Húsz huszonévest kérdeztem meg, 17-en egyetemisták, ketten ősszel kezdik meg felsőfokú tanulmányaikat, egyikük pedig diplomás gyeden van nyolc hónapos kisfiával. A legtöbben (11-en) kollégiumban laknak, öten otthon, négyen pedig albérletben. A fiatalok felének van állandó keresete – diákmunkát végeznek vagy részmunkaidőben dolgoznak – többen pedig időszakos munkákat vállalnak, például tanítanak vagy bébiszitterkednek. Nagy részüket (14 fő) támogatják a szülők.

Kamaszkora óta dolgozik a történelem-magyar szakos Hadarits Zsombor: a gimnázium alatt nyári munkát vállalt, jelenleg pedig egy ruhabolt részmunkaidős eladója. Az albérletben élő fiú a lakhatás mellett étkezésre és programokra költ. Évente kétszer utazik külföldre – nyáron nyaralni, télen pedig Ausztriába snowboardozni –, emellett a nagyobb hazai fesztiválokon is részt vesz. „A nyár többszázezres kiadással jár, így év végére pár tízezer forintom marad. Cserébe viszont rengeteg élménnyel gazdagodom, ami többet ér, mint egy jelentős összeg a számlámon” – magyarázza.

Fehér Petra és férje, Viktor egyetemre járnak: a lány a PTE angol-történelem tanár szakos hallgatója, párja pedig néprajz doktoriját csinálja. Jelenleg Petra nagybáty­jának házában élnek, de hamarosan saját házba költöznek, amit megtakarításukból és családi segítséggel vásároltak, a korszerűsítéshez pedig hitelt vesznek fel, és babaváró támogatást is igényeltek. Teljes állása még egyiküknek sincs (Viktor a PhD mellett októbertől fog nyolc órában dolgozni az Újvidéki Egyetem Szabadkai Tanítóképzőjén). Az ösztöndíj mellett konferenciákra járnak és publikációkat írnak, így nagyobb eséllyel indulhatnak pályázatokon. „Viktorral többek között egy marokkói konferencián is előadtunk, ahol mindkettőnket 500 euróval díjaztak, így egy hetet tudtunk tölteni az országban” – meséli Petra. Kolozsváron fél évet voltak kint Erasmuson, onnan a kapott ösztöndíj egy részét haza tudták hozni. Életformájuk hátránya, hogy nem minden hónapban érkezik pénz a számlájukra, így egy alkalmazás segítségével készítenek beosztást.

A salzburgi Mozarteum Egyetem zenepedagógia szakára megy Tuska Regina, aki korábban a Salzburgi Egyetemen folytatott tanulmányokat, így már tudja, kiköltözve mennyi kiadással kell számolnia. A kollégiumi szoba 309 euró, a féléves buszbérlet 125, az étkezés pedig körülbelül 300, de ezen igyekszik spórolni, magának főz. A költségeket szülei fedezik, a tanévkezdésig egy galériában dolgozik részmunkaidőben, keresetéből német nyelv­óráit tudja állni. „Próbálok csak a legszükségesebb dolgokra költeni, csupán egyszer leptem meg magam egy drágább ruhával, mivel a koncertruháim elhasználódtak. Másrészt, egy csinos darab növeli az ember önbizalmát a színpadon: azóta leggyakrabban ebben léptem fel, és tudom, hogy még jó pár évig használni fogom” – mondja.

Bankkártyával és tanácsokkal felvértezve

Függetlenül attól, hogy van-e önálló keresetük, bankszámlával és bankkártyával mindegyik fiatal rendelkezik. Sokan 18. születésnapjuk után, mások az egyetemkezdéskor, a várható ösztöndíj miatt nyitottak számlát. A fiatalok véleménye megoszlik a kártyahasználatról. Zentai Brigitta és Petra jobban preferálják a készpénzes vásárlást. „Egy gazdasági tanulmányban azt olvastam, hogy az emberek sokkal jobban költekeznek bankkártyával, mivel nem látják, mennyi pénzt adtak ki. Én ezért mindig leveszek egy nagyobb összeget, aminek a felét a tárcámba, a másik felét egy borítékba teszem, és abból gazdálkodom a hónapban” – osztja meg Petra. Mások a kártyára voksolnak. Márk és Zsombor például azért szeretik, mert vásárlás után SMS-t kapnak az egyenlegükről.

A megkérdezettek több mint fele tisztában van családja kiadásaival, és szüleik gyakran beszélgetnek velük a pénzügyekről, Regi édesanyja például arra figyelmeztette lányait, hogy ne dőljenek be a szupermarketek akcióinak. „A piros cetlik gyakran megtévesztőek – előfordul, hogy csak száz forinttal olcsóbb az adott termék.” A fiatalok korábbi tanulmányai során viszont nem került elő a téma, mindössze négyen említették, hogy szó volt róla az általános vagy középiskolában. A tanárnak készülő Zsombor szerint érdemes lenne a kötelező tananyagba beépíteni a pénzügyi ismereteket, ami érettségi tárgy is lehetne. „A diákok oda-vissza sorolják az Árpád-házi királyokat, de nem tudják, hogy mennyi a nettó fizetés vagy hogy mit jelent a próbaidő, pedig ezekre az ismeretekre is szükségük van” – véli.

A megkérdezettek közt kicsivel többen vannak azok, akiket pályaválasztáskor befolyásoltak az anyagiak. Olyanok is vannak, akik kompromisszumos megoldásra kényszerültek: Zsombor egy második diplomát is szeretne szerezni, amellyel egyetemi oktatóként, pedagógusoknak taníthat pszichológiát. „Húszórás ruhabolti eladóként keresek annyit, mint amennyit főállású középiskolai tanárként fogok, és ez elszomorít.” Regi azért jelentkezett zenepedagógus képzésre, mert szülei példájából azt látta, zenészként nem lenne biztos a megélhetése, a tanítással és a koncertezéssel viszont már elegendő fizetésre számíthat. 

