November volt. Rajtam nagy csizma, bőrnadrág, óriási pulóver, téli pufi dzseki; minden csupa fekete. Úgy süppedtem be a terápiás kanapé közepébe, hogy a Kálmán ruháiból megőrzött baseball sapkám és a napszemüvegem sem vettem le. Percekig ülhettem így szótlanul. 

„Úgy látom, ma kifejezetten nincs jól, Mária! – kezdte Emőke a maga szakmai, mégis együttérző hangján. – Tudja, nem véletlen az, hogy a gyász színe egy nem-szín, azaz a fekete, vagy bizonyos korokban és kultúrkörökben a fehér, mert a szenvedő lélek ezzel is elbújik a külvilág elől. Egy szín - egy sárga, de főleg egy piros – viseléséhez olyan belső erő kell, ami ilyenkor az embernek aligha van.”

Férjem halála után a fekete valóban egyfajta menedéket jelentett. Nemcsak a fájdalom kifejezése és a rejtőzés eszköze volt, de leegyszerűsítette az álmatlan éjszakák utáni reggeli készülődést is.

Előfordult, hogy teljesen ugyanazt az öltözéket vettem fel több nap egymás után. Nem érdekelt, hogy ki mit lát, minek gondol, pedig akkoriban vezető beosztásban, komoly vállalati körökben mozogtam; embereket irányítottam és naponta találkoztam ügyfelekkel.
A fekete mellett két kiegészítő vált öltözékem állandó elemévé: a napszemüveg, amivel elbújtam a világ kíváncsiskodó és érzéketlen tekintete elől, illetve a fekete, hosszú szárú, magassarkú, nagy csizmám. Ez utóbbit eredetileg egy farsangi macskanőjelmezhez vettem, de a gyászban mindennapjaim elengedhetetlen kellékévé vált, egyfajta plusz energiát adott. Egyszerre volt a lázadás fegyvere vagy éppen páncélja, és motiváció minden egyes álmatlan éjszaka után, hogy reggel ki bírjak kelni az ágyból, felöltözni és emberek közé menni.

A fekete gyászruha viselete a római korból ered. A bánatot, a keserűséget, a gonoszt és a rejtélyes túlvilágot jelképezte.

Voltak, illetve vannak is olyan kultúrák, ahol a fehér az ilyenkor szokásos viselet, amellyel a tisztaság, a béke és a transzcendencia színét öltik magukra a gyászolók, és halottaikat is fehér lepellel takarják le. Indiában, Afrikában és Délkelet-Ázsiában a fehér mellett lila vagy akár sárga öltözetekkel is találkozhatunk. 
Régen feltehetően a magyar kultúrában is általános volt a fehér gyászviselet, amely a 20. században már csak néhány vidéken (Ormánság, Sárköz) maradt fenn. A magyar Csököly nevű településen még a hetvenes évekig élt egy hagyomány, miszerint az asszonyok fehérben virrasztottak halottaik mellett.

A fekete viseletek a középkorban az uralkodó elit kiváltságai voltak, mivel ezek a kelmék luxuscikknek számítottak. Az 1700-as évektől az egyre tehetősebb európai kereskedők körében is elterjedt viselésük, majd a 19. század eleji ipari forradalommal és a tömeggyártás megindulásával olcsóbbá váló fekete szövetek a középréteg számára is elérhetőek lettek. 
Az 1800-as évek második felének gyászruhadivatjára Európában és Amerikában a legnagyobb hatással Viktória királynő volt, aki férje, Albert herceg halálát követően élete végéig kizárólag fekete ruhában jelent meg a nyilvánosság előtt. 
Magyarországon Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné vált a gyászviselet meghatározó alakjává, aki fia 1889-es öngyilkosságát követően többé nem vette le a gyászruhát.

A 19. század elején a fekete kelméket még természetes festékanyagokkal színezték, de már ebben is akadt olyan elem, amely túlzott mennyiségben bőrirritációt, szemvörösödést és légzési nehézségeket okozhatott.

A szín fixálásához használt anyagok között ugyanis olyan egészségre káros elemek voltak, mint a króm, amely a tüdőt betegítheti meg, vagy a kálium-dikromát, amely hányást, szédülést, a bőrön fekélyeket okozhat. Az 1850-es évektől terjedtek el az anilin alapú festékek. Az olcsó, erős színt eredményező, mesterséges anyagot kőszénkátrányból állították elő, amelyhez karcinogén kálium-dikromátot és réz-kloridot adtak, amelyek szintén bőr- és szemproblémákat okozhatnak, és károsíthatják a nyálkahártyát. Az anilines kelmefestés során ráadásul arzént is felhasználtak, amely a végtermékben is kimutatható volt 2-3 százalékos mértékben.
Ezeknek a szintetikus festékeknek a bevezetésével vehették meg maguknak a legalsóbb társadalmi osztályok is a fekete ruhát, amely viszont így komoly egészségügyi kockázatot jelentett. Különösen a nőkre jelentett nagy veszélyt, akiket a társadalom amúgy is szúrós szemekkel figyelt, főleg, ha fiatalon veszítették el a férjüket. A teljes gyászidőszak általában két és fél év volt. Az első évben, az ún. mély gyász időszakában egyszerű, fekete ruhát illett viselni kalappal és elfátyolozott arccal. A fátylak hosszú időn át tartó viselése a fentiekben részletezett mérgező anyagok miatt kisebesíthette az arcbőrt, légzési nehézségeket, szemirritációt, sőt vakságot és halált is okozhatott. A festékek fixálása sem volt tökéletes, így esős időben a színezék a fátylakból az arcra került, de a durva anyag akár ki is dörzsölhette a bőrt, ami ekcémás foltokat okozhatott. Volt, aki nem élte meg a gyászidőszak végét.
Egy év eltelte után (a félgyász időszakában) már megengedettnek számított a gyászékszerek viselése, olyanoké, amelyek az elhunytra emlékeztettek: medálok a szeretett személy képével, fekete borostyánból készült brossok, ha mintázatuk a gyászetikett szabályainak megfelelt stb. Az öltözék is kaphatott már ekkor némi díszítést, illetve szürkével, sötétlilával és -mályvával kombinálhatták a feketét.

A fiatal özvegyasszonyok a gyászidőszak letelte után általában visszatértek a normál öltözködési szokásokhoz, ezzel is növelve esélyüket az újraházasodásra. Akkoriban ugyanis saját bevételi forrás nélkül egy előkelő hölgy számára ez jelentette az egyetlen boldogulási formát önmaga és gyermekei számára is.

Mai, modern pszichológiai ismereteink alapján a régi korok kötelező gyászviselete nemcsak a testre fejthette ki mérgező hatását. A léleknek sem feltétlenül tehetett jót az állandó figyelés arra, hogy megfeleljenek az előírásoknak, mert közben pont a befelé fordulást, a lélek gyógyulásának szubjektív belső folyamatát és ezzel a fokozatos elengedést zavarhatta össze.

A gyászviselet ma már nem szigorú előírás. Mindenki saját szíve joga szerint élheti meg a fájdalmat, és abban is biztos vagyok, hogy ehhez nem mindenkinek jelent védelmet és eszközt a fekete szín viselete vagy egyáltalán az öltözködés maga. De ha igen, bátran éljünk vele, hiszen a gyógyulásnak az önkifejezés minden formában hatékony eszköze tud lenni.

