Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

– Mesélj egy kicsit magadról, kérlek, és áruld el, mi motivált abban, hogy pályázz a Petőfi Sándor Program ösztöndíjára!
– Budapesten születtem, műszaki menedzsernek tanultam, de a néptánc szeretete egy időre letérített erről az útról. Táncoltam többek között a Fitos Dezső Társulatban és a Szentendre Táncegyüttesben, valamint néptánc-oktatással is foglalkozom. Elsőként a Nemzetpolitikai Államtitkárság által életre hívott Kőrösi Csoma Sándor Programmal ismerkedtem meg – négy évvel ezelőtt, még egyetemistaként, Svédországban teljesítettem közösségszervező, hagyományápoló feladatot. Ennek mintájára indult aztán útjára a Kárpát-medencei szórványmagyarságot segítő Petőfi Sándor Program 2015 tavaszán, amelynek célterületei Románia, Ukrajna, Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Szlovákia, Csehország, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, valamint Lengyelország.

Kedvesem, Kádár Kata sepsiszentgyörgyi születésű, szintén szívügye a néptánc, az oktatás, a hagyományőrzés. Úgy gondoltuk, ha már Erdély a maga zenéjével, sajátos tánckultúrájával és motívumkincsével olyan sokat ad nekünk, magyarországi magyaroknak, akkor mi is szeretnénk visszaadni valamit a térségnek. Két különböző ösztöndíjjal utaztunk Romániába a 2019/2020-as programszakaszban, párom az Etnikai Kulturális Alapítvány ösztöndíjasaként Magyarlapádon teljesített missziót, én pedig Nagyenyeden működtem együtt a Bethlen Gábor Kollégiummal.

– Milyen programokkal gazdagítottátok a kinti magyar felnőttek és gyermekek mindennapjait?

– A fogadószervezetek által kigondolt rendezvényekben segédkeztünk, de bátran előhozakodhattunk a saját ötleteinkkel is.

A nagyenyedi kollégiumban nemzeti ünnepekhez (március 15., Márton-napi vigasságok) kapcsolódó rendezvényeket szerveztünk. Magyarlapádon a párom a falu kulturális eseményeiért felelt – szüreti bált, nemzeti megemlékezéseket, regruta bált szervezett, havonta egyszer pedig zenészeket hívott Magyarországról (ebben a Hagyományok Háza volt a segítségére), de volt folkkocsma és táncház is.

Furulyanóták a magyarbecei gyermekeknek

– Vagyis neked egy teljes iskolát, párodnak pedig egy kisebb falut kellett aktivitásra bírnia. Ez bizony óriási feladat, emberpróbáló misszió!
– Összesen hat településen tevékenykedtünk, 5-600 gyermekkel foglalkoztunk. Szerintem azért is hálás feladat fiatalokkal dolgozni, mert általuk a szülők is szívesebben mozdulnak ki – jó apropó egy-egy iskolai táncfellépés, hiszen a család is kijön, hogy megnézze a produkciót. Vannak települések, ahol már szomorúbb a helyzet, Magyarbecén például iszonyúan kevés magyar él – az óvodások az általános iskolásokkal együtt mindössze tizenhatan alkotnak egyetlen tanulócsoportot, őket pedig egyetlen óvónő és tanárnő fogja össze.

De bármilyen kislétszámú csoportról legyen is szó, fontos, hogy mindenki megkapja a kulturális táplálékot, a magyar hagyományokat. Ebben tudunk mi, ösztöndíjasok segítséget nyújtani.

– A Nagyenyeden eltöltött kilenc hónap alatt volt olyan esemény, tapasztalat vagy eredmény, amely különösen kedves lett a szívednek?
– Készítettünk október 6-i ünnepi műsort a Bethlen Kollégiummal, amelyre tizenéves kamaszokból verbuváltuk a csapatot, ők játszották az aradi vértanúkat, és itt el is hangzott a kulcsszó: kamaszok. A kezdetekkor meg kellett tehát birkózni a dacolásukkal, meg kellett értetni velük, hogy a népdaléneklés és a szavalás egyáltalán nem ciki. Minden erőmmel azon voltam, hogy átlendítsem a szégyenlősség holtpontján a fiúkat. Amikor már ráéreztek, milyen súlya is van október 6-nak, illetve hogy milyen katartikus az, amikor az egész iskola egy emberként tapsol a produkciójuknak, akkor megtört a jég. Megérezték, milyen ereje van a közös nyelvnek, a közösséghez tartozásnak. A műsor után az öltözőből énekszóra lettem figyelmes – a fiúk énekelték a Székely Himnuszt. Roppant megható volt, büszke voltam rájuk.

A torockói Kis Szent Teréz gyermekotthon növendékei, kiegészülve a magyarlapádi ifjúsági Csegely zenekarral

– Elképzelhető, hogy legközelebb is pályázol, pályáztok?
– Párommal nagyon szerettünk volna részt venni a 2020/2021-es programszakaszban, a koronavírus azonban mindent felülírt. Egyelőre  nem írtak ki pályázatot a következő etapra, ráadásul ebben az évben a hagyományos formában csupán márciusig tudtunk szolgálatot teljesíteni, a járványhelyzet miatt ezt követően az online térben kellett folytatnunk a munkát. 

Fájó szívvel vettük tudomásul, hogy most ez van. Reméljük, hamarosan újra elhinthetjük a magyar kultúra magjait a Kárpát-medencében.

– Miért buzdítanál arra fiatalokat, hogy pályázzanak a Petőfi- vagy akár Kőrösi-ösztöndíjra?
– Egy ilyen ösztöndíj kitűnő lehetőséget ad arra, hogy érzelmileg bővüljünk, alkalmazkodjunk és empátiát gyakoroljunk. Svédországban akadémikus orvostól a szobafestőig mindenkivel találkoztam – nem kis feladat volt érdekeltté tenni a hagyományőrzésben egy ennyire heterogén csapatot, de meglett a gyümölcse. Mindemellett a kilenc hónap alatt megismerheted a diaszpórában élők problémáit, történeteit, s jólesik ráeszmélni, hogy a magyar önazonosság és a magyar nemzeti összetartozás erősítésében te is egy nagyon fontos fogaskerék vagy.

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők. 

Volt egy szokás, egy rituálé a Vajdaságban: a keresztelőkor összegyűlik a család, és a küszöbre különböző tárgyakat helyeznek, a keresztelendő gyereket pedig leteszik a földre, és hagyják szabadon mozogni. A kisgyermek, ahogy átmászik a küszöbön, ösztönösen hozzányúl az egyik tárgyhoz. Apró ujjaival szorosan öleli körül az ismeretlen „zsákmányt”, nem sejti, hogy amit fog, élete első iránytűje, mert a hagyomány szerint amit először megérintünk, ahhoz kapcsolódik majd későbbi hivatásunk. (mosolyog)

A szüleim elmondása szerint én egy ceruzához nyúltam, ami művészi vonalat sejtetett.

Talán nem véletlen, hogy a ceruzát választottam. Csalafinta, nyughatatlan gyerek voltam, aki jól el volt egyedül, aki mindig ügyködött valamin. Csúzlikat gyártottam, deszkákat farigcsáltam gólyalábakhoz, és nyílvesszőket készítettem. Mindig volt egy jellegzetes korszakom: jégkoris, biciklit bütykölő és bunkert építő időszakom.

Egy kis településen, a vajdasági Szenttamáson nőttem fel, kertes családi házban. A vidéki életből adódóan a természet mindig ott volt körülöttünk, benne éltünk. A szomszéd gyerekekkel rendszeresen kijártunk játszani a falu végén elterülő hatalmas rétre. Ha pedig cirkuszolni akartunk, kiönteni a bennünk forrongó kamaszvért, a közeli téglagyár katakombáiban mászkáltunk. (nevet)

Radisics Milán

Mind a négyüktől tanultam valamit: anyuéktól és a két nagyszülőmtől is, akiket még ismerhettem. Anyai nagymamámtól a munkabírást, a tenni akarást. Azt tanította, hogy a két kezedet arra használd, hogy létrehozz valami jót. Apai nagyapámtól pedig a bohém életérzést, az életigenlést és annak féktelen élvezetét tanultam. Horgászott, sakkozott, amatőr színész volt, és nagyon szerette a jó zenét, a jó bort és a pálinkát. A két nagyszülő tűz és víz volt. Egy időben próbáltak együtt is lakni, de annyira mások voltak, hogy nem bírták sokáig. (nevet)

Ez a kettősség bennem is megvan, a szorgalom és a könnyedség.

