Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Túlélők podcast a Képmás magazin műsora. Tóth-Fazekas Andrea műsorvezető negatív fordulatok túlélőivel beszélget, akik tragédiájuk által erősödtek meg. Gyakran bosszankodunk azon, hogy az élet nem mindig felfelé ívelő változás. Ezért is fontos olyanokkal találkozni, akiknek egy- egy válsághelyzetben is megtalálták a lehetőségeket. Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Túlélők podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

 

 

Mondhatnánk a filmre, hogy 85 percnyi tömény döbbenet, de valójában annál jóval több, mert utána még sokáig elgondolkodtat, s némiképp tán a világnézetünket is (újra) formálja. Az elején még fészkelődve kívül tudunk helyezkedni az eseményeken, míg hallgatjuk, hogy a diktatúra egykori kiszolgálói hogyan magyarázzák tetteiket, a lelkiismeretükkel küzdve, vagy épp elnyomva magukban a szembenézést a súlyos múlttal, amit a jelen tükre is kíméletlenül megmutat, ha belepillantanak. Nyilván nem véletlen, sokkal inkább szimbolikus, hogy némely interjúalanyával a rendezőnő is egy tükör elé ülve beszélget. Amerikából a volt hazájába utazást a kislánya születése ihlette, aki így közvetetten az alkotó múzsájává is vált.

Mi mindent tehet egy gyermek sok másik gyermekért! Akik egy része meg sem született, másik hányada alig valamicskét élt, a szerencsésebbek pedig már nagykorúak, ám könnyen lehet, hogy a világ egy másik szegletében élve mit sem sejtenek a valódi származásukról.

Legalábbis a vér szerinti szüleikről, rokonaikról és arról, hogy miként kerültek az őket felnevelő családhoz. Bár talán nem is akarják tudni az igazat. Mint kiderül, Nanfu Wang saját famíliája is tele van dermesztő történetekkel, amelyeknek mintha mindenki egyszerre volna cinkosa és áldozata. Az 1979–2015 közötti időszakról, tehát a közelmúltról van szó, amely Kínában a hétköznapok részévé tette a kényszersterilizációkat, a terhességmegszakításokat, a csecsemőgyilkosságokat és a gyermekkereskedelmet. Mindezt csúcsra járatott, hurráoptimista propaganda hazudta a lakosság felé természetesnek, elfogadhatónak, mi több: nemes célnak.

Sokan ma is azzal nyugtatják magukat, hogy nem volt más választásuk, hogy az éhezés elkerülése, a nemzet fennmaradása érdekében hagyták a már megszületett második gyermeküket kegyetlenül az út szélén, vagy a húspiacon egy dobozban. 

Különösen meghökkentő, mennyire hevesen „szurkolt” mindenki azért, hogy fia szülessen. Aki a család nevét továbbviszi. Még az anyák is másként bántak a fiúgyermekkel, az államgépezet ilyen szintig befolyásolni tudta a legjóravalóbb polgárok gondolkodását is. Akik a filmben nemegyszer mosolyogva beszélnek erről az időszakról – igaz, nem könnyű eldönteni, hogy a nosztalgia miatt, vagy inkább a szépíthetetlent ezzel is szépítve, kínjukban, zavarukban. A rendezőnőt dicséri, hogy igen mélyre ás, nem elégszik meg félutakkal. Mégis, ahol a nyomozása már túl szenzitív családi kötelékeket érintene, tudja, hol a határ. És a szemek, a tekintetek – amelyeket sok európai oly hasonlónak lát, pedig nem azok – időnként még többet is mondanak ebben a filmben, egy-egy kitartott snittben a szavaknál. Aztán van, hogy szavak is érkeznek melléjük, csak ki kell várni.
A néző szava viszont elakad egy időre a záró képsorok után. Nem is igazán tudjuk, azokat sirassuk-e, akik végül nem élhették meg a rájuk váró – sok esetben keserves – sorsot, hanem már a születésük pillanatában politikai parancsra „angyallá váltak”; vagy azokat, akik az emberpiacról egy emberibb környezetbe (örökbefogadókhoz) kerültek, ugyanakkor elszakították őket szüleiktől, testvéreiktől. De legfőképp: mi van azokkal, akik maradtak? Akiknek a saját bűneik terhét kell cipelniük abban a közegben, amely szép szóval vagy erőszakkal az életük vezérelvévé tette, hogy „pataknyi vérontás is jobb egy második gyermek születésénél”. Nanfu Wang filmje letaglóz. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A játék boldoggá tesz

Mi a közös a társasban, a kártyázásban és a lottózásban? Kutatók megfigyelték, hogy játék közben endorfin szabadul fel és aktivizálódik az agyi örömközpont. Teljesen mindegy, hogy milyen típusú az a játék, ez a folyamat minden esetben lezajlik.

A játék fiatalon tart

„Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani” – vélte George Bernard Shaw ír drámaíró. Állításával sok pszichológus ért egyet, hiszen bizonyított tény, hogy a játék fiatalon tart, vitalitást, energiát ad. A lényeg, hogy örömünket leljük abban, amit csinálunk.

A szakemberek szerint ugyanis, aki a játékot élvezi, annál beindulnak a biológiai mechanizmusok, endorfin szabadul fel, ami segítheti a megküzdést a stresszel.

A játék segít a jelenben maradni

Amikor belefeledkezünk a játékba, ún. „flowba”, áramlatba kerülünk. Csíkszentmihályi Mihály – a híres flow-elmélet megalkotója – szerint amikor 100 százalékig elmerülünk egy bizonyos tevékenységben, a jelenre fókuszálunk, ami az agy szempontjából a legnagyobb boldogságot jelentő idősík. A játék pedig biztosan a jelenre irányítja a figyelmünket.

A játék összekapcsol

Lehet-e annál nagyobb közösségi élményt átélni, mint amikor végigizgulunk egy focimeccset és kedvenc csapatunk győzelme láttán eufórikus örömmámorban úszva ölelkezünk össze szurkoló társainkkal? Talán mindenki ismeri az első világháborúban megtörtént esetet, amikor a németek és az angolok 1914 karácsonyán együtt fociztak. Ez a történet arra emlékeztethet bennünket, hogy a játék – a nevetés és elengedés képessége, a jelenben létezés, valamint a jókedv érzése – lehet a döntő cselekvés a valahova tartozáshoz.

Fontos a tudatosság!

Felnőttek generációinak kedvenc játéka a lottó, a totó, és főként a sporteseményekért rajongók körében népszerű a tippmix. Ez utóbbi esetén nemcsak a kedvenc csapataikért izgulhatnak a szurkolók, de azért is, vajon jó tippelték-e meg a játék végkifejletét. Ám az ilyen típusú játékoknál nagyon fontos a tudatosság, a felelősségérzet! Ebben pedig a játékosok valódi társa és támogatója a nemzeti lottótársaság, amely működése alappillérének a felelős játékszervezést tekinti, és ezért bizony jelentős lépéseket is tesz.

A Szerencsejáték Zrt. célja ugyanis az, hogy a játék megmaradhasson annak, ami: játéknak.

A vállalat 2019-ben már negyedik alkalommal kapta meg az európai lottótársaságokat tömörítő European Lotteries kiemelt felelős játékszervezési tanúsítványát, amelyet elsőként szerzett meg a kelet-közép-európai régióban 2010-ben.

A Szerencsejáték Zrt. kiemelt figyelmet fordít minden olyan területre, amely a játékosok védelmét és széleskörű tájékoztatását, illetve a prevenciót szolgálja. Ennek keretében erősítette tovább reklámetikai tevékenységét is.  A vállalat a jelenlegi hazai jogi és reklámetikai szabályoknál szigorúbb saját kódexszel rendelkezik, és betartásának ellenőrzését független szervezetre, az ÖRT-re bízta a kibővített tartamú együttműködés keretében.

