– Robi, 2020. március közepén nagy kitüntetést kaptál: a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét.

– 2010-ben kaptam meg a Magyar Köztársaság Arany Érdemrend fokozatát, és most, tíz évvel később a lovagkeresztet. Ez a díjátadó is sajnos elmaradt a járvány miatt, de remélem, hamarosan már kézbe foghatom a díjat. Tudom, hogy ezeket a díjakat én kapom, de úgy tekintek rájuk, mint amit az egész zenekar kapott a munkájáért. Büszke vagyok az elismerésre, büszke vagyok a zenekarra, de a legnagyobb elismerés számomra az, ha sok ember kíváncsi a zenénkre.

Nagyon elkényeztetett helyzetben vagyunk, mert bárhova megyünk, tömegek várnak ránk, koncertjeinken idősek és fiatalok egyaránt kívülről fújják a dalokat.

– Házasok és egyben kollégák is vagytok. Andi a koncertszervezéssel foglalkozik és a menedzseri feladatokat látja el, te pedig, Robi a zenekarért vagy felelős. Szerintetek mi a jól működő közös munka alapja?

Róbert: A szakmai életünkben nagy könnyebbség, hogy férj és feleség is vagyunk. A magyar–cigány vegyes házasság és egymás tisztelete a Budapest Báron is tükröződik. A magunk terepén dolgozunk és vagyunk kreatívak. Én tiszteletben tartom Andi munkaterületét, soha nem próbáltam beleokoskodni, de sokszor kikérem, kikérjük a véleményét. Ő a külső fülünk és szemünk. Sokat segít az albumcímek kitalálásánál, figyelemmel kíséri a dalok születését is, és ha elkészül egy nóta, ő az első, akinek megmutatjuk, ugyanis, ha neki tetszik, akkor ezer százalék, hogy a közönség körében is sikert arat majd.

Andrea: A Budapest Bárt együtt találtuk ki, teljesen természetesen alakultak ki a feladatok, hiszen megismerkedésünkkor is már zenei menedzser voltam, Robi pedig aktív, koncertező zenész. Olyan vállalkozást működtetünk, amiben jól érzik magukat a résztvevők, és még másoknak is örömet okozunk. A Budapest Bár egy család, ahol több mint egy tucat emberért kell felelősséget vállalni. Ha konfliktus van köztünk, akkor a többiek véleménye, meglátása nagyon sokat tud segíteni. A súrlódás néha elkerülhetetlen, hiszen a privát életünk összefolyik a szakmaival: a mi házunkban van a próbaterem és az iroda is. Persze igyekszünk legalább részben különválasztani a két szegmenst.

– Hogyan ismerkedtetek meg?

Andrea: Egy Besh o droM koncerten találkoztam először Robival, aki ekkor még a 100 Tagú Cigányzenekarban is játszott, majd a Besh o droM együttes menedzsere lettem. Egy évig csak barátok voltunk, aztán jött 2000 nyara: rengeteget turnéztunk, sokat jártunk külföldre, fesztiválokon rendkívül népszerű volt a zenekar; egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Azóta már lassan húsz éve együtt vagyunk.

Róbert: 

Pontosan 2001 óta vagyunk együtt, és tizennégy éve élünk házasságban.

– Különleges a helyzetetek, hiszen egyrészt roma–magyar házasság a tiétek, másrészt Andi az idősebb fél a kapcsolatban. Szüleitek mit szóltak, amikor megtudták, hogy össze szeretnétek kötni az életeteket?

Andrea: Egy érdekes kettősség jellemezte a mi családunkat: szerették a muzsikus cigányokat, családunk idősebb tagjai imádták a cigányzenét, apukám sokat mulatott, a környékbeli romagyerekekkel azonban rendszeresen meggyűlt a bajunk – nagymamámtól gyakran loptak lekvárt, engem pedig rendszerint megtámadtak iskolából hazajövet kislánykoromban. A rossz tapasztalatok és előítéletek miatt nagyon féltettek a szüleim a vegyes házasságtól, de bármennyire is aggódott értem az édesapám, szerintem titokban nagyon élvezte, hogy cigányprímás lett a veje.

Kép

Farkas Róbert és Gáncs Andrea 

Róbert: Az én családom a korkülönbség miatt aggódott inkább, és emiatt bennünk is több volt a kétség, hogy működni fog-e a kapcsolatunk, de szerencsére az idő minket igazolt. Andit a családom ismerte és kedvelte, tudták, hogy együtt járunk, hogy sokszor nála alszom, tehát amikor bejelentettem, hogy elveszem feleségül, nem ért senkit váratlanul a hír.

– Andi, van olyan eleme a roma kultúrának, ami a meglepetés erejével hatott rád a kezdetekkor?

– Egy elég vicces jelenet jut erről eszembe: a kapcsolatunk elején valamin összevesztünk Robival, aki nagy lendülettel ki is viharzott a lakásból, de még visszaszólt, hogy lapozzam fel Révai nagy lexikonát a „c” betűnél.

Vagyis meg kellett szoknom, hogy más a temperamentum, a habitus, mások a szokások. Színesebbek voltak a lakásokban a falak, hangosabbak a családi ebédek és szorosabbak a családi kötelékek.

És persze volt jó néhány szó, amelynek a jelentését meg kellett fejtenem egy beszélgetés közben.

– Melyek azok a tulajdonságok, amiket különösen szerettek egymásban, és ami miatt felnéztek egymásra?

Róbert: Andi éleslátását nagyon csodálom. Elképesztően gyorsan átlátja a szakmai helyzeteket, ösztönösen ráérez a jó dallamokra, és több ember fejével is képes gondolkodni. Órákig sorolhatnám, mit szeretek benne, de inkább azt mondom, hogy mindent. Úgy szeretem, ahogy van!

Andrea: Én egyrészt nagy csodálója vagyok Robi művészetének, másrészt kissé irigylem a kitartását és a szorgalmát. Sosem elégszik meg a félmunkával. Ha elhatároz valamit, azt nagy energiákat mozgósítva végig is viszi. Én hajlamos vagyok a második-harmadik próbálkozásra feladni bármit, ha nem megy, de ő nyolcvanadszorra is nekifut a kitűzött céljainak. Ilyen volt a gitártanulás is: beiratkozott magántanárhoz – egészen Brazíliáig ment, hogy tanuljon –, és ott volt olyan nap, hogy húsz órán keresztül gyakorolt.

– Vannak, akik azt mondják, hogy nincs szükség elköteleződésre és papírra, hiszen ezek nélkül is szeretik egymást. Szerintetek mitől lehet mégis szerethető és izgalmas „kaland” a házasság?