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Mit gondol, és mit tapasztal: hogyan viselték a párok az elmúlt hónapokat?
– Egy nem megszokott helyzet mindig kihívás a pároknak. Ha egy helyre kényszerülnek, akkor az, ha nem lehetnek egy helyen, akkor meg az. De szerintem ügyesen változatossá tehették a napjaikat olyan plusz hangulati elemekkel, amilyen például az irodalom, a képzőművészet vagy a zene. Mert ha valaki jól akarja érezni magát, nem a környezet számít. Sokan mondják, hogy ha elmennek a Seychelle-szigetekre, ott minden rendben van, itthon meg nem működik a kapcsolatuk.

Pedig nem a Seychelle-szigetekre kell küldeni az embereket, hogy szeressék egymást, hanem a saját környezetükben kellene megtalálniuk a harmóniát.

Ha valamit nem jól csinálunk, arra mindig okot keresünk. Ha összezárva a szerelmemmel home office-ból kell dolgoznunk, azt meg lehet élni negatívan is, de úgy is, hogy jaj, de jó, most van három hónapunk együtt lenni! És mindenféle inspiráló dolgot adni egymásnak.

– Egyetért azokkal, akik szerint a mai világban trend az érintések nem megfelelő „használata”?
– A 21. században célirányosabbá vált az intimitás. A rohanó világra fogjuk, hogy kezdetben még megvan a kapcsolatok íve jó esetben – megismerkedés, udvarlás –, aztán mire működőképessé válnának, az emberek – főleg a férfiak, tisztelet a kivételnek – leszoknak a finomabb, kényeztető tapintásokról. Mennek a szex irányába, lespórolják a lírát. Az érzéki fókuszálást később újra kell tanulniuk. Megvan az érintés, de csak úgy, mint amikor Jancsi és Juliska eltéved az erdőben, és összekapaszkodnak, hogy el ne vigye őket a banya. Összebújunk, mert nincs jobb dolgunk.

– Ekkora különbség volna nemenként is a hozzáállásban?
– Hogyne, ez már csak a testi adottságok miatt is így van. A nő egész teste erogén zóna, a férfinak csak egy bizonyos pontja. A nők érzelem-orientáltak, náluk érzelmi kielégülés is van. De ha nincs meg az építmény, amelyben elmélyülhet két ember között az érzelmi, emberi, lelki harmónia, ha mohók és gyorsak vagyunk, az olyan, mintha a többfogásos ebéd helyett rögtön az utolsó fázist, a desszertet akarnánk behabzsolni. A többi finomság – meg az egésznek a szépsége – ilyenkor az út szélén marad.

– Hogyan lehetne megfordítani a tendenciát?
– Többet kellene a hiteles emberekre figyelni. A médiában mindenhol a szexről beszélnek, mindenki ért hozzá, magyarázza, hányadik pasiját fogyasztja, melyik csajjal hogy áll. Minden celeb véleménye itt van a szánkban. Mondok kettőt, az egyik: minden fejben dől el. Ez nem igaz!

A szex nem fejben dől el, különben minden intelligens ember szuper szerető lenne, ám ez korántsem így van.

Ha például egy férfinak gondjai vannak a testével, és úgy indul neki a szerelmeskedésnek, hogy jól akarja csinálni, szeretne megfelelni, a teste abban a pillanatban be fog inteni. Ez olyan, mint a verseny- vagy vizsgadrukk. Ha jó vizsgázó vagyok, profin elő tudom hívni azt a pluszt, amellyel brillírozhatok, ha nem, akkor a meglévő tudásomat kettesre sem vagyok képes előadni. Nem az aggyal kell tehát fókuszálni, ezek a problémák nem ésszel oldhatók meg. A másik, amivel nem értek egyet, hogy mindent őszintén meg kell beszélni. Mert mit is kellene megbeszélnem a partneremmel? Hogy mit hogyan tegyek? Akkor máris a kezembe adja a GPS-t, pedig nem egymás pszichológusának kellene lennünk. Ha őszinték vagyunk, akkor mindenki a maga igazát bizonygatja, és kész a konfliktus.

– Ezek szerint jó, ha vannak titkaink?
– Még szép!

A teljes őszinteség csak annak jó, aki kimondja. A másik meg hónapokig emésztgeti.

Mindenhol viselkedünk, miért pont otthon nem törekszünk arra, hogy normális légkör, jó hangulat legyen? Pont a férjemmel legyek bunkó vagy hárpia, illetve fordítva?

– Van olyan, hogy valaki túl sok érintést akar, mondhatni érintésfüggő?
– Nincsen. A kapcsolatok kezdetén a párok szimbiózisban akarnak élni, egymás száján keresztül venni a levegőt, aztán leszoknak erről, és újratanulnak érinteni. Ez akkor jó, ha az is, aki simogat, és az is, aki átéli, ugyanúgy érzékeli az itt és most szépségét. Mindez a szerelmeskedést is úgy vezetheti fel, hogy szinte többet érhet, mint maga az aktus. Úgy is mondhatnám: be kell érni a szerelmeskedésre.

– Nyilván rosszul érinteni is lehet…
– Naná! A férfi vagy akar valamit, vagy nem. A nő viszont nyolcszázhuszonhat viselkedésformát tud bemutatni. Ha a férfi azt ismétli, ami legutóbb működött, a nő füle botja sem fog mozdulni, mert azt az útvonalat már kitanulta. Ezért sem hiszek abban, hogy meg kell beszélni. Ha én átadom a GPS-t, és a pasi végigmegy az úton, legközelebb szeretném, ha valami mást találna ki. Ha elvesszük tőle a hódítást, a kapcsolat nem fog jó irányt venni. Pedig a férfi páciensek gyakran mondják, nekik fontosabb a partnerüknek örömet szerezni, mint maguknak – de ez nagyobb művészet, mint Dalíé vagy Renoiré!

Ha eleinte nem megy, ne higgyük, hogy mással jobb lesz! Adjunk még esélyt, ne kudarccal vonuljunk le a színpadról.

– Egy kérdés erejéig kanyarodjunk el a párkapcsolatoktól a családi – például unoka–nagyszülő – viszonyokhoz. Az időseket megviselhette az, hogy távolságot kellett tőlük tartanunk?
– Vannak unokáim, és azt hiszem, nem tartóztattam meg magam, „szájkosárban” és kesztyűben is megöleltem őket. Ha a könyökünkkel érintkeztünk, a gyerekek azt is élvezték. De a közelségükért a legrosszabbat is vállalnám – ha nekem annyi, az unokámat akkor is megölelem! Valamennyi emberi kapcsolatra értve pedig: ha valakiben van kreativitás – márpedig a magyarok ebben dobogósok –, nem kell mindig díszletet keresni a kapcsolattartáshoz. Online, telefonon is megy, ha szükségem van társaságra. De személyiségtől is függ, hogy ki mennyire társaságot áhító, preferáló ember; volt, aki könnyebben elfogadta a távolságtartást, mást jobban megviselt.

– Mit tanulhattunk az elmúlt hónapokból, s hogyan fordíthatjuk mindezt a kapcsolataink javára?
– Látom, hogy nemcsak az utakon vannak rengetegen, a családi házaknál is újra gyűlnek a vendégek. A többség igényli a találkozásokat. Ennek felismerésében egy kicsit Isten ujja is ott lehet. Maugham „Téli utazás” című kötetének egyik novellájában ketten egymásba szeretnek, de egy járvány miatt közben meghal egy csomó ember, mire ők végre boldogok lehetnek együtt. Ott is sok ezren vesznek oda úgymond mások boldogságáért.