A szüleim közalkalmazottak voltak, de ők is belecsempészték az életükbe a kreativitást: anyu folyamatosan kézimunkázik, házi dekorációkat készít, apu pedig vasból alkotott csodákat.

Forróság volt, majdnem 35 fok, szinte minden élőlénynek látható volt már az árnyéka… Tizenegy éves lehettem, amikor egy ilyen, tikkadt vasárnapi délutáni pihenéskor a nagy csendben elkoboztam anyu fényképezőgépét, egy Zorkij-6-os modellt, fekete-fehér filmmel, amit főleg a családi szülinapok megörökítésekor használtunk. Biciklire ültem, a fejemre nyomtam egy siltest, és le-föl tekertem a falu tüzet hányó homokos útjain. Felmentem a hídra és vártam, élveztem, ahogy az átizzadt pólómon hűsítően fújt át a szél. Láttam a távolból közeledni egy szekeret, amit lovak húztak – őket vártam. Nagyon szép perspektíva volt az árnyékokkal, felülről fotózva. Amikor befejeztem a 36 kockát, próbáltam a filmet kivenni, hogy a sötét kamrámban előhívhassam, de nem ment. Feszült, recsegett, majd a végén elszakadt. Kinyitottam és szembesültem vele, hogy nem volt betekercselve, a fogaskerék elszakította a filmet, a fény pedig megvilágította, úgyhogy soha nem láttam meg az első, művészinek hitt fotózásom eredményét, de az élmény megmaradt. Vizuálisan még most is él az emlékeimben. (mosolyog)

Vonzódom a szép ívekhez, a mesteri vonalakhoz, a körformához és magához a rajzhoz. Általános iskolában egyedül a rajzórákon éreztem magam jól, ahol a rajztanártól plusz órákat is vettem. Később az iskola tűzfalát én festhettem ki jellegzetes vajdasági tájjal. Valószínűleg naiv festmény volt, ma már nem látható, mert felújították az iskolát és lemeszelték a falat, de akkor bennem lángra gyúlt valami… a gyermeki szárnyaim csapkodni kezdtek. (nevet)

Rajzolni és alkotni akartam, de akkoriban az volt a gyakori, hogy az ember az lett, amit a szülei akartak.

A szüleim szerint egy mérnöknek tekintélye van, könnyen kap munkát, és biztos megélhetést jelent – ezért nekem mérnöknek kellett lennem. A feszültség emiatt tapintható volt köztünk éveken keresztül, mégis tettem, amit elvártak tőlem.

16 évesen nemcsak elkerültem otthonról, hanem elkezdtem megbarátkozni és meghallani az önálló gondolataimat. Azért, hogy kiegészítsem a zsebpénzemet, a középiskola mellett elkezdtem butikoknak, kávézóknak a kirakatába logókat, feliratokat tervezni, rajzolni. Pengével vagdostam ki a különböző betűket a kirakatra ragasztott öntapadó matricából – olyankor újra ott álltam képzeletben az általános iskolai tűzfal előtt… az életem előtt, amire bármit rajzolhattam. (mosolyog) Alkotás közben végtelenül szabadnak éreztem magam.

Nagykorúságom első évében, már végzett RTV technikusként egy nagy váltás söpört végig az életemen: besoroztak katonának, mert kötelező volt nálunk a katonaság az egyetem előtt. Kemény és embert próbáló időszak volt. A kiképzés három hónapja alatt rengeteg megalázó feladatot kellett teljesítenünk, ami fizikailag és lelkileg is megterhelő volt.

Ekkor éreztem először, hogy különc vagyok. Rendszeresen próbálták letörni a „szárnyaimat”, de ezekre a próbálkozásokra folyamatosan kerestem az „ellenszereket”.

Az ellenszer – legalábbis a leghatékonyabb megoldás – az volt, hogy bedolgoztam magam a könyvtáros és klubvezető pozícióba. A kaszárnya könyvtárosa lettem, elkezdtem megszervezni a kultúréletet. Itt én hozathattam a könyveket, ezért megrendeltem olyanokat is, amik érdekeltek, amikből tanulhattam. Tipográfiai tankönyveket is beszereztem. Kimentem a városba, régi tollakat vásároltam, és a szabadidőmben kitanultam a kalligráfiát. Gyakoroltam, aminek nyomai is voltak, és mivel ott semmi sem maradhatott titokban, hamar kiderült, hogy szépen rajzolok. A kaszárnyához tartozó hadiszálláson nyolc emelet volt és kétszáz szoba – kitalálták, hogy írjam ki az ott dolgozó összes katonatiszt nevét az ajtókra. Addig-addig csináltam ezt, míg híre ment a dolognak. Egyik nap a vezérkarból hívattak: „Halljuk, hogy tudsz rajzolni. Gyere és készíts nekünk haditérképeket!”

Egy év múlva, a katonaság letelte után, az egyetemi évek alatt a nyomdákban lógtam, ahol a grafikus tanárok felfigyeltek rám, pontosabban a grafikáimra és logóterveimre: „Miért nem jössz hozzánk tanulni?” Örültem a lehetőségnek. Felosztottam a napomat három részre: délelőtt az egyetemen voltam, délután a grafikai iskola óráit hallgattam, este tízre pedig mentem a Magyar Fórumba, az újvidéki Magyar Szó kiadójába, ahol tíztől hajnali kettőig terveztem a hirdetéseket. Kettőkor már ment is nyomdába a napilap, utána haza aludni, másnap pedig elölről kezdtem az egészet.

Egyetlen dologban volt sikerélményem: a grafika létrehozásában. Láttam benne magamat és a jövőmet, olyan élesen, hogy végül otthagytam a villamosmérnöki egyetemet.

18 évesen elindítottam a saját vállalkozásomat, aminek köszönhetően hamar önállóvá váltam.

Radisics Milán

Az utam során három ember volt, akik formálták a személyiségemet. Az általános iskolai rajztanárom, aki megalapozta a magamba vetett hitemet, aki szépnek, különlegesnek látta azt, amit papírra vetettem. Ő nemcsak tanár, barát is volt. Már nem él, de amikor az első fotókiállításomat szerveztem a szülőfalumban, az egyik képemet az ő feleségének ajándékoztam oda.

Megható pillanat volt, remélem, látta odafentről. (mosolyog) Később találkoztam egy sráccal, aki igazi városi életet élt. Összebarátkoztunk, és megmutatta nekem, hogy élni másként is lehet: bátran, igazán. Együtt vagánykodtunk az éjszakában, vespáztunk, eljártunk a legjobb kávézókba, bulikba. Ma már békés, nyugdíjas életet él, de azóta is tartom vele a kapcsolatot. A harmadik személy pedig egy nagyon tehetős üzletember volt, Jonathan Péter, akinek egyszer odaadták a névjegyemet. Akkorra már sok mindenkinek dolgoztam a vállalkozásomon keresztül, de ő volt az, aki által 20 évesen becsöppentem a „nagyok” üzleti világába, az akkori legjobb nyomda- és reklámszakmába. Találkozni akart velem, pont velem. Először nem értettem, hogy mit láthat bennem. 19 éves vagyok, nincs másom, csak a kreativitásom, és egy zöld hátizsákban elfér az egész életem. A névjegykártyám fogta meg: „Ez az Armaninál is megállná a helyét!” Meglepődött, hogy milyen fiatal vagyok, de látta, hogy engem még lehet formálni, fejleszteni, még alakulóban volt a stílusom. Rengeteget tanultam tőle az üzletről, a nőkről, a filozófiáról és a pszichológiáról. Olyan volt ő nekem, mint egy apa.

1992-ben Jugoszláviában már érződött a háború vészjósló jelenléte. A gazdasági helyzet nagyon rossz volt, és én akkor már sokat ingáztam Jugoszlávia és Magyarország között. Jugoszláviában már szinte semmit nem lehetett kapni, üresek voltak a polcok, ezért Magyarországon vettem papírt, tust és celluxot is.

Az ingázásból lassanként Magyarországon maradtam, a második otthonomban, mert édesapám szerb, édesanyám magyar származású. A kétnyelvűséget és a kétlakiságot magamban hordozom.

Jonathan már évekkel azelőtt mondogatta: „Neked fotózni kell!” Volt egy egyszerű kis fényképezőgépem, amit a családban rendszeresen használtam. Láttam, hogy megy ez nekem, de ennél több hitet és energiát nem fektettem a dologba. 1999. augusztus 11-től kezdtem el igazán komolyan fotózni, amikor teljes napfogyatkozás volt Magyarországon. Készültem arra az eseményre állvánnyal, objektívvel, de mint utólag kiderült, mégsem készültem eléggé. (nevet) Mindössze két perc volt az egész, volt, nincs. A fotó nem sikerült jól, de egy valamire ez a két perc megtanított: vannak fontos két percek, amikhez több rutin kell. (mosolyog) Ekkor kezdett el igazán foglalkoztatni a fotográfia, aminek hatására vasárnaponként hosszú órákon keresztül jártam és fényképeztem a természetet.