Róbert: Mi még gyerekcipőben járunk azokhoz a párokhoz képest, akik 30–40 évet élnek le együtt. Fiatalon, 14 évesen kezdtem a pályát, és a fél életemet utazással töltöttem, éppen ezért számomra a biztonság, a stabilitás, a nyugalom idővel nagyon fontosak lettek. A nyugodt háttér elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember a saját szakmájában is kiteljesedhessen. Ha ez nincs meg, akkor jönnek a pótcselekvések, mint például a züllés, a féktelen bulizás, az italozás, ami hosszú távon sehova nem vezet, és nem is lehet cél! Nekem legalábbis semmiképp. Én akkor vagyok kiegyensúlyozott, ha egy szerető társ, pontosabban Andi motivál.

Kép

Gáncs Andrea – Kép: Erdélyi Gábor

Vele bármikor meg tudom osztani az örömöm és bánatom. Nem is szeretem, ha sok időt kell egymástól távol töltenünk.

Andrea: Nem egyszerű fenntartani egy házasságot ebben a rohanó világban, de úgy vélem és tapasztalom, hogy a türelem, a kitartás, az alkalmazkodás és kompromisszumkötés csodákra képes. Minden házasság egy hullámvasút, a mi házasságunkban is voltak mélyebb gödrök és csúcspontok, de ha nem lett volna meg köztünk az együttműködni akarás, akkor az a sok remek szakmai dolog sem jöhetett volna létre, amelyek a Budapest Bár égisze alatt születtek. Vannak, akik számára négy-öt gyermek jelenti a kiteljesedést, nekünk ez sajnos nem adatott meg, de nem szomorkodunk, inkább igyekszünk megbecsülni azt a sok szép privát és szakmai élményt, amit az élet folyamatosan ad nekünk.

– Tizenhárom éve működik töretlen sikerrel a Budapest Bár – filmslágereket, kuplékat, táncdalokat és egyéb híres slágereket dolgoztok fel mívesen hangszerelt cigányzene kíséretében. Idén a nyolcadik lemezzel jelentkeztek, Ha megtehetnéd címmel. Mindig van egy vezérmotívum, egy téma, ami köré a dalaitok szerveződnek. Ezúttal mi ez?

Róbert:

A tizennégy dalt tartalmazó lemez témája a szerelem és a vágyak. A címadó dalt Lovasi András írta – mondhatni, „kigurult” belőle.

Az album készítésében a Budapest Bár öt kiváló művészén kívül tizenegy énekes – Behumi Dóri, Németh Juci, Rutkai Bori, Frenk, Keleti András, Kiss Tibor, Kollár-Klemencz László, Lovasi András, Mező Misi, Szűcs Krisztián, Tóth Vera – működött közre.
Andrea: Utoljára 2017-ben jelent meg tematikus lemezünk Budapest címmel, azóta jó sok nóta gyűlt össze – ezekből válogattunk most. Azért választunk mindig témát a lemeznek, mert nagyon sok előadót és sokféle előadói stílust kell összefognunk, úgyhogy mindig kijelölünk egyfajta sorvezetőt, ami mentén alkotunk.

– Márciusra készült el a lemez, de épp jött a világjárvány és a korlátozások…

Andrea: Igen, sajnos le kellett mondanunk a MOM Kulturális Központba, március 15-re tervezett lemezbemutató koncertünket. Hiába építettük fel a lemez beharangozó kampányát, március közepétől az embereket kizárólag a koronavírusos hírek érdekelték. Tudomásul vettük, hogy le kell állni. Ez idő alatt erősítettük az internetes jelenlétünket YouTube-on, Facebook-on és Instagramon, és pihentünk. Egyébként is tartottunk volna tavasszal egy másfél hónapos szünetet. Szerencsére kifejezetten jól állunk a nyári koncertek szervezésével, mert előre dolgoztunk.

Május elején kezdett el újra próbálni a zenekar Rejtő Jenő „A tizennégy karátos autó” című művéből készült zenés színházi előadásra, amelynek bemutatója a Városmajori Szabadtéri Színpadon lesz augusztus 13-án és 14-én.

Az előadás a TRIP Hajó produkciója, a rendező a Jászai Mari-díjas Keresztes Tamás, ő tervezte a díszletet is. A dalok túlnyomó részét Szűcs Krisztián írta, a dalírásban Kollár-Klemencz László is közreműködött, a hangszerelésen pedig az egész zenekar dolgozik. A szereplők között lesz Dankó István, Mentes Júlia, Mikó István és Rába Roland is. A Budapest Bár élőben, koncertszerűen játszik, a dalokat színpadi jelenetek, etűdök fűzik majd össze. Ha minden jól alakul, akkor ősztől az újpesti UP tűzi műsorára a produkciót.

Néhány évvel később már önállóan indultunk el és fedeztük fel Horvátországot. Valami különös érzés vezetett és fogadott, hiszen sok helyen visszaköszönt a közös történelem, a Monarchia virágzásának idilli korszaka. Magyar feliratok, táblák, emlékek kerültek elénk. Ami az első és második alkalommal számunkra még idegen volt, talán még frusztráló is, az a harmadik és sokadik találkozás során már az otthonosság és a harmónia érzését jelentette, és jelenti mind a mai napig.

Ma már szinte letaglóz a hiányérzet, ha egy-egy évben valamilyen okból nem jutunk el a szeretett Adriánkra.

Ha nem suhanhatunk el Fiume / Rijeka magasra nőtt toronyblokkjai, az egykori magyar kikötőváros mellett. Ha nem sétálhatunk önfeledten Abbázia / Opatija promenádján, a híres Ferenc József tengerparti sétányon, ha nem csodálhatjuk meg sokadjára is a tengerparti Bécs részleteit és összhatását. Ha nem indulhatunk felfedezőútra Porečben, amelyet Velence és Ravenna után a harmadik legjelentősebb Adria-vidéki bizánci műemlékvárosnak tartanak, és a zegzugos óvárosi utcáival velencei hangulatot árasztó Rovinjban. Már nem esik jól a nyaralás, ha a napozást, fürdést, a gondtalan időtöltést nem egészíti és teljesíti ki a műemléképületek közötti korzózás, rácsodálkozva egy-egy, addig észre nem vett épületrészletre, homlokzati díszre. Talán fellengzősen hangzik, de így vált észrevétlenül a nyaralásaink szerves és megszokott részévé a kultúra, amiből igyekszünk nem engedni, mert szellemi feltöltekezésben részesít, és hangulatosan kiegészítik egymást a laza pihenéssel.

Lelkiekben is gazdagodunk, mert ahol kulturális látnivaló van, ott mindig találni több templomot is, ami lebilincsel, amiben jólesik felfelé nézni, befogadni magunkba a szakralitás csodáját, majd elcsendesülő lélekkel leülni pár percre, és hálát adni mindezért.

