A „multibúbánat” szó etimológiája valójában háromgenerációs nyelvi fejlődés története. A beszédfejlődés hajnalán lányunk (a gyümölcscentrifuga hangjára utalva) nyomatékos „bú” hangutánzó alakkal jelezte, ha gyümölcslére szomjazott, amit mi (bevallom, elsősorban kényelmi szempontok miatt) átvettünk, ahelyett, hogy forszíroztuk volna a nyelvileg fejlettebb és árnyaltabb „Kérlek, légy olyan kedves, és készíts nekem egy kis frissen facsart gyümölcs- és zöldséglékoktélt” formát. Férjem aztán a reformkori nyelvújítók lírai szándékához hasonlatosan nem átallotta „búbánattá” szépíteni a kifejezést, ezzel nem éppen a közérthetőség irányába mozdítva azt.

Ezen a ponton lépett be a folyamatba az idegennyelvi hatás. Konkrétan az anyósom által (nem egészen legálisan) lakásunkba bejuttatott importtal: a cukrozott, dobozos gyümölcslével, amelyen a fogyasztói lelkiismeret elaltatása végett a multivitamin felirat díszlett.

Így lett az egészséges verziótól való jelentésmegkülönböztetés érdekében a cukros italból multibúbánat, amely ezután csemetém szemében minden másnál – a postán felé nyújtott víznél is – kívánatosabb lett cukortartalma és tiltott volta miatt.

A következő korszak legnagyobb nyelvhasználati problematikája az lett, hogy a családban volt egy vicces felnőtt és néhány gyorsan tanuló csemete. Ebben az időszakban óvodás és kisiskolás gyermekeink számára több-kevesebb sikerrel megpróbáltam nyilvánvalóvá tenni, hogy a férjem által használt elnevezések nem mindig alkalmazhatók társalgási szinten. Vagyis a tojáskrém nem kenőcs, a csirkecomb nem állati maradvány, a víz nem vizelet.

Aztán vannak olyan kifejezések, amelyek minden családtag szájából mást jelentenek. Ha például én válaszolom azt, hogy „majd meglátjuk”, az azt jelenti, hogy biztosra vehető. Ha a nagylányom, akkor azt, hogy „nem hiszem, rengeteg dolgom van”, ha a kisebbik lányom, akkor azt, hogy „igyekszem, de mondd majd el újra, mert elfelejtem”.

Ha a férjem mondja, akkor valójában azt jelenti: „Nem, de nincs kedvem veled vitatkozni”. Ha a kamasz fiam, akkor így értsd: „Most nem tudok rád figyelni.”

A családi nyelvhez persze nemcsak fogalmak, hanem szállóigék, szólások is tartoznak. Ezek néha az ősök idejébe vezetnek, máskor szemünk láttára keletkeznek. Egy családi ebéden például a kicsit ízetlen, kicsit zsíros levest megkóstolva anyósom elismerő hangon így szólt: „Nagyon szép leves.” Azóta a „szép, mint a leves” minősítést minden jobb sorsra érdemes, ám igyekezetben nem szűkölködő próbálkozás kiérdemli.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Vajon Valentinus püspök szelleme ott él a randiapplikációkban? Tudják, azokban az alkalmazásokban, amelyekből Önök is letölthetnek az okostelefonjaikra. Például ilyen a hét éve elindított Tinder, amely bevallottan azzal a céllal jött létre, hogy a randizással járó érzelmi erőfeszítéseket csökkentse. Például az izgalmat, a szorongást, hogy sikerül-e valakit megszólítani, hogy rájövünk-e arra, bejövünk-e a másiknak. A Tinderben megkapjuk azok képeit és rövid bemutatkozását, akik a közelünkben „elérhetők”. Ezután egy képernyőhúzással eldönthető, hogy kell-e vagy sem, akit látunk. Balra húzva nemet mondunk, jobbra igent.

Mivel ő is látja a mi profilunkat, és dönt rólunk, azonnal kiderülhet, hogy passzolunk. Micsoda hatékony ismerkedési mód! Pár másodperc és az ismerkedés legfáradságosabb szakaszán már túl is értünk. Jöhet az igazi intimitás!

Éppen idén jelent meg egy kutatás jelentése, amely ugyanakkor azt bizonyítja, hogy a Tinder merő időpocsékolás. Még aki az egyéjszakás kalandok miatt használja/‑ná is, elvétve ér el sikert, csak minden ötödik próbálkozással. Valódi kapcsolatteremtésre pedig végképp nem alkalmas, se rosszra, se jóra nem passzol.
A Happn app viszont azt az érzést használja ki, amelyet akkor tapasztalunk, amikor keresztezzük egymás útjait. Milyen jó volna, ha abba a tekintetbe, amit csak egy pillanatra láttunk, jobban belemélyedhetnénk! Ha az a futó mosoly, amely beragyogta a napunkat, újra szembe jönne velünk! A Happn segít, hiszen felsorolja nekünk mindazokat, akikkel egy nap találkozhattunk (és persze, szintén Happn‑használók), így nem kell apróhirdetést feladnunk, keresve a sárga pulcsis fiút a február 14-i hatvani gyorsról, mert ott van a képernyőnkön, csak koppintanunk kell rá.

Bármilyen találékony ez az ötlet is, a randiappok népszerűsége nem nő egy ideje. Ezért bevetették a Ship-et: azt az appot, amely a társkeresést szeretteinkre és barátainkra (is) hagyja.

Ők is feljönnek velünk a digitális környezetbe, hogy nekünk válasszanak párt – merthogy jobban látják, mi jó nekünk. Mintha visszatérnénk a párválasztás kétszáz évvel ezelőtti mintáihoz…
Van tehát még kereslet és van ötlet is az online ismerkedés piacán. De vajon hol van a szerelem? Vajon vigyáz-e az ez úton randizókra az önfeláldozó Valentin? Vagy tényleg jogos a nők és férfiak különböző félelme? 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ezt tudja a „tej-vitamin”!