Ha vesszük az intő jelet, s ezután jobban figyelünk a pedagógusi munkára, az egészségügyre, a családra, ha az emberek megbecsülik, személyesebb élménnyé teszik a találkozásokat, talán nem folytatódik a világunk elszemélytelenedése.

Hogy az egyik kedvenc mondásomat idézzem Heltai Jenőtől: „Az élet szép… Tenéked magyarázzam?”. De akár Goethe Faustja után szabadon is üzenhetem az embereknek: hitem szerint a földön csak egyszer élünk…

Mary Anning a 19. századi angliai szegények világába született 1799-ben. Mire a világra jött, a szüleinek már három gyermeke meghalt. Mary arról a halott testvéréről kapta a nevét, aki néhány évvel korábban, négyéves korában megégett, miközben gyújtóst tett a kandallóba. Ő maga is hajszál híján meghalt már kislánykorában: egyéves volt, amikor belecsapott a villám egy vásári lovasbemutatón. Az őt karjában tartó szomszédasszony és két másik nő azonnal meghalt, Mary azonban életben maradt.

Nem sok esélye nyílt a felhőtlen életre: apja asztalos volt, aki alig tudta eltartani a családját. Házuk egy dél-angliai kisváros, Lyme Regis hídjára épült. Jobb híján abból egészítették ki a bevételüket, amiből sok más szegény is a környéken: a tengerparton kutattak megkövesedett ősmaradványok után, és a leleteket turistáknak adták el. Mary már gyerekkorától figyelte és szedegette a fosszíliákat, és észrevétlenül óriási gyakorlatot szerzett a kezelésükben, osztályozásukban. Az egész család veszélyes tengerparti sziklák között, nyaktörő helyeken mászva kereste meg a pénzt.

A gyűjtögető, szuveníreket áruló szegényeknek persze fogalmuk sem volt a kövületek valódi koráról, a földtörténetről és az evolúcióról. Amikor mindez kezdődött, Charles Darwin még meg sem született. Az azonban már ekkor is nyilvánvaló volt, hogy ez a bolygó és rajta az élet jóval idősebb, mint korábban gondolták.

A hatezer éves földtörténet tarthatatlan elmélet volt, és az Anning család – nagyrészt szándékán kívül – mindennap hozzájárult az igazság felderítéséhez.

A kislány hamar magára maradt a családi vállalkozás irányításában. Apja tuberkulózisban szenvedett, majd súlyos sérüléseket szerzett, amikor egy gyűjtőúton lezuhant egy szikláról. Negyvennégy évesen meghalt, és a tizenegy éves Mary gondolkodás nélkül átvette az uralmat a fosszíliakereskedésben. Az első fontos leletük az ichtioszaurusznak, azaz „halgyíknak” elnevezett  tengeri hüllő csontváza volt. A csonka család, az önállósodó Mary-vel az élen egyre nagyobb hírnevet szerzett. Először a környéken vált ismertté, mire pedig felnőtté vált, már távolabbról is hozzá fordultak a szenvedélyes gyűjtők. Gazdag nemesek is rendeltek tőle leleteket, szakemberek leveleztek vele olyan kérdésekben, amelyekben általában csak tehetős és képzett férfiak diskuráltak egymással. Korabeli leírások szerint alig kellett rápillantania egy csontleletre, máris tudta, milyen állathoz tartozhatott. Nemcsak a legkomolyabb szakértő volt abban a korban, hanem az első komoly kiállító is: cementtel és más eszközökkel illesztette össze a csontokat, hogy láthatóvá tegye, milyen lehetett egy-egy állat a maga korában.

A 19. század első felében persze nem történtek csodák a nők helyzetében. Mary Anning nem tanulhatott, és egész életében mindenféle végzettség nélkül folytatta tevékenységét. Úgy tett szert az akkori világ talán legalaposabb tudására a saját szakterületén, hogy iskolapadot az egyházi vasárnapi lányiskolán kívül soha nem látott.

A tankönyvekben ennek ellenére ma is előkelő helyen látható egyik legfontosabb lelete, a pteroszaurusz, az a valószínűleg tollas élőlény, amely az egyik legismertebb átmenet a hüllők és a madarak között. A csontvázát Mary 1828-ban találta, és hatalmas szakmai érdeklődést váltott ki vele.

Eközben hol jobban, hol rosszabbul élt, mivel a szuvenírárusításon kívül más bevétele továbbra sem volt. Egy-egy komolyabb leletet jelentős összegért tudott értékesíteni, de előfordult, hogy hónapokig egyetlen darabot sem talált. Akármilyen szerényen is élt, a haszonlesők őt sem kímélték. 1835-ben egy szélhámos kicsalta tőle minden megtakarított pénzét, körülbelül háromszáz fontot. Mary teljesen elszegényedett, ám ez volt az a pillanat, amikor a tudományos világ végre a segítségére sietett, és kimutatta felé az összetartó közösség szolidaritását. A Brit Társaság a Tudomány Előmeneteléért nevű szervezet meggyőzte a kormányt, hogy elismerése és hálája jeleként évi huszonöt font járadékot fizessen Anning-nek. Ez nem volt sok, de ahhoz éppen elég, hogy szerényen megéljen belőle.

Akármilyen sok jó szándék is áramlott feléje szakmai körökből, nem élvezhette sokáig a megbecsülést. Mellrákot kapott, aminek a túlélési esélyei akkoriban a nullával voltak egyenlők . A gyógykezelését a Geológiai Társaság fizette, de a betegség 1847-ben legyőzte őt. Halála után a geológiai társaság festett üvegablakot készíttetett a tiszteletére. Tíz évvel később megjelent Charles Darwin Fajok eredete című műve, amely végleg a helyükre tette az ősleletek körüli szakmai vitákat.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ha azért kelünk párharcra másokkal a tudomány, a kultúra, a sport, a művészet, a politika, a gazdaság vagy a mindennapi élet világában, hogy kibontakoztassuk képességeinket, többet, szebbet, jobbat tegyünk, közös célokat szolgáljunk, akkor teljesítményünk hozzáadódik ahhoz a nagy egészhez, amelyet az emberiség közös múltjának, jelenének és jövőjének nevezhetünk. Ám a versengés késztetésének van árnyoldala is, ha tetteinket mások puszta legyőzésének, sőt, leigázásának, megszégyenítésének szándéka irányítja. A versenyből eredő, pusztítást hozó harc ember és ember, közösség és közösség, nép és nép közötti háborút eredményezhet. Tétje a másik javainak, földjének, hatalmának megszerzése, kisajátítása.

A Bibliában, a Teremtés könyvének első lapjain azt olvassuk, hogy Ádám és Éva versenyre próbált kelni a Teremtővel, szemet vetve a jó és a rossz tudás fájának gyümölcsére. A következő nemzedékben pedig, az Úrnak bemutatott áldozaton vetélkedve, Káin kezet emelt öccsére, Ábelre, megölte őt – ezzel megnyitotta azoknak a tetteknek a sorát, amelyekben az ember és ember közötti verseny már vérre megy. Az öldöklő küzdelem, az egyének, közösségek, nemzetek közötti elsőbbség eldöntésének erőszakos útja azóta is működő erővé, a szakadatlan háborúskodás gyakorlatává terebélyesedett, amelyben a versengés szép, humánus, emberformáló lényege a leigázás, kifosztás és megsemmisítés gyakorlatává torzult.

