„A bor-országok és a borvidékek mind idillikusak. Sétálj az arácsi és a csopaki szőlőkben, menj fel a Badacsonyra vagy a Szentgyörgy hegyre, a Somlóról nem is szólva, barangolj a kiskőrösi vagy a csengődi kertek között, és minderről kétségtelen tapasztalatot fogsz tudni szerezni. A szőlőtáblák között lágy füves utak, mint csendes patakok folydogálnak. A pincék bejárata előtt hatalmas diófa, még a legforróbb nyárban is hűs. Olyan helyek, hogy az ember bárhol megállna, leülne, letelepedne, s azt mondaná: itt maradok. S esetleg anélkül, hogy észrevenné, ott érné el a halál.” – Hamvas Béla a múlt század derekán látta így országunk csodás borvidékeit és az általa megfogalmazott idill az elmúlt évtizedekben cseppet sem változott.

Augusztusban a gazdák fokozottan figyelik a szőlőt, tisztítják a dézsákat, hordókat, átnézik a présgépeket, egyszóval minden figyelmükkel arra összpontosítanak, hogy a termés a legjobb pillanatban legyen betakarítva, a hónap végétől pedig elkezdődik a szüret a korai érésű fajtákkal.

A borászatok ilyenkor nagyon elfoglaltak, minden munkára fogható ember kora hajnaltól késő estig a dűlőkön és a pincéknél dolgozik, de tudomásul veszik, hogy a legtöbben a szüreti időszakban keresik fel őket. Szerencsére a legkisebb borvidékek is kitűnő programokkal ünneplik a szüretet, és azt az idillt, amiről Hamvas Béla A bor filozófiájában elmélkedett, leginkább a Nagy-Somló bazaltorgonáin, a hajósi homokbuckákon, a zalai völgyekben és a Kékes aljában élhetjük át – mégpedig azért, mert ezek a vidékek még kevésbé ismertek, nem zsúfoltak. Szüreti ajánlónkat olvashatják, nagy írónk kedv­csináló soraival.

Nagy-Somló

„Egészen személyes dolog, és csak azért mondom el, mert szigligeti meditációm egyik nagy eredménye volt: a somlai bor hieratikus maszkjában éreztem magam a legközelebb ahhoz a kiérett derűhöz és bölcsességhez, ahhoz az intenzív teremtő mámorhoz, amely ezt a világot megalkotta.”

Augusztusra még foglalhatunk időpontokat borkóstolásra, pincelátogatásra vagy dűlőtúrákra egyénileg: mi a Tornai Pincészet, a Barcza Bálint családi pincészete, a Somlói Apátsági Pince és a Kreinbacher birtok programjait ajánljuk, de a somloiborvidek.hu oldalon saját magunk választhatunk pincét, és a rendezvényekről is itt találunk friss híreket. Október 17-én ötödik alkalommal rendezik meg Somlón a juhfark egyedülálló, reprezentatív bemutatóját, ahol a fajta összes kiemelkedő tétele megkóstolható. A borok készítői kínálnak, válaszolnak a kérdésekre, és a „legsomlóibb” borokkal együtt élvezhető a hegy összetéveszthetetlen varázsa is. A Somlói Juhfark Ünnep idén három napon át tart: a Tornai Pincészetben október 16-tól 18-ig, péntektől vasárnapig dűlő- és pincetúrával, borkóstolókkal, borvacsorával; részletek és jegyvásárlás: tornaipince.hu.

Hajós-Baja

„...az ember homoki bort iszik, egészen apró csillagszemecskékkel telik meg, s ezek a szemecskék az ember vérében táncolnak, mint a megelevenedett Tejút.”

Hajós korán kezdi a szüreti rendezvényeket. Európa legnagyobb pincefaluja több, mint 1200 présházával már önmagában bakancslistás látnivaló, augusztus 20. és 22. között a Nyári Pincenyitogató remek alkalom a felfedezéséhez. A helyi borászok az italok mellé házi finomságokat kínálnak, esténként pedig hajnalig tartó zenés mulatságokkal készülnek a pincefalu központjában. A 4500 forintos „normál jegy” egy borospoharat és 20 db 0,5 deciliteres kóstolójegyet, valamint térképet tartalmaz. Információk szállásról és programokról: [email protected].

Szeptember 25-én és 27-én a Vinalia Bajai Nemzetközi Borfesztiválon a Hajós-Bajai borvidék mellett horvát, erdélyi és szerb termelők borait kóstolhatjuk a Szentháromság téren, napközben kézműves foglalkozásokkal és vásárral, esténként koncertekkel várják a vendégeket.

Móri Borvidék

„A fiatal Móri néha összetévesztésig hasonlít a fél-hegyi, lankás vidéki borhoz. Csak öt-hat éves korában kezd derengeni benne az erő. De akkor aztán erő, anélkül, hogy durva lenne. Teljesen egyedi és utánozhatatlan ásványi zamata van.”

Csetvei Krisztina vagy a Geszler családi pincészet palackjai egyre ismertebbek a borrajongók körében, de a Bakony lankáin megbúvó apró borvidék többi pincészete is „erősödik”. Legtöbbjük szervez borkóstolóval egybekötött programokat, a moriborvidek.hu oldalon érjük el a helyi termelőket. A Móri Bornapokat pedig idén október 1. és 4. között rendezik meg, a részletes programot a moribornapok.hu oldalon találjuk.

Mátrai Borvidék

„A hegyi borok? Kezdem a Gyöngyösin. Szépen kiöltözött bor. Minden megvan benne, ami a korrekt megjelenéshez szükséges. Ehhez képest jó vendéglátó is, kellemes társalgó, sokszor elmés. A Gyöngyösinél kezd egyre fontosabb lenni a kor. Minél öregebb, annál tüzesebb, mint a helyesen érett lélek mind. A legjobb pogácsához és szendvicshez.”

A Mátrai Történelmi Borvidék nem nevezhető aprónak, sőt! Az ország 22 borvidéke közül területe alapján a második legnagyobb, a hegyvidékiek közül pedig a legnagyobb mintegy 7815 hektáros nyilvántartott szőlőültetvényével. Mégis meg kell itt említenünk, mert népszerűségben elmarad társaitól. A borvidék a Mátra hegység déli lejtőin, kelet-nyugat irányban a Tarna és a Zagyva folyók által határolt területen, mintegy 15−20 km széles sávban helyezkedik el. A területen ősi hagyományai vannak a szőlészeti-borászati tevékenységnek, mégis csak az elmúlt években kezdjük újra felfedezni kitűnő hegyvidéki borait.

A borvidék legnagyobb ünnepe a Mátrai Szüreti Napok és Fehérbor Fesztivál szeptember 11. és 13. között. Az illatos, könnyed borok mellett a szervezők igényes könnyűzenei koncertekkel és gulyásfőző versennyel várják a vendégeket. Részletes információk: matraiborvidek.hu

A nyári hőségben üdítő hétvégi program lehet a winecatching, ami ötvözi a kalandot a természetjárással, a térképes navigálással, valamint új borok és borászok megismerésének élményeivel. A borokat rejtő ládákat pincészeteknél kell megkeresnünk. A kalandtúrát bármikor elkezdhetjük, és ha sok ládát találunk, akkor a Mátrai Borok Házában egész évre szóló kedvezményeket kapunk; winecaching.hu. 

A koronavírus okozta veszélyhelyzet a szabadtéri, így a szüreti programokat is érinti. Lapzártánk pillanatában még nincsen konkrét, érvényes döntés az augusztus 15. utáni rendezvények kapcsán, azt az aktuális járványhelyzet fogja befolyásolni, ezért utazásunk szervezésekor a koronavirus.gov.hu-n található legfrissebb információkat vegyük figyelembe. Éppen ezért a szüreti mulatságok aktuális időpontjáról is tájékozódjunk online felületeken és a közösségi médiában. Egyéni, kiscsoportos pincelátogatásokat szervezhetünk, de vegyük figyelembe, hogy a szüreti időszakban a borászok nem mindig érhetőek el, mindenképpen jelentkezzünk be előre!

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült. 

 

A férfimosogatás nem összecsapott meló

Már gyerekkoromban tapasztaltam, hogy a férfiakat valamiért frusztrálja a „megfogom, elmosom” féle gyors verzió. Ha Apu mosogatott, félórás, zárt ajtók mögött zajló csörömpölés után poharakba áztatott evőeszközök jelezték, hogy elkezdte a tevékenységet. A következő fázist soha sem sikerült megismernünk, inkább pár óra múlva elmosogattunk. Valamiért férjem is lelkes híve a beáztatott lábosok legendájának. Abban, hogy ezek rendszerint el is mosódnak, semmi meglepőt nem talál, ahogy az sem készteti cselekvésre, ha két nap múlva is ugyanolyan állapotban áll ott a jobb sorsra érdemes edény.

A családunkban megjelenő mosogatógép sem járult hozzá a nemek közti különbségek összemosásához, bár ezt nem is ígérték meg a használati utasításban, ott csak edényekről volt szó. A többlépcsős folyamat azóta arra vonatkozna, hogy a koszos edényeket eljuttassák a gépig, illetve onnan végső nyughelyükre, a szekrénybe. A kávésbögre felszólításra el is jut az étkező asztalára, onnan egy következő figyelmeztetés után a mosogatótálba vagy a konyhaasztalra. A következő lépés a mosogatógép lenne, de ide már legtöbbször női kezek helyezik a bögrét, tányért, miegyebet, a bekapcsoló gomb megnyomása pedig már szinte deklaráltan női feladat. Végül a kipakolás egyenesen férfitabu, megszegését a szennyes edénnyel teli konyha sem indokolja.

Pár hónapja arra mentem haza, hogy a reggeli edények még az ebédlőasztalon várakoztak. Fiam volt otthon egyedül, ezért megkérdeztem: „Nem tudnád ilyenkor bepakolni a reggeli edényeket a mosogatógépbe?” „De” – felelte készségesen. Majd felnézett a képernyőről, és kicsit elgondolkodott: „De honnan tudjam, hogy az a reggeli?”