A tejtermékekben optimális, jól emészthető formában van jelen a fehérje, a tejzsír, a tejcukor és a kalcium hasznosulásához szükséges D-vitamin. Minden olyan termék, ami valódi tejből készül, jelentős A-, B1-, B2- és B12-vitaminforrás, emellett foszfor, magnézium, kálium, szelén és cink is megtalálható benne.

A tej és a tejtermékek olyan létfontosságú tápanyagokat (ásványi anyagokat, vitaminokat, bioaktív anyagokat, zsírsavakat, fehérjéket stb.) rejtenek, amelyekre ‒ egészségünk megőrzése érdekében ‒ minden életkorban szükségünk van. A tej nagy mennyiségben tartalmaz ásványi anyagokat, ráadásul kiválóan hasznosuló formában.

7+1 érv a tejfogyasztás mellett

Kisgyerekként csupán annyit tudtam, naponta egy-két bögre tej elfogyasztásával felnőtt koromra erős csontjaim lesznek. De ha még mindannak az információnak is a birtokában lettem volna, amelyekre komoly kutatások derítettek fényt, bizonyára még lelkesebben ittam volna ezt a finom italt. Lássuk, mi mindent tud a tej!

1. A tej olyan, mint egy multivitamin, ugyanakkor sokkal jobb annál, ugyanis szerves, könnyen beépülő formában tartalmazza mindazt, amire a testünknek szüksége van. Nagy mennyiségben tartalmaz kalciumot, amelynek fontos szerepe van a vesekőképződés megelőzésében, és a káliummal együtt – amely ugyancsak megtalálható a tejben – kiváló vérnyomáscsökkentő.

2. Az emberi szervezet számára ideális összetétele segít a csontképzésben és az egészséges fogzománc kialakításában. Rendszeres fogyasztásával megelőzhető testünk kalcium–foszfor egyensúlyának felborulása, a csontritkulás és a fogzománc-problémák.

3. A tej bővelkedik magnéziumban, amely szívizom-erősítő, jótékonyan hat a szívre és az erekre, ezen kívül elengedhetetlen a várandósság idején a baba egészséges fejlődéséhez.

4. A tejben található szelén hatékony antioxidáns, amely csökkenti az érelmeszesedés és a daganatképződés esélyét, lassítja az öregedést.

5. A gyerekkorban kialakított helyes étkezési szokásokkal – például a rendszeres tejivással – a vastagbélrák kialakulásnak kockázata is jelentős mértékben csökkenthető.

Kép

6. A tej szinte bármelyik diétába beilleszthető, és a táplálkozástudománnyal foglalkozó szakemberek ajánlják is rendszeres fogyasztását, hiszen egy pohár félzsíros tej energiatartalma mindössze két almáénak felel meg, miközben rengeteg olyan ásványi anyagot tartalmaz, amely segít megelőzni a hiánybetegségeket. Bizonyított tény, hogy az alacsony kalciumbevitel – kevés alvással súlyosbítva – a testtömeg gyarapodásának egyik fontos kockázati tényezője, ezért akár a diéta sikere is múlhat azon, elegendő tejet, tejterméket fogyasztunk-e.

7. A tej alvászavar ellen is bevethető, mivel magas a melatonin-tartalma (a melatonin egy alvás–ébrenlét ciklust szabályozó és alvásminőséget is meghatározó alváshormon). Német kutatások alapján már speciális „gyógytejet” is készítettek alvászavarosoknak: az istállóban éjjel vörös, narancs és sárga fénykeverékkel érik el, hogy a termelődő tej melatonin tartalma a huszonötszörösére növekedjen.

+1. Van a tejfogyasztásnak egy kevésbé ismert, jelen járványügyi helyzetben azonban annál aktuálisabb aspektusa is: a tej nem csupán az egészséges táplálkozás elterjesztéséhez járul hozzá, de az ágazatban meglévő munkahelyek megtartásához, a bruttó hazai össztermék növekedéséhez is.

Kiknek fontos különösen a tej?

A gyermekek és a fiatalok számára azért is nagyon fontos a mindennapi tejfogyasztás, mert csontjaink későbbi épségét az addig a csontokban elraktározódott kalcium mennyiség határozza meg. Kalcium van a gabonafélékben, a zöldségfélékben és a gyümölcsökben, valamint a húsokban is, de jóval kevesebb, mint a tejben és a tejtermékekben. Emellett a tej a gyerekek egészséges fejlődéséhez szükséges szinte valamennyi tápanyagot tartalmazza. Mivel a kalcium beépülése a csontokba nagyjából 25 éves korban fejeződik be, ezen életkor alatt nagyon fontos gondoskodni a rendszeres kalciumbevitelről.

Mivel az ún. "csúcscsonttömeg" kialakulása fiatalkorban történik, a csúcscsonttömeg akkor lesz elegendő, ha a gyermek kalcium és D-vitamin ellátottsága megfelelő, azaz sok tejet és tejterméket fogyaszt. A D-vitamin szabályozza a kalcium felszívódását a bélcsatornából és beépülését a csontokba. Hatását a csontosodást irányító egyéb hormonokkal (mellékpajzsmirigy hormonja) és vitaminokkal (A, C, E) együtt fejti ki. Köztudottan az ember bőrében lévő előanyagokból is keletkezik D-vitamin a nap ibolyántúli sugarainak a hatására, ezért fontos, hogy gyermekeink minél többet tartózkodjanak a szabad levegőn!

A helytelen táplálkozás – a tápanyagszegény, feldolgozott és túlfinomított ételek túlzott fogyasztása – mellett a mozgásszegény életmód ugyanúgy előidézheti a későbbi csontritkulást, ezért a sportos életvitel elsajátításával is sokat tehetünk saját és gyermekeink egészségéért.

Ünnepeljük a tejet!

A Nemzetközi Tejszövetség 1957-ben május utolsó keddjét nevezte ki, az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Világszervezete (FAO) 2001-től pedig már konkrét dátumot, a június 1-jét jelölte meg a tej világnapjának. Ezen a napon ünnepeljük egyik legfontosabb és legsokoldalúbb alapélelmiszerünket és mindazt, amivel a tejágazat hozzájárul az emberiség megfelelő táplálkozásához, a fenntarthatósághoz, a gazdasági fejlődéshez, az egészséghez, azaz az élethez.