Ha a versengésre való hajlam természetünkből kiiktathatatlan adottság, ez azt is jelenti, hogy annak romboló formái, az erőszak, a háborúskodás is állandó kísérői az emberiség históriájának?

Erre a kérdésre sokan igennel felelnek, azt feltételezve, hogy egymás pusztításának módjai, technikái változnak ugyan, ám a háború mint a fölény megszerzésének eszköze örök kísérője az emberiség életének. Mások szerint a fegyveres konfliktusok előbb-utóbb talán kiiktathatók az életünkből, de azon az áron, hogy a lélektani hadviselés változatos formáinak – a szellemi leigázás, az elrettentés, az erőfölénnyel szerzett béke eszközeinek – adják át a helyet. Ez pedig nem az erőszak kultúráját szünteti meg, hanem csupán annak érvényesülési módját változtatja.

Pedig ha a dolgok mélyére ásunk, meg kell látnunk, hogy a háborúk fő oka és eredménye nem a bennünk rejlő, versenyszellemmel párosuló agresszív hajlam, hanem az ember világát átszövő bűn és igazságtalanság számtalan formája, a szerzés mohó vágya, az emberekben munkáló önzés és harag.

A javak, a terület, a piacok, az erőforrások birtoklásáért folyó harc valóban verseny, vetélkedés, de olyan, amelyben a sportból vett párhuzammal élve nincs fair play, hiányzik az igazságos bíráskodás. Csak a nyers erő vagy az elvtelen bunda logikája érvényesül. Azok között, akik hisznek egy háborúk nélküli, békés világban, sokan magát ezt a célt is csak harcként, küzdelemként, békefenntartásként, megelőző csapásként tudják elképzelni, igazolva a régi mondást, hogy világunk történetében a béke csupán szünet a háborúk menetében. A gazdaság, a pénz ma már képes arra, hogy ne a csatatereken, hanem a mindennapi élet világában szedjen áldozatokat, és ez nem más, mint a háborúk világának folytatása más eszközökkel.

Mit tehetünk, hogy ez a teret és időt átölelő verseny ne torzuljon újból és újból erőszakká?

Minden jóérzésű embernek össze kell fognia a személyes és a közösségi élet minden területén azért, hogy az emberek közötti versengés szabályai igazságosabbak legyenek, hogy a verseny az élet minden területén olyan legyen, amelyben nem ellenségek, hanem csak ellenfelek állnak szemben egymással. Olyanok, akik győzni, nem legyőzni akarnak, annak a szolidáris szeretetnek a nevében, amely a krisztusi üzeneten alapul, és alapjaiban átformálja a versengés, a nyerni vágyás emberi reflexeit.

A katolikus társadalmi tanítás II. János Pál által ihletett megfogalmazása szerint „a háború csapás, és sohasem megfelelő eszköz azoknak a problémáknak az alkalmas megoldására, amelyek a nemzetek között felmerülnek: Sohasem volt az, soha nem lesz az, mert csak újabb és összetettebb konfliktusokat vált ki.”

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ágnes lánya, Zsolna tavaly augusztus óta él a boncodföldei otthonban. A 18 éves fiatal súlyosan érintett autista. Tünetei már egészen korán jelentkeztek: a hasfájós, nyugtalan természetű Zsolnával másfél óráig tartott egy szoptatás. Szenzoros érzékelési zavara következtében állandó ingert érzett, hogy valamit a szájába vegyen. „Egy rágóka-gyártó cég nekünk adta a leselejtezett termékeket, és Zsolna 38 rágókát rágott szét. Előfordult, hogy séta közben egy padba harapott” – meséli édesanyja. Extrém hiperaktív gyerekként egy másodpercre terjedt a figyelme, és képtelen volt egyhelyben megállni. Korábban komoly helyzetérzékelési zavarral is küzdött: ha emberek közé mentek, gyakran nekiszaladt másoknak.

Hároméves korában egy neves gyermekneurológus olyan idegnyugtatóval akarta kezelni, amit csak felnőtteken teszteltek. Egy másik orvos azt tanácsolta szüleinek, felejtsék el, hogy megszületett.

Az egészségügyben szerzett negatív tapasztalataik és a hiányos ellátórendszer miatt Zsolnát otthon, egy gyógypedagógusokkal közösen kidolgozott módszerrel, saját játszószobájukban kezdték fejleszteni napi 6–8 órában. Többek között gyakori emésztési problémáit is orvosolni kellett, amihez számos drága diétát próbáltak ki. „Emlékszem, kilenc hónapos várandós voltam, amikor le kellett fognunk, úgy adtam neki beöntést. Szörnyű érzés volt, hogy azzal tudok rajta segíteni, ha én is fájdalmat okozok neki” – idézi fel Ágnes. Az otthoni programnak és a segítőknek köszönhetően Zsolna kilencévesen megkezdhette az iskolát (előbb a XII. kerületben, aztán Gyöngyösön, a ferences rend által fenntartott speciális általános iskolában), az iskolakötelezettség végével azonban új intézményt kellett keresniük.

Ágnes szerint fontos, hogy a családok időről időre levegőhöz jussanak, különben megszakadnának a probléma terhének súlya alatt.

Zsolnának három fiatalabb testvére van, akikre kevesebb ideje jut, őket sem akarja elhanyagolni, emellett azt is szerette volna, hogy a nagylány a kortársai közt legyen. A hosszú várólista miatt szociális otthonba nem vették fel, igaz, ezt nem is bánja: a Zsolna-típusú autisták kisebb közösségben érzik biztonságban magukat, így egy 2-300 fős fogyatékos központ nem megfelelő számukra. „Nagy létszámú, folyamatosan változó összetételű közegben agresszívvé válnak és dühkitöréseik lesznek, ezért begyógyszerezik őket” – osztja meg aggályait. A lakóotthonokkal szintén nem jártak sikerrel, mivel Zsolna nem képes az önálló munkavégzésre. Ágnes bejárta az egész országot, mire rátalált a boncodföldeire, ahol ha egy hely felszabadul, a lányához hasonló autistákat is felveszik.

Amióta ott él, Zsolna sokkal önállóbbá vált: fel tud öltözni, segítséggel megmosdik, és az apróbb házimunkákból is kiveszi a részét – korábban nem tudott másokkal együttműködni. Mindezt nyugtatók és egyéb gyógyszerek nélkül sikerült elérniük.

A Zala megyei intézményt 1999-ben, az Autista Sérültekért Zalában Alapítvány hozta létre a Kézenfogva Alapítvány és a holland kormány Fészek programjának keretében. Lakói autizmusban súlyosan érintett, értelmi fogyatékos, 14–33 év közti fiatalok. A fővárosi TEGYESZ rendszeresen hozzájuk irányítja a legsúlyosabb viselkedészavaros autistákat, hetente több szülő is megkeresi őket, ennyi autista ellátására azonban nincs kapacitásuk. „Az autizmusellátás nagyon drága és szakemberigényes, a specifikus fejlesztések mellett kiegészítő terápiákra is szükség van” – mondja az intézmény vezetője, Jakab Károlyné, Mariann, aki maga is egy autista fiú édesanyja.