A családi pénzügyi melléklet megjelenésének támogatója a Magyar Nemzeti Bank.

A romantikus kategória magyarul írt történeteivel kezdtem, a legnépszerűbbekből válogattam. Az egyik, amelybe belenéztem, 70 000 olvasásnál tart, egy másik eddig 276 000 megnyitást élt meg. A top 20-as listában szereplő történetekben felfedeztem hasonlóságokat, visszatérő elemeket, és aggasztó tendenciákat láttam. 

Az ellenállhatatlan rosszfiú

A vágyott fiú rossz tanuló, tanáraival és diáktársaival is bunkó, néha hazudik és manipulál, hősnőnk mégis feltétel nélkül rajong érte, hiszen izmos, jóképű, és menő autóval jár iskolába (mármint középiskolába, már ez is elég extrém). A történetek egy részében a fiú ráadásul sportoló, és igen népszerű a lányok körében, így a női főszereplő nem is érti, miért épp őt, a jelentéktelen szürke egeret tünteti ki figyelmével.

Én már 16 évesen is értetlenül néztem, amikor a Gilmore Girls című sorozatban elhangzott az a mondat, hogy „Minden lánynak bele kell szeretnie egyszer egy rossz fiúba!”, de természetesen elfogadom a más véleményt.

Az viszont fontos, hogy szülőként tisztában legyünk azzal, lányunk vonzónak tartja-e az autóval száguldozó és verekedésekbe keveredő fiúkat, a fiunk pedig igyekszik-e idomulni ehhez az „ideálhoz” a közösségi sikere érdekében.

Meglátni és megszeretni

A hősnő szinte mindig egy átlagos napra készül, sokáig gondolkodik, hogy mit vegyen fel, végül elindul. Az iskolában egyszer csak szembe találja magát a vonzó új fiúval, akivel hosszasan nézik egymást, és itt, ebben a kimerevített pillanatban azonnal szerelmesek lesznek. Hogy miért nem gondolom romantikusnak a „szerelem első látásra” típusú történeteket, azt a saját tapasztalataimmal együtt már megírtam, és a legtöbb esetben itt is arról van szó, hogy a lány a fiút a különlegesen vonzó külseje miatt veszi észre.

A gyógyító szerelem mítosza

Néhány évvel ezelőtt több pszichológus is felhívta a figyelmet A szürke ötven árnyalatának megtévesztő üzeneteire, jelezve, hogy a mentális problémákat minden hiedelmünk ellenére sem gyógyítja meg a szerelem (tehát nem lesz megbízható, odaadó férj egy beteg, agresszív, kontrollmániás férfiból), mindhiába. A tinik tucatszám írják és olvassák ezeket a sztorikat, amelyben a távolságtartó, rendszeresen verekedésekbe keveredő és sok szempontból problémás fiú egy kommunikatív, romantikus emberré válik abban a pillanatban, ahogy ránéz a jókislány főhősnő. Úgy tűnik, elhittük Caramel slágerlistás dalának, hogy „a szerelem az egyetlen lélekdonor”.

A valóság azonban ennél jóval kiábrándítóbb: a nők hiába várják, hogy az agresszív férfi a szerelem hatására megváltozzon, és könnyen egy bántalmazó kapcsolatban találhatják magukat.

Természetesen tudom, hogy a párok hatnak egymásra, sőt, azt gondolom, hogy az egyik legjobb dolog észrevenni ezt a változást magunkon és a társunkon, de az, hogy egy fiú szinte észrevétlenül, néhány nap alatt cseréljen személyiségjegyeket a párja szándékának megfelelően, teljesen életszerűtlen.

Kép

Kép: Freepik

Beszélgess vele!

Persze nem rosszallhatjuk, hogy a tinilányok figyelme fókuszában a szerelem, a szexualitás áll, ahogyan azt sem, hogy a különböző (ruházati és egyéb) stílusokkal önmagukat igyekeznek definiálni, elhelyezni a közösségben. De nem lehet elégszer hangsúlyozni a beszélgetés fontosságát: hatalmas jelentősége van annak, hogy a szülő beszélget-e a gyerekével arról, hogy mit olvas az interneten, a közösségi médiában, a Wattpadon. Így legalább esély van arra, hogy megtudjuk, milyen példaképeket állítanak lányaink elé ezek a platformok.

Egy O’Hara bölcsessége

Fontos leszögezni, hogy a toplistás (több százezer olvasásnál járó) történetek minősége még a Júlia-füzetek színvonalát sem éri el.

Tehát ha letöltjük az alkalmazás ingyenes vagy fizetős verzióját, rosszul megírt, kidolgozatlan, hibáktól hemzsegő sztorikra számítsunk, amelyben többnyire csak háromféle szereplő jelenik meg: az irreálisan jó, a velejéig romlott és a manipulatív, de titokzatos és vonzó.

Egy jobban megírt romantikus könyvre vágytam ezután, így esett a választásom az Elfújta a szél című műre. Gondoltam, jó lesz kideríteni, hogy azoknak van igazuk, akik szerint ez egy „egész jól megírt lektűr”, vagy azoknak, akik szerint letaglózó alapigazságokat fogalmaz meg a szerelemről. Tegnap jutottam el ahhoz az apa–lánya párbeszédhez, amelyet bizony hasznos lett volna 16 évesen olvasnom:

– Ó, papa! – kiáltott Scarlett türelmetlenül. – Lennék csak a felesége, majd megváltozna minden!
– Igen? Megváltozna? Hm, hm – mondta Gerald O’Hara. – Akkor igencsak keveset tudsz a férfiakról. Ashleyről pedig különösen. Soha még asszony nem teremtett új embert a férjéből.

