Mindig törekedtem arra, hogy jól tanuljak, hogy kihozzam magamból a maximumot. Hittem, hogy a kemény munka előbb vagy utóbb meghozza a gyümölcsét. A gimnáziumban nagyjából minden tárgyból jeles voltam, szabadidőmben különórákra jártam, s amikor 18 éves lettem, nem volt kérdés, hogy felsőoktatási intézményben tanulok-e tovább. Egyetemistaként munkát vállaltam pékségben és ruhaboltban, hogy legyen némi zsebpénzem, aztán megszereztem életem első diplomáját. Én, Sári lettem a család büszkesége. Pár évvel később jött a második, majd túl a harmincon a harmadik diploma, mert úgy éreztem, hogy még mindig vannak olyan szakterületek, amelyekbe ha belekóstolhatnék, megelégedéssel töltene el. Két középfokú nyelvvizsgám van, most készülök egy harmadik nyelvből vizsgát tenni. Dolgozom, mint mindenki más, ha pedig időm engedi, sportolok, előszeretettel kirándulok, beülök egy jó kis mozifilmre, vagy ellátogatok valamelyik hazai múzeum időszaki kiállítására. Egyedül.

S hogy miért egyedül?

Amióta túlléptem a harmincat, sokkal megfontoltabban keresek párt. Nem dőlök be a szép szavaknak, amelyek mögött nincs tett. A „rövidtávfutókat” egyből kiszúrom – az átmeneti kaland nem az én műfajom.

A helyzetemet nehezíti, hogy diplomás vagyok. Mert bizony nagyon úgy tűnik, hogy hátrány, ha okos az ember. Legalábbis én azt tapasztalom, hogy megijednek tőlem.

Természetesen nem akarok általánosítani, és nem gondolom, hogy minden férfinak hasonló a hozzáállása. Sőt, aláírom, hogy a párválasztást az is nehezíti, hogy manapság a legtöbb nő egyszerre vár a férfitől romantikus magatartást és egyenjogúságot; elvárja, hogy erős, domináns, ugyanakkor érzékeny és nyílt legyen. Nem csoda, ha a férfi megzavarodik! De az is lehet, hogy csak én vagyok különösen peches. Bárhogy is legyen, nagyon elszomorít, hogy nincs tartós párkapcsolatom. Vajon bennem van a hiba? Vajon én rakom túl magasra a mércét? Túl válogatós lennék? Be kellene érnem a szerető szereppel? Játszmáznom kellene? – esténként többnyire ezek a kérdések kergetik egymást a fejemben.

Egyébként két éve vagyok kényszerszingli.

Leszögezném, hogy nem, nem ücsörgök macskával és Nutellás üveggel az ölemben, és nem kergetem magam önsajnálatba romantikus zenékkel. Nem vagyok sodródó alkat, nem várom, hogy berepüljön hozzám fehér paripán, vagy tudom is én, elektromos meghajtású rolleren a jóképű herceg. Természetesen vannak randevúim. Továbbra is keresem a társam, nem adtam fel. De néhány találkozás után kifullad valamennyi, már ha egyáltalán sor kerül pár találkozásra, és nem csak az online térben szédítenek. Élőben kevés új férfival ismerkedek meg, abból a kevésből pedig nincs igazán esélyem olyat találni, akivel a kapcsolat is működhet.

A számomra szimpatikus párjelöltek már mind foglaltak, melegek, vagy családot alapítottak, aki pedig facér maradt (vagy elvált), nem kívánja elkötelezni magát, nem szeretne gyermeket vállalni.

Próbálkoztam már barátokon keresztül ismerkedni: a barátnőm rengeteget áradozott Péterről (nevezzük így). Azt mondta, pont nekem való lenne, és hogy remek páros lehetnénk. Elmentem hát Péterrel randizni. Röpke óra alatt kiderült, hogy Péter nem velem, sokkal inkább az alkohollal szeretne közelebbről megismerkedni. Bizalmába is avatott három vodkát, egy nagy korsó sört és némi whiskyt. Artikulációja olyan mértékben eltorzult, hogy végül feladtam a szájról olvasást, és csüggedten hazakullogtam.

Volt, hogy hirtelen ötlettől vezérelve felkerekedtem és elmentem egy popkoncertre, ahol beszédbe elegyedtem egy kedves, megnyerő külsejű korombeli férfivel. Kiderült, hogy a közgázon végzett, remek a humora, és nagyon hasonló az érdeklődési körünk. Épp a Lehel térnél jártunk, amikor megkérdezte, hogy hol végeztem, milyen szakon, én pedig mind a három diplomámról említést tettem. Nem dicsekedtem, csak gyorsan felsoroltam őket. „Az szép!” – mondta olyan hangsúllyal, mint aki épp akkor tudta meg, hogy a kutyája haldoklik. Az Arany János utcánál elköszönt tőlem, mondván, neki sürgősen és azonnal be kell ugrania még egy haverjához. Klaffogtam haza ismét egyedül a sötétben, közben pedig teljes erővel átkoztam magam, amiért nem hazudtam azt, hogy műkörmös vagy virágkötő vagyok. Életem tortájának habja kétségkívül az volt, amikor kéthónapnyi együttjárás után a páromnak eszébe jutott, hogy házas, és hogy felesége épp a második gyermeküket várja.

Válogatós vagy igényes?

Még mielőtt válogatósnak címkéznének, hozzá kell tegyem: nincsenek extrém elvárásaim.

Nem hinném, hogy irreális vágy lenne egy olyan társról álmodozni, aki biztos benne, hogy én kellek neki, aki nem fél kompromisszumokat kötni és hosszú távú kapcsolatban gondolkodni.

Egy férfi kollégám nemrég azt mondta, hogy – akárcsak külföldön – hazánkban is felnőtt egy olyan nemzedék, amelyik már másképpen viszonyul a kapcsolatokhoz és a házassághoz; elvétve megjelentek olyan csoportosulások, amelyeknek a tagjai nyíltan vállalják: bőven elég az otthonról élvezhető virtuális tér és online pornó, s vannak, akiknek egyszerűen túl sok macerával jár a részvétel a párkapcsolatokban. Na, ez se sokat segít rajtam!

Akárcsak a szülői nyomás, amit minden vasárnap megkapok ebéd közben a szülői háznál édesanyámtól: „Nem akarlak piszkálni, de hogy gondolod a jövőd? Egyedül akarsz megöregedni? Talán félsz a férfiaktól? Kaptam Icától egy pszichológus-elérhetőséget, hívd fel! Tudod, múltkor már azt hazudtam a fodrásznak, hogy babát vársz. A másodikat. Igen, ezt mondtam, na és? Örülj, hogy nem azt, hogy leszbikus vagy! Jó, jó, nem akarlak piszkálni, tényleg, de hát nem vezet ez így sehova, Sára! Meglásd, ha pár évet vársz még, már nem fogsz senkinek kelleni!”

