– Hogyan talált meg téged ez a különös téma, a téboly az irodalomban?
– Tanárként még a kétezres évek elején én szerkesztettem a pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában az iskolaújságot, és annyi ügyes gyerek hozott írást, hogy „kinőttük” ezt a fórumot. Ekkor, 2005-ben született meg egy irodalmi lap, az Irodalmi Páholy, amely az évek során országosan terjesztett, negyedéves kulturális magazinná nőtte ki magát, és tematikus számokat közölt. Az egyik ilyen tematikus szám témája a téboly lett, amihez írtam egy rövidebb bevezető esszét. Ebből pár év múlva lett egy terjedelmesebb tanulmány, amit megmutattam egy orvos-író barátomnak, dr. Sárosi Istvánnak. Ő aztán éveken át buzdított, hogy készítsek belőle könyvet, mert a téma bőven megér ennyit. Így született meg végül 2018-ban a Lélekszakadtak, amelynek orvosi szakmai lektorálását ő maga végezte.

– Minden összefügg mindennel, és lám, az irodalom és az orvostudomány is könnyen összeérhet. Arra nem gondoltál, hogy a képzőművészetet vagy a zenét is belevidd?
– Csak egy apró „kirándulás” erejéig. A XX. századi művészettörténet ismer egy „art brut” elnevezésű művészeti fogalmat, irányzatot. Ide szokás sorolni az agresszív hatású műveket, de a pszichiátriai betegek alkotásait is. Legnagyobb képviselője egy Jean Dubuffet nevű (1901–1985) francia festő volt, aki elsőként hozott létre egy olyan intézetet, ahol mentálisan sérült alkotók műveit gyűjtötték össze és állították ki. Főként festményekről beszélhetünk, de mindig előfordulnak irodalmi alkotások is közöttük. Ennek a kísérletnek híre ment, és azóta több olyan intézet is működik világszerte, ahol a gyógyítás részeként általában a szkizofréniás betegeket próbálják meg rábírni orvosaik arra, hogy fejlesszék ki a bennük lévő művészi tehetséget. Az egyik leghíresebb ilyen intézet Bécs mellett, egy Gugging nevű faluban jött létre az ’50-es években. Itt tevékenykedett Ernst Herbeck (1920–1991) osztrák „ápolt-költő”, álnevén „Alexander”, akinek életművét azóta is jegyzik az osztrák irodalomban. Gyűjteményes kötete, amely Báthori Csaba fordításában jelent meg „Lenni mert nem lenni” címmel 1996-ban, a Karinthy Gábor-féle különleges versvilágba ránt minket. „Fogva félig, fagyva félig, feküszik örök jég alatt. / Feküszik fiú jéghideg éjben. / Az óra csöndbe jár, a kor puhán halad. / Mígnem az ágyvas megreccsen éppen.” (A meghittség)

– Szép példája ez annak, hogy a művészet hogyan tud terápiává válni. De nem mondható el ez a legtöbb alkotó ember tevékenységéről is? Tudniillik, hogy művészi alkotása terápia is egyben?
– Az írás egyfajta tisztulást hoz magával: az ember kiírja magából a dolgokat. Persze ennek vannak fokozatai, ezt igyekeztem körüljárni a könyvemben. Kutatásaim során arra jutottam, hogy három nagy csoportot lehet elkülöníteni a motivációk alapján, s ennek megfelelően soroltam „alkotóimat” fejezetekbe. Az elsőbe azok kerültek, akik csak érdeklődtek a téboly témája iránt, tehát a fantáziájukra hagyatkoztak, elképzelték. A második fejezetben gyűjtöttem egybe az érintetteket, akik át is élték a leírtakat. A harmadik fejezetet pedig azoknak tartottam fenn, akik tudatmódosító-stimuláló szereket (alkoholt, ópiátokat) használva próbálták kitágítani saját horizontjukat. Ez az, amit Baudelaire „mesterséges mennyországok”-nak nevezett el, amit annyira találónak éreztem, hogy könyvemben én is átvettem. Persze vannak olyan alkotók is, akik mindhárom kategóriába beleillenek, mint például Dosztojevszkij vagy Csáth Géza, Edgar Allan Poe… az ő életműveik is nagyon izgalmasak.

Az érdekelt, hogy lehet-e hitelesen írni az őrületről. Bele lehet-e helyezkedni egy őrült ember logikájába?

– Amibe aztán a próbálkozók néha bele is ragadnak, nem?
– De. Mert ne feledjük: az abnormalitás vizsgálata rendkívül csábító, hiszen nagyszerű alkalmat teremt az írónak, hogy betekintést nyerjen a lélek rejtett zugaiba, átkukucskáljon ama bizonyos ajtónak a másik oldalára, a résen át a „szakadékba”! Másfelől viszont ott a rizikó, hogy vajon lesz-e ereje a végén visszacsukni azt az ajtót. Megfelelő módon méri-e fel önmaga határait? Ura tud-e maradni fantáziájának, vagy az elhatalmasodik felette? Ismeri-e a fantázia világából visszavezető utat? Képes-e újból megvetni a lábát a valóság talaján? Ezekre a kérdésekre nincsenek egyértelmű válaszok.

– És mi lett a konklúziója a hitelesség-kérdésnek?
– Az átéltek rögzítése tűnik a leghitelesebbnek. Karinthy Gábor, aki a fél életét elmegyógyintézetben élte le mint ápolt, de közben voltak tiszta pillanatai, olyan verseket írt, amelyek igazi mélységeket nyitnak meg. Vagy Sylvia Plath, aki az Üvegbúra című regényében megírta saját öngyilkosságát. Hölderlin, aki negyven éven át egy toronyszobában élte az életét... Ezeket nem lehet utánozni.

– Ha erről beszélünk diákoknak – ezek egy jó része tananyag! –, vajon hogyan tegyük? A művek felől közelítünk persze, de számomra tanárként folyamatos kérdés, hogy mennyit számít a művész emberi minősége az alkotásának megértéséhez – kell-e egyáltalán a személyiségét értékelni?
– Erről két dolgot mondanék. Kosztolányi azt írta valahol, hogy az íróknak nem az életrajzát, hanem a lélekrajzát kellene tanítani. Ezzel teljes mértékben tudok azonosulni. Másfelől nem értek egyet a modern irodalomtudománynak azzal az állásfoglalásával, hogy teljesen szét kell választani az alkotó magánéletét a műveitől. Számomra a kettő összetartozik, ettől lesz hiteles, vagy pont nem. S talán ebből az irányból kellene közelíteni a diákokhoz is. Nem a kronológia, az életrajz és a különféle költői eszközök az izgalmasak, hanem hogy a műalkotásban felvetett probléma, gondolat bennük mit mozgatott meg, melyik részével és hogyan tudnak azonosulni. Ebből nagyon izgalmas dolgokat ki lehetne hozni. Mert valahogy mindannyian egy kicsit bolondok vagyunk, nem igaz?