Remek reakció ez a Wattpados történetek varázslatos jellemváltozásaira is.

– Milyen fő motivációval indultál útnak tavaly szeptemberben?
– A magyar cserkészet a kommunizmus alatt – 1948-tól – megszűnt, ám amíg a rendszerváltás után itthon is újjá nem éledt, a kivándoroltak megalapították a Külföldi Magyar Cserkészszövetséget. Ennek a szervezetnek a működésébe szerettem volna betekinteni, megfigyelve, miben mások, miben fejlődtek jobban, mint a magyarországiak, illetve mit őriztek meg a hagyományokból. Elsődleges célállomásnak Északi-Amerikát jelöltem meg, de végül az Egyesült Királyságba kerültem, ahol remek viszonyom alakult ki a befogadókkal, úgy érzem, sokat is tudtam segíteni nekik. A kintlétem a járvány miatt csak március végéig tartott, de itthonról még júniusban is tartottam online foglalkozásokat a gyerekeknek, mert ott még akkor is elég szűkösek voltak a lehetőségek a személyes találkozásra.

– Úgy tudom, egyébként is legalább annyi online feladatod volt a programban, mint személyes… 
– A Körösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasai a hétköznapokban főleg otthonról – azaz a szállásukról – dolgoznak a különböző háttérfeladatokon, a tényleges fizikai megjelenéseink inkább a hétvégékre összpontosulnak, hiszen olyankor működnek a kinti magyar iskolák is. Hétközben a gyerekek „sima” iskolába járnak.

Amíg Budapestnek szinte minden szegletében van cserkészcsapat, külföldön több nagyvárost fogunk össze, azaz a családoknak akár két órát is utazniuk kell egy-egy foglalkozásra.

– Angliában ti melyik régiót fogtátok össze, és hogyan működtetek a gyakorlatban?
– Readingben laktam, az egyik angliai csapat az ahhoz közeli Basingstoke székhellyel, a másik Nyugat-Londonban működik. A readingiekkel a szombati magyar iskola után, a londoniakkal a vasárnapi magyar szentmiséket követően találkoztunk három-három órára. Vegyesen, illetve külön kis- és nagycsoportos foglalkozások keretében, énektanításokkal, népi játékokkal, azok közé ágyazva a magyarság- és történelemismereteket. Héttől tizennégy évesig minden korosztály jelen volt, a felnőttek mellénk álltak be vezetőként segíteni. A readingi csapatot öten, a londonit hárman vittük.

Kép

Kép: Kisbán Petra

– Azt mondtad, ennek felderítésére is mentél: miben mások a kinti közösségek, mint az itthoniak?
– Mindkét fronton akadnak erények és hiányosságok. Amiben az egyik erős, abban a másiknak még fejlődnie kell. Itthon nagy előny a hihetetlen szervezettség, az, hogy minden problémára rögtön reagálunk, kész forgatókönyveink vannak a különböző programok levezénylésére. Az angliai csapatok a külföldi szövetségen belül csak nemrég alakultak, náluk még nincs meg ez a tapasztalat. Nekik viszont nagy erejük a magyarságismeret és a kultúránk ápolása, hiszen amíg itthon a gyerekek jórészt az iskolában megtanulják – történelem-, magyar- és énekórán – ezeket a tudnivalókat, külföldön ebben a közösségben van rá lehetőség. Csak magyar dalokat énekelnek például, ez nagyon tetszett.

– Jellemzően milyen családokból érkeztek hozzátok a gyerekek, és hogyan kommunikáltál velük?
– Volt, aki vegyes angol–magyar házasságból jött, köztük olyan is, aki, amikor bekerült hozzánk, nem igazán szólalt meg magyarul, így fontos feladatom lett beszéltetni őket a nyelvünkön.

Érdekes, hogy egy itthoni 11-12 évesre azzal kell rászólnom, hogy „ejnye, ne káromkodj”, egy kintire pedig azzal, hogy „Andris, magyarul beszélj”.

Úgy tettem, mintha nem tudnék angolul, hogy visszaszoktassam őket a magyarra.

– Voltak a hétvégi foglalkozásokon kívül kiemelt rendezvényeitek?
– Havonta-kéthavonta megszerveztünk legalább egy egyéjszakás, ottalvós programot is a gyerekeknek, mert igényük volt a közös túrákra, tábortüzekre, étkezésekre, a fizikailag is együtt töltött időre. Volt, hogy sátrakat építettünk fel fedett helyen, hogy még „cserkészesebb” legyen a hangulat. Mivel nem sejthettük előre a járványt – és azt, hogy a tervezett nyári táborunk elmarad miatta –, utólag nagyon örülök, hogy ezeket a közös programokat még a karantén előtt megtartottuk.

Kép

Kép: Kisbán Petra

– A koronavírus nem várt felbukkanásakor mennyire sikerült mindent gyorsan átszervezni?
– Az online szervezés gyorsan elindult, hiszen a szülőkkel addig is így tartottuk a kapcsolatot. Rápörögtünk a zoomos órákra, tartottunk online portyát, ez is egy egyéjszakás alkalom volt. Reggel 8-kor közös ébresztő, reggeli torna, majd mindenki túrázott a saját környékén, és az ott teljesített feladatokat képekkel dokumentálta. Ebéd közben egyesével mesélték el a túra során szerzett élményeiket.

A végén a tábortűz volt a nap fénypontja. Mindenki gyújtott maga előtt egy kis gyertyát, úgy játszottunk. Hihetetlenül élvezték a gyerekek!

– Ez adta számodra a program során az igazi sikerélményt: az ő örömük?
– Számomra a cserkészet legfontosabb üzenete a közösség összetartó ereje. Ennek építőkövei a gyerekek. Vezetőként mindig őket tartottam szem előtt: az az elsődleges, amitől ők boldogok. Amikor önfeledten kacagnak, megölelnek és megköszönnek valamit, vagy elmondják egy online portya után, hogy ez volt életük legjobb Zoomja, az mindent megér!