A mosás női huncutság

Ha családom férfitagjait megkérdezem, van-e mosnivalójuk, általában nincs semmi, legfeljebb annyit válaszolnak, hogy minek annyit koptatni a ruhát és hogy a mosónők egyébként is korán halnak. Másnap reggel azonban megkérdezik, hol van a kék ingük. Kamasz fiú esetében biztos lehetsz benne, hogy valamelyik ágya melletti kupac alatt vagy az edzésen. Persze az is lehet, hogy eljutott a szennyestartó… mellé. És amikor megkérdezed, hogy miért nem a szennyestartóba, logikus válasz érkezik: „Mert ez jelzi, hogy elsőbbségi.”

A ruhaszárítón megszáradt ruha csak akkor késztet egy férfit cselekvésre, ha belelóg a tévé képernyőjébe (ilyenkor arrébb teszi), vagy ha leveszi róla azt az egyetlen darabot, amire épp szüksége van.

A férfi főztje, az más

Ha családfőnk főzésre adja fejét, akkor az minden ízében férfias. Biztosan van benne szalonna, erőspaprika vagy legalábbis gulyáskrém. S ha valaki netán zsírosnak vagy csípősnek találná az ebédre beígért, de vacsorára elkészülő hőskölteményt, ez épp elég ok arra, hogy évekre elveszítse motivációját a gasztronómiai cselekmények iránt. Emiatt azt sem érdemes szóvá tenni, hogy egyetlen fogás elkészítéséhez a konyha teljes edénykészletét csatasorba állította vagy ha ki kell dobni egy elszenesedett lábast és valami brutális tűzhelytisztítót kell beszerezni. És semmiképpen ne próbáljunk tapasztalt háziasszonyként gyakorlati tanácsokat vagy ízesítési javaslatokat adni! Jól véssük eszünkbe: A férfinak, ha fakanalat ragad, nem az a célja, hogy hétköznapi ebédet főzzön, hanem hogy elkápráztasson. (Még ha néha csupán a konyha látványa miatt érezzük is, hogy káprázik a szemünk.)

Ilyenkor gondoljunk arra, milyen heroikus küzdelem volt számunkra a kerékcsere vagy az eldugult lefolyó kitisztítása, és milyen rosszul esett, amikor erre csak annyit felelt életünk párja, hogy a csavarokat jobban meg kellett volna húzni.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Hogyan ismerkedtetek meg egymással?

Gabi: Mind a ketten cserkészek vagyunk, és egy cserkésztáborban ismerkedtünk meg 1998-ban, Isaszegen. Odamentem hozzá, és leszólítottam azzal a szöveggel, hogy „én már láttalak valahol”, és a következő három órában megpróbáltuk kitalálni, hogy hol. (nevet) A tábor végén azt mondta, hogy levelezni szeretne velem, amire a válaszom az volt, hogy minden táborban ezt szokták mondani a fiúk, de aztán soha nem írnak levelet. Ezzel a kijelentéssel valószínűleg „ráléphettem” az ambícióira, mert két nappal a hazaérkezés után várt egy gyönyörű levél. Az egész barátságunk, kapcsolatunk, szerelmünk alatt leveleztünk. Volt olyan időszak, amikor naponta írt nekem levelet. Még mindig megvan az összes és a válaszaim is.

Marci: Valószínűleg? Teljesen biztosan ráléptél azokra az ambíciókra. Bár a szüleim arra tanítottak, hogy az „úgysem mered, úgysem tudod” kihívásokat már az adott pillanatban hagyni kell a csudába, ez azért belefért. Akkor még mindennemű szerelem nélkül csak menteni szerettem volna a férfinem becsületét. Hogy e téren sikeres voltam-e, azt nem tudom, de kettőnk közös életét tekintve nagyon is megérte felvenni a kesztyűt.

– Elég korán megházasodtatok, hogyan fogadta ezt a környezetetek, családotok?

Gabi:

Én 20 voltam, Marci 21, de már az első randin megkérte a kezemet, szóval már a kezdet kezdetén úgy indultunk, hogy össze fogunk házasodni. Most pedig már 17 éve házasok vagyunk. A fogadtatás elég felemás volt.

Az én szüleim, mivel ismerték a kapcsolat hátterét és Marcit, támogatóak voltak, velük mindent az elejétől kezdve megosztottam. Marci (férfi lévén) kevesebbet mesélt otthon, ezért az ő szülei számára váratlan meglepetés volt az eljegyzésünk. A barátaink is felemásan fogadták, volt, aki azt mondta, hogy egymásnak teremtettek minket, voltak, akik szerint jó ötlet korán összeházasodni, hogy legyen idő elválni...

Marci: Igen, az én családom rosszul fogadta, az biztos, de tudni kell, hogy nálunk az elmúlt generációkban sokan házasodtak korán és sokan váltak is korán, így szerintem érthető volt a féltés. Szerencsére a kezdeti tiltakozás után elfogadták a szüleim is a döntésünket, és bár nem az volt a fő cél, hogy nekik bizonyítsunk, nagy öröm, hogy ma már ők is nagyon örülnek a házasságunknak.

– 17 év házasság után már bőven van tapasztalatotok a tartós párkapcsolatról. Milyen tanácsot tudnátok adni azoknak, akik szintén házasságon gondolkoznak?

Gabi:

A házasság szerintem egy döntés. Az ember eldönti, hogy kivel akar együtt élni, majd kitart a döntése mellett, így a nehéz helyzetekben nem zsigerből, hanem ebből a döntésből kiindulva lehet reagálni a helyzetekre.

Emellett anyukám szerint nem az a fontos, hogy valaki szép, okos vagy gazdag, hanem az, hogy van e humorérzéke, mert életünk végéig fontos a nevetés. Ez szerencsére bőven megvan Marciban.

Marci: Nyilván ilyen végszóra valami poén kívánkozna ide, de most nem megy. Főleg azért, mert manapság Magyarországon és Lengyelországban is nagyon sok a válás, és zömében olyan indokokat hallunk, amelyek alapján a felek nem vették komolyan ezt a döntést. Vagy nem tettek meg mindent (de még csak keveset sem) azért, hogy a kapcsolatukat megmentsék. Mi katolikusok vagyunk, számunkra a házasság egy életre szóló kapcsolat, szeretetszövetség. Szerencsések vagyunk, mert négy évet voltunk együtt a boldogító igen kimondása előtt, dolgoztunk is együtt önkéntes cserkészprojektben, szóval sok téren megismerhettük egymást.

Nagyon-nagyon jó nekem Gabival, elképesztően mázlistának érzem magam, hogy ilyen párom lehet.

Mélyen belül tudom, hogy tettünk is ezért, de nagyon nehéz megfogalmazni, hogy mit csináltunk jól, mit találtunk el nagyon. Talán azt mondanám, hogy ha akkor is tudod szeretni a párod, amikor a legrosszabb formáját hozza, ha olyankor is tudsz tenni azért, hogy neki jó vagy jobb legyen, amikor ez neked komoly áldozat, és úgy tűnik, hogy épp ő sem szolgált rá – akkor rendben lehetnek a dolgok. Ha zanzásítva kellene megfogalmazni, akkor a nyolcadik cserkésztörvényre asszociálva azt mondanám: mindig vidáman és meggondoltan!

– Nincs még gyermeketek. Ilyenkor felmerül az emberben a kérdés, hogy szándékos e, vagy ti szeretnétek bővíteni a családot.

Gabi: Szeretnénk gyermeket, sőt, úgy indultunk neki, hogy hat saját és két örökbefogadott gyermeket szeretnénk. Majd az idő múlásával azt vettük észre, hogy nekünk a Jóisten nem ad babát. Felmerült az, hogy forduljunk orvoshoz, próbálkozzunk mesterséges megtermékenyítéssel, de arra a megállapításra jutottunk, hogy a Jóisten vagy ad, vagy nem, és ezt el kell fogadni, és úgy érzem, az életem anyaság nélkül is lehet teljes. Ezt nagyon megtámogatta a nővérem, akinek öt gyermeke van és teológus. Ő azt mondta, hogy a házas élet szentségét meg lehet élni gyermekáldás nélkül is. Mi erre törekszünk, és még az is lehet, hogy majd bővül a családunk.

Marci: Ehhez én már nem is tudok semmit sem hozzátenni...

– Lengyelországban, Kościeliskóban, Zakopane mellett éltek. Miért döntöttetek úgy, hogy ide költöztök?

Gabi: Kisvárosi vagyok, egy olyan helyen nőttem fel, ahol a hentesnél, a zöldségesnél személyesen ismertek, ahol tudták, hogy mik a kedvenceim, és félrerakták. Marci Budapesten nőtt fel, de számomra az mindig túl zsúfolt és személytelen volt.

Mivel félig lengyel vagyok, ezért sokszor dolgoztam tolmácsként, és egyszer kaptam egy álláslehetőséget itt, a Tátra lábainál. Marci pedig azóta tanul lengyelül, amióta elkezdett nekem hivatalosan udvarolni.

Azaz a második randitól, amikor bemutattam őt a családnak, és anyukám diszkréten mondta neki, hogy az ő unokái lengyelül fognak beszélni, a kérdés csak az, hogy azok Marci gyermekei lesznek e. Erre ő a következő héten beiratkozott a Lengyel Intézetbe, így amikor 2009-ben kiköltöztünk Lengyelországba, akkor ő már erős alapfokon beszélt lengyelül. Egy utazási irodában kezdtünk el itt dolgozni, ahol magyarokkal foglalkoztunk.

Marci: Mindig azt szoktam mondani, hogy Gabi kapott egy állást Lengyelországban, és szerencsére nem hagyott otthon. Én nagyon szerettem Budapestet, ahol minden van, de egyetemre már Kaposvárra jártam, ami meg közelebb volt a Gabi-féle kisvároshoz. (Különben is, amikor elkezdtünk járni, akkor Visegrád, ahonnan Gabi származik, még csak falu volt…) És nekem is tetszett, hogy személyesebb a kapcsolat az emberekkel. S bár egy időre visszakerültem Budapestre, végül is öröm volt ideköltözni. Zakopane és környéke nagyon falu, nagyon pletykás vidék, ugyanakkor nagyon oda is figyelnek egymásra az emberek. Ez pedig jó.