Kép

Bartusz-Dobosi László

– Akiket te vizsgálsz, azok le tudták írni, de másoknak is vannak ilyen pillanataik, csak nem mindenki tudja leírni. A bolond egy archetipikus figura: a kultúrtörténeten végigvonul a bolond, a trickster, a szent őrült figurája.
– Igen, a népmesékben gyakran van egy karakter, aki azt csinál, amit akar – ő a király udvari bolondja. Ő az egyetlen személy, aki következmények nélkül szembesítheti a királyt az igazsággal. Meg vagyok róla győződve, hogy az udvari bolondok voltak bizonyos értelemben az adott korszak legokosabb emberei.

– Ezt támasztja alá az a Hamvas Béla-idézet is a bolondról, Arlequinről, amit beraktál a könyvedbe: „A bolond a hatalmi őrületen kívül áll. A történeten kívül. Pótolhatatlan ember. Páratlan ember.” Vagy ott van a mese, amelyben egy gyermek kiált fel: „Meztelen a király!”
– A bolond bizonyos értelemben része az életünknek. Ott van a meséken kívül a színházban, a commedia dell’artéban, sőt, egészen hétköznapi, profán dolgokban is, mint például a kártyajátékokban. A Jolly Joker vagy a skíz a tarokkban.

Bennük az a közös, hogy nem korlátozza őket senki és semmi. Nincsenek határok, nincsenek korlátok, társadalmi elvárások, amiknek meg kell vagy meg akarnának felelni. Pont ezért képesek sokkal nagyobb mélységekbe ereszkedni.

Olyan területekre is, amelyekkel mi magunk nem merünk szembesülni. Ők azonban átlépik ezeket a határokat, ezért nevezi őket bolondnak az átlagember. De lényegében ugyanígy tekintünk a részegekre, a szentekre, sőt, a művészekre is. Mintha valamilyen módon a törvények felett állnának, nem törődnek a következményekkel.

– Társadalmi határokról beszélünk, de ezeket a határokat mi határozzuk meg. Persze a normális együttélés érdekében. De mi van, ha nem jók a határok?
– Ezek a határok folyamatosan módosulnak. Megállás nélkül határfeszegetésben vagyunk, gondoljunk csak a szokásokra, a nyelvre, az erkölcsökre vagy éppen a bolondok megítélésére! Évszázadokkal ezelőtt a bolondokat szentként tisztelték. Aztán ez megváltozott, s azt mondták, el kell őket zárni, mert veszélyesek. Volt időszak, amikor egyenesen bűnözőként tekintettek rájuk, s csak a legutóbbi évtizedekben jutottunk el odáig, hogy ők betegek, akik segítségre szorulnak.

– Mit gondolsz, lényegesek ezek a határfeszegetések?
– Feltétlenül. A feltalálók, a tudósok, a zseniális sportolók mind-mind csak így tudták elérni kimagasló eredményeiket. Átlépték saját határaikat és a társadalmi határokat, ami többnyire azért végzetes következményekkel is szokott járni. Az ilyen végletes szituációkban, kihívásokban pedig nehéz normálisnak maradni.

– Van-e felelősségem nekem mint egyénnek, a társadalom tagjának egy „tébolyult” emberrel kapcsolatban (ami persze nem feltétlenül orvosi fogalom)? Kell-e tennem valamit, ha például látom, hogy valaki mindent feláldoz, mondjuk a művészetért?
– Meggyőződésem, hogy minden szélsőség rossz. Meg kell próbálni elkerülni. Azért élünk közösségekben, hogy legyenek viszonyítási pontjaink, embereink, akik visszajelzik számunkra ezeket a veszélyes határátlépéseinket. Ez a szembesítés mindenképpen a dolgunk, de a konkrét lépéseket magának az érintettnek kell megtennie, nem nekünk.

– Te istenhívőként, teológus végzettséggel hogyan tekintesz ezekre az emberekre, akikről a könyvedben írtál?
– Van egy szó, amit a szentekre is szoktak használni: együgyű. Elsőre kicsit pejoratív hangzásúnak tűnhet, de vegyük észre, hogy az egy-ügyűségben benne van az is, hogy valaki egy konkrét ügyre teszi fel az életét. És ez mindig meglep minket. Ha olyannal találkozunk, akit nem kötnek le a hétköznapok láncai, aki nem ragad bele a sárba, hanem képes ezeken túllépni, elemelkedni – „lélekszakadt”, azaz a lelke elszakad a testétől –, aki az ügyeit hivatásként éli meg, akkor azokhoz vonzódunk. Titkon mi magunk is ilyenek akarunk lenni, és szerintem kicsit ilyenek is vagyunk. Hiszen mindnyájunknak van hivatása, csak nem biztos, hogy megtaláljuk, s pláne nem biztos, hogy „bele merünk halni”. Ilyen értelemben mindannyian bolondok, szentek, együgyűek vagyunk. Persze cseppet sem mindegy, hogy mi az az egy ügy!

Én hiszek abban, hogy a művészetnek nagyon fontos szerepe van az életünkben, és talán furcsa, hogy ezt mondom, de néhány művésznek bele kell halnia abba, hogy olyat mutasson meg, amit lehet, hogy mi is látunk, csak nem tudjuk így megfogalmazni.

Talán, ha a szülői hivatás felől közelítünk, jobban érteni fogjuk: hiszen a szülő bármit megtenne a gyerekéért, nem? Akár az életét is odaadná, s ezt valahol mégis természetesnek tartjuk. Valami ilyesmi a művészeti önkifejezés bennünk bujkáló kényszere is. Azt pedig mindenkinek magának kell megítélnie, hogy miért, mibe érdemes „belehalnia”.

A 20. század második felében élő magyar alkotók sokasága – feltehetőleg a cenzúra kényszere miatt – világirodalmi színvonalon írt meséket, miközben nagy hányaduknak nem volt saját gyermeke. Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda… nekik más volt a választott hivatásuk.