Azért, hogy újra eljutottunk valahová, először vagy sokadjára, és kiszakadva a saját, megszokott környezetünkből rácsodálkozhatunk valami újra. Értékes mindez, mert ilyen élményekből nagyon kevés jut egy-egy évben vagy éppen egy-egy életben is. Ezért szinte már patikamérlegen porciózzuk és méricskéljük utazásainkat, és igyekszünk elraktározni minden egyes percét, illatát, hogy később újra elővehessük; belefeledkezve a pillanatok csodájába.

Ez a cikk a Képmás magazin 2017. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Az Istenélmények sallang nélkül podcast a Képmás magazin műsora. Valódi emberek valódi történetei istenélményeikről. Sallang nélkül. A vendégekkel Tóth-Fazekas Andrea beszélget. Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók az Istenélmények sallang nélkül podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud  csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

Élnek a Földön olyan szerencsések, akik tizenhét-tizennyolc éves korukban megszerzik a jogsit. Egyesek rögtön autót is kapnak a fenekük alá, mások jogosítványa évekig porosodik a fiókban, míg lassacskán a vezetési gyakorlat is a feledés homályába merül. Vannak azonban olyan hozzám hasonló egyedek, akik legelőször a harmadik x betöltése után nyomják tövig a kuplungot. Nincsen könnyű dolguk.

Évekig halogattam a jogosítványszerzést, hol anyagi okokból, hol időhiányra hivatkozva, mintha éreztem volna, hogy nem lesz sétamenet. Közben egyre jobban nyomta a vállam a felelősség súlya, amibe tizenévesen bele se gondol az ember: tényleg akarom én mások és a magam életét kockára tenni? Nem lesz jó nekem élethossziglan vonatok biztos acélszerkezetében ücsörögni, kell nekem saját fémdoboz kerekekkel?

Végül úgy éreztem, bár sok nő megfutamodik, és bérletet vált az anyósülésre, én nem erre vágyom. Ebben az elhatározásomban némileg erősített, hogy egy jogsi nélküli anya gyermekeként sokszor álmodoztam róla, milyen más lenne minden, ha anyám tudna vezetni. Én egy olyan anya akarok lenni, aki kocsival hozza haza a buliból kamasz gyerekét. Persze, lehet, hogy ő jobban örült volna, ha végül nem iratkozom be a KRESZ-tanfolyamra – de nem így történt.

KRESZdetek

Nosztalgikus érzések fogtak el újra az iskolapadban, és remekül el tudtam magamat szórakoztatni, mert a tananyagban használt összes fénykép gyermekkorom helyszínén, Debrecenben készült. Sokszor az elsőbbségadás szabályai helyett azon agyaltam, hol járunk éppen a cívisvárosban. A számítógépes KRESZ-vizsga napján kicsit megilletődötten utaztam át Budapestet.

Az omladozó épület egyik ajtaján kilépő pocakos úr a vizsga pontos időpontjában közölte, a rendszer meghibásodása miatt három hét múlva kell jönnünk újra.

Kicsit aggódtam, hogy amit aznap még tudok, az idő múlásával elvész a kereszteződések tengerében, de végül is sikerült levizsgáznom. Mégis úgy tűnt, az elsősegély-tanfolyam elvégzése után ki kellett pihennem a fáradalmakat, mert egy kerek évig nem kezdtem el a gyakorlati vezetést. 

Rögtön a forgalomban

Amikor végre az óbudai lakótelepen megláttam hózentrógeres oktatómat, büszkén pattantam be az autóba, és azonnal a lényegre tértem: autót eddigi életemben soha, egy centimétert sem vezettem, ne 0-ról, hanem mínusz 100-ról induljunk ismeretügyileg. Rendben – mondta, majd felsorolta melyik pedál mire való, és már indultunk is a pénteki csúcsforgalomba. Sose fogom elfelejteni, mennyire remegtem az előttem és mögöttem haladó Lexusok és BMW-k láttán, azt sem tudtam, melyik tükörbe kellene épp néznem, és nem értettem, hogy száguldhatunk 70-nel. Igaz, hogy pedálok az oktatónál is voltak, de a kormány mégis csak énelőttem ágaskodott. Az eredeti terv szerint csak a Hajógyári-szigetig kellett volna elevickélnünk, ami gyakori kezdő vezetői helyszín, amióta a rutinvizsga eltörlésével az autósiskolák bezárták rutinpályáikat. Csakhogy a Sziget Fesztivál miatt már nem tudtunk bejutni a szolíd autóforgalmú szigetre, így közel két hónapon át folytathattam a csúcsforgalomban autóvezetési tanulmányaimat.

Később ez a fenomenális oktató azt is az orromra kötötte, hogy én már harmincévesen kissé benne vagyok a korban, ezért megy ilyen nehezen a motorikus koordináció, azaz a pedálok és a kezeim összehangolása.

Az órák során, mint minden kezdő vezető, követtem el hibákat, de ez az ember (tanárnak inkább nem nevezném) nem segített tisztességesen, nem érzett együtt velem, pedagógiai véna híján csak kiabált és fenyegetett, hogy „még egyszer ilyet meg ne lássak, mert akkor felfektetem ide a combomra, és nagyon elfenekelem” – mondta egy 30 éves, „öreg” nőnek! Minden órán más útvonalon mentünk, a legkevesebb sikerélményem sem volt, végül a kötelező óraszám lejártával, amikor már másodjára törölgettem a könnyeimet a dugóban araszolva, közöltem vele, hogy nem bírom tovább, keresek egy másik oktatót. Ő nem értette az indokaimat, szerinte ő teljesen normálisan bánt velem, jól folyt a munka. Mondtam, hogy lehet, én vagyok akkor gyenge, de bízom abban, hogy találok majd egy olyan kedves, türelmes oktatót, akire szükségem van. Erre jött a gyenge ember legravaszabb fegyvere: „Kislányom – mondta –, az ilyen kedves, dicsérgetős tanárok tanítványai kerülnek halálos balesetük képeivel az újságok címlapjára.” Ezt hallva egy pillanatra elbizonytalanodtam, de végül nagy lendülettel kiszálltam a kocsiból, és elviharzottam. Lábaim remegő, idegen test darabjaiként billegtek alattam, amíg elértem a buszmegállóig.  

Károly, a megnyug(ok)tató

Talán érthető, miért vártam újabb hónapokat, mire egy jó ismerősöm által ajánlott oktatónak, Károlynak bemerészkedtem az autójába. Nála is egy kisebb monológgal kezdtem, elmondtam, hogy kezdjünk mindent az elején, mert traumatizálódtam, mindig lefulladok, egyedül a körforgalmakhoz értek, mert abból Óbudán annyi van, mint az egész országban összesen. (Erre tessék, az új tanulói körzetemben egyetlen körforgalom sem volt!)

