Lackfi János: Újra megkérem a kezét

Juli vágyott már egyetemre, művészlélek volt egy olyan osztályban, ahol a legtöbben Ágnes asszonyon is kiakadtak. Tanárnő, minek mossa a rohadék, ha már nem véres? 
Művészettörténetre akart menni, ezért hézagos festészeti ismereteimet fitogtatva összezagyváltam bármit, hogy imponáljak: Goya társadalomkritikája, Joan Miró és az örök gyerekség, Rubens hústömbjei, Corot megfoghatatlan lombozatai. 

Ki mással táncolt volna Juli a szalagavatón? Én voltam a külsős gyerek, együtt ropjuk majd az akrobatikus rakkendrolt. Virtuozitásom a parketten küzdősportos ugrabugrában merült ki. Képtelen voltam számolni az egy-két-hát, lépten-nyomon bénáztam.

Le is néztem a gimnazista vircsaftot, derogált végigcsinálni a dedós próbafolyamatot, amelyen két kemény éve túl voltam. Őméltósága nem szívesen állt be a sorba. 
Bevallom férfiasan, nem ment. Féltem, elhibázom azt, amit minden nyamvadt gimnazista képes megtanulni. 
Jó, az egyik osztálybeli srác később úgy fejre pottyantotta partnerét (egyben barátnőjét), hogy a lánynak több foga kitört, agyrázkódása lett. Naná, hogy a szalagavatót kihagyta. Csoda, hogy kapcsolatuk nem robbant szét a szó szerinti pofára eséstől. Röhögtem rajta, bár nem vicces. Ha csupa olyasmin nevetnék, ami senkinek sem fáj, nem sok mulatságom akadna. 
Közöltem Julival, én kiszállok, nincs időm rá, sajnálom. Ugye, neki sem fontos az egész? 
Nem emlékszem válaszára, de éreztem, hogy örömmel átadná magát szalagavatója lüktetésének. És én megfosztottam ettől. Nem az első és nem az utolsó dolog, amiről miattam mondott le. A gondolatra, hogy mással is táncolhatna, felforrt a vérem. Hogy valaki kifogástalanul vizsgázzon ott, ahol én elbuktam? Túl önző voltam ehhez. Juli meg talán akkor sem mert volna kiállni vágyáért, ha biztatom erre. 
Legyinthetünk, hogy ó, nem dől össze a világ. Viszont az biztos: értelmetlen volt bedurcáznom. Egy amerikai film logikája szerint elkértem volna a zenét a tánctanártól, és otthon addig gyakorlom a koreográfiát, amíg rút kiskacsa létemre a legpengébb nem leszek a kerületben. Utáltam az amerikai filmeket. Utólag okos vagyok: szeretetből meg kellett volna tennem. 

Eldöntöttük, hogy mihamarabb összeházasodunk. Odaálltunk Zoltán atya elé. A lány leérettségizik, ősszel elveszem. Lesz egy focicsapatra való gyermekünk. Az atya furcsálkodva kérdezte, biztos-e ez. Rávágtuk, hogy igen.

Több mint fél évig tartott jegyesoktatást csak kettőnknek. A mai paphiány mellett ez elképzelhetetlen lenne. Fokozatosan tárult fel előttem Isten terve, kezdtem belelátni a szédületes távlatokba, hiszen akinek a Himalája csak kockacukor, a Vezúv cigarettacsikk, a Niagara pedig párakapu, az nem kétfilléres tétekben játszik. 

Évtizedekkel később egyik gyerekünk kérdezett rá, hogyan kértem meg Julit. 
Ő rávágta, lánykérés, na, az speciel nem volt. 
Meghökkentem. Hát hiszen egy akarattal döntöttünk, nem? 

Tényleg egy akarat volt, bólogatott Juli, mégpedig az enyém. Eldöntöttem, hogy elveszem, ő meg beletörődött. Nem mintha nem szeretett volna, de ebben a kérdésben nem osztottam neki lapot. 

Ez rázós! Jó, hogy nem az derült ki, kényszer alatt jött hozzám. Érzéketlen voltam, világos. Utólag meg már mit tehetnék? 

Jegygyűrűnk árát anno Belgiumban kerestem meg mezőgazdasági munkán, nem lévén semmi pénzünk. Négy cikkelyből van összeillesztve, ezek közül kettő fehér arany, kettő sárga arany. Tetszett nekem, hogy különleges, meg hogy nem látványosan az. 
Bírta a kiképzést, aztán elpattant, egyik negyede kiesett, elveszett. Az ékszerész megcsinálta, de megkérdezésem nélkül elvékonyította az anyagot, hogy három negyedből kiteljék a teljes karika. Pillanatok alatt eltört a gyűrű újra. Megbeszéltem, hogy mindkét gyűrűt egyformára igazítsák. Juliét tágítani kell, úgy vágták le az ujjáról, nehogy elszorítsa a vérkeringést. 
Mikor meglesz a két gyűrű, elhívom Julit egy vendéglőbe, és megkérem a kezét. Annak rendje-módja szerint. Hátha akar a feleségem lenni így, huszonhét év után is. Izgulok!  

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>