Kép: Radisics Milán

A reklámszakmában mindig másnak dolgoztam, a fotózásban pedig saját magamnak. A kommunikációs szakma és az alkalmazott grafika arra szolgál, hogy bizonyos célok érdekébe helyezzem a művészetet, ezért is alkalmazott művészet. Ebben a munkakörben mindig valaki más célját szolgálod ki, más bőrébe bújsz, más akaratában, elvárásaiban teljesíted ki a végeredményt.

Biztos sokan ismerik ezt az érzést: elkészítesz valamit, majd ahány szem, annyiféle ízlés szedi szét az elkészített munkádat.

Így 50 felett szeretném csak azt csinálni, amit tényleg szeretek, ami én vagyok! Olvastam, hogy az ember átlagosan 20/30 Hertz frekvencián mozog. Amikor 20 Hz alá megy a frekvenciánk, depressziósak leszünk... Olyankor a múltban vagy a jövőben járunk, azon morfondírozunk, hogy mi volt, vagy mi lesz – pedig ezzel nem sok dolgunk van. Ritka pillanatokban a frekvenciánk felfut 70-re vagy 100-ra – ez az eufórikus élmény, olyankor a tested felrezeg. Ezért is vágyunk annyira utazni, mert külső forrásból, külső élményből akarjuk elérni ezt az isteni állapotot. Ha magasan van a frekvenciád, jobban tudsz figyelni, jelen vagy, olyankor semmi sem zavar, és én ezt az érzést a fotózásban élem meg.

A fotózás az egyetlen dolog a világon, aminél megfogalmazódott bennem a kérdés: lehet, hogy ezért vagyok itt a földön? (mosolyog)

A fotózásban minden, ami én vagyok, egyesül, a türelem és a türelmetlenség is.  Megtanultam türelemmel várni, míg elém repül a madár, majd amikor megérkezik, türelmetlenül és nagy produktivitással dolgozom. Ma pedig már nagy nyugalommal, szinte meditálva utazok napokat, hogy a helyszínre érve nagy lendülettel keretbe foglaljam az előre kiszemelt tájat. (nevet) Ez egy magányos tevékenység, de én szeretek egyedül lenni.

Kép: Radisics Milán

2003-ban várt ránk egy újabb napfogyatkozás, ezért újrapróbáltam. Ekkor már profin készültem, rajzoltam, mértem, számításokat végeztem, és megterveztem mindent, amit csak lehetett.

Ezzel a fotóval nyertem meg 2006-ban a National Geographic nemzetközi fotópályázatát. Életem első és legnagyobb sikerélményeként tartom számon ma is ezt a pillanatot, amely váratlanul ért. Remélem, biztat titeket, mert ez veletek is megtörténhet! (mosolyog)

Könyvekből és magazinokból tanultam a fotózást, és másnap már mentem is ki a terepre, hogy élesben kipróbáljam. Ennek a nyereménynek a díja egy szerkesztőségi meghívás volt a magazin székházába, Washingtonba. Megkaptam a repjegyet, és alap angoltudással irány az Egyesült Államok! Rendkívül izgultam, vittem az eddigi legjobbnak vélt képeimet a szürkemarhákról, Montenegróról és a tiszavirágzásról. Túlbuzgó voltam, de ott egyből „leforráztak”. „Jó, jó, de hol itt a történet? Szépek a képeid, de ezek sorozatok, nem pedig esszék” – mondták a tapasztalt szerkesztők. A történetmesélés valami egészen más. Azt mondták, jelentkezzek tanfolyamokra, és olvassak könyveket arról, hogy egy fotóriporter hogyan mesél el egy történetet. Már a kérdéseik is tanítottak, mert nem tudtam rájuk a választ, de értettem, mit szeretnének elérni velük. „Mik azok a szürkemarhák? Hol élnek? Miért érdekesek? Milyen viszonyban élnek az emberrel? Mi a gazdasági érdekük? Vannak ellenségeik, jóakaróik?” Nem az volt a lényeg, hogy egy fotó csak szép legyen, hanem hogy meséljen is… A szerkesztők kérdései és tanácsai után nekiindultam a Hortobágynak, ahol egyéves kutatómunkába kezdtem. Utánajártam a szürkemarhák történetének, és annak is, hogy mikor van náluk vakcinavétel, párzás, etetés. Végül ez a projekt lett az első olyan fotóriportom, amely megjelent a National Geographic-ban.

Ez a fotóriport nyitotta ki ennek az ikonikus, általam tisztelt és szeretett, több mint 100 éve megjelenő magazinnak a kapuit, ahova innentől kezdve folyamatosan vittem a történeteket.

Hol a szerkesztők ajánlottak témát, hol pedig én szállítottam a feldolgozandó történetet. Ma már saját rovatom van a National Geographic-ban. 

Kép: Radisics Milán

Három éve találtam meg az igazi kapcsot a fotográfia és magam között, amikor a drónozás bekerült a látókörömbe. Mondhatni egy magasabb szintre léptem, mert a drón még jobban növeli az eufóriát, mint egy fényképezőgép.

A drón több szempontot ad, még több paraméterre kell figyelni, és egy olyan látványt tár eléd, amit el sem hiszel… madárszemmel látsz, mintha repülnél. Felülnézetből minden szép. (mosolyog)

A levegőből vizes helyszíneket látva elém tárult egy csodálatos formavilág, amit folyások hoznak létre, és amelyben láthatóak az ember pusztító nyomai is. A helyszíneket a Google térképen kezdtem el keresni Európa-szerte. Így született meg a Water.Shapes.Earth. című projektem. Innentől kezdve, új irányt vett az életem. Volt, hogy 9000 km-t mentem 16 nap alatt, és ezt a körutat képes voltam vagy háromszor megtenni az elmúlt két évben, útközben meg-megállva és fotózva mindazt, amit előre megterveztem. A nyaralást és a telelést is az úton töltöm, de sokszor hosszú hétvégékre is eltűnök. Ilyenkor merev terv nélkül haladok, és addig maradok egy-egy helyszínen, amíg meg nem örökítem a táj igazi karakterét.

A sorozat kezdő képei nagy sikert arattak. Több mint 60 nemzetközi megjelenés mellett 2019-ben elnyerte a Magyar Sajtófotó Pályázat Nagydíját, és Amerikában is bekerült a hat legjobb közé. Ezek a fotók absztrakciók és tükrök. Bemutatják, hogy milyen szép a földünk, hogy mit teszünk vele, és mi vár ránk, ha eltűnik a víz. Dokumentumok és műalkotások. Azt fotózom, amit látok, de az új látószög odafentről festménnyé varázsolja a látottakat.

Van, hogy az országúton vagy egy faluban, egy réges-régi panzióban talál rám az éjszaka. A turista-útvonalakat kihagyom, inkább az érdekel, hogy milyen mindaz, amit nem látunk, ami nincs elénk tárva, amire nincsen felhívva a figyelmünk. Így a sorozatok készítése mellett a helyi emberek életével is ismerkedek.

Látom, hogy az érintetlen tájnak elválaszthatatlan része az ember. Vagyis az arc, amin kirajzolódik a küzdelem, az öröm vagy épp a fáradság.

A vándorlét rengeteg idegennel ismertet meg, akiktől ha egy pohár ital mellett megkérdezem: te ki vagy?, csak makogásszerű választ kapok. Ha azt kérdezem, mit csináltál ma?, akkor már elkezdődik kirajzolódni a történet. Sok tönkrement és fájdalmas arcot láttam… Az ember miért teszi tönkre magát? Miért nem találja magát, túl a fél életén sem? Egyáltalán, megismerjük-e valaha is igazán magunkat? Én tudom, hogy ki vagyok? Mit válaszolnék, ha nekem szegeznék a kérdést? Egy új fotósorozat kérdései… Amikre még én sem tudom a választ, de keresem. (mosolyog)

1. Sodrásban (Gaál István, 1963)

A Sodrásban – mint oly sok elsőfilm – nemcsak egyszerűen „így jöttem” alkotás, hanem a ’60-as évek világának vetülete, és az egyik legjelentősebb film ebben a mezőnyben. A történet egyszerű: néhány fiatal érettségi után, a nagybetűs élet előtti utolsó nyáron egy kis időt tölt a Tisza partján.

A gondtalan strandolás közben egyiküknek nyoma vész.