– Hogyan tovább most újra itthon?
– A magyarországi helyzet szerencsére megengedte, hogy a saját csapataimmal a nyáron elvonuljak táborozni az erdő mélyére, kikapcsolt telefonnal. Ősztől pedig folytatom az egyetemet, a többit viszont csak a Jóisten ismerheti, én nyitott vagyok bármire, megyek előre, amerre vezet.

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők. 

Mindenkinek megvan a maga személyes szférája, a magánügyei, akkor is, ha egyedül él, és akkor is, ha párkapcsolatban. És persze mindenkinek van titka és olyan sztorija, amelyet nem szívesen oszt meg a párjával, még akkor sem, ha évek óta élnek együtt. Azonban a legtöbb titkokra előbb-utóbb fény derül, különösen amióta az ördög okostelefon formájában is kísért, hiszen a tenyérnyi intelligens kütyük igenis képesek arra, hogy romba döntsenek egy jól működő, harmonikus kapcsolatot, és félreértéseket generáljanak. Az online hűtlenség, avagy mikromegcsalás fogalmát dr. Melanie Schilling pszichológus vezette be a köztudatba.

A fogalom olyan cselekedeteket, viselkedést takar, amelyek során testileg nem történik félrelépés, de a férfi vagy nő érzelmileg vagy fizikailag egy olyan illetőre fókuszál, aki a kapcsolatán vagy házasságán kívül áll.

Például gyakran nézegeti egy személy profiloldalát, képeit, történeteit, folyamatos üzenetváltásba bonyolódik az illetővel. Nem a házastársával, hanem ezzel a bizonyos harmadik féllel osztja meg a gondolatait, élete jó vagy rossz történéseit, intim dolgait. Ilyenkor – úgy, mint okostelefon-használat közben – az agyban ugyanazok az örömközpontok aktiválódnak, mint például alkoholfogyasztás, játék vagy cigarettázás során: kissé megemelkedik a dopaminszint, és izgalomba jövünk.

Én talán már nem vagyok elég jó a páromnak?!

Tamás (29): „Szívesen lájkolok, mert szerintem amikor nyomsz egy szívet valakinek, akkor azzal azt jelzed, hogy pár másodperc erejéig odafigyelsz rá, megerősíted abban, amit tesz, és ez jó dolog. Van ebben valami izgalmas cinkosság. Egyébként meg tessék megnyugodni, nem mindenki csajozásra használja a lájk és a szívecske gombot! Szerintem egy kis flörtízű kommenttel, egy lájkkal, egy pár mondatos csettel alapvetően nincsen semmi gond, hiszen ki ne örülne időnként a pozitív visszajelzéseknek? A gond szerintem ott van, ha rendszeressé válik egy személlyel az interakció, és ha az ember akkor is gondol a másikra, amikor épp nem vele kommunikál, és valahogy várja a következő kis apró izgalmat, egyszóval, ha egy ártatlan kis kacérkodás komolyabbá válik. Ha például személyes találkozás kerekedik belőle, akkor az lehet egyenes út egy házasságon kívüli viszonyhoz. Összességében szerintem szuper dolog az internet és a közösségi média, de csak addig, míg betartjuk a határokat.”

Kép

Kép: Freepik

Talán ijesztőnek tűnhet a tény, hogy még azt az embert sem ismerhetjük teljes mértékben, akit nap mint nap átölelünk, és akivel az életünket összekötöttük, de a szakemberek egyöntetűen azt javasolják, hogy ne kezdjünk el rögtön összeesküvés-elméleteket gyártani, és ne vonjunk le messzemenő következtetéseket, ha párunk szívet tesz egy nőismerőse posztja alá, inkább nyíltan kérdezzük meg, amire kíváncsiak vagyunk. Fontos, hogy a felek megbeszéljék egymással az aggályaikat, tisztázzák már a kapcsolat korai szakaszában, mi az, ami az egyik félnek még belefér, és hol húzódik a határ.

„Ha a gyermeknél láz, köhögés, nehézlégzés, hirtelen kezdetű szaglásvesztés, ízérzés zavara vagy hiánya lép fel, azonnali, tíz napon át tartó otthoni elkülönítés szükséges, ugyanis a panaszok koronavírus-fertőzésre utalhatnak. Vannak kevésbé specifikus tünetek: fejfájás, hidegrázás, izomfájdalom, fáradékonyság, hányás és/vagy hasmenés, amik hátterében bár ritkábban, de ugyancsak állhat koronavírus fertőzés. (Főleg gyerekeknél számoltak be ilyen esetekről). A jelenleg érvényes eljárásrend szerint, ekkor szintén ugyanilyen időtartamú elkülönítésre van szükség. Az izolációt a klinikai tünetektől függően, de leghamarabb tíz nap után lehet feloldani.

A szülőnek vagy a gondozónak telefonon kell értesítenie a háziorvost gyermeke állapotáról.

Azt, hogy az eset gyanúsnak minősül-e, s mi a további teendő, szükséges-e elkülönítés, az orvos a koronavírus bármely tünetének megléte és az utazási előzmény vagy egy fertőzött személlyel való esetleges szoros kapcsolat alapján állapítja meg.

A rendelőbe továbbra is csak előzetes egyeztetést követően lehet érkezni. A betegek számára az orvos külön vizsgálót biztosít, és kizárólag speciális védőfelszerelésben kezdődhet meg a vizsgálat, egyszerre pedig csak egy gyermek tartózkodhat a vizsgálóban. A vizsgálat végeztével alapos fertőtlenítést kell végezni. Mi a saját rendelőnk várótermét rendeztük be betegellátásra, az orvosi rendelőhelyiségben pedig az asszisztensünk tartózkodik, így egymással párhuzamosan tudunk dolgozni, rögtön elkészül az adminisztráció, nincs időveszteség.”