Sose fogom elfelejteni, ahogy először kigurultunk az Erkel Színház parkolójából, és tudtam, le fogok fulladni, de Károly nem hagyta: amikor hallotta, hogy kevés lesz a gáz, belenyomott egy kicsit, úgy, hogy csak egy idő után vettem észre.

Az első órákat így csináltuk végig, amíg el nem kezdtem bízni magamban.

A vizsgára két nappal az esküvőm előtt került sor. Aznap reggel volt az egyetlen kis híján drámai jelenetünk Károllyal, amikor észrevette, hogy a másfél évvel ezelőtti orvosi papírjaimban az szerepel, csak szemüveggel vezethetek, és hiába mondta azóta egy másik szemészorvos, hogy semmi szükség arra a szemüvegre, a papírok makacs dolgok, főleg egy vizsgán. Egy-két percre magunkba zuhantunk Károllyal, hiszen nem is volt kiváltott szemüvegem. Végül neki, mint mindig, támadt egy mentő ötlete. Van nálad napszemüveg? – kérdezte. Hála Istennek, ott lapult egy a táskámban. Vedd fel, mondta, majd azt mondom, muszáj hordanod, mert szemműtéted volt, és érzékeny vagy a fényre.

Így végül az április elejei borongós időben napszemüvegben szereztem meg a jogosítványt. Ettől persze még királyabbnak éreztem magam.

Károlyhoz még egy darabig jártam vezetni, mert úgy gondoltam, nem tudok még eleget a felelősségteljes közlekedéshez. Az egyik búcsúzó mondata még sokáig velem maradt: „Nyugi, senki sem akarja összetörni az autóját, ha csak kicsit hibázol, mások kompenzálják, mint ahogy te is fogod mások hibáit kompenzálni. Így működik a közlekedés.”

Több száz órát vezettem 120-as pulzussal, még most is felismerhető vagyok peckes ülésemről, ahogy feszesen bámulom közlekedő pajtásaimat, de sose gondoltam volna, hogy minden egyes alkalommal átjár majd a büszkeség, hogy én erre képes vagyok. Felnőttként, hatalmas félelmeimet legyőzve elsajátítottam egy képességet, amit imádok. Mert tényleg azt a szabadságot adja, amit csak az autóvezetés tud. És közben megtanultam azt is, hogy ha nem állok ki magamért, és feladom, most mennyivel kevesebb lennék.

A trianoni döntés ennyi év elteltével is meghatározza a külhoni magyarok életét. „Szorongással tölt el, ha erre gondolok. Bennünk van eleink fájdalma, élettörténete, a hit, a remény és a szeretet, az elfogadás, de a bánat is. Jó lenne megtanulni együtt élni ezzel, csakhogy az igazságtalanság nem múlik el az emberek bölcsességével” – osztja meg érzéseit a székelyföldi Tiboldi Bea. A II. világháború veszteseként tovább zsugorodott az ország. A kommunizmus éveiben Trianonról beszélni sem lehetett. A rendszerváltást követően Antall József megjegyzése, miszerint 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni, bizakodásra adott okot, ám csak 2010-ben indult érdemi párbeszéd az anyaországtól elszakadt honfitársaink helyzetéről. Ebben az évben június 4-ét a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánították, az ekkor életbe lépő törvény pedig megerősítette, hogy „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek.” Bevezették az egyszerűsített honosításról szóló törvénymódosítást, ami lehetővé tette, hogy a magyarországi lakcímmel nem rendelkezők magyar állampolgárságot szerezhessenek. „A határok ellenére együvé tartozhatunk, ami megerősített minket hitben, erkölcsben és nemzettudatban” – emlékezik vissza egy erdélyi tanítónő, Marschal Ildikó.

Kép

Kép: Freepik

Az asszimiláció és az elvándorlás ugyanakkor továbbra is probléma, a romániai magyarok száma például 1991 és 2011 közt 13%-kal csökkent. Ezen a negatív tendencián értelemszerűen a gyermekvállalás javíthatna, ennek azonban több akadálya is van. A Nemzetpolitikai Kutatóintézet (NPKI) és a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) 2019-es, Kárpát-medencében végzett felmérése szerint a gyermektelenek 77%-a szeretne családot alapítani, az ideálisnak tartott gyermekszám 2,4 a határon túli magyarok körében.

Magyarország Kormánya a legfiatalabbak jövőjére gondolva 2018-ban, a Családok és Külhoni családok évében indította el a Köldökzsinór Program keretén belül a határon túl élők – akárcsak a magyarországiak – számára, hogy újszülött gyermekük után anyasági támogatást és fiatalok életkezdési támogatását, Babakötvényt vehetnek igénybe, amelyek együttes összege meghaladja a 100 000 forintot.

Az anyasági támogatásnak és a Babakötvénynek, azaz a fiatalok életkezdési támogatásának nem feltétele, hogy mindkét szülő magyar származású legyen, azonban a programhoz csatlakozáskor elindul a gyermek magyar állampolgárságának vagy magyar igazolványának kérelmezése is. Mindez erősítheti a fiatalok magyar identitását.

A vajdasági Szabó Viktória harmadik gyermeke születése után igényelte a Babakötvényt. „Nagyon jó kezdeményezésnek tartom, mert az összeg a lányunk 18 éves koráig évente kamatozik, amit majd az egyetemi tanulmányaira szeretnénk fordítani” – árulta el. Mivel későn értesült a lehetőségről, az anyasági támogatást már nem tudta igénybe venni, azt ugyanis a gyermekek hat hónapos koráig lehet kérelmezni, a fiatalok életkezdési támogatásának viszont nincs ilyen időbeli korlátja.

Kép

A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) adatai szerint a bevezetés óta 2020. május végéig összesen 22.340 külhoni magyar család igényelte az anyasági támogatást, és 19.289-en kérték az életkezdési letéti számla megnyitását gyermekük részére.

Ez azt jelenti, hogy a külhonban született gyermekekkel együtt minden évben legalább 100 ezer magyar kisbaba jött a világra. A Köldökzsinór programmal a magyar családtámogatási rendszer átlépte a trianoni határokat, kifejezve ezzel azt, hogy minden magyar gyerek kincs, szülessen bárhol is a világban.

Eddig összesen 68 országból jelentkeztek a programra. A támogatások csaknem kétharmadát a Kárpát-medencében élők vették igénybe, azon belül is 70 százalékuk Erdélyben, 15 százalékuk a Vajdaságban, 9 százalékuk Kárpátalján, 6 százalékuk pedig Felvidéken. Emellett a történelmi Nagy-Magyarország határain kívül, diaszpórában élő magyarok is rácsatlakoztak a Köldökzsinórra, hiszen a kérelmek egyharmada elsősorban Európából, a legtöbb Németországból érkezik, de akadnak köztük iráni, új-zélandi és ausztráliai családok is.