A hirtelen jött válságtanácskozás közben a különböző személyiségekben szépen megjelenik az egész társadalom, benne pedig az akkori fiatalság útkeresése egy különösen változó korban.

Sodrásban

Gaál István filmje nem is annyira a „mit”, hanem a „hogyan” alkotása. A történetet gyakran szavak nélkül viszik előre a képek és a zenei betétek, különösen líraivá, helyenként meditatívvá téve az élményt. Sára Sándor semmihez nem hasonlítható, tűélesen elváló fekete-fehér képeivel és a fiatal, tehetséges, karakteres arcélű színésszel, Kozák Andrással örökre emlékezetessé vált ez az alkotást.

2. Balaton retró (Papp Gábor Zsigmond, 2007)

Listánk egyetlen dokumentumfilmje talán több érzékszervünkre hat, mint a játékfilmek. Némi képzavarral élve teljességgel körbejárja a Balatont a ’60-as és a ’70-es években. Szó és kép van itt a SZOT-üdülőkről, az úttörő- és KISZ-építőtáborokról, a partok benépesedéséről, gasztronómiáról, horgászokról – és mindenről.

Töménytelen mennyiségű archív videofelvételt találtak az alkotók, amelyeket a rendező kötött tematikus csokrokba. Mindezeket a szocialista sajtó népnevelő stílusú, gyújtó hangú cikkei fűszerezik, amelyeket ma már vicces visszaolvasni.

(Ilyen például a fizető vendéglátóhelyek, „zimmer ferik” elszaporodása miatt érzett aggodalom, amelyben a „munka nélkül jött pénz” áll szemben a somogyi munkások vérrel-verejtékkel szerzett betevőjével.) A szöveget persze zene is megszakítja, a korszak széles repertoárjából válogatva. Az egészet pedig Máté Gábor néhol mesélő, máshol pikírt kommentárja teszi teljessé.

Aki már egyszer is járt a Balatonnál, érdeklődéssel vagy éppen nosztalgiával fogja figyelni ezt a maitól már teljesen különböző régi világot.

3. Veri az ördög a feleségét (András Ferenc, 1977)

Messze vagyunk még a ’80-as évek rendszerkritikus filmjeitől, de a vidéki Magyarország egzisztenciális függése a hatalomtól már itt is megjelenik, még ha a maga humorba oltott formájában is.

Veri az ördög a feleségét

A Kajtár család egyetlen napját, augusztus 20-át látjuk valahol a Balaton-felvidéken. Pista és a kis Pityu névnapjára érkezik a családfő, Kajtár István (Szabó Lajos) Budapesten élő testvére, Kajtár Jolán (Pécsi Ildikó) és főnöke, Vetro elvtárs, a hős kommunista, a munkásmozgalom veteránja (Anatol Constantin) családjával. Kajtárék, hogy jó színben tüntessék fel magukat, reménykedve gyermekeik előmenetelében, rendesen megrakják a telített asztalt. Vetro elvtárs azonban már régóta komoly gyomorbajjal küszködik...

Bereményi Géza forgatókönyvében aprólékosan jelenik meg a falusi életforma, amelynek ellentéte a faluban elképzelt városi léttel egyszerre humorforrás és kíméletlenül őszinte, sok jóval nem kecsegtető társadalmi körkép.

A fülledt augusztus 20-ai megálló időben idegenül hat a háttérben futó állami ünnepség, mégis valami elképesztő elevenséggel adja vissza a már rothadó Kádár-kor leghétköznapibb hétköznapjait.

4. Csutak a mikrofon előtt (Katkics Ilona, 1975)

Mándy Iván korai regényei a kényszer okán, pusztán megélhetésből készültek gyerekeknek. Mégis a 20. század legjobb művei közé sorolhatók az író budapesti aszfalttörténetei, amelyek a gyerekfőszereplőknek paradicsomi állapotokat nyújtanak.

Csutak, akinek valódi nevét meg sem tudjuk (Perlusz Péter), pesti kisdiák, akit szokásos nyári strandolás közben szólít le a rádió dramaturgja, Zoli bácsi (Juhász Jácint), hogy vegyen részt az éppen készülő rádiójáték felvételén. A nagyobb srác, a főszereplő nagykutya Kalocsai Tibor (Nagy Tibor) hivatásos gyerekszínész azzal fenyegeti Csutakot, hogy fizetése egy részét neki kell adnia. Különös gyerekháború indul Pest utcáin.

Mándy, aki annyira ízig-vérig volt budapesti, hogy saját bevallása szerint Soroksárnál már honvágya volt, ifjúsági regényeiben is pontosan mutatta meg a nyári Budapest érzésvilágát.

A locsolókocsiban vagy a Csutak-történetekben – de ugyanúgy felnőtteknek szóló regényeiben is – a főszereplő maga a város. A Magyar Rádió valaha volt Bródy Sándor utcai épülete vagy valamelyik Duna-menti strand (talán a Dagály?) alapvető helyszín, de gyakran látjuk a Múzeumkertet, a Kálvin tér környékét vagy más, jellemző belső pesti utcaképet.

5. Szezon (Török Ferenc, 2004)

Török Ferenc rendező korosztályi trilógiával kezdte pályáját. A 2001-ben készült Moszkva tér hangos sikere után a generáció sorsát feldolgozó későbbi filmjei már jóval kevésbé jutottak el a közönséghez.

Szezon

A Nagy Zsolt, Nagy Ervin és az azóta kevesebbszer látott Kokics Péter által játszott főszereplők a karcagi strandon tengetik perspektíva nélküli életüket, amikor váratlanul a Club Aliga konyháján találják magukat. A balatoni volt pártüdülő még mindig befolyásos vendégköre merő ellentétben áll a néhány éve még a vendéglátó-ipari szakközép padjait koptató, más környezetből jövő fiúkkal.

A jómóddal és a balatoni főszezon vakító fényeivel ellentétben áll a munkásszállón dekkoló, önmagunkkal mit kezdeni látványosan nem tudó fiatalok képe.

Noha a gyermeki és a felnőtt lét határán állók élete mindig sok kérdőjellel van tele, világosan látszik, 50 év alatt sem javult számukra a világ a Sodrásban kiútkeresőihez képest.

6. Balaton Method (Szimler Bálint, 2015)

Atipikus módon áll hozzá a Balatonhoz ez a számos hazai kortárs zenekart felvonultató klipfilm. A rendező a korábbi, videoklipeket feldolgozó Kodály Method című kisfilmsorozata után gondolta úgy, hogy ezeket valamilyen tematika alapján egybefűzve lehet egészestés nagyfilmet is készíteni. Történet itt nyilvánvalóan nincs, a különböző videoklipek azonban hasonló képi világuk és természetesen a főszereplő, a Balaton alapján mégis egységes egészet alkotnak.

Balaton Method

Harcsa Veronika a kompon a Balaton közepén, keleti autókat felhasználó ütőegyüttessel? Punnany Massif az üdülő menzáján?

Lehetséges, ahogy koncerthelyszín lehet egy-egy klipre egy klasszikus kék vízibicikli, egy nyaraló terasza egy átbeszélgetett éjszaka után, egy régi művelődési ház vagy egy vasútállomás is.

A klipek azonban nemcsak hanghatásban nagyszerűek. Az egy snittben, vágás nélkül felvett darabok nagy vizuális élményt is nyújtanak. Nem is csoda, korunk egyik legjobb operatőre, Rév Marcell állt a kamera mögött.

+1. Egynyári kaland (Dyga Zsombor, Zomborácz Virág)

A négy évadot megélt tévésorozat talán a legjobb a fiataloknak szóló kategóriában. A Balatonon, majd pedig Budapesten zajló történetben hat fiatal nyári napjait látjuk, benne minden, a korosztályt érintő kérdéssel és problémával. Munka- és párkeresés, továbbtanulás, örömök és csalódások az életben, szülőkhöz fűződő viszony vagy éppen annak hiánya…

Egynyári kaland

A főszereplők a 30-as éveikben járó, remek fiatal, gyakran tv-ben alig látott színészek, többek között Döbrösi Laura, Vecsei H. Miklós, Schmidt Sára, Király Dániel, Rubóczki Márkó, Walters Lili. Az Egynyári kaland hiánypótló mű volt.

Az idézet a belga Stromae Carmen című dalából származik. A kortárs művész szókimondó, gondolkodásra inspiráló alkotásaival vált ismertté. A Carmen klipjében egy, a Twittert szimbolizáló kék fióka ül le csivitelni egy ifjú ablakába, akinek a vállára telepszik, és együtt cseperedik vele. Ott van a munkahelyen, a szülinapi bulin, és ahogy pörögnek az évek, a madár mindenkit elüldöz a fiú mellől, még a hitvesi ágyba is belopakodik. Az utcára kilépve látjuk, hogy mindenki a saját madara hátán siet a szakadékig, hogy aztán egy még nagyobb „kék tollas” mindenkit felfaljon.