– Most mivel telnek a napjaitok?

Gabi: Ez egy nehéz kérdés, mert nagyon sok mindennel foglalkozunk. Elsősorban az utazási irodával, amely magyaroknak segít főleg Zakopane és Krakkó területén. Segítünk programot szervezni, szállást keresni, turistalátványosságok kapcsán, bármi aprósággal vagy információval kapcsolatban. A másodlagos az az apartmanház, amit többek között az utazási irodában megforduló vendégek kérésére nyitottunk, mert Zakopanéban gyakorlatilag nincs olyan szálláshely, ahol magyarul beszélnek. Mi voltunk az egyetlenek, akik erre a még szűz területre lecsaptak, és sok honfitársunk van, aki nem beszél idegen nyelveket, és jól jön neki a helyi segítség.

A munkánk harmadik része pedig a rendőrségi, kórházi, ügyészségi fordítások a bajba jutott magyarok számára, hogy mégiscsak jó emlékekkel menjenek haza, például egy gyorshajtási bírság után is.

Marci: Ehhez jön az, hogy most, a Covid-19 járvány utáni nyitási fázisban sokat agyalunk Lengyelország marketingjén, a turisták idecsábításán. No meg nagyobb projekteken is dolgozunk, mert azt szeretnénk, hogy ne csak a Gabi által említett régiókban rendelkezzünk nagy tudásbázissal, kapcsolati rendszerrel, hanem egész Lengyelországban.

Én nagyon szeretném, ha a magyar emberek felkapnák Lengyelországot mint turistacélpontot, fantasztikusan szép és érdekes ország, és nem utolsó sorban nagyon szeretnek itt minket.

Szóval építgetünk egy Lengyelország info-portált, hogy olyan helyekhez is kedvet kapjon a kedves olvasó, amelyek tán nem annyira ismertek odahaza.

– Mélyen él a tudatunkban a „lengyel-magyar, két jó barát” mondás. Ti ezt mennyire érzékelitek?

Gabi: Lengyelország egészségesen nacionalista hely, ahol lengyelül beszélünk, ahol a lengyel hagyományok elevenen élnek, ezért a külföldiekkel szemben érezhető egyfajta bizalmatlanság. Viszont annak ellenére, hogy mi külföldiek, ráadásul betelepültek vagyunk, ezt a bizalmatlanságot mindig felülírta az, hogy magyarok vagyunk. A lengyel–magyar barátság ebben a régióban hihetetlenül erős, ennek mellékhatása az, hogy igen sok vodkát kell inni, hiszen a barátságot mindig meg kell pecsételni.

Azt tapasztaljuk, hogy a lengyeleknek nagyon jó véleménye van rólunk, és szeretik a magyar turistákat. Azt mondják a magyarokról, hogy kedvesek vagyunk, mosolygósok, konfliktusmentesek (nem hisztizünk vagy törjük össze a szoba berendezését és lépünk le fizetés nélkül), elégedettek vagyunk az étellel, nem nyafogunk az időjárás miatt – alapjában véve a zakopanei lakosok a magyar turistákat nagyon szeretik, ami csak erősíti a régi barátságot.

Marci: Gabi belenőtt a lengyel–magyar barátságba, én beletanultam. Azaz hallottam róla, aztán amikor itt jártam először (Gabi előtti időszámítás szerint), akkor már elkezdtem tapasztalni. Amióta meg itt élek, és valamelyest már lengyelül is beszélek, azóta mindennapi szinten megélem.

Bárhol, bármikor, ha megismerkedem egy lengyel emberrel, és megneszeli, hogy magyar vagyok, az az első szava 80 százalékos eséllyel, hogy „Hajdúsoboslo”. Ez vicces, de nagyon szívmelengető is.

Az ivás egy külön pálya. Gabi nagyjából absztinens, így a barátság fenntartásának ez a nehezebb része rám hárul a családban. Szerencsére egyre több a visszafogott lengyel, és ma már az esetek nagyobb százalékában a közös barátságot köszöntő vodkát vagy egyéb (keményebb) szeszeket kupicában rakják le elém, és nem vizespohárban...

Már a bejáratnál, a park nagybetűs felirata előtt nosztalgikus érzés kerített hatalmába: a Tarzan™ Park olyan, mint a néhai Vidámpark, a Disneyland és egy kalandpark keresztezése. A gyerekek rengeteg látványos és izgalmas játékot próbálhatnak ki, mint a Felhővárak, a Tornyoktava és a Zsiványtenger, a Placcs Placcon pedig vízágyuk alatt szaladgálhatnak. Maga a park elnevezése is igen találó: a Liándzsungel kötélpályáján átlendülve vagy a Billegliget kötélhágcsóin lengve a gyerekek valóban Tarzannak érezhetik magukat. A különböző játékokon más mesefigurák, a kalózhajó fedélzetén például Jack Sparrow, az indiánsátorban pedig Pocahontas bőrébe is belebújhatnak. 

Keresztlányom a Picurvárral kezdte a barátkozást, amely két (felnőtt szemmel) kisebb vár mászófallal, lánchíddal és csúszdával. Kezdeti bizonytalansága után meglepő magabiztossággal és ügyességgel mászott fel a kötelekből álló lépcsőn – viccesen meg is állapítottam, hogy két perc alatt fejlődött fél évet. És nem is járok messze az igazságtól, mert a mászós feladat többek között az egyensúlyérzéket és az idegrendszer érését is elősegíti.

1.000 Ft kedvezmény
A Képmás magazin augusztusi lapszámában 1.000 Ft-os kedvezménykupont talál, mely a belépőjegy árából biztosít engedményt, és 2020. augusztus 31.-ig vehető igénybe. A Képmás magazint keresse az újságárusoknál.

A kislány innen önfeledten szaladt tovább a jóval magasabb Felhővárakhoz, amelynek egészen a legtetejéig felsétált anyukájával; a magasból aztán vidáman integetett le nekem. Ugyanilyen bátran vette be a mesébe illő Tornyoktava sziget tavacskával körbezárt tornyát is, ahová egy lánccal felszerelt fahíd vezet el. Ezután a Zsiványtenger kalózhajóját fedezte fel, amely a várak mellett a park egyik leglátványosabb eleme, majd a Rejtekerőd hintójába ülve képzeletben Hamupipőke báljába kocsikáztunk el a hercegnővel.

Keresztlányomat kísérve azt láttam, hogy nagyon megörült a parkban játszó többi gyereknek – a fejlesztő játékok mellett a kisebbek szocializálása érdekében is jó ötlet elnézni ide. Ha pedig már kialakult a gyerek baráti köre, a szülők zsúrt is tarthatnak a parkban – ottjártunkkor egy hat-nyolc fős csapat épp egy kisfiú születésnapját ünnepelte.

A fővárosi park egyébként az 1–14 éves gyerekeket várja, a szigeteket ennek megfelelően alakították ki: a kisebbek hintázhatnak, a homokozóban játszhatnak vagy a tornyokban bújócskázhatnak, az óvodás korosztály a nagyobb csúszdákon és az eszközök mászófalán próbálhatja ki bátorságát, az iskolásoknak pedig a drótkötélpálya jelentheti a legfőbb szórakozást. De a felnőtteknek is hasonlóan jó buli – én a magam 26 évével is élveztem, hogy kicsit újra gyerek lehetek.

A Tarzan™ Parkot azoknak a szülőknek is ajánlom, akiknek nagyobb gyermekük mellett kisbabájuk is van – a komfortos pelenkázóban még a babaételt is meg tudják melegíteni, a játékok közelében, a fák árnyékában pedig rengeteg pad szolgálja a szülők kényelmét, amíg az idősebb testvérek csúszdáznak vagy a trambulinon ugrálnak; emellett a fűre leterített pléden heverészne is figyelhetik gyerekeiket. Nővéremmel legközelebb a szüleinket is elcsábítjuk – ahogyan láttam, a gondozott, szép környezetben az unokáikat kísérő nagymamák és nagypapák is kellemesen érezték magukat.

Aki kedvet kapott, az indulás előtt váltóruhát is készítsen a táskába, mert az önfeledt játék végére ruhadarab nem marad szárazon. Szendvicseket viszont senki ne cipeljen, mivel ételt és italt nem lehet bevinni, a park területén működő Tarzan Teraszon viszont a gyerekek a kedvenc finomságaikból választhatnak – a jégkrém, a hamburger, a virsli elmaradhatatlan elemei egy családi kiruccanásnak.

A belépők négyórás időtartamra szólnak, a gyerekek ennyi idő alatt bőven levezetik fölös energiáikat. Azonban arra is van lehetőség, hogy a látogatók tovább maradjanak, ez esetben minden megkezdett óra után a jegyár 25%-át kell kifizetniük. Mi késő délután értünk a helyszínre, de következő alkalommal hosszabbra tervezzük ottlétünket.

Hangulatfokozóként érdemes megnézni A Tarzan™ Park Facebook oldalát és weboldalát, ahol egy szemléletes térképet és egy zenés bemutatót is találunk.

A TARZANTM védjegy, az Edgar Rice Burroughs Inc. tulajdonában van, és engedéllyel használják.

Támogatott tartalom.

– Hogy viselted a közönség távollétét épp a legnagyobb fellépési szezonban? 
– Megpróbáltam a legjobb oldalát látni, kihasználtam a ritka helyzetet, nagyon kreatív voltam. Olyasmit teremtettem meg, ami lehet, hogy sokkal többet ad majd belőlem a közönségnek, mint eddig bármi, mert nagyon más, mint az eddigi munkáim, és ez talán másképp nem született volna meg. Rendszerint a buszban dolgozom, koncertre menet vagy vissza; sosem tudtam így lelassulni. Hogy mi ez a meglepetés, az még titok, ez év decemberére készítettem, és egy lemezt is összeraktam ez alatt a pár hónap alatt.

Magammal is tudtam foglalkozni, rájöttem, hogy 19 éves korom óta nem volt olyan nyaram, hogy élvezzem a napsütést.