A világban kialakult veszélyhelyzetre tekintettel sem maradhat el a tej és tejtermékek ünneplése, ezért a Tej Terméktanács újító megoldással, „Tejszív 11-es rangadó” címmel online 11-es rúgó bajnokságra hívta ki az országot. A 2020. június 3-án tartott egész napos nyereményjátékot számos színes programmal, sztárszakácsokkal, közismert személyekkel együtt rendezik meg. Részletek: http://jatek.tejsziv.hu

A Tej Világnapi események idén az Agrárminisztérium, a Tej Terméktanács és az Agrármarketing Centrum támogatásával valósulnak meg.

Támogatott tartalom.

A történet

Az élet maga című film történetében nehéz központi hőst felfedezni, úgy változik a perspektíva, mint ahogyan az élet maga: sodró lendülettel, generációról generációra tárulnak fel családi titkok, nehézségek, traumák, miközben látjuk, hogyan formálódik a karakterek jelleme, hogyan és miképpen képeződik le egy ember története az utódaiban. Will és Abby szerelme különleges mozzanatok sorával kezdődik. Abby még kislánykorában elvesztette a szüleit egy autóbalesetben: a szeme láttára haltak meg. Will édesanyjáról pedig hamar kiderül, hogy tolakodó és fojtogatóan sok tud lenni mások számára. A pár kisbabáját várja, amikor tragédia történik, a kis Dylan Dempseynek, Will és Abby lányának is súlyos veszteségekkel kell szembenéznie élete hajnalán.

Mindeközben a bolygó másik felén, egy spanyol kisfiú a New Yorkban tett utazásának traumatikus következményeitől szenved, éjszakai rémálmok gyötrik, szülei közé pedig éket ver a kétely, a kétségbeesés és a bizalmatlanság. A felépülésig hosszú, fáradságos út vezet, és bár visszanyeri a lelki egészségét, közben elveszíti a családi egység oltalmazó biztonságát.

Mindkét gyermek cseperedik, növekedik, a maga módján küzd a múlt árnyaival és belső félelmeivel. A szereplők sorsa kereszteződik, de addig mi is megjárjuk a mennyet és a poklot. Miközben a szereplőkért izgulunk, lehetetlenség kívül maradni: a történet úgy késztet töprengésre és számvetésre, hogy közben nem telepszik ránk.

Családfánk ágán-bogán

„Az »egyéniség«, az a kevés, ami újat az ember önmagához ad, elenyésző az örökség mellett, amit a halottak hagynak reánk. Emberek, akiket soha nem láttam, élnek, idegeskednek, alkotnak, vágyakoznak és félnek bennem tovább. Arcom anyai nagyapám mása, kezemet apám családjától örököltem, vérmérsékletem valamely anyai rokonomé. Bizonyos pillanatokban, ha megsértenek vagy gyorsan határoznom kell, valószínűleg szó szerint azt gondolom és mondom, amit az egyik nagybátyám gondolt a morvaországi malomban hetven évvel ezelőtt.” (Márai Sándor: Egy polgár vallomásai)

Ahhoz, hogy megértsük, kik vagyunk, miért így működünk és reagálunk a világ dolgaira, visszafelé is kell tekintenünk, hogy megismerjük a családi rendszerünket, a benne meghúzódó történethalmazokat, kommunikációs és kapcsolati mintákat, amelyek akarva-akaratlanul, de hatással vannak a személyiségünk és az életünk alakulására is.

A rendszerszemléletű terápia a családfa készítésének és áttekintésének a technikáját használja, hogy rálássunk az otthonról hozott viselkedési mintákra és azokra a több generáción átívelő (transzgenerációs) elvárásokra, elakadásokra, hiedelmekre, megoldatlan konfliktusokra és erőforrásokra, amelyek hatással vannak az életünkre.

Kép

Kép: IMDb

Koltai Mária családterapeuta szerint az a tény, hogy családba születünk, életünknek egy személyfeletti, spirituális távlatot ad, hiszen „génjeinkben, érzelmeinkben, emberi lényegünkben több generáció örökségének folyamából fakad az életünk, s egészen addig tart, amíg – generációkkal biológiai halálunk után – utódaink hordozzák létezésünk nyomait vonásaikban, szokásaikban, viselkedésükben és őket mélyen, sokszor tudattalanul befolyásoló emlékezetükben (Család-Pszichiátria-Terápia).”

Mit kezdjünk az örökölt múlttal?

A filmben látott családtörténetek nem rózsaszínek: tragédiák és veszteségek kísérik a szereplők útját. A való életben is minden család küzd a feldolgozatlan traumáival, mindenhol előfordulnak áldozatok, fekete bárányok, megcsalt vagy elhagyott házastársak, nem kívánt gyermekek, s ezek nyomán szorongató érzések, félelmek, aggodalmak, amiket átörökítünk a következő generáció számára. Orvos-Tóth Noémi az Örökölt sors című könyvében kifejti, hogy a transzgenerációs hatások olyan üzenetek, amelyeket az előző generációk azért adnak át, hogy a tapasztalatukkal segítsék a boldogulásunkat, és az élet kihívásai ne érjenek váratlanul bennünket. Amikor elül a veszély, és már nem lenne szükség a felmenőinktől útravalóként kapott alkalmazkodásra és érzékenységre, teherré válik ez a batyu. Az információkat nem valami megfoghatatlan, ezoterikus úton kapjuk meg az őseinktől, hanem a családi interakciókon és biogenetikai úton. Az epigenetika tudománya keresi a választ arra, hogy a felmenőinkre ható környezeti tényezők milyen molekulárisan igazolható változásokat okoznak az utódok génjeinek működésében.

A múlt traumáinak hatását úgy tudjuk megállítani, ha bátran szembenézünk a családtól kapott örökségünkkel, és megismerjük a szüleink, nagyszüleink, dédszüleink, felmenőink történetét.