„Magyarország feldarabolásával megpróbáltak minket is szétszakítani, de az elmúlt száz év bizonyította, a magyar nemzettel ezt még ilyen eszközökkel sem lehet megtenni” – vallja Ildikó. Beát büszkeséggel tölti el, hogy magyarnak született: „Okozhatnak ugyan fájdalmat, de valahogy mindig felállunk, mert az Anya láthatatlan keze fogja a kezünket” – teszi hozzá. 

Készült a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) együttműködésével. 

Az elkészült remekművekre a KEDD Facebook oldalán lehetett szavazni. A legtöbb voksot kapó harminc óvoda Bogyó és Babóca ajándékcsomaggal gazdagodott. A nyerteseknek Bartos Erika egyedi Tündérkártya memóriajátékot készített, emellett a szerző a rajzpályázat összes résztvevőjének egy-egy Bogyó és Babóca matricacsomaggal kedveskedett. Az első helyezett Erzsébetvárosi Magonc Óvoda fődíja pedig egy Bogyó és Babócás léggömb, amit szintén az írónő készített el számukra. Különdíjként Bartos Erika meseprogramot is tart a nyíregyházi Szent Imre Óvodában.

Kép

Kép: Bartos Erika

„A gyerekek nagy rajongói Bogyónak és Babócának, ezért lelkesen fogadták a rajzpályázatot. Sokszor meséltük nekik a történeteket, amik mély nyomot hagytak bennük. Az epizódokat azért is szeretjük, mert kapcsolódnak a mindennapjaikhoz és a köztük előforduló konfliktusokra is megoldást kínálnak” – meséli a fődíjas óvoda óvodapedagógusa, Koltai Krisztina.  

„Óvodásainknak hatalmas élmény volt részt venni a rajzpályázaton, végig figyelemmel kísérték a szavazatok alakulását. Kíváncsian várják a Bogyó és Babóca 4. – Tündérkártyák mozifilmet is” – árulta el a második helyen végző Pillantó Kutya Alapítványi Óvoda vezetője, Rácz Gabriella. Óriási rajongói a katicalánynak és a csigafiúnak a harmadik helyezett Sülysápi Csicsergő Óvoda 3. sz. Tagóvodájának óvodásai is, akik közt olyanok is ceruzát ragadtak, akik egyébként nem gyakran rajzolnak „Szoktunk nekik vetíteni Bogyó és Babóca epizódokat, és a történetek sokszor visszaköszönnek a játékaikban” – árulta el Varga Renáta, az intézmény óvodapedagógusa.

 A Bogyó és Babóca 4. ‒ Tündérkártyák ‒ 13 + 1 új mese az elmúlt évtized legsikeresebb magyar gyerekfilm-sorozatának negyedik része, amely az előző három mozifilmhez hasonlóan elsősorban a 2-6 éves gyerekeket szólítja meg. A Pro Familiis, Aranykönyv és Janikovszky Éva-díjas író, Bartos Erika bájos karakterei játékosan, különböző kalandokon keresztül fedezik fel az őket körülvevő világot, a mesék a természet szeretetére, a békességre ösztönzik a legkisebbeket. A kis nézők a 14 új epizódból megtudhatják, kinek gyűjtötte a tengerparton a legszebb kagylókat Ugri és Szellő, hogyan jut el egyedül a tücsök koncertjére a Holdbogár, aki nem tud járni, vagy hogy mi sül ki abból, ha a kicsiknek és nagyoknak együtt kell fociznia, míg a Buborék és a Tündérkártya című epizódok az óvodások közti konfliktusok feloldására mutatnak példát.

A gyermekek új szereplőkkel is megismerkedhetnek: a kerekesszékes Holdbogár megjelenésével az animációs film forgatókönyvét is jegyző Bartos Erika a fogyatékossággal élők mindennapjait szeretné megmutatni a legkisebbeknek. „A Holdbogár gyenge lábai ellenére semmiképp sem kiszolgáltatott szereplő, sokkal inkább az önállóságot testesíti meg” – mesélte az új karakterről egy interjúban az írónő.

Kép

Kép: Holdbogár ​​​​​​​Bogyó és Babóca 4. ‒ Tündérkártyák ‒ 13 + 1 új mese

A mozifilmet ezúttal is az Oscar-díjra jelölt M. Tóth Géza és Antonin Krizsanics alkotópárosa rendezte. „A negyedik Bogyó és Babóca sorozat és mozifilm azzal a felelősség-érzéssel és alapossággal készült, amellyel csakis a legkisebbek számára készít ajándékot az ember” – emelte ki M. Tóth Géza. A mesélő és a szereplők hangját ismét Pogány Judit Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész kölcsönözte, a produkció zenéjét és hangzásvilágát pedig a Kifli Zenekar szerezte.

A Bogyó és Babóca 4. ‒ Tündérkártyák ‒ 13 + 1 új mese széles vásznon való megtekintése remek kikapcsolódás és egyben méltó megünneplése lehet a karantén végének a családok számára.

A távoli, egzotikus tájakról, ismeretlen emberekkel, idegen világokkal való találkozásokból vagy akár csak hazánk valamely kies tájáról hazatérő turista többnyire lelkesen számol be környezetének élményeiről, gondosan rendezi az útja során készített fényképeket, szelfiket, videókat, szorgosan helyet keres az emléktárgyaknak, amelyek a nyaralás emlékét hivatottak megőrizni a számára. Ám ha csak ennyit teszünk, világjárásaink pusztán évről évre ismétlődő társalgási vagy dicsekvési témák, a pihentető, de alapjában öncélú időtöltés alkalmai maradnak. Pedig az úton járó ember jó esetben új tudásra, ismeretre, tapasztalatokra, emberségre is szert tehetne, lelki élményekkel, emlékezetes emberi találkozásokkal, kapcsolatokkal, értékrendjét formáló benyomásokkal gazdagodhatna.

Utazni ma sokak szemében vágyott cél és óhajtott életforma, ám gyakran csak sznobizmus és divat.

