„Minél többet adunk, annál többek leszünk” – beszélgetés Tatár Gabi színésznővel
Tatár Gabi színésznő az egri Pinceszínház művészeti vezetőjeként megálmodta az Érsekkerti Nyári Játékokat, amely most ünnepli 10. jubileumát. De az ő igazi missziója a hátrányos helyzetű és fogyatékossággal élő gyerekek fölemelése. Down-szindrómásokról és női fogvatartottakról, nehézségekről és elfogadásról, szolgálatról és örömről beszélgettünk az érsekkerti tó partján.
– Egerben egymást követik a 10. Érsekkerti Nyári Játékok gyermek- és felnőttelőadásai. Hogyan tudtatok felkészülni a megelőző hónapok teljes bizonytalanságában?
– A bezárkózási időszakban voltak félelmeim, hogy lesznek-e nyári programok, előadások, de a gondokról nem szívesen beszélek, mert mindenkinek vannak gondjai. A Jóisten annyi terhet rak a vállunkra, amennyivel megbirkózunk. Sokszor érzem azt, hogy több terhet kapok, mint amivel meg tudok birkózni, de végül mégis minden kisimul. Mi most erőnkön felül vállaltuk be ezt a nyarat, de nem szeretnék panaszkodni, mert az nem visz előre. Remélem, hogy megint kisimul a vége.
– Neked mi ad erőt, amikor érzed az eléd gördülő akadályokat, nehézségeket?
– A nagymamámtól azt tanultam, hogy minél többet adunk, annál többek leszünk mi magunk. Az akadálymentesített előadások előtt el szoktam mondani egy Mezei Mária-idézetet, amelyhez mindig hozzáfűzöm a nagymamám üzenetét is: „…a Szeretet, mint mag a földben, bennünk alszik, de csak akkor ébred és csak akkor éltet, ha önzetlenül tovább adjuk másnak.” Ezt érzem, amikor a legelkeserítőbb a helyzet. Többször előfordult, hogy az időjárás miatt előadást kellett lemondanunk. Ez a legnehezebb az idei nyárban, ami lelkileg nagyon megvisel. Az előző évekhez képest abban változtam, hogy másképp élem meg mindezt, jobban át tudom élni az örömöt. Talán tényleg a nagymamámtól örököltem azt a képességet, hogy próbálom a negatív helyzetekben is megkeresni, mit üzen nekem ez a történet.
Valamelyik este, miután hazavittem az egyik kollégámat, énekeltem a kocsiban, és annyira boldognak éreztem magam. Fiatalon gyakran elégedetlenkedtem, most pedig az apró jó dolgokat is észreveszem.
– Te vagy az egész rendezvénysorozat mozgatója. Hogy sikerül mindent összehangolnod?
– Többféle kapcsolat van, de az az igazi kapcsolat, ami építő jellegű. Mi a családban iszonyúan támogatjuk egymást mindenben. Az anyukám például a mosásban segít, mert a szennyest is én viszem haza az előadások után. 140 emberrel dolgozunk azért, hogy három színpadon és nézőtéren rendben menjenek a dolgok. A színészekkel is megpróbálunk bizalmas kapcsolatot kialakítani, hogy a légkör miatt jó legyen idejönni. Ez nemcsak az anyagiakon múlik, ennél sokkal fontosabb a közösség, ehhez viszont jól kell rendezőket, színészeket választani. Azt szoktam mondani, hogy a férjem a nagyfőnök, én pedig a kis szürke eminenciás a háttérben meghúzódva. Ha elszállnék és belegondolnék, hogy egy színházat vezetek, akkor nem tudnám úgy csinálni, ahogy kell.
– A közönség nagyon szeret titeket, mert valóban természetes, közvetlen, családias a hangulat. És ebbe a nagy családba a fogyatékossággal élőket is befogadjátok.
– Egy nyári színház teljesen más, mint a kőszínház. A hétköznapokban olyan sok a gond, a feszültség, hogy az emberek szeretnének egy kicsit lazítani. Erre alkalmasabb hely a békák kuruttyolása mellett nem is lehetne. Mondjuk a szúnyogok kicsit hanyagolhattak volna bennünket, az időjárás is lehetett volna kegyesebb, de azt gondolom, aki eljön, nagyon jól szórakozik, és mi is. Egy pályázat segítségével akadálymentessé tudjuk tenni az előadásainkat. Az ország minden pontjáról szervezünk ide siketeket, látássérülteket. Pedig egy jelnyelvi tolmácsnak nem egyszerű a dolga, neki ugyanúgy meg kell tanulnia a darabot, mint nekünk, és figyelni a rögtönzésekre. Volt, hogy a Down-szindrómások, akiket rendszeresen táboroztatunk, felhozták a színpadra a virágot, meghajoltak velünk, és tapsoltattak minket a nézőkkel. Nekünk ez természetes, mert mi évközben is ebben a közegben mozgunk. A színházi tevékenységet és kultúrát használjuk arra, hogy felhívjuk rájuk a figyelmet.