Az elakadásaink mögötti transzgenerációs történetek megértése, a veszteségek elgyászolása, a sérelmek elengedése fontos lépései annak, hogy a sorsunkat a kezünkbe vegyük és ne ismételjük többé a felmenőink hibáit. A film szereplőinek a saját szüleikkel és nagyszüleikkel kapcsolatban is meg kell tenniük ezt a lépést. Hibáztatás és harag helyett célravezetőbb annak a tudatosítása, hogy minden szülő egyszer maga is gyerek volt, aki hozzánk hasonlóan sebeket és traumákat (is) örökölt. Amikor ő maga is szülővé vált, valószínűleg a legtöbbet adta, amire képes volt, úgy szeretett, ahogy csak tudott, de a feldolgozatlan traumák árnyékából nem biztos, hogy képes volt kilépni. Mi viszont egy lépéssel tovább juthatunk, szabadságunkban áll, hogy feldolgozzuk a múlt történeteit, és megszabaduljunk az általuk okozott szorongástól.

Kép

Kép: IMDb

Fontos észrevenni, hogy nemcsak traumákat, hanem értékeket, erőforrásokat és hitet is örököltünk. Számos olyan eszközt kaptunk, amivel átugorhatjuk az akadályokat, legyőzhetjük a sárkányokat és eltakaríthatjuk a romokat. A családi történetek tanulmányozása abban is vsegít, hogy csokorba gyűjtsük az erőt adó családi jelmondatokat és a fejlődést elősegítő mintákat. A film egyik legerőteljesebb üzenete, hogy ne a traumákban merüljünk el, hanem próbáljuk meg azokat a kincseket kamatoztatni, amit az őseinktől örököltünk: „Az élet bármikor meglephet, térdre kényszeríthet, és ha megteszi, emlékeztetem magamat, hogy én vagyok az apám, és az apám apja, és én vagyok az anyám, és az anyám anyja. És bár talán könnyű elmerülni a tragédiában, ami formál minket, és természetes, hogy azokra a pillanatokra összpontosítunk, amik térdre kényszerítenek minket, emlékeztetnünk kell magunkat, hogy ha felállunk, és egy kicsit továbbvisszük a történetet, és tovább tudunk menni: ott lesz a szeretet. Ha tovább tudunk menni, ott lesz a szeretet.”

Mi az életed sztorija?

Michel White és David Epston, a narratív terápia képviselői szerint az élményeinkről őrzött emlékeink töredezett mentális képekből állnak, és ezeknek a képeknek úgy tulajdonítunk jelentést, hogy a szelektált emlékeinkből megalkotjuk az életünk történetét. Sokféle történetet mesélhetük, attól függően, hogy mely szereplőknek tulajdonítunk jelentőséget, milyen eseményeket hangsúlyozunk ki és kötünk össze. Az így szőtt történetek aztán hatással vannak az érzékelésünkre, a gondolatainkra, és az önmagunkról alkotott képünkre is (például „Egy ilyen gyerekkor után képtelenség normális életet élni.” / „Elvesztettem a legfontosabb embert az életemben, én már soha nem lehetek boldog.”). A sebeket, veszteségeket és a gyászt nem lehet eltagadni, és nem kell a tények igazságtartalmát sem megkérdőjelezni. A nézőpontunkat viszont megváltoztathatjuk: áthelyezhetjük a hangsúlyokat, értelmezhetjük másképp az oksági viszonyokat, és a megbénító értelmezési keret helyett előremutató kimenetelt is adhatunk az életmesénknek.

Érdemes elgondolkozni a történetünk címén is, hiszen az horgonypontot jelent a történet számára. Gondoljunk csak bele, hogy mennyivel másképp tekint magára az, aki ugyanazon átélt események nyomán azt a címet adja élete történetének, hogy „Az, akit bántalmaztak”, mint az, „Aki mindent túlélt.”

A filmben Abby így fogalmazza meg ezt: „Minden narrátor megbízhatatlan, mert ha valaki mond egy történetet, mindig ott a távolság az elmesélt történet és a valódi történet között, érted? Éppen ezért minden történetnek, amit valaha elmeséltek megbízhatatlan a narrátora. Csak akkor lehet megbízható, ha pontosan akkor meséli a történetet, amikor a szeme előtt zajlik, ami lehetetlen. Szóval ez azt jelenti, hogy az egyetlen megbízható narrátor az élet maga.”

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ajánljuk kapcsolódó Képmás-estünket Orvos-Tóth Noémi pszichológussal, amelynek felvételét itt megnézheti!

„Kedves Anyuka! Értesítjük, hogy kislánya óvodai beiratkozása sikeresen megtörtént.” Hát ez a nap is eljött! Lássuk csak, mire emlékszem az óvodából! Fehér harisnya, virágos lakkcipő, gitározó óvónéni, napos feladatok, ovis jelek (cseresznye!), torna, tea, furulya, a délutáni alvás helyetti éberség, a kiselefántos takaróm, homokozólapát, pitypang-nyaklánc, „Bújj bújj zöldág…”, tarisznya, fogócska, bújócska, pogácsa és egy kisfiú, aki mindig cibálta a hajamat az udvaron, és a napokban jelölt ismerősnek a Facebookon.

Az ovis élet a barátkozások és az önfeledt játék időszaka! De mi van, ha nem akar majd bemenni a gyerek?

Vagy ha lázad az intézmény szabályrendszere ellen? Mégis, mennyi ideig tart majd a beszoktatás? Mi van, ha ott derül ki, hogy valamit végig rosszul csináltam? Milyen érzés az, amikor nem tudok a gyerekem minden rezdüléséről?