Része annak a szellemi-lelki ürességnek is, amely egyre inkább uralkodik felettünk. Elég, ha csak az utazási irodák „két nap Párizs”, „két nap Róma”-típusú ajánlataira gondolunk, vagy magunk elé idézzük a Vatikáni Múzeumokon fél óra alatt libasorban végigdübörgő turisták áradatát, a műemlékek falára firkáló, idegen városok utcáin hangoskodó és szemetelő siserehadat. A vendégek számára színpadiasan berendezett, kényelmükhöz formált, merő díszletté és attrakcióvá alakított turistaparadicsomok valójában élhetetlenek, néhol pedig a környezet és a műemlékek védelmében már korlátozni kell az odalátogatók számát. Szomorú látni a teljesítmény-turizmus olyan eseteit, amikor a vendég csak keresztülrohan csodálatos tájakon, káprázatos műemlékeken. Nem jobb az sem, akikor a nyaralás csak testünk merő kényeztetése, értelmünk, lelkünk teljes kikapcsolása: strand, fürdő, masszázs, a hely pedig, ahová elutaztunk, puszta háttér a magunkról készített szelfiken. Az önközpontúságnak, az önzésnek sajátos formája jön így létre: fényképek, amelyek alá majd otthon odaírhatjuk, hogy „én és a Colosseum”, „én és az Adria” vagy éppen a Balaton.

Utazásunk célpontját elérve buzgón látogatjuk a kedvünkért felállított bazár-sort, ahol megvesszük az Eiffel-tornyot vagy a Szabadság-szobrot ábrázoló pólót, pápa-nyalókát, üveg vagy porcelán Buddha-szobrot, népviseletbe öltöztetett rongybabát.

Ha mondjuk Rómában járunk, megelégszünk azzal, hogy pénzt dobunk a Trevi-kútba, üldögélünk a Spanyol-lépcsőn, de a Trastevere sikátoraiba már a lábunkat sem tesszük be, nem megyünk ki a helyi piacra, és tudomást sem veszünk arról, hogy ahol járunk, ott egy idegen világ, idegen kultúra lüktet, hogy ott – bár a nyelvüket talán nem értjük, szokásaik idegenek, de – emberek élnek. Bosszankodunk, ha elvárásainkhoz képest rossz a koszt, a kvartély, gyanakodva figyeljük, hogy mikor vág át minket a pincér, panaszkodunk, ha gyatra a közlekedés, nehéz a parkolás, az üdülőhelyen tömeg van, pedig mi magunk is részesei és előidézői vagyunk megpróbáltatásainknak. A természet szépségét elhomályosítja, ha rossz időt fogunk ki, a múzeum unalmas, a boltok drágák, végül pedig levonjuk a sommás következtetést: itt is voltunk, ide sem jövünk többet.

Pedig a turistalét értelme messze több ezeknél.

Ha messze földön járunk, az idegen vidék megismételhetetlen szépségét, az ott élő emberek szokásait, viselkedését, jellemét kellene észrevennünk. Az épületek, romok, falvak és városok a történelem emlékeit, civilizációk, kultúrák lelkét hozhatják közel hozzánk, ha képesek vagyunk valóban észrevenni őket. Megtapasztalhatjuk azt, hogy más emberek milyenek, hogyan élnek, milyen hitek, értékek vezérlik őket, mikor vidámak, mikor szomorúak. Hiszen vándorútjainknak éppen az az értelme, hogy egy kicsit, szórakozva, könnyedén ugyan, de tanuljunk, ismerkedjünk azzal a világgal, amelynek csak egy apró szeglete a miénk, a mi hazánk, otthonunk. Aki megtanul így, szépen és okosan utazni, nem azzal érkezik majd haza, hogy ideje kipihenni a nyaralás fáradalmait, hanem az élmények mellett értékekkel is gazdagabb lesz, és sok olyan helyet talál, ahová időről időre visszavágyik. Akkor cselekszik jól, ha utazásainak nem a hordalékával, hanem a hozadékával kell számot vetnie a szezon végén, ha az, hogy világot látott, szebb, jobb, okosabb, megelégedettebb és megértőbb emberré teszi.

Helyette a Bridget Jones óta szlogenné vált forradalmi ellenpólusra gondolok: „Úgy vagy jó, ahogy vagy!” Le a bikiniszezonnal, a társadalmi elvárásokkal, a megfelelési kényszerrel! Én fontosabb dolgokra figyelek: befelé, másokra, nem önzőzöm a porhüvelyemmel. És szerethető vagyok, nem számít, milyen formájú testben cipelem a lelkemet. Fagyistul, kanapéstul, kockás takaróstul jó nekem. De most tényleg.

Ezek szerint tehát: vagyok én, és van a testem. Két külön entitás. Viszonyulásom ez utóbbihoz bikiniszezontól függetlenül is gyakran állásfoglalássá növi ki magát.

Nagyon úgy fest, a testből mint olyanból ügy lett; kimondott és kimondatlan ítéletek, rossz érzések apropója.

Eszembe jut, ahogy csattant régen a karomon, combomon, tornadresszemen a sok iskolaszagú gumilabda. Nem tudom már, miféle kidobóst játszottunk azon a régi tornaórán. Csak arra emlékszem, hogy tehetetlenül téblábolok, azt sem tudom, merre lépjek. Zúgnak felém a labdák.

Ugyanígy záporoznak az ítéletek. Elhagyja magát, nem csoda, hogy a házassága... ahelyett, hogy a gyerekeivel sólisztgyurmázna... ronda a fenekem... az én tébém bánja majd az ő cukorbetegségét... üresfejű konditerembubus... undorító, ahogy a farmerem belevág az úszógumikba... te ráérsz ilyen úri huncutságokra? Én mondjuk pénzt keresek és a családommal vagyok... tulajdonképpen miért bánt téged az a fehérneműplakát? Irigy vagy és... nem vállalod önmagad, konform vagy és gyenge... gyenge vagyok... és a felkarom is hájas…

Csípnek a labdák, érzem, hogy elég. Futni kezdek. Mozog mindenem, alig bírom szusszal, de megszületik bennem valami ősi tetterő. Aztán már nem elfutok, csak futok. Mert jó. Befelé figyelek, nem érdekelnek a labdák. Erős vagyok, visz a testem, viszem a testemet. A kettőből, belőlem és a testemből egy lesz.

– Trianon 100. évfordulóján egyszerre gyászoltuk a veszteséget és ünnepeltük azt, hogy még itt vagyunk és összetartozunk. Kárpát-medence-szerte égett az ezt jelképező tűz. Ez szép dolog, de hogyan lehet az ablakokban világító mécsesekből élő közösséget formálni?
– Az egyik út, hogy az ember végiggondolja a családja történetét: van-e saját Trianon-kötődése. A férjemnek és nekem még vannak személyes élményeink, ismertünk határon túli rokonokat, de az idősek halála és az asszimiláció miatt ezt a személyes kapcsolatot a gyerekeinknek már nem tudjuk továbbadni. Ez új feladatot is ad nekünk, hiszen ha a családi szálak el is kopnak rajtunk kívül álló okok miatt, kereshetünk új kapcsolatokat, hogy ne csak történeteink, de élményeink is legyenek. Például a mi településünkön nagyon aktívak a határon túli testvérkapcsolatok, látogatjuk is egymást, így a családi kötelékeket mára felváltották a baráti kötődések.