„Tényleg nem látod, hogy ez itt a való világ, nem pedig a Szex és New York?!”

Ismerkedni, de hol?

„Sok diplomás, harmincas nő panaszkodik arra, hogy nehéz megtalálni azokat a helyeket, csatornákat, ahol ismerkedhetnének, pedig számos közösségi oldalon hirdetett esemény (többek között kirándulás, klubdélután, gasztronómiai workshop) kínálkozik, hogy érdeklődési körüknek és végzettségüknek megfelelő új embereket ismerjenek meg. Nem beszélve az értelmiségieket célzó társkereső ügynökségek, internetes oldalak és applikációk tárházáról, ahol ráadásul már az sem kérdés, hogy a regisztrálók komoly szándékkal szeretnének-e ismerkedni, vagy sem” – mondja Mayer Máté pszichológus, párterapeuta.

Mit vethetnek be a diplomás, harmincas egyedülálló nők?

A szakértő szerint elsősorban a női csábítás praktikáit. „Sokszor tapasztalom, hogy a vonzó külső, illetve a csábító viselkedés, például egy kedves mosoly vagy kacsintás megvetendő, alantas, már-már bűnös dolgoknak számít az észt és a belső értékeket középpontba állító nők körében. Vannak nők, akik kellő hangsúlyt fektetnek arra, hogy külsejük megfeleljen a mai trendeknek, mégis inkább elrejtik mindezt egy nőiséget kevéssé hangsúlyozó ruhadarab alá. (Nem kell persze mindent kitenni a kirakatba, de öltözködés terén is éljék meg, hogy nők, legyen velük önbizalmuk és pozitív énképük!) Látom azt is, hogy sok értelmiségi hölgy a környezetében lévő férfiak felé semmilyen érdeklődést nem mutat, például villamoson utazva inkább kifelé tekint az ablakon, vagy a telefonjába mélyed. Legyenek egy kicsit bátrabbak, nyitottabbak a hölgyek!”

Gábor: 37 évvel ezelőtt történt, de ma is tisztán emlékszem arra a fiatal, csapongó, gyönyörű, vöröses szőke nőre, aki felforgatta az egész világom. 1983 nyarán, a Sportkórházban ismertem meg őt. A lány, akivel akkoriban randevúztam, Zita barátnője volt, őt kísértem el, hogy meglátogassuk Zitát, aki egy súlyos térdműtét után lábadozott. Ott állt járókerettel a hideg, szürke folyosón, egyik lábával combig gipszben. Lenge kis alsóneműt és egy fehér pólót viselt – nem is tudott mást hordani –, és az egész lénye mosolygott. Jókedvűen, lendületesen „élt” a kórházban. Feltűnt, hogy milyen törékeny, kedves és természetesen szép, smink nélkül, kócosan is. Egyből megláttam benne azt a valamit, ami vonzott, amire napokkal később is emlékeztem… (mosolyog)

Zita: Nem gondoltam, hogy ebben az állapotomban bárkinek is megtetszhetek… Igaz a mondás, akkor találnak rád, amikor a legkevésbé számítasz rá! (nevet) Én ekkor még észre sem vettem Gábort, a barátnőmmel csevegtem.

Gábor: Öt évvel később, az egyetem elvégzése után, egy augusztusi napon véletlenül láttuk meg egymást Győrben, az utcán. Meglepődtem, és örültem a váratlan találkozásnak. Mindkettőnknek előző nap volt a születésnapja – egy napon születtünk, de nem egy évben –, és akkor elhatároztuk, hogy ezt a megünnepeljük együtt. Megbeszéltünk egy esti időpontot…

Zita: Ahol egy üveg tokaji aszú mellett késő estig beszélgettünk. Az egyik legszebb és legegyszerűbb este volt: csak mi, a bor, egy erkély és a szavak. Folyamatosan mosolyogtam és nevettem, annyira, hogy éreztem, fáradnak az arcizmaim. Innentől kezdve számomra nem volt kérdés, hogy mit és kit szeretnék.

Nekem ő a megtestesült Férfi. Az egyetlen, akiből érzem az erőt, a tartást. Mellette egyszerre tudok erős és gyenge nő lenni.

Erős, mert fel tudom vállalni, meg tudom mutatni neki a fájdalmam, és gyenge, mert kimondhatom és érezhetem, hogy szükségem van rá. Emlékszem, miközben beszélt hozzám, egy óvatlan pillanatban rajta felejtettem a szemem az erős, határozott kezén… Jó visszaemlékezni az estére, amikor tüzet fogott a szívünk. (mosolyog)

Gábor: A véletlen találkozás után egy évvel össze is költöztünk, majd ismét egy év múlva egy visszautasíthatatlan ajánlatot tettem neked. (nevet)

Zita: Amikor átbicikliztél egy szál rózsával Győrből Csornára? (nevet)

Gábor: Az a lánykérés előtt volt! De örülök, hogy így emlékszel rá… (nevet)

Zita: Nem vagyok egy romantikus, kézen fogva sétálós nő, az én szememben vagy együtt vagyunk, vagy nem. De azért azt meg kell hagyni, hogy a szerelmünk elején, amikor huszonévesen először vasaltam az ingedet, teljes áhítattal húzogattam jobbra-balra a vasalót. Álmodoztam rólad. Arról, hogy majd egész nap ezt az inget viseled, hogy milyen jóképű leszel benne, és néha bele is szagoltam az ingekbe, amiket hordtál… (nevet)

Nyolcadikos koromban leírtam egy dolgozatban, hogy milyen lesz az életem. Egyszerű vágyaim voltak: család, gyerekek, egy ház gondosan ápolgatott kis kerttel és egy férfi, akit szerethetek.

Ez a füzet ma is megvan, az éjjeliszekrényem fiókjában őrzöm. Ha kinyitom és elolvasom, amit írtam, mosolygok… Mert bár valóra váltak a kívánságaim, azt nem tudhattam, hogy milyen út, mennyi fájdalom, mennyi szakadék és kanyar vezet majd el hozzájuk.

Gábor: Őszintén felvállaljuk: mi nem akartunk addig összeházasodni, amíg nem tudtuk, lehet-e közös gyermekünk. Így a lánykérésnél Zita már állapotos volt az első magzatunkkal – akit nem sokkal később el is veszítettünk.

Zita: Nekem korábban több orvos is azt mondta, hogy nem lehet kisbabám a sok sport, baleset és egyéb egészségügyi problémám miatt. Én pedig nem szerettem volna, hogy Gábor miattam mondjon le a gyermekáldásról.

Gábor: 1990-ben mondtuk ki: „Egy életre hű leszek!” Gyűrűink az életünk során számunkra kedves emberektől kapott arany ékszereink ötvözete.

Nem féltünk az elköteleződéstől, mert mindkettőnk szülői példája azt mutatta: sikerülhet. Egyszer valaki megígértette velem:

„Soha ne kezdj úgy mondatot, hogy »Igen, de…!« Mert ilyen nincs. Ha ott van a de, akkor nincs igen.”