Kép

– Na és a tanári hivatás?
– Bizonyos értelemben a tanár szülő is és alkotó is, szóval a kettő közötti átmenet, akinek ennél fogva óriási a felelőssége. „Horizont” című kötetem témamegjelölő esszéjében azt fejtegetem, hogy a régi, „analfabéta világ” vezetői bibliai jeleneteket festettek a templomok falaira, hogy azokkal mondják el az embereknek a legfőbb üzeneteket. Ezek a festmények helyettesítették a könyveket. Ma, amikor már lényegében mindenki tud írni és olvasni, azaz a tömegkultúra korában, a Facebook és az Instagram üzenőfalán megjelenő képek és kommentek töltik be ugyanezt a szerepet. Úgy tűnik, hogy a kép, sőt, a mozgókép és a szöveg továbbra is elsődleges üzenethordozók. De hogy ki és mit tölt fel ezekre a virtuális „templomfalakra”? No, ebben van felelősségünk nekünk, tanároknak, szülőknek, íróknak.

– De azzal a ténnyel nem tudunk versenyezni, hogy az internet nagy százaléka értéktelen, sőt, káros tartalom…
– Igen, de emiatt adjam föl?

– Dehogy.
– Van egy kedvenc történetem, amelyben a plébános bácsi teleülteti a kertjét virágokkal. Másnap valaki mind kitépkedi a virágokat, és odaszórja az ajtó elé. Jön a káplán és méltatlankodik, de a plébános vesz új virágokat, s elülteti azokat is. Harmadnap azonban megint ott vannak kitépkedve a virágok, s ez így megy egy hétig. Azt mondja a káplán: Hagyja, plébános úr, úgyis mindig kitépkedik! Mire a plébános: Nehogy már a JÓ adja föl előbb! – Ő addig ülteti, amíg az, aki kitépi, meg nem unja. Van erre példa a való életben is. A jó tevést egyszerűen nem szabad abbahagyni!

– Így van. Reméljük, te sem hagyod abba! Mi az, amin mostanság dolgozol?
– Két kézirat is készülődik, jó szokásomnak megfelelően egyszerre és teljesen más témakörben. Az egyik egy monográfia, a rendszerváltozás egy különleges habitusú írójának, politikusának, Csengey Dénesnek az életművéről, aki sajnos nagyon fiatalon, 38 évesen halt meg 1991-ben. A mű egy doktori disszertációnak indult, de remélhetőleg ősszel könyv is lesz belőle. Csengey középiskolai élményem volt, azóta forgattam a fejemben a gondolatot, hogy írnom kellene róla. Mostanra értem meg rá, s talán így halálának 30. évfordulójához közeledve már merhetek is állást foglalni hihetetlen izgalmas és „sokműfajú” munkásságával kapcsolatosan. Elképesztő tempóval élt, életvezetése meglehetősen egzaltált volt, valószínűleg ezekbe a rapszodikus kilengésekbe is halt bele. Írt regényt, novellát, monodrámát, esszét, tanulmányt, politikai beszédet, Cseh Tamásnak dalszöveget, sőt, még egy filmforgatókönyvet is.

– Mi a másik témád, amivel foglalkozol?
– „Meditatív kerti esszék”. Nem létezik ilyen műfaj, de én ezt a meghatározást adtam neki. A mediterrán növényekkel, virágokkal, kövekkel belakott valóságos kertem ugyanis életem egyik központi helyszíne. Amikor hazaérek a munkából, akkor kimegyek oda, és egy-két órát elbogarászok a növényekkel, a gondolataimmal. Hagyom, hogy a rohanásból beérjem magamat. Tulajdonképpen lelkigyakorlatnak szoktam nevezni, s talán nem nagyképűség, ha azt mondom: az is. Aztán így lelkigyakorlatozás közben fogalmazódott meg bennem, hogy írni kellene egy olyan könyvet, ami rövid, egy-két oldalas esszéken keresztül, akár egy kontemplatív, befelé vezető elmélyedés, nemcsak a növényekhez, a kert színeihez, illatához, zenéjéhez, hangulatához, hanem saját magunkhoz is közelebb vihet minket. S mint ahogy a szerzetesi zsolozsma tagolja és egyben keretezi is a napot, ugyanígy próbálnám magam is keretek közé fogalmazni, hogy miként érdemes ebben a kert nevezetű életben létezni. A csendre, a lelassulásra igyekszem összpontosítani, mert úgy érzem, hogy ebben nagy hiányt élünk meg a mindennapokban.

– Valóban ráférne a világra egy ilyen lelassulás, talán ennek a mostani karanténnak volt egy ilyen hozadéka is.
– Igen, szerintem is. Nekem legalábbis biztosan.

– A végére van-e valami hasonló válaszod, mint Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című regényében „az örök kérdésre” adott válasz, a „negyvenkettő”?
– A hitelesség – azaz, hogy az ember álljon mögötte annak, amit mond – elementáris igénnyel jelentkezik a világban. Úgy kell élni, hogy elhiggyék, amit mondunk. Jómagam legalábbis erre törekszem mind élőszóban, mind írásban. Ennek megfogalmazásához keresem a megfelelő szavakat, formákat, nyelvezetet.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Az Istenélmények sallang nélkül podcast a Képmás magazin műsora. Valódi emberek valódi történetei istenélményeikről. Sallang nélkül. A vendégekkel Tóth-Fazekas Andrea beszélget. Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók az Istenélmények sallang nélkül podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud  csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

A szimbólumok iránt fogékony ember számára hátborzongató a két dátum egybeesése: Magyarország területi megcsonkítása és a magzati korukban megölt magyarok millióinak nyomasztó emléke ugyanis összeér ezen a júniusi napon.

Trianonban elveszett az ország kétharmada, családok százezrei szakadtak szét, gazdasági erőforrásaink és kulturális értékeink sora lett oda. Az 1956-os forradalom kirobbanását megelőző nyáron pedig egy szovjet mintára (a Szovjetunióban 1955-ben liberalizálták az abortuszt) ránk erőltetett rendelettel e napon indult el a tragikus folyamat, amelyet meg nem született életek milliói és megtört nők, családok százezrei szegélyeztek a mai napig, s amely – más tényezőkkel együtt – nagyot lendített a demográfiai lejtmeneten.

Olyan sötét évtizedek következtek, amikor az abortuszra a születésszabályozás alapvető eszközeként tekintettek. A liberalizációt a magyar kutatók által „abortuszjárványnak” nevezett folyamat követte, amit tovább erősített a kommunista hatalom agresszív istenellenessége. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ebben az időszakban a rezsim hosszútávra megtörte a magyarok lelkét, és ebben nemcsak a közéleti reményvesztettség, az igazság folytonos elhazudása, a Kádár-rendszer 1956 utáni megtorlásai, majd kiegyezős-összekacsintós politikája volt a bűnös, hanem az is, hogy a korszakban volt olyan év, amikor 100 várandósságra 134 terhességmegszakítás jutott.

Három évvel a rendelet hatályba lépését követően már több abortuszt végeztek, mint ahány gyermek született, a legsötétebb, 1969-es esztendőben pedig 206 ezer magzat életét oltották ki.