Ha a közönség jegyet vesz, ezzel nemcsak a színházi előadásainkat támogatja, hanem a fogyatékossággal élő gyerekek táboroztatását is.
– Mi ösztönöz arra, hogy a fogyatékossággal élők felé fordulj?
– Egyrészt sokan vagyunk testvérek, megtanultam osztozkodni. Nagymamám és anyukám is mindig azt mondta, hogy ha van egy szelet kenyered, harapj egyet, és oszd szét a többiek között. Talán nagyképűségnek hangzik, de nekem az igazi utam nem a színészet, hanem a fogyatékossággal élők. A színház jó eszköz arra, hogy az emberek figyelmét rájuk irányítsuk. Nyilván a játék is boldoggá tesz, de a ráncaimat akkor szerzem, amikor közöttük vagyok, mert egyfolytában mosolygok.
A nagylányunkkal, akit örökbe fogadtunk, már babaúszásra is sérült gyerekek közé jártunk. Azt szerettem volna, hogy ne forduljon el, amikor ilyen emberekkel találkozik. Külön öröm számomra, hogy 14 évesen szívesen csatlakozik a Down-szindrómás táborhoz. Én középső gyerek vagyok, tele szeretetéhséggel. Pedig a szüleim mindent megtettek, hogy boldog legyek, és az is voltam, csak valahogy többre van szükségem, és azt érzem, hogy a fogyatékossággal élők között ezt megkapom. Feltétel nélkül a mindenki Gabi nénije vagyok, és nincs nélkülünk karácsony. Ez egyfelől fantasztikus érzés, másfelől egy szolgálat, misszió.
Ezeknek a gyerekeknek olyan nem létezik, hogy nem tudunk menni, mert nincs támogatás. Ezt nem lehet abbahagyni. Azt érzik, hogy a családjuk vagyunk.
– Erről A kis herceg jut eszembe és a megszelídítés.
– Azt hiszem, az a titka, hogy soha nem kezelem őket másképp, és egy vagyok közülük. Akár egészségesekkel, akár fogyatékossággal élőkkel foglalkozom, nem vagyok fölöttük. Természetesen alattuk sem, mert az is fontos, hogy fegyelmezni tudjam őket. Azon a szinten vagyok, ahol ők, és talán mivel egy vagyok közülük, ezért könnyebben befogadnak.
– Egy időben az egri női börtönben is tartottatok drámafoglalkozásokat, ráadásul önkéntes alapon.
– Egy pályázat kapcsán kerestem meg az akkori börtönparancsnokot. A pályázatból nem lett semmi, de megkaptam az előzetes letartóztatásban lévőket, a legkeményebb diót. Számukra a bizonytalanság a legnehezebb, mert nem tudják, hogy két hétig vagy három évig lesznek bent. Az én feladatom az volt, hogy egy közösségen belül létezzünk, és az ő élethelyzetükben oldjuk a feszültséget. Sokan a bűnözőt látják bennük, akik elkövettek valamit a társadalom ellen, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen emberként kerülnek oda vissza.
Valamiért ilyen közegben soha nem féltem, és soha nem ítéltem el őket, mert tudom, hogy megkapják a büntetésüket, és nem az én dolgom az ítélet.
Egy színdarabbal is készültünk, Barácsok közt címmel, legfőképpen terápiás jelleggel. Az előadáson nem szedtünk jegyeket, hanem kiraktunk egy dobozt, és rábíztuk az emberekre, hogy mennyi pénzt dobnak bele. Azt is megmondtuk, hogy a Down-szindrómásoknak gyűjtünk. Az egyik fogvatartottat megkérdezték, hogy mit érez. Azt nyilatkozta, hogy elkövetett valamit a társadalom ellen, de ma este azt érezhette, hogy a szívében egy jó rész is van, nem csak rossz.
– Végtelen alázattal és természetességgel beszélsz erről a nem mindennapi szolgálatról, amit tavaly hivatalosan is elismert a szakma. Két díjat vehettél át Egerben: „Pro Agria” szakmai díjat és „Szociális munkáért” díjat.
– Amikor valaki elkezd ilyesmivel foglalkozni, sosem az lebeg a szeme előtt, hogy ezért bármiféle jutalmat kap, de ha észreveszik, az nagyon jó érzés.
Ezt a díjat egy embernek adják, de valójában az egész közösség kapja, és mindenkinek a munkája vastagon benne van.
Az álmainkat próbáljuk megvalósítani, de ezek nélkül az emberek nélkül nem lehetne. Évek óta én vagyok az arc, akit előre tolnak, de a rengeteg pályázat, az Érsekkerti Nyári Játékok három színpada, nézőtere, sátra, a műszaki dolgok közös energiából születnek, amit együtt teszünk bele. Ez is olyan, mintha a gyerekünk lenne.
A következő pillanatban Gabinak fel kellett állnia, hogy hajcsavarókkal a fején beéneklésre szaladjon az érsekkerti öltözősátorba. Remélem, legközelebb a fogyatékossággal élőkből verbuvált profi színtársulatról, a „Sit Down”-ról is tudunk beszélgetni. Mert az is az ő „gyermeke”.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>