Éreztem, hogy köztünk nem léteznek feltételes módok. Meggyőződésem, hogy nem lehet már a kezdetektől kompromisszumokkal indulni. Ha már most arra gondolok, hogy jó, most ilyen, de később majd jobb lesz, ámítom önmagam. Miért hisszük, hogy később, amikor nehezebb lesz, majd jobban elbírjuk egymást? Szeretem Zitát, olyannak, amilyen. Fel tud bosszantani a nap bármely szakában, de a mélyét szeretem, a személyét, a lényét. Egy feltűnően szabad, konvenciók nélküli, meglepően nyitott és őszinte nőt ismertem meg benne, aki felnyitotta a szememet, szabadabbá tett. Imádta például a fekete színt, mindig szép, szűk ruhákban járt, amelyek kihangsúlyozták a karcsú alakját – mondhatni, sokszor volt kihívó a megjelenése, de mégis elegáns és stílusos maradt. És nagyon tudott nevetni…

Zita: Talán ez a nevetés azóta egy kicsit átalakult… (mosolyog) Mert a nyolcadikos füzetemben lévő vágyak ütközéssel csapódtak bele az életembe. Közös életünk első 32 hónapja telített volt tragédiákkal. Az első magzatunk elvesztésével kezdődött, majd öt hónappal később az édesanyám és a testvérem balesetet szenvedett az autópályán, az anyukám meghalt, a nővérem pedig sosem épült fel. Miközben épp belehalni készültem ebbe a fájdalomba, a feldolgozhatatlanba, már várandós voltam. Az első gyermekünk betegen született, 18 naposan életmentő szívműtétet végeztek rajta, majd 15 hónaposan a korrekciós szívműtét utáni agyembólia tette mozgásképtelenné.

Gábor: Akkoriban itthon még nem volt lehetőség arra a műtétre, amire a kisfiunknak szüksége lett volna. Londonba repültünk. Egy évvel később Zita a második kisfiunkat várta, amikor őt is egy majdnem végzetes autóbaleset érte, törésekkel, totálkáros autóval. Nem szeretnénk részletezni, hogy pontosan mi és hogyan történt… ezt is csak azért mondjuk el, hogy lásd, ezek után már nem tudott olyan esemény történni velünk, ami megtört vagy feladásra kényszeríthetett volna bennünket.

Kemény, kínzó és embertelen edzőtábor volt az, ahogy elindult a közös életünk, de mindez a miénk, a mi közös utunk, és mi elhatároztuk, hogy beteljesítjük. (mosolyog)

Zita: Egy ősi ír karácsonyi áldás néhány sora jut eszembe: „Nem füröszthet-e tisztává a könny, szíved nem nemesedhet-e a szenvedésben?” 

Gábor: Ahhoz, hogy mindebben helyt álljak, szeressek és jelen legyek, elengedhetetlen volt a hitem abban, hogy egy kapcsolat egybites. Vagy igen, vagy nem. Igen az együttlétre, annak minden nehézségével, kihívásával, örömével és taszításával együtt. A feltételnélküliség meghatározó a számomra. A hűség szerintem messze nem fedi le azt, amiről beszélünk, sőt akár félre is vezethet, mert nem lehet egyedüli erény.

Félre ne értsék, a hűség fontos, de messze nem elegendő az élethez, a boldogsághoz, ennél sokkal többre van szükség. Felelősségre, magadért és a másikért.

Komoly és nagyon bonyolult, összetett lelkek vagyunk mindannyian, akik a közös út során tanulnak meg szeretni, támogatni, áldozatot hozni, erősnek, bátornak lenni, értékrendet felépíteni és aszerint élni, együttműködést keresni, és sokakkal szemben beleállni egy döntésbe, ha az a meggyőződésed. Egy család esetében pedig mindez hatványozódik.

Zita: Mindezek között pedig nem szabad elvesznünk, kellenek a saját horgonyok, amelyek megtartanak, ami a többieket is megtartja. Embert próbáló, nehéz, és nincsenek receptek, titkos praktikák. Talán az egyetlen dolog, ami valójában megtart, az elköteleződés abban, hogy bármi is történik, meg- és végigcsinálom – de ehhez elengedhetetlenül fontos, hogy szeretni tudd a másikat, hogy jó tudj lenni hozzá. A hozzád való jóságban ott van a másik szeretete.

Ismert bibliai mondat: „Ne menjen le a nap a te haragoddal.” Én le tudok feküdni haraggal, de mire felkelek, nincs düh a szívemben. Nem tartogatom magamban a megbántottságot, a sérelmet, mert tudom, hogy ez valójában nem fontos.

Ő a fontos, az a valaki, akivel minden reggel két négyzetméternél kisebb helyen ébredek fel. (mosolyog)

Gábor: Zita leggyakoribb sérelme az, hogy amikor hazajövök a munkából, nem mesélek a napomról, a feladatokról, arról, hogy mi történt velem. Ez egy „kedvelt” konfliktusforrás volt nálunk. (nevet) A válaszom nagyon egyszerű: otthon leteszem a munkát. Lekerül az öltöny, a helyét átveszi a farmer, a könnyedség. Ilyenkor én inkább róluk szeretnék hallani, arról, hogy velük mi történt, hogy ők hogy vannak, nekik milyen volt a napjuk. Emiatt kialakult nálunk egy szokás…

Zita: Mindennap, legyen reggel vagy este, van egy bő fél óra, ami csak a miénk, amikor béke és nyugalom van a napban. Ezek rendszerint teázások, amikor minőségi teákat iszunk, vagy kávézások. Számomra nincs finomabb Gábor tejszínhabbal és vaníliafagyival készült kávéjánál, amit jó időben a teraszon fogyasztok el, és közben sokszor behunyom a szemem… Ilyenkor néhány percre átjár a pillanatnyi, tünékeny érzés: a boldogság. (mosolyog)

Gábor: Most a gyerekek eltávolodnak tőlünk, mert éppen ez a dolguk, hogy kirepüljenek, de annál szebb szülői dicséret nem kell, mint amikor azt mondja a harmadik gyermekünk, a lányunk: „De jó lenne egy hatalmas ház, egy nagy kerttel, ahol mind együtt vagyunk!” 

Zita: A gyerekeink mellett szükségünk volt intellektuális kihívásokra is, arra, hogy folyamatosan tanuljunk. Én a pedagógia és a pszichológia területein bővítettem ismereteimet, hogy jobban tudjam segíteni a fiunkat. Ötvenéves korom óta pedig mások gyerekeivel is foglalkozom és fejlesztem őket – akik közül az egyik a minap azt mondta: „Amióta hozzád járok, nem félek megmutatni, amit nem tudok.” Jó érzés volt ezt hallani. Eszembe juttatta, hogy milyen jó, ha megmutathatom azt is, ami nem sikerül, ha felvállalhatom a fájdalmam, a saját tökéletlenségem.

