Mi, pedagógusok félünk, de készülünk a következő bizonytalan tanévre
Egyre több helyen olvasunk a szeptemberi iskolakezdésről. A hírekben ezt mondják, az interneten azt írják, mindenki jósol, sokan rettegnek a járványtól. Most nem a szokásos nyárvégi kapkodás jár az emberek fejében, hanem csak szimplán az, hogy melyik lábával fogja átlépni a gyerek az iskola küszöbét: a valóságossal, vagy a virtuálissal?
Sokan, sokfélét mondanak. Hogy mindenképp lesz iskola, mert a szülőknek már nincs szabadsága. Hogy online oktatás lesz, miért ne, hiszen a rendszer már kipróbált, jól működik, miért ne vessék be. De lehet, hogy csak az alsósoknak lesz iskolai oktatás, hiszen a felsősök tudnak egyedül tanulni, otthon lenni, nekik mehetnek az online órák. Aztán vannak olyan nézetek, amely szerint a szülő beküldheti a gyerekét az iskolába, tanítási órára, ha vállalja érte a felelősséget. Ha nem, akkor online kapja a tananyagot. Tanítson a pedagógus így is, úgy is, máról-holnapra, igény szerint. A gyereknek a dolga az, hogy tanuljon, a szülőnek pedig, hogy elvégezze a munkáját, és otthon már csak szülő legyen.
Hiszen normális esetben így működnek a dolgok. Normális esetben.
Sajnos március közepe óta nem élünk normális időket. Sem a pedagógusok, sem a szülők, sem a gyerekek, és természetesen szinte senki a világon. Mégis, a hírekben általában az iskola kelti a legnagyobb érdeklődést, az iskolával kapcsolatos vélemények váltják ki a legtöbb érzelmet, indulatot.
A szülők végigcsináltak közel négy hónapot úgy, hogy otthon, a négy fal között nevelték és segítették a tanulásban a gyerekeiket, végezték a házimunkát, főztek, home office-ban görnyedtek. Én sem csináltam másként. Nagycsaládosként neveltem a gyerekeimet, főztem a családra, átnéztük, javítottuk, beküldtük a leckéket vállvetve a férjemmel, végeztük a házimunkát és a saját munkánkat, ami nekem 30 alsós kisgyerek tanításából állt.
Nehéz volt, piszok nehéz. Az első hónapban vennem kellett egy szemüveget a drogériában, mert elromlott a szemem. A nyakam elmerevedett, ettől folyamatos fejfájásom volt. A munkám nemcsak abból állt, hogy elküldtem az anyagot a gyerekek szüleinek, majd kibogarásztam a visszaküldött fényképekből, hogy ki hogy halad, vagy ki az, aki nem dolgozik rendesen. Ez egy nagyon pici szelete volt az én napi munkámnak. A napom úgy telt el, hogy a családom körül pörögtem, majd este 9 óra után, amikor már valamennyire csend volt a lakásban, nekiálltam a következő nap anyagának, annak megtervezésének, megírásának. A következő nap igazából mindig a holnaputánt jelentette, mivel arra kínosan ügyeltem, hogy a következő napi anyag az előző nap este 6 óráig odaérjen a családokhoz.
Szóval én este 9 óra után álltam neki videókat felvenni, ppt-ket készíteni, módszereket, játékokat vadászni a neten, hogy minél érdekesebben és minél önállóbban tudják otthon a gyerekek elvégezni a napi anyagot.
Hetente 6 online órám volt, amelyeken a gyerekek kisebb csoportokban vettek részt, ezekre az órákra külön aprólékosan készültem anyagokkal, ppt-vel. Ezeket is hét közben illetve hét végén gyártottam le. Szkenneltem, másoltam, nyomtattam anyagokat, majd ezeket bevittem a suliba, hogy akinek szüksége van rá, mert nincs meg a tankönyv, vagy nem tud nyomtatni, be tudjon ugrani érte. Közben természetesen foglalkoztam a szülői listán érkezett rengeteg felmerülő kérdéssel, hosszú leveleket írtam, nyugtattam, magyaráztam, közvetítettem, mikor-mire volt szükség. Próbáltam egyben tartani az osztályközösséget, a szülői közösséget, lelket önteni abba, aki kimerült, megdicsérni azt, aki lelkes volt, és megkeresni azt, aki eltűnt. Rengeteget tanultam ebben az időszakban.