És azt hiszem, az előre dolgozással annyi időt spóroltam most a következő két évre, hogy az is nagy segítség lesz. És közben jókat főztem… Kettős személyiség vagyok, nagyon tudok pörögni is és elmélyülni is. Gyerekkoromban volt ilyen utoljára, hogy ültem, és néztem, ahogy a szél játszik a fűszálakon. Korán keltem, és megszerettem a hajnalokat, amikor már fény van, de még csend, álltam az erkélyen és éreztem, ahogy összecsipked az a hűvös levegő, és éreztem, hogy ez jó. 

– Az előadóművész a közönség visszajelzéséből merít erőt, nem? Ez nem hiányzott? 
– Igen és nem, mert az alkotótársaimtól most is jött sok biztató visszajelzés munka közben, és ha ők örülnek, akkor a közönség is örülni fog, csak most ki kell várnom az ő örömüket. Persze, hiányzott a nyilvánosság, de ha az ember ilyen sokszor találkozik a színpadi énjével, néha elfelejti, hogy van egy magánember énje is. A kettőt olykor nagyon nehéz egyszerre megélni, kettéválasztani. Most annyira az átlagember életemet élhettem, hogy amikor a karantén vége felé ültem az autóban, és

a rádióban meghallottam a hangomat, hirtelen rádöbbentem, hogy jé, ez is én vagyok, illetve „te jó ég! Ez vagyok én!” Annyira nem éltem az életemnek azt a részét, hogy olyan volt, mint amikor feljössz a víz alól levegőt venni. 

– Amikor legutóbb beszélgettünk, elmesélted, hazafelé autózva hogyan teszed le a nagyvárosi életet, és veszed föl fokozatosan a vajdasági falud ritmusát. Most visszaveszed a városi, énekesnői életed, visszatérsz a színpadra. Ez a pár hónap abban segített, hogy könnyebben elválaszd, vagy hogy a kettősségében együtt éld a kétfajta életet? 
– Rájöttem, hogy szeretem, ha gyakrabban találkozik a két világ, nem jó, amikor hosszú időre szétválik. Én már majdnem annyi időt töltöttem színpadon, mint Kishegyesen. Egyik énem a másik nélkül már magányos. 

– Emlékszel olyan pillanatra vagy felismerésre az életedben, amely ennyire kizökkentett, mint ez az autós rádióhallgatás? 
– A teltházas Aréna‑koncerteken, amikor az emberek visszaénekelnek egy dalt, néha eszembe jutott, hogy „Úristen, én ezt a dalt a kis szobámban írtam egyedül, és most itt van!” Ez akkora váltás! Amikor élem, amikor benne vagyok, nem tűnik fel, mennyire népmesei a történetem. 

Kamaszként Taizében voltam egy keresztény táborban. A búcsúestén a tábort vezető atya odalépett hozzám, és megáldott. Mintha akkor egy üvegbúra szétrobbant volna körülöttem, abban a pillanatban minden megváltozott. Szeretem azt gondolni, hogy azóta tudok jót alkotni, azóta lettem én sikeres ember. Egyszer egy nehéz helyzetben megismétlődött ugyanez, egy pap odalépett hozzám, és megáldott. Mintha odafönt tudnák, mikor fogy el a munícióm.

– Még mostanában is 10 évre tervezel előre?
– Persze, sőt!

– Ez a céltudatosság nem nyomasztó néha a munkatársaidnak, a párodnak?
– Nem, szeretik, hogy nem vagyok egy csapongó típus, aki nem tudja, mit miért csinál. Céljaim, terveim vannak, és rendben, fegyelemmel szeretem megvalósítani ezeket. Engem nem lehet megállítani, ha elindulok. Szerintem ez nekik is biztonságérzetet ad. Nagyon szeretem a munkámat, a kollégáimat, ha ezt kivennék a kezemből…

– …de mi van, ha olyan akadály jön szembe, ami nem rajtad múlik?
– …az más, én csak tervezek. Lehet, hogy nem jutsz el odáig, ameddig szeretnél, de valameddig eljutsz, még ha túl nagyot is álmodtál. És az jó, mert nem mindegy, hogy hol a határ, és azt mennyire közelíted meg.

– Csak a zenével kapcsolatban tervezel ilyen szigorúan?

– A magánéletben is tervezgetős vagyok, de a nagy álmok, kihívások, célok inkább szakmaiak, a magánéletben nem lehet ennyire tervezni, ott sok minden nem csak rajtam múlik. Persze a nyugodt, biztos háttér komoly támaszt ad.

– Amit megvalósítasz, annak van időd örülni?
– Sokáig nem volt. A menedzserem szoktatott rá, hogy álljak már le néha, élvezzem a pillanatot, üljek rá a siker­élményre, ne azon gondolkozzak már az utolsó szám után, hogy hogy is legyen a következő koncerten. Most az Aréna után le is mentünk kicsit Olaszországba a barátokkal örülni, és meg is kérdeztem magamtól: „Miért is rohanok én át így az életen?”

– Szerinted melyik területen írtál eddig nagyobb ívet az előadói pályádon? Zenében, szövegben, színpadi megjelenésben?
– Ezek nagyon együtt mozognak. Sokan gondolják azt, hogy hirtelen váltottam stílust, valóban sokat változtam – megértettem, hogy működik a világ, a szakma –, de közben pontosan éreztem, milyen tempóban tudok együtt maradni a közönségemmel. Megtanultam, mi áll nekem jól. Szerették azt a hangomat hallani, amelyik recseg, ropog, de 29 dalt úgy elénekelni nem lehet. Ma már tudom, hogy nem kell minden dalban leüvöltenem a csillagokat, nem kell állandóan bizonyítanom, hogy azt is ki tudom énekelni. Az emberek ezt már tudják, és bíznak a portékámban. Megengedem magamnak, hogy játsszak a hangommal, hogy másfajta dalok is szülessenek. És megtanultam, hogy ha a közönség valamire nem vevő, azt nem kell erőltetni. A közönségemnek alkotok, így figyelem őket folyamatosan, akkor is, amikor azt hiszik, hogy nem. Ráadásul igényes a közönségem, és ez is nagy segítség nekem. Én nem a meg nem értett művész akartam lenni, hanem az, akinek van közönsége, aki tud adni, összhangban van önmagával.

– Feladtad, hogy rockénekes legyél?
– Én az vagyok. Nem csak akkor vagy rockénekes, ha szétcsattognak a hátadon a gitárok. Elkezdtem keresni a dallamokat, amiket szeretek, és rájöttem, hogy azokat a közönség is szereti. Rockénekes leszek bármilyen zenei köntösben, mert olyan hangszínnel, sounddal születtem. Amikor ezt megértettem, meg is nyugodtam. Már nem csak akkor hiszem magam jónak, ha rockdalokat énekelek, mert ez a valami bennem van. Ez a hangom személyisége, de ügyesen sok stílusban tudok játszani vele, és Szakos Krisztiánnal nagyon jó csapat vagyunk, egymásra találtunk a zenében. A szakmai csodákat vele élem meg, no meg a zenekarral és Presser Gáborral.

– Egyetlen percre sem vágytál vissza a szülésznői hivatáshoz? Egy kézzelfogható, polgári feladathoz?
– Azt hiszem, a monotonitással van bajom… sőt, valójában nem is tudom magam már elképzelni az alkotás nélkül, a zene nélkül. Régebben inkább a színpad érdekelt, magammal foglalkoztam, ma inkább az alkotás érdekel, és már kihallom a tömegből, ha valaki tehetséges. Ilyenkor meg is örülök.

– Szoktál még lovagolni?
– Igen. Vágtázni szeretek. Azt a fajta érzést, hogy egy hatalmas állattal összedolgozunk, én irányítom őt, de azért nagyon is bele tudna szólni, ha akarna. Kölcsönös bizalom, egyensúly. Szabadságot ad, spirituszt.

– Vágtat, ahogy te is?
– Kicsit igen. Talán ezért is tanulok lovagolni.

– Egyszer mesélted, hogy azért szeretsz egy Elvis-számot, mert anyukád kedvence volt, és boldognak láttad, amikor hallgatta. Ennyire fontos, hogy őt boldognak lásd?
– Gyerekkoromban sokat láttam sírni, és mindig azt mondogattam neki, „ha nagy leszek, teremtek neked egy olyan világot, ahol nem fogsz soha sírni.” Ezért is tervezek annyira előre, mert megfogadtam, hogy én nem fogok egyik napról a másikra élni. Nem szeretem a keserűséget, azt a monoton beletörődést, amikor az emberek vállán ott ül a bánat és nem mozdul. A meggyötörtségtől, a reménytelenségtől menekülök, mert azt érzem, hogy az tényleg olyan, mint egy vírus, átragad a másikra. De szeretek örömet szerezni olyan embereknek, akiken látom, hogy küzdenek, mindent megtesznek, csak nincs lehetőségük változtatni, mert idősek, betegek, vagy egyszerűen csak olyanok a körülményeik, hogy bilincsként hatnak. Tudom, milyen érzés az, amikor valaki váratlanul jót tesz veled. Amikor rossz kedvem van, igyekszem úgy szervezni a programokat, hogy csak akkor találkozzak másokkal, ha már összeszedtem magam. Magamból sem ezt akarom adni, soha.

– De a melletted élőket nem könnyű ebből kihagyni.
– Mégis igyekszem.

– Kemény vagy. Sosem engeded el magad?
– Az vagyok, lakik bennem egy katonatiszt, és lassan megtanulok vele együtt dolgozni. A karrieremben jó is, hogy velem van. Hajt, nem kímél és sikerekhez juttat. Attól, hogy az emberek látják, hogy bajom van, még nem oldódik meg a problémám. Azt a gondot nem véletlenül én kaptam, nem azért, hogy a szüleimnek, a tesómnak, a férjemnek átadjam. És ez nem azt jelenti, hogy nem tudok együtt örülni velük, és nem is olyasmikről beszélek, amikor valakit megbántanak és elsírja magát. Olyankor mindenki elsírja magát. Én arról beszélek, amikor valaki sokáig láthatóan cipeli magával a gondokat.