Mérföldkő gyereknek és szülőnek, ami nem könnyű

Természetes, hogy ilyenkor számtalan kérdés kavarog a szülőkben, hiszen az óvodakezdés a gyermek és a szülő életében is valódi mérföldkő, a fejlődés egy újabb szintje, amikor a gyerek hosszabb időre képes távol maradni a szülőktől. Ebben az életszakaszban kezdik igazán felfedezni a világot, egyre merészebb ugrásokkal vetődnek le a kanapéról, mindenre rákérdeznek, és bár a kézmosás inkább egy vízibombacsata helyszínére hasonlít, evőeszközhasználat közben pedig szanaszét repülnek a falatok, a kicsiknek jól láthatóan örömöt okoz az autonómia megélése. Molnár Zita, a BeBalanced Pszichológiai Pont pszichológusa szerint ahogy a gyermek fejlődik, egyre jobban figyeli a környezetét, követi a mintákat, alkalmazkodik a látott viselkedésekhez, a szülő pedig azzal teheti a legtöbbet, ha segíti gyermekét az önállósodási folyamatban és a közösségbe illeszkedésben.

Az óvodakezdéshez szükséges az a fejlődési mérföldkő, hogy a gyermeknek biztos tudása legyen arról, hogy ha távol is vannak egymástól, sem a szülő, sem a köztük lévő szeretetkapcsolat nem szűnik meg.

A kapcsolatba vetett bizalom lehetővé teszi, hogy bátran elkezdje felfedezni a világot, hiszen az együttlétek során feltöltött érzelmi tankból és szülőről alkotott belső képből tud élni. Ezt erősítheti meg a kapcsolatot szimbolizáló plüssállat, „rongyika” vagy kavics, amely a távollétkor kapaszkodót jelent a gyermeknek.

Beszélgessünk a gyerekkel arról, milyen jó ovisnak lenni!

„Érdemes lehet az óvodai napirendet és rutinokat lépésenként bevezetni. Fontos, hogy figyeljünk a gyermek saját tempójára és ahhoz mérten segítsük őt, ne állítsunk fel irreális elvárásokat!” – teszi hozzá a pszichológus. Beszélgessünk gyermekünkkel az óvodáról, és az is fontos, hogy őt is megkérdezzük arról, hogyan éli meg a közelgő változást.

Kép

Kép: Freepik

„Szülőként, felnőttként könnyű elfelejteni, hogy a gyermeknek még nincs semmilyen tudása az óvodáról. Emiatt fontos, hogy beszélgessünk, meséljünk az óvodai életről. Ehhez lehet meséket segítségül hívni, de a saját élmények megosztását is szokták élvezni a gyerekek. Minél több részletet, információt ismer meg a gyermek, annál jobban csökken benne a félelem és a szorongás az ismeretlentől. Ezzel a ráhangolódás mellett előkészítjük a gyermek érzelmi viszonyulását is az óvodához: nem az anyától-apától elválás kerül középpontba, hanem a hosszú játék lehetősége a kortársakkal vagy éppen az új tér és játékok izgalma lesz hangsúlyos” – magyarázza Molnár Zita.

Az elválás a szülők lelkére is ránehezedhet

A gyerekeknek kifinomult érzékeik vannak, amelyekkel megfigyelik és dekódolják a szülők testbeszédét, hangulatait, érzéseit, így ha mi magunk szorongunk a beszoktatástól, a gyerekünk könnyen átveheti a hangulatunkat. Ezzel szemben, ha például a saját történeteinkkel csigázzuk fel az érdeklődést, nagyobb eséllyel várja majd pozitív izgalommal az óvodát.

„Szülőként szorongást érezhetünk amiatt, mert más gondjaira bízzuk a gyerekünket. Fontos emlékeztetni magunkat, hogy a gyerekek nagyon érzékeny antennákkal figyelik a külvilágot! A szülők reakciói, érzései referenciapontok a gyermek számára, hiszen ebből tájékozódik, hogy az adott helyzet biztonságos-e. Így igencsak megnehezíti az óvodai beszokást és leválást, ha a gyermek nem lehet biztos abban, hogy mindez rendben van” – teszi hozzá a szakértő.

A karantén hatásait lehet ellensúlyozni

A járvánnyal kapcsolatos korlátozások a gyerekek életterét és szociális kapcsolatait is beszűkítették, így átmenetileg kevesebb időt tölthetnek kortársaik között. A pszichológus szerint ez nagy valószínűséggel nem fog problémát jelenteni a gyerekek fejlődését tekintve, hiszen a szocializáció elsődleges színtere a család, az itt kapott viselkedési mintákat, normákat és kapcsolódási módokat viszi át a gyerek afféle „prototípusként” az óvodai életbe. Így a harmonikus családi körülmények között fejlődő gyerek a kiesett időszakkal együtt is képes lesz arra, hogy az óvodába sikeresen beilleszkedjen.

Szeretnénk tudni, de nem tudjuk, miféle titokzatos dolgok történtek a mennyben e tíz nap alatt, míg végül az első Pünkösdkor beteljesedett az ígéret, leszállt a Lélek Jeruzsálemben azokra, akik készek voltak befogadni. A Lelket, aki korábban a zsidó nép hite szerint csak egyes kiválasztottakban, királyokban, főpapokban, prófétákban működött, akkortól kezdve mindmáig elnyerheti mindenki, aki hisz benne és kéri.

Már Mózes is erre vágyott: „Bárcsak az Úr egész népe próféta volna, és rájuk is kiárasztaná Lelkét az Úr!” Amikor pedig Péter apostol látja az első Pünkösd csodáját, Jóel ősi próféciájában találja meg annak magyarázatát, amely ezt ígéri: „Az utolsó napokban, mondja Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra.” Vajon miért kellett erre ilyen sok évszázadon keresztül várni?

