Ha betartjuk a tizenkét oldalas dokumentumban megfogalmazott eljárásrendet, akkor tényleg nyugodtan aludhatok szülőként és pedagógusként is. Ugyanakkor ki kell mondani: ezek a szabályok a legtöbb iskolában nem tarthatók be maradéktalanul, a nagy létszámú városi iskolákban, amilyen a miénk is, semmiképpen sem.

Nézzük az intézkedési terv részleteit, amelynek betartásáról az intézményvezetők kötelesek gondoskodni. Nem szívesen lennék a helyükben.

Mindenre kiterjedő fertőtlenítő takarítást kell végezni.  A „mindent” az 1. számú melléklet részletezi, tényleg alapos.

Nálunk például sosincs elég takarító. Ez valószínűleg azzal függ össze, hogy a közintézményeket takarító alkalmazottak bérezése nagyon alacsony.

Kevésbé objektíven fogalmazva: megalázóan kevés. Pedig ebben a helyzetben – és máskor is – az ő lelkiismeretes munkájuk, anyagiakban is kifejezendő megbecsülésük kulcsfontosságú lenne.

Mindenkori alapszabály és nagyon okos szabály, hogy közösségbe csak egészséges gyermek és felnőtt járhat. 
Vagyis aki beteg, ne jöjjön iskolába: se tanulni, se tanítani, mert megfertőzi a többieket. Akinek volt már intézménybe járó gyereke, az pontosan tudja, hogy ezt a szabályt sosem tartja be mindenki. Mert a szülőknek dolgozni kell, nem tud otthon maradni a beteg gyerekkel senki. És igazából nem is beteg, „csak náthás”. Esetleg köhög. Tehát ott köhög, fújja az orrát a többiek között, és október közepéig így közösség nagy része átesik az első valamilyen fertőzésen. A pedagógusok körében sem jobb a helyzet, mivel eleve létszámhiány van, a helyettesítéseket pedig külön nem fizetik ki (a tanórán kívüli munkaidő része, “benne van” a fizetésünkben), a legtöbben fél lábbal a sírban is bejönnek dolgozni.

De most változott a helyzet: a szokásos őszi vírusoknak és a koronavírusnak hasonló tünetei (is) vannak: nátha, száraz köhögés, láz. Hogyan állapíthatnánk meg, hogy kinek milyen fertőzése van: ártatlan vagy életeket veszélyeztető?

Laboratóriumi tesztelés nyilván nem jöhet szóba, így nem nagyon van más megoldás, mint hogy végre betartsuk: csak ha teljesen egészséges, akkor jöjjön közösségbe.

A higiénés előírások mindennapi betartása szintén kivitelezhető.
Rendszeresen mossuk a kezünket, szappan lesz, volt eddig is. Kéztörlő szintén, persze papír. Kézfertőtlenítőt is teszünk a bejárathoz, és talán még személyt is tudunk biztosítani, aki ellenőrzi a használatát. Köhögni és orrot fújni is megtanítjuk a gyerekeket, bízva abban, hogy nem hallanak újat, otthon is volt erről szó. Zsepi a kukában landol rögtön. A szemeteseket ürítsük rendszeresen, ez is menni fog. A gondoskodás a napi szintű fertőtlenítő takarításról és ennek ellenőrzése kihívást fog jelenteni, de ha lesz elegendő alkalmazott, akkor ez is sikerülni fog. A rendszeres szellőztetés sem jelent problémát.

„A köznevelési intézménynek meg kell tennie a szükséges intézkedéseket az intézményi csoportosulások megelőzésére mind az intézményen belül, mind az épület előtt.”
A közösségi terekben egyszerre csak annyi tanuló tartózkodhat, hogy betartható legyen a 1,5 méteres védőtávolság. Szükség esetén a csoportok, osztályok számára elkülönített területeket lehet kijelölni a közösségi tereken belül is. Amennyiben a védőtávolság nem tartható be, úgy a felső tagozatokban és a középiskolákban az ott tartózkodás idején javasolt a szájat és orrot eltakaró maszk viselése.

Évnyitó sem lehet a hagyományos módon, hiszen akkor a létszámkorlátot nem tudnánk betartani. A szabadtéri megrendezés esetünkben nem probléma. Tehát nem lehet ott minden tanuló, pláne minden érdeklődő szülő.

Az elsősök szüleit azonban mégsem szeretnénk kizárni az évnyitóból, ezért majd úgy szervezzük meg a rendezvényt, hogy az iskolát kezdők és szüleik beleférjenek a keretbe.

Izgalmas lesz, esetünkben ők két szülővel számolva is vannak háromszázan. De ezt a részt tudjuk abszolválni.

Gondoskodnunk kell továbbá a tanulók lazább elhelyezéséről nagyobb termek vagy egyéb helyiségek bevonásával.
Nem sok olyan iskola van, ahol vannak még nagyobb termek. Vagy eleve nem voltak, vagy elválasztották azokat a csoportbontások miatt kialakított kisebb termek kialakítása céljából. A mi iskolánkban minden apró kis lyukban tanítunk: nyelvi óra, hittan, fejlesztés, versenyfelkészítés zajlik. Először a szaktantermek lettek osztályteremmé, aztán idén már a könyvtár is elesett: oda is osztályt kellett elhelyeznünk. A legtöbb teremben egyszerűen nem oldható meg a másfél méteres távolságtartás, nem férünk el. Én tényleg igyekszem konstruktívan állni a helyzethez, és a megoldásra koncentrálni. Az intézkedési terv olvasása során végig azon kattogott az agyam, hogy melyik pontot hogyan tudnánk alkalmazni, mert összességében ezek jó ajánlások. Mert szeretném biztonságban tudni a gyerekeket és a kollégákat is.

Nem valósítható meg, hogy tartsuk egymástól a védőtávolságot az iskolában – pedig talán ez lenne a legfontosabb. Így marad a másik ajánlás: maszkot kell viselnünk. No, ezt betartatni se lesz egyszerű!

Az iskolaépületek sajátosságaihoz tartoznak a szűkebb folyosók is: ezeken közlekedve sem életszerű a másfél méter betartása. Rendben, akkor felváltva megyünk ki szünetben a folyosóra, mert egész nap nem ülhetnek a teremben. Az udvar sem akkora, hogy egyszerre lehessen kint mindenki. Tehát a csengetési rendet el kell felejteni, mind a 23 osztályunknak máskor kell megszervezni a szüneteket. A folyosókon csendben kivonulnak az udvarra, hogy ne zavarják a többiek óráját, és az udvaron végre lehet kicsit hangoskodni. Ez megoldható, ha nem is az eddigi rutin szerint.

Az osztályok keveredését el kell kerülni, használják egész nap ugyanazt a termet, kivéve a nyelvi termeket és a szaktantermeket.
Na, ezzel lesznek bajok. Az idegen nyelvek oktatása általában minden nagyobb létszámú iskolában csoportbontásban zajlik, sok helyen az egy évfolyamba járók közösen vannak differenciált csoportokba sorolva. Nálunk csoportbontás van matekból és magyarból is bizonyos évfolyamokon. Akkor tehát ezt stornózzuk, nincs csoportbontás ez utóbbi tantárgyakból, de a nyelvi csoportok maradhatnak az ajánlás szerint. Átszervezzük a kollégák órarendjét és a tantárgyfelosztást, az érintett pedagógusok számukra idegen gyerekeket is fognak tanítani mostantól, akiknek a tudásszintjével sem vagyunk tisztában, csak azt tudjuk, hogy jelentősen eltér a csoport másik részétől, akiket ismerünk. Nehezen, de ez is megoldható, aztán a kolléga találja fel magát. Pedagógiai szempontból erősen kifogásolható megoldás. És a hittannal mi legyen? Ott is több osztályból összetevődő csoportok vannak, nem osztályonkénti a bontás.