Bár kényelmetlenül hangzik, de sajnos igaz: szinte minden magyar az abortusz közvetlen alanyaként vagy néma cinkosként bűnrészessé vált, ami legalább akkora személyes és nemzeti traumát jelent, mint a trianoni döntés szomorú következményei.

Az abortusz teljes szabadságáért küzdő aktivisták közül néhányan a nem kívánt embriót szövetcsomónak tartják, és azt állítják, hogy a magzat elpusztítása önmagában nem okoz sem testi, sem lelki traumát. Holott abortuszon átesett nők beszámolóiból tudjuk, hogy nem múlik el nyomtalanul egyetlen megfogant emberi élet sem. Ma megélt frusztrációink, párkapcsolati defektjeink mélyén bizony ott lehet sok fel nem dolgozott, el nem gyászolt magzati élet is.

Június 4. immár a nemzeti összetartozás napja. Próbálunk összekapaszkodni az anyaországon túli magyarsággal, újraépíteni, élővé tenni kapcsolatainkat.

De ugyanígy össze kellene kapaszkodnunk lélekben azért is, hogy begyógyulhassanak családi sebeink, meggyászolhassuk abortusz miatt hiányzó családtagjainkat – és minden lehetséges eszközzel segítenünk kéne a ma fiataljait, hogy elkerülhessék az abortusz testi-lelki traumáját. 

Bár a művi terhességmegszakítások száma csökkenő tendenciát mutat, még bőven van mit tennünk, mert évente ma is közel harmincezer abortuszt végeznek hazánkban. Abban – világnézettől függetlenül – mindannyian egyetérthetünk, hogy minden meg nem született és minden lélekben összetört ember veszteség, ezért az életet szolgálva, tapintatosan nyújtsunk segítő kezet a válságban lévőknek. Vigyázzunk sokkal, de sokkal jobban egymásra – férfiként, szülőként, barátként vagy orvosként –, mert az anya döntése sosem csak az ő felelőssége. Az abortuszok számának további csökkenésével a demográfiai lejtmenetet lehetne mérsékelni, és bizonyos, hogy sok meddő, gyermekre váró pár előtt is új örökbefogadási távlatok nyílhatnának.

Minden egyes elhalasztott abortuszban, minden nem optimális helyzetben kopogtató élet világra segítésében ott rejlik az összetartozás: hiszen a nemzet mi magunk vagyunk.

A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>

Az egyik tizedikes diák a következőképpen fogalmaz:
„Trianon nincs sok hatással sem rám, sem az én generációmra. Manapság úgy tűnik, hogy csak az öregebbek foglalkoznak vele. Úgy veszem észre, hogy néhány ember nagyon személyes ügynek tartja. Mintha valamit személyesen tőlük vettek volna el. Ez nagyon sokat mond arról, hogy mennyivel különbözünk az elődeinktől. Meglepő számomra, hogy a hazaszeretet manapság nincs ilyen módon belegyökerezve az emberekbe.
Érdekes a kontraszt a két generáció között. Az öregebbek teljesen komolyan veszik, mi pedig teljesen ironikusan szoktunk ilyeneket mondani, hogy visszafoglaljuk Erdélyt, vagy azt, hogy lesz még Bukarest magyar falu.”

A részletnek az egyik legmegdöbbentőbb mozzanata, amikor a diák ráébred, hogy a hazaszeretet hiányzik a generációjából, és legfeljebb iróniával tud viszonyulni a történtekhez. Tisztában van azzal, hogy nincs meg az alap, amelynek segítségével az eseményt átérezhetővé, személyessé lehetne tenni.

Innen szép győzni, ahogy mondani szokták, hiszen a 100 éves évfordulót az a veszély fenyegeti, hogy az Z- és Alfa-generáció szépen, csöndben, telefonját nyomkodva üli végig a rendezvényeket, és még egy nyomorult mémet vagy TikTok-videót sem gyárt az eseményről.

A tanulóknak van már iPhone-juk, iCloudban tárolják az információkat, de nincs nekik iTrianonjuk. És akkor sem lesz, ha sokat hallják ezt ebben az évben. Akkor is csak a frusztráció növekszik: „emlékezni kellene, de nem tudok”.

Ez pedig részben a mi hibánk: a szülőké, a tanároké, az iskoláké és a tankönyveké. Nem tudunk úgy beszélni a hazáról, hogy a mai generáció számára kapcsolódási pontokat villantsunk fel. Nézd, itt van Magyarország USB-portja, hotspotja, csatlakozz rá! – ezt kellene mondani. De mi ehelyett főként csak számadatokat, helyeket, évszámokat adunk nekik. Nem kérdezzük meg, utánanéztek-e, hol voltak a dédszüleik, a nagyszüleik a trianoni békeszerződés aláírásának idején.

Ritkán mutatunk fel egy-egy olyan személyes történetet, amellyel azonosulni tudnak.

Például bemutathatnánk Labanc Józsi esetét, aki a Felvidékről érkezve 1920. december 24-ét egy vasúti vagonban töltötte, mert a magyarok úgy bántak a magyar menekültekkel, mintha nem is nemzettársak, mintha nem is idegenek, mintha nem is emberek lennének. Provokálnunk kellene őket, mert minket, Kádár-rendszerbelieket elég volt azzal provokálni, hogy ne beszéljünk Trianonról, és ezért minden ezzel kapcsolatos megszólalás felszabadulást jelentett. De ma már ennél több kell! Nem elég beszélnünk róla, hanem meg kell találni azt a formát, csatornát, ahogyan egyáltalán belevághatunk a témába gyerekeink, unokáink előtt.

Kép

Innen szép győzni, de még lehet. Trianon néha csak egy kárpátiás mém, így erre kell építenünk. Trianon mozaikokra esett szét, felkerült a világhálóra, és ott éli életét nacionalista dalokban, mémekben, képekben. Az iskolának, a tanárnak, a szülőnek és az emlékezésben felelősséget érzőben ezt kell összerakni egy egésszé, de ez gyakran csak úgy megy, ha a többi elveszett mozaikdarabot megpróbáljuk újraalkotni. Ezért lennének kiemelt fontosságúak az olyan osztálykirándulások, családi nyaralások, amelyek a határon túlra viszik a diákokat. Az ilyen iskolai pályázatoknak hála (pl. a Határtalanul Program) sok diák úgy tér vissza Erdélyből, hogy „bakker, ott mindenki magyarul beszél”. Ha ebben a helyzetben kap a diák egy olyan feladatot, hogy készítsen interjút egy erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai magyarral, akkor maga az elszakított országrész szólalhat meg a megszólított emberben. Akinek volt ilyen találkozása, az a fogalmazásában elsősorban ezt emelte ki a saját Trianonja kapcsán: élnek magyarok azokon a területeken, amelyek ma nem hozzánk tartoznak. Kevés a pénz és a lehetőség az ilyen utazásokra, de számos YouTube-videó segíthet abban, hogy belepillantsunk az elszakított területen élők sorsába.