A Szerencsejáték Zrt. Reklámetikai Kódexe többek között egyes védett célcsoportok meghatározására, a marketingkommunikációs üzenetek és eszközök megfelelő használatára, az internetes média alkalmazására, az értékesítés ösztönzésére, valamint a sorsolási műsorok szabályozására terjed ki. A Kódex tartalmát a mai trendeknek, illetve a megváltozott külső szabályzóknak (European Lotteries felelős játékszervezési keretrendszer, Magyar Reklámetikai Kódex) megfelelően aktualizálta, frissítette.

„Állami vállalatként a Szerencsejáték Zrt. működésének alapját a felelős játékszervezés képezi, amely az egész cég működésének iránytűje. A nemzeti lottótársaság tevékenysége, a szerencsejátékok szolgáltatása során erős bizalmi kötődést alakít ki és ápol a játékosokkal. Ez a fajta szoros kötődés és ennek felelősségteljes kezelése a társaság egyik legfontosabb képessége. Fókuszában áll etikus marketing és kommunikációs tevékenységünk, amelyet az elmúlt években kiváló együttműködéssel támogatott az Önszabályozó Reklám Testület. Felelős vállalatként ezt az együttműködést 2020-ban még magasabb szintre emeltük, ezzel is biztosítva játékosaink biztonságát” – hangsúlyozta Bánhegyi Zsófia, a Szerencsejáték Zrt. marketing és kommunikációs igazgatója.

Támogatott tartalom.

Glyndwr Michael harmincnégy éves volt, és keserű sors jutott osztályrészéül. Wales déli részén született egy kisvárosban, szegény munkáscsaládban. Az apja szénbányász volt, de öngyilkos lett, amikor a fia tizenöt éves volt. Ettől kezdve az anyjával élt, de nem tudott mit kezdeni magával, soha nem talált olyan munkát, amelyből eltarthatta volna magát. Harmincegy évesen végleg magára maradt, mert az anyja is meghalt. Glyndwr ekkor nekiindult, és csavargóként járta Nagy-Britannia útjait. Mint olyan sokan mások, ő is Londonban kötött ki. Az utcákon élte a hajléktalanok életét még három évig.

Ekkor – vagy azért, mert annyira éhes volt, vagy mert öngyilkos akart lenni – patkányméreggel átitatott kenyérmaradékot evett valahol a King’s Cross egyik raktárépületében. Itt találtak rá, miközben haldoklott. A kórházban még két napig élt.

Az orvosok és az ápolók valószínűleg nagyon csodálkoztak, amikor néhány nap múlva szigorú tekintetű ismeretlenek érkeztek a kórházba, és ellentmondást nem tűrő arccal, hivatalos papírokat lobogtatva magukkal vitték a holttestet. A háttérben a második világháború egyik döntő momentuma állt, a szövetségesek szicíliai partraszállása. 

1943-ra elérkezett az idő, hogy Olaszországot elvegyék a tengelyhatalmaktól. A legtöbb stratéga egyetértett abban, hogy Szicíliát kell lerohanni, majd onnan észak felé elfoglalni az Appennini-félszigetet. Ahogy Churchill a maga nyers szókimondásával megfogalmazta: „Csak egy ostoba barom nem tudja, hogy Szicíliáról van szó.”

A cél pedig az volt, hogy a németek ne tudják. A szövetségesek tisztában voltak vele, hogy Hitler minden bizalmát elvesztette Mussolini felé, és már egyáltalán nem bízik az olaszokban. Ezért aztán Mussolini hiába mondogatta, hogy a partraszállás Szicíliában várható, Hitler lesöpörte ezt az érvet az asztalról.

Meg volt győződve róla, hogy az angolok és az amerikaiak Görögország vagy Szardínia felől fognak támadni. Annak érdekében, hogy alaposan megerősítsék ezt a tévhitet, a szövetségesek az egész világháború egyik legnagyobb szabású félretájékoztató kampányát indították meg.

Az angoloknak létezett már egy tervük az ellenség hatékony megtévesztésére, aminek az volt a lényege, hogy egy jól kiválasztott helyen tengerbe dobott holttest felhasználásával hamis információt juttatnak el hozzájuk. Ennek az ötletnek a szálai Ian Fleminghez, a James Bond-figura megteremtőjéhez vezetnek, aki a háború alatt a brit titkosszolgálat magas rangú tisztje volt. Egy olyan holttestre volt szükségük, akit senki nem fog keresni, akinek a személye nem vezet veszélyes kutakodáshoz és kellemetlen kérdésekhez.

Ezzel párhuzamosan minden részletre kiterjedő, átgondolt kampányt indítottak annak érdekében, hogy a megtévesztés során felhasznált hamis információkat a lehető legtöbb oldalról megtámogassák. A szövetségesek nem voltak restek létrehozni egy tizenkét hadosztályból álló teljes hadsereget Kairóban, amit fel is fegyvereztek, sőt, megtévesztésként fából készült műtankokkal és más műpáncélosokkal is felduzzasztottak. Hogy mindez hihető legyen, teljesen valóságos hadmozdulatokat indítottak Szíriában, egymás után vették fel a görög tolmácsokat, görög valutát és térképeket halmoztak föl. A műveletekről szóló kommunikációt szándékosan szárazföldi telefonvonalon bonyolították, és a rádióforgalmat a minimumra csökkentették, mert tudták, hogy a német hírszerzésnek ez szemet fog szúrni.

Miután egy megbízható patológussal hosszasan konzultáltak, Glyndwr Michael mellett döntöttek. Mivel tudták, hogy ez a vállalkozás hatással lesz a háború kimenetelére, a lehető legalaposabban megterveztek minden apró részletet. A hadműveletnek a Mincemeat nevet adták, aminek a magyar fordítása általában vagdalthús, de ez esetben a tartalmát pontosabban kifejezi a fasírt szó – ez ugyanis közelebb áll az eredeti angol jelentéshez, ami az ellenfél teljes megsemmisítésére utal.

Az álinformációt egy személyes levél hordozta, amelyet a teljes hitelesség kedvéért tényleg maga az állítólagos forrás, Sir Archibald Nye altábornagy írt meg pontosan meghatározott irányelvek alapján, a sós tengervízben nem oldódó tintával.

A levél Sir Harold Alexandernek, az angol-amerikai tizennyolcadik hadsereg parancsnokának szólt, és figyelmeztette, hogy a németek nagy erőket vontak össze a görög partoknál, valamint Krétánál. Azt írta, hogy a küszöbön álló támadás érdekében komolyabban meg kell erősíteniük a csapataikat a Peloponnészoszi-félszigeti Araxos-foknál és Kalamata városánál.

A levelet egy lezárt aktatáskába helyezték, amelyet a szabványos egyenruhába és ballonkabátba öltöztetett holttest derekára erősítettek egy bőrborítású acél lánccal. A kabát belső zsebébe gondosan összeválogatott tárgyak kerültek. Először is egy William Martin őrnagy névre szóló, fényképes katonai igazolvány. Fotót már nem lehetett készíteni Michael arcáról, ezért a rá kissé hasonlító Ronnie Reed századost fotózták le. A gondos előkészítésnek köszönhetően a hírszerzési zsargonban zsebpiszoknak nevezett tárgyak között volt többek közt egy fénykép a halott Pam nevű menyasszonyáról, egy szerelmeslevél, egy nemrég vásárolt jegygyűrű számlája, egy hetvenkilenc fontnyi összegű tartozásról szóló követelés értesítője a Lloyd’s Banktól, egy ezüst kereszt, egy Szent Kristóf-medál, cigaretta, egy valódi előadásra szóló londoni színházjegy és egy haditengerészeti klubbelépő. 