Tudod, én hajlamosabb vagyok a depresszióra, egyszerűen ilyen alkat vagyok. Gábor pedig épp ellenkezőleg, mindig viccel és megnevettet, de nekem nem ezért kell ő, nem azért, hogy felemeljen, hanem… ezt nagyon nehéz megfogalmazni… talán ha kiteríteném ide eléd, amit idebenn érzek… ha lehetne érzésekből olvasni, akkor tudnám szavakba foglalni. (meghatódik)

Mellette még az öregedést is megható szépségnek látom.

Gábor: Az idő, a mulandóság egy megváltoztathatatlan faktor. Múlását látom magunkon, gyermekeinken, a világ változásán. És ha majd teljesen elborítják arcunkat azok a vékony kis vonalak, akkor is ugyanaz a Zita néz vissza rám, mint akkor ott, a tokaji aszú mellett, huszonévesen, gyönyörűen.

Azt hiszem „rendes katolikus nevelés”-nek nevezik, azt, amiben részesültem. Negyedik gyerek vagyok, a családban már megvolt a bejáratott hittantanár, mise, pap és vasárnapi menetrend, mire én megérkeztem. A klasszikus, éhségtől szédelgős áldozási sorban araszolás, roppant hideg és kényelmetlen gyóntatószék, a még a nyári szünetben is kötelező reggeli rohanás és öregnéniszag maradt meg leginkább a gyermekéveim vallásos gyakorlatából. Az egyházi gimnázium további, e téren kötelező programjait rutinnal, és minden lelkesedés nélkül éltem meg, osztálytársaimmal közösen szundikálva a nulladik órás osztálymiséken. Az egyetem első évében egy ideig megmaradtam a megszokásnál, de ahogy múltak az évek, a szabadság és a felnőttség íze kezdte feloldani a régi kötelékeket. Az új közösség, az új feladatok és kihívások, az időm saját beosztása és a kitágult élettér segített elengedni mindazt a kínlódást, amit nekem a vallásosság jelentett. A fentihez hasonló beszélgetés az érettségit követő tíz évben többször is előfordult köztem és volt tanáraim között, de nekem nem hiányzott a régi megszokás.

Huszonnyolc éves korom körül, egy nagy szakítás utáni napokban a Lőrinc pap téren hazafelé sétáltam, amikor a szomorúság miatt rám jött a sírhatnék. A járókelők figyelő tekintete elől menekülve bementem az első nyitott kapun, amit találtam – a Jézus Szíve jezsuita templomba. A gyermekkoromból ismerős környezet megnyugtatott, és az egyik hátsó sorban, kibontott hajam rejtekében vártam, hogy a könnyek elapadjanak, és mehessek a dolgomra. Közben egyre több ember jött be a templomba, és egyszer csak elkezdődött a szentmise. Otthonos rutinnal követtem a szertartást, és úgy döntöttem, ha már itt vagyok, maradok – időm van, legalább megnyugszom.

A szentbeszéd egyszerű és döbbenetesen emberi volt, olyan, amilyet én még paptól addig nem hallottam. Csodálkoztam, hogy így is lehet. A következő meglepetés a perselyezés elmaradása volt, végtelenül jólesett, hogy nem csilingelt elvárásokkal teli tekintettel senki sem az arcomba a kosárral, és csak a templom kapujánál voltak gyűjtődobozok.

Meglepődtem – milyen hely ez? A mise ismert szövege, a fények, az illat, a hangulat, a pad és az emberek, az egész helyzet nagyon megnyugtatott.

Ez volt az a pillanat, amikor kíváncsi lettem. A mise után kicsit könnyedebb lélekkel sétáltam haza, és eldöntöttem, hogy a következő héten ismét eljövök. A fokozatosság és a jezsuita lelkiség elvezetett ahhoz, amiről ma már tudom, mi a neve: megtérés.

Az évek során a közösség tagja, és a lelkigyakorlatok visszatérő látogatója lettem, ma pedig már nem tudom elképzelni az életemet a reggeli meditációs ima nélkül. Isten a munkámat is elkezdte átjárni. Ugyanolyan finoman, gondoskodón és elfogadón érkezett meg a tanári asztalhoz, mint ahogy a lelkembe. Egyszerre két egyházi gimnáziumban is tanítottam, és a „kötelező” programokon önazonosan, hálával a szívemben tudtam jelen lenni. Az egyik iskola lelki vezetésének támogatásával a reggeli kötelező szöveges ima helyett az osztályokkal csendes és egyben pihentető relaxációs imát csináltunk minden alkalommal, Jézusnak ajánlva minden percet.

A diákok visszajelzései nagyon pozitívak voltak, és az ima utáni biológiaórák mindig sokkal könnyedebbek, „jelenlevősebbek” voltak, mint a napközbeni óráim más osztályokkal. A fogadóórákon a szülők többször is jelezték, hogy a gyerekük mennyire szereti így kezdeni a napot.

Isten a reggeli imán kívül is folyamatosan jelen van a tanári gyakorlatomban, amiért nagyon hálás vagyok. Csak ha a diákok kérdeznek, akkor mesélek a hitemről, az útról, amit végigjártam, és járok a mai napig. Néhány hete egy volt diákommal találkoztam az utcán, és érdeklődve kérdezgettem az egyetemről, az életéről. A vallás is szóba került. „Nem, sehova nem járok misére, tanárnő. Az az igazság, hogy nekem ebből a katolikusságnak nevezett izéből elegem volt. A vizsgaidőszakban úgysem érek rá, az év többi részében pedig az is idegesít, ha megszólal a harang.” – „Ó, értem. Van ilyen. Ne aggódj, majd visszahív.” – „Hát, kétlem…” – és őszinte érdeklődést tettetve próbálta elterelni a témát valami általános kérdéssel az alma materéről.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Idővel persze beleástam magam a témába, és rájöttem, hogy mennyire rossz a környezetnek a mértéktelen húsfogyasztás, és a tenyésztett állatokat mennyire borzasztó körülmények között tartják. Ez még inkább lökött abba az irányba, hogy minél kevesebb állati eredetű ételt fogyasszak. Eleinte nem tudtam, hogy milyen alternatívákkal lehet húsmentesen főzni, így általában krumplit ettem rizzsel és salátával, ami persze nem túl egészséges étrend hosszútávon, így elkezdtem kísérletezni és felkutatni olyan recepteket, amik izgalmasan hangzottak. Ma már ott tartok, hogy bármilyen húsos ételt át tudok úgy alakítani magamnak, hogy teljesen növényi alapanyagokból készüljenek. Legyen szó akár a karácsonyi töltött káposztáról vagy egy vasárnapi pizzáról.

Mostanában a kedvenc ételem a vegán mapo tofu, házi készítésű soba tésztával. Itt annyiból tértem el a tradicionális receptől, hogy darálthús helyett szójagranulátumot használtam. Ezt a módszert alkalmazom amúgy a töltött káposztánál is, és mivel a szója felveszi minden hozzávaló ízét, így senki meg nem mondja, hogy nem darált pulyka van a tekercsben.

Nyári nagy kedvencem a pirított fokhagymás-paradicsomos leves, friss bazsalikommal. Ezt úgy készítem, hogy sütőben megpirítom a félbevágott paradicsomokat és sok fokhagymát, utána pedig leturmixolom az egészet. Felöntöm zöldséglevessel, fűszerezem, és kész is. Tökéletesen illik hozzá például a pirított házi készítésű kenyér is.

Sokat kísérletezem a süteményekkel is, hogy melyikből lehet kihagyni a tojást. Ami tökéletesen működik tojás nélkül is (és ki is próbáltam), az a pogácsa, az almáspite, a mézeskalács vagy a bejgji. (Ezeknél a recepteknél például a receptben szereplő tojás helyett 1 evőkanál olajat teszek a tésztába.) És persze minden vegán kedvence, a banánkenyér. Ezt karantén alatt minden héten megsütöttem, és tökéletes reggelinek bizonyult. Ha megspékeljük darált zabbal és lenmaggal, akkor még táplálóbb is lesz.

Összeségében nyolc év vegán lét után állítom, hogy szerintem bármit lehet helyettesíteni növényi alapú hozzávalóval, de ez nem azt jelenti, hogy kell is. Ha valaki szereti a húst, akkor egyen húst! Én azt szoktam mondani, hogy heti egy húsmentes napba senki sem hal bele, és már ez a kis változtatás is sokat jelent a környezetnek.

Benoit Mandelbrot 1924-ben, Varsóban született egy litván eredetű zsidó családban. Apja ruha-nagykereskedő volt, anyja pedig fogorvos. Hamar érzékelték a politikai környezetben leselkedő halálos veszélyeket, ezért 1936-ban Párizsba költöztek. Persze itt sem voltak sokáig biztonságban, menekülniük kellett, és csak néhány szerencsés véletlennek köszönhetően élték túl Dél-Franciaországban a második világháborút.

Benoit már kisgyerekként elképesztő érdeklődést mutatott a tudományok iránt; különösen a geometriai alakzatok, a térbeli látásmód gyakorlati alkalmazásai nyűgözték le. Mivel hányatott gyerekkora miatt a tanulmányai enyhén szólva is hézagosak voltak, minden iskolai dolgozat alkalmával kénytelen volt ezt a tehetségét felhasználni a problémák megoldására. Saját elmondása szerint soha senki nem kérte rajta számon sem az ábécét, sem a szorzótáblát, így aztán nem csoda, hogy nehézségei támadtak. Igaz, éppen ezek a nehézségek voltak azok, amelyek kiteljesítették benne a szokatlan képességet. Mindez jól jött neki az egyetemi felvételin is. A párizsi École Polytechnique, a világ egyik legjobb egyeteme, amelyet kinézett magának, egy egész hónapig tartó felvételi folyamat után veszi fel a diákokat.

A feladatot Mandelbrot kizárólag geometriai készségét felhasználva teljesítette, mert a formális matematikában képzetlen volt.

A háború után bekapcsolódott a francia matematikus közösség életébe, de rövid idő alatt bajba került – éppen a forradalmi tudományos szemlélete miatt. A matematikusok elitje hamar kiutálta, így Franciaországban sem volt tovább maradása. Amerikába utazott, ahol aztán meg is találta a helyét. Itt már semmi nem korlátozta azt a csapongó kreativitást, ami elfojthatatlanul kikívánkozott belőle. Olyan témákat kapcsolt össze, amiket addig senkinek nem jutott eszébe egy kalap alá venni. A szakma megdöbbenve próbálta tudomásul venni, hogy Mandelbrot összefüggéseket talál a Nílus éves áradásainak hosszú távú változásai, az elektronikus adatátvitelben felmerülő zaj, Nagy-Britannia partvonalának hossza, a hurrikánok, az erdőtüzek, földrengések előfordulási gyakorisága és az emberi test érhálózata között.

A konzervatív tudósok ugyan nem fogadták be, annál komolyabban vették viszont a matematika gyakorlati hasznait kiaknázó óriáscégek. Mandelbrotra lecsapott az IBM, ahol aztán élete végéig megbecsült és kiválóan fizetett kutatóként tevékenykedett.

Nemsokára az egész tudományos közösség számára kiderült, hogy ez a furcsa, tagbaszakadt, öntörvényű ember nem bolond, hanem zseni.

A látszólag egymástól távoli témák közötti összefüggést Mandelbrot azzal teremtette meg, hogy hajlandó volt felrúgni egy évezredes közmegegyezést a világ természetét illetően. Azt az ösztönös gondolatot, hogy a dolgoknak határa van, hogy az egyik tárgy vagy jelenség jól érzékelhetően elkülönül a másiktól, a világ többi részétől. Mandelbrot új világképében nincsenek éles határok, a világ dolgai szerinte „érdesek”, „ragyásak”, „szőrösek”. Nem lehet egyértelműen megmondani, hogy mi meddig tart, mi melyik kategóriába tartozik. Honnantól fogva vihar egy szél, és mikortól hurrikán, mennyire érdes vagy sima egy autógumi felülete, hol az emberi test pontos határa. Mindez csak attól függ, milyen pontossággal, milyen részletességgel, milyen közelről vizsgáljuk. Ahogy ő megfogalmazta, a hegyek nem kúpok, a felhők nem gömbök, a villámok nem egyenes vonalak.

Ráadásul az is kiderült számára, hogy nagyon sok természeti alakzat nagyon „hasonít önmagára”, ha különböző mérettartományokban szemléljük. A falevél alakja és szerkezete emlékeztet az egész fáéra, a levélen belül elágazó hajszálerezet pedig magára a levélre. A páfrány felépítése is ilyen, de ugyanígy ábrázolhatók a villámok vagy a tengerpartok is. Az alakjuk minden méretben ugyanolyan mintázatokat követ, más szóval skálafüggetlenek. Általában egy viszonylag egyszerű geometriai szabály ismételgetésével felépíthetők.

Ennek a jelenségnek a legbriliánsabb megjelenítése és egyben Benoit Mandelbrot népszerűségének forrása: a Mandelbrot-halmaz. Ez nem más, mint egy nem túl bonyolult függvény ábrázolása a koordinátarendszerben. Csakhogy az iskolában tanult függvényekkel ellentétben ez maga a végtelenség. Minél nagyobb részletességgel számítjuk ki a megjelenítendő pontokat, annál mélyebbre hatolhatunk a halmaz szürreális világában. Az interneten is fellelhető animációk jól megmutatják, amint egyre kisebb mérettartományba jutva újra és újra ugyanazok a hurkok, csigavonalak, burjánzó indák és tekervények jelennek meg a számpárok nyomán. Mandelbrot, aki a hatvanas-hetvenes évektől már hozzáfért az IBM egyre nagyobb teljesítményű számítógépeihez, maga is megdöbbenve tapasztalta, hogy a folyamatosan növekvő számítási teljesítményeknek köszönhetően micsoda megdöbbentő következményei vannak az általa létrehozott rendszernek.