Sokat javítana a helyzeten, ha lenne egy erős, nemzeti giccstől mentes Trianon-filmünk, de még giccses sincs.

Így aztán marad a tanár és a diák a rengeteg lehengerlő számmal (egyharmada a népességnek, kétharmada a területnek), ami semmit nem jelent. A szám nem egy átérezhető emberi sors. A nagy elbeszélés felfalja a kis történeteket, a történelem bekebelezi az egyéni életutakat, és egykori politikai vezetők cselekedeteivel, nemzetközi szerződésekkel azonosítja egy-egy ország sorsát.

Ahhoz, hogy egy generáció visszakaphassa Trianonját, először fel kell mérnünk, mit tudnak róla a diákok. Utána le kell mondanunk a bezzegeskedésről. Bezzeg a mi időnkben megkönnyeztük Kosztolányi Rapszódiáját vagy József Attila Nem! Nem! Soha! című versét, amelyet stikában olvastunk iskola után. Ma már nem a meghatottságért, hanem a közöny ellen kell küzdenünk, hogy a diák végül kedvet kapva feliratkozzon a nagy Trianon Csatornára.

A cikk a Trianon 100 emlékév alkalmából, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült. A sorozat többi darabjáért kattintson ide>>

A múltkor egy néni azt mondta: ő már kicsi koromban is látta, hogy én kaszkadőrnek készülök. Nagyon büszke voltam magamra! De amikor Anyára néztem, már nem voltam benne biztos, hogy ez dicséret.

Még most se értem. Ágó szerint a kaszkadőr egy olyan ember, aki mindenféle veszélyes dolgot játszik a filmekben, például leugrik a sziklákról meg felmászik a háztetőre. Anya viszont nyilván azt gondolja, hogy valami orvosféle, mint a Krisz bácsi, mert szerinte a kaszkadőr az az ember, aki kórházban tölti a fél életét. (Meg kell kérdeznem Apát...)

Anya még azt is mondta, hogy ha így folytatom, egyszer én is leesek valahonnan, és ripityára törik a lábam. Akkor majd Krisz bácsinak kell összebarkácsolnia a műtőben – és szerinte mind nagyon boldogok leszünk, ha ez sikerül.

Már sokat hallottam, hogy Krisz bácsi milyen ügyesen csavaroz, de én biztos nem leszek boldog, azt már tudom. Ágó szerint is üvölteni fogok, mint a megvadult sárkánygyík, mert már akkor is bőgök, ha dzsúdózás közben leesünk az ágyról. Úgyhogy mostanában próbálok leszokni az ugrálásról, inkább a mászásra koncentrálok.

Van a kertünkben egy óriási tujafa, nagyobb, mint a garázs, és nagyobb, mint a házunk, pedig az emeletes. Sőt, a szomszéd néninek kétemeletes a háza, de a mi fánk még annál is nagyobb. Arra szoktunk felmászni Ágóval. Apa meg nevet, hogy milyen nagyon magasról válaszolunk, ha hív. Azt mondja Anyának, ne aggódjon, a tujafa olyan sűrű, hogy ha leesnénk, semmiképp sem kellene a Krisz bácsihoz szaladni, legfeljebb csak az ügyeletre, hogy itt-ott összevarrjanak minket – meg hogy Anyát újraélesszék… A tujafa azért is jó, mert az se baj, hogy Dani utánoz minket: arra ugyanis nem bír felmászni.

Nemcsak az udvaron, a házban is gyakorlok. Ott az ajtófélfára szoktam felmászni mezítláb. Már majdnem a tetejéig felérek. Nemrég azt is kigondoltam, hogy az emeleti korlátról is le tudnék mászni, mint egy majom, nem is kellene használnom a lépcsőt. Elmeséltem gyorsan a fiúknak, és mind a ketten nagyon izgatottak lettek. Mindjárt meg is akartam mutatni, de sajnos Anya is meghallotta. Olyan nagy és kerek lett a szeme, mint a farkasnak a piroskás mesében.

– Már megint nem gondolkodtál, mielőtt beszéltél! – mondta, és nagyon megbüntetett: 10 percig ültem a lépcsőn egyedül, és gon-dol-kod-tam. Hogy milyen bajok lehetnek ebből... De nem tudtam kitalálni semmit, mert én inkább az emlékezésben meg a matekban vagyok jó…

csak sírtam, mint egy keserves sárkánygyík, hogy Anya nem érti meg, hogy én tényleg meg tudom csinálni! Amikor lejárt a 10 perc, megkérdezte, mire jutottam.
– Semmire – mondtam. Mire Dani odabújt hozzám: – Ne síjj Boldizsáj…! Gyeje, inkább másszunk le a kojláton!
És akkor mintha eszembe jutott volna valami.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A szabadulószoba lényege, hogy különböző választható karakterek (például gróf Apponyi Albert vagy Herczeg Ferenc) segítségével egy-egy történelmi, irodalmi vagy zenei szobába látogathatunk, ahonnan csak a békediktátumhoz kapcsolódó kérdések helyes megválaszolása után léphetünk tovább. A szobák teljesítése után egy-egy számkódot kapunk, amelyekkel a küldetések teljesítését követően egy széfet nyithatunk.

A két történelmi szobán kívül olyan kortárs irodalmi helyiségben is időzhetünk, ahol ma élő írók Trianon-reflexióit olvashatjuk az Irodalmi Jelen ebből az alkalomból összeállított, szintén a napokban megjelenő lapszámából. A zenei részben pedig egy mai, Trianonhoz is szorosan kapcsolódó dalt dolgozott fel egy kiváló népdalénekes.

Az alkotók igyekeztek olyan személyeket megidézni, olyan érdekességeket megmutatni, amelyek bővítik a békediktátummal kapcsolatos tudásunkat. Emellett ügyeltek arra is, hogy a különböző szobákban elhelyezett kérdések főként ne lexikális ismeretekre épüljenek.

A szabadulószoba egyik célja az élményszerű tanulás és a középiskolásokat megszólítani képes megemlékezési forma megtalálása.

A szabadulószoba az alábbi linken érhető el:
https://view.genial.ly/5ed38a7e9be45e112004e1b3/game-breakout-trianon100public

A link szabadon terjeszthető. A cikkhez mellékelt képek szabadon felhasználhatók.