A térítési díj naponta 4000 forint, az államtól pedig kétmillió forint támogatást kapnak, aminek a nagy részét gyakorlatilag visszafizetik adó formájában. „Ebben a hónapban a járulékok és adók összege meghaladta az 1,7 milliót” – meséli Mariann. A fennmaradó 300 000 forintból és a térítési díjból kell kigazdálkodniuk a rezsit, a lakók élelmezését és a dolgozók bérét, a kiadások fedezése azonban a csőd szélére sodorta az intézményt. Az anyagi problémáikhoz a járványhelyzet is hozzájárult: a koronavírus miatt szükséges védőfelszerelések beszerzése nagyon sokba került, ráadásul a pandémia az autisták világnapjára tervezett adománygyűjtő futásukat is meghiúsította. A lakóotthon szeptemberben kapja meg az adók 1%-ából számukra fölajánlott összeget, addig viszont legkevesebb ötmillió forintra van szükségük, hogy egyenesbe kerüljenek.

Ugyanakkor Mariann szerint tényleges változást az hozna, ha megemelnék a normatív támogatást, de az érdekvédelem tárgyalásai az állami vezetőkkel eddig nem vezettek eredményre. Az intézményvezető szerint a szociális szféra nincs megbecsülve, különösen a civil fenntartók, mivel jóval kevesebb támogatást kapnak, mint egy állami vagy egyházi intézmény.

„Huszonegy éve működünk, és ennyi idő kevés volt hozzá, hogy elismerjék: jól végezzük a munkánkat, szükség van ránk.”

Az alapítás óta nem ez az első eset, hogy a fennmaradásukért küzdenek, legutóbb 2015-ben kongatták meg a vészharangot. Mariann akkor a Facebookon keresztül kért és kapott segítséget. Ahogy mondani szokta, „zarándokhellyé kellene nyilvánítani az otthont, mert csoda, hogy még létezik”.

Ugyan a korai fejlesztésre 5, 7 milliárdot fordított a kormány az elmúlt években, de ebből csak egy bizonyos kor alatt részesülhetnek, a 16 év feletti autisták ellátása továbbra is megoldásra vár. Magyarországon a súlyosan érintett autisták 16 éves korig tankötelesek, ezt követően szüleik három lehetőség közül választhatnak: otthon ápolják gyermeküket, egy állami szociális intézménybe adják őket – ahol általában húsz autistára jut egy gyógypedagógus –, vagy pedig keresnek egy civil alapítású lakóotthont, ahová viszont – ha nagyritkán megürül egy hely –általában olyanokat várnak, akik önállóan is képesek dolgozni, és akiket az intézményen belül foglalkoztathatnak. Az országban mindössze tíz ilyen, autisták számára fenntartott lakóotthon működik. Egy 2016-os európai uniós szabályozás értelmében a magyar állam befagyasztotta a lakóotthonok létrehozásának lehetőségét, és a támogatott lakhatást erősítik, amikor négy-öt, magasan funkcionáló autista egy segítővel él együtt. Ez azonban megint csak azoknak opció, akik alacsony szintű ellátást igényelnek, vagyis nem nagyon súlyos állapotúak. 

Zsolnát szülei kéthetente hozzák haza, mivel 250 km-re laknak a Zala megyei településtől. A lány jól érzi magát az otthonban, a szülők elégedettek a gondozók munkájával. Az otthonban összesen tizennégyen dolgoznak, köztük nyolc szociális gondozó, három terápiás munkatárs, egy karbantartó, aki iskolába hordja a kiskorúakat, és egy szakács, az autistákat ugyanis szelektív evés jellemzi, ezért helyben főznek rájuk. A házban törekednek minél családiasabb körülményeket teremteni a lakók számára, akiket a házimunkába is bevonnak, együtt takarítanak, teregetnek, porszívóznak. Heti egyszer művészetterapeuta, konduktor és fazekas tart nekik foglalkozásokat, a jobb képességűeket pedig elviszik kirándulni, a kerekesszékeseket „keréktúrázni”.

Az autisták ragaszkodnak az állandósághoz, rettegnek a változásoktól. Van, aki már 18 éve lakik a házban, ezért nehezen viselné a környezetváltozást, ha az otthon bezárna.

Az intézménynek olyan gondozottjai is vannak, akiknek a szülei már nem élnek vagy súlyos betegek. Az autista fiatalok otthoni ápolása pedig óriási anyagi és lelki terhet róna a szülőkre, akik kénytelenek lennének feladni pénzkereső foglalkozásukat.

A lakóotthonról érkező aggasztó hírek a húsz éve egyetemi oktatóként dolgozó Ágnest is rosszul érintették, aki nem szeretne állami segélyre szorulni. A gondozással járó stressz emellett gyakran a házastársak válásához vagy mentális problémákhoz vezet. „Sokan azért imádkoznak, csak egyetlen nappal éljék túl a gyermeküket, hogy gondoskodni tudjanak róla – mondja Mariann, aki maga is már csak az isteni gondviselésben bízik. – Eddig mindig megsegített minket az Úr, talán most is így lesz” – bizakodik.

Ez azt jelenti, hogy a gyermek megszületését követő hat hónapban jobb anyagi körülmények közé kerül a család, mint azt megelőzően. Ugyanis a csed után csak személyi jövedelemadót kell megfizetni, nyugdíjjárulékot és társadalombiztosítási járulékot nem – közölte Novák Katalin. Minderre a jövő évi költségvetésben – egy módosítás nyomán – 14,25 milliárd forint áll rendelkezésre, és a tervek szerint 80 ezer családot segít majd az intézkedés – tette hozzá.

Az államtitkár hangsúlyozta, hogy a 2010 óta zajló családbarát kormányzás célja a gyermekvállalás előtti akadályok elhárítása, az, hogy semmilyen hátránnyal ne járjon a családok számára a gyermekvállalás, sőt jobb anyagi körülmények közé kerüljenek, mintha nem vállaltak volna gyermeket. Ezt szolgálja a csed összegének megemelése is – hangsúlyozta Novák Katalin.

Példaként említette: amennyiben egy nőnek a gyermekvállalás előtt 350 ezer forintos havi fizetése volt, az 232 750 forintot jelentett nettóban. Viszont a csed folyósítása esetén a nettó jövedelme 297 500 forint lesz, ami közel 30 százalékos emelkedést jelent.

Hozzátette, hogy a csed korábbi összegéhez képest – a példánál maradva – 90 ezer forinttal kaphat többet jövő év júliusától egy kismama havonta, ami 43 százalékos bővülést jelent.

Mindez a kormány számításai szerint évente 28,5 milliárd forintos költségvetési forrást igényel – mondta Novák Katalin. Kérdésre válaszolva közölte: a csedet azok a nők vehetik igénybe, akik a szülést megelőző két évben legalább 365 napon keresztül biztosítottak voltak. Az ellátás jár az örökbefogadó szülőknek is a gyermek hat hónapos koráig.

