Nyaralni indul a nagycsalád – immár nagyobb gyerekekkel

Az utazás előtti hónapokban hajdanán csak a kiszemelt viráglocsolóval és a férjemmel kellett egyeztetnem. Életem párjával azt kellett tisztáznom, hogy nincs-e az ominózus időintervallumban Olimpia, EB, VB, hogy szabadságra tud-e menni, és minden évben kellett egy kisebb tréninget tartanom arról, hogy tulajdonképpen miért is kell elmenni ahelyett, hogy itthon pihennénk.

Az utóbbi években ehhez hozzájött az utódainkkal való koordináció. Ha felteszem a kérdést, legyen-e idén családi nyaralás, a válasz egyöntetű, sőt, kissé szemrehányó: „Hát miért ne lenne?” Ha megkérdezem, ki mikor ér rá, a válasz vagy „Honnan tudnám ennyire előre!” vagy „De hát én már mondtam!”, a kettő közötti infó nyomtalanul elvész a kollektív emlékezetben. Napi program a vacsoránál, a családi viberen és a kiakasztott közös naptárban való egyeztetés.

Utóbbi olyan, mint egy tavaszi fa: egyik nap még semmi sincs rajta, aztán pár óra alatt megtelik virágokkal. No meg felkiáltójelekkel, szívecskékkel és a többség számára értelmezhetetlen mozaikszavakkal.

Zsonglőrködöm vizsgaidőszakokkal, várható és váratlan munkahelyi projektekkel, családi eseményekkel (leánybúcsú, szülinap, esküvő), táborokkal, nyári munkákkal és gyakorlatokkal, saját és barátnők szerelmi bánatával. Kezdetben még az időjárás-előrejelzést, a havi ciklusokat, a nagymamai félelmeket (járványok, várható természeti katasztrófák és terrorista támadások) is igyekeztem figyelembe venni (némelyiket ad absurdum befolyásolni), de ezekben az ügyekben ma már fatalista vagyok.

Tény, hogy ma már kevesebb a csomagoláskor listázott hagyományos alvós játék, viszont sokkal több az érzékeny technikai eszköz és kábel, és ezeket nehezebb bedugni a csomagok közötti résekbe, mint a hajdani plüssállatokat. Nem kérdezik ugyan, hogy mikor megyünk már, én viszont annál gyakrabban, hogy mikor akarják elintézni, beadni, megvenni, bepakolni. Immár két férfi is van a családban, aki úgy áll hozzá, hogy„ne aggódjak, be tud csomagolni egyedül is”, megérkezéskor mégis nekem szegezi a kérdést, hogy „hoztam-e neki papucsot” és „hová tettem az úszógatyáját”. És van három nő, aki nem tudja eldönteni, vigyen-e hajbalzsamot és magassarkú cipőt.

A fiúk nem értik, minek olyan sok cucc egy hétre (bár ők persze becsempésztek egy plusz bőröndöt, amelyben mindössze egy távirányítós hajó lapul), de aztán majd megfagynak a szabadtéri előadáson a mi pulóverünkben, és naná, hogy szükségük van körömvágó ollóra, hidratáló krémre, sebtapasztra és más „fölösleges női kacatra”.

Természetesen minden családtagom „belefért egyetlen sporttáskába”, és kérdőn néznek az általam összekészített pakkokra, amelyek tartalmazzák a család gyógyszer-, testápoló-, nasi-, strandkellék- és társasjátékkészletét, s amelyekbe mindannyian belecsempésznek egy-egy kimaradt futócipőt vagy hajvasalót, amíg „rám kellett várni”, mert virágokat locsoltam, elmosogattam a reggeli edényt, és mindenkinek bekészítettem az enni- és innivalókat. Tény, hogy a kocsink csomagtartója nem tartott lépést az évek során megnőtt láb- és konfekcióméretekkel, ezért aztán okoz némi nehézséget, hogy a humán szállítmány is maradéktalanul beférjen.

Ma már tudom, hogy az örök neuralgikus pontok – a „Hadd együnk a kocsiban!”, „Nehogy má’ezt a zenét tegyük be!”, „Ki rakja arrébb a könyökét?”, „Bekapcsoljuk a légkondit vagy kinyissuk az ablakot?” – ugyanúgy előkerülnek, csak kisebb hangerővel és nyelvileg leleményesebb formában.

De amikor már én is az autóban ülök, ellazulnak, kisimulnak az idegeim (a tagjaim nem annyira, mert lábamnál a hűtőtáska, hátamban a fiam térde). Mert tudom, hogy már csak pár dologért kell visszaszaladnunk, amiről néhány utcával odébb kiderül, hogy otthon hagytuk, és újra kezdetét veszi a NYARALÁS, amiről minden évben azt gondolom, hogy talán ez az utolsó így együtt.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. júliusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>