„Martin őrnagy” holttestét tengeralattjárón szállították a spanyol partok közelébe. Itt óvatosan kihelyezték a vízbe egy olyan helyen, ahol az áramlatok szinte biztosan partra sodorják, a dél-spanyolországi Huelva közelében.

Ez azért volt lényeges, mert a britek tudták, hogy ezen a helyen a német titkosszolgálat kiváló kapcsolatokkal rendelkezik. Biztosak lehettek benne, hogy bár Franco Spanyolországa papíron semleges, a valóságban készségesen együttműködik a német vezetéssel. 

Egy halász 1943. április 30-án annak rendje és módja szerint meg is találta a testet, átadta a hatóságoknak, azok pedig nem hivatalos csatornákon értesítették az Abwehrt, a német katonai hírszerzést. Miután kinyitották a táskát, felbontották, majd óvatosan visszazárták a levelet, és mindent lefényképeztek, a németek visszaadták a testet a spanyoloknak. Ők eltemették, a nála talált táskát pedig udvariasan visszaszolgáltatták a briteknek, akik pontos vizsgálatokkal megállapították, hogy a németek elolvasták a csalilevelet.

A megtévesztés olyan jól sikerült, hogy az szinte a kitalálóit is váratlanul érte. Hitler végleg meggyőződött róla, hogy a balkáni partraszállás valós veszély, ezért megerősítette a görög vizeken szolgáló csapatait, sőt, ehhez részben Szicília környékéről vont el erőket. A szövetségesek hamarosan nagy erőkkel támadtak, és a vártnál jóval kevesebb áldozattal elfoglalták Szicíliát.

A német vezetés annyira bekapta a horgot, hogy már javában folyt a brit–amerikai invázió, amikor ők még mindig csapatokat csoportosítottak át az olasz partok mellől Görögország irányába. Mire végül feleszméltek, már régen késő volt.

Glyndwr Michael, a nincstelen walesi hajléktalan holtteste a spanyolországi Huelvában maradt eltemetve, William Martin őrnagy néven. Amikor az akció titkosítását a hetvenes években feloldották, a brit haditengerészet átvette a sír gondozását, 1997-ben pedig a fejkő feliratát kiegészítették az eredeti névvel.

– Hogyan lettél sportoló?

– Vidéken születtem és nőttem fel, 12 évesen találkoztam először hozzám hasonló mozgáskorlátozott emberekkel, amikor Budapestre, a Mozgásjavító Általános Iskolába írattak be a szüleim. Gerincferdülésem volt, ezért javasolták az úszást, így 2004 decemberében elkezdtem. Egy hét alatt megtanultam három úszásnemet, kezdetben heti 2, majd rövidesen 4, egy év múlva pedig már heti 10–11 edzésen vettem részt. 5–6 évesen még nagyon féltem a víztől, gyerekként több negatív vizes élmény is ért, de amikor az akkori edzőm, Málnai István szárnyai alá vett, megváltozott az életem. Ő főleg végtaghiányos gyermekek úszásoktatásával, mozgásrehabilitációjával, edzésével foglalkozott. 2005‑ben vettem részt életem első paraúszóversenyén. Egy év alatt megfordult velem a világ.

Az első úszódresszemet is ekkor kaptam, és amikor édesapám meglátott, azt mondta: „Olyan jól nézel ki benne, hogy elindítunk a pekingi olimpián!” És én tényleg ott voltam.

– Bizonyára nem volt zökkenőmentes a sikerekhez vezető utad. 

– Egyáltalán nem. A legközelebbi 50 méte­res medence nagyjából 100 km-re volt tőlünk, az egész családom részt vállalt abban, hogy megvalósulhassanak az edzéseim. Édesapám nagy támasz volt, de a húgom is sokszor elkísért, anya pedig a hátországot jelentette. 2005 és 2007 között Málnai István edzésterve alapján édesapám felügyelte az edzéseimet, majd Zalaegerszegre igazoltam. Apám szívét-lelkét beletette, de ez nagy nyomást is jelentett – nagyon meg akartam felelni neki. Meg kellett tanulnom határokat húzni és változtatni ezen, mert éreztem, hogy nagy feszültséget okoz, és egy idő után visszafog. 

– Hogy tudtad meghúzni ezeket a határokat?

– Az edzőmnek mertem beszélni a bennem lévő érzésekről és félelmekről, a szüleim és a testvérem pedig a családi biztonságot adták – és ez így volt jól. Elkezdett formálódni bennem, hogy a saját részemnek, a magamra való odafigyelésnek mekkora jelentősége van. Azt hiszem, ekkor nőttem fel, és ekkor jöttek a sikerek is – az Eb- és vb-győzelem. Mióta figyelek arra, hogy nekem mi a jó, kialakítottam a saját életemet, és jobban érzem magam a bőrömben. 

A szüleim épnek neveltek – ezt az is bizonyítja, hogy 12 éves koromig egyáltalán nem találkoztam hozzám hasonló végtaghiányos emberrel. Főként a tanulásban, de az élet minden területén olyan elvárásokat támasztottak felém, mintha ép lennék, mert azt akarták, hogy életrevaló legyek.

Ez a szigor persze gyerekként rosszul esett, de felnőttként jól jön, amikor el akarom érni a céljaimat, amikor csak azért is meg akarom csinálni, amit elgondoltam. Azáltal, hogy jobban odafigyelek magamra, elkezdtem megélni egyfajta teljességet. Sok változáson mentem keresztül, ahogy mindenki a lelki fejlődése során. Az egyik ilyen belső érzésből jövő döntésem az volt, hogy eldobtam a műlábat, amit mankóval használtam, hogy ne tűnjek ki az emberek közül, és kerekesszékkel kezdtem el járni. Ahogy láb nélkül vagyok, úgy vagyok önmagam. 

– Bátor dolog.

– Az elfogadás erősítette fel ezt a hangot, és erősített meg engem is. Azóta tudom igazán megélni a sikerélményeket is, amióta elfogadtam, hogy én így vagyok tökéletes. Belegondoltam: ha én nem vagyok büszke magamra, miért lenne rám büszke a társadalom? A párkapcsolataimban nem okozott, és most sem okoz problémát, a párom így szeret és kész. Persze az úszóközeg, a közösség kellett, és a mai napig kell, hogy ne rút kiskacsaként nézzenek rám, mert az önbizalom, a belső erő fontos, de a közösség ereje az, ami ezt meg tudja sokszorozni. És az én közösségem remek emberekből áll. Fontosnak tartom, hogy egy gyermek tudja, ki ő és ki lehet. Engem az úszás a sikerélmény és öröm által kiemelt a rút kiskacsa státuszból.

– Mi tart fent mostanában?

– Nagyon jól mennek az edzések, és ez hatalmas erőt ad. Nagyobb az önbizalmam, figyelek a testem jelzéseire. Rájöttem, hogy meg kell tennem a testemért azt, amitől jobban működik, és ettől harmóniába kerültem önmagammal, megvan a testi-lelki egyensúly. A sikerrel együtt jött az az érzés, hogy még többet, még jobban kellene csinálni.

Emlékeztetnem kell magamat, hogy nem lehet mindig ezer fokon égni. Minden edzést tökéletesen akarunk végrehajtani, de ez nehéz, még kimondani is nehéz.

Ezért tudatosan figyelek az egyensúlyra, mert a magasból nagyot lehet zuhanni, és akkor jön az űr és az elidegenedés érzése.
A tokiói paralimpia nekem már a negyedik paralimpiám lesz. Eddig háromszor úgy mentem ki, hogy érmet hozok haza, és háromszor nem jött össze. Nagyjából 16 éve dolgozom érte, kezdem újra és újra a csalódások után – de megéri. Kevesebb, mint egy évvel a nyári játékok előtt persze minden pillanatban ott lebeg a szemem előtt, és igyekszem minden energiámat erre összpontosítani. Ugyanakkor maradok a földön, a szilárd talajon, és ha nem úgy jön össze, akkor is békében leszek ezzel. Az például segít, hogy olyan dolgokat teszek, amelyek örömöt okoznak.

