Aprópecsenye – Egy családapa gondolatai a konyhából

Szent Pál is megírta, a keresztlányom esküvőjén is felolvasták: asszonyok, engedelmeskedjetek a férjeteknek. Pontosan tudta már az öreg Saulus is, hogy a demokrácia működésképtelen, minden közösségben lennie kell egy vezetőnek, különben káosz lesz. Értékrendünk szerint ez a vezető a férfi, bár még a hittanos közösségünkben is elnéző kuncogással szokták kísérni a hölgyek a fenti sorokat, és nagyjából arra jutnak, hogy ezek a dolgok a modern világban már anakronisztikusak. Érdekes, hogy amikor a páli levél folytatásáról beszélünk, ami a férjek kötelességéről szól, vagyis arról, hogy szeressék a feleségüket, soha senki nem mondja, hogy ez valami elavult, ósdi szöveg lenne. Én azonban nem így látom, a miénk egy tipikus konzervatív szemléletű család.

Elég életlen a kés, a hússal már nehezebben birkózom. Lapocka. Abból a legjobb a brassói. Tulajdonképpen lehet, hogy ez nem is brassói, én annak hívom, receptekkel és elnevezésekkel nem szoktam bíbelődni. Lassan haladok, mert addig nem gyújtok alá a szalonnának, amíg a lapockával nem végeztem, mert csak kapkodás lesz belőle. Még a hagymát is fel kell vágnom. Biztos sírni fogok tőle. Közben azért van rá szabad agykapacitásom, hogy tovább beszélgessek magammal. Szoktam. Állítólag még gesztikulálok is ilyenkor, ami igaz lehet, mert a feleségem rá szokott kérdezni. „Most éppen kivel vitatkozol?” Szóval, a nő helye a konyhában, no meg a gyerekszobában van, neki ez az önmegvalósítás.  Hova is jutna a világ, ha a férfiakra maradna a családról való gondoskodás? Rég kihaltunk volna. Mindennek megvan a rendje. Nem véletlenül.

Elintézem a hagymát. Megkönnyezem. Bejön a legkisebbik gyerek, kérdőn rám néz, nyúlkál a nyers hús és a kés után. Moss fogat és feküdj le, dörrenek rá. Nem vacsorázunk? Dehogynem, kapok észbe. Brassóit? – nyújtogatja a nyakát. Hát, ennek még kell vagy másfél óra, mérlegelem az esélyeket. Főleg, ha megtalálom a sótartót. Tessék, tök üres, fel kell tölteni.

Csörög a telefon. (Régen így mondták, valójában játszik valami idióta zenét.) A feleségem az. Most végzett a nyelviskolában, kicsit előbb sikerült elszabadulnia, a diákjai is fáradtak, egész nap dolgoztak, utána ülnek be az esti tanfolyamra. Csupa nő. „Elérem Kelenföldön a tizenhetes vonatot, ki tudsz jönni elém?”.

Persze. Még van fél órám. Addig kavargatom a hagymát. Jó sok fokhagyma is van benne. Ha én főzök, akkor az a jelszó: végy egy fej fokhagymát! Már elég üveges, mehet a hús. Egy kicsi borsot teszek rá. És pirospaprikát.

Fehéredik, mehet a víz. Ilyenkor van egy kis nyugalom. Általában. De most előszedem a mélyhűtött hasábkrumplit. (Sosem mondanék ilyet élőszóban, rósejbninek hívom, csak fogalmam sincs, hogyan kell leírni.) A telefonom pittyegése jelzi, hogy indulni kell. Kiadom a nagyoknak az utasítást, hogy vigyázzanak a kicsikre, amíg kimegyek az anyjukért az állomásra.

- Ja, és terítsetek meg! Nem szeretnék anyától kikapni…

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>