Pünkösd előtt – sóvárgás titkos mélye.
Pünkösd előtt – ígéretek zenéje.
Pünkösd előtt – esedezés, esengés.
Pünkösd előtt – halk hajnali derengés.
Pünkösd előtt – szent vágyak mozdulása.
Pünkösd előtt – koldusszív tárulása.
Csendesen várni – várni, hinni, kérni!
Aztán – boldog pünkösd utánba érni!
Túrmezei Erzsébet: Pünkösd után (részlet)

Miért van az, hogy Pünkösd előtt, ahogy a költőnő fogalmaz, csak néhány prófécia meg a sóvárgás, az isteni ígéretek zenéje, az esedezés és esengés, a szent vágyak mozdulása, a várakozás, koldusszívek tárulása, a hit és az ima jelezte, hogy van, hogy egyáltalán létezik Szentlélek? Miért csak Jézus halála és eltávozása után áradt és árad ki ma is minden benne hívőre? Jézusról az egész Újszövetség, de különösen a János-evangélium állítja, hogy teljes volt Szentlélekkel, mintegy Isten Lelkének birtokosa volt, a Lélek tökéletesen betöltötte egész benső világát. Ezt a Lelket, saját bensőjét akarta átadni minden embernek, aki elfogadja. Ám ezt, értelemszerűen és szükségképpen, csak akkor, csak azon az áron tudta megtenni, ha teljesen, mindenestől átadja önmagát. Vagyis csak akkor, ha meghal. Ez volt a helyzet, amit Jézus meg is akart értetni tanítványaival, mondván: „ha én nem megyek el” – vagyis: ha nem halok meg –, „akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló”, a Szentlélek. „Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm nektek” (János evangéliuma 16, 7).

És innentől kezdve Krisztus minden java kiárad, megnyílik az embernek, az egyháznak. Így érti János, amikor evangéliuma bevezetőjében azt írja, hogy „mi mindannyian az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre halmozva” (1, 16). Pál apostol pedig megpróbálja felmérni a Lélek felmérhetetlen hatásait az emberben. Beszél a Lélek úgynevezett gyümölcseiről, amelyek lényegében a lelkület beállítódásai, mint a szeretet és a kedvesség, az öröm és a béke, a türelem és az erő, az igazságosság és mind a többi. És beszél – emezektől megkülönböztetve – a Lélek ajándékairól, a karizmákról, amelyek viszont szolgálati adományok, képességek, ki-ki azért kapja őket, hogy szolgáljon velük a többieknek a közösségben. Ezek közé sorolja az apostol sok egyéb mellett a prófétálás, az evangéliumhirdetés, a tanítás, a gyógyítás, a vezetés, a vigasztalás karizmáját vagy a különlegesen irgalmas gondoskodás adományát.

Így lesz a Szentlélek-kegyelem végtelen: végtelen a térben, végtelen időben, és végtelen fajtáiban.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. május-júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A látás, vagyis gyermekkorom egyik emlékezetes képe: a hullámvasút.

Minden évben elmentünk Budapestre, a Vidámparkba. Legalább fél napot eltöltöttünk ott. Megebédeltünk egy közeli kertvendéglőben, ahol gyorsan tömtem magamba a bécsi szeletet és a sült krumplit, miközben figyeltem a sínen száguldozó kocsikat, hallgattam a vidám sikítozásokat. Utólag visszagondolva sokkal izgalmasabb volt ez a várakozás, mint a beteljesedés. Jó ürügynek tűnt később a gyermekeimmel együtt elmenni, és őszintén nagyon fáj a szívem, hogy a Vidámpark már nincs meg a régi formájában. Mintha egy emléket kitéptek volna.

De a hullámvasút azért megmaradt – az életemben is. Mert vannak olyan napok, amikor teljesen elragad a lelkesedés és az elégedettség érzése – mi, lányok, a lányommal együtt már csak ilyenek vagyunk.

Pedig ebből a magasságból más napokon elég nagyot lehet huppanni. Még szerencse, hogy a hullámvasúton a zuhanás után mindig van felemelkedés is. A férjem számára a legfélelmetesebb éppen az, hogy nem lassulva, hanem olyan erővel robogunk a csúcsra, mintha onnan a levegőbe repülnénk tovább.

A hallás, gyermekkorom legemlékezetesebb hangja: egy zenélő gömb.

A lépcsőházunkba, két szinttel fölénk beköltözött egy idős budapesti hölgy: Aranka néni. Igazi úrihölgy volt: mindig csinos, világos kosztümökben, számomra ismeretlen, de nagyon tetszetős szokásokkal. Anyukám az ilyesféle szomszédokkal hamar közeli barátságba került, és gyakran vendégeskedtünk egymásnál, süteményeket és recepteket cseréltünk. A londoni szelet, amelynek a tésztáján málna van, a felvert habjában pedig dió, kakaó és cukor, most is a kedvenceim közé tartozik, és én őrzöm Aranka néni írásával a receptet. Ő tanított meg kanasztázni, sokszor kiültünk vele beszélgetni az erkélyére a napernyő alá, és csodaszép régi medált, csészét kaptunk tőle. A zenélő gömböt Németországból kapta, és nekem ajándékozta. A gyerekeim zenélő plüsseiről és ládikájáról mindig eszembe jut a gömb és Aranka néni.

A szaglás, gyermekkorom illata: az eső utáni felvert por.

Úgy emlékszem, mintha gyermekkoromban mindig meleg nyarak lettek volna. Mi legalábbis – hacsak lehetett – kint játszottunk a barátokkal. Mindig hiányzott a családi ház, és sokat ábrándoztam arról, hogy felnőttként abban élhetek. Ez például teljesült is. De gyerekként sokkal magányosabb lettem volna, ha nem lakótelepen, rengeteg velem egykorú pajtással növök fel. Csak a mi négyemeletesünkben kb. tíz hasonló korú gyermek lakott. A szomszédos lépcsőházakban pedig sokszor ennyi.

Néhányan mindig összeverődtünk a közös játékhoz, hiszen a szüleink sokszor dolgoztak, mi pedig egyedül maradtunk otthon, kulccsal a nyakunkban.

Egy időben korán reggel futással indítottuk a napot. Napközben rengeteg szerepjátékot játszottunk, forgatókönyvet írtunk, cirkuszt szerveztünk, az egyik tárolóban klubot nyitottunk, a ház előtti és mögötti fűben cigánykerekeztünk, fociztunk, a lenyírt fűkupacba sorbanállással, nekifutásból ugráltunk. Közben időnként jött egy gyors nyári zápor, amikor behúzódtunk a jó hűvös lépcsőházba. Aztán kimentünk az „esőillatba”, és folytatódott a játék.