– Mik ezek a dolgok?

– Szeretek másokat motiválni. Hiszek az őszinte kommunikációban, és szerintem a nyíltság jelenti az integrációhoz vezető utat. Mindig azt hittem, az a küldetésem, hogy paralimpiai bajnok, világbajnok legyek. Mintha ezzel adnám vissza a szüleimnek, amit beletettek, hogy idáig jussak. Aztán amikor idén Londonban megnyertem a világbajnokságot, csodálatos volt, de rájöttem, hogy utána ürességet érzek, mert a pillanat elmúlik. Sokkal jobban szerettem az oda vezető utat, a felkészülés folyamatát, amiben sok más cél is teret kap az úszás mellett, és egységben, nyugalomban tart.
Arra is rájöttem, hogy szükségünk van olyan emberekre, akikkel mindig számíthatunk egymásra, és olyanokra is, akikre felnézünk, akik motiválnak. Az egész élet így épül fel. Szeretném, ha a jövőm arról szólna, hogy motiválom a következő generációt. Ezért is építjük folyamatosan a közösségünket, büszke vagyok rá, hogy az edzőnk, Szabó Álmos – elsőként a Vasas színeiben – létrehozta a Vasas Paraúszó Szakosztályt. Így profi körülmények között tudunk készülni, és figyelni a jövő tehetségeire. Ebben vagyok otthon, ezért itt adok magamból annyit, amennyit csak lehet. Tudom, hogy sokkal nagyobb jelentősége van annak a segítségnek, amely a hozzánk közel állóktól vagy hozzánk hasonlóktól jön. Szeretném, ha a szakosztályunk kibővülne, és a parasportolók elfogadottsága nőne. Ezért

motivációs előadásokat tartok, és mindennap megdolgozom azért, hogy jobb legyek. Jó lenne, ha egy olyan világban élnénk, ahol az elfogadás és az egyenlőség alap.

Amíg ez nincs így, fontos, hogy beszéljünk róla. Mára ezt érzem küldetésemnek, hivatásomnak.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– A Bonanza Banzai a rendszerváltás éveiben adta ki első albumait, és vált hihetetlenül sikeressé. Ön hogyan élte meg a sorsfordító ’89-90-es eseményeket, és miként hatottak ezek a művészi kibontakozására?
– Kitelepített, tönkretett polgárcsalád gyermeke vagyok, mint oly sokan Magyarországon. Egyetemista voltam akkoriban. A Marx Károly nevét viselő intézménybe vettek fel, amely a Dimitrov nevű kommunistáról elnevezett téren állt. Az érettségi után egyből elvittek katonának: sikerült elcsípni az egyik utolsó lehetőséget, hogy egy éven át üvöltve elvtársnak szólítsanak. Pár esztendővel később már a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen végeztem, a Fővám téren – ugyanott, ahova felvettek. Ez volt a számomra valóban sorsfordító évek kerete. Emlékszem a szüleim jeges rémületére a Nagy Imre újratemetésén elhangzott beszéd kapcsán, ezt meg is írtam egy rövid novellában, amely a rendszerváltás fotóit felvonultató könyvben jelent meg. Nem tudom, létezik-e művészi kibontakozás, de emberi biztosan van, és az enyém pont erre az időre esett.

Ekkor indult az előadói–szerzői pályám, ekkor ismertem meg a feleségemet, ettől az időszaktól kezdve adódtak lehetőségek világot látni, nyelveket és sok minden mást tanulni.

– Gimnazistaként, egyetemistaként számított rá, hogy belátható időn belül – gyakorlatilag mire elindul a hivatásában – fordulat következhet be az ország, a nemzet életében?
– Azt hiszem, bár sokan remélték, erre csak nagyon kevesen számítottak. Egyes elemzők Csernobilt tartják a gazdasági összeomlás kiindulópontjának, ezt követte a politikai csőd. Sajnálatos és a mai fiatalok számára figyelmeztető jel, hogy az elvtársak tehetetlensége, a rendszer tarthatatlansága, a katasztrofális belső feszültségek nem voltak ehhez elegendők. Az első lemezünknél még nem akart senki beleszólni a szövegeimbe, mert épp meg voltak szeppenve kicsit, de ’90-ben már volt vita arról, hogy jó cím-e az egy lemeznek, hogy 1984. De ez se volt vészes. Ma már vicces elmesélni, hogy életünk első turnéjára az Országos Rendező Irodától nemcsak egy kisbuszt és sofőrt kaptunk, hanem politikai felügyeletet is.

– Az ön számára melyek voltak a régi világ bukásának előjelei, és melyek az első élmények, benyomások a szebbnek, szabadabbnak remélt újról?
– Őszintén szólva én nem láttam látványos bukást: az ideológia kifáradt, kiüresedett, a Szovjetunió nem pénzelte tovább a helytartóit, ők meg kegyeskedtek kibújni a vezetés és az elszámolás felelőssége alól – közben buzgón nekikezdtek a gazdasági hatalomátmentésnek. Erről akkor rajtuk kívül nagyon kevesen tudtak, okkal.

Nehéz előkeresni az első szabadságélményt: talán azt lehetne megnevezni, amikor az első saját autómmal, egy romos állapotú kis 127-es Fiattal átléptem a nyugati határt.

– A környezetében mit tapasztalt: családja, barátai, ismerősei hogyan reagáltak a folyamatokra – mennyire érintette a kis közösségeket, illetve befolyásolta az emberi kapcsolatokat a változás?
– Tapasztalataim szerint óvatosan bizakodott, aki mert, hiszen tudtuk, hogy ravasz és agresszív társaság a kommunistáké. Azok a lazán szerveződő kisközösségek, ahova én jártam – például az egyetem vagy a filmklub – egyértelműen utálták őket. De senki nem hangoskodott ez ügyben. Én nem tekintem magam rendszerváltónak, diák voltam, és örültem mindennek, amit az ember 19-20 évesen megélhet.

– Melyek a legszebb személyes emlékei a rendszerváltás időszakából: mire gondol vissza szívesen vagy büszkén, milyennek értékeli a saját szerepét egy friss értékrend kialakulásában?
– A személyes emlékeim a diákévek felszabadultságával kapcsolatosak: volt egy amerikai osztály az egyetemen, velük sokat jártunk össze, házibulikon beszélgettünk, főztünk, barátkoztunk. Az is megérne egy misét, hogy milyen tévképzeteik voltak ezeknek az amerikai diákoknak a korabeli Közép-Európáról. Elsőéves koromban tolmácsként is dolgoztam, a munka kapcsán, húszévesen találkoztam a leendő feleségemmel, négy gyermekem anyukájával. A romániai forradalom támogatására koncertet szerveztek ’89-ben, ezen én is felléptem az éppen induló zenekarommal, valamint részt vettem a véradási akcióban is. Komoly fegyvertény volt, hogy másodéves koromban aláírhattam életem első lemezszerződését a Hungarotonnal, és beindult a turnézás is.

Senki értékrendjét nem akartam alakítani: arról énekeltem és énekelek ma is, ami foglalkoztat, ami érdekel, mozgat, dühít vagy megnyugtat.