Mikor indokolt a kórházi beavatkozás?

Amennyiben szövődmény lép fel, vagy ha a gyermek otthoni elkülönítése és felügyelete nem megoldható, akkor további kivizsgálásra, egy erre kijelölt  egészségügyi centrumba, kórházba kell küldeni a gyermeket. A szállítás nem történhet tömegközlekedéssel, csak saját autóval vagy a mentőszolgálat segítségével.

Ha a beteg gyermek legalább három napja láztalan, légúti tünetei megszűntek, és a tünetek kezdete után legalább tíz nap eltelt, gyógyultnak nyilvánítandó.

Plusz terhek a szülőn és a háziorvosokon

Dr. Tordas Dániel szerint az eljárásrend sok szülő számára okozhat fejtörést, hiszen nem biztos, hogy mindig megoldható a gyermekfelügyelet és a munkahelyi szabadságolás. Különösen abszurd lesz szabadságot kivenni akkor, amikor a gyermeknek „csupán” egy-két napig tartó hasmenése, fejfájása van, de be kell látni, hogy ha nem tartjuk otthon a gyermekeket a biztonságosnak számító tíz napig, növeljük a vírus terjedésének kockázatát, és előfordulhat, hogy később iskolákat kell majd bezárni.

A koronavírus-járvány kapcsán az orvosi igazolások több évtizedes problémája is továbbgyűrűzik: az orvosok – még vírusmentes időszakban is – úgy kénytelenek kiállítani igazolást hiányzásról, hogy a betegség tünetei orvosi vizsgálattal nem bizonyíthatók (pl. reggeli rossz közérzet, fejfájás, hasmenés stb.), kizárólag a szülő elmondására kell hagyatkozniuk, így ezzel a dokumentummal kizárólag a szülő szavát hitelesítik. Ez a szülői felelősség áthárítását jelenti, és számos gyermekjogi kérdést is felvet, visszaélésekre ad lehetőséget.

A gyermekek gyakran tünetmentesek, vagy enyhe tünetekkel vészelik át a koronavírust, mégis muszáj tartanunk magunkat a szigorú eljárásrendhez, mérlegelési lehetőségünk nincs, hiszen most a járvány további terjedésének megelőzése és csökkentése az elsődleges feladat.

A kiemelkedő jelentőségű nemzeti emlékhely feltárása az Árpád-ház Program keretében a Bethlen Gábor Alap támogatásával, a Jolánta Kulturális Egyesület koordinálásával folyik. Az ásatás során fontos új régészeti leletek valamint olyan középkori sírmaradványok is előkerültek, amelyek a királyi temetkezéshez tartozhattak.

A szakemberek egy, a Maros-menti falu üres telkén és egy földút mentén dolgoztak, itt körvonalazták a ciszterci kolostor alapjait, szentélyét és még jobban pontosították II. András és felesége, Courtenay Jolánta temetkezési helyének, tumbájának (díszes középkori ravatal) alapjait. Mostanra a templom egyötödének feltárása készült el. A mintegy 200 négyzetméternyi felületen végzett kutatás során megtalálták a templom főoltárát és egyenes záródású apszisát, melynek déli és északi sarkait támpillérekkel erősítették meg. A megtalált kincsek közé tartoznak többek közt az Árpád-kori ezüstdénárok és egy aranyozott bronz hajtű illetve egy középkori arany huzalokkal díszített párta is.

Igen, itt volt a királysír

Az idei kutatásnak az egyik nagy újdonsága, hogy míg a ciszterci templomok többsége szabályos forma szerint épült, így a mellékhajók végződésénél általában két kápolna van, az egresi templom eltér ettől, a mellékhajók nem teljesen egyenes szentélyzáródásúak, hanem félkörívesek. "Kevés ilyen hibrid templom maradt fenn a ciszterciektől" - állapította meg Major Balázs régész, egyetemi docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészettudományi Intézetének vezetője, az ásatás vezetője. "Tavaly 95 százalékban, most 99 százalékban vagyunk biztosak, hogy megtaláltuk a királyi sírt. Az oltár és a tavaly megtalált többi sírhely között van még egy feltáratlan blokk, amíg azt nem bontjuk meg, meghagyjuk azt az egy százalékot" – nyilatkozta Major Balázs az MTI-nek.

A középkori síremlék, vagyis a tumba területéről maradvány nincs, II. András és felesége csontjai egy felsőbb szinten voltak szarkofágban, ami biztos, hogy elpusztult. Nem kizárt, hogy már a tatárjáráskor sérült az építmény, az viszont biztos, hogy a késő középkorban már a tumba sem állt, hiszen a késő középkori alapozás ráfed a tumbára. Ugyanakkor nem kizárt, hogy külön sírban van eltemetve a csontmaradványok összessége.

Bemutatóteret szeretnének

Először 2013-ban lokalizálták a ciszterci kolostort, amelyre semmi nem emlékeztetett, most ezen akarnak változtatni. A tervek szerint egy éven belül elkészülnek az első három dimenziós digitális rekonstrukciók. Két éven belül szeretnék az eredményeket bemutatni, amelyre kiváló alkalom a II. András által kibocsátott Aranybulla 800. évfordulója 2022-ben. Többnyelvű kiállításon szeretnék bemutatni a magyar királyt, a korszakot és a kolostor helyét. Az ásatási telephelyként szolgáló parasztház egy részében múzeumot alakítanának ki, ahol megtekinthető lenne a leletek reprezentatív része.