Az ehhez hasonló, önmagukat minden méretsíkon ismétlő alakzatokat fraktálnak nevezte el, és mivel titokzatosak, látványosak is voltak, gyorsan elterjedt a hírük a világban.

A pragmatikus üzleti világ hamar rákapott mindezeknek a gyakorlati és pénzzé tehető hasznára. Az olajkutatók ennek az új tudományágnak a szellemében kezdték vizsgálni a folyadékok áramlását a talajban és a kőzetekben, az autógyártók a kerekek futófelületének tapadását, az elektrotechnika szakértői pedig az érintkezések mikroszkopikus viszonyait.

A tudományos világ mind anyagilag, mind tekintély dolgában csodálta Mandelbrot tevékenységét. Rengeteg elismerést és díjat kapott, konferenciákon vett részt, és a fraktálok kutatásának megkerülhetetlen figurájaként, ősapjaként tiszteli ma is a világ. Benoit Mandelbrot nyolcvanhat éves korában, 2010-ben halt meg. Végig büszke volt arra, hogy kapcsolatot teremtett különböző diszciplínák között. Ahogy életében gyakran mondogatta: „Azok a kevesek, akik önként vállalják a tudományban a nomád életet, nagyon sokkal járulnak hozzá a megállapodott tudományágak fejlődéséhez”.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A fortélyokat családja nőtagjaitól, legfőképp édesanyjától és annak testvérétől tanulta; 14 éves korában már önállóan alkotott. Számára nincs lehetetlen: amit a megrendelők kitalálnak, ő megvalósítja. Tagja az Országos Grillázs Szövetségnek, számos díj birtokosa, érmek és kupák tanúsítják rátermettségét.

– Vidám és energikus, nem túlzás azt állítani, hogy ön a nyugdíjasok mintaképe. Mindig is ilyen tevékeny volt?
– Én mindig igyekeztem hasznossá tenni magam. Szerintem nem az évek számítanak, hanem az, ahogyan az idő múlásához és a körülményekhez viszonyulunk. Három gyerek mellett egyébként sem lehetett lazsálni. Jószágaink, kertünk is volt, ezeket bizony mindig el kellett látni, rendben kellett tartani. A tortakészítés mindig jó kis fizetés-kiegészítés volt.

– Hogy lehet a grillázstorta-készítés mesterévé, mindentudójává válni?
– Sok-sok gyakorlással. A torta elkészítése során sok múlik a fantázián, türelmen és a kézügyességen. Eleinte csak egyszerű formákat készítettem, később aztán egyre inkább belendültem, majd pedig jöttek a megrendelések. Közel 20 éve járok versenyekre, alig van olyan forma, amit ne készítettem volna el „égetett cukorból”. Tortáim eljutottak többek között Erdélybe, Németországba, Kárpátaljára, Szlovákiába és Kanadába is.

19 arany-, 6 ezüst- és 4 bronzérmet, valamint több különdíjat is nyertem.

A jászteleki 2001-es versenyen Szent Korona-tortám különdíjas lett, ami óriási megtiszteltetés volt! Sokáig tanulmányoztam a Koronáról szóló könyveket, hogy pontos mását elkészíthessem, az ékköveket gumicukorból raktam ki. Rendszeresen részt veszek kézműves bemutatókon: régebben a tápióbicskei és pándi, jászberényi versenyeken is indultam, részt vettem a szolnoki Pelikán-kupán, Milotán a diófesztiválon, a nagyszabású budapesti Grillázs Majálison a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban (ezt manapság már Lajosmizsén tartják minden év május elején).

Az eddigi legnagyobb élményem, hogy 2005-ben részt vehettem Budapesten a Guinness grillázstorta elkészítésében: csapatban dolgoztunk, velem együtt összesen 28 grillázskészítő 4,5 kiló cukorból készített különféle grillázselemeket, amelyeket a végén összeraktunk.

Három méter hatvan centis alkotás lett a végeredmény – ez a hatalmas édesség lett Magyarország legnagyobb grillázs-alkotása.

– Nem izgul a versenyek előtt?
– Jaj, dehogynem! Előző este olyan izgatott vagyok, hogy aludni sem tudok. A versenyeken a tortákat sok szempont alapján értékelik, de a két legfontosabb a külső megjelenés és az íz, hiszen mégis csak élelmiszerről van szó. Nagyon jó érzés, amikor eredményhirdetéskor hallom a nevem, s ha díjjal ismerik el a munkám. Benke László mesterszakáccsal többször volt szerencsém találkozni, mindig szívből gratulált az alkotásaimhoz, jóízűeket nevettünk, beszélgettünk. Az 2001-es jászteleki versenyre – ez volt az első megmérettetésem – a férjem kísért el. Ő szintén kárpitos volt, a munkahelyünkön ismerkedtünk össze. Teljes mértékben támogatta a szenvedélyem. Aztán 2004-re szegénynek elment az összes haja, nem sokkal később el is hunyt. Pont, amikor már egy kicsit könnyebb lett volna az életünk… De vígasztal, hogy van három nagyszerű fiam.

– Ők mivel foglalkoznak?
– Andor fiam CNC esztergályos, eredeti szakmája állategészségügyi technikus, de mire ’89-ben végzett, megszűntek a termelőszövetkezetek, és nem tudott elhelyezkedni a szakmájában. A középső fiam, Gábor, százados a Magyar Honvédségnél, Irakban szolgált hét hónapig: tavaly augusztusban ment ki, és márciusban, szinte a járvány miatti lezárások előtti utolsó pillanatban jött haza. A legkisebb fiam, Viktor hentes, 22 évesen nősült, párja még az előző házasságából hozott egy kislányt, de született saját közös gyerekük is, Janka, aki most 15 éves. Büszke vagyok mindhárom fiamra, mert szeretnek dolgozni. Férjemmel mindig a jóra neveltük őket, hogy legyenek becsületesek, őszinték, tiszteljék egymást és embertársaikat. Fiatal korukban folyton segítettek nekünk, nyári munkákat is vállaltak, hogy legyen zsebpénzük. Nem jönnek zavarba, ha főzni kell, ha autót kell szerelni, vagy ha kőművesmunkákat kell megcsinálni. A nagyobb ünnepeken el szoktunk menni együtt templomba, mondatunk misét elhunyt szeretteinkért.

– Hogyan képzeljük el a grillázstorta-készítés folyamatát?

– A grillázs cukor és olajos magvak keveréke, ami lehet dió, mogyoró, tökmag, szezámmag, ezen kívül kókuszreszelék. A szezámmag szép sárga, a mák fekete, a dió pedig barna színt ad a cukornak.