A tanulság már-már szájbarágós és hatásos: Ha eteted a kék madarat, előbb-utóbb ő fog felfalni téged! A drámai és kissé nyomasztó képsorok művészi túlzásnak tekinthetők, afféle jelzésként szolgálnak, hiszen nem minden felhasználót szippant be a közösségi média, de sajnos tudunk olyan esetekről, ahol valóban a „kék madár” hátán ugrottak emberek a szakadékba.  

A szelfizés veszélyes!

Bár a cápák visszatérő vendégei a turisták rémálmainak, statisztikai értelemben ötször nagyobb esélyünk van arra, hogy az okostelefonunknak köszönhetően ér véget az életünk. Volt, akit egy „medvés szelfi” közben ért a halál, mások vonat tetején akartak lőni egy jó képet, egy házaspár a gyerekei szeme láttára esett a sziklák közé fotózás közben Portugáliában, a Grand Canyonban pedig nyolc nap alatt két ember zuhant le a minőségi Instagram-tartalom elkészítése közben.

A legtöbb szelfi általi halál Indiában fordult elő, ott a helyzet olyan súlyossá vált, hogy országszerte „szelfimentes” zónákat kellett kijelölni.

– tudhatjuk meg az indiai Journal of Family Medicine and Primary Care nevű szaklap tavalyi kutatásából. Ezeket a tragédiákat nem lehet azzal az érzéketlenséggel elintézni, hogy „aki hülye, haljon meg!”, ugyanis nagyon sokakat fenyeget az a veszély, hogy kiszakadnak a valóságból és rosszul mérnek fel helyzeteket, még ha azok legtöbbször nem is végződnek halállal. Ezért a tudatos közösségi médiahasználatra nevelést már a gyerekeknél érdemes elkezdeni, és sokat tehetünk azzal, ha jó példát mutatunk. Vannak, akiknek könnyű meghúzni a határokat, másoknak ez egy hosszabb tanulási folyamat.

Ötéves korig 1000 megosztott gyerekfotó az átlag!

Az ELTE jogi szaklapja által idézett The Parent Zone nevű szervezet kutatásából az derül ki, hogy egy átlagos szülő 1000 képet oszt meg gyermekéről annak ötéves koráig. A Kaleta-ügy kirobbanása után egyre többen kezdtek el foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy „Milyen személyiségi jogai vannak egy kiskorúnak a neten, és szükség van-e szabályozásra a jogaik védelme érdekében?” Egyre többen gondolják úgy, hogy a gyerekek – főleg a nagyon fiatalok – fotóira vonatkozóan új szabályokat kellene hozni, mivel nem tudják véleményüket kifejezni, jogaikat érvényesíteni, ezért az ő helyzetük a legkiszolgáltatottabb a világhálón. A kérdés jogos, a laikusoknál azonban egyfajta „lincshangulat” tapasztalható.

Vannak, akik most mindenkit megköveznének, akiknél felfedeznek egy babafotót az idővonalon. Túlzónak tűnik a dolog, nem valószínű, hogy ha egy édesanya feltölt egy képet elsős lányáról, ahogy átveszi a kitűnő bizonyítványát, akkor összedől a világ!

Amíg nincs konkrét szabályozás vagy konszenzus a pszichológusok között, a hangsúlyt arra érdemes inkább fektetni, hogy ismerjük és használjuk azokat a támpontokat, amelyek tudatosabbá tehetik a közösségi médiahasználatunkat, és mindig felelősségteljesen, körültekintően és a gyermek érdekeinek figyelembevételével járjunk el! „A legfontosabb megtalálni a gyermek számára megfelelő határt az intimitás és a nyilvánosság között. Érdemes arra tanítani a gyereket, hogy a fényképek megosztása helyett inkább a pillanat megélésére helyezze a hangsúlyt! – tanácsolja Kovács Orsolya, a BeBalanced Pszichológiai Pont szakmai vezetője, aki évek óta dolgozik gyermekvédelmi területen. –

Tegyük fel magunknak a kérdést: valójában milyen céllal töltjük fel a közösségi médiába a képeket? Tényleg minden egyes ismerősömmel meg akarom osztani az örömünket, vagy csak egy szűkebb körrel? Ha tényleg csak a család és a közeli barátok miatt töltenénk fel fotót, készítsünk csoportokat a közösségi médiában, hogy ne kerüljenek a képek illetéktelen kezekbe! Ha mi magunk is megválaszthatjuk, hogy mit osztunk meg magunkról, érdemes megfontolni, hogy vajon a gyerek nem vágyna-e ugyanerre a döntési jogra. Egy-egy meghatározó eseményen, pl. óvodakezdéskor, vagy születésnapon készíthetünk úgy is képeket, hogy a gyerek arca nem felismerhető, például a torta van a fókuszban.”

„Ha mégis úgy döntünk, hogy nyilvánosságra hozunk egy fotót, figyeljünk arra, hogy olyan kép legyen, amit kamasz korában sem szégyell majd, nincs rajta meztelenkedés és nem egy számára kellemetlen helyzetben ábrázolja őt!”

Érdekes belegondolni, hogy sokunknak ma már arra is tudatosan kell figyelnünk, hogy megéljük a valóságot, ne csak fényképezzük és megosszuk azt. Külön kézikönyvet kéne létrehozni arra is, hogyan készítsünk biztonságos virtuális lenyomatot az életünkről a közösségi médiában. Mindezekkel együtt, ahogy korábban is írtuk, a közösségi média nem ördögtől való dolog, a lényeg, hogy hiába csivitel az ablakban a kék madár, ne hizlaljuk túl, mert a végén még fészket rak!

– Mi vonzott igazán a Kőrösi Csoma Sándor Programba?
– A programon belül – amelynek csak alsó korhatára van: 20 év – 29 országba lehet ösztöndíjasként eljutni. A cél a kint élő magyar közösségeket valamilyen módon közelebb hozni a hazai kultúrához, a magyar identitásuk megerősítése, megtartása érdekében. A legnagyobb lökést egy korábbi Los Angeles-i utam adta, amikor egy gyerekkori barátomat látogattam meg, aki ebben a programban jutott ki a barátnőjével néptáncot oktatni. Nagyon jó tapasztalatokról számoltak be. A másik, hogy mielőtt pályáztam volna, életvitelszerűen egyáltalán nem éltem még külföldön, és vonzott, hogy kilépjek a komfortzónámból. Úgy ráadásul, hogy mégiscsak azt csinálhatom – a magyar népi kultúrát terjeszthetem –, amit szeretek. Persze nemcsak ezen a területen lehet pályázni. Mindenkit szeretettel várnak a programban, aki kiemelkedő és a magyar diaszpóra számára hasznosítható szakmai felkészültséggel rendelkezik. A népi kultúra képviselői, cserkészek, egyházi ösztöndíjasok mellett tanárok is sokan jutnak ki például a magyar nyelv oktatását segíteni. Az USA-ban élőknél az iskoláik, a munkájuk miatt sokszor háttérbe szorul a magyar beszéd és írás.

– A népi kultúra népszerűsítésén belül milyen feladataid voltak?     
– A New York-i Magyar Házban teljesítettem szolgálatot: néptáncot oktattam, rendezvényeket szerveztem, és akadtak adminisztratív teendők is. A programban mindenkinek megvan a mentora, nekem Nagy Ildikó, a Magyar Ház menedzsere volt az. Ketten dolgoztunk együtt, pár lelkes önkéntes támogatásával.

Sikeresen szerveztünk nemcsak néptánchoz köthető programokat, hanem kortárs művészek kiállítását, filmklubot, népzenei koncerteket is. Elismert tánctanárokat vittünk ki, akikkel egyébként nem találkozhattak volna a helyiek.

Minden nemzeti ünnepet, megemlékezést megtartottunk, amit Magyarországon is szokás. Fontos volt az utánpótlásnevelés is: az Arany János Magyar Óvoda és Iskolában helyi tanárok oktatják a gyerekeket, mi ott is néptáncórákat tartottunk. Ebben az intézményben hétvégenként bő négy órákat töltenek a diákok – órarend szerint magyar kötődésű tantárgyakkal, kézműveskedéssel. Minden korosztályhoz igyekeztünk változatosan szólni.