– És neked a magad gondja jó lesz majd dal-alapanyagnak is, igaz?
– Pontosan. Szerintem azok nem nagyon tudnak írni és előadni, akik nem éltek meg dolgokat. Az igazi üzenetek a megélt dolgokból születnek. Persze, fikciók is vannak, de a velős mondatokat a valóság szüli. Tudok én vidám, csengő-bongó nótát is énekelni és olyat is, ami gyomron vág. Sokféle vagyok, és sokáig zavart is, miért nem tudok én egyértelműen valamilyen lenni. Folyamatos változásban vagyok, nincs egy arcom, még az is hat rám, hogy aznap hogy van a hajam, milyen ruhában vagyok.

– Mi benned az állandó?

– Szél vagyok. De mindig hozok és viszek valamit.

– Megint az adni és kapni … amikor legutóbb beszélgettünk, kétszer is említetted valahogy a veszteség-nyereség fogalompárt.
– Ebben hiszek. Minden két irányba működik, és szeretek adni is és kapni is.

– Azt is mondtad akkor, pontosan tudod, mit kellett odaadnod a karrierért.
– Ez attól függ, milyen szinten akarod azt csinálni, amit csinálsz. Ha százszázalékosan, akkor annak ára van. A szeretteidnek nem könnyű elfogadni, hogy nem egy átlag rutin szerint éled az életed.

– Sosem gondoltad, hogy nem biztos, hogy megérte?
– Dehogyis. Ezerszer ugyanígy csinálnám. A színpadnál erősebb dopping nem létezik.

– És ebből tudsz adni az életed párjának?
– Nem. Ő csak az örömöt látja és a boldogságot, de az hat rá is. A színpadi dolgokat csak az érti meg, aki már megtapasztalta a tömeg erejét. Azt az eufóriát. Pontosan ezért fontos, hogy ne árulj zsákbamacskát. Amikor megismerkedtünk a párommal, akkor is tudta ezt.

– A drognak az a veszélye, hogy már semmi sem képes überelni az érzést, amit ad. Nem rossz a társadnak azt látni, hogy ennek ő nem részese?
– Ha igazán szeret, akkor nem. Illetve a részese, mert az öröm, amit a színpadon begyűjtök, másnap lehet, hogy ott lesz egy tál levesben vagy egy nagy nevetésben, ami csak az övé, illetve a miénk. Viszont ez egy másfajta érzés, ezzel nem lehet összehasonlítani az örömöt, hogy van egy társad. A hivatásomban lubickolok…

– …és jobb úgy lubickolni, hogy várnak a parton?
– Jobb! Kell a biztos pont. Kapaszkodó. Támasz. Otthon.

– Augusztus 17-én Tiszafüreden indulnak a koncertjeid, szeptember 20-án Budapest Park, márciusban újra Aréna. El tudod képzelni, hogy a jövőben leáldozzon a tömegrendezvények kora? Mennyire fontos neked, hogy tömegek hallgassanak egyszerre?

Csend. Aztán a választ Magdi csak odasúgja:

– Nagyooon.

Csend.

– Nézd, én egy ügyes lány vagyok, biztosan tudnék dobbantani, de azt hiszem, hogy csendben belehalnék. Rájöttem, hogy zenéből rakott össze a Jóisten. Nem kapna táplálékot a lelkem. És szerintem a mai embert nem lehet sokáig megkötözni. Az öröm, az élmény ott kell, hogy legyen az életünkben. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Fel tudnád idézni, mi játszódott le benned, amikor közölték veled, hogy leukémiád van?
– Talán furcsán hangzik, de nem lepődtem meg, amikor a háziorvosom mondta, hogy leukémiára gyanakszik. Eredetileg hasi ultrahang-beutaló miatt mentem hozzá. Azt gondoltam, hogy köldöksérvem van, ugyanis a hasizom gyakorlatoknál fájdalmat éreztem a köldököm környékén. Az ultrahang kimutatta, hogy a lépem jócskán meg van nagyobbodva, de én erre csak legyintettem. A háziorvos viszont azt mondta, hogy ezt komolyan kell venni, mert fajsúlyos probléma állhat a háttérben. Ezt a vérvétel-eredményem meg is erősítette: 120 volt a fehérvérsejtszámom, a normál érték 4 és 11 egység közt van. Azonnal a hematológiára küldtek, ahol csontvelővizsgálat után állították fel a diagnózist: krónikus myeloid leukémia. Megkönnyebbültem. Legalább nem kellett már találgatnom, miért vagyok folyton gyenge, fáradékony. Hazudnék, ha azt mondanám, egyszer sem jutott eszembe, hogy meghalhatok, de elhatároztam, hogy a negatív gondolatokat elhessegettem magamtól.

Bíztam az orvosokban, reméltem a legjobbat, és hittem a Jóistenben, akit, hogy úgy mondjam, nem ekkor, a nagy bajban kellett leakasztanom a szögről – mindig is hívő ember voltam.

– Mikor voltál lelkileg és a fizikailag a mélyponton?
– Először gyógyszerrel kezdtek kezelni, amitől borzasztóan voltam, de fizikai mélypontom szerencsére nem sok volt, a rossz közérzet egy idő után nem súlyosbodott. Aztán megkezdődött a donorkeresés a csontvelő-átültetéshez. Kompatibilitás szempontjából először a szülőket és a testvéreket nézik meg. Ha nem stimmelnek, akkor a világhálón keresnek megfelelő donort, ami akár évekig is eltarthat. Az öcsémmel óriási szerencsém volt, mert száz százalékos sejtazonossággal rendelkezünk, s ez megnövelte a gyógyulási esélyeket is. A lelki mélypontom mégiscsak ehhez, pontosabban az öcsémhez köthető: nehéz volt elfogadnom, hogy neki kell miattam szenvednie, és számos vizsgálaton keresztülmennie. A sikeres csontvelő-átültetést követően még hat hétig sterilszobában kezeltek – a család, a tanítványaim és az ismerősök telefonon és levélben tartották bennem a lelket, szüleim szentmisét is szerveztek a gyógyulásomért, amelynek az erejét én akkor tényleg éreztem! A gyerekeim ekkoriban tizenévesek voltak. Láttam a szemükben, hogy azt gondolják: Anyu nem halhat meg! Én pedig tudtam, hogy miattuk muszáj meggyógyulnom.

– A betegség sokakat számvetésre késztet. Veled is így volt ez?

– Én rögtön tudtam, hogy hibáztam, és hogy változtatnom kell az eddigi életmódomon. A betegség előtt kizsigereltem magam, minden másra jutott időm, csak a helyes táplálkozásra és a pihenésre nem.

Futva kaptam be az ebédet, sőt, olyan is volt, hogy csak napi egyszer étkeztem. Túlvállaltam magam: mazsorett csoportot vezettem, heti háromszor aerobicot tartottam, éjszakánként javítottam a diákok dolgozatait, egyszóval mindent akartam, és mindenből a maximumot akartam kihozni. A betegség fejbe kólintott, stoptáblát állított elém. Azóta mérsékeltebb tempóval élek.

– Hogy mindig a dolgok derűs oldalát nézed, az veled született tulajdonság, vagy erre is a betegség tanított meg?
– Velem született dolog ez, szeretek szárnyalni. Természetesen én is padlóra tudok kerülni, csak a szerencsém az, hogy gyorsan talpra tudok állni, és haragot sem tudok sokáig tartani. Rendszerint megmagyarázom magamnak, hogy én is legalább annyira vagyok hibás, mint a másik, valamint igyekszem többféle aspektusból szemlélni a dolgokat, és mindig a számomra legkedvezőbb opciót fogadom el.

– Úgy tudom, lételemed a testmozgás.
– Olyannyira, hogy nem tudok, és nem is akarok lemondani róla, csak már nem viszem túlzásba. A sterilszobában is mindennap – módjával – mozogtam egy kicsit, igaz, lógott belőlem az infúziós kanül. Volt olyan időszakom, amikor minden este elmentem futni. Mániává vált, és ha kimaradt egy alkalom, marcangoltam magam. Amikor kiderült a betegségem, visszavettem a tempóból, és miután felgyógyultam, megfogadtam, hogy csak annyit sportolok, amennyi jólesik.

A saját káromon kellett megtanulnom, hogy a szervezetnek és az izmoknak igenis szükségük van pihenésre, illetve hogy egy 50-60 éves ne akarjon huszonéveseket megszégyenítő rekordokat döntögetni.

– A rockzenéért is rajongsz.
– Ez is a betegségem „hozadéka”. 2009-ben az internetet böngésztem, amikor véletlenül beleütköztem egy cikkbe, amely arról szólt, hogy Zeffer András, a P. Mobil együttes egykori tagja, a Mobilmánia alapítója hogyan gyógyult ki a leukémiából. Annyira elkezdett érdekelni az élete, hogy egyre többet és többet olvastam róla. Levelet írtam neki, amelyre már másnap válaszolt is, és egyszer teljesen véletlenül találkoztunk össze a Szent László Kórházban. Megkedveltem őt, s rajta keresztül a rockzenét. Férjemmel, Andrással ennek hatására kezdtünk rockkoncertekre járni. Ilyenkor mindig feltöltődünk, fiatalodunk.

– Férjeddel harmincnyolc éve vagytok házasok. Mesélnél az első randevútokról?

– Ha azt gondolod, hogy szerelem volt első látásra, akkor nagyot tévedsz!

1980 májusában a Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolára (ma Széchenyi István Egyetem) mentem el a barátnőimmel egy buliba. Alig hogy letettem a kabátom a ruhatárba, egy fiú – ő volt András – máris felkért táncolni. Húzódoztam kicsit, hiszen még meg se csapott a bulihangulat, de végül elmentem vele lötyögni. Külsőleg tetszett ugyan, de én a belevalóbb srácokat kedveltem. Az este folyamán mindent megtettem, hogy lerázzam Andrást, gyakran odamentem az öcsémhez, a barátnőimhez, de ő csak jött utánam, mint egy hűséges pulikutya. Haza akart kísérni. Akkorra már lehűlt a levegő, ezért azt mondta, hogy felmegy a kollégiumba a pulóveréért. Több se kellett, elindultam a sötét utcákon futólépésben egyedül, közben folyton hátrapislogtam, hogy jön-e utánam. Nem jött, és azt hittem, ezzel a történet le is lett zárva.