– Van, amit sajnál, elmulasztott lehetőségnek érez, vagy amiben csalódott?
– Szerencsére rengeteg személyes lehetőséget kaptam az élettől, megküzdhettem az álmaimért, és még akkor is szerencsém volt, amikor azt hittem, hogy nincs. Csalódást talán abban élhet meg az ember, hogy elmaradt az elszámoltatás, a lusztráció, ezért az előző, diktatórikus rendszer emberei, jogutódjai, haszonélvezői és bűnösei ma is hangoskodhatnak a magyar közéletben. Párttitkárok, besúgók, cenzorok oktatnak minket ártatlan pofával a demokráciára. Ezt nagy problémának látom.

Eljutottunk oda, hogy Lenin születésnapjára a bűneit mentegető cikk jelenik meg egy napilapban – 2020-ban, Magyarországon. Megáll az ész.

– Mennyit változott az elmúlt 30 évben Kovács Ákos? Mi az, amit a rendszerváltáskori életérzésekből sikerült megőriznie, ami akár örökre elkíséri? Átadható ez a mai fiataloknak?
– Remélem, hogy három évtized alatt sokat változtam, és azt is, hogy a lényeg ugyanaz maradt: ma is huszonévesnek érzem magam, belül biztos, a többit pedig megmutatja a tükör. Győzködni senkit nem akarok, mert átadni csak annak lehet bármit, aki nem elutasító, és esetleg érdekli is, amit átadna az ember. Amit az álságos szocializmussal szemben érzek, semmit nem változott, mert személyes tapasztalatból táplálkozik. Ezért is szörnyű látni, ha a ma fiataljai közül bárki számára elégségesnek bizonyul ez az olcsó, ideologikus, ezerszer megbukott világmagyarázat.

A cikk a Rendszerváltás 30 emlékév alkalmából a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával készült.

– Ez nem igazság! – mondtam Anyának. – Nekem soha nem jutnak ilyen klassz dolgok az eszembe…

– Te meg ügyesen számolsz – próbált vigasztalni Anya.

De nem sikerült neki:

– Én is szeretnék egy országot, meg lakókat, meg meséket hozzájuk! – mondtam. – Csak semmi nem jut eszembe!

– Dehogynem! Csak arra kell rájönnöd, mit csinálnál a legszívesebben.

Ez volt az első fontos lépés: mert éppen nyár volt és nagy meleg, úgyhogy azonnal tudtam a választ. Napok óta szerettem volna elmenni úszni! Így aztán nem volt nehéz kitalálni VÍZIORSZÁGOT.

Csakhogy fővárost is kellett neki keresni... (Mert különben honnan tudnám, hová építsem a palotámat?) És ez már sokkal nehezebb volt. Kipróbáltam megint Anya módszerét:

– Víziország fővárosa Balaton!

Ágó elhúzta a száját. Én is éreztem, hogy ez uncsi, de ő el is magyarázta:

– Ha Balaton a főváros, akkor az egy édesvízi ország, az édesvizek pedig soha nem lehetnek akkorák, mint egy tenger, szóval egészen biztosan nem túl nagyok…

(Bezzeg Sárkányország!)

Anya erre azt mondta, ne törődjek Ágóval, annak nevezem a fővárost, ami nekem tetszik, és biztatott, hogy nem a legnagyobb országok szoktak a legjobban működni. De sajnos már nem tetszett annyira a Balaton, mert Ágó eszembe juttatta, hogy milyen jó lenne a tengerben lubickolni. Úgyhogy Anya végül azt javasolta, hogy ha Ágó mindenképp bele akar kotyogni, akkor inkább segítsen egy jó nevet kitalálni.

–Rendben – emelte fel az orrát Ágó –, szerinteeeem... Vízioszág fővárosa legyen mondjuuuuk: AKVAMARIN!

Csend lett. Anyára néztem, és rögtön láttam, hogy nem csak én érzem úgy, hogy ez egy kicsit jobb, mint a Balaton.

Este folytatódtak a tárgyalások: Apa elmondta, hogy ez egy drágakő, aminek olyan a színe, mint a tiszta és meleg tengervízé. Sőt, még a neve is pont ezt jelenti.

Nem tudom, ezt vajon Ágó mind tudta-e előtte, de abban biztos voltam, hogy legszívesebben egy ilyen kék tengerben élnék, és egész nap ki se jönnék a vízből. Meg azt is, hogy milyen kövekkel lesz kirakva a koronám, és milyen formájú lesz a királyi palota, és milyen színűek az ablakai és...

Mégis rossz volt, hogy ezt a nevet nem én találtam ki.

Hogy fogom így az országot vezetni, ha már a fővárosnál elakadok?

MILYEN KIRÁLY VAGYOK ÉN???

Egész éjszaka nem tudtam nyugodtan aludni, de végül rájöttem. Másnap véglegesen megoldottam a problémát. Mindjárt reggel felvettem a kék, tengeri csillagos, frottír királyi palástomat, és egyenesen Ágostonhoz siettem. Rövid politikai megbeszélést tartottunk, majd ünnepélyesen kineveztem őt Víziország fő KITALÁTORÁNAK.

A cikk a Képmás magazin 2016. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Az ADHD mozaikszó angol elnevezésből származik, a túlmozgékonyság és figyelemzavar, az indulat, a viselkedés kontrolljának zavarát takarja. A köznyelvben hiperaktívnak is nevezzük az ilyen gyerekeket. Több ADHD-s beteg van, mint 100 évvel ezelőtt, vagy akkor is sokan voltak, csak nem volt neve a kórképnek? 
– Öt-hat évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy nincsen több – és genetikailag nincs is több. Viszont az ADHD-ra való hajlam sok kis hatású génnel öröklődik, amelyek lehetnek akár némák is, vagyis nem fejtik ki hatásukat, amíg nem aktivizálódnak. Ebből sejthető, hogy a környezeti hatások az ADHD megjelenésében komoly jelentőséggel bírhatnak.  

Most teljesen más világ vesz körül minket, mint 50 vagy 100 éve, és nem csak a „kütyük”, okoseszközök megjelenése miatt, amelyekről jelenleg klinikai szinten még nem tudjuk, mennyire károsak élményvilágunkra, teljesítményünkre, kapcsolati készségeinkre. Napjainkban az immunrendszer túlterheltségét sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ennek azért van jelentősége, mert úgy néz ki, a megszokottól eltérő idegrendszeri fejlődésmeneten alapuló kórképek okaként fontos szerepet játszhat a szervezetben jelen lévő alacsony szintű krónikus gyulladás. A korai években ezt okozhatja krónikus vagy visszatérő fertőzés, de a későbbiekben az ételallergia vagy ételintolerancia is. 

– De mi az oka annak, hogy ma több ételérzékeny él a Földön, mint évszázadokkal ezelőtt? 
– Ha jól emlékszem az adatra, 100 éve még tízezer alatt volt azoknak az anyagoknak a száma, amivel az embernek élete során egyáltalán esélye volt találkozni. Most évente 3000 új anyagot szintetizálnak, és erre az immunrendszerünknek külön-külön szabatos választ kell adnia. 

– Logikusnak tűnik, hogy ehhez nagyon fel kell pörgetnie magát az immunrendszernek. 

– Így van, nagyobb fokozatra kell kapcsolnia, és az emberek közel 40 százaléka nem bírja ezt a terhelést, és az immunrendszer egyre többet hibázik.  

– Hogyan ismerhető fel az ADHD, vannak-e korai jelei? 
– Christopher Gillberg svéd professzor kutatása alapján tudjuk, hogy azok a gyerekek, fiatalok, akik 18 éves koruk előtt mentálhigiénés problémával vizsgálatra kerülnek, már ötéves korukat  megelőzően is jellemzően felkeresték segítségért az orvost idegrendszeri szabályozással kapcsolatos nehézséggel: evési, alvási, ürítési, mozgási problémával, de lehetett gond a magatartásukkal és az érzelemszabályozásukkal is. Jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy amikor a szülő ilyen pici gyerekkel először szakemberhez fordult, miért nem kap minden esetben megfelelő segítséget. Azért, mert ismeretünk töredékes, a szóba jövő szakembereknek négy-öt szakma tudásával kellene rendelkezniük ahhoz, hogy biztosan helyén kezelhessék a hozott nehézséget.  