– Mennyire éreztétek a fogadókészséget ezekre az ismeretekre?
– Sok esetben jobban megbecsülték a tanultakat, mint itthon szokás. A gyerekeket, akik már az Egyesült Államokban születtek, persze rá kell vezetni, hiszen ők az amerikai kultúrát látják testközelből, a legtöbb felnőttnek pedig más nációból van párja, vannak barátai. Többen viszont gyerekként vagy fiatalon kerültek ki – akár az anyaországból, akár például Erdélyből –, ők még ragaszkodóbbak. Sok család szeretné, ha a gyermekeik minél többet tudnának az eredeti hazájukról.

Kép: Ujlaki Ádám

– Minden rendezvényt a már említett Magyar Házban tartottatok?
– A Magyar Ház New York belvárosában, a Central Parktól néhány tömbnyire, az East Side-on helyezkedik el. Nagy rendezvényterme van, az eseményeink főleg ebben kaptak helyet. Jó kapcsolatot alakítottunk ki a főkonzulátussal is, náluk is megrendeztünk néhány eseményt, valamint kültéri ünneplést is tartottunk például október 23-án.

– Mekkora számban jelentek meg vendégek a rendezvényeiteken?
– Ez a rendezvények fajtájától függően változott. Például minden ősszel van New Yorkban egy Magyar Örökség Fesztivál nevű, közel háromnapos forgatag koncertekkel, vásárokkal. Ezen több százan megfordultak, de egy-egy koncertre is eljött 150–200 fő. A körülbelül egyórányira fekvő New Brunswickból és környékéről is sokan jöttek, ott is jelentős számú magyar közösség él, akikkel szintén nagyon jó kapcsolatot ápolunk.

Egyébként is jellemző, hogy a magyarok többsége kint lakik az agglomerációban, ők elég nagy áldozatot hoztak – akár másfél-két órát is utaztak egy irányba –, csak hogy minden programunkon ott lehessenek.

– Bő fél évig simán ment minden, majd beütött a járvány. Hogyan élted, éltétek meg?
– „Európából” már két-három héttel az amerikai kirobbanás előtt jöttek a baljós hírek. Amikor elérte New Yorkot, az utcáról eltűntek az emberek, a boltból a kézfertőtlenítők és a C-vitamin, de minden mást azért meg tudtunk venni. A híreket mi is a médiából követtük, személyes élményünk szerencsére nem volt a vírussal. Ugyanakkor csapást jelentett, mert a közösségi terekkel együtt a Magyar Házat is bezárták, minden oktatás, rendezvény elmaradt. Átálltunk az online tartalmak szervezésére, az iskolát is online folytathatták a gyerekek. Zoomon keresztül tartottam a néptáncórákat, próbáltuk ebből is kihozni a maximumot. Kezdetben azt sem tudtuk, milyenek lesznek a hazajutási lehetőségeink, és köztudott, hogy az USA-ban az orvosi ellátás sem két forint, a biztosítás nem biztos, hogy mindent fedezett volna. Ezek valamilyen szinten aggasztottak, de végül minden rendben ment, kitöltöttem a kilenc hónapot.

– Milyen típusú magyarokat ismertél meg a kintiek személyében?
– Mindenki nagyon kedves és nyitott volt, a beilleszkedésem zökkenőmentesen ment. Alapjában véve derűsebbek az emberek, mint itthon.

Ami a legnehezebb számukra, az a távolság a Magyarországon, illetve a Kárpát-medencében élő szeretteiktől, akikkel a legtöbben egy évben legfeljebb egyszer találkoznak. Amúgy minden, ami a magyaros élethez kell, megkapható ott is, még magyar hentes is van.

Új ismeretségeket kialakítani viszont nem egyszerű azoknak, akik nem beszélik elég jól az angolt, vagy napi 10–12 óra kétkezi munkát végeznek, hiszen alig jut idejük másra. Ők épp ezért a magyar közösséghez húznak. Ezért is kiváltságos dolog az, hogy létezik egy olyan hely, ahol a magyarok közösen tölthetnek minőségi időt egymással. Ez New Yorkban a Magyar Ház. Persze egy fokkal könnyebb a helyzete azoknak, akik mondjuk kint is jártak egyetemre, ezt onnan tudom, hogy könyvelő, rákkutató orvos is látogatta a rendezvényeinket.

Kép: Ujlaki Ádám

– Amerikaiakkal is kapcsolatba kerültél?
– New Yorkban speciális tapasztalat, hogy a magyar közösségbe csoportonként öt-hat külföldi, Magyarországhoz semmilyen kötődéssel nem bíró helyi is eljár. Őket érte valamikor egy hatás az életükben – betévedtek például egy táncházba –, amelynek a hatására beleszerettek a magyar kultúra valamelyik ágába. Lehet, hogy ők nem is beszélnek magyarul, de aktív tagjai a közösségnek.

– Mit adott neked ez a kilenc hónap, mi volt a legnagyobb sikerélményed?
– Az, hogy sikeresen elvégeztem a rám bízott feladatot: olyan tudást és szemléletmódot tudtam átadni, amely segítheti a helyi magyarokat – több ezer kilométerről is – közelebb kerülni az anyaországhoz. Véleményem szerint minden külföldi magyar ház, szervezet jó példát mutat a magyarság fenntartásában. Igyekeztem a feladataimat legjobb tudásom szerint, úgy végezni, hogy az utánam jövő ösztöndíjasok is sikerrel munkálkodhassanak majd a közösségért. Láttam a táncpróbák, a megrendezett programok után az őszinte jókedvet az arcokon, és az is jóleső érzéssel töltött el, hogy mindig vissza is tértek ugyanazok az emberek.

Öröm volt megtapasztalni, mennyire nem szeretnék elfeledni, honnan jöttek.

És persze az is a program hozadéka, hogy rengeteg jó barátot, ismerőst szereztem, a kapcsolatok egy életre szólnak. Ez egy win-win helyzet, amelyben az ösztöndíjas is gazdagodik, és a fogadó fél is friss tudást, új színt kap az életébe.

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők. 

Keresztlányommal nemrég az újpesti TarzanTM Parkban jártunk, amely két hektáros területén 13 játékszigettel várja a családokat. Az óriáscsúszdák, a mesébe illő tornyok vagy épp a kalózhajó nemcsak látványos elemek, hanem többek között a gyermekek nagy- és finommozgását, idegrendszerét is fejlesztik.

A park fő célközönsége az óvodás és kisiskolás gyerekek, de valamennyi játékot élvezetesnek fognak találni a totyogósak és a kiskamaszok is: a kisebbek hintázhatnak és csúszdázhatnak, a nagyobbak pedig falra mászhatnak vagy Tarzanként suhanhatnak végig a Liándzsungel drótkötélpályáján. 

1.000 Ft kedvezmény
A Képmás magazin augusztusi lapszámában 1.000 Ft-os kedvezménykupont talál, mely a belépőjegy árából biztosít engedményt, és 2020. augusztus 31.-ig vehető igénybe. A Képmás magazint keresse az újságárusoknál.

Valódi önbizalomtuning

Nővérem lassan kétéves kislánya a csúszdával felszerelt Picurvárral kezdte az ismerkedést. Némi szülői segítséggel megspékelve ugyan, de meglepő bátorsággal mászott fel a kötélből készült kapaszkodón, felérve pedig a játék lánchídján is átkelt. Mintha pár perc alatt fejlődött volna fél évet, és nem járok messze az igazságtól: a vár lépcsőin, kapaszkodóin való mászás a gyerekek észlelését, érzékelését, egyensúlyát, mozgástervezését, valamint idegrendszerének érését is támogatják, míg a csúszás révén fejlődik tájékozódásuk.

Kép: TarzanTM Park

Innen a közeli Felhővárakhoz szaladt át, amelynek tetejére lépcsőn és kötélhágcsókon, illetve falmászással is feljuthatnak a gyerekek, hogy aztán a három óriási csúszda egyikéről lecsússzanak. A bátrabbakat arra biztatom, próbálják ki a falmászást, ami azon túl, hogy jó móka, a szem-kéz-és lábkoordinációjukhoz is hozzájárul, a kötélhágcsókon kapaszkodva pedig az elemi mozgásokat gyakorolhatják. Társaikat látva a félénkebbek is megtáltosodhatnak és azon kaphatják magukat, hogy a torony tetejéből integetnek le szüleiknek. A Picurvárnál mi is ezt tapasztaltuk: keresztlányom kezdeti bizonytalanságát leküzdve vette be a várat, majd édesanyjával a Tornyoktava tornyának legfelső szintjére is felsétált. A parkban található eszközök megszüntethetik a szorongást, növelve a gyerekek magabiztosságát.