– Egy közösség gondolkodását erősen befolyásolja az, hogyan emlékezik a közös történelemre. Amiről nem beszélünk, azt elfelejtjük. Milyen szerepe van a NEB-nek a kollektív emlékezet hiteles formálásában? 
– A 20. század traumái, különösen a kommunista diktatúra áldozatainak történetei választóvonalat jelentenek a történelemkutatásban, hiszen még él egy idős korosztály, akik elszenvedői voltak a kommunista rendszernek. Az ő személyes történetüket a rendszerváltásig tabusították, vagy csak a hivatalos kommunista ideológia szerinti narratívát lehetett továbbadni. Az a feladatunk, hogy ezeket a személyes történeteket hitelesen felgöngyölítsük, és amikor megtesszük, elképesztő traumákra bukkanunk. Az ’50-es években például egy tekintélyes alföldi gazdát, mivel az egyházközösség világi vezetője is volt, kulákká nyilvánítottak, és addig kínozták, amíg bele nem halt. Amikor interjút készítettem a fiával, arra készültem, hogy egy mártír fiához megyek, aki arról mesél majd, hogyan élte meg ezt a kegyetlenséget. Aztán kiderült, hogy korábban senkinek nem beszélt róla, és csak apránként állt össze a kép, hogy miért. Már felnőtt volt, amikor az 1950-60-as évek fordulóján a rendszer mindenkit belekényszerített a termelőszövetkezetbe, ha boldogulni akart, neki sem nagyon volt más választása, mint betagozódni.

Azzal a titkolt lelkiismeret-furdalással élte le az életét, hogy annak a rendszernek a haszonélvezője volt, amelyik az apját halálra kínozta.

Kép

Ez a történet azt mutatja meg, hogy a diktatúra miként tolta be a családi térbe az általa gerjesztett konfliktusokat, hogyan teremtett olyan csapdahelyzeteket, amelyekben sikeresen hárította át a felelősséget az egyébként is kiszolgáltatott emberekre, generációkon átívelő kibeszéletlen traumákat okozva.

– Sok ilyen történetet göngyölít fel a NEB. Emlékszik arra, hogy melyik érintette meg a leginkább?
– Brusznyai Árpád története talán nem ismeretlen sokak számára. Egy fiatal veszprémi tanár volt, tipikus vidéki értelmiségi, akit azért ítélt a Kádár-rendszer első fokon életfogytiglani börtönbüntetésre, mert 1956-ban, a törvényességet és a közrend biztosítását végig szem előtt tartva, kiállt a forradalmi követelések mellett. Letartóztatásától kezdve a felesége, egy 27 éves fiatalasszony egyedül nevelte hároméves kislányukat. A börtönidőszak alatt az asszony naplót vezetett azzal a céllal, hogy ennek segítségével fog majd beszámolni szabaduló férjének a kislányuk növekedéséről. Ez a napló fennmaradt, a Brusznyai Alapítvány a NEB segítségével adta ki. A megrendítő írás arról szól, hogyan imádkozik a kislány nap mint nap, miket üzen az édesapjának, hogyan ünneplik kettesben anyukájával a karácsonyt. Az elsőfokú ítélet után a feleség azt taglalja, milyen boldog, hogy a férjét – teljesen ártatlanul – „csak” életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, mert ez az életet, a reményt jelenti számára. Egyszer megengedték a házaspárnak, hogy a börtönben találkozzanak, ekkor arról beszélgettek, hogy ha a családfő férjként, apaként nem is állhat most mellettük, él a remény, hogy egyszer újra találkozhatnak.

Megrendítő úgy olvasni a naplót, hogy közben már tudjuk, nem ez volt a „dráma csúcsa”, hiszen az ítéletet másodfokon súlyosították, és Brusznyait felakasztották.

Rendszeresen viszem a naplót rendhagyó történelemórákra, iskolákba, rendezvényekre, kevés ennél megrázóbb dokumentumot ismerünk a megtorlás idejéből.

Kép

– Mit szólnak a gyerekek?
– Ez a történet mindenkit megérint, nemcsak azért, mert teszem azt az ő tanáruk is annyi idős, mint Brusznyai Árpád volt, hanem azért is, mert bele tudják magukat képzelni egy apját elvesztő gyerek helyzetébe, így válik számukra az ’56-os történésekből átélhető valóság. A NEB-ben dolgozó történészként feladatunk, hogy ezeket a történeteket feltárjuk, segítsük a traumák feloldását, és mindenkinek megmutassuk, hogy a rendszer milyen sokféleképpen tehetett valakit áldozatává.

– Nyugaton, ahol nem volt kommunizmus, sok olyan fiatallal találkozhatunk, akik kommunistának vallják magukat, és ezt „trendinek” is érzik. Mennyire alakítják a nemzetek különböző rendszertapasztalatai a politikai gondolkodást?
– A II. világháború vége Nyugat-Európa számára a választás lehetőségét hozta el, Kelet-Közép-Európának pedig egy újabb diktatúrát.

A náci diktatúra közös európai tapasztalat, a kommunista diktatúrát viszont csak a mi régiónk élte meg.

Számos tanulmány szól arról, hogy amikor a Nyugat, még 1945 előtt, hiteles információkhoz jutott a Szovjetunióban felállított Gulag-táborokról, a baloldali politikusok és értelmiségiek megpróbálták félresöpörni ezeket, mert nem akarták a Szovjetunió nimbuszát, illetve a náciellenes egységet megtörni. A kommunista rendszer bűnei a háború után még sokáig nem váltak a nyugati közbeszéd részévé. A kommunizmus pozitívabb megítélése emellett abból is fakadhat, hogy ’68 után felnőtt egy olyan generáció, amelyik a kapitalizmus alternatíváját a kommunista utópiában látta. Ezért történhet meg 2020-ban, hogy a Rajna-vidéken Lenin-szobrot akarnak állítani. Úgy gondolom, ha közös európai emlékezetről akarunk beszélni, fontos feladatunk, hogy ezeket a történeteket a nyugati országokban is elmeséljük. 

Kép

– Az USA-ban a demokraták és a republikánusok is szívesen lobogtatják az amerikai zászlót, nálunk viszont még mindig sokan összemossák az egészséges patriotizmust a szélsőséges gondolkodásmóddal. Mekkora felelőssége van ebben a kommunista diktatúrának?
– A kommunista diktatúra egy hamis internacionalizmus jegyében működött. A kommunisták 1956-ban megtapasztalták, hogy akár el is veszíthetik a hatalmukat, s a Kádár-rezsim levonta belőle a saját következtetéseit.

Azt is látták, hogy a Rákosi-diktatúra közel tíz kőkemény éve után is mozgósító erővel hat a nemzeti szabadság gondolata, emiatt mindenfajta nemzeti érzéstől féltek.