Nehéz volt az online iskolai élet, nehéz volt ez a személytelen, számítógépen zajló, egészségromboló oktatás. Meglepett, és ma is meglep, hogy sok szülő arról álmodott, a gyereke majd reggel 8-tól délután 2-ig a monitor előtt ül, és a tanárt hallgatja. Lehet, hogy keményen hangzik, de véleményem szerint semmi nem menti azt a szülőt, aki a számítógép elé szögezné a gyerekét több órára, majd a házi feladat megírásának idejére is, abban a korban, amikor a legtöbb szülő az ellen harcol, hogy a gyerek ne a gépet, ne a telefont nyomkodja egész nap. Az én felsős gyerekeimnek hetente 1–3 online órája volt maximum, a gimnazista fiamnak inkább 4–6, az osztályfőnöki órával együtt, és én nem is kívántam többet. Egyrészt el sem tudom képzelni, milyen internetkapcsolat bír el 5-6 ember egyidejű online órájával, munkájával, meetingével – másrészt az online órák mellett a gyerekek rengeteg beadandó feladatot készítettek a számítógép segítségével, valamint ezen és a telefonjukon élték a szociális életüket, traccsoltak a barátaikkal, vagy játszottak velük. Egyre inkább úgy érezték, ebben a kivételes helyzetben teljesen legálisan nyomkodhatnak gépet, telefont, éjjel és nappal, kifulladásig. Gyakran közelharcot kellett vívnom velük, hogy kiszakítsam őket a virtuális világból és kilökjem őket a kertbe, vagy a legóik, könyveik közé, vagy akár csak a közös ebédlőasztalhoz.
Nem, az online órák tömkelege nem hozza el a mennyországot, sem a szülő, sem a gyerek, sem a pedagógus részére. Szükséges rossz pótmegoldás.
A személyes, közvetlen magyarázat, a tananyag hatékony átadása, a gyerek motiváltságának, érdeklődésének a fenntartása különböző kreatív eszközök segítségével sokkal célratörőbb, mint egy online óra, ahol a kisebb gyerekek megriadnak a szokatlan helyzettől, az idősebbek pedig odafigyelés helyett vígan leveleznek.
És néha felmérőket is írnak. Mi is írtunk felmérőket a 30 gyerekemmel, bizony, mert jegyet, azt kell adni. Valamit bele kell írnom abba a bizonyítványba, és persze mindezt annak a tudásnak az alapján, amit én a visszaküldött feladatokból, online órákból és a szülők közreműködésével megíratott felmérőkből látok. Igen, nem kell megdörzsölnie a szemét senkinek, jól olvassák: én megbíztam a szülőkben, elküldtem nekik a felmérőt, ők adott időpontban megíratták a gyerekkel, majd lefényképezték és visszaküldték. Elvileg azon hibásan, ahogy a gyerek a kezükbe adta.
Szinte megvakultam, mire minden tantárgy összes dolgozatát végignyálaztam a szememmel, és mindenre megadtam a jelest. Mindegyik jeles volt. Vagy azért, mert az volt, vagy azért, mert becsületesen hibás volt. Szuper bizonyítványok születtek, és engem nem érdekelt, hogy tényleg mindenki megtáltosodott-e, vagy pedig valami más oka van a sok kitűnőnek. Nem számít. Jövőre vagy két év múlva úgyis kiderül, hogy mennyit érnek valójában ezek a jegyek, amelyeknek véleményem szerint ebben a helyzetben meg sem kellett volna születniük.
És itt érek el a cikk szomorú apropójához. Vajon szeptembertől mi lesz, a táblára írunk-e vagy a monitorra, dobjuk-e egymásnak a labdát, rakjuk-e a színes rudat, zsonglőrködünk-e a babzsákkal, vagy csak a monitort nézzük, a széken feszengünk?
Vajon egymást ostorozza-e továbbra is a gyerek, a szülő, a pedagógus, miközben egy pályán egy célért dolgoznak?
Vajon az egyre-másra feltűnő, elkeseredett szülői posztokat írók végiggondolják-e, amikor kétségbeesetten szidják az iskolákat, tanárokat, az online oktatást, hogy hiszen ezt az egészet nem mi, pedagógusok akartuk és akarjuk?
Közeleg a vakáció vége. Én és minden kollégám be fogunk menni az iskolákba, odaállunk a tanteremben a gyerekek elé – de vajon milyen érzésekkel? Mennyi félelemmel, milyen védelemmel? Bármiképpen alakul a következő tanév, nem rajtunk fog múlni, higgyétek el!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>