Egy közepes méretű torta elkészítéséhez egy kiló cukrot kell felolvasztani méz sűrűségűre, majd miután a masszát levettük a tűzről, 40 deka durvára vágott diót (vagy az említett magvak bármelyikét) és egy kanál ecetet keverünk hozzá. Ezzel kész is az alapanyag, jöhet a formázás. Hogy ne hűljön ki a massza, egy lábasban a sütőben tartom. (A díszítéshez felverek egy tojásfehérjét, hozzáteszek 15-20 deka porcukrot és egy kanál ecetet). A forró cukrot kiöntöm a vizezett nyújtódeszkára, s vizes nyújtófával nyújtom és szabom, vagy pedig beleöntöm a forró masszát olyan (nedves ruhával kibélelt) gipszformába, amit az adott torta alakja megkíván. Az egészet még kiegészítem egy kis nyers krumplival. Pár perc múlva a massza megszilárdul, s a kilógó vizes ruha segítségével ki lehet húzni a grillázst a formából.

– Mit szeret jobban: ha a saját fantáziáját használhatja, vagy ha a megrendelő áll elő extrém kívánságokkal?
– Mindkettőnek megvan a maga szépsége. A kompozíciókat azért szeretem, mert szárnyalhat a fantáziám, igyekszem mindig valamiféle üzenetet közvetíteni. Készítettem már nyitott könyvet tintásüveggel és tintatollal ballagó diákok számára, petróleumlámpát imakönyvvel, szemüveggel és képkerettel, valamint pusztai lovasfogatot. Van, aki képet hoz, és azt mondja „ilyet szeretnék, Terike néni!” Ilyenkor napokig járkálok a házban, s keresem a megfelelő formát.

Volt, aki mobiltelefont, kamiont, télapót, családi házat, favágót vagy láncfűrészt ábrázoló tortát kért, utóbbit egy láncfűrészeket bemutató prospektus alapján készítettem.

Egy varrónő Singer varrógépet akart, de formáztam már bárányt, Eiffel-tornyot, japán gésát, templomot, bölcsőt és még sok egyebet is. Egyszer egy esküvőre pulykaformájú tortát kértek, merthogy a vőlegény pulykatenyésztő. Galamb- legyező- és gólyaformákat ötvöztem, így állt össze a pulykamadár. Egy anyós boszorkányt rendelt, s azt íratta az alkotásra: „A lány mellé kaptál egy boszorkányt is!” A Szent Jobbot sokáig nézegettem a számítógépen, vázlatot készítettem, s csak ezután láttam neki a formázásnak.

– Gyermekei közül viszi-e tovább valaki a családból ezt a szép hagyományt?
– Amikor a tévében divatba jött a Vacsoracsata című főzőműsor, Gábor fiam nagy lelkesen szervezett is itthon egy hasonlót, meghívta a kollégáit, és bevonultak a konyhába. Gábor még grillázst is csinált: egy nyitott könyvet és egy orvosi fecskendőt. Nagyon szépek lettek! Janka unokám sokszor besegít nekem, rendezvényekre is jön velem, de egyelőre önálló alkotást még nem készít.

– Jászboldogházán él és alkot. Az ön számára jászságinak lenni büszkeség?
– Természetesen! A jászsági népről azt tartják, hogy szorgalmas, összetartó, és tapasztalatból mondom, hogy ez valóban így is van. Büszke vagyok arra, amikor felvehetem a jászsági ruháimat. Egyiket magától a polgármestertől kaptam. A grillázskészítő versenyeken is divat lett jászsági öltözéket viselni, és különösen szép tud lenni, amikor a Jász Világtalálkozón 18 jász település képviselői vonulnak a reggeli misére lóháton, Jász-Nagykun-Szolnok megye zászlajával.

– Ha lehetne három kívánsága, miket kérne?

– Először azt, hogy legyen még több unokám. Mert kellenek a gyerekek, kell a zsongás, az utánpótlás!

Másodszor, hogy a gyerekeimnek mindig legyen munkájuk, és örvendjenek jó egészségnek. Harmadszor pedig, hogy még sokáig tudjam készíteni a grillázstortákat, s hogy Janka unokám vigye tovább ezt a szép hagyományt. Igyekszem átadni neki a mesterség minden fortélyát.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Az Istenélmények sallang nélkül podcast a Képmás magazin műsora. Valódi emberek valódi történetei istenélményeikről. Sallang nélkül. A vendégekkel Tóth-Fazekas Andrea beszélget. Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók az Istenélmények sallang nélkül podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud  csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

 

A Szentszék szóvivője április végén jelentette be, hogy a koronavírus okozta helyzet miatt 2021 szeptemberére halasztják a keresztény világ egyik legnagyobb eseményének számító 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, amelyet Budapesten rendeznek. Az eseményhez kapcsolódó zarándoklatokat, amelyek Csíksomlyóról, az ausztriai Melkből és a lengyelországi Czestochowából érkeznek majd, szintén egy évvel elhalasztották. A csíksomlyói pünkösdi búcsút is hívek nélkül rendezték meg.

Jelenleg egy zsúfolt strand helyett sokkal biztonságosabb és egészségesebb kilométereket sétálni, ami az immunrendszerünket erősíti, zarándoklatként teljesítve pedig lelkünket is pallérozza. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül szemlézzük hazánk főbb zarándokútvonalait, valamint az országon áthaladó, nemzetközi útvonalakat is. Több zarándokútvonalhoz igazolófüzetet is vásárolhatunk. Alapszabály, hogy teljesítés közben és szervezéskor az épp aktuális veszélyhelyzetnek megfelelően, az operatív törzs ajánlásai szerint járjunk el, fokozottan figyeljünk egymásra és idősebb családtagjainkra.

Mária Út

Közép-Európa összes szent helyét túrautak kötik össze. A legnagyobb ezek közül a Mária Út, ez népünk Máriához kötődő szent helyeit (kegyhelyeit, kápolnáit, forrásait) csatolja be az európai zarándokutak vérkeringésébe. Az útvonal kelet-nyugati tengelye az ausztriai Mariazelltől az erdélyi Csíksomlyóig vezet, hossza körülbelül 1400 kilométer, amelyet gyalogosan 60 nap alatt lehet bejárni. Ez a 2007-ben indult kezdeményezés első és legfőbb útvonala, azóta viszont több, az egész országot átszelő útvonalat is kiépítettek a szervezők, többek közt Máriagyűdöt, Hercegszántót és Máriapócsot is bekapcsolták a főútvonalba, budapesti végponttal.

A Mária Út honlapján interaktív térkép segítségével részletesen megtervezhetjük zarándoklatunkat, az adatok telefonra is letölthetőek, hogy túrázás közben se tévedjünk le a keskeny útról. www.mariaut.hu.

