha valóban közeli és élő ez a kapcsolat közöttünk és a pár tagjai közt, nem tehetjük meg, hogy passzívak maradunk. Tapasztalataink alapján elenyésző azok száma, akik utólag azt vetik az őszinteséget vállaló hozzátartozó szemére, hogy „bár ne szóltál volna”, ellentétben azokkal, akik nem szóltak és megbánták, amikor később, már jóval nehezebb helyzetben kiderült a megcsalás. „Te tudtál róla, mégsem szóltál?!” Ilyenkor már nincsenek jó érvek, mint hogy „nem mertem” vagy „nem akartam beleavatkozni a ti ügyetekbe”. Fontos azonban, hogy nagy körültekintéssel, odafigyeléssel és szeretettel cselekedjünk ebben a helyzetben, nem túllépve a felelősségünk határát. Célszerű először a félrelépő féllel négyszemközt beszélni, elmondani neki, hogy tudunk erről a helyzetről, rákérdezni, mi a szándéka, akár segítséget ajánlani számára. Elő kell segíteni és meg kell adni az esélyt, hogy a hűtlen fél maga álljon a társa elé, és vázolja a helyzetet. Ha ezt nyomatékos kérésre sem teszi meg, jelezhetjük, hogy ha ő nem teszi meg, nekünk muszáj lesz elmondani a tényeket a megcsalt félnek, mert nem tehetjük meg, hogy cinkosként elhallgatjuk.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A Spitfire nem csak az angolok legkedvesebb géptípusa volt, de oroszlánrésze volt abban, hogy 1940-ben a nevezetes angliai légi csatát végül is a britek nyerték meg.

Repülőgépeik gyorsabbak, fordulékonyabbak, igen jól kormányozhatók és meglepően kis súlyúak voltak a rivális Messerschmitt Bf 109-ekkel szemben. Ebből az ember az gondolhatná, hogy e fürge gépek viszonylag kis méretűek voltak, de most, a német gép mellé állítva meglepve konstatálhatjuk, hogy méretük lényegesen nagyobb volt, mint német ellenfeleiké.

Az angliai légicsapásokban rendre jóval több Messerschmittet lőttek le, mint ahány Spitfire-t, mígnem a német légi fölény a repülőgépek számát illetően is szertefoszlott. Mindez pedig odavezetett, hogy a náci hadigépezet már nem mert a szigetország megszállásával próbálkozni.

A „Méregzsák”-nak is nevezett harci gépeknek persze komoly segítőtársa is volt: az angoloknál már ekkor használt radartechnika.

Ez egyből megadta az ellenséges gépek helyzetét, nem kellett azokat- repülési üresjáratokkal- keresgélni, felkutatni.

A lengyel kapcsolatoknak pedig azért is van különös jelentősége, mivel a gép legkiválóbb pilótái nem kis részben lengyelek voltak: az angliai csata legeredményesebb százada a 303. számú, lengyel század volt.

Kép

A rivális Messerschmitt - Kép: Bognár Mária

A géptípus aztán végigharcolta a II. világháborút, 47 féle változata készült, 23 ezer példányban. Kevéssé ismert tény, hogy ez géptípus magyarországi, Sopron környéki felderítésekben is részt vett, azok bombázását előkészítve. Bevetése 1944 december 11-én volt.

A két kiállított repülőgéptípus utoljára 1948-ban ütközött meg egymással, az arab-izraeli háború során.

Az izraeli légierő is rendszeresítette a Spitfire típust. Ez a repülőgép szerepelt 1967-ben az „Angliai csata” (Battle of Britain) című filmben.

A Spitfire szeptember 13-ig vendégeskedik Szolnokon, utána visszakerül állandó helyére, a krakkói múzeumba.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

A halálhír nyaktilóként zuhant ránk: barátnénk Velencébe utazott családjával, az éjszaka közepén kért egy pohár vizet, de mire férje visszaért a fürdőből, a vér már végleg elborította azt az agyat, amelyben elképzelhetetlenül gazdag hálózata lakozott az emberi kapcsolatoknak. Mi lett azzal a pohár vízzel? Megitta valaki a nagy izgalomban? Ott maradt, és a hotel szobalánya öntötte ki azzal a borzongató érzéssel, hogy ebben a szobában kis híján meghalt valaki. Jöttek további buktatók, szívfacsaróan banális és vérlázítóan bürokratikus részletek, nehézségek.

Egy repülő csomagterében, az utasok tudta nélkül utazott kofferként a test, amely szeretteinek az életet jelentette. A szállítási és hűtési költségek az égig szöktek.