Az ízlelés, vagyis az íz, amit még ma is érzek a számban: a friss tavaszi borsóleves és a házi tésztából készített káposztás tészta.

Érdekes, hogy rettenetesen szeretem mai napig az édességet, és anyukám régen minden vasárnap sütött. Ez az ünnepi menü része volt. De néhány évtized távlatából mégsem ezeket az ízeket őrzöm. Mivel nem volt kertünk, akkori szokás szerint a közelben, a város szélén telket vásároltunk. Ezen a telken sok minden megtermett: burgonya, hagyma, répa, káposzta, uborka, paradicsom és még sorolhatnám. Nem is beszélve a gyümölcsfákról és bokrokról. Emlékszem, apukám még mákot is ültetett. Meg virágokat.

Igazából nem volt nagy föld, de színes kis birodalom, ahol én is kaptam saját kis földterületet meg kerti szerszámokat.

Megtermett itt bármi a mindennapjainkhoz, és a fáradságos munka meg a távolság ellenére – amit gyalog vagy biciklivel küzdöttünk le – ragaszkodtak a telekhez a szüleim. Felejthetetlen élmény volt az első borsóból, a zsenge karalábéból, édes répából és ízes gyökérből főzött leves. Anyukám egyébként is nagyon jól főzött, mindennek külön ízvilága volt. A káposztáért nem rajongok különösebben, de valami miatt épp a káposztás tészta maradt meg az emlékeimben. Amióta bolti tésztát fogyasztunk, szinte sosem készítem káposztával, mert valahogy nem visz rá a lélek.

A tapintás, amit a kezemmel érzékeltem: unokatestvérem kisfiának selymes hajfürtjei.

Az unokatestvéreim mind idősebbek nálam, mert apukámnak is bátyja volt, anyukámnak meg három nővére. A legfiatalabb nővére is tíz évvel idősebb nála. Hála Istennek, még ma is élnek mindannyian. Csak a férfiak mentek el... Nagyapám orosz hadifogságba került a második világháború idején, és csak az orrpolipja miatt engedték haza, ami már látható volt szabad szemmel. Ez csodaszámba ment, mint ahogy az is, hogy a csontsoványra fogyott, beteg ember újra megerősödött, és még majdnem félszáz évet élt. Anyukám a háború után született. Így alakult, hogy tízéves koromban az első unokatestvéremnek már megszületett a kisfia. Nagyon büszke voltam arra, hogy sosem féltette tőlem. A kezembe vehettem, játszhattam vele, sőt, egyévesen már játszótérre is vihettem, egyedül. Akkoriban nagyon vágytam kistestvérre – mint ahogy szüleim is –, de nem teljesülhetett. A kicsi másodunokatestvérek töltötték be ezt az űrt. A kis szőke fürtöktől mindenki teljesen odavolt, és a kis pajtásomat sokan kislánynak nézték. Azóta már ő is felnőtt, és egy ugyanolyan, szőkefürtös kislánya született, mint amilyen ő volt. Az ő göndörsége eltűnt, amikor rövidre vágták a haját. De én még mindig emlékszem a tapintására.

Meglepő, hogy egy szó és öt érzékterület ennyi emléket idézett fel gyermekkoromból!

Számomra a gyermeknap nemcsak a koruk és termetük alapján gyermekeknek nevezett szépségekről szól, hanem mindannyiunkról, akikben kitörölhetetlenül ott él a régi gyermek.

A huszárok már péntek este megérkeztek, csobotfalvi táborukban éjszakába nyúlóan énekeltek, és hajnaltájban a kegytemplom is kezdett megtelni az érkező zarándokokkal. A Csíksomlyó környéki utak széle is betelt parkoló autókkal, motorháztetőkön reggeliző családokkal, az árok partján népviseletbe átöltöző székely leányokkal. A csíksomlyói pünkösdi zarándoklat varázsához mindig is hozzátartozott ez a fajta oldott, össznépi, sőt összmagyar piknikezés, hiszen az évről évre százezreket vonzó búcsú egyben nagy találkozás a magyarság számára. Erdély megismerésének legszebb kapuja is lehet, hiszen aki még nem járt itt, az élete egyik legemlékezetesebb élményével gazdagodhat a pünkösdi búcsúban, valamint olyan vendégszerető helyiekkel ismerkedhet meg, hogy visszajáró látogató lesz Székelyföldön.

Kép

Kép: Páczai Tamás

A keresztalják 10 órakor indultak fel a nyeregbe a somlyói kegytemplom előtti térről, köztük az idei szentmise főcelebránsával, Pál József Csaba temesvári megyéspüspökkel, Áder Jánossal, Magyarország köztársasági elnökével és feleségével, Herczegh Anitával. A délben kezdődő szentmisét készülődő vihar zavarta meg, prédikáció közben a legtöbben már rutinosan vették fel esőkabátjukat. Közben Pál József Csaba prédikációjában arról beszélt, hogy a Szűzanya nagyon szereti ezt a népet, ezt sokszor megmutatta a történelem folyamán. „Nem lenne jó dolog, ha szeretetének jeleit nem vennők észre, és hálátlannak bizonyulnánk. Ahogy nem kételkedhetünk egy jó édesanya szeretetében, úgy nem kételkedhetünk Mária szeretetében sem. Határtalanul, személyesen minket szeret. Népünknek javát akarja. Ezért kéri ma is, úgy, mint régen a kánai menyegzőn: tegyétek, amit fiam mond.”

Kép

Kép: Páczai Tamás

Végül Úz-völgyéről szólt: „Fáj, ami ott történt. De nem engedhetjük, hogy elszabaduljanak az indulataink, és nem általánosíthatunk. Az ügy valamiképpen, Isten segítségével, meg fog oldódni. De nekünk meg kell őrizni emberi és keresztény méltóságunkat, úgy, ahogy Széchenyi mondotta: kővel dobálnak, mi a kövekből lépcsőket építünk.”