A II. Béla király által 1179-ben alapított egresi apátság csaknem négy évszázadon keresztül a ciszterciták legfontosabb magyarországi rendháza volt. A kolostor feltárása és az ott 1235-ben eltemetett II. András király sírjának megtalálása azért is fontos, mert a magyar középkori királysírok többsége megsemmisült.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Az Istenélmények sallang nélkül podcast a Képmás magazin műsora. Valódi emberek valódi történetei istenélményeikről. Sallang nélkül. A vendégekkel Tóth-Fazekas Andrea beszélget. Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók az Istenélmények sallang nélkül podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud  csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

Gyerekkoromban a felnőttek azt mondogatták, hogy aki mosatlan gyümölcsöt eszik, vérhast kap. Ha megizzadtunk a focizástól, futástól, és rohantunk a csaphoz vagy a szódásüveghez, ránk szóltak: „ne igyál kimelegedve hideg vizet, mert tüdőgyulladás lesz a vége!” Ezekben bizonyára saját ifjúságuk, az antibiotikumok előtti kor félelmei éltek tovább. Mi persze ettünk mosatlan gyümölcsöt, ittunk hideg vizet, és soha senki nem kapott sem vérhast, sem tüdőgyulladást.

Manapság mással riogatjuk csemetéinket: „Ne bámuld egész nap a különböző képernyőket, mert megvakulsz!” „Ne járj az utcán bedugott fülhallgatóval, mert elgázol az autó!” „Ne egyél a kocsiban, mert nem te fogod kitakarítani!” 

Én viszonylag kevés tiltást szoktam megfogalmazni, a családi rossz rendőr-jó rendőr leosztásban én vagyok a jó. Idén nyáron azonban egy sajátos élmény kapcsán fogalmaztunk meg egy új tanulságot. 
Az Északi-tenger mentén fekvő holland kisváros utcáin sétálgatva majszolgattuk a helyi árakhoz képest meglepően olcsó almás süteményt, amikor egyszerre úgy tűnt nekem, mintha rám szakadt volna az ég. Koppanást hallottam, a kezemen egy kis ütést, a süti a földre esett, ahonnan rögtön fel is kapta az a sirály, amelyik lesből támadva az imént elvette tőlem. Hátulról, orvul, bár méreteit tekintve igen vakmerő bátorsággal csapott le a százkilós emberre egy kis harapnivaló reményében. A sokkoló eset után persze eszünkbe sem jutott többé nyílt terepen falatozni, és csak azért adtunk hálát, hogy nem a tízéves Zsombit nézte ki magának a madár.
Azóta házi mondásaink sora ezzel a kiérlelt igazsággal bővült: „Ne egyél az utcán, mert elviszi a sirály!” Évek múltán már senki sem fogja érteni, miért és hol született ez a szentencia (talán az utókor a Balatonra fog tippelni, ott ugyanis legalább összefuthatunk sirályokkal), és éppen úgy értetlenkednek majd rajta az újabb nemzedékek, ahogy minket sem hatott meg a vérhas. Bátran és bőszen esznek majd az utcán, akár mosatlan gyümölcsöt is, egészen addig, míg vérhast nem kapnak…  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Fiamat magabiztos szülőként indítottam el, hiszen ismerős helyre ment, ugyanabba a vegyes csoportba, ahova a nővére is járt négy éven keresztül. Születésétől kezdve ismerte az óvó néniket és a dadust. Olykor be is ment a csoportba játszani, mindent tudott, hol vannak az építőkockák, az autók, hol lesz a szekrénye, milyen az ovis élet.  – Mi baj lehet? – gondoltam magamban. A bölcsődében már megtanulta a közösség működésének szabályait, mit szabad és mit nem, hogyan viselkedjen a társaival, mit csináljon bizonyos helyzetekben. Megszokta, hogy anya reggel elviszi, és alvás után megy csak érte, mert közben dolgozik. Így az óvodakezdéssel kapcsolatban semmi félelem nem volt bennem. Bíztam abban, hogy a fiam könnyen veszi majd az akadályokat, hiszen nyitott, barátkozó kis zsivány, aki hamar alkalmazkodik az új helyzetekhez.

Az iskolakezdésről már nem tudom ugyanezt elmondani. Ott teljesen kezdő voltam, sőt, saját gyerekkori iskolakezdéssel kapcsolatos félelmeim is előjöttek, én ugyanis nem jártam óvodába.

Az iskola volt az első hely, ahova szüleim, testvéreim nélkül mentem. Nem volt könnyű hatévesen bekerülni egy közösségbe, eleinte nehezen is ment a barátkozás, a kapcsolatteremtés idegenekkel. Féltem is szólni, ha valami baj volt. Kicsit kívülállónak is éreztem magam a sok cserfes, egymást jórészt ismerő gyerek között, akik már oly sok mindent tudtak, és magabiztosan viselkedtek az iskolában. Persze ezeket a gondolatokat igyekeztem hamar elhessegetni, hiszen ez az én életem, az én utam, nem a lányomé, sőt, a lányom nem is ugyanolyan, mint én. Nem ugyanaz fog vele történni, mint velem, és nem is ugyanazok az érzései. Ő kiskorától kezdve járt közösségbe, talpraesett, kiváló megfigyelő, és jó szociális érzékenységgel rendelkezik. Igaz, hogy neki kis idő kell ahhoz, hogy megnyíljon, de ha ez megtörténik, akkor nincs megállás, sziporkázik és be nem áll a szája.

Sok kérdés kavargott a fejemben az iskolakezdés előtti hetekben: Jól választottunk-e iskolát? Szeretni fogja? Megtalálja a helyét? Szívesen jár majd? Megtalálja-e a közös hangot a tanító nénivel? Lesznek barátai? Szól, ha baj van? Eléggé fölkészítettük? Jól veszi majd az akadályokat? Készen áll-e már az iskolára? Bírni fogja a terhelést?

Csupa-csupa olyan gondolat, amely oly sok édesanyában fölmerül, amikor nagy változás történik a gyereke életében, és lazítani kell a köldökzsinóron.