Történt ugyanis, hogy az említett influenszer posztolt magáról egy bikinis képet, amelyen egy vékony lánykatest látszott, természetesen mindenféle súlyfelesleg nélkül. A képhez mindössze ennyit írt: „Büszke vagyok a testemre két gyermek után.” A kommentelők siettek gratulálni és dicsérni az eredményt. Ámde az egyik bejegyzésben megszólalt az egyébként igen filigrán külsejű színésznő. Három pontban kritizálta az influenszert.

Szemére vetette, hogy egészségtelen testképet dicsőit egy olyan korban, amely amúgy is a kamaszlánytestet tekinti, tévesen és károsan, a női külső ideáljánák.

Rámutatott, hogy ez a test, két gyermek után csakis úgy érhető el, hogy komoly támogató háttere van az anyának a gyermeknevelésben – vagyis, meg tudja engedni magának, hogy két kisgyerekkel a testére koncentráljon, időben és anyagiakban egyaránt. Harmadrészt azt javasolta, hogy a büszkeség üzenete ne a testre, hanem valami valóban értékes, emberi eredményre vonatkozzon, ami sokkal inspirálóbb lehet a nők számára.

Amanda Seyfriednek aztán mentegetőznie kellett. Mert az ilyen kritikus mondatoknak is van már neve: a soványgyalázás. Nem szabadott volna megrónia valakit azon az alapon, hogy szülés után sovány és ezt értéknek tekinti.

Fél évvel később, idén januárban szólalt meg Schobert Norbert a saját közösségi felületén. Saját elmondása szerint a szülés utáni súlyfeleslegtől megválni nem tudó anyákat elítélő megszólalása PR‑bomba volt csupán, amelyet az elhízás elleni küzdelméhez használ, valójában azonban feltehetően csak őszinte volt. Az ő szakmai tudását tekintve ezt látom a legjobb indulatú megközelítésnek. Azt sürgette, hogy a nők szülés után nyerjék vissza „lánykori súlyukat”, mert ellenkező esetben nemcsak bőrük lesz ocsmány, gyermekeik félárvák, de még a léptük is döngeni fog. Sokan siettek – igen éles hangon – elítélni a megnyilvánulást. Schobert azóta sok provokatív bejegyzést tesz közzé, jelezve kritikusainak, hogy fenntartja véleményét, és tudja, hogy az elhízott nőknek fáj az igazság. A közvélemény pedig úgy könyvelte el, hogy kommunikációs bravúrja a kövérgyalázás tipikus esete volt.
Ha a két esetet egymás mellé rakjuk, akkor azonban kiderül, a fő probléma nem a testalkat, hanem az anyaság megítélésével van. Azzal, ahogy a nő az anyával szembeállítódik a sovány és változatlan test kultuszán keresztül.

Anyagyalázásról van szó, és arról a bizarr vizuális követelményről, hogy a felnőtt, változó, életet adó női test újra lányforma legyen. A változás elutasításáról, közvetve tehát a felnőttség, az öregedés vagy éppen az evés gyalázásáról. 

Az anyának lánytestet kívánó-mutató ízlés pedig nagyon veszélyes. Nemcsak gyanús, hanem pszichésen és testi vágyak tekintetében egészségtelen is. Ráadásul valójában megvalósíthatatlan hazugság. Jó kövér hazugság. De még ez is sovány vigasz.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Édesapád is kiváló versenyző volt, ezüstérmet szerzett Európa-bajnokságon. Egyértelmű volt, hogy te is az ökölvívást választod hivatásodnak?
– Pár évesen ismerkedtem meg a Budapest Sportcsarnokkal, halványan még emlékszem apu és a két bátyám meccseire, edzéseire. Mindig volt ott egy kislány vagy egy kisfiú, akivel játszhattam. Hétéves voltam, amikor a szüleim levittek életem első bokszedzésére a KSI-be (Központi Sport- és Ifjúsági Egyesület). Na, ott én sírva fakadtam, és kértem őket, hogy vigyenek inkább haza. De persze nem volt kecmec, otthagytak, én pedig megcsináltam az edzést, és mire a szüleim visszajöttek, annyira megtetszett a dolog, hogy azt mondtam, másnap is szeretnék jönni edzésre. Azóta folyamatosan a ringben vagyok, nem volt kérdés, hogy ökölvívó leszek-e.

– Előnyét vagy hátrányát érzed annak, hogy felmenőid sikeres és elismert versenyzői voltak a sportágnak?
– Előnyöm sose származott abból, hogy Bacskai Imre fia vagyok. Nem kivételeztek velem. Fiatal felnőttként inkább hátrányát éreztem a dolognak: édesapám sok embert győzött le pályafutása során, olyanokat is, akik később fontos pozícióba kerültek az ökölvívás berkeiben.

Néha úgy éreztem, mintha ezek az emberek rajtam akarnák „megbosszulni” az őket ért régi sérelmeket.

– Mi számodra a legnehezebb az ökölvívásban?
– Mint minden egyes mérlegeléssel járó sportágban, az ökölvívásban is a súlymegtartás és a versenysúly elérése az egyik legnagyobb kihívás. A másik, hogy én már sajnos abban a korszakban kezdtem bokszolni, amikor az igazán hozzáértő, magasan kvalifikált, jó pszichológiai érzékkel megáldott edző ritka, mint a fehér holló.

– Sportkarriered egyik legmeghatározóbb állomása a 2010-es moszkvai Európa-bajnokság, ahol első helyen végeztél.
– Akkor nagyon örültem a sikernek, de persze apu figyelmeztetett, hogy eztán jön csak a neheze: „A csúcsra mindenki fel tud érni, ha akar, de ott maradni csak kevesen tudnak.” És valóban így lett. Volt, hogy a későbbiekben nem tudtam olyan eredményeket elérni, amiket szerettem volna. Egyébként fiatalként könnyű berobbanni, mert mindenki azt akarja, hogy győzd le az ellenfeleket; de amikor te vagy a spiccen, azon kapod magad, hogy mindenki tőled akar megszabadulni. Volt egy-két olyan világversenyem, amelyen elvették tőlem a meccset, így az éremtől is megfosztottak, hogy egy konkrét példát említsek: a szófiai EB-n egyértelműen jobb voltam litván ellenfelemnél, valamilyen oknál fogva azonban mégis őt hozták ki győztesnek. A mérkőzésnek óriási tétje volt, hiszen aki azon nyer, már biztos érmes – az említetteknek „köszönhetően” én nem lettem az.

Amelyik sportágban emberek pontoznak, ott mindig volt és lesz is szubjektivitás.

– Akármennyire keménynek tűnsz kívül-belül, gondolom, mégiscsak megviselnek az igazságtalanságok – vagy ahogy te nevezed, a szubjektivitás.
– Igen, de az ember nem maradhat a padlón. Mindig szükség van új motivációkra és célokra, és szerencsés az, akit olyan közeg vesz körül, amelyik a mélypontokról el tudja mozdítani. Hálás vagyok, hogy a szüleim és a párom mindig ott voltak velem a nehéz pillanatokban.

– Két gyermek, a hatéves Mia és a négyéves Benett édesapja vagy. Amikor először megtudtad, hogy apa leszel, nem ijedtél meg?
– Dehogynem, nagyon! Nem terveztünk gyereket, fiatalnak éreztem magam ahhoz a nagy felelősséghez, amivel egy gyerek jár.

Amikor kiderült, hogy a párom áldott állapotban van, szó szerint rosszul lettem, ki kellett mennem a mosdóba. De hát szerettem a páromat, és nem volt kérdés, hogy megtartjuk-e a babát.