Az ADHD-nak vannak jól körülírható tünetei, azonban a diagnózist nem az alapján hozom meg, hogy mit látok egy pár óra alatt, hanem a szülő bevonásával a magzati állapottól kezdve a mai napig átbeszéljük a gyermek életét bizonyos fontos szempontok, sarokpontok szerint.  

Ha a jellemző tünetek és motívumok kellő számban és erősségben jelen vannak, akkor mondhatjuk ki elég nagy biztonsággal az ADHD diagnózisát.  

– Melyek azok a sarokpontok, amelyek segítenek a hosszmetszeti, tehát évtizedekre visszatekintő betegségelőzmények felállításában? 
– Sok ADHD-s gyerek anamnézisében szerepel például, hogy az anya méhében mozgékonyabb volt, intenzívebben rugdalózott az átlagnál, könnyen reagált külső ingerekre, nem a terminusban született. Az elhúzódó vajúdás és a rohamos szülés járhat oxigénhiánnyal, és ma már tudjuk, hogy ez is képes aktivizálni az alvó géneket. A szülőktől gyakran hallom, hogy szoptatási, altatási nehézségeik is voltak, miközben az alvásra nagyon is szükség lenne a gyermeki idegrendszer megfelelő fejlődéséhez.  

Én a munkám jelentőségét és érdekességét abban látom, hogy igyekszem nemcsak ADHD-ra, hanem az alapvető idegrendszeri készségekre nézve is feltérképezni a gyerekeket. Ezzel gyakorlatilag arról is képet alkothatok, hogy különböző körülmények között bizonyos terheléseket hogyan viselnek, vagy várhatóan hogyan reagálnak majd rájuk.  

Nagyon fontosnak látom, hogy ezzel tisztában legyen az ember a gyermekével, a párjával vagy magával kapcsolatban, és ne terhelje túl, mert az mindenkinek rosszat tesz, egy ADHD-st különösen megtépázhat. 

– Ha erőltetnek egy ilyen gyereknek olyan dolgot, ami… 
– …ami nem megfelelő neki, amire nem képes. Az olyan feladatokat, ami túlterheli, nem szabad erőltetni, ki kell hagyni, vagy esetleg másképpen csinálni: lehet cselekhez folyamodni, így a gyerek könnyebbnek éli meg a feladatot, és menni fog neki.  

– Egyébként is, ami egyszer megy, az nem biztos, hogy máskor is jól sikerül. 
– Igen, ez jellemző az ő idegrendszeri működésükre, hogy vannak jó és rossz időszakok. Jó időszakban jó állapotban van az idegrendszer, és pengén megy minden, ami kihozható, azt kihozza magából. Más időszakokban pedig félárbóccal tud csak haladni.  

– A szülők sokszor érzik magukat hibásnak, és félnek tőle, hogy ők rontottak el valamit? 
– Rengeteg szülő mondja, hogy ő már évekkel ezelőtt próbált segítséget keresni, de elküldték, leintették, megmosolyogták. A diagnózishoz jutás átlagos ideje 4 és 6 év között van még mindig.  

– Mi ennek az oka? Kevés a jó szakember? 
– Egyrészt problémát okoz, hogy egy nagyon összetett kórképről van szó, az egyik ADHD-s igen nagymértékben tud különbözni a másiktól.  

Az sem segít, hogy a szakembereknek csak töredéke kellően felkészült, pedig sokkal többen lehetnének tisztában az ADHD-ről szerzett ismeretekkel.  

A szakemberek túlterheltsége is belejátszik: éppen azért vezettük be az esetkoordinátori pozíciót a Bethesda Gyermekkórházban, hogy az orvosok terhein könnyítsünk. Ez a képzett mentálhigiénés szakember kíséri végig a családokat, és segít a szülőknek a kompetenciakörébe tartozó hétköznapi problémák gyakorlatias megoldásában.  

– Többnyire van fogalmunk az ADHD sötét oldaláról, de biztosan sok pozitív karakter is jellemzi ezeket a gyerekeket. 
– Természetesen az evolúció nem véletlenül fejlesztette ki ezeket a vonásokat. Az ilyen egyének újdonságkeresők, nyughatatlanok, mindig új, jobb, izgalmasabb megoldásokat keresnek. Ők azok, akik elmennek megkeresni a gázlót a folyón, átkelnek a hegyen.  

Nagyon tudnak lelkesedni, és másokat is fel tudnak ezzel lelkesíteni, erős az igazságérzetük, gyorsan vág az eszük, és nem sokat latolgatnak.  

Az iskolában gyakran kilógnak a sorból, viszont tulajdonságaik a munka és az üzlet világában előnyöket hozhatnak nekik, mert bármire képesek, ha az „ügy” megragadja az érdeklődésüket, hiperfókuszáltan tudnak dolgozni. Ebből is látszik, hogy nem egyszerűen képtelenek figyelni, hanem a figyelem finom-szabályozásával van nehézségük: ha valami nem érdekli őket, akkor arra, ha akarnak sem tudnak figyelni, az őket érdeklő dolgokra viszont rátapadnak.   

– Milyen lenne az ideális iskola számukra?  
– Nagy részük, ha megkapja a szükséges kezelést, integráltan oktatható, bár el kell mondanom, hogy az elmúlt években az ő szemszögükből az oktatási helyzet jelentősen romlott. Megszüntették a számukra nagy jelentőséggel bíró kis létszámú osztályokat, és a szükségeshez képest jóval kevesebb fejlesztőpedagógus, gyógypedagógus van.  

Az én álmom egy olyan iskola, ahol nem a többségi társadalom szempontjai mentén integrálunk, hanem azt keressük, hogy mi lenne számukra a legjobb. Az ADHD-s gyerekek figyelme 20 percig leköthető, ezt követően mindenképp szükségük van 20 perc fizikai tevékenységre vagy mozgásra.  

Úgy képzelem, hogy ezek a gyerekek a kötelező tantárgyak mellett két-három szakmát is kitanulhatnának, mire elvégzik a középiskolát, és éppen ez biztosítaná számukra a lehető legjobb tanulmányi átlagot is.  

Nagyon nagy szükségük van mozgásra, napfényre és szabad levegőre, mert ezek emelik a dopaminszintet, ami tudjuk, hogy nem kellő mennyiségű az agyukban. Ennek az iskolának három fala lenne, a negyedik helyén a szabadba jutnánk. A kiürülő piliscsabai Pázmány-campus – saját vasútállomással – kitűnő helyszín lehetne erre, a fővárosi érintett gyerekek iskolagondjait akár meg is oldhatná. 

– Használnak újabb terápiás módszereket a hagyományos „evidence based” módszereken kívül is? 
– Tapasztalataink szerint is a leghatékonyabb a gyógyszeres terápia és a mellette alkalmazott viselkedésterápia. Ugyanakkor vannak kiegészítő terápiás megközelítések is, amelyek hoznak javulást, és erről már rendelkezésre állnak irodalmi adatok is. Ezekkel egyes kísérőtünetek tekintetében kiegészíthetjük, illetve késleltethetjük, vagy esetenként akár ki is válthatjuk a gyógyszeres terápiát. Azt mindenképp fontos tudni, hogy ez egy nagyon jól kezelhető rendellenesség, és hogy a megfelelő ellátás nagy terheket képes levenni a gyerek és a család válláról.  