Ugrálással a szép írásért

A játékok az idegrendszeri érés elősegítése mellett a gyermekek iskolához szükséges egyéb képességeit is fejlesztik: a Zengőerdő szócsöve például bővíti szókincsüket és javítja beszédértésüket, kifejezőkészségüket. A Homoktengerben való homokozás elősegíti kezük finommozgását, ami a helyes ceruzafogás alapja, míg a Homokbányában a halmazállapotokkal ismerkedhetnek. Ki gondolná, hogy a Pattanjdombon szökdelve fejlődnek olvasási, írási és számolási kompetenciáik? Az ugrálás ugyanis kialakít egy ritmust, ami az ezekhez szükséges szeriális képességeket támogatja. 

Más játékok, mint a Zsiványtenger sziget kalózhajója kreatív gondolkodásra ösztönzik őket, aminek szintén nagy hasznát fogják venni nemcsak az iskolapadban, hanem az életben is. 

Tengerre, gyerekek!

A rengeteg eszköz közül nekünk a fent említett kalózhajó és a Rejtekerőd hintója tetszett a leginkább. A játékok szerepjátékra hívják a gyerekeket, akik megidézhetik a Mi újság, kuflik? jelenetét, amelyben kedvenceik csalózkajóhatát, azaz kalózhajócsatát vívnak, vagy éppen Hamupipőkeként utazhatnak a bálba, ahogyan mi is tettük. A szerepjátékok révén sokat tanulhatnak egymástól: fejlődik kreativitásuk, gondolkodásuk és szókincsük is gazdagodik.

Így lesz sikeres a legkisebbek szocializációja

Keresztlányomról tudni kell, hogy kicsit visszahúzódóbb természet, nagyobb társaságban inkább az anyukája mellé bújik, most viszont érdeklődve mutogatott a többi gyerek felé. A park kiváló helyszín a kisebbek szocializálódására: a Hintarét többszemélyes hintáira ülve új barátokat szerezhetnek, akikkel aztán együtt dagonyázhatnak a Homokbányában, míg a Liándzsungel kötélhágcsóin mászva egymással versenyezhetnek. A csoportos játékok során nemcsak ismerkedhetnek, hanem azt is megtanulhatják, mit jelent a sportszerűség, a másokkal való együttműködés, és hogy jó érzés elsőként célba érni, de még jobb érzés másokkal egyszerre.

Kép: TarzanTM Park

SNI-s és autista gyerekeknek is ideális program

A játszóparkba az autista, hiperaktív valamint a beilleszkedési, tanulási és magatartás-zavaros, illetve sajátos nevelési igényű gyermekekkel is érdemes ellátogatni. Hogy csak két példát említsek, a kalózhajóra felszerelt gumikeréken való pörgés-forgás az idegrendszer érését fokozza, ami ezért különösen ajánlott a hiperaktivitással élők számára. Az eszközök kreatív használata pedig vesztibuláris, tapintásos ingerléssel javítja az agyféltekék közötti kapcsolatot, amivel megelőzhetőek a későbbi tanulási- és magatartási problémák. A parkban való játék integrálásukat is elősegíti. Más szempontból hasznos a vízágyúkkal felszerelt Placcs Placc, ugyanis a víz nyugtató hatással bír a gyerekekre.

Ha a TarzanTM Parkban alaposan kijátszották magukat, biztosan pihentető éjszakája lesz a gyerekeknek – és ezáltal nekünk, (kereszt)szülőknek is.

A játékok fejlesztő hatásairól egyébként részletes leírást olvashatunk a park hivatalos oldalán – meglepő és tanulságos olvasmány.

A TARZANTM védjegy, az Edgar Rice Burroughs Inc. tulajdonában van, és engedéllyel használják.

Támogatott tartalom. 

Lackfi János Levágott fül című, több mint háromszáz oldalas regényének főszereplője egy tizenhét éves gimnazista fiú. Bár Lili, a hasonló korú vak lány monológja indítja a könyvet, a kalandhős az ablakpárkányon levágott emberi fület találó srác, aki ahelyett, hogy bedobná a kukába a szokatlan leletet, úgy dönt, kinyomozza a történetét. Kié volt, hogyan vált le az illető fejéről, s hogyan jutott épp az ő szobája elé.

A történetnek rengeteg humoros, bizarr, krimibe, sőt sci-fibe illő fordulata van, de mind mögött ott a hétköznapi valóság: a család, az iskola, a barátok. Ebben a közegben legalább olyan nehéz helyt állni, mint a hajmeresztő kalandok forgatagában.

Mert mi van akkor, ha kiderül, hogy a gyerektől példaadó, férfias viselkedést váró apa csalja az anyát, mégpedig egy osztálytárs mamájával? Büntessen a kamasz? Hagyjon ott csapot-papot, menjen világgá? Ha így dönt, meg tud-e állni a saját lábán? Húzódjon meg egy barlangban, rágjon gyökereket, büntesse meg az egész világot? Csapódjon egy ügyes bűnbandához, raboljon ki elhagyott nyaralókat? Adja fel magát a rendőrségen? Dobja oda a féltve őrzött, gondosan tartósított fület a hányaveti zsaruknak? A fiú kamasz érzékenységével és vagányságával minden utat kipróbál, és szinte észrevétlenül felelős felnőtté válik. 
Mivel a történetet a fiú mondja el felnőttes manírok nélkül, nagyon mai nyelven, hála Isten, hiányoznak a nagy szavak, az erkölcsi szentenciák. Ezek nélkül is pontosan érti az olvasó az író üzenetét, hogy tudniillik az elénk sodródó fél fület – a feladatot – nem pöckölhetjük félre. 
A regény másik szálát Lili bontja ki előttünk. Ez az ugyancsak a felnőttkor küszöbén álló lány nem lát, csak hall, és mindent pontosan megérez. Neki aztán igazán oka lenne lázadni a sors ellen, de nem teszi, mert szereti az életet, kíváncsi a világra. Őt édesanyja halála avatja végleg felnőtté. Lili sorsán csak azért nem zokogunk, mert az ő nyers szókimondása, fanyar humora ezt nem engedi. Noha a fiú és a lány története itt-ott találkozik, két külön világ áll előttünk. 
A manapság divatos „érzékenyítő” foglalkozások, előadások helyett, esetleg azok mellett olvassuk el Lackfi János első regényét, biztosan érzékenyebbek, megértőbbek leszünk. 
(Helikon Kiadó, 2018., 3999 Ft) 

A kínai bevándorlók gyermekeként az Egyesült Államokban született szerző első regénye joggal kapott számos elismerést, és lett bestseller több országban is. Celeste Ng Amit sohase mondtam el című háromszáz oldalas könyve egy sokak számára ismeretlen világba kalauzol. A középpontban egy kínai férfi és egy fehér amerikai nő szerelme, házassága áll. Mindketten úgy döntenek, szakítanak a múlttal, csak a jövőnek élnek, gyerekeikből sikeres embereket nevelnek. Az asszony feláldozza karrierjét, és abban bízik, hogy kedvenc lánya, Lydia valóra váltja az ő egykori álmait. A három közül Lydia az egyetlen kék szemű gyerek, ő a legkevésbé kínai. A kislány a ránehezedő nyomás hatására jó ideig hozza is az eredményeket, aztán egy reggel holtan találják az otthonuk melletti tóban. 
Lydia halálával indul a regény. A két szülő és a testvérek nyomozásba kezdenek, és hamar kiderül, hogy nem gyilkosság történt.

Azt kell megtudniuk, hogy miért választotta a halált a látszólag sikeres, gyönyörű kamaszlány. Mit rontottak el? Az önvizsgálat során megidézik a múltat, s leszámolnak egykori illúzióikkal.

Hiába igyekeztek a házasság előtti életüket elfejteni, régi családjuk végig ott kísértett kapcsolatukban. Nem vették észre, hogy olyan terheket raktak lányuk vállára, amelyeket maguk sem tudtak volna cipelni. Halálra szerették Lydiát, s nem törődtek a másik két gyerekkel, sőt, egy idő után már egymással sem. Nem véletlen, hogy a gyász első heteiben házasságuk széthullásával is szembe kell nézniük. 
A regény a hetvenes években játszódik, amikor a kisebb városokban még gyanakodva figyelték az emberek a vegyes házasságokat. Celeste Ng remekül ismeri ezt a világot, ráadásul született elbeszélő, aki az első bekezdéstől az utolsóig ébren tartja az olvasó érdeklődését. 
(Európa Könyvkiadó, 2016., 2990 Ft)

Valószínűleg Széky János kiváló fordításának is komoly szerepe van az Amit sohase mondtam el magyar sikerében, hiszen az újabb könyv, Celeste Ng Kis tüzek mindenütt című, négyszáz oldalas munkája egy másik fordító tolmácsolásában kevésbé tűnik kimunkált szövegnek. A kérdésfelvetés most is izgalmas, de a rendkívül szerteágazó cselekmény olykor nehezen követhető, a szereplők kevésbé árnyalt figurák, mint az első regényben. A hang olykor-olykor megbicsaklik. A közös motívum a két regényben a felnőtt világról ítéletet mondó kamaszgyerek szerepeltetése. Itt ő lobbantja lángra a nyugodt kisváros kívül-belül hibátlannak tartott családi otthonát, mert elege lett a képmutatásból. 