Mia és Benett születése óta nagyon élvezem az apaság minden percét!

– De nem ciki a tetovált, ökölvívó barátaidnak azt mondani, hogy „most nem érek rá, mert viszem a gyereket az oviba”?
– A család sose lehet ciki! Ráadásul az összes „rosszarcú” barátom idősebb nálam, ők is pontosan tudják, mit jelent apának lenni.

– Említetted, hogy a versenysúly elérése az egyik legnagyobb kihívás a számodra. Nem fáj a szíved, amikor a család palacsintát eszik, neked pedig csak hús jut rizzsel vagy édesburgonyával?
– Azért előfordul, hogy én is elcsábulok, nagyon édesszájú vagyok. Pontosan tudom, hogyan kellene táplálkoznom felkészülési időszakban, de sokszor lusta vagyok magamnak elkészíteni a menüt (a párom sokszor segített benne, de hát az ő ideje sem végtelen), és ilyenkor vagy többet eszem a kelleténél, vagy pedig nem a megfelelő ételt fogyasztom.  

– Nem zavar, hogy a te tested nem csupán eszköz a munkádban, hanem „termék” is?
– Minden sportágnál így van ez. Termékek vagyunk. El akarunk jutni valahogy az emberekhez, pénzt kell keresnünk, szponzorok, edzők, szövetségi kapitányok számítanak ránk. Ezt tudomásul kell venni.

– Ha a fiad egy nap eléd állna azzal, hogy hivatásos bokszoló szeretne lenni, mit mondanál? Lebeszélnéd vagy buzdítanád?
– Az a több mint 40 év, amit a családom eltöltött az ökölvívásban, szerintem bőven elég volt. Nyilván, ha Benett bunyózni szeretne, nem tilthatom meg neki, és támogatni fogom, de jobb szeretném, ha inkább más utat választana magának, hiszen nemcsak a szakma előnyeivel, de árnyoldalaival és hiányosságaival is tisztában vagyok. Nem biztos, hogy jó lesz neki, ha felteszi az életét a sportra.

Persze adhat számára csodálatos dolgokat, de talán jobban jár, ha tanul, mert úgy több ajtó nyílhat ki előtte.

– Egyébként a gyerekeid mit szólnak ahhoz, hogy az apukájuk bácsikat üt, és néha őt is megütik?
– A fiam egyelőre még nem jött ki egyetlen mérkőzésemre sem, a lányom, Mia viszont a vezérszurkolóm, imádja a meccshangulatot, ilyen szempontból mondhatni, hogy kicsit „fiús”. Ha valahol apróbb sérülést vagy horzsolást lát rajtam, rögtön jön puszilgatni – ezzel próbál gyógyítgatni, ami iszonyú jóleső érzés, és nagyon sokat jelent nekem. Egyébként Benett is tud kemény és vagány lenni, főleg, ha a nővére védelmére kell kelni.

– A „fiússágról” jut eszembe: valahol olvastam egy, a nemi szerepek változásáról szóló cikket, amelynek szerzője félig viccesen azt állította, hogy manapság a férfiak a legjobb nők, és a nők a legjobb férfiak. Mit szólsz ehhez?
– Valóban nagyon kifordult magából a világ. A nemi szerepek felcserélődtek: sok nő ijesztően férfias tulajdonságokkal rendelkezik, a férfiak egy része pedig elpuhul. Nekem ez nagyon nem tetszik. Talán sokaknál kiverem a biztosítékot azzal, ha azt mondom, hogy én szeretem a klasszikus felállást: a férfi dolgozzon, tartsa el a családját, a nő pedig szeresse a gyerekeket, és teremtse meg az otthoni békét és harmóniát. Ha el akar menni dolgozni, vagy férfias karokat akar magának az edzőteremben, hát tegye, de én ettől függetlenül a klasszikus felállás híve vagyok.

– Szerinted mitől férfi egy férfi?

– Ha anyagi és lelki biztonságot, valamint nyugalmat tud teremteni a családjának a párjával karöltve.

Ha a gyerekei és a felesége fel tudnak rá nézni, s ha nem csak ígérget, hanem tettekkel bizonyít, és lehet rá számítani. Nem mondom, hogy én hibátlan férfi vagyok, de azért nagyon törekszem a hibáim kijavítására.

– A sikereid ellenére is megmaradtál közvetlen, szerény, szerethető embernek. Direkt vigyázol, hogy ne szállj el?
– Sosem jó, ha az ember elszáll magától. Ha én lennék a világ legjobb bokszolója, de egy lekezelő és rideg ember lennék a mindennapokban, az mindenkiből indulatokat és ellenérzést váltana ki. Én a közvetlenségben hiszek. Az egyik legjobb barátomnak van egy kocsmája, ahova gyakran benézek. Ott mindenkihez odamegyek kezet fogni – nem nézem, ki honnan jött, nem teszek különbséget ember és ember között. Sok embert el lehet érni szeretettel és közvetlenséggel. És ha már a Jóisten adott nekem tehetséget és fizikumot, azért egyrészt hálásnak kell lennem, másrészt pedig meg kell maradnom önmagamnak.

– Újabban edzéseket is tartasz hobbistáknak Dunakeszin és a Lurdy Házban. Valóságos kis közösség alakult ki, az emberek szeretnek hozzád járni.
– Inkább úgy a korrekt, ha azt mondom, együtt edzem velük. Az egész úgy indult, hogy pár haverom megkért, tanítsam meg nekik az alapokat. Aztán valahogy beindult a dolog, egyre többen jöttek, nekem meg nem volt szívem elküldeni az embereket. Ebben vagyok hiteles, és a jövőmet is ebben látom.

– Lehetséges, hogy búcsút intesz a versenyzéseknek?
– A járvány idején át kellett értékelnem az életem. Ha idén lesz legalább egy vagy két meccs, annak örülnék, hiszen akkor a szponzorok is újra visszajönnének.

Ha nem lesznek meccsek, akkor a jövő évtől abbahagyom a versenyzést, és edzéseket fogok tartani gyerekeknek és felnőtteknek, kortól és nemtől függetlenül.

A cél nem a versenyfelkészítés lesz, hanem hogy mindenki kellemesen elfáradjon, megmozgassa magát, esetleg megszabaduljon a felesleges kilóktól. Ez a sport – de igaz ez a legtöbb sportra – állóképességet, önbizalmat és erőt ad, tetőtől talpig átmozgat. Ha az élet úgy hozza, akkor szeretném minél több emberhez eljuttatni az ökölvívás szépségeit.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea  inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt! 

 

Ha nem lenne stressz, akkor alkalmazkodás, adaptáció sem lenne. Evolúciós értelemben véve a megfelelő mértékű stressz a fejlődés beindítója és szükséges eszköze. Alapvető szükségletünk viszont a stabilitásra és biztonságra törekvés, amely sok esetben arra ösztönöz minket, hogy ne mozduljunk, és minden maradjon a régi, vagyis alakuljon ki egy homeosztatikus egyensúly. Életciklusaink és fejlődéstörténetünk során azonban ez nem segítené az alkalmazkodást, így a rendszer szinten tartása csak bizonyos mértékig lehetséges – utána szintet kell lépni. Amikor váltunk, nő a bizonytalanság, stresszt élünk át. A testünkben, a stressz hatására lezajló változások ennek az új szintnek az elérését hivatottak segíteni. 