Nem véletlen, hogy a pártállam évtizedekig tudomást sem vett a határon túli magyarok sérelmeiről, és az sem, hogy ennek ellenére a rendszerváltoztatás egyik legszimbolikusabb eseménye éppen a Ceaușescu-féle falurombolás elleni tiltakozás volt. De említhetjük akár Csoóri Sándor híres előszavát, amelyet Duray Miklósnak a csehszlovákiai magyar kisebbség megpróbáltatásairól szóló könyvéhez írt, s amelyért utóbb a hatalom szilenciummal sújtotta. Vagy emlékezzünk csak az Advent a Hargitán című Sütő András-dráma megrendítő bemutatójára a Nemzeti Színházban, a táncházmozgalomra és az „Erdély-járásra” is! Mind arra példák, hogy a nemzeti érzés kifejezése, a törődés a határon túli magyarokkal fontos építőkövei voltak a rendszerváltáshoz vezető útnak, de amikor 1990-ben hirtelen ez a téma a pártok közötti küzdelem porondjára került, óhatatlanul átpolitizálódott. Hátrányból indulunk, de ennek ellenére úgy gondolom, hogy az elmúlt harminc évben változás kezdődött el ezen a téren, és ha csak a nemzeti összetartozás napjára gondolunk, mi is érezzük, hogy az egészséges patriotizmus és az összetartozás megélése szép lassan a helyére kerül. Történészként az a feladatunk, hogy a patriotizmus mögé hiteles, átélhető, de történetileg pontos tudást adjunk, és segítsük értelmezni a mögöttünk hagyott évtizedeket.

A híres borásznőnek sokan felteszik a kérdést, mi vonzotta őt, a festői Loire-völgyből származó és Bordeaux-ban borászmérnöki diplomát szerzett szakembert Tokaj-Hegyaljára, és mi az, ami itt tartja immár jó pár éve.

„Lenyűgözött a nagy múltú, világviszonylatban is különlegesnek számító borvidék egyedi szőlőfajtáival, ásványos, karakteres talajával, speciális borászati módszereivel. Gyakorlatnak indult, de a pár hónapból évek lettek. Itt ragadtam, és a férjemmel megalapítottuk a saját pincészetünket, amelynek azért lett Kikelet a neve, mert számunkra ez jelenti a tavasz robbanását, az újjászületést” – meséli Stéphanie. A mai napig rácsodálkozik a borvidék páratlan szépségére, és arra buzdít mindenkit, látogasson el a számtalan kincset rejtő Tokaj-hegyvidékre, amely nemcsak azoknak nyújt felejthetetlen pillanatokat, akik kulináris élményekre vágynak, hanem az érintetlen természetet, a túrázást kedvelőknek is. Persze a koronavírus-járvány hatásai ide is begyűrűztek, de szerencsére újjáéledőben van a vidék.

– Mennyire vetette vissza a munkájukat a koronavírus?
– A járvány előtt több budapesti étteremnek szállítottunk, valamint külföldre is exportáltunk borokat. Ezek a csatornák azonban bezárultak a COVID-19 megjelenésével, és a kóstoltatást, pincelátogatásokat sem tudtuk tovább csinálni. Mi magunk is féltünk, és se az alkalmazottainkat, se a vendégeinket nem szerettük volna veszélyeztetni, ezért két hónapra bezártunk.

– Mikor tudták újra megnyitni a vendégek előtt a pincészetet?
– Szerencsére az enyhítések lehetővé tették, hogy még tavasszal újranyissuk a csodálatos teraszunkat, amelyet az előírtaknak megfelelően – az asztalok közötti kellő távolságot biztosítva – rendeztünk át. Így biztonságos körülmények között tudtunk újra dolgozni. Többet foglalkozunk a fertőtlenítéssel, maszkban járunk, de boldogok vagyunk, hogy újra fogadhatjuk a vendégeket.

Kép

Kikelet Pince 

– Hogyan indult be újra a vendégforgalom?
– A korlátozások idején nem nagyon kaptunk érdeklődő hívásokat, nem volt bejelentkezés, az emberek óvatosabbá váltak. Aztán amikor megérkezett a tavasz, azt láttuk, hogy a teraszunk mellett vezető csodaszép túraútvonalon egyre többen kirándulnak. Az enyhítésekkel pedig már hozzánk is bemerészkedtek, később kisebb csoportok is bejelentkeztek.

Újra van igény a borkóstolásokra, és úgy tűnik, végre visszaáll a régi kerékvágásba az élet.

– Mire számítanak, nyárra visszaáll a megszokott forgalom?
– Turisztikailag nincs probléma, sőt, talán a belföldi turizmus idén még erősebb is lehet az előző években tapasztaltaknál, hiszen az emberek most szívesebben barangolnak itthon, mint hogy külföldre utazzanak. Hiányozni fognak viszont a külföldi turisták, akik miatt a fővárosi éttermek mindig nagyobb tételeket rendeltek tőlünk.

Egyelőre akadozik az export is. Bár épp a napokban kaptam meg hosszú idő óta az első rendelést, az egyiket Kínából, a másikat Németországból, de azért ezen a téren még mindig fokozott óvatosság jellemző. A borértékesítés számításaink szerint csak ősszel tér vissza a megszokott kerékvágásba, és az is kizárólag abban az esetben, ha nem lesz a járványnak második hulláma.

– Csodás vidéken élnek, szoktak kirándulni?
– A barátainkkal igazán csak tavaly kezdtünk belföldön kirándulgatni, de rákaptunk az ízére: az előző évben Dél-Magyarországot barangoltuk be, idén Eger és Noszvaj térségébe látogatunk majd el. Bár jó egy kicsit a borászattól elszakadni, nem hiszem, hogy ez Eger környékén sikerülni fog, hiszen mindig is érdekelt, mások hogyan vezetik a borászatukat, milyen módszerekkel dolgoznak. 

Nagyon szeretem Tarcalt és környékét is, maga a település is megújult az elmúlt években, a táj pedig csodaszép.

Nem hiába hasonlítják egyre többen a Tokaj-hegyaljai borvidéket Toszkánához. Számtalan különleges hely van a közelünkben: a Hernád völgyének peremén tornyosuló Boldogkőváralja, a háborítatlan szépségű Erdőbénye, a nyár elején tündérrózsa-erdővé változó Bodrogzug. Persze a listát még sokáig lehetne folytatni, az bizonyos, hogy ezen a vidéken nem lehet unatkozni. Nagyon jó lenne, ha ezeket az adottságokat ki tudnánk használni, és igazi gasztronómiai központtá nőné ki magát ez a vidék.

A cikk a Magyar Turisztikai Ügynökség szakmai támogatásával készült. 

Kép