Igen ám, csakhogy másnap összefutottam öcsémmel a konyhában, aki a hajnalig tartó bulitól álmosan foghegyről odavetette nekem, hogy az a srác, akivel tegnap táncoltam, azt üzeni, hogy tizenegykor vár a Vörös Csillag mozi előtt. Na, még csak ezt hiányzott! Szüleim biztatására azonban mégis elmentem a randira, aztán legközelebb már a tanítóképző főiskola kapujában várt rám. Pár hónapot voltunk együtt, aztán András bevonult katonának, majd ’82 júliusában összeházasodtunk. András azt mondta, már akkor elhatározta, hogy elvesz feleségül, amikor a buliban felkért táncolni, én azonban lassabban szoktam bele a kapcsolatba. Mára remekül összecsiszolódtunk, tökéletes támaszai vagyunk egymásnak. Egy rendkívül családcentrikus, megfontolt, hűséges férjet ismertem meg a páromban, s a betegségem idején is teljes vállszélességgel támogatott.

– Azt mondják, hogy szépen együtt megöregedni nagy kihívás, életre szóló kaland.
– Ez így van! Nem létezik olyan, ahol minden mindig összhangban van. Nálunk is voltak, vannak súrlódások, nézeteltérések. Ez abból is adódhat, hogy teljesen különböző mentalitású és habitusú emberek vagyunk. Mint a tűz és a víz. Én vagyok a nyitottabb, a férjem csendesebb, befelé fordulóbb.

Nehéz úgy egyensúlyozni, hogy a tűz szabadon loboghasson, a víz pedig zavartalanul csordogálhasson a maga medrében, de hát a házasság kőkemény lelki munka, élethosszig tartó tanulási folyamat.

Volt egy mélypont a házasságunkban, amikor el is válhattunk volna. Elvesztünk a napi rutinban, nem fordítottunk egymásra elegendő figyelmet. Ha akkor nem ülünk le, és nem beszéljük meg a problémákat, biztosan szét is váltak volna az útjaink.

– Szerinted mi a te eddigi életed tanulsága?
– Többek között az, hogy bár az évek rohannak, nekem nem kell versenyt futnom az idővel, nem érdemes kizsigerelnem magam és feszegetni a határaimat. Meg kellett tanulnom, hogy nem szégyen segítséget kérni, ha nem bírom egyedül cipelni a terheimet. Ma már szeretem magam annyira, hogy mindent megteszek azért, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Fontosnak tartom, hogy mindig találjak magamnak olyan elfoglaltságot, ami boldoggá tesz, s amivel esetleg mások hasznára is lehetek.

– Milyennek szeretnéd látni magad tíz év múlva?
– Ha a sok kemoterápia és a gyógyszerek, amiket kaptam, nem roncsolták meg túlzottan a szervezetem, akkor bízom abban, hogy még sok szép év elé nézek. Szeretném, ha az unokáim olyan nagymamát ismernének meg bennem, aki boldogan túrázik velük, aki érdekes, tanulságos történeteket mesél, s aki bölcs tanácsaival segít nekik eligazodni az élet útvesztőiben.

Emmeline Goulden mintha már a születésétől fogva harcra lett volna predesztinálva. Mindkét szülője régi lázadó brit családból származott, anyja ősei ráadásul a Man-szigetről, ahol a világon először szavazhattak nők is a parlamenti választásokon. Emmeline Manchesterben született 1858. július 15-én, de később mindenkinek július 14-ét mondott, mert ezzel a kis módosítással a francia forradalommal és a Bastille lerombolásával hozhatta magát összefüggésbe.

A lány már fiatal korában pezsgő politikai aktivitással volt körülvéve: a szülei – mint büszke brit állampolgárok – kiálltak az amerikai rabszolgatartás ellen, és támogatták a nők választójogának ügyét is. Tizennégy éves korában tanúja volt annak, amint az édesanyja szenvedélyes beszédet mondott egy szüfrazsett-gyűlésen. Ettől kezdve ő is elkötelezett feministának tartotta magát. Húszéves korában szerelmi házasságot kötött egy Richard Pankhurst nevű, negyvennégy éves ügyvéddel, aki maga is a szólásszabadság és a női választójog lelkes híve volt. Az ő támogatása is közrejátszott abban, hogy kérlelhetetlen politikai harcossá vált.

Az elkövetkező tíz évben öt gyermeket szült, de ez nem akadályozta abban, hogy belevesse magát a közéletbe. Mint mondta, ő nem háztartási gép, ezért nevelőnőt fogadtak a gyerekek mellé, Emmeline pedig részt vett a legintenzívebb politikai küzdelmekben.

Számos liberális és feminista szervezetben kipróbálta magát, de egyiket sem találta elég radikálisnak. Konfliktusból konfliktusba keveredett, mert azt az elvet vallotta, hogy komoly eredményt csak kemény fellépéssel lehet elérni. Meggyőződése volt, hogy az amerikai rabszolga-felszabadítást is a mérsékeltek megalkuvása hátráltatja. Egy idő után saját szervezetet hozott létre Női Választójogi Liga néven, majd más politikai pártok és szövetségek tagja és alapítója is lett. Feltétel nélküli választójogot, a férfiakéval megegyező válási és öröklési feltételeket követelt.

Francis nevű kisfia, majd férje tragikus halála után Emmeline még elkeseredettebben és kérlelhetetlenebbül küzdött az elveiért. Tüntetéseken tiltakozott a rendszer ellen, és nemsokára három lánya is csatlakozott hozzá. Christabel, Adela és Sylvia még az édesanyjuknál is radikálisabbak voltak. Négyük közül először Christabel került börtönbe 1905-ben, amikor egy tiltakozó gyűlésen leköpött egy rendőrt. Adelát és Sylviát 1906-ban, Emmeline-t 1908-ban tartóztatták le először.

Ettől kezdve nem volt megállás. A felháborodott és elszánt nők nem engedtek, a hatóságok pedig nem bántak velük kesztyűs kézzel. Az egyre vadabb tiltakozásokon egyre vadabb dolgok történtek.

A rendőrök hamar rájöttek, hogy négy-öt szülést megért családanyák nem fognak olyan könnyen megijedni tőlük.

Ha kellett, ütötték-verték őket az utcán, a mellüknél fogva rántották a földre, bilincsbe verték őket. A börtönben nyomorult körülmények között tartották fogva a legvadabbakat, és bár néha a népharagtól tartva viszonylag hamar elengedték őket, a bent töltött hetek, hónapok sokakat megtörtek.

A börtönbeli bánásmódra adott női válasz sokszor az éhségsztrájk volt. A hatóságok erre kényszertáplálást vezettek be. Lefogták, lekötözték a börtönbe zárt aktivistákat, és orrukba vezetett szondán át próbálták táplálni őket, vagy erőszakkal tömték a torkukba az ételt. Emmeline mindezeknek a harcoknak végig a középpontjában küzdött. Megkapta a magáét mindenből, amit a „rebellis” feministák ellen fel tudott vonultatni a rendszer. Amikor pedig szabadlábon volt, folyamatosan, fáradhatatlanul kampányolt. Utazott, előadásokat tartott, politikusokkal tárgyalt. Anyagi helyzete többször is katasztrofálisan megrendült: rengetegszer költözött, bérlakásokban, ócska szállodákban lakott. Az évtizedes harc hatására megromlott a kapcsolata a saját gyerekeivel is, nemsokára mindannyian a saját útjukat járták.

Az utcán és az előadótermekben folyó elkeseredett, néha véres küzdelem nem maradt hatástalan, és a haladó szellemű politikusok is egyre többet tettek a nők egyenjogúsításáért Nagy-Britanniában. 1918-ra megérett a helyzet a változásra. A sok meggyőzés és erőszak eredményeként, valamint az első világháborúban az ipari termelést fenntartó női munkások hatására bevezették a harminc éven felüli nők szavazati jogát. Ez persze csak részleges eredmény volt.

Az első világháborúban Emmeline felfüggesztette nőjogi küzdelmeit, és – szemben a német fenyegetéssel – a brit világbirodalom hangos támogatójává vált. Heves nacionalista kirohanásokat intézett mindenki ellen, aki véget akart vetni a brit gyarmati uralomnak. A szovjet bolsevizmus veszélyét érzékelve eltávolodott a szocialista eszméktől, és 1926-ban belépett a Konzervatív Pártba, két évvel később pedig jelöltette magát képviselőnek a választásokon.

A sok küzdelem, megaláztatás, éhségsztrájk és stressz persze megtette a hatását Emmeline egészségi állapotára. Amikor pedig egyik lánya, Sylvia házasságon kívül szült gyermeket, a botrány elsodorta Pankhurst választási kampányát. Megöregedve, betegen bevonult egy idősek otthonába, ahol még abban az évben, 1928-ban, hatvankilenc éves korában meghalt. Éppen halála után két héttel lépett életbe az a törvény, amely kiterjesztette a szavazati jogot a 21 éven felüli nőkre is.

Harcostársai és ellenfelei egyaránt elismerték, hogy a nők jogaiért folytatott küzdelmével megfizethetetlen szolgálatot tett Nagy-Britanniának és közvetve az egész világnak. Korabeli leírások szerint a temetése olyan volt, mint amikor egy hősi halált halt tábornokot búcsúztatnak a csapatai.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Körtvély Adrienne és Springer Orsolya divat- és stílustervezéssel foglalkozik huszonöt éve. A sokéves munka- és élettapasztalat után 2019 februárjában társultak arra a közös misszióra, hogy a mai emberek életébe visszahozzák a kézimunka örömét. Ezzel nem csak a hagyományokat kívánják aktívan életben tartani. Modern eszközökkel hozzák vissza a leegyszerűsített világunkba azokat az elhanyagolt, finommotorikus mozgásokat, amellyel nemcsak a kezünket, de az agyunkat is fejlesztjük.