A testnevelésórákat ajánlott a szabadban megtartani – ez mehet, sok jó ember kis helyen is sportolhat. A néptáncfoglalkozások esetében azonban akadályba ütközünk, oda technika is szükségeltetik a zene miatt, nem lehet minden foglalkozást végigénekelni, bár az állóképességet biztosan fejlesztené. Vehetünk majd vezeték nélküli technikával működő hangfalakat? Az állandó táncpartner bár nem tökéletes megoldás, hiszen párcserék során gyakorlunk, de megoldható. Az öltözőkben viszont egész biztosan csoportosulni fognak a gyerekek, bár a protokoll szerint itt különösen fontos lenne a megfelelő védőtávolság betartása. Szerintem meg miután már együtt végigizzadtak-lihegtek másfél órát, ezzel sokat nem rontunk a tökéletlen helyzeten.

Szülői értekezletek is csak a járványügyi előírások betartásával rendezhetők, így idén jobbára e-mailben kapják majd az infókat a szülők. Szerintem nem okozunk nekik ezzel nagy szomorúságot.

Ha az óvintézkedéseket betartjuk, akkor is megtörténhet, hogy koronavírussal fertőzött tagja lesz közösségünknek.
A vírus lappangási idejéből adódóan arra számíthatunk, hogyha egy-egy intézménybe betör a járvány, akkor egyszerre többen válnak érintetté. Ilyenkor ismét át kell majd alakítani a munkarendet, és digitális módon folytatni az oktatást, miközben bízunk a betegek mielőbbi felépülésében. A protokoll így fogalmaz: „Annak érdekében, hogy minden intézmény felkészült legyen a munkarend átalakítására, a nevelőtestületeknek ki kell dolgoznia a saját protokollját, és bevezetésére fel kell készülnie.” Ez azt jelenti, hogy oldja meg az intézmény tantestülete, ahogy tudja, az átállást a digitális oktatásra.

Tehát március óta hiába telt el öt hónap, nem készültünk fel a digitális oktatásra országos szinten. Sem a technikai feltételek nem javultak, sem a helyzettel járó módszertani kihívásokra, sem a tananyagok átdolgozására nem reagáltunk érdemben.

Mert a digitális oktatás nem a hagyományos oktatás tartalmának digitális csatornákon történő továbbítását jelenti. Ha csupán ezt tesszük, akkor rengeteg feladatot rakunk a szülők vállára. Sürgetően időszerű lenne megalkotni a digitális oktatás protokollját olyan módon, ami a fiatalabb és idősebb diákjaink számára is önálló, minimális szülői támogatást igénylő otthoni tanulást tesz lehetővé. Ha csak az alsósok járnának iskolába, akkor a felsősök helyét is használhatnánk, míg ők otthon tanulnak, önállóan. És akkor nem kellene fából vaskarikát teremtenünk, hogy az iskolaépületek adottságai ellenére betartsuk a járvány elleni védekezés eljárásrendjét.

Sokan, sokfélét mondanak. Hogy mindenképp lesz iskola, mert a szülőknek már nincs szabadsága. Hogy online oktatás lesz, miért ne, hiszen a rendszer már kipróbált, jól működik, miért ne vessék be. De lehet, hogy csak az alsósoknak lesz iskolai oktatás, hiszen a felsősök tudnak egyedül tanulni, otthon lenni, nekik mehetnek az online órák. Aztán vannak olyan nézetek, amely szerint a szülő beküldheti a gyerekét az iskolába, tanítási órára, ha vállalja érte a felelősséget. Ha nem, akkor online kapja a tananyagot. Tanítson a pedagógus így is, úgy is, máról-holnapra, igény szerint. A gyereknek a dolga az, hogy tanuljon, a szülőnek pedig, hogy elvégezze a munkáját, és otthon már csak szülő legyen.

Hiszen normális esetben így működnek a dolgok. Normális esetben.

Sajnos március közepe óta nem élünk normális időket. Sem a pedagógusok, sem a szülők, sem a gyerekek, és természetesen szinte senki a világon. Mégis, a hírekben általában az iskola kelti a legnagyobb érdeklődést, az iskolával kapcsolatos vélemények váltják ki a legtöbb érzelmet, indulatot.

A szülők végigcsináltak közel négy hónapot úgy, hogy otthon, a négy fal között nevelték és segítették a tanulásban a gyerekeiket, végezték a házimunkát, főztek, home office-ban görnyedtek. Én sem csináltam másként. Nagycsaládosként neveltem a gyerekeimet, főztem a családra, átnéztük, javítottuk, beküldtük a leckéket vállvetve a férjemmel, végeztük a házimunkát és a saját munkánkat, ami nekem 30 alsós kisgyerek tanításából állt.

Nehéz volt, piszok nehéz. Az első hónapban vennem kellett egy szemüveget a drogériában, mert elromlott a szemem. A nyakam elmerevedett, ettől folyamatos fejfájásom volt. A munkám nemcsak abból állt, hogy elküldtem az anyagot a gyerekek szüleinek, majd kibogarásztam a visszaküldött fényképekből, hogy ki hogy halad, vagy ki az, aki nem dolgozik rendesen. Ez egy nagyon pici szelete volt az én napi munkámnak. A napom úgy telt el, hogy a családom körül pörögtem, majd este 9 óra után, amikor már valamennyire csend volt a lakásban, nekiálltam a következő nap anyagának, annak megtervezésének, megírásának. A következő nap igazából mindig a holnaputánt jelentette, mivel arra kínosan ügyeltem, hogy a következő napi anyag az előző nap este 6 óráig odaérjen a családokhoz.

Szóval én este 9 óra után álltam neki videókat felvenni, ppt-ket készíteni, módszereket, játékokat vadászni a neten, hogy minél érdekesebben és minél önállóbban tudják otthon a gyerekek elvégezni a napi anyagot.

Hetente 6 online órám volt, amelyeken a gyerekek kisebb csoportokban vettek részt, ezekre az órákra külön aprólékosan készültem anyagokkal, ppt-vel. Ezeket is hét közben illetve hét végén gyártottam le. Szkenneltem, másoltam, nyomtattam anyagokat, majd ezeket bevittem a suliba, hogy akinek szüksége van rá, mert nincs meg a tankönyv, vagy nem tud nyomtatni, be tudjon ugrani érte. Közben természetesen foglalkoztam a szülői listán érkezett rengeteg felmerülő kérdéssel, hosszú leveleket írtam, nyugtattam, magyaráztam, közvetítettem, mikor-mire volt szükség. Próbáltam egyben tartani az osztályközösséget, a szülői közösséget, lelket önteni abba, aki kimerült, megdicsérni azt, aki lelkes volt, és megkeresni azt, aki eltűnt. Rengeteget tanultam ebben az időszakban.

Nehéz volt az online iskolai élet, nehéz volt ez a személytelen, számítógépen zajló, egészségromboló oktatás. Meglepett, és ma is meglep, hogy sok szülő arról álmodott, a gyereke majd reggel 8-tól délután 2-ig a monitor előtt ül, és a tanárt hallgatja. Lehet, hogy keményen hangzik, de véleményem szerint semmi nem menti azt a szülőt, aki a számítógép elé szögezné a gyerekét több órára, majd a házi feladat megírásának idejére is, abban a korban, amikor a legtöbb szülő az ellen harcol, hogy a gyerek ne a gépet, ne a telefont nyomkodja egész nap. Az én felsős gyerekeimnek hetente 1–3 online órája volt maximum, a gimnazista fiamnak inkább 4–6, az osztályfőnöki órával együtt, és én nem is kívántam többet. Egyrészt el sem tudom képzelni, milyen internetkapcsolat bír el 5-6 ember egyidejű online órájával, munkájával, meetingével – másrészt az online órák mellett a gyerekek rengeteg beadandó feladatot készítettek a számítógép segítségével, valamint ezen és a telefonjukon élték a szociális életüket, traccsoltak a barátaikkal, vagy játszottak velük. Egyre inkább úgy érezték, ebben a kivételes helyzetben teljesen legálisan nyomkodhatnak gépet, telefont, éjjel és nappal, kifulladásig. Gyakran közelharcot kellett vívnom velük, hogy kiszakítsam őket a virtuális világból és kilökjem őket a kertbe, vagy a legóik, könyveik közé, vagy akár csak a közös ebédlőasztalhoz.

Nem, az online órák tömkelege nem hozza el a mennyországot, sem a szülő, sem a gyerek, sem a pedagógus részére. Szükséges rossz pótmegoldás.

A személyes, közvetlen magyarázat, a tananyag hatékony átadása, a gyerek motiváltságának, érdeklődésének a fenntartása különböző kreatív eszközök segítségével sokkal célratörőbb, mint egy online óra, ahol a kisebb gyerekek megriadnak a szokatlan helyzettől, az idősebbek pedig odafigyelés helyett vígan leveleznek.

És néha felmérőket is írnak. Mi is írtunk felmérőket a 30 gyerekemmel, bizony, mert jegyet, azt kell adni. Valamit bele kell írnom abba a bizonyítványba, és persze mindezt annak a tudásnak az alapján, amit én a visszaküldött feladatokból, online órákból és a szülők közreműködésével megíratott felmérőkből látok. Igen, nem kell megdörzsölnie a szemét senkinek, jól olvassák: én megbíztam a szülőkben, elküldtem nekik a felmérőt, ők adott időpontban megíratták a gyerekkel, majd lefényképezték és visszaküldték. Elvileg azon hibásan, ahogy a gyerek a kezükbe adta.

Szinte megvakultam, mire minden tantárgy összes dolgozatát végignyálaztam a szememmel, és mindenre megadtam a jelest. Mindegyik jeles volt. Vagy azért, mert az volt, vagy azért, mert becsületesen hibás volt. Szuper bizonyítványok születtek, és engem nem érdekelt, hogy tényleg mindenki megtáltosodott-e, vagy pedig valami más oka van a sok kitűnőnek. Nem számít. Jövőre vagy két év múlva úgyis kiderül, hogy mennyit érnek valójában ezek a jegyek, amelyeknek véleményem szerint ebben a helyzetben meg sem kellett volna születniük.

És itt érek el a cikk szomorú apropójához. Vajon szeptembertől mi lesz, a táblára írunk-e vagy a monitorra, dobjuk-e egymásnak a labdát, rakjuk-e a színes rudat, zsonglőrködünk-e a babzsákkal, vagy csak a monitort nézzük, a széken feszengünk?

Vajon egymást ostorozza-e továbbra is a gyerek, a szülő, a pedagógus, miközben egy pályán egy célért dolgoznak?

Vajon az egyre-másra feltűnő, elkeseredett szülői posztokat írók végiggondolják-e, amikor kétségbeesetten szidják az iskolákat, tanárokat, az online oktatást, hogy hiszen ezt az egészet nem mi, pedagógusok akartuk és akarjuk?

Közeleg a vakáció vége. Én és minden kollégám be fogunk menni az iskolákba, odaállunk a tanteremben a gyerekek elé – de vajon milyen érzésekkel? Mennyi félelemmel, milyen védelemmel? Bármiképpen alakul a következő tanév, nem rajtunk fog múlni, higgyétek el!

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Túlélők podcast a Képmás magazin műsora. Tóth-Fazekas Andrea műsorvezető negatív fordulatok túlélőivel beszélget, akik tragédiájuk által erősödtek meg. Gyakran bosszankodunk azon, hogy az élet nem mindig felfelé ívelő változás. Ezért is fontos olyanokkal találkozni, akiknek egy- egy válsághelyzetben is megtalálták a lehetőségeket. Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók a Túlélők podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

Az utazás előtti hónapokban hajdanán csak a kiszemelt viráglocsolóval és a férjemmel kellett egyeztetnem. Életem párjával azt kellett tisztáznom, hogy nincs-e az ominózus időintervallumban Olimpia, EB, VB, hogy szabadságra tud-e menni, és minden évben kellett egy kisebb tréninget tartanom arról, hogy tulajdonképpen miért is kell elmenni ahelyett, hogy itthon pihennénk.

Az utóbbi években ehhez hozzájött az utódainkkal való koordináció. Ha felteszem a kérdést, legyen-e idén családi nyaralás, a válasz egyöntetű, sőt, kissé szemrehányó: „Hát miért ne lenne?” Ha megkérdezem, ki mikor ér rá, a válasz vagy „Honnan tudnám ennyire előre!” vagy „De hát én már mondtam!”, a kettő közötti infó nyomtalanul elvész a kollektív emlékezetben. Napi program a vacsoránál, a családi viberen és a kiakasztott közös naptárban való egyeztetés.

Utóbbi olyan, mint egy tavaszi fa: egyik nap még semmi sincs rajta, aztán pár óra alatt megtelik virágokkal. No meg felkiáltójelekkel, szívecskékkel és a többség számára értelmezhetetlen mozaikszavakkal.

Zsonglőrködöm vizsgaidőszakokkal, várható és váratlan munkahelyi projektekkel, családi eseményekkel (leánybúcsú, szülinap, esküvő), táborokkal, nyári munkákkal és gyakorlatokkal, saját és barátnők szerelmi bánatával. Kezdetben még az időjárás-előrejelzést, a havi ciklusokat, a nagymamai félelmeket (járványok, várható természeti katasztrófák és terrorista támadások) is igyekeztem figyelembe venni (némelyiket ad absurdum befolyásolni), de ezekben az ügyekben ma már fatalista vagyok.

Tény, hogy ma már kevesebb a csomagoláskor listázott hagyományos alvós játék, viszont sokkal több az érzékeny technikai eszköz és kábel, és ezeket nehezebb bedugni a csomagok közötti résekbe, mint a hajdani plüssállatokat. Nem kérdezik ugyan, hogy mikor megyünk már, én viszont annál gyakrabban, hogy mikor akarják elintézni, beadni, megvenni, bepakolni. Immár két férfi is van a családban, aki úgy áll hozzá, hogy„ne aggódjak, be tud csomagolni egyedül is”, megérkezéskor mégis nekem szegezi a kérdést, hogy „hoztam-e neki papucsot” és „hová tettem az úszógatyáját”. És van három nő, aki nem tudja eldönteni, vigyen-e hajbalzsamot és magassarkú cipőt.

A fiúk nem értik, minek olyan sok cucc egy hétre (bár ők persze becsempésztek egy plusz bőröndöt, amelyben mindössze egy távirányítós hajó lapul), de aztán majd megfagynak a szabadtéri előadáson a mi pulóverünkben, és naná, hogy szükségük van körömvágó ollóra, hidratáló krémre, sebtapasztra és más „fölösleges női kacatra”.

Természetesen minden családtagom „belefért egyetlen sporttáskába”, és kérdőn néznek az általam összekészített pakkokra, amelyek tartalmazzák a család gyógyszer-, testápoló-, nasi-, strandkellék- és társasjátékkészletét, s amelyekbe mindannyian belecsempésznek egy-egy kimaradt futócipőt vagy hajvasalót, amíg „rám kellett várni”, mert virágokat locsoltam, elmosogattam a reggeli edényt, és mindenkinek bekészítettem az enni- és innivalókat. Tény, hogy a kocsink csomagtartója nem tartott lépést az évek során megnőtt láb- és konfekcióméretekkel, ezért aztán okoz némi nehézséget, hogy a humán szállítmány is maradéktalanul beférjen.

Ma már tudom, hogy az örök neuralgikus pontok – a „Hadd együnk a kocsiban!”, „Nehogy má’ezt a zenét tegyük be!”, „Ki rakja arrébb a könyökét?”, „Bekapcsoljuk a légkondit vagy kinyissuk az ablakot?” – ugyanúgy előkerülnek, csak kisebb hangerővel és nyelvileg leleményesebb formában.

De amikor már én is az autóban ülök, ellazulnak, kisimulnak az idegeim (a tagjaim nem annyira, mert lábamnál a hűtőtáska, hátamban a fiam térde). Mert tudom, hogy már csak pár dologért kell visszaszaladnunk, amiről néhány utcával odébb kiderül, hogy otthon hagytuk, és újra kezdetét veszi a NYARALÁS, amiről minden évben azt gondolom, hogy talán ez az utolsó így együtt.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

1. Igények, szükségletek felmérése listába rendezve: hány felnőtt, gyermek él a háztartásban, otthonról dolgozás/home office, főzünk-e rendszeresen, van-e valakinek helyigényes hobbija, mosás-szárítás, életmódunk hétköznap és hétvégén, háziállat, gondozásra szoruló családtag, milyen sűrűn fogadunk vendégeket, stb.

2. Tárolás: az alaprajzon meg kell terveznünk a tárolást. Először is fel kell mérni, hogy mennyi cuccunk van, majd azt, hogy azokat hova lehet ízlésesen elrejteni. A legjobb, ha külön tároló helyiségeink vannak (gardrób, kamra, mosókonyha), de jó megoldás még a beépített szekrény is. A nagy szekrénysorokat azonban felejtsük el bátran (a tárolásról bővebben lásd a korábbi cikket).

3. Helyiségek bútorozásának megtervezése: a nagy bútorokkal sakkozás során vegyük figyelembe a lakás tájolását és a fényviszonyokat is. A naposabb részre tervezzük az ülő részeket (kanapé, étkező, íróasztal), míg a sötétebb részeken oldjuk meg a közlekedést és a tárolást. Fontos a méretezés is, azaz hogy a bútorok mennyisége és mérete arányos legyen a helyiségek nagyságával és a belmagassággal.

4. Alapok kiválasztása: szaniterek, burkolatok, nyílászárók, nagy bútorok, lámpatestek kinézése, illetve beszerzése. Az alapelemek stílusukat tekintve passzoljanak egymáshoz, mert ezek már nagyban hozzájárulnak a lakás hangulatához.

5. Színek, formák, anyagok, hangulat kidolgozása: ezt sem lehet elég korán elkezdeni, jó, ha van egy stíluskép a fejünkben, amit el szeretnék érni. A legapróbb részletek azonban ráérnek később is, úgyis a beköltözés után fogjuk igazán látni, hogy hova kellene még valami a falra, hol mutatna jól egy virág.

Talán már innen is látszik, hogy minden mindennel összefügg, és nincs az az időmennyiség, ami elég lenne ilyenkor az alapos tervezéshez, válogatáshoz.

Az igényeink összegyűjtésén és az alaprajz áttanulmányozásán túl rengeteg ötletet és inspirációs képet is gyűjteni kell, hogy legyen mihez nyúlni akkor is, ha egy ötletről kiderül, hogy mégsem kivitelezhető.

Inspiráció szerzésére lehet magazinokat lapozgatni, az interneten kutakodni, és persze érdemes nyitott szemmel járni. Annak idején a www.houzz.com oldalt nézegettük, mert rá lehetett keresni a helyiség típusára, stílusra, a szoba méretére vagy akár valamelyik helyiség bizonyos „problémájára” is. Ezen kívül jártamban-keltemben fotókat is készítettem azokról a megoldásokról, amelyek megtetszettek valahol. Kifaggathatunk ismerősöket is, akik a közelmúltban felújítottak, nagyobb horderejű átalakításnál pedig érdemes belsőépítésszel is konzultálni. Nekünk egy középiskolás osztálytársam segített terveket készíteni, és a mai napig hálás vagyok neki a széles közlekedőért (ettől lett tágas az egész lakás), és hogy ellentmondást nem tűrően közölte, hogy nem tud engem egy kis konyhában elképzelni…

Mivel egy felújítás rengeteg ember közös koprodukciója, igyekezzünk a „mesterembereket” alaposan kikérdezni, hogy a műszaki megoldásokat ne a közízléshez, hanem a mi igényeinkhez igazítsák.

Sajnos nem elég a fotókon látni valamit, azt meg is kell találni. Az egyes darabok kiválasztása hosszú órákat igényelhet! Emlékszem, hogy minden este tanácskozást tartottunk a férjemmel, hogy aznap ki mit látott, intézett. A sok információt kockás füzetben és a számítógépen is vezettük, és még így sem kizárt, hogy egy idő után elveszünk a részletekben. Minden nagy és fontos dolgot közösen választottunk rengeteg szempont figyelembevételével, de megérte, mert hét év után is elégedettek vagyunk a végeredménnyel.

Mivel menet közben számtalan váratlan „sakk-helyzet” áll elő, és a rengeteg megterhelő döntéshelyzetben szépen lassan fogynak a „tisztjeink” (pénzünk, türelmünk, kitartásunk), így az igazi aprólékos részletekre sokszor már nem marad kellő energia. Ezeken általában még néhány évet elrágódunk, ami nem is baj, mert addigra forrja ki magát a lakás, és kerül minden a helyére.

A lakásfelújítás, otthonteremtés nagy küzdelem, fő ellenfelünk az idő, az alaprajz, a túl bő vagy szűk kínálat, a kivitelezést végzők profizmusának hiánya és persze a korlátozott anyagi források.

A folyamatos tervezés és odafigyelés azonban gyorsítja a folyamatokat, csökkenti a költségeket, és hozzásegít álmaink otthonának megvalósulásához, így maximum a parkettánk fog matt fényt kapni.

– Kőhajításnyira beszélgetünk a Thália Színháztól, amely igencsak emlékezetes hely a számotokra, hiszen ott kezdődött el kettőtök története.

József: Niki 2001-ben a fiatal tehetségek estjén énekelt a Thália Színházban, ahova én azért mentem, hogy az unokaöcsémet meghallgassam. Az ő fellépését lekéstem, és pont Niki produkciójára léptem be a terembe.

Nikoletta: Rendeztek a koncert után egy pezsgős állófogadást, akkor ő már aktívan sündörgött körülöttem, elmondása szerint nagyon megtetszettem neki. Akkoriban még aktuális popslágereket énekeltem. Tulajdonképpen Józsi volt az, aki később „megfertőzött” a jazzel.

– Józsi nemcsak zenésztársad nagybőgősként a Szőke Nikoletta Quartetben, de több éve a producered, nem mellesleg dalaid hangszerelésével is ő foglalkozik. Előnyt jelent vagy hátrányt az, hogy a magánélet és a munka egybefolyik a ti esetetekben?

Nikoletta: Nálunk egyértelműen előnyt jelent, de ez azért valahol alkati kérdés is, mert ha két, zeneileg nagyon különböző egyéniségű művészről van szó, akkor lehet, hogy nehezebb a dolog.

Mi nagyon inspiráljuk egymást, én büszke vagyok Józsi zenei projektjeire, és ő is úgy fogadja el a munkásságomat, a zenei alkatomat, ahogy vagyok.

József: Egyébként zenei berkekben a nagybőgős/basszus zenés–énekes házasság vagy párkapcsolat nagyon gyakori, gondoljunk csak Ray Brownra és Ella Fitzgeraldra, vagy Gwen Stefanira a No Doubt együttesből, akinek több mint egy évtizeden át volt egy basszusgitáros párja. Valamitől működik ez a felállás!

– A zenészlét sok utazással, próbával, stúdiózással, késő estébe nyúló koncertezéssel jár. Gyermekeitek ma már nagyok – lányotok tizenegy, fiatok kilencéves –, de hogyan oldottátok meg a felvigyázást, amikor még picik voltak? Kinek a segítségére számíthattatok?

Nikoletta: Hála Istennek a nagyszülők és a testvérem rengeteget segítettek és segítenek a mai napig. Szerencsére nem lakunk messze egymástól, húgom gyerekei pedig egyidősek a mieinkkel, most már együtt bandáznak.

– Hányadán állnak a zenével? Örökölték a tehetségeteket?

József: Igen, mondhatjuk, hogy az anyatejjel szívták magukba a muzsikát. Lányunk egy éve fuvolázik, a fiunk gitározik, jó adottságaik vannak, ügyesek, tehetségesek.

Nikoletta: A fiunk, akárcsak mi, imád improvizálni, még a legszomorúbb vagy legromantikusabb számokba is vicces dallamokat csempész, élvezi, hogy kísérletezhet. A lányunk énekelni, táncolni is szeret, újabban koreai popzenét hallgat, mi pedig ennek vagyunk az elszenvedői több mint egy éve. (nevet)

– Mondanátok néhány dolgot, amit nagyon szerettek egymásban szakmailag és emberileg?

Nikoletta: Nagyon szeretem Józsi bölcsességét. Kilenc év van közöttünk, tizennyolc éves voltam, amikor megismerkedtünk. Akkoriban nagyon szertelen voltam, de Józsi már akkor is mindent kellő humorral és racionalitással értékelt, ami engem lenyűgözött. Mindemellett nagyon jól tudja látni kívülről egyben a produkciót.

Ha ösztönös énekes vagy, jól jön, ha van melletted valaki, aki a dolgok racionális oldalára is képes rávilágítani.

És még valami: bármibe, ami őt igazán érdekli – legyen az hangmérnöki munka vagy számítógépes játék – a legapróbb részletekig beleássa magát. Arra törekszik, hogy amibe belefog, azt professzionálisan csinálja.

József: A tehetségén, a szorgalmán és a szépségén kívül én Niki munkabírását és memóriáját csodálom, elképesztő mennyiségű szöveget képes megtanulni egyik koncertről a másikra. Nekem ez mindig nehezen ment. Szeretem, ha előttem van egy vázlat, afféle sorvezető, és az alapján mondom a magamét a fellépéseken.

– Ha azt mondom, Niki a temperamentumosabb kettőtök közül, mennyire járok közel az igazsághoz?

Nikoletta: Nagyon! (nevet). Józsi egyfolytában zen állapotban van, engem viszont nyugodt és pörgős hangulat egyaránt jellemez, sőt, ez a kettősség tulajdonképpen az egész életemre jellemző. Vegyük például a főzést: van, amikor óriási elánnal vetem be magam a receptek közé a konyhába, van, amikor a konyha környékére se megyek.

– Az is érdekes kettősség, hogy életed nagy része reflektorfényben telik, miközben – mint azt egy korábbi beszélgetésünkből megtudtam – kifejezetten introvertált vagy.

Nikoletta: Hosszú idő telt el, amíg eljutottam odáig, hogy képes legyek magamnak megengedni a teljes felszabadultságot, a maximális átlényegülést a színpadon. Ha a dal érzéki, nekem is érzékinek kell lennem. Idővel elkezdtem vállalni önmagam úgy, ahogy vagyok, az összes hibámmal és erényemmel együtt. Ez eredményezte, hogy sikerült elérnem a felszabadultságot anélkül, hogy bármire is rágörcsöltem volna. Az introvertáltságom most a koronavírus-járvány miatti kijárási korlátozások alatt igencsak előtérbe került, de jó értelemben: remekül éreztem magam, élveztem az otthonlét és az összezártság minden percét. Remekül elvoltam a mi kis négyszemélyes világunkban, meg kellett szoknom, hogy újra nyitni kell.

– Talán a szakmai sikeretek titka az lehet, hogy ti előadóként egyáltalán nem akartok másnak tűnni, mint amilyenek valójában vagytok.

József:

Hogy egy világot hazudjunk magunk köré, az nekünk nem megy. Az egy lufi lenne, ami bármikor könnyen kipukkadhat.

Hosszútávon nem lehet rá építeni. Mi a zenét szeretjük, nem pedig a zenészéletet.

Nikoletta: Önazonosak igyekszünk lenni. Tudatosan figyelünk arra, hogy a reflektorfényben mindkettő – az előadó és az ember is – megjelenjen. Kötelességünk, hogy őszinték legyünk azokkal, akik szépen felöltözve eljönnek a koncertjeinkre és időt szentelnek ránk, sőt, a minimum, amivel tartozunk nekik, hogy ne hazudjuk magunkat másnak, mint amik vagyunk.

– Augusztus 15. után sem lehet 500 főnél nagyobb rendezvényeket tartani. Hogyan érinti a koncertterveiteket a korlátozás?

József: Talán furcsán hangzik, hogy ezt mondom, de a „karantén” alatt némileg jobb volt az ember közérzete. Akkor tudtuk, hogy otthon kell maradni, tudtuk, hogy mit lehet és mit nem. Pihentünk, gyakoroltunk, otthoni körülmények közt felvettünk egy számot, ami YouTube-premiert is megért. A mostani egy bizonytalansággal terhelt periódus. Beindult az élet, de még mindig nem az igazi. Érzed, hogy kellene már valamit csinálnod, de nem tudod, meddig mehetsz el a fellépések tervezésében, ugyanis azok kimenetele bármelyik nap változhat. Az utóbbi napokban is több fellépésünket mondták le sajnos.

Nikoletta: Azért szerencsére mindig van egy-egy olyan projekt, ami tartja bennünk a lelket. Megnyugtat a tudat, hogy kellünk, s hogy szükség van a munkánkra.

– Mint például az augusztus 28-i Hollywood aranykora koncert a Müpában?

Nikoletta: Igen. Ezzel a koncerttel nyitja évadát a Müpa. Nagy álmom válik valóra – a Hollerung Gábor vezette Budafoki Dohnányi Zenekarral óriási megtiszteltetés együtt színpadon állni. Az este során az 1920-as évektől az 1970-es évekig kalauzoljuk a közönséget, híres filmek betétdalait adjuk elő, köztük lesz az Óz, a csodák csodája, az Álom luxuskivitelben, a My Fair Lady, A muzsika hangja, a Hello Dolly! főcímdala is.

József: Saját jazzkvartettünk és a szimfonikus zenekar mellett velünk lesz kedves barátunk, Gájer Bálint is, akivel először adjuk elő legújabb, Nikivel közös szerzeményünket, az Így nem szerettem még címűt, amely nem mellesleg Bálint esküvőjén is felcsendül majd, és új lemezén is hallható lesz. Az egésznek van egy kis mexikói, El Mariachi-jellege, lassú lüktetésű, vidám dal. Reméljük, a közönségnek is tetszeni fog!

– Augusztustól teljesen új dologba vágtok bele: elindul Niki videóblogja a hivatalos YouTube-csatornáján. A Képmás legnagyobb örömére ennek az interjúnak a videófelvételével debütál a sorozat. Honnan jött a vlogolás ötlete?

Nikoletta: Korábban még az is nagyon távol állt tőlem, hogy szelfiket tegyek közzé, de ki akartam próbálni, hogyan hat a kommerszebb kommunikáció. Az előadó és közönség közti távolság csökkentése a közösségi oldalamon remekül működik, aktív részvételemnek köszönhetően.

Törekszem arra, hogy a digitális kultúrát, illetve a közösségi oldalak nyújtotta lehetőségeket ízlésesen, az általam képviselt értékek mentén használjam.

A vlogolással egy ideje már kacérkodtam. Elkezdtem az általam kedvelt művészek YouTube-csatornáit nézni, és rendkívüli módon lekötött az, ahogyan a kulisszák mögötti életüket bemutatják. Úgy döntöttem, hogy én is szeretnék 7-8 perces videókat készíteni, megfelelő arculattal, minőségi tartalommal.

– Ez egy remek eszköz lehet arra, hogy több fiatal fülét kinyissátok a jazzre.

József: Így van. A közösségi médiát kikerülve esélyed nincs felkelteni az érdeklődésüket. Márpedig mi kiemelt figyelmet fordítunk arra, hogy bevonzzuk őket, hiszen bennük van a jövő.

Nikoletta: A vlogon keresztül azt mutatjuk be, ami ténylegesen történik velünk, nincsenek előre megírt sztorik! A nézők bepillanthatnak majd a színfalak mögé, egy anyuka-énekesnő mindennapjaiba, a dalok készítésébe, interjús eseményekbe. A rajongók ismét egy új oldalamról fognak megismerni, a sok nevetés és megható pillanat garantált.

Juli vágyott már egyetemre, művészlélek volt egy olyan osztályban, ahol a legtöbben Ágnes asszonyon is kiakadtak. Tanárnő, minek mossa a rohadék, ha már nem véres? 
Művészettörténetre akart menni, ezért hézagos festészeti ismereteimet fitogtatva összezagyváltam bármit, hogy imponáljak: Goya társadalomkritikája, Joan Miró és az örök gyerekség, Rubens hústömbjei, Corot megfoghatatlan lombozatai. 

Ki mással táncolt volna Juli a szalagavatón? Én voltam a külsős gyerek, együtt ropjuk majd az akrobatikus rakkendrolt. Virtuozitásom a parketten küzdősportos ugrabugrában merült ki. Képtelen voltam számolni az egy-két-hát, lépten-nyomon bénáztam.

Le is néztem a gimnazista vircsaftot, derogált végigcsinálni a dedós próbafolyamatot, amelyen két kemény éve túl voltam. Őméltósága nem szívesen állt be a sorba. 
Bevallom férfiasan, nem ment. Féltem, elhibázom azt, amit minden nyamvadt gimnazista képes megtanulni. 
Jó, az egyik osztálybeli srác később úgy fejre pottyantotta partnerét (egyben barátnőjét), hogy a lánynak több foga kitört, agyrázkódása lett. Naná, hogy a szalagavatót kihagyta. Csoda, hogy kapcsolatuk nem robbant szét a szó szerinti pofára eséstől. Röhögtem rajta, bár nem vicces. Ha csupa olyasmin nevetnék, ami senkinek sem fáj, nem sok mulatságom akadna. 
Közöltem Julival, én kiszállok, nincs időm rá, sajnálom. Ugye, neki sem fontos az egész? 
Nem emlékszem válaszára, de éreztem, hogy örömmel átadná magát szalagavatója lüktetésének. És én megfosztottam ettől. Nem az első és nem az utolsó dolog, amiről miattam mondott le. A gondolatra, hogy mással is táncolhatna, felforrt a vérem. Hogy valaki kifogástalanul vizsgázzon ott, ahol én elbuktam? Túl önző voltam ehhez. Juli meg talán akkor sem mert volna kiállni vágyáért, ha biztatom erre. 
Legyinthetünk, hogy ó, nem dől össze a világ. Viszont az biztos: értelmetlen volt bedurcáznom. Egy amerikai film logikája szerint elkértem volna a zenét a tánctanártól, és otthon addig gyakorlom a koreográfiát, amíg rút kiskacsa létemre a legpengébb nem leszek a kerületben. Utáltam az amerikai filmeket. Utólag okos vagyok: szeretetből meg kellett volna tennem. 

Eldöntöttük, hogy mihamarabb összeházasodunk. Odaálltunk Zoltán atya elé. A lány leérettségizik, ősszel elveszem. Lesz egy focicsapatra való gyermekünk. Az atya furcsálkodva kérdezte, biztos-e ez. Rávágtuk, hogy igen.

Több mint fél évig tartott jegyesoktatást csak kettőnknek. A mai paphiány mellett ez elképzelhetetlen lenne. Fokozatosan tárult fel előttem Isten terve, kezdtem belelátni a szédületes távlatokba, hiszen akinek a Himalája csak kockacukor, a Vezúv cigarettacsikk, a Niagara pedig párakapu, az nem kétfilléres tétekben játszik. 

Évtizedekkel később egyik gyerekünk kérdezett rá, hogyan kértem meg Julit. 
Ő rávágta, lánykérés, na, az speciel nem volt. 
Meghökkentem. Hát hiszen egy akarattal döntöttünk, nem? 

Tényleg egy akarat volt, bólogatott Juli, mégpedig az enyém. Eldöntöttem, hogy elveszem, ő meg beletörődött. Nem mintha nem szeretett volna, de ebben a kérdésben nem osztottam neki lapot. 

Ez rázós! Jó, hogy nem az derült ki, kényszer alatt jött hozzám. Érzéketlen voltam, világos. Utólag meg már mit tehetnék? 

Jegygyűrűnk árát anno Belgiumban kerestem meg mezőgazdasági munkán, nem lévén semmi pénzünk. Négy cikkelyből van összeillesztve, ezek közül kettő fehér arany, kettő sárga arany. Tetszett nekem, hogy különleges, meg hogy nem látványosan az. 
Bírta a kiképzést, aztán elpattant, egyik negyede kiesett, elveszett. Az ékszerész megcsinálta, de megkérdezésem nélkül elvékonyította az anyagot, hogy három negyedből kiteljék a teljes karika. Pillanatok alatt eltört a gyűrű újra. Megbeszéltem, hogy mindkét gyűrűt egyformára igazítsák. Juliét tágítani kell, úgy vágták le az ujjáról, nehogy elszorítsa a vérkeringést. 
Mikor meglesz a két gyűrű, elhívom Julit egy vendéglőbe, és megkérem a kezét. Annak rendje-módja szerint. Hátha akar a feleségem lenni így, huszonhét év után is. Izgulok!  

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Vannak olyan állatok, amelyek életre szóló kapcsolatban élnek egy másik állatfajjal. Közismert példa a tisztogatóhalaké, amelyek nagyobb, gyakran ragadozó halakat kísérnek, és megszabadítják őket az élősködőktől, aminek révén ők maguk táplálékhoz jutnak. Vagy a mézkalauz madár, amely a méhészborzzal közösen kutatja fel a vad méhek fészkét, hogy aztán osztozzanak a zsákmányon. Ez azonban megtévesztő: ez a jelenség nem barátság, hanem szimbiózis. Kölcsönös előnyökön alapuló kapcsolat, amely ösztönösen jön létre, az állat génjeiben van rögzítve, tehát nem egyedi vonzódáson alapszik. Az igazi barátságokat nem fajok, hanem egyedek között kell keresni.

Barátság a nemek között?

Számos állat köt életre szóló párkapcsolatot: együtt élnek, együtt alszanak, vándorolnak, vadásznak, segítik, védelmezik egymást, gyakran a párzási időszakon kívül is, és az utódaikat is közösen nevelik fel (legalábbis azok a fajok, amelyeknél beszélhetünk ivadékgondozásról). Gyakori ez a madaraknál, mint például a darvak, gólyák, vadludak vagy számos papagáj, de sok emlősre, néhány hüllőre, sőt, még a tengeri meztelencsigák között is akad monogám. Ez azonban megint csak nem barátság, hanem a fajfenntartó ösztönnek egy adott fajra jellemző megnyilvánulása. Az ellentétes nemű egyedek közti vonzalmat még az emberek között is inkább a párkapcsolatra való törekvés határozza meg – sokan egyenesen kételkednek abban, hogy létezik igazi, érdekmentes barátság férfi és nő között.

A vezér és csatlósa

Érdekmentes? De hát kell-e feltétlenül egy barátságnak érdekmentesnek lennie?

Saját néhai berni pásztorkutyámnak, aki nemcsak méreténél fogva, de kiegyensúlyozott, ám határozott egyénisége okán is falkavezérnek számított a kutyafuttató alkalmi közösségében, volt egy jó barátja, egy úgyszintén kan angol vizsla (pointer).

Szemmel látható volt a vonzalom a két kutya között, és aki Lajossal kikezdett, annak Hasszánnal gyűlt meg a baja, így aztán biztonságban érezhette magát mellette, és többet megengedhetett magának, mint amire saját adottságai alapján lehetősége lett volna. Kettejük kapcsolata tehát az ő irányából nem nevezhető teljes mértékben érdekmentesnek, egy vezérnek pedig talán még nagyobb tekintélyt ad, ha van egy feltétlen híve, de ettől még semmiképp nem kérdőjelezném meg, hogy igazi barátság volt köztük.

Egyéniség és falkaélet

Ahhoz, hogy egy állat képes legyen baráti érzelmeket táplálni, ilyen kapcsolatot kialakítani, mindenképpen szoros közösségben élő, intelligens, társas lénynek kell lennie.

A szokottnál mélyebbnek tűnő, egyedi vonzalmat a kutyákon kívül megfigyeltek már emberszabásúak, cetek, elefántok, lovak, sőt, tevék és vaddisznók között is.

Ezek az állatok közvetlenebb, személyesebb kapcsolatot ápolnak egymással, mint akár a magányos életmódot folytató, akár a nagy csordákban, rajokban élő fajok. Lényeges, hogy ezeknek az állatoknak az ember számára is érzékelhetően egyedi személyiségük van, így valószínűleg ezeket a különbségeket ők is észreveszik, nem látják egymást sem teljesen egyformának. Ez alapfeltétele annak, hogy két példány között megkülönböztetett, egyedi barátság fejlődjön ki.

Barátok vagy testvérek? 

Az ugyanis, hogy néhány állat (akár azonos neműek is) tartós életközösségben él egymással, még nem feltétlenül tekinthető barátságnak. Számos állatfajnál megszokott dolog például, hogy az ivarérettséghez közeledő hímek, miután elhagyták a csapatot, amelyben megszülettek, legénycsapatokba verődnek, hiszen életben maradási esélyeik így jobbak, mint egyedül, de ezekben a közösségekben nemigen alakul ki szoros kötődés két meghatározott példány között, és amikor valamelyikük esélyt kap arra, hogy párt vagy háremet szerezzen magának, akkor kiválik a csoportból. Nehéz eldönteni azt is, hogy mennyire tekinthető barátságnak azoknak a hím oroszlánoknak a kapcsolata, amelyek közösen szerzik meg a hatalmat egy-egy falka felett: ezek a hímek általában testvérek, így voltaképpen beleszületnek ebbe a kapcsolatba, nem választják.

Furcsa párok 

Különleges és gyakran megható formái az állatok barátságának a két különböző fajhoz tartozó felek közt kialakuló kötődések. A leggyakoribb példa erre a két „ősellenség”, a kutya és a macska, akiket sokan kibékíthetetlennek vélnek, pedig könnyen összeszoktathatók, és gyakran alkotnak meghitt, egymást gondozó, segítő és védelmező párost.

A magányosan tartott versenylovak mellett gyakran tartanak a boxban társként egy kisebb állatot, például kecskét, hogy ne érezzék magukat egyedül, és megfigyelték, hogy a lónak fontos társának személye, tehát nem helyettesíthető találomra egy másik kecskével.

Kecske volt a társa hosszú éveken át a Budapesti Állatkert egykori, magányos orrszarvújának is: a vastagbőrű óriás még azt is megengedte kis barátjának, hogy a hátára felkapaszkodjon.

Hol születik a barátság?

Fontos azonban megjegyezni ezekről az esetekről, hogy mindegyik barátság mesterséges körülmények közt, zárt térben tartott, házi vagy állatkerti állatok között jött létre. A vadon élő példányok ritkán keresik más fajok társaságát, inkább a saját fajukon belül alakítják ki kapcsolataikat, bár olykor lehet látni a világhálón felvételeket például együtt úszkáló bálnáról és delfinről, sőt, lefényképeztek már a hómezőn egy szánhúzó kutyával játszadozó fiatal jegesmedvét is. Ezek az alkalmi találkozások viszont azért nem tekinthetők barátságnak, mert nem állnak fenn tartósan. Az igazi barátságok létrejöttéhez kell valamiféle közeg, amely a feleket hosszabb időre összekényszeríti – de hát gondoljunk bele: az emberek világában nem így van? Csak itt nem legelőnek, istállónak vagy kifutónak hívják, hanem iskolának, munkahelynek, játszótérnek vagy társasháznak…  

Érdekes jelenség, hogy a házimacskák közt, amelyek eredendően nem falkaállatok, szintén megfigyelhetők barátinak tűnő kapcsolatok, bizonyságául annak, hogy az ember mellett egyre inkább társas lénnyé válnak ők is.

A papagájok képesek barátságot kötni nemcsak az emberrel, hanem más állatokkal is.

Az állatkertekben olykor dajkakutya nevel fel nagyragadozó-kölyköket, amelyek aztán felnőtt korukban is jó viszonyt ápolnak pótmamájukkal.

A világhírű, verhetetlen magyar versenyló, Kincsem egy macskával osztotta meg istállóját. Azt mondják, egy tapodtat sem volt hajlandó megtenni nélküle, a versenyekre is vele utazott. 

Szent Pál is megírta, a keresztlányom esküvőjén is felolvasták: asszonyok, engedelmeskedjetek a férjeteknek. Pontosan tudta már az öreg Saulus is, hogy a demokrácia működésképtelen, minden közösségben lennie kell egy vezetőnek, különben káosz lesz. Értékrendünk szerint ez a vezető a férfi, bár még a hittanos közösségünkben is elnéző kuncogással szokták kísérni a hölgyek a fenti sorokat, és nagyjából arra jutnak, hogy ezek a dolgok a modern világban már anakronisztikusak. Érdekes, hogy amikor a páli levél folytatásáról beszélünk, ami a férjek kötelességéről szól, vagyis arról, hogy szeressék a feleségüket, soha senki nem mondja, hogy ez valami elavult, ósdi szöveg lenne. Én azonban nem így látom, a miénk egy tipikus konzervatív szemléletű család.