– Több évig dolgozott Skóciában. Érzékelt különbséget az ottani és a magyar gyerekek között?  
– Alapvetően persze nincs különbség, de mégis észrevettem néhány érdekességet. Skóciában sokkal kevesebb a napfény, a szabadban és a mozgással töltött idő. Pedig ezek, ahogy már mondtam, emelik a dopaminszintet, jót tennének. A testi és pszichés kórképeket tekintve itthon a nyár holtszezonnak számít, a legtöbb beteg gyerek tanévben jelentkezik. Nyáron a magyar lurkók jól érzik magukat, az ADHD-snak ez maga a paradicsom. Skóciában ezzel ellentétben az iskolai szünetek a legnehezebb időszakok, olyankor jelentkezik a legtöbb krízis, oda a legnehezebb ügyeletest találni.  

Skóciában a gyerekek nem tudnak mit kezdeni magukkal az iskola és így struktúra nélkül telő napokon.  

Lényegesnek tekinthető különbséget okoz a magyar családtámogató rendszer, a juttatások, amit az anyák a gyermek születése után évekig kapnak. Skóciában az édesanyák többsége kénytelen szülés után nagyon hamar visszamenni dolgozni, így a nyugodt egymásra hangolódás, az egymással töltött idő örömtelisége, az érzelmi megosztás mélysége gyengébb. Gyerekpszichiáteri tapasztalat, hogy a magyar gyerekek sokkal részletesebben, hosszabban és artikuláltabban tudnak beszélni a problémáikról, arról, hogy mit éreznek, mi van velük, míg a skót gyerek „jól” vagy „rosszul” van, és az orvosok a szülőktől szerzik meg a szükséges információ nagy részét. 

– Beszélgetésünk elején említette, hogy a szervezetben folyamatosan jelen lévő gyulladások is súlyosbíthatják az ADHD-t. Megpróbálja felhívni a szülők figyelmét esetleg az étrendmódosításra is?  
– Sok gyermekkel szerzett tapasztalataim alapján összeállítottam egy immunológiai pontozó rendszert, ha bizonyos szám felett fordulnak elő jellemző dolgok egy adott gyereknél, akkor jelzem, hogy érdemes volna esetleg erre keresgélni. Az ételallergia- és ételintolerancia-vizsgálatok jó eséllyel mutatnak ilyenkor pozitivitást és lehetséges kezelési irányt. Leggyakoribb a tojás, tej és glutén elleni antitesttermelés, utóbbinak talán azzal lehet kiemelkedő szerepe, hogy vizsgálatok szerint a bélhámsejtek közötti szoros kapcsolatot kinyitja, a bél áteresztővé válik, és ezt teszik felelőssé, hogy nagyobb méretű molekulák, fehérjerészek bekerülnek a véráramba. Ennek immunreakció, antitesttermelés lesz a következménye, ami hevesebb vagy lassúbb gyulladásos folyamatokhoz vezet. Munkahipotézisünk szerint a gyulladásos folyamatok általános ingerlő hatással vannak a sejtekre, többek között az idegrendszeri sejtekre is, illetve károsan befolyásolják a fejlődés részeként összekapcsolódó idegsejthálózatok kialakulását, funkcionalitását.  

– Üzenne valamit az ADHD-s gyerekek szüleinek?  

– Minden ADHD-s gyerek jó szándékkal áll hozzá a világhoz és a munkához, nagyon sokáig mindent megtesz, amit elvárnak tőle. Amikor ez már – látszólag – nem fontos neki, akkorra rengeteg kudarcon, csalódáson van túl.  

Ők is túl akarnak élni, próbálják megőrizni saját jóságukba vetett hitük kis lángocskáját, akarják, hogy szeressék őket, titkon reménykednek sikerben, boldogságban, vagy hangosan követelik – mégis idővel belekeserednek és feladják.  

A gyógyulás feltétele a kezdeti szándékot megtalálni és feléleszteni.  

Az illető úr Angliában született 1642 karácsonyán, egy egyszerű parasztcsaládban. Hamar elkötelezte magát a tudomány mellett, bár ehhez áldozatokat is kellett hoznia. Amikor ugyanis kijárta az alsóbb iskoláit, és tizenkilenc évesen felvették a Cambridge-i Egyetemre, három évig kisegítő munkákat végzett a konyhán és más, nem túl úrias helyeken, mert csak így tudta megkeresni a tandíjhoz szükséges pénzt.

Már ebben az időben kiderült, hogy nem mindennapi zseni.

Annak rendje és módja szerint egyre följebb jutott a tudományos és társadalmi ranglétrán. Egymás után írta a korszakalkotó tudományos műveket, az uralkodó lovaggá ütötte, és 1696-ban kinevezték a Királyi Pénzverde vezetőjévé. Ezt a pozíciót azért kapta meg, hogy híresen éles elméjével oldja meg a brit birodalom egyik legégetőbb pénzügyi nehézségét.

Ez a probléma az aggasztó méreteket öltő pénzhamisítás és annak egyik rafinált válfaja, az úgynevezett körülnyírás volt. A hamisító egyszerűen fogott egy éles ollót, a nemesfémekből készült pénzdarabok peremét körbevágta, és az így nyert aranyat, ezüstöt beolvasztotta. A tudósból lett igazgató számításai szerint a forgalomban lévő fémpénzek legalább húsz százaléka hamis volt. Végül egy huszárvágással oldotta meg a problémát: bevezette a peremek recézését, valamint széldíszeket és feliratokat helyezett el az akkor már géppel nyomott érméken.

A hamisítókat személyesen is gyűlölte. Nem volt rest álruhában járkálni London utcáin, kutakodni a sikátorok és kocsmák sötétjében, és szabályos nyomozást folytatni az elkövetők után. Besúgókat alkalmazott, kihallgatásokat vezetett, végül huszonnyolc pénzhamisítót el is ítéltetett. Hozzá kell tenni, hogy Angliában a hamisítás akkoriban felségárulásnak számított. A büntetése akasztás és felnégyelés volt.

Érzelmi életéről keveset tudunk, úgy tűnik, hogy kifejezetten szegényes volt.

Bár egyszer állítólag eljegyzett egy hölgyet, végül nem házasodott meg, sőt, nőkkel soha életében nem akadt dolga.

Egyetlen szóra érdemes emberi kapcsolatát egy férfival, Nicolas Fatio de Duillier svájci matematikussal alakította ki. 1690-ben ismerkedtek meg Londonban, három évvel később pedig útjaik látványosan szétváltak.

A tudományos tevékenység – a korszakra jellemző módon – őt sem akadályozta meg abban, hogy higgyen az okkultizmusban, az asztrológiában és más mágikus tanokban. Különösen érdekelte az alkímia. Komolyan vette, hogy megfelelő kitartással lehet aranyat csinálni, és egész pályafutása alatt szenvedélyesen kereste a bölcsek kövét. Az általa hátrahagyott, mintegy tízmillió szónyi írásból és jegyzetből körülbelül egymillió foglalkozik ilyesmivel.

A Bibliával is nagyon sokat foglalkozott, de vallási nézetei távol álltak a kor kötelező anglikán szabványától. Antitrinitárius eszméket tett a magáévá, amelyek leginkább a középkorban tűzzel-vassal irtott ariánus eretnekséghez álltak közel. Ha nyíltan hangoztatta volna ezt a meggyőződését, komoly bajba kerülhetett volna, ezért inkább bölcsen hallgatott.