Kép

– Antal képmás.hu-ra írt úti beszámolójából kiderül, hogy a Camino tényleg nem csak egy út. Milyen gyümölcsöket hozott?

Antal: Tudatosult bennünk, hogy itthon mekkora zajban élünk – ott meg volt, hogy kilométereken keresztül csendben bandukoltunk, hallottuk, ahogy a talpunk alatt a kövek súrlódnak. Olyan dolgokat vettünk észre, amiket egyébként nem szoktunk – mintha a normális élethelyzetünkbe, életmenetünkbe kerültünk volna vissza. Éreztük az illatokat, amelyeket itthon szagokként azonosítunk be, ha egyáltalán észrevesszük őket.

Két váltás ruhával mentünk, mégis mindennap más emberek voltunk – ennyit ér a ruha.

Az étkezések is leegyszerűsödtek: azt figyeltük meg, hogy ahogy haladtunk előre, egyre kevesebbet ettünk. Nem volt valahogy olyan fontos, hogy mit és mennyit eszünk, inkább az, hogy együtt vagyunk – vagy hogy másokkal asztaltársaságot alkotunk, megiszunk egy üveg bort, beszélgetünk. A víznek is más íze van, amikor órákig gyalogolsz a tűző napon: tényleg megtapasztalod, hogy az élet forrása. Ahogy egyre többet sétálunk, egyre nehezebbnek érezzük a terheket, úgyhogy nem mindegy az sem, mennyi vizet pakolsz a hátizsákodba – az életben is magunkra veszünk feleslegesen terheket, aztán meg nem tudjuk őket lerakni. Meg kell tanulni lerakni, és reggel újra felvenni. Ezt egy idős atya mondogatta nekünk mindig, és én a Caminón értettem meg. Mi, férfiak, különösen szeretünk vagánykodni, aztán gyakran az egészségünkkel fizetünk érte. Nekem az egyik legfontosabb tanulság az volt, hogy hátra lehet hagyni, le lehet tenni mindent – és néha le is kell tenni! Nagy élmény volt megtapasztalni, hogy ötvenévesen is tudok új hajtásokat hozni, sokkal nyugodtabb lettem és rengeteg lényegtelen dolgot már el tudok engedni.

Ágota: Nekem az volt fontos felismerés, hogy miután kimerülten megérkezünk este a szállásra, milyen hamar regenerálódunk. Úgy ismertem magam, mint akinek nagy akaratereje van, de rá kellett jönnöm, hogy azért nem egyszerű mindennap újra elindulni. Az Úton sok mindenkivel szóba elegyedtünk, és rájöttem, milyen fontos, hogy nyitottak legyünk másokra. Nagyon jó volt másokért imádkozni, úgyhogy ezt itthon sem hagytuk abba. Együtt járunk futni azóta. Egyébként biztosan sokkal több gyümölcse van, mint amennyi eddig tudatosult bennünk, folyamatosan jövök rá dolgokra, mióta hazajöttünk.

– Nagy egymásra hangolódás kellett ahhoz, hogy érezzék, mikor lenne jó még egy kicsit csendben maradni és mikor beszélgetne most már a másikuk is szívesen – öt gyerek mellett nehéz lehet ezt itthon gyakorolni. 

Ágota: Itthon folyamatosan egyensúlyoznom kell a férjem és a gyerekek között, és van, hogy a gyerekek is öten ötfélét akarnak. Ott csak a férjem volt, nem hatfelé kellett figyelnem, csak rá. Erősödött a kapcsolatunk, rengeteg közös élményt éltünk át – amellett, hogy együtt szomjaztunk meg, együtt fáradtunk el. Sokan próbáltak minket rábeszélni arra, hogy legalább csak pár napot próbáljunk ki egyedül, és indulás előtt még én sem zártam ezt ki, de végül nem fogadtuk meg a tanácsot.

Antal: Á, szóba se jött, hogy külön menjünk! Nagyon jó volt együtt menni. Fel is vettem videóra, ahogy akarva-akaratlanul együtt léptünk, felvettük egymás ritmusát. Azt látjuk, hogy nagyon nehezen szakadnak ki a házaspárok a mindennapokból, pedig nagyon jót tesz a kapcsolatnak. Egyébként huszonkét éve, mióta összeházasodtunk, egy embernek számítunk, úgyhogy végül is egyedül mentünk, ezért emlegettük ezt a közös Utunkat „kettenegyedül” hashtag alatt. 

Nagy élmény volt megtapasztalni, „megtanulni” a jelent; megérteni a Szent Ágoston-i carpe diemet. Ott, Az Úton annyira lefoglalt a jelenlét, hogy nem volt lehetőség mással foglalkozni.

Ezt is veszélyesnek látom egyébként a mai életvitelünkben, hogy mindig tervezünk valamit, mindig meg kell oldani valamit, nem tudunk a jelenben jelen lenni – itt pedig egyik napról a másikra letettünk mindent. Sokan azt gondolják, hogy elmennek a Caminóra és megoldódik az életük problémája. Ez nem igaz, viszont a konform-embert, az „evilági” embert három-négy nap alatt levetkőzteti. 
Ahogy a szagokból illatok lettek, a hangokból dallamok – minden átlényegült azzá, ami valójában, csak ezt a valóságot elveszítettük. Nagyon bölcsek voltak már a régiek is, hogy zarándokoltak – és botorság az, hogy mi nem tesszük.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Ágota: Nekem óriási élmény volt, hogy az utunkat középkori ispotályok, keresztek, gyönyörű régi templomok – amelyeknek a hűvösében jó volt megpihenni – szegélyezték. A 12. század óta járják ezt az Utat az emberek, csodálatos érzés volt ennek az emlékeit látni.

– A gyerekeknek is meghatározó alapélmény lehet, hogy az édesapjuk azt kérte az ötvenedik születésnapjára az édesanyjuktól, hogy menjen vele végig a Caminón. Nehéz volt őket itthagyni?

Ágota: Nehéz volt, és hiányoztak, meg kicsit azért aggódtam is értük. Elvittem a telefonomat, úgyhogy mindennap beszéltünk velük. A legkisebb tízéves, a legnagyobb huszonegy, és nagyon ügyesen helytálltak.

Antal: Nagyon jót tett nekik egyébként ez az egy hónap, mert rengeteg dolgot megcsináltak önállóan. Szerintem manapság van egy óriási tévedés a gyerekekkel kapcsolatban: a népszerű vélekedéssel ellentétben egy gyerek nem azt várja, hogy ő legyen az első, hanem hogy a szülei szeressék egymást, mert neki ez a forrás. Látszott rajtuk, hogy örültek annak, hogy jól éreztük magunkat és erősödött a kapcsolatunk. Persze nagyon jó volt hazaérni. 