Nem állhatok ott mindig mellettük, nem óvhatom meg őket mindentől, és nem oldhatom meg helyettük a problémákat. Ez az ő életük, és a saját harcaikat nekik kell megvívniuk.

Egyet tehetek, szeretem őket és ott vagyok, ha szükségük van rám, hiszen életre nevelem őket – ezekkel a mondatokkal próbáltam fejben helyre tenni magam, de azért még mindig aggódtam kicsit.

Augusztusban sokat beszélgettünk az iskoláról, ilyenkor próbáltam előbányászni az én pozitív, iskolakezdéssel kapcsolatos élményeimet, még ha kevés is volt. Szerencsére a férjemnek szép számmal voltak ilyen történetei. Ezért én inkább arról meséltem, miket fognak csinálni, hogy néz majd ki a napjuk, kik fogják tanítani, miket tanulnak majd. Együtt mentünk be a tankönyvekért, sőt még az osztályterem díszítésében is részt vettünk, hogy ismerkedjen a tanító nénivel és a többi gyerekkel. Így lányom már nagy lelkesedéssel és kíváncsisággal várta az első napot.

Kép

Kép: Freepik

Az első tanítási nap előtti éjszaka nem aludtam túl sokat. Éjszaka még egyszer ellenőriztem táskájukat, hogy minden benne van-e, nehogy már anya figyelmetlensége miatt hiányozzon valami, és emiatt rögtön az első nap gondjuk legyen – úgyis biztos lesz még olyan, hogy valami otthon marad. Reggel együtt indultunk útnak mind a négyen. Legtöbbször én viszem a gyerekeket, de az ilyen nagy napokról a férjem sem akar lemaradni. Először az óvodába mentünk. Miután átöltöztettem a fiamat, mindannyiunknak adott egy hatalmas puszit, megölelt és berohant, hátra se nézett. Az éppen beszoktató anyukáknak, akik sírdogáló gyerekükkel ültek a csoportban, leesett az álla: – Ezt hogy csináltátok? Kicsit én is meglepődtem, hogy vissza se fordul, de nem volt, mit tenni, siettünk az iskolába.

Úgy tűnt, más szülők se akartak lemaradni gyermekük nagy napjáról, így az udvaron a 16 kicsi elsőssel 32 szülő érkezett. Tanévnyitó ünnepséggel kezdődött a nap, amelyen külön köszöntötték az elsősöket. Arra már nem emlékszem, miket mondtak, csak az ünneplőbe öltözött, matrózblúzos kicsi lányomat figyeltem, aki annak ellenére, hogy a hatalmas iskolatáskája mellett eltörpült, már nem is tűnt annyira picinek, sőt, nagylány lett.

Elérzékenyülve néztem őt, milyen gyorsan eltelt ez a hét év, de próbáltam türtőztetni magam, mégse lássa, hogy sír az anyja, mert akkor nála is eltörhet a mécses.

Amikor az ünneplő közösség rázendített az iskola indulójára, elkezdtek potyogni a könnyeim, férjem nyugtatóan átölelt. Körbenéztem és azt láttam, nem vagyok egyedül, anyatársaim szemébe szintén könny szökött. Biztatóan mosolyogtunk egymásra, hogy minden rendben lesz. Mindannyian ugyanazt éreztük – ebben biztos vagyok. Az ünnepség végén lányomtól búcsút vettünk, és elindultak az épület felé. Hátrafordult, és mosolyogva integetett. Kimentünk a kapun, de bevallom, a kerítés farácsai között még leselkedtem utána, de csak egy kicsit. Férjemmel néhány percig álldogáltunk még az utcán, hiába kellett volna már mindkettőnknek munkába sietni. Csak annyit kérdeztem tőle: – Rendben lesznek? – Igen, hiszen ők a mi gyerekeink, bízz bennük! – válaszolt. Mindketten éreztük, hogy akkor, ott, reggel valami végérvényesen lezárult, végleg búcsút intettünk a pici gyerekes kornak, és új életszakaszba léptünk: lett egy nagy óvodásunk és egy nagy iskolásunk.

A történethez hozzátartozik, hogy kisfiam kezdeti lelkesedése csupán egy hétig tartott. Nem jött váratlanul, tudtam, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek csak később esik le, hogy ennek a fele se tréfa, ide mindennap jönni kell. Második hét elején pedzegette, hogy nem megy többet óvodába, mert már volt, és elég is volt ennyi, és szeretne inkább velem dolgozni menni. A hét végére eljutottunk odáig, hogy sírva kellett átadnom az óvó néniknek, de két perc után semmi baja nem volt. Tudom, mert küldtek smst az óvó nénik. Néhány sírós nap után cselhez folyamodtam: vettem matricákat és egy füzetet. Megbeszéltük, hogy minden reggel választhat egy matricát, és beragasztjuk a füzetbe még az öltözőben, ha nincs sírás. Nem is sírt többet, és mindössze két hétig matricáztunk reggelente, utána már el is felejtette a dolgot, elég lett egy ölelés, és már szaladt is.

Eltelt egy év. Úgy érzem, mindenki a helyén van, szépen vette az első év akadályait, pedig jócskán jutott belőle a második félévben. Mi is élvezzük az óvodás és kisiskolás létet minden örömével, bajával, és most egyáltalán nem izgulok, kíváncsian várom, milyen élményeket, izgalmakat tartogat nekünk az új tanév. Úgyhogy jöhetsz szeptember, én már várlak!

– „A Földnek nincs szüksége több sikeres emberre. Nagyobb szüksége van béketeremtő, gyógyító, helyreállító, mesélő és szerető emberekre.” A dalai láma, Tendzin Gyaco gondolataival indítasz a bemutatkozódban. Ez a mottód?
– Olyan értékeket fogalmaz meg ez az idézet, amelyek fontosak számomra. Nem kell egymást agyontaposva űzni a sikert, én abban hiszek, hogy közösségben többet érthetünk el.