Harcolj vagy menekülj!

Amikor akut stresszt érzékelünk, a szervezetünk hormonálisan is felkészül a „harcolj vagy menekülj!” reakcióra. A stresszválaszban és érzelemregulációban az agyi struktúrák közül a limbikus rendszernek jut elsődleges szerep. Ez egy ősi rendszer, ám aktivációját egy sürgető határidő vagy egy krízishelyzet fennállása éppúgy kiváltja, mint a korábbi, valódi túlélésért folytatott harc, míg ha ezekben az esetekben nem is arról van szó, hogy az életünk forog kockán. A limbikus rendszer szoros együttműködésben áll a hipotalamusszal, amely számos vegetatív idegrendszeri szabályozási folyamatban vesz részt, mint például a légzés vagy a szívritmus és vérnyomás szabályozása. 

Amikor stresszt, vagyis valamilyen fenyegetést érzékelünk, a limbikus rendszerben található amygdala jelet küld a hipotalamuszba, amely ingerületátvivő anyagokon keresztül szimpatikus idegrendszeri aktivitást okoz. Az adrenalin szintje megemelkedik, amely a pulzus­szám megemelkedését, és ezáltal a cselekvéshez szükséges hatékonyabb vérellátást biztosítja, mozgósítja az energiaraktárakat, és felkészíti izmainkat is a megküzdésre. A veszély elhárultával az adrenalin szintje csökken.

Problémát az okoz, ha tartós, vagy ismételt magas stressz­hatásnak vagyunk kitéve, ami a modern kor szinte elkerülhetetlen velejárója. Ilyenkor fennmarad a hiperéber állapot, amelyet a szervezet a gyakran stresszhormonként emlegetett kortizol hormon megemelkedett szinten tartásával ér el, folyamatos készenlétben tartva a testünket.

Tartósan megemelkedett kortizolszint mellett a megküzdés utáni megnyugvás állapota nem tud elérkezni. Ezt megsegítendő, fontos, hogy olyan feszültségoldó és érzelemszabályozási módszereket sajátítsunk el, amelyek képesek ezt előidézni.

Folyamatos készenlétben

Tartósan fennálló stressz esetén ugyanis ez a folyamatos készenléti állapot, a megemelkedett kortizolszint gátolja például a melatonin termelődést, amelynek elsődleges szerepe van az elalvásban és a jobb alvásminőségben. A pihentető alvás hiánya hangulati problémákhoz és szorongásos zavarokhoz vezethet. Az aggasztó gondolatok, vagy a bizonytalanság érzése megemelkedett arousalszintet eredményeznek, és megnehezítik a relaxált állapot elérését, fizikai szinten pedig például az izmok ellazítását. Ezért nehéz elaludni, vagy felébredés után visszaaludni, másnap pedig a kimerültség hatására az érzelmi érzékenység fokozódik, könnyebben lép fel túlterhelődés, ami újabb stresszhatásként ér.

Ha jobban megértjük, mi zajlik le ilyenkor a testünkben, beavatkozási pontokat találunk és stratégiákat alakíthatunk ki a hatékony megküzdés érdekében. A mindfulness tréningekre, a mérsékelt intenzitású fizikai aktivitásra, a relax­ációra vagy meditációra vonatkozó ajánlások többek között ezt hivatottak elősegíteni.

A sikeres megküzdéshez kortizolra van szükség. Túl sok és tartós stressz esetén azonban a kortizolválasz felborul: túl sok, vagy éppen túl kevés lesz, vagy elmarad a napi ingadozása. Ha túl alacsony a kortizol szintje, az bizonytalanságérzéshez vezet, erőtlenné tesz. Normál esetben reggel, ébredésnél megemelkedik a kortizolszint, és a nap végére csökken, elalvásnál pedig a melatonin kerül túlsúlyba. A kortizol kapcsolatban áll az immunrendszerrel is, amikor a kortizoltermelődés felborul, a szervezet gyulladásos folyamatai megszaporodhatnak. Az akut stresszel ellentétben, amely fokozza az immunaktivitást, a tartós és túl magas stressz az immunfunkciók elnyomását eredményezi. Az immunrendszert több oldalról is meg tudjuk támogatni; a kiegyensúlyozott és változatos étrend, amely megfelelő arányban tartalmaz vitaminokat és mikro­tápanyagokat, valamint a stresszkezelés és feszültségoldás egyéni módjainak megtalálása azt segíti, hogy testi és mentális szinten egyaránt megtámogathassuk az immunfunkciókat, vagyis elérhetjük a pszichoszomatikus egyensúlyt és regenerációt. 

Amikor tartósan magas stresszhez kell a szervezetünknek alkalmazkodnia, ez az állapot a stressz kiterjedtsége miatt nem teszi lehetővé a kortizolszint éjszakára történő visszaesését. Ez a tartós állapot végül az energiaraktárak kimerüléséhez vezet, és kiégést eredményezhet.

A kiégés – vagy burnout – nem más tehát, mint a kortizol­működés összeomlása. Ha ezt látjuk, akkor ahelyett, hogy az akaraterő vagy motiváció hiánya miatt ostoroznánk magunkat, a megoldás felé terelgethetjük a fókuszt, vagyis arra, hogy mire van szükségünk fizikai és érzelmi szinten.

Hogy állítsuk helyre a stresszrendszerünket?

A stresszrendszer működésének újabb megközelítéseiben megjelenik a transzgenerációs szemlélet is. A szülői hatások, az érintés vagy épp annak hiánya kihat a stresszt szabályozó folyamatainkra. Az elhanyagolás, a fizikai stimulusok elégtelensége csecsemőkorban a kortizolreceptorok megváltozott működését okozza, amely a későbbiekben elmaradó kortizolhatást eredményez, vagyis a szorongásos állapotok felerősödéséhez, és a negatív, traumatikus élmények élénk emlékezeti tárolásához vezethet. 

Segíthet, ha a képességeinknek megfelelő kihívásokat találunk, és az is, ha önmagunkra nem mint a stressz vagy a körülmények passzív elszenvedőjére tekintünk, hanem kompetensnek, a kihívásra késznek, a szükséges erőforrásokkal rendelkezőnek érezzük magunkat.

Csíkszentmihályi flow elmélete arról szól, hogy akkor érezzük jól magunkat, ha a kihívás összhangban áll megküzdési potenciálunkkal. Ehhez egyrészt szükség van arra, hogy képesek legyünk elfogadni saját határainkat, másrészt képesek legyünk bízni a sikeres helytállásban, ahogy abban is, hogy a stressz egyben kihívás is lehet, amely fejlődési lehetőséget tartogat. A társas támogatás is védőfaktorként van jelen a stresszel szemben. Nem véletlen, hogy egy barátokkal töltött este oly sokunk életében tölt be fontos szerepet. Akár már egy nyugodt, biztonságot adó légkörben eltöltött étkezés is hozzájárulhat ahhoz, hogy jobb színben lássuk magunkat és a világot. A stresszrendszer megfelelő működésének helyreállításában segíthet a korai lefekvés és a bennünket érő fények szabályozása, a mérsékelt intenzitású rendszeres fizikai aktivitás, a zene, az éneklés vagy meditáció, a masszázs és a biztonságot adó társas kapcsolatok fenntartása.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>