– Antalnak számos közéleti feladata, vállalása van, Ágota itthon tartja a frontot. Nehéz volt ez pici gyerekekkel?

Ágota: Egyáltalán nem éltem meg ezt nehézségként, inkább azt szoktam mondani, hogy nekünk ez volt a luxusunk, hogy itthon tudtam maradni a gyerekekkel. Tóni pedig vállalt több munkát annak érdekében, hogy biztosítsa ehhez az anyagi hátteret. Nyelvtanár vagyok, úgyhogy azért a gyerekek mellett nagyjából mindig tanítgattam, ami nagyon kikapcsolt – meg jó érzés volt, hogy nem felejtem el azt a sok mindent, amit vagy húsz évig tanultam. Tagadhatatlan, hogy összegyűlik a feszültség az itthonlét során, úgyhogy sokat segített az is, hogy heti kétszer-háromszor sportoltam. És persze azért is emlékszem erre egy szép időszakként, mert végig arra tudtam figyelni, ami az én dolgom. Mindig a legnagyobb biztonságban éreztem magam Tóni mellett, soha nem kellett rivalizálnom senkivel, mindig biztos lehettem abban, hogy ott van, ahol mondja, hogy hazajön hozzánk, amikor tud – amikor meg nem jön, akkor értünk dolgozik. Amikor otthon van, akkor viszont tényleg otthon van: ránk figyel és teljes természetességgel veszi kezébe a porszívót, jön ruhát hajtogatni vagy amit éppen kell. Nagyon jólesik az is, hogy minden reggel egy nagyon szépen elkészített melange-zsal vár. Ha elutazunk, akkor hozza magával a tejhabosító gépet.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Antal: Mindig igyekeztem arra figyelni, hogy a feleségem tudja, mindennap újra őt választom. Nem veszem alapértelmezettnek, hogy kikészíti a ruhámat vagy hogy vásárol nekem arcszeszt vagy bármit, hanem megköszönöm, mert nagyon jólesik, hogy gondoskodik rólam.

A gyerekekkel együtt hajtogatjuk és tesszük a helyére a tiszta ruhákat, belenőttek abba, hogy nem Anya feladata mindent elvégezni.

Nagyon fontosnak tartjuk, hogy együtt vacsorázzunk, ehhez szépen megterítünk, és mindennap gyertyát gyújtunk, aztán kettesben borozunk. Mindig figyeltünk arra, hogy eljussunk együtt színházba, és hogy a praktikus dolgokon túl is mindennap beszélgessünk egymással, és olyankor tényleg jelen legyünk a másik számára. 
Ugyanakkor nekem meggyőződésem, hogy Ágota sokkal nagyobb munkát végez, mint én, és ezt nem udvariasságból mondom. Öt épeszű, tanult, lelkileg és testileg izmos gyereket felnevelni, akik mosolyognak, szerintem egy olyan karrier, aminél nem tudok csodálatosabbat elképzelni.

– Létrehoztak egy imaközösséget Magyarország lelki megújulásáért. Pontosan mit értenek ez alatt?

Antal: Például azt, hogy térjünk vissza a Forráshoz, az Evangéliumhoz. Meg lehet újítani az ország sportéletét, kulturális életét, de a legfontosabb mégis a lelki vonal lenne. A Máriának ajánlott országban az anyaságot kell megújítani. Szeretnénk, hogy az anyaság visszakapja azt a megbecsülést, amit egy csúcskarrier érdemel.
Ágota: Nagyon fontos, hogy elcsendesedjünk néha, ez mindenkinek jót tenne és szerintem kevesebb baj lenne a világban.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Immár harmadik hónapja ápolsz Németországban pozitív koronavírusos betegeket. Hogyan élted meg a járványhelyzetet?
– A mostani járványhelyzet itteni tapasztalatom szerint semmivel nem alakult rosszabbul, mint egy hagyományos influenzafertőzéses időszak. Picit felnagyították ezt a dolgot, és ez nemcsak az én meglátásom, hanem a kollégáim véleménye is. Az elején még mi is féltünk kicsit, amíg nem tudtuk, hogy mivel állunk szemben. Volt olyan is, aki annyira félt, hogy inkább beteget jelentett. Én csak tettem, amit egyébként is mindennap teszek, a különbség csak a munkaruhámban volt.

– Mik az eddigi tapasztalataid a COVID-19 vírustól megbetegedett emberek állapotáról?
– A vírus itt van, talán marad is még. Én nem láttam annyira veszélyesnek, mint sokan mások, igaz, sosem voltam az a pánikolós típus. 17 évet dolgoztam különböző intenzív osztályokon, ott nem megengedhető a pánikba esés. Sajnos a vírus kapcsán azt tapasztaltam, hogy az embereket nagy félelemben tartották.

Semmivel nem láttuk veszélyesebbnek, mint a legutóbbi influenzajárványt, mégis pokoli hírverés volt körülötte.

Csak olyan betegeket láttam meghalni, akik valószínűleg egy erősebb meghűléstől is meghaltak volna. A nálunk elhunyt betegek 100 százalékának volt egy vagy több alapbetegsége is. Csak idős betegeket veszítettünk el, legtöbbjük 75–98 év közötti volt, vagyis ugyanaz a forgatókönyv érvényesült nálunk, mint influenzajárványok esetén.

– Milyen az egészségi állapotod? Rád veszélyes lehet ez a vírus?
– Mindenkire veszélyes lehet, mégsem tartottam tőle extrém módon. 33 éve vagyok I-es típusú inzulinos cukorbeteg, egyéb társbetegségem nincs. Nyilván nem olyan az immunrendszerem, mint a hasonló korú egészséges embereknek, ugyanakkor elmondhatom magamról, hogy nem vagyok beteges. Évekig rendszeresen sportoltam, mostanában a munkám miatt csak az otthoni tornázás fér bele. Vitaminokat szedek, és próbálok egészséges életmódot folytatni.

– Milyenek a munkakörülményeid?
– 2016 óta dolgozom Németországban. Itt is van felszereltségben különbség kórház és kórház között, de összegészében jobbak a körülmények, mint amilyenek között otthon dolgoztam. Megfelelő mennyiségű védőruha, maszk, kesztyű rendelkezésünkre áll.

– Hogy érzed, ahhoz, hogy biztonságban legyél, szükség lenne magasabb szintű óvintézkedésre?
– Ahol én dolgoztam a COVID-19 krízis alatt, nem hoztak túl extrém biztonsági óvintézkedéseket. A legfontosabb dolgokat megtettük: kézmosás, fertőtlenítés, védőruhák használata, stb.