– Ezért jelentkeztél a Petőfi Programba?
– Az interneten találtam a felhívást, hogy programszervezőket keresnek, és úgy éreztem, hogy ezt nekem találták ki. Megpályáztam, aztán el is engedtem a dolgot, csináltam tovább a színházat, ahol akkoriban dolgoztam. Egyszer csak jött a telefon, hogy menjek be egy interjúra, ahol személyesen találkozhattam a koordinátorokkal, utána összekapcsoltak más ösztöndíjasokkal, és onnantól kezdve már minden gyorsan ment.

– Bukarest elég nagy kihívásnak tűnik. Miért döntöttél a román főváros mellett?
– Először a Kőrösi Csoma Sándor programba jelentkeztem, hat országot jelöltem meg, elsőként Új-Zélandot, aztán a Petőfi Sándor Program keretén belül hatodik helyre került Bukarest. Új-Zélandból már teljesen felkészültem, amikor jött a hír, hogy Romániába kerültem.

Megmondom őszintén, az elején sokkot kaptam, hiszen Erdélyben voltam már, de Bukarest teljesen idegennek tűnt.

Eredetileg a Petőfi Sándor Művelődési Ház volt a fogadószervezetem, de ahhoz, hogy jól végezhessem a dolgomat, a gyerekek munkájára is szükségem volt, hiszen azzal a céllal mentem ki, hogy színjátszást fogok tanítani. Az Ady Endre Líceummal már itthon felvettem a kapcsolatot, az igazgatónő nagyon szimpatikus volt, megnyugodtam, hogy jó helyre fogok kerülni. Itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy köszönetet mondjak mentoromnak, Buday Richárd Tibornak, az RMDSZ bukaresti területi elnökének, a Petőfi Művelődési Központ elnökének, és Trif Olga Máriának, az Ady Endre Elméleti Líceum igazgatónőjének, akik végig támogattak és segítettek engem.

Kép: Tóth Noémi

– Magyar származású gyerekekkel foglalkoztál?
– A bukaresti magyar közösség nagyon összetartó kis csapat, sokan költöztek fel Erdélyből, így a magyar identitással náluk nem volt gond. Volt viszont egy osztály, ahol a gyerekek 80 százaléka inkább románul beszélt, és mivel én nem ismertem a nyelvet, rá voltak szorítva arra, hogy magyarul szóljanak hozzám. Élő meseolvasást szerveztem a gyerekeknek, megrendeztem a Benedek Elek népmese-napot.

A tanárok is örültek annak, hogy a foglalkozásaimra olyan darabokat hoztam, amelyek játszva vették rá a gyerekeket arra, hogy magyarul gondolkodjanak és beszéljenek.

– A román szülők szívébe is sikerült belopnod magad?
– Volt egy negyedikes kislány, akinek román volt az anyukája. Eleinte nagyon kritikusan viszonyult hozzám, aztán amikor meglátta a kislányát decemberben szerepelni, nagyon boldog lett. Odajött hozzám és azt mondta: tudja, hogy nem egyszerű természet, de reméli, folytatom, amit elkezdtem. Amikor júliusban visszamentem látogatóba, ő üdvözölt elsőként, ami nagyon meglepett, de örültem neki.

– A kreativitásnak mekkora szerepe van a közösségépítő munkában?
– Nagyon fontos a kreativitás és a spontaneitás is. Mindig újat kell hozni, rugalmasnak kell lenni! A karácsonyi műsor próbái már javában zajlottak, amikor odajött hozzám egy anyuka, hogy a kisfia szeretne zongorázni. Már összeraktuk a műsort, nem volt könnyű utolsó pillanatban átszervezni mindent, de találtunk neki helyet, hiszen nem magamért, hanem értük dolgoztam.

– Ez decemberben történt, gondolom, a következő nagy műsort márciusra terveztétek. Volt lehetőség a ’48-as ifjak ünneplésére?
– Nagyon jó műsort hoztunk össze, a hét elején még próbáltunk, aztán egyik napról a másikra bejelentették, hogy nincs tanítás. Olyan gyorsan lett minden elvágva, hogy még a gyerekektől sem tudtam elköszönni. Összehívtunk egy válságstábot, és az igazgatónő meggyőzött arról, hogy okosabb, ha hazautazom, és itthonról kapcsolódom be az online oktatásba.

Kép: Tóth Noémi

– Akkor még pont kint töltötted a március elsejét. Elhalmoztak márciuskákkal?
– Amikor bementem az iskolába, nem tudtam, hogy mi az a márciuska. (Március elsején márciuskát ajándékozni szinte kötelező figyelmesség Romániában. Ilyenkor árusok hada lepi el az utcákat. Egy olyan román népszokásról, tavaszváró gesztusról van szó, amit az idők folyamán sokan a romániai magyarok közül is átvettek. – a szerk.) Csak láttam, hogy a gyerekek „meg vannak őrülve”, és hozzák a pici kitűzőket. Akkor még nem sejtettem, hogy ezek egyben a búcsúajándékaim is…

– A hangodból úgy érzem, hogy egyáltalán nem bánod, hogy végül nem a kiwik földjére kerültél.

– Sőt! Ha újból kiírják a programot, szívesen jelentkeznék a román fővárosba folytatni, amit elkezdtem.

Hiányt okozott bennem az, hogy nem tudtuk bemutatni a darabokat, amelyeken annyit dolgoztunk, és egy baba–mama programot is szeretnék beindítani. Bukarest az ösztöndíjprogramon kívül is jelezte, hogy visszavár, de még egyáltalán nem lehet tudni, hogy elindul-e az oktatás szeptemberben. A gyerekek mindenesetre nagyon hiányoznak, és bízom abban, hogy hamarosan újra találkozhatunk!

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők.