– Hogyan emlékszik vissza a rendszerváltást megelőző évek hangulatára: számított rá, hogy még az Ön életében bekövetkezhet a fordulat?
– Alig múltam hétesztendős, amikor 1956. november 4-én hajnalban a villamos helyett szovjet tankok dübörögtek Pesten, a Körúton. Tudatomban akkor kezdődhetett minden. Szüleim riadalma, nyugtalansága szinte átitatott. Tizenkét évvel később jött Prága, aztán a lengyelek. Vagyis: Corvin köz – Vencel tér – gdanski hajógyár. Ez a három jelképes hely számomra azt üzente, hogy van remény a változásra, bizonyította, hogy a megmozdulásoknak előbb-utóbb olyan következménye lesz, amely új helyzetet teremt, mert – nagyon egyszerű igazság ez – egyetlen birodalom hatalma sem tarthat örökké.

– Melyek voltak a Kádár-rendszer bukásának előjelei – elkerülhetetlenné vált a változás, vagy ki kellett kényszeríteni?

– A rendszerváltoztató folyamat – az én értelmezésemben – 1956. október 23-án kezdődött.

Százezres tömeg söpörte el a kommunista rendszert, amely a szovjet tankok segítségével még újraéledt. A szovjet birodalom és a titkosszolgálat irányításával, a külföldi kölcsönökkel, az állandó fenyegetettség tartósított állapotával a diktatórikus rendszer évtizedekig tartotta magát. De hittünk a változás lehetőségében, hitünket erősítette a lengyel pápa, a kelet-középeurópai, főleg a lengyel földalatti mozgalom, valamint a nemzeti emigráció biztatása.

Mindezt megelőzte sok helyi szerveződés, a szabadság köreivé formálódó kapcsolatok, amelyek egy-egy művelődési ház, könyvtár, egyházi közösség, író vagy épp folyóirat, például a szegedi Tiszatáj vonzáskörében alakultak ki. Ezek mindig a tűrés és tiltás határmezsgyéjén politizáltak, de pont a határok tágítását tekintettük feladatunknak. A változás esélyét a nagypolitikai történések gyorsították föl. A szovjet rendszer végelgyengülése, Gorbacsov peresztrojkája, s nem utolsósorban a lengyel Szolidaritás mozgalom is erősített bennünket.

– Ön milyen élethelyzeteket élt meg a hatvanas évek közepétől, amelyek arra késztették, hogy személyesen is a folyamatok alakítójává váljék?
– Már tízévesen tudatosodott bennem, hogy a Nyírségben élő nagyszüleim nem beléptek a termelőszövetkezetbe, hanem elvették tőlük a gyümölcsöst, kivágták a termő cseresznyefákat. Amikor 1969-ben Lakitelekre kerültem a pesti bérházak és a nyírségi kis falu valósága után, a szikrai tanyasi iskola, a családok egészséges életösztöne teremtett olyan helyzeteket, amelyek fejlesztették bennem a jobb élethelyzeteket szervező készséget. 

Kép

A fiatal írók találkozóján, Lakitelek, 1979. május 18.

– Volt önben félelem, kétely – ha igen, miért –, vagy biztos volt a dolgában?
– Állandóan szervezkedtem. 1979-ben, a fiatal írók lakiteleki találkozóján Illyés Gyula tanított meg minket a kétely kezelésére: kétségünk ugyan lehet, de kétségbeesni soha nem szabad. Arra intett bennünket, hogy fölül kell kerekedni a megalázó történéseken, különben az ember belefullad a rideg köznapi valóságba.

Meg kell találni a lehetetlenből is a lehetséges felé vezető utat, mert a megoldhatatlan szituáció tönkreteszi az embert. A derűs életszemlélet viszont erőt ad.

Ez persze nem jelenti azt, hogy bármelyikünk is végignevetgélte ezeket az éveket. Voltak kemény dilemmáink, hogy most merre tovább. Ezt éltem meg, amikor Lakiteleken egyre nehezebbé vált a helyzetem. Egyszer felhívott Ratkó József, hogy menjek Nagykállóba, ott megüresedett egy paplak, lesz lakásom, kapok állást. Egyedül Ratkó személye – a járási könyvtárban dolgozott – gondolkodtatott el, amikor töprengtem, hogyan tovább. De ez is csak egy pillanatig tartott. Nem lenne hőstett, gondoltam, ha most elmenekülnék. Volt bennem egy „csak azért is!”, mint ahogy nem mentem el arrafelé sem, hogy szamizdatot csináljak. Nem vagyok hajlandó Magyarországon, a saját hazámban illegalitásba vonulni! Mit képzelnek ezek! Jó érzés volt, hogy akikre figyeltem, mind hasonlóképp cselekedtek. Az MDF alapítói, a politikai aranycsapat: Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba. Ők jelentették a példát, és ha az ember visszamegy a történelemben, ott is annyi kapaszkodót talál, ami mind segíti a nehéz élethelyzeteiben.

Bibó István sokat idézett mondása szerint demokrata az, aki nem fél. Könnyű ezt kimondani, de megvallom, ma is abroncsba szorít – no, nem a félelem, hanem – a féltés és a felelősség, ha az első lakiteleki találkozóra gondolok.

Amikor este háromnegyed kilenc után néhány perccel Fekete Gyula berekesztette a tanácskozást, és az utolsó vendégtől is elköszöntünk, üres volt a sátor, s hirtelen nagy csönd lett. Szinte súlya volt. Ott maradtam a családdal, s rám szakadt az egész nap minden öröme és feszültsége. Az járt a fejemben: nehogy elrontsak valamit. Attól tartottam, hogy a rendőrök elvehetik tőlem. Éreztem, hogy a sorsom elől nem menekülhetek. Szervezkedni kell. És sem Gabriella, a feleségem, sem a szűkebb család soha nem fogott vissza. A körülöttem szerveződő közösség pedig folyamatosan növekedett.

Kép

– Melyek a legszebb személyes emlékei ebből az időszakból: mire gondol vissza a legszívesebben, mire a legbüszkébb?
– A három gyermekünk születése mellett az 1987-es lakiteleki találkozó megnyitójára. Nagy Lászlót idéztem: „A torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viseljük belül. Az újabb torokra mért ütés végezetes lehet.” Ahogy kimondtam ezt a mondatot, éreztem, hogy ennek tonnás súlya van. A közel 170 ember is érzékelhette, hogy most nem hallgatjuk a híreket, hanem itt, a faluszéli házunk kertjében, egy bérelt lakodalmas sátorban fog történni a HÍR.

– Van-e, ami miatt vegyesek az érzései, amit sajnál, vagy amiben csalódott?
– Az 1990-es szabad választások utáni időszakban erőfeszítés történt azoknak a súlyos sebeknek a gyógyítására, amelyeket a több évtizedes állampárti kormányzás okozott. Kevés volt a sikerélmény, annál több a kudarc. A legnagyobbnak azt tartottam, hogy az első szabad választáson nem sikerült kétharmados parlamenti többséget szerezni, így radikális változtatásra nem volt lehetőségünk.

Összegezve: ennyire voltunk képesek, ez történelmi léptékben nem sok, de nem is kevés.

A rendszerváltoztató történelmi pillanat számomra az volt, amikor 2011 áprilisában kétharmados többséggel elfogadtuk Magyarország Alaptörvényét, az új alkotmányt. Számomra is ez a nemzeti program, s ennek meghatározó része jelen volt már az 1987-es lakiteleki találkozó nyilatkozatában is.

Kép

– Tudta-e magánemberként is átélni és élvezni a sorsfordító éveket, vagy a szerepe végig politikusi gondolkodást kívánt meg?
– Ma sem tudom mit jelent ez a fogalom: politikusi gondolkodás. Probléma nincs, csak feladat van, szoktuk mondogatni. Amióta az eszemet tudom, feladatok tornyosultak előttem. Van, amit a családban kell megoldani, édesapaként, vagy most már nagypapaként, van, amit a közéletben, a Parlamentben képviselőként, van, amit a Lakiteleken épülő Hungarikum Ligetben, leánykori nevén a Népfőiskolán, és van, amit csak írásban, versben, drámában tudok megoldani, feloldani.

– Mit üzenne az ifjú, rendszerváltoztató énjének 30 év távlatából – és mit üzenhet a fiatal Lezsák Sándor akkori életérzése a mai generációnak?
– Édesanyám 90 éves korában mondta: ha tudtam volna, hogy ilyen sokáig élek, jobban vigyáztam volna az egészségemre. Járvány idején ennél jobb tanácsot nem is adhatnék.

A cikk a Rendszerváltás 30 emlékév alkalmából a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt! 

A lakás az a négy (vagy több) fal és tető, amely a nagyvilágból kiszakít számunkra egy darabkát a térből, és innentől kezdve az a tér a mi szolgálatunkba áll. Némi komfort sem árt: szükséges, hogy otthonunk gépészetileg rendben legyen, szolgáltasson vizet, áramot, gázt. A többi igazából a bútoraink és cuccaink összessége. Ebből következik, hogy a lakásnak funkcionálisan két dologra kell alkalmasnak lennie: az egyik, hogy alapvető emberi szükségleteinket el tudjuk benne végezni, a másik pedig, hogy az „életvitelhez szükséges tárgyainkat” tároljuk benne. Mindenkinek nagyon különböző az életvitele és az ahhoz szükséges tárgyak köre, azzal azonban mindenki szembesül, hogy ezeket el is kell tudni tennie valahova.

A fent említett ideális állapotba eljutni közel sem lehetetlen, de a rendszer kialakítása sok energiát követel. Jó, ha már az elején nagyon tudatosan tervezünk, vagy utólag kell okosnak lennünk, és egy kicsit változtatni a dolgokat. Mindenesetre akkor fogunk jól elférni, ha nem tárolunk fölösleges dolgokat, a hasznos dolgoknak pedig megtervezzük a helyét, és tudatosan vásárolunk.

Essünk neki bátran a válogatásnak, és gyűjtsük össze minden helyiségben azokat a dolgokat, amelyek nem kellenek.

Hogy el tudd dönteni, mi az, amitől végleg megválsz, két kérdésre kell nemleges választ kapnod.
- Biztosan használni fogom a jövőben (a következő egy évben)?
- Örömmel fogom meg a kiszemelt tárgyat?

Két nemleges válasz után teljesen biztos lehetsz abban, hogy jobb, ha megváltok egymástól.

A sok eltüntetett dolog után nemcsak te, de a lakás is meg fog könnyebbülni, sőt, fel fog lélegezni!

Miután megszabadultunk a fölöslegtől – továbbadtuk, elajándékoztuk, eladtuk, kidobtuk –, tudatosan figyeljünk arra, hogy hagyjuk abba a halmozást! Rengeteg tárgyat veszünk, amiket aztán később nemigen használunk, de pillanatnyilag jó ötletnek tűnt megvenni. Ez különösen igaz ruhákra, cipőkre – de hát olyan olcsó volt, akciós volt, stb. De nem kell százféle gyertya, szalvéta, karácsonyfadísz, műanyagdoboz, elektronikai kütyü, és a gyerekeknek sem kell milliónyi játék. Amikor vásárolunk, már előre gondoljuk el, hogy hova fogjuk tenni, illetve, hogy illik-e a kiszemelt tárgy a lakásba. Általánosságba megállapítható, hogy mindenütt túl sok dolog van, ezért nem biztos, hogy ezt még tovább kell fokozni. Élelmiszerből, tisztasági szerekből sem kell kartonszámra betárazni (apropó, most pont kellett, vagy legalábbis azt hittük), és nem kell mindenből ezerféle. Ismerni kell az igényeinket, és csak azt venni, ami valóban szükséges. Senki nem használ egyszerre három-négyféle testápolót, tusfürdőt, parfümöt. A flakonok egyébként sem nyújtanak szép látványt a fürdőszobában, a legjobb, ha a lehető legkevesebbet tartjuk ezekből elől.

Hiába van többféle, úgyis pontosan tudjuk, hogy melyik az az egy, amelyiket tényleg szeretjük.

Élvezzük azt a felemelő érzést, hogy bár megvehetném, de nem teszem, mert nincs rá igazából szükségem. Engedj inkább teret a vágyaidnak!

Kép

Kép: Freepik

Hol tároljuk a már átválogatott tárgyakat?

1. Lakáson kívüli tároló, pince, padlás, garázs
Nagy és alaktalan vagy a ritkán használt dolgokat lehet elrakni (pl. téli gumi, szánkó, bicikli). Ha lakást veszünk, mindig alaposan nézzük meg, hogy milyen állapotban vannak ezek a tárolók, mert a dohos pincébe sem vihetünk ám mindent. Az erkély alapvetően nem tároló hely!

2. Külön helyiség a lakáson belül
Legideálisabb megoldás, ha az előszoba vagy közlekedők mentén ki tudunk alakítani egy tároló helyiséget, ez lehet egy nagyobb kamra, a hálószobában gardrób, vagy egyszerűen egy apró külön helyiség, amit plafonig bepolcozhatunk. Praktikus, ha az ilyen helyiség a lakás árnyékos vagy északi felén van – a fényt hagyjuk meg a magunknak! Mérjük le előre az itt tárolni kívánt pl. létra, porszívó, téli kabátok, ruhák stb. méreteit, és akkor a polcrendszert már eleve ehhez igazíthatjuk. A kis helyiségre elég egy gyönyörű fa tolóajtó, és máris rengeteg dolgot ízlésesen eltüntettünk.

3. Beépített szekrény
A beépített szekrény lehetőleg a plafonig ér, nem lóg ki a fal síkjából, valamint a parketta szegélyléce és a mennyezeti díszléc is elfut előtte. Nagyobb átalakítás esetén érdemes a szobák falát eleve úgy kialakítani, hogy ne egyenes fal legyen a két szoba között, hanem S-alakban álljon, és így az egyik szobában az S egyik szárában, míg a másik szobában a másik szárban lehet beépített szekrényt kialakítani. Ez mindkét szobában egy szabad falfelületet (ez a másik szoba beépített szekrényének a háta) és egy síkban beépített szekrényt eredményez. Beépített szekrényt a nappaliba azért ne tegyünk…

4. Kisbútorok (komód, kisebb szekrény, láda) a mindennap használatos dolgok számára

5. Kerülendő tárolási forma a klasszikus szekrény és még inkább a szekrénysor
Zsúfolttá teszik a teret, árnyékot vetnek a falra, és sokszor akadályozzák a közlekedőutat is. Ahhoz, hogy egy szép szekrény érvényesülni tudjon, rengeteg mögöttes falfelületre van szükség. Ha van egy szép régi szekrényünk, annak hagyjunk kellő mennyiségű falat. Általában elmondható, hogy a szekrénysorok és garnitúrák nagyon befészkelték magukat otthonainkba, de sajnos nagyon rombolják a teret, és sokszor nem is igazán szépek. A szekrényeknél figyeljünk, hogy egyensúlyban legyenek a kis és nagyobb méretű darabok. Az egész falszakaszt beborító „energiavámpír” szekrénysorokkal pedig ne barátkozzunk!

A tároló tehát akkor jó, ha zárt és szinte észre sem vesszük!

Mi is történt tegnap és tegnapelőtt? Ülünk az ünnepi sokaságban, egy elég hosszú történetet próbálunk áttekinteni. Ennyi év egy iskolában, és mennyi-mennyi arc! Felismerem a 15 éves filmfelvételen éneklő gyerekeket: V. az első sorban előretolja kis pocakját, és annyira figyel, amennyire csak bír. Most fogorvos. M. a hátsó sorban, a mezzoszólam oszlopa, akkor is mindenkinél erősebb volt. Úgy értem, belül. Gyógypedagógus.

T. arra kér, találkoznék vele, van pár fontos dolog, amit meg szeretne kérdezni. Kis napirend‑átszervezés, nyolcadik óra helyett nulladikban megtartott fakultáció, és már rá is érek. T. szociális munkás, a legnehezebb területen. Nagyon, szenvedélyesen szereti a munkáját. Férjhez menni készül, és van pár fontos dolog, amit nem tud mással megbeszélni… Megrendülten hallgatom, sírok.

Szilvi néni, nekem az iskola olyan volt, mint egy csibekeltető. Csibekeltető? Igen, ott mindenki teljesen mellettem állt.

A csibekeltetőből elindulók – segítő foglalkozást választók hosszú sora. Orvosok, védőnők, szülésznők, gyógytornászok, dietetikusok, gyógypedagógusok, pszichológusok, tanítók, tanárok, óvónők, szociális segítők.

Állunk az utcasarkon, négy tanár. Ünneplőben, habár enélkül is látszik valahogy, hogy mifélék vagyunk.

Mi vagyunk azok, akiknél mindenki jobban tudja, akik sose elég jók, akik lemaradtak, akik rugalmatlanok, akik nem elég szigorúak. És mi vagyunk a fáradtak, a húszéves öltönyeinkben és ünneplőcipőinkben.

Négyünknek összesen 13 gyereke van. Úgy értem, otthon. Az iskolában mennyi, ó, ki tudná azt megmondani! Lehetséges, hogy aki a növendékem, ahhoz ne kapcsolódjak, ne tiszteljem, ne legyek rá mérges, amikor nem tiszteli magát, a tehetségét, a másikat? Ne aggódjak érte? Ne lássam benne a csodát? Négyen összesen 195 évesek vagyunk, ifjú titánok, az iskola fiataljai. Mert nincs új generáció, nekünk kéne megtenni mindazt most is, amit 20–25 éve boldogan megtettünk, éjjel-nappal, az iskolában és otthon, olthatatlan lázban égve.

A kollégák hihetetlenek. Nem csak az intellektusuk, a felkészültségük, a lelkiismeretességük, a humorérzékük, a szívmelengető családjuk, ők maguk. Ahogy léteznek, az számomra megfogalmazhatatlanul szép.

Ők az ingyenesség világában élnek, fogalmuk sincs, mi az üzlet. Úgy élnek, mintha nem lenne összefüggés a bankszámlájuk és a munkájuk között.

Dolgoznak, keményen az egész lényükkel, nem is keményen, hanem teljesen. Kár, hogy nem lehetek már a diákjuk. Ez komolyan bosszant.

Egyiküket a legújabb orvosi leleteiről kérdezgetjük finoman, ő finoman válaszolgat, szeretjük, ezért lehet feltenni kényes kérdést is – aztán kiderül a másikról is, hogy hasonlón ment már át, másféle tünetekkel, de a történet ugyanaz. A harmadikról tudom, mert régi barátom. Elkerülhetetlen, hogy a lelkiismeretes, jó tanár eddig jusson? Az orvosi rendelőkig? Mit csináltunk mi rosszul? Rendszerszintű hiba? Mi lesz így velünk? A 13 gyerekünkkel otthon? És a csibekeltetővel?

Én azt hiszem, a csibekeltetőket csak lázasak tudják eléggé befűteni. A lázasakat nem hatják meg a törvények, a portfólióírás; a lázasaknak a csibekeltető nem munka, hanem élet. A lázasaknak járna a pihenés. A csibekeltetők érdekében is mondom. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Szüleim sokgyermekes családból származtak, én viszont egyke lettem. Anyám pásztói iparos családba született, apám kereskedelmi iskolába járt, aztán fűszerüzletet nyitott Budapesten, az Opera közelében, mielőtt anyámmal összeházasodtak. Én 1935-ben születtem. Alig kétéves voltam, amikor behívták apámat katonának. Tíz éven át szinte folyamatosan katonáskodott. A Don-kanyar borzalmából nagyrészt gyalog, lefagyott lábujjakkal jött haza, de visszaküldték a frontra. 1947-ben tért haza végleg a francia hadifogságból. Tehát iskolás éveim alatt lényegében anyám nevelt, ő tartott el, és nagynéném segített sokat a nevelésemben.

Apácák óvó tekintete kísért kisiskolásként

A Szalvátor Intézetben, a budapesti, XIII. kerületi Huba utcában kezdtem az elemi iskolát, ott apácák tanítottak hetedikes koromig. Jó hírű iskola volt, ezért választotta a családom, pedig háromnegyed órát kellett gyalogolnom a lakásunktól odáig. Nagynéném kísért, amikor kicsi voltam, anyám ugyanis dolgozott, apám katona volt. Természetesen szombaton is volt tanítás.

Az iskolaépülettel szemben volt a szalvátor nővérek rendháza. Ma is emlékszem mind a négy apáca nevére, akik alsóban tanítottak: Szeif Donatilla, Kaufmann Kinga, Kelecsényi Agnetta, Windschauer Gizella. Nagyon ügyesen lekötöttek bennünket, az udvaron, szünetekben se láttam rohangáló, rosszalkodó gyerekeket.

Kép

Így nézett ki a Szalvátor Intézet udvara télen – Kép forrása​​

Negyvenegynéhány fős osztályok voltak az iskolában – később én is tanítottam ilyen nagy létszámú osztályokban, és bizony tapasztaltam, hogy az egyes gyerekekkel külön foglalkozni nem volt lehetőség. A tanulók társadalmi összetétele változatos volt: osztályomba járt például a Róbert Károly körúti Winkler mozi tulajdonosának lánya, de voltak jóval szegényebb osztálytársaim is.

Vasárnaponként kötelező volt részt venni a 9 órai misén a Huba utcai kármelita templomban. Az áldozás előtti böjt miatt előtte nem reggelizhettem – talán ezért, meg a vastag ruháim és a meleg miatt gyakran elájultam mise közben, és ezek nagyon rossz emlékként maradtak meg bennem. A májusi litániákat az udvaron lévő Szűz Mária-szobor köré gyűlve mondtuk. Ott, az udvaron tartották gyakran a kiscsoportos németóráinkat is tanítás után. Nagyon szerettem a tanárokat és a gyerekeket is.

Kép

A diákok meseelőadása a Szalvátor Intézet színpadán, 1942 körül. ​​​​​​​Én voltam a fehér ruhás pillangó közvetlenül a hintó előtt. – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Budapest ostroma átformálta az életünket

Az 1944-es nagy bombázások idején, amikor visítottak a levegőben a „Sztálin-gyertyák”, anyám úgy döntött, biztonságosabb lesz, ha anyai nagymamámhoz költözünk, Pásztóra. Ez nagyon jó döntésnek bizonyult, mert később, visszatérve hatalmas bombatölcsér tátongott a társasházunk udvarán. Negyedikesként egy félévet a pásztói elemi iskolában végeztem. Átvészeltük a német bevonulást, egy tisztet be is szállásoltak a házunkba. Jól jött a némettudásom, kihallgattam a németek beszélgetéseit. Utánuk bejöttek az oroszok: ma is szinte látom, ahogy a pincébe, ahová többen is behúzódtunk, ledübörögnek a csizmás lábak. Anyám ijedtében ledobta a krumplihalomra a zsíros kenyeret, amit nekem kent, és a fejére húzott egy bundabugyit, hogy csúnyának és öregnek látszódjon. De szerencsére őket is átvészeltük erőszak nélkül. A gyerekeket kimondottan kedvelték. Az ebédjüket, amit a magyar asszonyoknak kellett főzniük nagy kondérokban, velünk kóstoltatták meg, hogy lássák, nem mérgezett-e az étel. Egy bomba a földdel tette egyenlővé a szomszéd házat, amely hozzáépült nagymamám házához – a mi házunkon viszont csak a tetőzet sérült meg, attól kezdve esernyők alatt aludtunk. De kibírtuk, visszatértünk Budapestre, és az ötödik osztályt már a Szalvátorban folytattam.

„Csókolom, Mária néni!”

Csak hetedik osztályban jött az apácák mellé egy fiatal világi tanárnő, Stauróczky Mária, akivel tíz évvel később, már a Kádár-kor elején, kollégák lettünk. Éppen az első értekezletemre siettem az újpesti Attila utcai iskolába, amikor belebotlottam egy közeli utcában.

„Csókolom, Mária néni!” – köszöntem neki nagy hangon, gyerekesen, mire ő majdnem összeesett ijedtében, amikor felismert.

Rögtön tudtam: nagyon kellemetlen lehet számára, ha kiderül az egyházi múltja, ezért nem is említettem soha a munkahelyünkön. 1948-ban, „a fordulat évében” lettem nyolcadikos, amikor államosították az iskolákat, az apácákat erőszakkal elküldték, helyükre világi tanárok érkeztek.

Három középiskolába jártam!

Gimnáziumi éveim nagyon furcsán és zaklatottan teltek: szinte minden évben új intézménybe és új épületbe tették át a lányosztályunkat. A Ráskai Lea Gimnáziumban kezdtem, a Szemere utcában, egy ugrásnyira az Országháztól. Másodikban és harmadikban a Kossuth Zsuzsa Gimnáziumba helyezték át az osztályunkat, a Hunyadi térre, az Andrássy út közelébe. Az osztályablakaink éppen az Andrássy út 60. épületére néztek, az Államvédelmi Hatóság hírhedt központjára – de mi semmit nem tudtunk az ottani vallatásokról, kínzásokról. Harmadik osztályban, testnevelésórán eltört a kulcscsontom tigrisbukfenc közben, Saci néni ennek ellenére lelketlenül hazaküldött egyedül, cipeltem a nagy rajztáblát és az iskolatáskát a kisföldalattin és a két villamoson, amivel hazajutottam… Negyedik osztályban a Berzsenyi Dániel Gimnáziumhoz csatoltak minket, amely éppen akkor költözött új épületébe, a XIII. kerületi Gömb utcába. Ez a kaotikus iskolai helyzet akár jelképezheti is az 1950-es évek elejének zavaros, átrendeződő társadalmát.

Kép

Másodikos gimnazistaként, 1951-ben – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Persze nem tett jót a sok változás, érettségi előtt derült ki, hogy matematikából szinte semmit nem tudunk. Hollenda Elemér tanár úr azt mondta nekünk:

„Harminchat napsugaram! Hogy vigyem magukat érettségire, amikor semmit nem tudnak?!”

Nem csoda, egy tanévben két-három matematikatanárunk is volt. Emlékszem például Gehér Istvánra, a fiatal alkalmazott matematikusra, aki sajnos képtelen volt átadni a tudását. Teleírta a táblát, aztán épp csak hátrapillantva megkérdezte: „Na, lányok, leírták?” Aztán lehúzta a másik táblát, és azt is teleírta. Két lány értett csak a matekhoz, akiknek a szülei otthon el tudták magyarázni. Ők megírták a leckét, aztán óra előtti szünetben felírták a táblára, mi meg gyorsan bemásoltuk a füzetünkbe. A hármas érettségivel nagyon boldogok voltunk.

Kép

Ballagás a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban, 1953-ban (a fél lányosztály a képen). Én a hátsó sorban jobbról a második vagyok.  – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Gyorstalpaló orosztanárok, gyárvezető párttitkárok

Ekkor már bevezették a kötelező orosz nyelvoktatást, ami számomra sikerélményt jelentett, mert jó nyelvérzékem volt. Negyedik osztályban dr. Korondi Oszvaldné tanította nekünk az oroszt, aki eredetileg német–latin szakos tanár volt, de át kellett képeztetnie magát orosztanárrá, mert a régi tárgyaira már alig volt igény. Ő maga vallotta be nekünk, hogy csak négy leckével jár előttünk a tananyagban. Ma már ez megmosolyogtató, de az idősebb tanárgeneráció számára ez a kor tele volt szorongásokkal… Biztatott, hogy legyek orosztanár – de jó, hogy nem lettem! (nevet)

Több társadalmi átmenetet megéltünk, és nem ment ez zökkenőmentesen. A fogságból hazatért apám először a józsefvárosi, Százados úti kenyérgyárban, majd a Petneházy utcai kenyérgyárban dolgozott – a naponta megkapott fizetése másnapra értéktelenné vált, olyan nagy volt az infláció, ezért még hazafelé le kellett vásárolnia. Nyulakat tenyésztettünk az udvaron, ketrecekben, hogy tudjunk húst enni. A kommunista hatalomátvétel után a kenyérgyárban egy péksegéd lett a gyárigazgató, mert ő volt a kommunista párttitkár. A munkásgyűlésen nyilvánosan megalázott egy idősebb dolgozót, aki korábban a felettese volt – apám a védelmére kelt, ezért a fiatal párttitkár elvitette őt rendőrökkel. Megverték, a munkahelyéről elbocsájtották, és csak az Óbudai Hajógyárban kapott egy nagyon egészségtelen munkát: szűk hajókabinok belsejét kellett kifestenie. Nekem viszont hasznom lett abból, hogy munkáscsaládból származtam, mert így könnyebben felvettek bárhová.

F betű jelezte az osztálynaplóban a fizikai dolgozók gyerekeit, a szocialista rendszer kedvezményezettjeit, még a nyolcvanas évek elején is.

Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskola, földrajz és történelem szak…

A felvételi vizsgára várakozva mellém ült egy fiú, aki történelem–ének szakra készült, és rá akart venni, hogy én is menjek ének szakra. Nem is leplezte, hogy első pillantásra tetszettem neki. „Ha te hallanád, hogyan énekelek, gyomorfájást kapnál” – hárítottam viccesen. Később, a főiskola két éve alatt folyton kereste velem a kapcsolatot. Én nem nagyon foglalkoztam vele, több udvarlóm is volt. Végül hosszú és kacskaringós úton, de ő lett a férjem, akivel negyvenhat évig éltünk együtt, az ő haláláig.

Szívesen emlékszem Szabó László professzorra, a földrajz tanszék vezetőjére, aki kiváló pedagógus volt, többször elvitt minket tanszéki kirándulásokra is. Szabó bácsinak neveztük őt egymás között nagy szeretettel. Mi négyen, barátnők az első padban ültünk, és folyton nevetgéltünk. Ő akkoriban vált el. Később mondta, hogy „lányok, a maguk mosolygós arcának köszönhetem, hogy életem legnehezebb időszakát átvészeltem”. Magyar történelmet tanított nekünk a fiatal Wittman Tibor, későbbi szegedi professzor, egyetemes történelmet pedig Hahn István professzor, a lenyűgöző tudású volt rabbi.

A második évfolyam végén pedagógusi eskütételre Székesfehérvárra kellett utaznunk, ott közölték velünk, hogy a következő tanévben, a szakmai gyakorlat évében hol fogunk dolgozni. Egyáltalán nem vették figyelembe azt, hogy mi mit szeretnénk. Egy hivatalnok rábökött a térképre: „Kartársnő, maga Fejér megyében, az iváncsai iskolában fog dolgozni” – mondta. Iváncsán töltöttem tehát a pedagógiai gyakorlatomat, majd ott is kellett maradnom.

Hóban, sárban, napsütésben Budapest és Iváncsa között

Húszéves voltam, de nem bírtam a napi hat óra utazást. Egy özvegyasszonynál béreltem szobát, és ő főzött nekem ebédet. A reggelire-vacsorára valót pedig otthonról vittem hetente. Iváncsa kétezer lakosú, egyetlen hosszú, kanyargós utcából álló falu volt. Közepe táján volt egy földműves-szövetkezeti bolt, ahhoz közel az iskola egyik épülete, mellette a Micsurin-kert. Micsurin híres orosz-szovjet növénynemesítő volt, az ő útmutatásai alapján az iskolai nevelés egyik színtere volt a veteményeskert. Esőben minden út sáros dagonyává változott, magas szárú cipőmben és harisnyámban bokáig süllyedtem a sárba. Akkor még a nők nem hordtak csizmát és nadrágot.

Öt kilométert kellett gyalogolni a vonatállomástól a faluközpontig, télen térdig érő hóban.

A második ott töltött évemben már buszjáratot indítottak a vonatállomásra érkezőknek, de különös busz volt, inkább rabszállítónak nézett ki. Úgy hívtuk, hogy „fakarusz”, mert zöldre festett deszkákkal fedték be, és hatalmasakat zökkent a kátyús úton, egyszer le is huppantam az üléséről a földre.

Az iváncsai iskola három külön épületből állt: felső tagozat és két alsó tagozat. Körülbelül tíz kollégám volt, a legtöbben helyben vagy a környező falvakban laktak. Az igazgató, Both Vilmos egy nagyon rendes, apám-korabeli férfi volt. A gyerekek érdeklődők és ragaszkodók voltak, osztályomból néhányan még felnőttként is küldtek nekem leveleket. 1955-ben 836 forint volt a fizetésem, ez szinte mind elment a szállásra, étkezésre, utazásra. Ruházkodásra nem telt, a téli kabátomat abból a feketére festett pokrócból varrta anyám, amelyet apám még a fogságából hozott haza.

Kép

Iváncsai osztályommal, 1956-57-ben  – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Nagyon megviselt az első tanév

A nagy hóban gyalogolva felfáztam, vesemedence-gyulladást kaptam, kórházba kerültem. A kórházban egy betegtársam azt tanácsolta: „Menjen férjhez, kedves! Nekem van ismeretségem, elintézem magának, hogy felkerüljön Budapestre.” Én hittem neki. Akkor már udvarolt nekem egy állatorvos, gyorsan nyélbe ütöttük az esküvőt még az 1955/56-os tanév végén, májusban – azt reméltem, hogy a szeptembert már egy pesti iskolában kezdhetem. Persze nem lett belőle semmi, az elhamarkodott házasság is csak kilenc hónapig tartott. A földrajz államvizsgám viszont kiemelkedően jól sikerült. Alighogy elkezdődött az 1956/57-es tanév, október 23-án kitört a forradalom, vagy ahogy akkor hivatalosan neveztük, az ellenforradalom, és szünetelt a tanítás.

Három hetet töltöttünk a Petneházy utcai lakásunk ócska pincéjében, együtt a társasház sok lakójával, mert az utcánkban lévő pékség előtt kenyérért sorakozó emberekbe belelőttek az oroszok, sokan meghaltak, és mi nagyon féltünk.

1957 szeptemberétől engedélyezték, hogy Pesten dolgozhassak. Talán iváncsai igazgatóm közbenjárására történt ez, aki becsült engem és megsajnált – de erről biztosat ma sem tudok. Az újpesti Attila utcai Általános Iskolában jelölték ki az új munkahelyemet. Egykor szép, szecessziós épület volt ez, de az állapota egyre romlott. Udvarára, ahol a gyerekek a szüneteket töltötték, időnként pernye szitált a mellette lévő bőrgyár kéményéből. A fehér falak derékmagasságig zöld olajfestékkel voltak lefestve. A nem túl ideális körülmények ellenére 22 évet töltöttem itt, nagyon sok szép emlékem kötődik ide. Rengeteg gyereket tanítottam, hiszen egyszerre körülbelül 1200 fő járt az iskolába. A sok gyerek nem fért volna el egyszerre, ezért két váltásban, délelőtt és délután is tanítottunk. 1960 körül váltak koedukálttá az osztályok. Négy párhuzamos osztály indult a felső tagozaton minden évfolyamon, az egyik az orosz nyelvi tagozatos „Gorkij-osztály” volt.

A Gorkij-osztályok a szocialista elitképzés, tehetséggondozás sajátos kísérletei voltak az 1960-as években.

A IV. kerület összes általános iskolájából csak kitűnő tanulókat vettünk át az ötödikben induló Gorkij-osztályba. Én többször is végigvittem ilyen osztályt osztályfőnökként, ami nagy kitüntetés volt egy tanár számára, irigyeltek is érte a kollégáim. Szárnyalni lehetett ezekkel a gyerekekkel, olyan tudásuk és szorgalmuk volt! Mérnökök, jogászok, fizikusok, matematikusok kerültek ki innen, akik közül néhányan később nemzetközi karriert is befutottak.

Kép

Budapest, IV. kerület, Attila utcai Általános Iskola az 1970-es években  – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Pártba lépni nem éri meg

Minden tantárgyat áthatott az ideológiai nevelés, de az úttörőmozgalom elég nagy kolonc volt a tanárokon. Engem rögtön odakerülésemkor befogtak a lányok úttörőcsapat-vezetőjének, mert senki nem vállalta szívesen, ezért a legújabb kollégára testálták. Hetente továbbképzésekre kellett járnom, őrsvezetőképzést tartottam. Gyerekeket kellett küldenem a kerületi úttörőház szakköreibe, sőt, még én is tartottam például szakácsszakkört. Emlékszem, volt ott egy idős takarítónő, aki megkérdezte: „Mióta főz a Tanárnő?” „Otthon anyám főz, de van szakácskönyvem” – válaszoltam neki a huszonévesek magabiztosságával.

Sosem voltam párttag, bár nagy volt rajtam a nyomás, szerették volna, ha belépek. Az ellenérzésem egyrészt a történelemtudásomból fakadt: nem éri meg pártok tagjának lenni. Másrészt a családomban ez nem volt pálya. A tanítás volt az én hivatásom, még nyáron is táboroztattam a gyerekeket, és szívesen vittem őket kirándulni. Volt néhány veszélyes kalandom. Egy zugligeti napközis táborban hirtelen támadt egy vihar, betereltük a gyerekeket az épületbe, én maradtam utoljára. Egy lezuhanó hatalmas faág majdnem agyonütött. Egy kőszegi kiránduláson nagy lánycsapattal a Ciklámen-forráshoz akartunk eljutni térkép alapján. A határőr-kiskatonák felhúzták nekünk a sorompót, és beengedtek minket a határsávba, ott mentünk tovább a turistaúton.

Egyszer csak lódobogást hallottunk a hátunk mögül: határőrök lovagoltak utánunk lélekszakadva, nagyon idegesen, mert azt gondolták, disszidálni akarunk a gyerekekkel.

Vissza kellett fordulnunk, és nagyon nehezen hitték el, hogy mi csak kirándulni akartunk… (nevet)

Sokat kirándultunk együtt a férjemmel, közösen vittük a tanítványainkat, ezek szép élmények. 1958 decemberében ugyanis férjhez mentem főiskolai csodálómhoz, aki már a felvételi vizsgán kinézett magának. Egy kis borsodi faluban tanított, de sikerült elérni, hogy Pestre helyezzék – éppen az én iskolámból ment el egy kolléga, akinek a helyére fel tudták venni. A közös munkahelynek sok előnye és hátránya volt, de a lényeg: az iskolába soha nem vittük be a magánéleti gondjainkat. Ugyanezt fordítva, az otthonunkról már nem állíthatom, az iskola állandó beszédtémánk volt, és én késő éjjelig javítottam a dolgozatokat. (nevet)

Kép

Egyik (szokatlanul kis létszámú) osztályom a sokból, az Attila utcai Általános Iskolában  – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Éjjel-nappal tanárok voltunk

Nehezen viseltem a sivár iskolai folyosókat, ezért megkértem a gyerekek szüleit, hogy küldjenek be cserepes virágokat és színes fotókat. Én vezettem be az Attila utcai iskolában a dekorációkat. Ma már el se tudják képzelni, mennyivel ingerszegényebb volt akkor a világ: a szép tájakat, idegen országokat megörökítő színes fotók kitágították a gyerekek fantáziáját, és a falra kitett tablók komoly oktatási segédeszközökké váltak! Az egyik szülőtől nagy tekercs műszaki rajzlapot kaptam, a gyerekek pedig több ezer fotót hoztak. A szobánk szőnyegén ragasztgattam heteken át nyolc hatalmas szemléltető tablót történelemből és földrajzból. A férjem, aki énektanár volt, habszivacsból kifaragta és megfestette hatalmas méretben egy szimfonikus zenekar alaprajzát: kis faragott hangszerek jelölték az egyes hangszercsoportokat. Több hétig dolgozott vele esténként a konyhaasztalon.

A legnagyobb ajándékom az volt, hogy a gyerekek elfogadtak és szinte mindig hallgattak rám, bizalommal voltak felém. Ezért tudtam jól dolgozni velük.

Nemcsak a Gorkij-osztály kiváló tanulóival, hanem a nehezebb felfogású gyerekekkel is megtaláltam a hangot. A fegyelmezésem egyik kulcsa: úgy tanítottam a tantárgyaimat, hogy azokat megszeressék. Lekötöttem a figyelmüket. A pedagógiám másik kulcsa, hogy mindig dicsérettel motiváltam a gyerekeket, ezért szívesen dolgoztak az óráimon. A közel négy évtized alatt csak egy tanítványom zavarta úgy az órát, hogy ki kellett küldenem. Testi fenyítést is csak egyszer alkalmaztam, amikor még nagyon fiatal voltam. Egy István nevű, koránál érettebb nyolcadikos fiú mindenáron fel akarta hívni magára a figyelmemet, szemtelenül viselkedett. Adtam neki egy tenyerest a mutatópálcával. Attól kezdve a fiúosztály olyan lett, mint a kezes bárány – de fizikai fenyítést később sosem alkalmaztam.

Kép

Az Attila utcai Általános Iskolában, 1974-ben  – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Kudarcélményeim nem voltak, de nehézségeim igen

A nyugdíj előtti utolsó osztályom különösen nehéz volt, mert öt gyereknek meghalt az édesanyja, pótolhatatlan anyahiánnyal éltek. Ezzel a „rém-osztállyal”, akik már alsóban öt tanítót borítottak ki (egyikük miattuk hagyta ott a tanári pályát), az ebédlőben sokszor egyszerre ebédeltem. „Hányadik osztályod is van, Gabi?” – szólt oda nekem az igazgatónőm. Csodálkoztam, mert pontosan tudta. „Hetedikesek.”

„Akkor jól nézd meg ezeket a harmadikosokat: ha a tieid végeznek, őket kapod, mert csak te bírsz majd velük.”

Így is lett. Végiglátogattam mindig minden gyerek családját, megpróbáltam megérteni a helyzetüket, a sokszor rettenetes traumákat. Minden pedagógiai és emberi tudásomat be kellett vetnem, hogy szót fogadjanak és végezzék a feladataikat. Volt közöttük, akinek zárva maradt a lelke, de ő kivételnek számított a pályámon.

Ez már a következő munkahelyemen történt, 22 év után ugyanis iskolát váltottam. Pályafutásom során négy igazgatómból három támogatott és elismert. Sajnos éppen az Attila utcai második igazgatóm volt az, aki nem értékelte a munkánkat, csak a barátait jutalmazta, és az igazságérzetünket ez bántotta, férjem ezt nyilvánosan szóvá is tette. Én nehezen viselem a konfliktusokat, a benyelt feszültségek betegséget is okoztak. Mindkettőnknél eljött az ideje a munkahelyváltásnak, más-más helyen folytattuk. 1979-ben a IV. kerületi Megyeri úti Általános Iskolába helyeztek. 44 éves voltam akkor, és 14 évig tanítottam ott, három évet már nyugdíjasként napköziztem. Az új igazgatónőm zavarba ejtően megbecsült, hozzám küldte tanulni a kollégákat, különösen azokat, akiknek fegyelmezési problémái voltak.

Kép

Kis tanítványokkal otthon, 1981-ben – A kép Kincses Gabriella tulajdona

Sok ezer felnőtt tanítvány és egy fagyasztószekrény

A tanári pálya anyagi és erkölcsi megbecsültsége sosem volt nagy a szocializmus évtizedeiben, és egyre hanyatlott. Napközis táborokat, külön előadásokat, szakköröket vállaltunk művelődési házakban, ha ki akartuk egészíteni a szerény fizetésünket. A nemzeti ünnepekhez kötött jutalmazások jelentettek plusz anyagi elismerést. Egy gyerekünk született, tehát csak hárman voltunk, de nagyobb nyaralásokat nem engedhettünk meg magunknak. Kocsink nem volt, nem is vágytunk rá, a pénzünket és a nyári szünetet inkább a kertes házunk állagmegóvására, csinosítgatására fordítottuk.

Viszont én sok erkölcsi és szakmai elismerést kaptam. Felkértek bemutató tanításokra, engem állítottak példának a kerületi iskolák történelem szakos tanárai elé. Pedig valójában a földrajzot sokkal szívesebben tanítottam. Rengeteget dolgoztam – osztályfőnök, a történelemtanárok kerületi munkaközösség-vezetője, tanulószoba-vezető, szakszervezeti megbízott, gyermekvédelmi felelős voltam, és minden tanévben két szakkört is vezettem –, ez azért feltűnt a kerületi oktatási osztályon. Kaptam Miniszteri Dicséretet és „Kiváló Munkáért” kitüntetést.

Úgy emlékszem, a kitüntetéssel járó anyagi juttatásból vásároltunk egy háromfiókos fagyasztószekrényt.

Néhány diákom sorsát figyelemmel kísértem, és még pár évvel ezelőtt is meghívtak osztálytalálkozóra. Sok ezer újpesti felnőttet tanítottam gyerekkorában. Nem tudtam elmenni úgy az újpesti piacra, az áruházba, vagy csak sétálni a kerület utcáin, hogy ne köszöntek volna rám az egykori tanítványaim. Megható, hogy néha még ma is felismernek.

Kép

Osztálytalálkozó meghívottjaként 2007-ben – A kép Kincses Gabriella tulajdona

A ragyogó mosoly az arcán most már olyan otthonos lett, mint a megélt élet. Az általános felső tagozatában ő volt a matematikatanárom. De még milyen matematikatanár volt!... A köpenye világoskék, mint senki másnak, lábán mindig hófehér klumpát viselt, haja éppolyan hosszan és hullámosan díszítette mindig derűs arcát, mint most. Gyönyörűnek láttam. Gyönyörű volt. Ma is az. Szelíd, de mindig tartást adó tanáregyéniség. Aki mindig biztatott, de számon is kért. Kivételes arányérzékkel bánt mindannyiunkkal.

Elhitette, hogy a matematikát mindenki értheti és szeretheti, miközben azért munkára is késztetett. A kedvenc tanárom volt.

Egy olyan iskolában, ahol a háború előtt az orsolyita apácák még a nagymamámat tanították, és amelyben 1948 után korlátlan hatalma lehetett a szocialista elveknek és vezetőknek. Szilvi néni olyan volt ebben a számomra kulturálisan meglehetősen idegen közegben, mint a tiszta forrás – ezt mutatta kék köpenye is. Éreztem és tudtam, hogy valami más is összeköt minket a 45 perces órákon túl, amolyan titkos értékszövetség, amiről nem kell – és persze, nem is lehetett – beszélni. Ez is algebra volt, de már nem csak a számoké.

Amikor több mint harminc évvel később (bocsánat, hogy leírtam) a Képmás-esten találkoztunk, belém vágott, mennyivel többet köszönhetünk a jó tanárainknak, mint néhány példás osztályzatot. Hányféleképpen tudnak ők minket megtartani, irányítani, ösztönözni! És bár a „pedagógusnap” elnevezésben semmi különösebben jóízű nincs, június elején, a tanév végén mégis ezt a különleges hatóerőt, a tanárokét ünnepeljük. Felnőtt életünkben már leginkább gyerekeink tanáraival vagyunk elfoglalva, de időnként a Gondviselés megajándékoz minket fontos találkozásokkal és a hozzájuk kapcsolódó emlékezéssel.

Egy korban, amikor izgalmasabb a mesterséges intelligencia, mint a témazáró, és főként, mint a tanári diploma, a valódi tanáregyéniségek visszahívnak minket az emberi valóságba. Abba, amelyet szépségéről és igaz mivoltáról mindig felismerünk.

Mint én, ott, a Képmás-esten Szilvi nénit, a matematikatanáromat. 

Mielőtt heti menünaplómat megosztanám, három dolgot szeretnék magyarázatképpen elővezetni:

1. Őszintén bevallom, nekem a főzés, bejárós munka mellett is, home office-ban is, nyaraláskor is, gyerekek mellett is és csökkentett létszámban is: öröm. Ha belegondolok, családunk matrónáin is azt láttam, hogy a főzés iránti közöny megjelenése életkedvük csökkenését jelezte, talán ezért is él bennem a hiedelem, hogy a főzés maga az élet… de kollégáim finom jelzéseiből értve ezúttal igyekszem nem belelovalni magam a témába, azt már megtettem itt.

2. Az én konyhám egyik újdonsága, hogy eddig 6-8 felnőttre főztem, akiknek egy része a munkába is vitt ebédet, most viszont két nagylányom férjhez ment. Így, ha senki nem érkezik épp hozzánk, férjemmel és nagyfiammal vagyunk hárman, utóbbi nem is csinál nagy faksznit az evésből, ezért igencsak vissza kell fognom magam – de titkon mindig számítok rá, hogy azért valaki csak befut. Ráadásul, mivel lányaimmal is sikerült megszerettetnem a főzést, ők egyenesen háziasszonyi mivoltuk csorbításának élik meg a túl gyakori érdeklődést, hogy nem ugranak-e be vacsira vagy ebédre. Persze, a főzni szeretőknek sincs több idejük, mint a gyűlölök főzni-csapatnak, ezért aztán mi is bevezettük a családi kajabartert.

Ez annyit jelent, hogy a családlátogatásokkal együtt (szerencsére nem lakunk egymástól messze) gyakran levesek, saláták, sütik vándorolnak egyik asztalról a másikra.

Így nem kell három napig ugyanazt ennünk, nem megy el az egész napunk sütés-főzéssel, és még több elégedett pillantást kapunk a munkánkért. Szóval, ajánlom mindenkinek.

3. Konyhám másik újdonsága, hogy csatlakoztam a négy K-hoz: a kovászos kenyér készítő karanténcsapathoz, és kimaxoltam a fűszerkertemet is az erkélyen. Ezért aztán az alábbi menünek a kovász és a sok fűszer a két – amúgy minden esetben pótolható, de erősen ajánlott –sztárvendége.

Hétfő

Ebéd: bográcsos babgulyás maradék, rizsfelfújt

Vacsora: lecsó

Ebédre maradt a vasárnapi bográcsban készült babgulyásból, amelyet hivatalosan a férfiak készítettek. (Mi, lányok csak a pörköltalap előfőzését, a zöldségek megpucolását és felaprítását végeztük, ja, meg mondtuk, hogy mit mikor kell a bográcsba tenni. Hogy mit is csináltak a fiúk? Hát tüzet csiholtak és kóstolgattak serényen.) Ehhez ma összedobtam egy rizsfelfújtat, amit egy ideje már barnarizsből készítek, mert így inzulinrezisztenciások is bátrabban ehetik. A citromhéj és a vanília mellett szoktam egy kis rumaromát is tenni bele, és mivel már hamarosan itt a lekvárfőzések ideje, nyakára hágtunk a sárgabarack- és a málnalekvárnak.

Alig vártam az estét, hogy elkészíthessem a szezon első lecsóját padlizsánnal és cukkinivel. A lecsóvitában elfoglalt álláspontom távirati stílusban: legalább két nagyobb fej főzőhagyma, vizet bele soha, a paradicsomot forrázom és hámozom. És – bár ezért talán egyesek megköveznének – nem teszek bele szalonnát, pláne nem azt a bizonyos kolbászt, ami a lecsó nevet viseli, mintha bármilyen bonthatatlan frigyben volna azzal. Dehogy nyomom el ilyesmivel a zöldségek ízharmóniáját! Egyedül a frankfurti virslinek adok olykor esélyt a fiúk kedvéért, de ez most vegalecsó volt, aki kevesellte, bőségesen betojásozhatta magának.

Kép

Kapros nemtöltött karalábé – Kép: Szám Kati

Kedd

Ebéd: kapros nemtöltött karalábé, epres joghurt

Vacsora: Padlizsánkrémes pirítós paradicsommal

Nem lehetett ellenállni a szombati piacozáskor a harsogó karalábéknak. De olyan giga nagyok voltak, hogy nem tűnt hálás feladatnak megtölteni, ezért inkább kapros nemtöltött karalábé lett belőle. Vajon (persze ez lehet margarin is) megfuttattam az egyik karalábé zöldjét, a petrezselyem meg a kapor szárát, belevágtam a karalábét nem túl kis darabokra, átforgattam, majd felöntöttem nem túl sok vízzel (ilyenkor írják a séfek, hogy alaplével, de ilyesmivel ne stresszeljük magunkat), és beleraktam a húsgombócokat (ami a töltelék lett volna). Amikor megpuhult, kivettem a gombócokat, összetumixoltam a karalábét, mehet bele tejszín vagy tejföl (ha túl híg lenne, esetleg egy kis keményítővel sűríthetjük, de másnapra, ha marad, már tuti sűrű lesz). Aztán a gombócok visszacsobbantak a szószba, és követhette őket a petrezselyem- meg a kaporlevél. Desszertnek epres joghurt volt, aminek az a titka, hogy eper kell bele, meg joghurt. Ha lágyabbra akarjuk, esetleg tejföl vagy tejszín, ha édesebbre, egy kis cukor, ha kicsit bonyolítani szeretnénk, akkor citromhéj, vanília, menta…

Vacsira megsütöttem a maradék padlizsánokat (egyet félretettem a pénteki tésztához), megfuttatott fokhagymával, mustárral, sóval-borssal fűszereztem, és kísérleteztem friss oreganóval és snidlinggel is.

Szerda

Ebéd: tökfőzelék fasírttal, ribizlis muffin

Vacsora: Friss kovászos ciabatta zöldspárgával és lágytojással

Miután tegnap elhasználtam a maradék kovászos kenyerünket a pirítóshoz (egy szeletet kivéve, ami megy a koviubiba), ma új kenyér készül. Az ebéd tökfőzelék fasírttal. Nálunk a friss tök titka, hogy nem főzzük agyon, ahogy például anyósom konyhájában, beszédes, hogy ők tökpotyónak is hívják, a miénk nem potyó, hanem rá lehet harapni. És sok-sok kapor, ami maradt tegnapról, meg friss tárkony a fűszerkertből. Érkezett desszert is, ribizlis-citromos muffin is a kisebbik lányomtól.

Vacsorára kisütöm a kovászos tészta felét ciabattának. Lágy ízű zöldspárgát és lágy állagú tojást kap kíséretnek. A Dragomán György-féle spárga elkészítése a mosástól kezdve öt perc, a gyűlölök főzni-csapatnak is melegen ajánlom tehát, és a spárgával ennél jobb nem is történhet! Csak eltörjük a megmosott zöld spárgákat (ahol törik, onnantól nem fás), a felső részét fogjuk használni, az alját eltehetnénk abba a bizonyos alaplébe, de mire erre nálam sor kerülne, a spárga csak megfonnyad, úgyhogy lelkiismeretfurdalással, de általában kidobom (hacsak nem fő épp egy húsleves, aminek igazán nem árthat). Szóval, 1-2 kanál olívaolajat forrósítok serpenyőben, rádobom a spárgát, kis vajforgácsot a tetejére, és rázogatva pirítom kb. 3 percig. Aztán megsózom. Ennyi.

Kép

Zöldfűszeres csirkemell görög salátával – Kép: Szám Kati

Csütörtök

Ebéd: zöldfűszeres csirkemell görög salátával és rozmaringos burgonyával

Vacsora: Mártogatósok kovászos krékerrel

Ma ismét a házi fűszerkertből szedegetek, pácban lesznek a csirkemellek, sőt a krumpli is. Reggel olívaolajos-citromleves fűszeres keverékbe forgatom a lapjával felezett melleket, aminek a friss oregano és rozmaring ad nyomatékot, esetleg kis mustár. Ebből jut a parázsburgonyára is, amit lefedek alufóliával, és betolom a sütőbe, a csirkemellet pedig grillserpenyőben sütöm. A görögsaláta alapanyagaiból, a fetasajtból és az olívabogyóból elteszek a vacsorához és a pénteki tésztához meg a pizzához.

A maradék kovászból ropogóst sütök. Ez kicsit más, mint az élesztős kenyérrudak, savanykás, mint a kovászos kenyér. Ezeket mártogatjuk a bazsalikomos fetakrémbe és a diós sajtkrémbe. Hát, nem éppen diétás vacsi, de lehet sárgarépával, zellerszárral, kígyóuborkával is mártogatni.

És közben készül ám már vasárnapra a koviubi az erkélyen.

Kép

Zöldséges tészta fetasajttal és olívával – Kép: Szám Kati

Péntek

Ebéd: mentás zöldborsókrémleves, zöldséges tészta fetasajttal, olívával

Vacsora: roston harcsa rukkolás paradicsomsalátával

A zöldborsókrémleves is egy sikerrecept kezdőknek: olívaolajon dinsztelt főző- és fokhagyma, rá a borsó, fölengedve, turmixolás, tejszín, forralás, és bele a petrezselyem meg a menta. A teljeskiőrlésű pennét koronázó szósz: olajon futtatott fokhagyma, friss majoranna, rá a padlizsán, kaliforniai paprika, cukkini (de mehet gomba is), ha puhul, olívabogyó, paradicsomszósz, feta és reszelt parmezán. Végül sok-sok bazsalikom.

A roston harcsát pár órás só-bors-citrom-olívaolaj pácolás után készítem és pirosra sütöm, de nem túl sokáig, mert rágós lesz, csak ne legyen rózsaszín a belseje. Azok is szeretik, akik ódzkodnak a haltól.

Szombat

Ebéd: Wok, illetve ami belefér; mákos feketeribizli-lekváros süti

Vacsora: kovászos pizza hús nélkül

Nem a bonyolultság, hanem a sok előkészítés a gyenge pontja ennek a közkedvelt fogásnak. De megszavazták a fiatalok, reggelre ígérték, hogy jönnek, vagyis délelőttre várhatók, van tehát, aki apróra hasítsa a sok zöldséget, én pedig előtte frissen meg tudom venni a piacon. Csirkemellet, cukkinit, gombát, póréhagymát, kaliforniai paprikát, ceruzababot, spárgát, kínaikelt, amit épp látok. A padlizsánt egy ideje kihagyom, mert annak túl markáns az íze. Mindent hosszú csíkokra vágunk, kevés mogyoróolajon pirítjuk ropogósra, de kerül rá azért a wokfűszerek mellett egy-egy löttyintésnyi olívaolaj vagy szójaszósz. Nagyon szeretjük bele a kesudiót is.

A mákos süti nagyon egyszerű, ez egy almás kevert tészta, annyi mák van benne, amennyi liszt, ami ráadásul zabliszt is lehet, szóval igazán diétás desszert. Cukrot nagyon keveset teszek bele, édesíti az alma is, a másfél éves unokám is simán elmajszol belőle kettőt uzsonnára. Rááldoztam az utolsó előtti feketeribizli-lekvárt is, de megérte.

A kovászos pizzát a félretett ciabatta-tésztából készítem.

Vasárnap

Ebéd: Zsenge zöldbableves, paprikás csirke teljeskiőrlésű-zab kovászos nokedlivel, kapros uborkasaláta, kovászos uborka, amerikai palacsinta epres túrókrémmel

Vacsora: tonhalsaláta

Az új zöldbab üde ízét sok sárga- és fehérrépával, friss tárkonnyal és petrezselyemmel emelem ki, rántás semmiképp, tejfölt is csak a tálaláshoz teszek.

Valamiért gyerekkorom óta él bennem az a hiedelem, hogy bár a csirkeszárnyra nemigen fanyalodik családunk egyik tagja sem, főzök a paprikás csirkébe azt is, no meg combot, mellet, májat, zúzát. Talán, mert a hagyományos falusi ebédhez levágott jószág mindegyikkel rendelkezik, bennem pedig az rögzült, hogy ez az autentikus összetétel. És igen, a kovász még erre is jó, sokkal könnyebb és dagibb lesz tőle a nokedli, ha ez is kerül a tésztába, ami simán lehet teljeskiőrlésű vagy zab is. Az amerikai palacsintát nagyobbik lányom hozta.

A halsaláta négyévszakos szupergyors kedvenc, konzerv tonhalból készül, van benne valamilyen zöldsaláta, citrom, joghurt, de olívabogyó, párolt kukorica és tojás is kerülhet bele. És ha nem tudjuk megúszni, akkor engedhetünk a családi „majonéz-nyomásnak” is. A borsot ne hagyjuk ki.

Szenvedélyes szerelmi történet

Anton Pavlovics Csehov és Olga Leonardovna Knyipper a 19. század két rendkívüli embere: első a világirodalom egyik legjelentősebb írója, másik a kor ünnepelt színésznője. Kettejük levelezésének, szerelmének nyomán írt színdarabot Carol Rocamora, a New York-i művészeti egyetem tanára. A darab ősbemutatója 2001-ben volt a londoni Almeida Theatre-ben. Csehov 1899-ben ismerkedik meg a nála tíz évvel fiatalabb Olgával, aki akkoriban a Moszkvai Művész Színház vezető színésznője. Szerelemre lobbannak egymás iránt, ám szerelmüknek le kell győznie környezetük ellenszenvét, a korkülönbségből fakadó problémákat és a fizikai távolságot is. Házasságuk néhány éve alatt Olga végig kitart a tüdőbeteg író mellett, mellette van akkor is, mikor férje 42 évesen elhuny. Vagyis a darab olyan egyetemes, átlagembert is érintő problémákról szól, amelyekkel könnyedén lehet azonosulni. Szirtes Tamás rendezése – pont az előbb említettek miatt – az individuum hétköznapi történetére, drámájára fókuszál, a hangsúly a figurák milyenségén és az érzelmeken van, az esendő két főhős lelkének apró rezdüléseit követi végig.

A forma változott, de az esszencia nem csorbult

A rendkívüli körülmények miatt az előadások helyszíne nem más, mint a színészek otthona, az előadás értékéből azonban ez mit sem von el.

A Nagy-Kálózy–Rudolf házaspár nappalijának egy szeletét látjuk, ahol a két színész sötétzöld kanapén (végig ülve!) mutatja be Csehov és Olga megismerkedését, szakmai sikereit és vívódásait.

Feltárulnak magánéleti tragédiáik és boldog pillanataik. A háttérben, a kanapé mögött egy asztali lámpával megvilágított hálószoba, egy fehér ajtó, egy fekete-fehér levélmintás tapéta. Utóbbi tökéletes választás, hiszen a levél a hanyatlás, de a növekedés és az öröklét jelképe is, s mint ilyen, utal Csehov és Olga sírig tartó szerelmére. A rendező egyetlen kamerával dolgozik, a szereplők a dialógusok közben előre és hátra dőlnek; egymás felé, egymásnak háttal és a kamera felé, azaz a néző fordulnak, így érzékeltetve az idősíkok (a házaspár múltja és korabeli jelene) és a helyszínek (Moszkva, Jalta, badenweileri tüdőszanatórium) közti váltásokat.

A videóstreameléssel (élőben közvetítve) készült előadás természetesen emlékezteti a nézőt arra a médiakörnyezetre, amelyben az előadáson kívül létezik, de talán még közelebb is hozza a nézőhöz a karaktereket, sokkal személyesebbé és szerethetőbbé teszi őket, mint egy nagyszínpados produkció.

A közvetlenség illúzióját kapjuk, a látottakat úgy fogjuk fel, mintha mi magunk is ott lennénk a helyszínen a szereplőkkel.

Kép

Na, persze hiába volna a jól eltalált forma, ha a színészi játék csapnivaló lenne. De nem az. Olyannyira nem, hogy Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter nem játszanak, nem alakítanak, és nem szerepet formálnak, hanem valósággal Olgává és Csehovvá lényegülnek. (Rudolf Péter Csehovja szürke öltönyben, szalmakalappal és csokornyakkendővel egyébként is szakasztott olyan, mint maga az író a korabeli fotókon). Mintha a karakter felépítése helyett a saját személyiségüket csupaszítanák le annyira, hogy láthatóvá váljon: ők esendő emberek, akik csak annyit kérnek az élettől, hogy egymást szerethessék. Arckifejezésükkel, hangsúlyokkal, minimális mozgásukkal tökéletesen képesek fenntartani a feszültséget. Gulyás Levente hol játékos és idilli, már-már mesék hangulatát idéző zenével erősíti a romantikus jeleneteket, hol pedig mély hangokból álló zongorajátékkal fokozza a drámai helyzetet.

A Madách Színház azt adja, amit ígér: megteremti a kollektív varázst. Spirituális kapcsolatot hoz létre (otthoni) nézőtér és virtuális „színpad”, néző és előadó között.

Az „Örökké fogd a kezem” sok szempontból fontos előadás. Egyrészt a szenvedélyes szerelmi történeten túl információkat és képet kapunk a kor pezsgő orosz kulturális életéről, Csehov finom humoráról, színdarabjainak születéséről (és hát ne feledjük, hogy a mai rendezők, illetve a 21. századi egyetemi oktatás is pont a 19. század végének orosz színházából, az orosz színházi esztétikából, azon belül is a Csehovból és Sztanyiszlavszkij által képviselt színházeszményből táplálkozik). Másrészt kiváló példa arra, hogy bár változhat a forma, a technikai lehetőségek és a narráció eszköze, a színház mindig ugyanazt fogja jelenteni: lelki táplálékul szolgál, valamint történetmeséléssel ad mankót az eligazodáshoz az életben.

Az „Örökké fogd a kezem” további időpontjai: június 5., 6., 9. és 10., 20 órai kezdettel. A jegyvásárlásra – jelképes áron – a Madách Színház honlapján van lehetőség.

A vastüdő története a gyermekbénulással kezdődik az 1920-as évek Amerikájában. A huszadik század elején váratlan erővel támadott a poliovírus, és komoly járványt okozott. Maga a betegség ritkán alakul ki a fertőzötteknél, az általa okozott bénulás pedig még ritkábban, a tünetek viszont drámaiak. A leginkább szerencsétlenül járt gyerekeknek elhalnak a gerincvelői mozgatóideg-sejtjei, és teljes bénulás következik be, beleértve a légzést végző izmok működésképtelenségét is.

Ezen a ponton lépett a színre egy olyan ember, akinek korábban eszébe se jutott volna ilyesmi. Philip Drinker szakterületét a legtöbben unalmas dolognak minősítenék: ipari üzemek ventilációjával és a szálló por egészségre ártalmas hatásaival foglalkozott. Sokan őt magát is unalmas embernek titulálták. Gyerekkorától kezdve éltanuló volt, a legjobbak között végzett a Princeton Egyetemen. A világ akkor ismerte meg, amikor a harmincas éveiben járva látogatást tett egy gyermekkórházban, ahol a légcserélő berendezés hibája miatt hirtelen leesett a hőmérséklet a koraszülöttosztályon. Amikor a kórház bejárása közben véletlenül meglátta a gyermekbénulással kezelt gyerekek szenvedéseit, nagyon megrendült. Saját elmondása szerint egyszerűen nem hagyta nyugodni a levegőért küszködő gyerekek látványa.

Az elkékült arccal fuldokló kicsik olyan mélyen érintették, hogy elhatározta: mindenképpen kitalál valamit a megmentésükre.

1928-ban minden munkavédelmi és fizikai tudását latba vetve kidolgozott egy szokatlan szerkezetet. Kifejezetten félelmetes, és elsőre inkább középkori kínzóeszköznek tűnő gép volt. Egy hosszúkás vascsőszerű tartály, amelyikbe befektették a beteget, méghozzá úgy, hogy csak a feje lógott ki az elülső végén. Itt is alaposan le volt szigetelve egy gumigallérral, hogy a tartály belsejében folyamatosan kontrollálhassák a légnyomást. A lebénult páciens úgy jutott lélegzethez, hogy a levegő a csőben uralkodó nyomás ritmikus változtatgatásával áramlott a beteg tüdejébe, majd onnan kifelé. Az energiaellátás könnyedén megoldható volt, mivel ekkoriban már széles körben elterjedt az olcsó elektromos áram.

Mivel megmenteni való élet bőven akadt, az első „tesztalanyra” sem kellett sokáig várni. Egy gyermekbénulásban fuldokló, gyakorlatilag halálra ítélt nyolcéves kislányt fektettek a vastüdőbe.

A hatás azonnali és drámai volt. A gyerek légzése másodpercek alatt helyreállt, a kórház dolgozói pedig nem akartak hinni a szemüknek.

Drinker egy csapásra híres ember lett, a vastüdőt azonnal róla nevezték el Drinker-féle lélegeztetőgépnek. A szerkezet rekordidő alatt elterjedt, és nemsokára szinte minden kórház beszerzett egyet. Az okosan kitalált kivitelezés lehetővé tette, hogy akár egy kétméteres, százhúsz kilós embert is gyakorlatilag korlátlan ideig életben tarthassanak benne, és az alkalmazása természetesen nem korlátozódott a poliovírus áldozataira.

Kép

Philip Drinker (1894–1972) – Kép: Wikipédia

Maga Drinker soha nem értette igazán, mit eszik a nagyközönség ezen a „vacak gépezeten”, ahogy ő fogalmazott. Mint vérbeli vegyészt és mérnököt, sokkal jobban foglalkoztatta a munkavédelem, közelebbről az úgynevezett iparhigiénia. Ezt az egész tudományágat tulajdonképpen ő találta fel. Szenvedélye abba az irányba hajtotta, hogy biztonságosabb munkakörnyezetet teremtsen a gyári munkásoknak. Ide-oda utazott az Egyesült Államokban, és gyárak, üzemek, bányák, hadihajók levegőjét vizsgálta, porfajtákat analizált.

Könnyen lehet, hogy ennek a tevékenységének köszönhetően legalább annyian menekültek meg a haláltól, mint a vastüdő miatt. Fő művének mindig is az elsőre nem túl lebilincselő „Ipari por” című összefoglaló tanulmányát tartotta.

A lélegzetvétel fontosságától soha nem is kalandozott messzire. Részt vett a modern búvárkészülékek kifejlesztésében, és ismét csak gyerekek tömegeinek mentette meg az életét azzal, hogy modern, légkondicionált kórházi szobát alakított ki koraszülötteknek. A tevékenysége jól bizonyítja, hogy nem csak heroikus, látványos akrobatamutatványokkal lehet komoly tudományos eredményt elérni. Néha az unalmas, introvertált alakok is szupermenek lehetnek.

– Hogyan ismertétek meg egymást?

Gergő: 2005-ben, egy békéscsabai versenyen találkoztunk először, ahol szólótáncosként versenyeztem, Anna pedig a szüleit kísérte el a rendezvényre. Már az első pillanatban valami köteléket éreztem iránta, nem tudtam levenni róla a szemem, úgy éreztem, muszáj megszólítanom… Jól tettem! Ezt követően többször is találkoztunk, de a barátságunk csak később alakult szerelemmé, mivel én a fővárosban éltem, ő pedig vidéken, emellett még a Nyíregyházi Szakközépiskolába járt. 
Anna: 2007-ben aztán felvettek a Magyar Nemzeti Táncegyüttesbe (akkori nevén Budapest Táncegyüttes), aminek Gergő már két éve a tagja volt, és a próbák során közelebb kerültünk egymáshoz. Fiatal újoncként voltak kétségeim, hogy jó döntés-e belevágni egy munkahelyi kapcsolatba, a többi táncos számára viszont már akkor egyértelmű volt, hogy minket egymásnak szánt az ég.

– Szerelmeteket nem mindennapi esküvővel pecsételtétek meg…

Gergő: Kitűztük a dátumát és mindent megszerveztünk, amikor utólag kiderült, aznap fellépése van a táncegyüttesnek, ami szíven ütött minket, viszont 24 óra alatt sikerült mindent átszerveznem.

Az egyházi szertartás a Mátyás-templomban volt, a lánykikérés pedig a VII. kerületi lakásunkban. A vendégeket arra kértük, népviseletben érkezzenek, a lakók pedig a gangon csüngve lesték, mit keres 200 ember a házban.
Anna: Én a templomi szertartásra fehér menyasszonyi ruhát szerettem volna, a polgárira viszont mi is átöltöztünk kalotaszegi népviseletbe. 
Gergő: A lakodalom majdnem két napig tartott. Egy idő után táncos barátaink örömére már csak népzene szólt, a többi ismerősünk pedig úgy figyelte a mulatást, mintha egy táncelőadást néznének.

– Miért volt számotokra lényeges, hogy hivatalosan is összekössétek az életeteket?

Anna: Nekem fontos a házasság, úgy érzem, erősebb lett tőle a kapcsolatunk. Tizenegy éve alkotunk egy párt, ami kimondva soknak tűnik, de nagyon hamar eltelt együtt.

Gergő: Természetesen nálunk is előfordulnak kisebb-nagyobb viták, de sosem hagyjuk, hogy eluralkodjon a kapcsolatunkon. Fontosnak tartjuk, hogy közös megoldást találjunk az aktuális problémára, és hogy ne hagyjuk lezáratlanul. Ez eddig bevált.

– Mi az, amit ennyi év elteltével a legjobban szerettek a másikban?

Gergő: Imádom Anna humorát, sokat tudunk nevetni együtt.
Anna: Azt szeretem a házasságunkban, hogy egy erős egységnek érzem magunkat. Mindketten határozott egyéniségek vagyunk, eléggé egy húron pendülünk, és kiegészítjük egymást.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Táncosként a munkában is összeszokott párost alkottok.

Anna: Mindketten a Magyar Nemzeti Táncegyüttes szólistái vagyunk, a Budapest Főváros Bartók Táncegyüttes művészeti vezetőiként pedig egy felnőtt együttes és hét gyerekcsoport munkáját koordináljuk. Ez többet jelent, mint próbatermi vezetés, a színházterembérléstől kezdve a jegynyomtatáson és a pályázatíráson át az utolsó alsószoknyáig mindenre oda kell figyelni. 

Gergő: A Bartókkal megörököltük a Nemzetközi Legényesversenyt, amit kiegészítettünk egy Gyermek Legényesversennyel és egy Párostánc-versennyel is. Ezek a versenyek az archív film elemzésére helyezik a hangsúlyt, az indulóknak egy szabadon választott produkciót és egy kötelező folyamatot, azaz egy archív filmrészletet kell bemutatnia a szakmai zsűri előtt. Nagyon fontos számunkra az archív filmről való tanulás, ez a mi szakmánk egyik alapja. Járunk Erdélybe, szervezünk gyűjtéseket és táncmulatságokat, de mi az a generáció vagyunk, akik sok esetben sajnos már csak archív felvételről ismerhetnek nagy táncos példaképeket. Ezért is fontos számunkra ez a versenysorozat, mert a kötelező tánc mindig egy példaértékű táncos egyéniségre fókuszál. Ez egy kiemelt esemény az életünkben, amely a Virágzó Hagyomány nevet viseli. Ezt is közösen álmodtuk meg, és nagyon örülünk, hogy a támogatóinknak köszönhetően évről évre megvalósíthatjuk.

– A Virágzó Hagyományhoz tartozik egy másik rendezvény, a LegényEst is. Ennek mi a lényege?

Gergő: A beszélgetős estek során egy-egy nagy előd, például Martin György, Borbély Jolán, Molnár István és idén Kallós Zoltán munkásságáról emlékezünk meg. Mivel a nálunk fiatalabb táncos generáció már csak névről ismeri ezeket az embereket, megkerestünk olyanokat, akik még tudnak róluk mesélni, korábban például Novák Ferenc, Zsuráfszky Zoltán, Sztanó Hédi, Andrásfalvy Bertalan is a vendégünk volt. A beszélgetéseket Novák Péter moderálja. A közös gyűjtésekről szóló történeteiket hallgatva a nézők nemcsak szakmai adatokkal gazdagodnak, hanem emberi oldalukról is közebbi képet kapnak. 

– Honnan ered a népművészet iránti szeretetetek?

Anna: Apukám népzenész, anyukám pedig táncpedagógus, és egy alapfokú művészeti iskolát vezetnek, így a néptánc már kiskorom óta az életem része. 

Gergő: Én gyerekként láttam egy szórólapot egy tánccsoportról, elmentem az órára, és olyan jól éreztem magam, hogy egy szem fiúként ott ragadtam a tizenöt lánnyal. Hatodikosként már pontosan tudtam, hogy hivatásos táncos leszek.

– A munkátok mennyire határozza meg a mindennapjaitokat?

Anna: A néptánc nem olyan számunkra, mint egy civil szakma, sokkal inkább egy hivatás, egy szerelem, ami folyamatosan jelen van az életünkben. A fanatikusai vagyunk a néptáncnak, a népi kultúrának, amit szerintünk így lehet életben tartani. Mielőtt megszületett a kislányunk, sokszor hétvégente és ünnepekkor is dolgoztunk. Ez azóta valamennyire megváltozott, de Száva teljesen belesimul az életmódunkba, és őt is vonzza ez a világ. Még csak kétéves, de már most szeret szoknyába bújni, és kéri, hogy hallgassunk népzenét, heti egyszer pedig eljár a Bartók legkisebb csoportjába táncolni.
Gergő: Egyébként nem az a célunk, hogy ő is a mi utunkat járja, hanem az a fontos, hogy kiegyensúlyozott legyen. Már többször is látta a Tündérmese című gyerekelőadásunkat, ami teljesen magával ragadta. Kívülről tudja a dalokat, és néhány mozdulatot is utánoz. Nem zárjuk ki semmiből, de igyekszünk annyit átadni neki a kultúránkból, amit a saját szintjén képes befogadni.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– A közös munka során melyikőtök a dominánsabb?

Gergő: Inkább kiegészítjük egymást. Alkotófolyamat közben mindkettőnknek határozott elképzelései vannak, egymást segítve haladunk előrébb. Természetesen előfordul, hogy ingerültebbek vagyunk, és tudjuk, hogy ilyenkor nem szabad megzavarni a másikat, viszont egymás mellett állunk, ha a másik elakad. Ebben a fázisban egy eufórikus állapotba kerülünk, amikor a föld fölött járunk. Ez az emelkedett érzés táncművészként a színpadon is jelen van bennünk. Az előadás közben teljesen átadod magad a táncnak, megélve az adott pillanatot, mozdulatot. Ebben Anna kifejezetten jó partner! Az emlékezetes pillanatok egyike, amikor a Magyar Nemzeti Táncegyüttes Drakula utolsó tánca című előadásában volt egy duónk. 
Anna: Ez az egyik legszebb ebben a szakmában, hogy belépve a próbaterembe vagy a színpadra állva, megszűnik minden problémád és a tánc boldogsággal tölt el.
Gergő: Ez nemcsak egy testedzés, egy öncélú sport, hanem egy értéket képviselünk általa, a magyar kultúrát.

– A Drakula utolsó táncában Gergőnek több női partnere is volt. Hogyan éltétek meg ezt a helyzetet?

Gergő: Természetesen ez csak egy szerep. Szeretem a feleségem, de mégis teljes beleéléssel próbáltam Drakulát megformálni. Annához való kötődésem nem szokott korlátozni a színpadi szerepekben. 

Anna: Amikor táncművészként egy szerepet táncolunk, kizárjuk a magánéletet, átszellemülünk, és az aktuális karakterből próbáljuk kihozni a maximumot. Nagyon szerettem, ahogy Gergő a Drakulát táncolta, büszke voltam rá.

Gergő: A Drakulán kívül már mindkettőnknek volt több olyan színpadi szerepe, ahol más táncossal kellett szerelmespárt eljátszania. Szerencsére olyan szoros viszonyt ápolunk a kollégákkal, hogy ez soha nem okozott gondot.

– Az állandó feladataitok mellett min dolgoztok jelenleg?

Gergő: Jó barátunk, Németh Hajnalka Auróra megkért, koreografáljunk meg 11, népművészethez kötődő történetet a divatbemutatójára, ami nem kis feladat: általában saját témaválasztásainkat dolgozzuk fel, más ötlete alapján dolgozni jóval nehezebb. Az egyik legemlékezetesebb koreográfiai munkám az MNTE-ben Arany János A Honvéd Özvegye című balladájának feldolgozása volt. Itt Zsuráfszky Zoltán és Vincze Zsuzsa felkérésére a Ballare műsorban kaptam egy lehetőséget, és ők külső szemlélőként folyamatosan, egyfajta védőhálót képezve figyelték és segítették a munkámat. 

– A rengeteg fellépés mellett hogyan tudtok időt szakítani rá, hogy kikapcsolódjatok, és milyen közös programokat szerveztek ilyenkor?

Gergő: Szeretjük a rögtönzött családi-baráti összejöveteleket. A kislányunk imád állatkertbe járni, azt is sűrűn látogatjuk.
Anna: Száva annyira az életünk része, hogy nem igényeljük még az egynapos kikapcsolódást sem kettesben, mert hiányozna nekünk. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>