Elég életlen a kés, a hússal már nehezebben birkózom. Lapocka. Abból a legjobb a brassói. Tulajdonképpen lehet, hogy ez nem is brassói, én annak hívom, receptekkel és elnevezésekkel nem szoktam bíbelődni. Lassan haladok, mert addig nem gyújtok alá a szalonnának, amíg a lapockával nem végeztem, mert csak kapkodás lesz belőle. Még a hagymát is fel kell vágnom. Biztos sírni fogok tőle. Közben azért van rá szabad agykapacitásom, hogy tovább beszélgessek magammal. Szoktam. Állítólag még gesztikulálok is ilyenkor, ami igaz lehet, mert a feleségem rá szokott kérdezni. „Most éppen kivel vitatkozol?” Szóval, a nő helye a konyhában, no meg a gyerekszobában van, neki ez az önmegvalósítás.  Hova is jutna a világ, ha a férfiakra maradna a családról való gondoskodás? Rég kihaltunk volna. Mindennek megvan a rendje. Nem véletlenül.

Elintézem a hagymát. Megkönnyezem. Bejön a legkisebbik gyerek, kérdőn rám néz, nyúlkál a nyers hús és a kés után. Moss fogat és feküdj le, dörrenek rá. Nem vacsorázunk? Dehogynem, kapok észbe. Brassóit? – nyújtogatja a nyakát. Hát, ennek még kell vagy másfél óra, mérlegelem az esélyeket. Főleg, ha megtalálom a sótartót. Tessék, tök üres, fel kell tölteni.

Csörög a telefon. (Régen így mondták, valójában játszik valami idióta zenét.) A feleségem az. Most végzett a nyelviskolában, kicsit előbb sikerült elszabadulnia, a diákjai is fáradtak, egész nap dolgoztak, utána ülnek be az esti tanfolyamra. Csupa nő. „Elérem Kelenföldön a tizenhetes vonatot, ki tudsz jönni elém?”.

Persze. Még van fél órám. Addig kavargatom a hagymát. Jó sok fokhagyma is van benne. Ha én főzök, akkor az a jelszó: végy egy fej fokhagymát! Már elég üveges, mehet a hús. Egy kicsi borsot teszek rá. És pirospaprikát.

Fehéredik, mehet a víz. Ilyenkor van egy kis nyugalom. Általában. De most előszedem a mélyhűtött hasábkrumplit. (Sosem mondanék ilyet élőszóban, rósejbninek hívom, csak fogalmam sincs, hogyan kell leírni.) A telefonom pittyegése jelzi, hogy indulni kell. Kiadom a nagyoknak az utasítást, hogy vigyázzanak a kicsikre, amíg kimegyek az anyjukért az állomásra.

- Ja, és terítsetek meg! Nem szeretnék anyától kikapni…

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az Uránia kávézójában széles mosollyal üdvözöl. Alig néhány éve, 2013-ban költözött Budapestre, még nem ismer minden érdekes helyszínt, de az Astoria vonzáskörzetében boldogul, hiszen másfél évvel ezelőtt az alapszakos diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán, néprajz szakon szerezte. Hosszú út vezetett a magyar fővárosig, hiszen az országhatár szlovák oldalán, a Csallóköz „fővárosában” látta meg a napvilágot. 
– Dunaszerdahelyen születtem és az onnan alig huszonöt kilométerre lévő Somorján nőttem fel. Gyermekkoromtól kezdve énekelek, ez a családban természetes állapot, tulajdonképpen mindenki énekelt nálunk, négy testvérem is járt zeneiskolába. Nagyjából nyolcéves koromtól templomi énekkarba, később zongorára és képzőművészeti nevelésre jártam. Komolyan a gimnáziumban kezdtem el a népzene iránt érdeklődni, akkoriban a somorjai zeneiskolában klasszikus éneklést is tanultam Németh Imrénél, akinek sokat köszönhetek. 
Az Ifjú Szívek Táncszínház tagjaként saját maga is gyűjtött népzenét, még tanított is belőle, és egy régizenei formációban is muzsikál. Németh Imre rendszeresen visszahívja fellépni Somorjára. 
Rebeka útját, amely végül a táncházmozgalomhoz vezetett, ugyancsak a népdalok egyengették.

Úgy tartja, az első jelentős fellépése a Bíborpiros szép rózsa népdalvetélkedőn volt, mert arra már tudatosan készült, és saját maga válogathatta ki azokat a dalokat, amelyeket előadott. Azt mondja, ekkor kinyílt a hangja, úgy érezte, már ki tudta fejezni a lelkiállapotát a zenével.

Ekkor kezdett magánének órákat venni – sajnos sem akkor, sem azóta nem lehet Szlovákiában hivatalos intézményekben kimondottan népi éneket tanulni. Nem tűnik versengő típusnak. Ezt ő is megerősíti, amikor megemlítem neki, hogy láttam a Fölszállott a páva című népzenei tehetségkutató egyik előválogatójában, ahol Garam-menti lakodalmas éneket adott elő.
– Az valóban nem volt egy szerencsés próbálkozás. 2017 tavaszán történt, akkoriban kicsit összecsaptak a hullámok a fejem fölött, családi és magánéleti zűrök is jellemezték az időszakot; akkor fejeztem be az egyetemet, záróvizsgák és diplomadolgozat-védés várt rám, de rábeszéltek, hogy induljak el. Nem bántam meg, de látszik, hogy két-három nap alatt határoztam el a részvételt a versenyen. 
A közönség szeretetét kivívta, a zsűritagok közül is többen dicsérték, egész jó pontszámot kapott. Sőt, egy-egy idegen is megállította, és gratulált neki. Ugyanakkor visszanézve a fellépést, nemcsak a túlzott izgulást, idegességet látja magán, hanem azt is, hogy volt még miben fejlődnie. 

– Nem valószínű, hogy jelentkeznék újabb versenyre, a két eddigi is bőven elég volt. Jó problémamegoldó képességem van, de nem reagálok túl jól a stresszhelyzetekre. A családias hangulatú koncertek állnak hozzám közel.

Abból pedig nincs hiány: tavaly sok tucatnyi fellépése volt. Zoborvidéki népdalokkal szólózhatott, és együtt szerepelhetett a somorjai Duna Folk Banddel a Müpában, a Nomaad formációval pedig a Várkert Bazárban. Legemlékezetesebb szereplése a szentestét megelőző napon volt, akkor a Somorjával határos Bacsfa község régi római katolikus templomába hívták meg, ahová népénekekkel és népdalokkal készült, de citerán is játszott.
– Fantasztikus élményt adott, mert szép számban volt jelen a közönség, és olyan jókat mondtak… – elakad a szava, majd folytatja: – Hasonló történt 2018 elején, akkor Sóvári Melinda „Imádságok” című kiállítását nyitottam meg egy moldvai gyűjtésből származó, Szűz Máriáról szóló dallal, citerakísérettel. Néhány nappal később az eseményen dolgozó videós utolért a közösségi oldalon, és megkérdezte, készíthetne-e egy klipet. Így társult az „Egészen szép vagy, Mária” című dalhoz egy kisfilm, amelyet sokan láttak a videómegosztón.
Az eseményekhez, évfordulókhoz kapcsolódó és fesztiválos fellépések mellett Rebeka legtöbb szereplése táncházas előadás: évek óta énekese a Tindia zenekarnak, amellyel három éve a Gólya nevű, nyolcadik kerületi romkocsmában lépnek fel minden második héten. Könnyű bevonni az embereket a moldvai táncokba, mert egyébként is fiatalok járnak oda.

– Az külön öröm, hogy a táncházunkat a kicsit elvont gondolkodású, művészi beállítottságú alapközönségünk mellett egyre több turista is felfedezi – mondja.

És ha az elmúlt időszakban többször meg is fordult a fejében, hogy mégis mit keres a magyar fővárosban, mára majdnem biztos benne: a historikus popzene nagyköveteként boldog élet vár rá.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>