És akkor most térjünk rá a lényegre! Ez a tudós hatalmasat alkotott az optika területén, összetevőire bontotta a fehér fényt, megépítette az első tükrös távcsövet, feltalálta a differenciálszámítást, legnagyobb alkotásaként pedig kidolgozta a mechanika alaptörvényeit, amivel párhuzamosan felfedezte a gravitációt mint a világegyetem egyik legfőbb fizikai jelenségét, és végső formába öntötte az égitestek mozgását leíró egyenleteket. Hatalmas műve, a Philosophiæ Naturalis Principia Mathematica, azaz A természetfilozófia matematikai alapelvei az egész természettudományt forradalmasította. Eredményei olyan nagy hatásúak és tartósak voltak, hogy az Einstein-féle relativitáselmélet megszületéséig még csak finomítani sem kellett rajtuk.

A neve Sir Isaac Newton volt.

Amit kevesen tudnak Isaac Newtonról:
– Édesapja fia születése előtt meghalt. Édesanyja második házasságot kötött, emiatt fiát átmenetileg elhagyta, és nagyanyja gondjaira bízta. Anyjával később nagyon rossz viszonyba került, és talán emiatt tartózkodott egész életében a nőktől.
– Nevéhez fűződik a macskaajtó feltalálása is, mivel a nagy tudóst állítólag bosszantotta, hogy macskái lépten-nyomon megzavarják őt munkájában.
– Newton és Leibniz egymástól függetlenül, egyidőben dolgozták ki a differenciálszámítást. A világban inkább Leibniz differenciálelmélete terjedt el. Newton több mint két évtizedig vitázott a plágiummal vádolt Leibniz-cel. A vita nemcsak a két tudós életét keserítette meg, hanem válaszfalat emelt a brit és az európai kontinensen élő matematikusok közé is.
– Sokat foglalkozott a Jelenések könyvével, és 2060-ra jósolta meg a világvégét.

Az egyik legfőbb kérdés vele kapcsolatban persze azóta is az, hogy tényleg egy lehulló alma vezette-e a gravitáció felfedezésére. A válasz határozottan igen. Nemcsak ő maga, de szemtanúk is leírják, hogy a kertjében álló almafáról lehulló gyümölcs – bár nem esett a fejére – nagyon elgondolkodtatta. Vajon miért függőlegesen, a Föld középpontja felé esik, miért nem oldalra?

Ennek az almafának a leszármazottai egyébként több helyen is megtalálhatók, például a cambridge-i Trinity College-ban.

Newton álmában halt meg 1727-ben. A 20. század egyik legnagyobb közgazdaságtudósa, John Maynard Keynes megállapítása jól kiegészíti a nagy tudósról alkotott képünket. Szerinte Newton volt Anglia legjelentősebb és leghatékonyabb köztisztviselője, de egyben ő volt az utolsó varázsló is.

A cikk a Képmás magazin 2016. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Akár hormonális rendellenesség, akár szervi vagy ivarsejtbeli okok, akár lelki tényezők állnak mögötte, a terméketlenség „arat” Magyarországon, hiszen a felmérések szerint minden hetedik nemzőképes korú pár fogamzásképtelen. Dermesztő szám, főleg a közismert demográfiai folyamatok ismeretében.

A probléma kiegyensúlyozottan sújtja a 150 ezer érintett párt: a fogantatás 40 százalékban a nő, 40 százalékban a férfi, 20 százalékban pedig valamilyen közös probléma miatt nem jön össze.

Pedig a megoldás sosem volt annyira kézzelfogható közelségben, mint 2019 decembere óta: akkortól – egy kormányzati döntésnek köszönhetően – az államilag finanszírozott meddőségi centrumok földrajzilag teljes mértékben lefedik Magyarország területét. „Ráadásul valamennyi meddő párnak az állam finanszírozza a szükséges kivizsgálást és terápiát, beleértve az orvosi beavatkozásokat és a gyógyszeres kezelést” – mondta dr. Toldy-Schedel Emil, az Egyházi Kórházak Egyesülésének (EKE) elnöke a szövetség virtuális rendezvényén, amelynek témája a férfimeddőség volt. A szakember szerint a párok sokszor már eleve megkésett biológiai helyzetben jutnak el a gyerekvállalás gondolatáig, amikor annak már nagyon kicsi az esélye.

„Mindkét nem számára komoly identitáskrízist jelenthet megélni a termékenységgel kapcsolatos problémákat, ezért is fontos, hogy az érintettek beszéljenek erről és felülemelkedjenek rajta annak érdekében, hogy megoldást találjanak a gondjaikra” – fogalmazott Szél Dávid pszichológus. Úgy vélte, érzékenyen kell hozzáállni ehhez a problémához, mert ez párkapcsolati és önismereti kérdés is egyben. 

Ráadásul a terméketlenség nagyon erős tabu a magyar társadalomban.

A német Merck Kft. és a Nézőpont Intézet tavalyi, célirányos kutatásában megkérdezettek közel egyharmada úgy érezte, hogy a párjával se tudna erről beszélni, több mint fele orvosával sem, több mint kétharmaduk pedig családtagjaival sem tudná ezt megbeszélni. A férfiak ugyanakkor zárkózottabbak, szignifikánsan magasabb náluk a válaszmegtagadás, mint a nőknél, de az is jól mutatja a bizonytalanságukat és ódzkodásukat, hogy közülük sokkal többen keresnek választ az interneten, mint a nők közül.

Ez a nemek közötti eltérés másutt is megmutatkozik: a felmérésből jól kivehető, míg a nők 92 százaléka fordulna orvoshoz meddőségi probléma esetén, addig a férfiak csak lényegesen kisebb arányban, 76 százalékban. Ráadásul a nők 79 százaléka jelezte, hogy első körben nőgyógyászát keresné fel, a férfiaknak viszont kevesebb mint a fele igyekezne csak urológus szakemberhez. Amikor pedig a válaszadók csak egyet jelölhettek meg a meddőség mögötti okok közül, akkor a nők 12 százaléka gondolta, hogy kezelhető egészségügyi probléma lehet a háttérben, míg a férfiaknál csupán 6 százalék vélekedett így.

Pedig a Budai Irgalmasrendi Kórház andrológiai szakambulanciáját vezető dr. Balogh István szavaiból az derült ki, hogy a helyzet többnyire nem teljesen reménytelen, ha időben gondolunk a gyerekvállalásra.

A szakember úgy fogalmazott: „a férfiak nem viszik sírba a termékenységüket, csak a spermatermelő képességüket, viszont a spermiumok minősége 35 év fölött egyre csak romlik.” Ugyanígy igaz, hogy szakorvoshoz is minél korábban kell fordulni az eredményességhez, ám ez a fajta felismerés egyelőre messze nem számít általánosnak: a Merck Kft. egy korábbi, az EKE megbízásából készített kutatásában például az olvasható, hogy a magyar fiatalok 82 százaléka nem gondolja, hogy egészségügyi akadályai lehetnek a családalapításnak. A megkérdezettek 78 százaléka nem tartja fontosnak az esetleges kezelhető meddőség megállapítására szolgáló szűrővizsgálatokat. Ezek alapján az sem meglepő, hogy a kutatás szerint a gyermekvállalással sikertelenül próbálkozó párok több mint harmada, 36 százaléka számára ismeretlen marad a meddőség oka.

Az alultájékozottság előkelő helyen szerepelt az infertilitáshoz (meddőséghez) vezető okok között a Nézőpont Intézettel közös felmérésben is: legtöbben a kései vagy kitolódó gyermekvállalást jelölték meg elsőként, ezt követte a meddőséggel kapcsolatos információhiány. A virtuális beszélgetésen saját családjának történetét is bemutató Kaszás Géza színész-producer szintén úgy vélte: ha az emberek többet tudnának a kérdéskörről, feltehetően többen csinálnák végig a procedúrát. „Ha valaki szembenéz a problémával, majd végig is csinálja, egymás támogatva a párjával, egy életre szóló kötődést alakíthat ki a társával és a gyerekekkel egyaránt – nem is kérdés, hogy ez megéri-e” – fogalmazott a színművész.