A programon Adrienne-től megtudom: „A Kézimunka Akadémia célja, hogy hagyományőrző tartalmak fejlesztésével alternatívát teremtsen a kézírásnak. Az elmúlt 15 évben az elektronikai eszközök az átlagember számára is könnyen elérhetővé váltak. Ezek napi szintű használata, a technológiák, alkalmazások fejlődése egyrészt előnyt jelent, közelebb kerül a távol, ismerőssé válik az ismeretlen, a technikai fejlődésnek ugyanakkor árnyoldala is van. Az olyan napi rutin például, mint a kézírás, teljesen háttérbe szorult. A mentális egészség megőrzéséhez viszont szükségünk van a kéz finommotorikus tevékenységének fenntartására. Nélküle az egészséges, felnőtt emberek szem-kéz koordinációja, a térbeli tájékozódási és egyáltalán az önálló életre való alkalmasság képessége csökken. Mindenképpen szükség van az életünkben olyan tevékenységre, amely ezt pótolja. Mi úgy gondoljuk, hogy a couture hímzés lehet az új kézírás. A hímzés bárki számára elérhető, nem igényel nehezen hozzáférhető helyszíneket, erőforrásokat.”

Orsolya azt vallja, hogy a fenntarthatóság záloga a kézműves tevékenységekhez való visszatérés, a nagyipari túltermeléssel szemben az egyedi igények kielégítése, az érték teremtése a viseletkultúrában is, hogy a hosszan készülő darabokat viselőik hosszan is hordják és megbecsüljék.

„Az értéket számunkra az öltözködés terén a természetes alapanyagok minőségi megmunkálása, a multifunkcionalitás, a variálhatóság, az átalakíthatóság és az újraalakíthatóság jelenti. Olyan öltözékeket szándékozunk tervezni, amelyek nem kerülnek szemétbe, és akár generációról generációra továbbadhatók. Olyan hagyományos kézműves, illetve művészi technikákat alkalmazunk, mint a kézi hímzés (ennek egészen különleges formái is), a hajócsipke-készítés, a gyöngyfűzés. A hagyományokat nemcsak a technikák felelevenítésével igyekszünk ápolni, hanem azzal is, hogy felhasználjuk azok motívumkincsének újraértelmezett formáit. A couture azonban természetéből fakadóan csak kevesek számára érhető el, a slow design és fenntarthatóság gondolata viszont akkor szökken szárba, ha minél szélesebb körben elterjeszthető. Erre igen alkalmasak azok a módszerek, amelyek bevonják a használókat saját tárgyaik elkészítésébe. Ruhák esetén ez például egy egyszerű öltözék egyedi díszítése lehet.”

Adrienne-t egy külön beszélgetésre is elcsípem, a kezdetekről kérdezem, arról, hogyan találkoztak.

– Egy évfolyamon végeztünk a Budapest Divatiskolában, ami akkor a Magyar Divatintézetben működött. Pörgős élet volt, nagyon jó tanáraink és lehetőségeink voltak, a divatszakmát kívülről-belülről láttuk. Csak egy éve dolgozunk együtt, de az elmúlt években folyamatosan követtük egymás munkáit. Sőt, egy baráti körrel jó pár éve szakmai utazásokat tartunk minden évben, itt is mindketten oszlopos tagok vagyunk.

– Milyen foglalkozásaitok vannak?
– Jelenleg a Tűbetűzés – monogramhímző és Tambour – couture hímző workshopok futnak, de hamarosan indítunk tűfestő, bullion hímzés, 3D hímzés és komplex couture kurzusokat is. Ezek általában olyan technikák, amelyek a világ több táján virágoznak, nálunk azonban egy kicsit elkoptak, szinte feledésbe merültek. Mondhatjuk, hogy Csipkerózsa álmukból ébresztjük ezeket a technikákat.

– Vannak konkrét megkeresések, hogy milyen workshopot tartsatok? A Tambour hímzés például hogy merült fel?
– Saját kurzusaink mellett szerencsés módon a szakma is felfigyelt ránk. Elsőként a Történelmi vásárok eseményein jelentünk meg a Magyar Nemzeti Múzeumban, tavaly decemberben. Majd a Rotschild Klára életét és munkáit bemutató kiállítás kurátora, Simonovics Ildikó talált ránk, így már több, couture díszítőtechnikát bemutató eseményt terveztünk kifejezetten a múzeum felkérésére.

Szintén konkrét kérésre építettünk fel egy tematikát a karácsony előtt szervezett Csillaghegyi Gyapjúnapra is, ahol gyerekekkel, felnőttekkel hímeztünk alapöltéseket tartalmazó filc karácsonyfadíszeket. A Tambour egy nagyon különleges és praktikus hímzésfajta, abszolút alap a couture technikák között. Egy kis piackutatás után kiderült, hogy ezt ismerik, és többen szeretnék is megtanulni.

– Kik keresik a foglalkozásokat? Teljesen kezdők is be mernek jelentkezni?
– Keresi a szakma, mert például Tambour-oktatás ilyen tematikával máshol nincs. Keresik azok is, akik kézműves hobbikat űznek szabadidejükben, és van céges, csapat­építős felkérésünk is.

– Honnan hova tudtok eljutni egy teljesen kezdővel?
– Bármeddig, ha van benne kitartás. Orsi olyan távlatokat nyit, hogy az ember képzelete szárnyal tőle, húzza őt a kitartás felé.

– Magasabb szintű képzéseket terveztek? Olyanra gondolok, ahol például varrónők sajátíthatnak el különleges, díszítő technikákat?
– Igen, szeretnénk kifejezetten szakmabelieknek szóló kurzusokat is indítani. Alapvetően három irányban gondolkodunk: professzionális hímzésoktatás, hagyományokra építő, couture hímzőműhely alapítása és a készségfejlesztés, egészségmegőrzés célzattal végzett kézi hímzés, mint hobbitevékenység széles körű népszerűsítése.

– Mi a cél? Hol látjátok a Kézimunka Akadémiát 5 év múlva?
– Nagyon szeretnénk, ha egy nagy és állandóan növekvő, elkötelezett közösség napi-heti szinten okosítaná a kezét velünk. Szeretnénk, ha ennek látványos mérföldkövei lennének, ami még több embert vonz. Vágyunk olyan megrendelésekre, amelyek közösségi műhelyekben készülnek. Például szállodákba vagy más attraktív terekbe nagy méretű kárpitok, mivel nemcsak divat oldalról érdekes a couture, lakberendezési, belsőépítészeti kihívásokra is szívesen reflektálnánk.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Itt van mindjárt egy kihagyhatatlan mű, a János vitéz Petőfitől. És rögtön az elején egy párválasztással, férfi-női szerepekkel kapcsolatos, kissé pikáns alaphelyzet: Jancsi, akinek a juhnyájra kell vigyáznia, a fűben heverész, Iluska pedig, térdig állva a hideg patak vizében, görnyed, csapkodja, mossa a ruhákat. A fiú nem pattan föl segíteni, sőt, még szabotálja is a munkát, és arról győzködi a lányt, hogy hagyja a fenébe a dagadt ruhákat (érdekes, egy másik szeretethiányos magyar költő is a ruhákra volt féltékeny), inkább vele hetyegjen. Tudjuk, ha a férfi kellően erőszakos, általában célt ér, miként a mi Kukoricánk is, de végül mindketten lebuknak. Iluskát a mostoha hazaparancsolja (vélhetően büntetést kap, hiába fenyegetőzik megtorlással a pásztorfiú), Jancsi pedig elveszíti a birkái nagy részét. Ő van megsértve, amikor a gazda ezt számonkéri rajta; kénytelen elbujdosni.

A fiatalok sorsa – nemi szerepük szerint – különböző: ugyan társadalmi helyzetük hasonló (mindketten árvák), a férfi el tud menni, katonának áll, karriert csinál, míg Iluskát halálra kínozzák. Igaz, Jancsi sem találja a boldogságot, elhunyt kedvese után ered, és csak a transzcendens világban lehetnek egymáséi. Az élet vize (ezt kínálja a szamáriai asszonynak Jézus) biztosítja számukra a feltámadást, az egyesülést, a beteljesülést. Nos, mindebből látszik, hogy a történet a mai európai korszellem szerint ezer sebből vérzik. Mert ugyan Petőfi zseni, a János vitéz gyönyörű, a XXI. század politikailag korrekt világának egyáltalán nem felel meg.

Van-e itt megoldás? Kétségtelenül szerencsésebb volna, ha Iluska is pásztorkodhatna, és ő rágcsálná a fűszálakat, míg Jancsi dögönyözi a szennyest a patakban. Történtek is effajta kísérletek a feminizmus részéről, amire a társadalom válasza a mosógép feltalálása volt, mentesítve így civilizációnkat a patakban tisztítással járó fáradságtól. Legújabban már a nemi egyenjogúságra sincsen szükség, hiszen ha valaki nincs megelégedve a saját helyzetével, átesik egy nemváltó műtéten, ezzel utat nyitva a mosástól a fűben heverészés felé.

Hogy ez Iluskának még nem adatott meg, az legyen az ő tragédiája, és mindannyiunk szerencséje, mert csak szebb így a János vitéz, mintha ezeken az alternatívákon Petőfinek el kellett volna gondolkodnia.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

6:00 – A reggel

Mindig reggel 6-kor kelek. Így szoktam meg, még aktívabb koromban. Negyven évet dolgoztam raktárvezetőként vidéken, a gyárban. Aztán nyugdíjba mentem, és most Pesten élek egy tízemeletes panelház földszinti lakásában. Gyakran van honvágyam, hiányzik a kert, ahol kapáltam és permeteztem, meg a tanyácskám is, azzal a tákolt kisházzal. De hát most itt van Pest, ezt kell elfogadni és szeretni. Mindjárt megeszek egy pirítóst teával, felöltözöm és megborotválkozom. Kétnaponta lemegyek a kisboltba, szigorúan maszkban, kesztyűben. Inkább felveszem, nehogy megszóljanak, mert ez a koronavírus azért még itt van nálunk is a levegőben, és mert múltkor jól megkaptam a magamét egy középkorú férfitől. Azt mondta, siessek haza, én, a nyugger, mert csak megkapom és terjesztem a vírust. Egykedvűen megvontam a vállam. Keményebb beszólásokat is kaptam már életem során.