Egy-két kollégát leszámítva szerintem itt mindenki biztonságban érezte magát.

– Hogyan viselkednek a betegek, akik hozzád kerülnek pozitív eredménnyel?
– A betegeim többsége nyugodtan viselte, hogy a tesztjük pozitív lett. Egy idős hölgy fakadt csak sírva, mert azt hitte, hogy akkor most ő biztosan meg fog halni. Szerencsére nem így történt, meggyógyult és haza mehetett. Nem láttam az embereken extrém kétségbeesést, de azért szorongtak. Mindenki tette, amire kértük, elkövettek mindent a gyógyulásukért. Nagyon fegyelmezettek voltak, de ez a németekre amúgy is jellemző. Szerintem elég hatékonyak voltunk, a legtöbben gyógyultan távoztak tőlünk.

– Hogyan látjátok el a betegeket?
– A legnagyobb krízis idején három kórházi osztályra helyeztük el a betegeket. Beérkezésük után először a sürgősségi osztályra kerültek, ott megtörtént a teszt levétele, laborok, mellkasröntgen vagy CT. Két osztály állt rendelkezésre a feltételezett fertőzöttek számára, de itt csak a teszteredmény megérkezéséig maradtak. Egyetlen beteg lehetett csak egy szobában, mert két feltételezett beteget nyilván nem lehet közös szobában elhelyezni.

Ha a teszt eredménye pozitív lett, akkor a beteg átkerült arra az osztályra, ahol én jelenleg is dolgozom. Ide csak a pozitívak kerülnek.

Két pozitív beteg lehet maximum egy szobában. Ha a többszöri tesztelések során valaki negatív eredményt produkált, akkor őt mint gyógyultat azonnal elhelyeztük egy negatív osztályra, esetleg haza küldtük, ha nem igényelt további kórházi kezelést. A megérkezésük pillanatától beöltözve látjuk el őket. A vitálparamétereiket sűrűbben ellenőrizzük, fokozottan figyeljük a testhőmérsékletüket és a vérük oxigénszintjét.

– Milyen teszteket használnak nálatok? Mennyire tartod megbízhatónak a tesztelési folyamatot?
– A teszteknek nem vagyok szakértője, ami biztos: ezek nem gyorstesztek, nem vénás vérből mutatják ki a vírus jelenlétét a szervezetben. Alsó légúti váladékból küldünk mintát a laborba, az eredmény kb. 24 óra múlva várható. Tapasztalatom szerint az itteni tesztek megbízhatóak. Két esetre emlékszem, ahol a teszt negatív lett, de a tüdőinfiltrátum (beszűrődés) olyan képet mutatott a CT-felvételen, ami biztosan COVID-19-re utalt. Természetesen őket a negatív teszteredmény ellenére is pozitívként kezeltük tovább.

– Mit gondolsz, mikor normalizálódhat a helyzet?
– Itt már látni az alagút végét. Egyre kevesebben jönnek panaszokkal a sürgősségire, napról napra sokkal kevesebben. A háromból két osztályt már vissza tudtunk állítani eredeti funkciójába. Remélem, hogy hamarosan vége lesz ennek az egész helyzetnek.

Január óta nem láttam a családomat és a kutyáimat. Nagyon mennék már haza, Magyarországra.

De amíg a külföldről hazaérkezőknek nem lesz teljesen egyértelműen eltörölve otthon a karantén, addig bele sem vágok. Az éves szabadságom felét nem vesztegethetem el karanténban. Remélem, sokakkal együtt, hogy az élet lassan visszatér a régi kerékvágásba. Mindannyian ezt várjuk!

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt! 

A „multibúbánat” szó etimológiája valójában háromgenerációs nyelvi fejlődés története. A beszédfejlődés hajnalán lányunk (a gyümölcscentrifuga hangjára utalva) nyomatékos „bú” hangutánzó alakkal jelezte, ha gyümölcslére szomjazott, amit mi (bevallom, elsősorban kényelmi szempontok miatt) átvettünk, ahelyett, hogy forszíroztuk volna a nyelvileg fejlettebb és árnyaltabb „Kérlek, légy olyan kedves, és készíts nekem egy kis frissen facsart gyümölcs- és zöldséglékoktélt” formát. Férjem aztán a reformkori nyelvújítók lírai szándékához hasonlatosan nem átallotta „búbánattá” szépíteni a kifejezést, ezzel nem éppen a közérthetőség irányába mozdítva azt.

Ezen a ponton lépett be a folyamatba az idegennyelvi hatás. Konkrétan az anyósom által (nem egészen legálisan) lakásunkba bejuttatott importtal: a cukrozott, dobozos gyümölcslével, amelyen a fogyasztói lelkiismeret elaltatása végett a multivitamin felirat díszlett.

Így lett az egészséges verziótól való jelentésmegkülönböztetés érdekében a cukros italból multibúbánat, amely ezután csemetém szemében minden másnál – a postán felé nyújtott víznél is – kívánatosabb lett cukortartalma és tiltott volta miatt.

A következő korszak legnagyobb nyelvhasználati problematikája az lett, hogy a családban volt egy vicces felnőtt és néhány gyorsan tanuló csemete. Ebben az időszakban óvodás és kisiskolás gyermekeink számára több-kevesebb sikerrel megpróbáltam nyilvánvalóvá tenni, hogy a férjem által használt elnevezések nem mindig alkalmazhatók társalgási szinten. Vagyis a tojáskrém nem kenőcs, a csirkecomb nem állati maradvány, a víz nem vizelet.

Aztán vannak olyan kifejezések, amelyek minden családtag szájából mást jelentenek. Ha például én válaszolom azt, hogy „majd meglátjuk”, az azt jelenti, hogy biztosra vehető. Ha a nagylányom, akkor azt, hogy „nem hiszem, rengeteg dolgom van”, ha a kisebbik lányom, akkor azt, hogy „igyekszem, de mondd majd el újra, mert elfelejtem”.

Ha a férjem mondja, akkor valójában azt jelenti: „Nem, de nincs kedvem veled vitatkozni”. Ha a kamasz fiam, akkor így értsd: „Most nem tudok rád figyelni.”

A családi nyelvhez persze nemcsak fogalmak, hanem szállóigék, szólások is tartoznak. Ezek néha az ősök idejébe vezetnek, máskor szemünk láttára keletkeznek. Egy családi ebéden például a kicsit ízetlen, kicsit zsíros levest megkóstolva anyósom elismerő hangon így szólt: „Nagyon szép leves.” Azóta a „szép, mint a leves” minősítést minden jobb sorsra érdemes, ám igyekezetben nem szűkölködő próbálkozás kiérdemli.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>