Honnan kapott volna elő ekkora összegeket egy átlagos család hirtelen? A halál megint közösséggé tette azokat, akik összefogásból beszálltak a barátnénk negyvenedik születésnapjára vett csellóba is. Vajon mennyit játszhatott még rajta? Nyomába ért-e ifjúkori muzsikus-vágyainak?
A faluban, amelyet ő képviselt, örömhír és gyászhír szárnyakon járja be a piacot, a boltot, az iskolát, a könyvtárat, két perc alatt akciócsoport szerveződik a bajban lévők megsegítésére. Ott van hagyomány és van nyitottság, erősen gyökerezünk a talajba, de merészek és szabadok maradunk. Egyéniség és közösség kölcsönösen építik egymást, a teremtő energiák kifogyhatatlanok, minden felmerülő problémára megoldásnak kell születnie, és biciklivel hamarabb emberközelbe lehet érni, mint Audival. Ilyen falu nincs, és ha lenne is, a neve nem Zsámbék. Valóban, jó pár éve már eggyel kevesebben hiszünk benne, ám amíg akár egyvalaki is így gondolja, ez a település létezni fog képzeletben, tettekben, segítségben. 

A saját lányai nővérének kinéző, már örökre negyvenkét éves kerékpáros asszony figurája tovább él a zsámbékiak fejében, ott karikázik zegzugos útvonalakon, és mindig elér háztól házig, családtól családig.

Hány Tour de France-nyi távot tehetett meg az ismerős utcákon? Mint ide Velence? Vagy az Egyenlítő? Vagy a Hold? A róla készülő képen nincs mit retusálni. Nem volt tökéletes, senki sem az, de szeretetteljes anyaként, feleségként, megbízható, áldozatos barátként, kreatív képzőművészként, magabiztos, pontos zenészként marad meg az emlékekben. Világító kerámiaszobraiból szeszélyes alakzatú réseken tört elő a gyertyafény. Sejtelmes ősformáikkal mintha egy másik bolygóról érkeztek volna. 
Amikor kómában feküdt Olaszországban, mi pedig itthon aggódtunk, imádkoztunk érte, beállított egy futár, és a MOME (volt Iparművészeti Egyetem) évkönyvét hozta, háttéranyagnak, mert beszédet kellett mondanom a diplomaosztón. Felütöttem a kötetet, és éppen ő nézett rám az egyik képről. Egyik barátunk azon az egyetemen végzett ugyanis, és fotós diplomamunkáját helyi nagycsaládokról készítette. Miért épp egyedül ez a fénykép került be a válogatásba? Így akart elköszönni akkor, amikor még javában élt? 

A család kertjében áll egy embermagas, görög vázát formázó korsó. Láttam a hőskorszakból való fényképet, amelyen egy bográcsozós, többnapos happening alkalmával barátnénk belülről tapasztja épp a műtárgyat, és felül kimosolyog belőle, mint a befőtt...

Esemény volt ez is, sokak örömére, meg persze kunszt is, hiszen a hatalmas agyagtest köré külön kemencét kellett építeni, hogy ki lehessen égetni… Keze nyomát évekkel temetése után is őrzi az agyagfal. Mivel telik mostanában az az edény? Levegővel? Az égbolt súlyával? A halálát követő időkben gyászunk és emlékezésünk bőven túltett az űrtartalmon, és kicsordult a hatalmas korsóból. Mint annyi minden, ez is elmúlik, megszelídül. Most a kőkorsóban alighanem Kánából való kútvíz várja az átlényegülést. A most még agyag-nehéz, de majdan könnyedén röpdöső testek egymásra találását. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A megfelelő dramaturgiai pillanatban kaptam egy belga műfordítói díjat, mely pont akkora égi pakknak bizonyult, hogy a lakásunkon gigászi varasbékaként terpeszkedő hitelt ki tudjuk fizetni belőle. Akkor hatan éltünk negyvennyolc négyzetméteren, és két turnusban ettünk a kicsi konyhában, mert egyszerre nem tudtunk bezsúfolódni. Ebédjegyeket kellett gyártanunk A- és B-menüvel. „Vicces ez a töminyomi, ahogy így meséled”– nevetgélt részvéttel egy barátunk.