10:00 – A háziorvosi rendelőben

Egy negyven körüli férfi előre-hátra hintázik a széken, és vöröslő fejjel hadarja: „Hát, ezt nem hiszem el! Csak gyógyszert jöttem íratni, de tessék! A sok öreg meg bemegy bratyizni a doktor úrhoz! Nincs más dolguk, mint idejönni és beszélgetni. Előtte már biztos végigjárták a piacot, ahol szintén elkrákogták, hogy mijük fáj. Az ilyenek miatt tart itt ez az ország! És különben sem érek én rá órákig várakozni!” Én a falhoz lapulok, alig várom, hogy az asszisztens kihozza a receptjeimet, és elinalhassak. Nem akarom, hogy kipécézzen magának a pasi.

11:30 – A gyógyszertárban

Visszafelé útba ejtem a patikát, hogy kiváltsak néhány gyógyszert. Azt a fránya kétezrest mindig összekeverem az ötezer forintossal! A maszktól meg a bepárásodott szemüvegemtől olyan az egész, mint egy sötétben tapogatózós kabaré. Mindegy, inkább lassabban veszem ki a pénzt a tárcából, mint hogy átvágjam magam. A gyógyszertáros hölgy a homlokát ráncolja, aprókat kopog az ujjaival a pulton, és úgy néz rám, mint valami rossz helyre kézbesített árucikkre. Kínos.

Érzem, hogy legördül egy izzadságcsepp a hátamon. Tudom, sietnem illene, de sajnos egy ideje remeg a kezem, és ez mindent megnehezít.

A belvárosba és a bevásárlóközpontokba már be se járok. Kimerítő lenne szatyrokkal egyensúlyozni, lesni a szabad ülőhelyeket a buszon, és folyton résen lenni, hogy el ne lökjön a metróaluljáróban az a sok ember. Épp elég izgalom nekem a közlekedési lámpa itt, a telepen! Esküszöm neked, hogy direkt úgy van programozva, hogy én pont ne érjek át. Múltkor még a zebra közepéig sem jutottam el, de már villogott a zöld. Komolyan mondom, kész szerencsejáték, hogy áthajtanak-e rajtam, vagy megkímélik az életem!

12:30 – Gondolatban Pistánál

Még így is jobb a helyzetem, mint néhány cimborámnak. Ott van például a Pista, aki idősek otthonában él. Nem ő akarta, csak úgy betették. A fia. Azt mondta, jobb lesz neki ott. Eladatta a szülői házat, abból befizette ide a Pistát, és vett magának is valami kulipintyót. Önálló életet akart élni. Havi egyszer látogat el az otthonba. Ha nagyon siet, akkor csak felteszi a recepciós pultra a kekszekkel, csokikkal és egy pamut pizsamával megrakott kosarat, hogy majd az ápolók vigyék fel az apja szobájába. Olyan is van, hogy nem siet, és akkor felmegy az apjához, igaz, el is visz valamennyit a nyugdíjából. Másnap a Pista a szomszédoktól kér cigit és némi aprót a kávéautomatához. Egyébként szörnyen remeg a keze, néha elejti a párizsis-vajas kenyeret. Az ápoló ilyenkor morog, hogy még ezt is neki kell feltakarítani. Pista hall mindent, de semmiért nem szól. Azt mondja, örül, hogy itt ránéznek, törődnek vele. Beveszi a gyógyszereket, teszi, amit mondanak. Csak akkor jön ki a sodrából, ha a beígért francia krémes helyett szottyadt, tölteléknélküli piskótát kap ebédre. Legalább egy krémest hadd érdemeljek már meg, na! – kiabálja. Múltkor azt mondta neki a nővér, hogy ne mászkáljon sokat a folyosón. Inkább üljön csak bent a szobában, addig sincs vele gond. A Pista megesküdött, hogy hallotta, amint azt mondják a háta mögött:

„Mit járkál még 86 éves létére?! Úgyis hamarosan eltolja a rollert a másvilágra!”

17:00 – Öregek közt

Icu régebben tanár volt egy középiskolában, most már itthon van, nyugdíjas. Mindig ilyenkor sétáltatja a drótszőrű tacskóját. Néha ücsörgünk a padon és beszélgetünk. Ica épp azt újságolja, hogy a fiatalok el akarnak bennünket, öregeket pusztítani, mert szerintük mi vagyunk a felelősek a klímaváltozásért. Állítólag fészbúk csoportok is alakultak, amiket az időskorúak iránti gyűlölet tart össze. „Eriggy már, Ica, ez abszurd! Gyártod itt nekem az összeesküvés-elméleteket! Nem te és nem én vagyok a felelős az ő elégedetlenségükért, kiábrándultságukért. Ezek a nyűgök azóta jellemzőek az ifjúságra, amióta csak világ a világ. Nem gonoszak ők, csak lázadnak. Ez így normális. Majd lenyugszanak.” „Nem érted, Ernő?! Ki akarnak bennünket zárni a való életből, azt akarják, hogy ne mehessünk el szavazni! Ezt nem én találom ki, ezt parlamenti képviselők nyilatkozzák! Feleslegesek lettünk. Kifosztanak majd bennünket is az unokázós telefonbetyárok! Én mondom neked, csúnya világ jön, jobb lesz mielőbb elmenni.” „Marhaság, Icu, marhaság! Igenis szükség van ránk! Hát, ki adja át a hagyományokat, ha nem mi? Mi tanítjuk be a munkahelyen a gyakornokokat, mi segítjük ki az unokákat, ha hitelt vesznek fel. Na, látod!”

Icu vállat von, elővesz a zsebéből egy marék szotyit, finoman megböki a karom, int a fejével, hogy vegyek.

Ülünk egy darabig az árnyékot adó fák alatt, és közben arra gondolok, hogy mi nem vagyunk régiségek. Vagy ha igen, akkor olyan antik darabok vagyunk, amelyeknek még igenis helyük van a polcon.

Most vagyok 72, csak öt éve nem dolgozom, de amíg lehetett, én bejártam Pesten is a boltba, a raktárba, cipeltem az árut ki-be. Nekem mindig is fontos volt, hogy megmutassam a világnak, hogy még működik a testem és az agyam, hogy nem felejtettem el megbecsülni a pénzt, és hogy még igenis át tudom adni a tudásom a fiataloknak. Igaz, egyszer megkérdezték a kollégáim némi gúnnyal a hangjukban, hogy meddig akarok még dolgozni. Akkor az egy kicsit szíven ütött, mert úgy éreztem, már nincs rám szükség. Pedig szerintem mi pont annyit érünk, mint bárki más, még ha kicsit összetöpörödtünk is az évek során.

19:00 – Alkonyodik…

Egy kicsit még piszmogok az íróasztalomnál, keresztrejtvényt fejtek, összeírom a kiadásaim, és folytatom az élettörténetem. Pár hónapja kezdtem el írni egy kockás spirálfüzetbe. A gyerekkoromról, örömökről, csalódásokról, nehézségekről, szerelemről. De vajon kíváncsi lesz rá egyáltalán valaki? Mindegy, én azért írok, és majd rád hagyom, Danikám. Apropó szerelem: Jaj, de vártam, hogy a nagymamád azon a bizonyos csütörtöki napon velem legyen végre a cukrászdában! A sarokban lévő asztalnál vártam őt az első randevún, és azon töprengtem, vajon hogyan köszönjek neki, és milyen süteményre hívjam meg. Szép lány volt a mama, de engem a humorával és a kedvességével vett le igazán a lábamról. Eljegyeztem, aztán megesküdtünk. Majdnem negyven évet éltünk együtt, aztán sajnos ő Alzheimeres lett. Először a neveket kezdte elfelejteni, amikor pedig a helyzet rosszabbra fordult, már csak gügyögött. Egy nap végleg elment, de megígértem, hogy elrendezek még itt pár dolgot, és aztán sietek hozzá.

Most biztos azt kérdezed, miért meséltem el mindezt neked, Danikám. Tudod, az évek számának növekedésével az ember megbarátkozik „az élet estéjének” gondolatával, de azt nagyon nehéz elfogadni, hogy a fiatalabbaknak nem kellünk, csak akadályként tekintenek ránk. Tudom én, hogy vannak, aki szerint az élet könnyebb lenne nélkülünk. Tisztában vagyok azzal is, hogy mi, öregek iszonyú fárasztóak, és néha gorombák is tudunk lenni. Hidd el, én hozzátok, fiatalokhoz is teljes együttérzéssel fordulok, mert tudom, nektek sem könnyű, megvannak a saját problémáitok. Habár a munka és a hit sok mindenre gyógyír. Erre majd emlékezz alkalomadtán.

A ti szupererőtök abban rejlik, hogy otthon vagytok a digitális világban, a technikai újítások terén. A mi szupererőnk a ráncainkban bújik meg, mert minden egyes ráncnak megvan a maga története.

Az ősz hajunk azt jelzi, hogy nevettünk és sírtunk. A sebek, a májfoltos, bedagadt kezek és a csípőprotézis pedig azt, hogy sokat dolgoztunk, és a nehézségek közepette felneveltük a gyermekeinket. Most próbáljuk türelemmel és alázattal egyengetni az unokáink életét. Úgy vélem, az öregség beletartozik az isteni tervbe. Ha kizártok minket vagy nem vesztek rólunk tudomást, azzal tulajdonképpen a modernség, a fiatalság nevében elutasítjátok a múltat, a gyökereket. Tisztelettel kérlek téged, benneteket: hadd éljünk még egy kicsit veletek, közöttetek!

Utóirat: Te is megöregszel egyszer, épp ezért már most olvasd el, kérlek, a kedvemért Dino Buzzati Hajtóvadászat öregekre című könyvét!

Szeretettel gondolok Rád, és ölellek innen a távolból is:

Nagypapa