A nyeregben a mise véget ért, azonban sokan maradtak Csíksomlyón. Népszerű a délután 5-kor a szomszédos Csobotfalván tartott csángó mise is, amely évről évre turisták sokaságát is vonzza, a Mária Rádió élőben, a Duna tévé felvételről közvetíti. A Szent Péter és Pál-plébániatemplom padsorai zsúfolásig teltek főleg Bákó megyei falvakból érkező (Pusztináról, Klézséről, Somoskáról, hogy csak néhányat említsünk), népviseletbe öltözött csángó asszonyokkal és gyerekekkel, a szentleckéket és a könyörgéseket is ők olvasták fel.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Közösségük egyik vezetője, Nyisztor Tinka néprajzkutató pusztinai otthonában mesélte, hogy egy bákói magánszemély indítványozására idén januártól Jászvásár püspöke (a Jászvásári Püspökség 1884 óta íródó történelmében először) engedélyezte, hogy minden hónap utolsó vasárnapján a moldvai csángók magyar nyelven hallgathassanak szentmisét a bákói főtér melletti katolikus templomban. „Harminc éve folyamatosan küzdünk, hogy anyanyelvünkön misézhessünk. Ez nagy eredmény, azonban nem azt jelenti, hogy mostantól magyar nyelven hallgathatjuk a szentmiséket. A bákói mise inkább egy teszt a püspökség részéről: ha sokan leszünk rendszeresen, akkor lehet esélyünk később, hogy saját falvainkban is magyarul misézhessünk – mert az igazi megoldás ez lenne. Pusztinától például 60 kilométerre van Bákó. Népünk szegény, a püspökség viszont nem biztosít forrásokat a misére utazáshoz, még a pap útiköltségét sem állják. Nagyon igyekszünk, de félő, ha nem tudunk elegen jelen lenni minden hónap utolsó vasárnapján Bákóban, az pedig a Jászvásári Püspökség számára sajnos precedensértékkel bír majd!”

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Fanni lányom alig volt pár hónapos, amikor a gyermekorvos, látva aktivitási szintjét és fizikai erejét – a pelenkázón hanyatt fekve, szemmel nehezen követhető sebességgel kalimpált a lábaival, mindeközben a fejét és a felső testét ívben előre megfeszítve próbált felülni – megjegyezte: „Maga sem azok közé az anyukák közé fog tartozni, akik a padon ücsörögve hosszan trécselhetnek.” És igaza lett. Bár Fanni gyorsan, sokat és ügyesen is mozog, a fejében megszülető vágyak és ambíciók mindig eggyel előtte járnak fizikai képességeinek. Van, hogy nem is csak eggyel. Újabban például az a mániája, hogy repülni szeretne. Először madár szeretett volna lenni, aztán pillangó. Repül apa ölében, repül futás közben, repül a hintán. Aztán apa fatális meggondolatlanságot követett el: „érdekességképpen” megmutatta neki az interneten azokat a denevérruhás, sziklákról leugráló embereket, akiket ő is úgy szeret nézni. Azóta Fannit hol az asztal, hol a mosógép, hol egy fa tetejéről kell lekapdosni, mielőtt úgy döntene, hogy kipróbálja a siklórepülést.

Azután ott van Emma. Ő ugyan nem vágyik röpdösni, de van része benne. A múltkor például a forgóhinta padján állva megpillantotta Fannit, aki tőle méterekre almát majszolt, és gondolta, ő is kér belőle… Nem voltak elég gyorsak a reflexeim, de hála ég, megúsztuk egy orrlehorzsolással. És bár tudja, hogy a kanapéról kizárólag háttal, óvatosan ereszkedünk lefelé, a Mami lépcsőjén ugyanez nem volt egyértelmű, főleg mivel az összes unokatesója arccal előre rohant le mellette. Közben, bár lelkesen gyakorol, még küzd a stabil két lábon járás kihívásaival is.

Fentiekből adódóan nekem is meg kellett tanulnom „röpködni”, a játszótér egyik végéből a másikba, a bolt vagy a lakás egyik sarkából a másikba, a járda egyik széléről a másikra, hogy a két kis extrém sportolót időben elkapkodjam.

És akkor még nem beszéltem azokról a „tornagyakorlatokról”, amelyeket a hétköznapokban rendszeresen végzek! Fanni elunja a pedálos bicikli hajtását, ami pótkerekekkel minimum nyolc kilót nyom, rajta a tizenhét kilós Fanni, akit ilyenkor húznom kell… az egyik kezemmel. Másik kezemmel próbálom irányítani a babakocsit a benne ülő Emmával. Vagy bevásárolok, a teli táskákat a babakocsi két fogójára pakolom, aztán felrángatom az így megpakolt negyed mázsás járgányt a magasföldszinti lépcsősor tetejére. A tíz kilós Emmával az ölemben próbálom kinyitni az autót, beemelni az összecsukott babakocsit, és közben elkapni Fanni grabancát, aki szökni próbál mellőlem az úttest szélén. Többnyire ilyenkor ejtem el az autókulcsot, és ha lehajolok, és Fanni és Emma is megvan, a nyakamba tóduló hátizsákom tartalmának a fele potyog a járdára és a fejemre. Ilyenkor többnyire már elég feltűnő jelenség vagyok ahhoz, hogy észrevegyen és a segítségemre siessen valaki.  

Mindezek mellett néha eljárok kocogni, ott legalább agyilag kipihenhetem magam. Egy kör a Margit-szigeten, lassú tempóban és sajátos csöndben, kész relaxáció.

Apa más tészta. Neki eleve kétszer olyan hosszú a karja, mint nekem, olyan erős, hogy a múltkor engem is negyedórát cipelt a nyakában hegymenetben, és különben is, ha ő kujtorogni megy a lányokkal, általában én is ott vagyok, tehát már ketten vagyunk kettőre. Szóval neki megmaradt az ülőmunka, meg mellette az edzőtermi sport, de azért ő is eljár futni, meg Fannival biciklizni, és a múltkor egy hosszabb séta után Emmával a karján megjegyezte, hogy legközelebb súlyzók helyett őt viszi a kettlebell edzésre.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>