A regény egyik fő kérdése: ki az igazi anya? Meggondolhatja-e magát a béranyaságot vállaló nő, ha a kilenc hónap alatt megszereti a magzatot? Tekinthet-e sajátjaként az újszülöttre?

Vagy: visszaperelheti-e az örökbefogadó szülőtől a gyermekét az az anya, aki a nyomorúságban döntött a lemondásról, és már anyagilag is készen áll a kicsi felnevelésére? Nincs egyértelmű válasz. Ahogy a másik témakör felvetéseire is nehéz felelni: áldás-e vagy átok a kamaszkori testi kapcsolat? Beleszólhat-e a szülő gyereke párválasztásába? Ki álljon a kamaszlány mellett az abortusz idején? 
Van a regénynek néhány nagyon emlékezetes jelenete, ami kivételes írói tehetségre vall, arra, hogy Celeste Ng magasan fölötte áll az átlagos lektűrszerzőknek. Legyünk türelmesek vele, még nincs negyvenéves. 
(Európa Könyvkiadó, 2018., 3999 Ft)  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Milyen szempontok alapján választ iskolatáskát egy négygyermekes anyuka, aki történetesen fejlesztési tanácsadó is?
– Mi először is kitűztünk egy anyagi keretet, hogy mennyit szánunk az iskolatáskára, és a gyermekkel közösen megsaccoltuk, elterveztük, hogy ez a táska előreláthatólag hány évet fog kiszolgálni. Ez azért nagyon fontos, hogy a színvilágot, a mintázatát a táskának úgy próbáljuk megválasztani elsőben-másodikban, hogy az lehetőség szerint még negyedikben is vállalható legyen. Már ha a táska kibírja addig… Nyilván ezt a szempontot egy elsős-másodikos gyerekkel nem mindig egyszerű megértetni, de mi már a kezdetektől behoztuk ezt a szempontot is a választásba.

– Van olyan gyerek, akit különösebben nem izgat, hogy milyen az iskolatáskája, másoknak viszont ez „élet-halál kérdés”. Mennyire lehet engedékeny ezen a fronton a szülő?
– Van olyan elsős, akinek a magabiztosságán tényleg lendít egy menő iskolatáska, de nekünk is van olyan fiunk, akit egyáltalán nem izgatnak az éppen aktuális trendek. Velük nyilván könnyebb ezen a téren, de mi a „divatozóbb” gyerekeinket is arról próbáltuk meggyőzni, hogy nem jó az, ha ilyen külsőségekkel akarják a többiek elismerését kivívni. Vannak annál jóval fontosabb dolgok, mint hogy éppen kinek milyen a ruhája, cipője, táskája. Persze apróságokban lehet és szerintem kell is engedni. Mondjuk, ha tíz füzetből háromnak trendibb a borítója, és ez boldoggá teszi a gyereket, akkor az jó kompromisszum lehet.

– Álló vagy inkább fekvő legyen az iskolatáska?
– Talán a legfontosabb, hogy legyen jól rendszerezhető. Kellenek a külön rekeszek, zsebek, de az se jó, ha ezekből túl sok van.

Nekem az a tapasztalatom, hogy elsősöknek ideálisabb álló helyett fekvő táskát választani, lehetőség szerint merevebb falút, ebben sokkal könnyebb átlátni a dolgokat.

Segíti a rendszerezhetőséget az is, ha legalább két belső rekesze van a táskának. Mi az egyik oldalra tettük a könyveket, a másik fakkba a füzeteket és a tolltartót. Ha mindennek megvan az állandó helye, akkor sokkal könnyebben feltűnik, ha valami kimaradt. Az első, külső zsebbe kerülhet mondjuk a diákigazolvány, a zsebkendő meg az uzsonna.

Van olyan gyerekünk, akinek más segített: az egy tantárgyhoz tartozó könyveket és füzeteket egy-egy papírmappába tettük, és úgy a táskába. Így az „egy tantárgy, egy mappa” elve alapján könnyebb volt a holmik kezelése.

Kép: Freepik

Azt is jó végiggondolni a vásárlás előtt, hogyan fog hazajutni a gyerek az iskolából. Gyalog vagy kocsival? Ő fogja végig cipelni a táskát, vagy lesz segítsége? Haza kell-e vinnie minden egyes nap a tancuccait, vagy csak a hétvégén?

– Ha mondjuk olyan szerencsések vagyunk, hogy lehetőségünk van együtt sétálni az iskolába vagy haza, mivel teszünk jót: ha visszük a gyerek helyett a táskát, vagy ha hagyjuk, hogy maga cipelje?
– Az tény, hogy tud kegyetlenül nehéz is lenni az iskolatáska, de mi ebben kicsit szigorúbbak vagyunk: nem könnyítjük meg a dolgukat, az ő holmijuk, az ő felelősségük. Nyilván egy fárasztó nap után, ha nagyon kínlódik a gyerek a súly alatt, akkor segítsünk neki, vegyük el tőle például a tornazsákot, vagy bányásszunk ki valami nehezet a táskából, de az egész pakkot azért lehetőség szerint ne vegyük át tőle.

Hosszú távon jót teszünk velük és magunkkal is, ha már kisiskolás korban ösztönözzük őket az önállóságra – akár ilyen apróságokkal is.

Iskolatáska választásánál elsődleges szempontok a gyermek fizikai adottságai, hogy milyen az alkata, van-e tartási rendellenessége, stb. – vallja Pásztor Andrea manuálterapeuta, a Fájdalom Ambulancia gyógytornásza.

– Egy hat-hétéves gyermek erőteljes növekedési szakaszban van, és érzékenyen reagál minden aszimmetrikus terhelésre, legyen az féloldalas sport vagy egy rosszul megválasztott táska, amelyet napi egy-két órát biztosan cipelnie kell majd.

Javaslom, hogy menjünk együtt a gyermekkel vásárolni, fontos, hogy fel tudja próbálni a táskát, mielőtt megvesszük, hisz ekkor derül ki, hogy jól illeszkedik-e a hátára.

Kisiskolás korban különösen fontos, hogy a táskának legyen gerincmerevítője, amely jól felfekszik a hátra. A deréköv is ajánlatos, hisz, ha jól be van állítva, segít eloszlatni a terhelést a hát és a medenceöv között. Alacsony termetű, gyenge kisgyermeknél meggondolandó a gurulós, húzható iskolatáska választása.

Sokszor nekünk, felnőtteknek is nehéz ellenállnunk a kísértésnek, de iskolatáska választásánál különösen fontos, hogy ne (csak) a divatot kövessük! A vagány háti batyuk biztosan nem megfelelőek alsótagozatban, és a vállra akasztható oldaltáskák sem. Ügyeljünk arra is, hogy a megpakolt iskolatáska súlya lehetőleg ne legyen több, mint 3–5 kg, vagyis a testsúly 17–20%-a, és ne cipelje ezt se feleslegesen a gyerek, hagyjon bent mindent az iskolában, amit csak lehet.

A nehéz iskolatáskáknál pedig már csak egyetlen nagyobb ellensége van gyermekeink gerincének: a sok ülés és a mozgásszegény életmód.

Ennek ellensúlyozása érdekében, szülőként törekedjünk arra, hogy rendszeresen mozoghassanak a gyerekek. Ebben a korban a legjobb a kötetlen, szabad játék, a lényeg, hogy minél többféle mozgást legyen lehetőségük kipróbálni a kicsiknek: szaladgálás, egyensúlyozás, kúszás, mászás, gurulás, labdázás. Szerencsére az úszást sok iskolában már beépítik az alsósok órarendjébe. A legfontosabb ebben a korban, hogy gyermekeink megszeressék a mozgást, hogy később is az életük állandó része lehessen a sport. Ez az egyetlen esély ugyanis arra, hogy elkerüljék az ülő életmódból adódó gerincbetegségek kialakulását.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Az Istenélmények sallang nélkül podcast a Képmás magazin műsora. Valódi emberek valódi történetei istenélményeikről. Sallang nélkül. A vendégekkel Tóth-Fazekas Andrea beszélget. Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók az Istenélmények sallang nélkül podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud  csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.