Ráadásul élőhelyünk egyben a munkahelyem is volt. Nagy kegyelem, hogy sosem zavart, ha egy-két-három-négy gyerek időnként átviharzik mögöttem, miközben fordítok, írok. Sem az, ha kérdeznek ezt-azt, ha vigasztalni kell őket, ha békefenntartó erőkre van szükség. Utólag, egy körinterjúból tudtam meg, mennyire nem általános dolog ez, kollégáim kilencven százaléka már attól kiesik az alkotás áhítatából, ha árva őszi légy szabadul be a szobába, és egyszólamú pentaton énekekkel kísérletezik.

Mikor Yehudi Menuhin Magyarországon járt, és koncertje után elvitték a New York kávéházba, a mester egészen felvillanyozódott az asztalok közt virgázva sétálgató prímás és bandája láttán. Kikunyerálta, hogy kipróbálhassa ezt a stílust, a zenekar kísérte, ő pedig boldogan improvizált magyarosan. Mikor kérdezték a derék cigányprímást, mit szól a konkurenciához, bölcsen annyit felelt: „ügyes, ügyes, de ásztálnál méghálná!” Nagyon hálás vagyok tehát az adományért, hogy a körülöttem zajló pörgésben nem meghalok, hanem olajozottan tudok működni. Sőt, a gyermeki agyvihar kimondottan inspirál.

Kétszobás zuglói lakásunk árából kicsi házat vehettünk Budapest közelében. Csodaszerűen pottyant ölünkbe a nyomott áron, évek óta árult ingatlan, melyhez pinceház is tartozott kert gyanánt.

A leleményes svábok telefurkálták a környéket borospincékkel, a szomszéd telek alatt például három föld alatti járat húzódott. Felettébb regényes mendemondák szerint valahol török időkből hátramaradt alagút is található, mely egészen Székesfehérvárig vezet a mélyben, hogy a király szükség esetén azon menekülhessen. Dugóban persze ma is jó hasznát vennénk, csak hát a bejáratot senki sem ismeri.

Az előző tulajdonos rátermett ember volt, elmondása szerint még a népi demokratikus világbeli Csőszernél dolgozva fusizta össze ezt a kis víkendházat. Az ő emberei kijártak csövet szerelni más korifeusok víkendházaihoz, cserébe azoknak a munkásai felhúzták a falakat, összeütötték a tetőt. Így ment akkoriban a közmunka mindenki javára és a főnökség megelégedésére. A melósnak meg tök mindegy volt, hol vonszolja az igát, a privátban vagy a cégnél. Bár végül is a cégvezető nyaralója nem egészen privát ügy, hiszen felüdülése közérdek...

A tulaj keze messzire elért, két hét alatt belterületté nyilváníttatta az ingatlant, mikor megtudta, hogy csak így köthetünk vele szerződést. Mindent azért ő sem tudott elintézni. Eredeti koncepciója szerint kocsmát nyitott volna, mégpedig igen jó helyen, hiszen a főiskola kőhajításnyira volt a kicsi háztól, még négykézláb is hazamászhattak volna a kapatos diákok. A szomszéd néni azonban éberen figyelt, és lecsapott, feljelentve a fickót, amiért oktatási intézmény kétszáz méteres körzetében kíván korhatáros intézményt nyitni.

A fősuli gyakorlóiskolájába valóban bőségesen jártak kiskorúak. Úgyhogy a manőver sikerrel járt, a kocsmaengedély ügye kútba esett. Dühös barátunk mindenképp túl akart adni a házon, ha már hasznot nem remélhetett belőle. Tajtékzott az öregasszony ellen, aki szerinte csak a konkurenciát akarta kinyírni, mert savanyú borával jó kis bögrecsárdát működtetett otthon, teljesen feketén persze. Úgy meg mit számít az oktatási intézmény közelsége, nem?

Lett hát egy kocsmánk, olyannyira, hogy külön női és külön férfivécé is tartozott hozzá, utóbbi piszoárral. Nehogy már a család két férfitagjának ugyanabba a csőrendszerbe kelljen végezni dolgát, mint a fennmaradó négy asszonyszemélynek!

Az, hogy eladónk búcsúképpen kivetkőzött magából, és torkaszakadtából üvöltözött az első blikkre bácsinak és néninek is éppúgy nézhető, százhúsz kilós szomszéddal, aggasztó előjelnek tűnt. Minthogy nem akartuk a helyrajzi számmal együtt a heves érzelmi viszonyokat is örökölni elődünktől, Juli másfél órás szakaszokban hallgatta végig újra és újra a néni életét, én meg rendületlenül iszogattam savanyú borát a pincében. Azt hittük, majd csak megleszünk, kedélyes jó iszonyban. Hát, elég durván tévedtünk.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>