Magyar Zarándokút

Az Esztergomtól Budapest, Kalocsa, Szekszárd, Pécsvárad érintésével a Harkány melletti Máriagyűdig tartó útvonal teljes hossza mintegy 431 km, kitérőkkel együtt 600 km is lehet. A szervezők március végétől novemberig ajánlják teljesítését, főleg egyénileg vagy kisebb csoportokban, jó tempóban minimum 16 nap szükséges a teljesítéséhez. Zarándokútlevelet igényelhetünk (helyek listája a honlapon). Ha pedig egy 100 kilométeres szakaszt igazolunk, akkor zarándok-oklevelet kérhetünk. Részletes útvonalleírások és egyéb infók: www.magyarzarandokut.hu.

Via Margaritarum, azaz a Gyöngyök Útja

Folyamatosan járható, jelzett útvonal, teljes hossza 760 km és főleg azon középkori országutak vonalát követi, ahol egykor elődeink zarándokolhattak. Lelki ívét az útvonalon található történelmi és szent helyek, valamint Az élet gyöngyei elnevezésű elmélkedésfüzér adják. A Via Margaritarum összeköti a 2006-ban nemzeti szentéllyé nyilvánított Mátraverebély-Szentkutat és Mariazellt. Mindkét irányba járható, a Budapestről Mátraverebélyre vezető közel 180 kilométeres útvonal önálló zarándokutat képez. Helyszínek, útvonalterv és zarándokútlevél beszerzése: www.viamargaritarum.info.

Szent Erzsébet Út

Az északi országrészben lakók számára közeli zarándoklat Sárospatakról Kassáig. Az itthoni szakasz olyan csodálatos helyeket is érint, mint a regéci vagy a füzéri vár és a Zempléni-hegység háborítatlan vadonja. Hagyományosan a pünkösdhétfői szentmisét követő áldással indul az öt napig tartó zarándoklat, de természetesen ezenkívül is bármikor bejárható a középkori hagyományból 2007-ben felelevenített útvonal. www.szenterzsebetut.hu.

Szent Jakab zarándokút

„A Szent Jakab zarándokút úgy született, hogy elindultunk rajta. Jelzések, útleírások és térképek nélkül, csupán a vággyal a szívünkben, hogy el szeretnénk jutni Lébénybe, a Szent Jakab-templomhoz. Eljutottunk. Maga a kijelölt út csak ezután kezdett kiépülni” – írja bevezetőjében Dukát Csilla, a 2009-ben civil kezdeményezésként induló útvonal egyik megálmodója. Az elmúlt több mint tíz évben a Szent Jakab utat hozzákapcsolták az El Camino mozgalomhoz, a szervező Szent Jakab Baráti Kör által kiadott zarándokútlevél ezért érvényes az Ibériai-félsziget Camino útvonalain is, egyszeri zarándoklatra. Magyarországon a Budapestről induló Camino Hungaro, valamint a Tihanyból induló Camino Benedictus útvonalon érvényes. Részletes útvonal‑ismertetések, tippek a sikeres zarándoklathoz itt: www.szentjakabut.hu.

Középkori Templomok Útja

Varázslatos kirándulásra ad lehetőséget hazánk fővárostól legtávolabbi részén, Szabolcs, Szatmár és Bereg többszáz éves, egyedülálló értékeket rejtő templomainak megismerésével. A teljes útvonal érint kárpátaljai és máramarosi helyszíneket is, de a legtöbb látnivaló Magyarországon van, gazdagon fennmaradt román és gótikus freskókkal, fa haranglábakkal, festett kazettás mennyezetekkel és faragott szószékekkel. Az útvonal honlapján részletes leírásokat találunk az egyes templomokról és kápolnákról, falvakra lebontva. Szabolcs-Szatmár-Bereg zegzugos folyói és gondosan karbantartott árvízvédelmi töltései, gyér forgalmú mellékútjai miatt kiváló terep, hogy zarándoklatunkat kerékpárral vagy vízitúrával teljesítsük. Info: www.temple-tour.eu.

A zarándoklás azonban nem egyszerűen utazás, túra vagy kirándulás. A zarándokút lépései elsősorban belső lépések az emberi szív szentélye és Isten irgalmának élő forrása felé.

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült. 

 

Pörgetem a netet, kapcsolgatom a tévécsatornákat, hogy többet megtudjak ennek a szörnyű tragédiának a hátteréről. Súlyos betegségre utalnak a hírek. Közben sorra jelennek meg a világklasszis sportoló eredményeinek összefoglalói, szinte az összes portálon a sporttól a gazdaságin át a bulvárig: mindegyik közli, hány meg hány EB-n, világversenyen, olimpián szerzett aranyat és dicsőséget az országnak Benedek Tibor játékosként, csapatkapitányként, edzőként és szövetségi kapitányként.

Pótolhatatlan űrt hagyott maga után a hivatásában, a rajongói szívében éppúgy, mint a családja életében. Fel nem foghatom, csak sejtem, mit élhetnek most át a szerettei, három gyermeke, felesége, szülei... Az ember, ha egy ilyen tragédiával szembesül, akarva-akaratlanul is azonnal a saját életére gondol. A férjem 43 éves, iszonyatos stresszben éli a mindennapjait a munkája miatt, és különösebben nem figyel az egészségére. Tibor csak négy évvel volt idősebb nála…

Benedek Tibor és Epres Panni házassága csodálatos. Tudatosan nem írom, hogy csodálatos volt, mert a kettejük között lévő szerelem örök, és hiszem, hogy egyszer majd újra találkozni fognak.

Egy ideje minden cikket, műsort megnéztem velük kapcsolatban. Amit a házasságukkal, a családjukkal képviseltek, az, úgy gondolom, valóban hiánypótló a mai világban. Mindig is csodáltam azt a fajta békét és harmóniát, ami Panniból áradt Tibor mellett. Többször nyilatkozta, hogy komoly nemzetközi modellkarriert csinálhatott volna, de ő a családanyaságot választotta, mert tökéletesen boldoggá tette, hogy a munkából jelentősen visszavéve gondoskodhat gyermekeiről és a férjéről. Nagy alázat, erő és szeretet kell ehhez! Azt gondolom, isteni ajándék, ami nekik adatott egymás mellett: a szerelemnek, két ember kapcsolatának olyan mélységeit élhették meg együtt, amire sokan egész életükben csak vágyakoznak. Fogalmam sincs, hogy két kicsi gyermekkel hogy lehet felállni egy ilyen tragédiából, de abban biztos vagyok, hogy Panninak sikerülni fog, hiszen a legnagyobb akaraterővel rendelkező pólósunk biztosan nem véletlenül választotta épp őt élete társává.

Kedves Tibor! Köszönünk mindent! A büszkeséget, a számtalan közösségi élményt, ahogy összekapaszkodva szurkolhattunk neked, nektek a meccseket nézve!

Köszönjük, hogy fiatalok ezreinek követendő példát mutattál az életeddel, és tanítottad a jövő olimpikonjait! Hála, és köszönet azért, hogy Pannival megmutattátok, miért és hogyan érdemes családban élni! Szerintem, most nagyon sokan átértékelik a kapcsolataikat, a jövőbeni terveiket, hogy mi az igazán fontos, és mi nem az… Isten veled!