– Milyen impulzusok érték gyerekkorában, ami miatt később a diplomáciai karriert választotta?
– Van egyfajta sorszerűség abban, ahogy a karrierem alakult, ugyanakkor nem alakult volna így, ha nem teszem bele azt a rengeteg munkát és tanulást. Nemzetközi tapasztalatom tulajdonképpen kiskamasz koromban kezdődött, az Egyesült Államokban élő unokabátyámnak köszönhetem első találkozásomat egy másik kultúrával, s azt, hogy a nyarakat New Jersey-ben tölthettem. Ő íratott be egy tenisziskolába is, ahol hamar kiderült, hogy tehetséges vagyok. A hetedik és nyolcadik osztályt kint végeztem, együtt a tenisziskolával, amely nagyon kemény kiképzés volt, mindennap este fél tízre értem haza.

Az igazi kihívás azonban a beilleszkedés volt az amerikai gyerekek közé, mert tele voltak előítéletekkel: aki Kelet-Európából jött, az csakis orosz kém lehetett.

Még nem tudtam jól angolul, de igyekeztem visszavágni, kevés szóval, hatékonyan. 14 évesen aztán eldöntöttem, hogy nem leszek profi teniszező, és a sport helyett a tanulást választottam.

Az idegen nyelvek mindig nagyon fontos szerepet játszottak az életemben, a gimnáziumban például annyira beleszerettem a német nyelvbe, hogy meggyőztem édesanyámat, hogy vegyünk egy parabolaantennát. Így a suli után minden délután a német sorozatokat néztem, jegyzetelve, behúzott függönyök mögött. A nyelvvizsgán aztán meg is kérdezték tőlem, hol tanultam külföldön, mondtam, hogy sehol: otthon ültem a TV előtt, és így tanultam meg a kiejtést.

– Miért döntött végül úgy, hogy itthon folytatja a tanulmányait?
– A pályaválasztás során két fontos tényezőt vettem számításba: olyan szakmát szerettem volna tanulni, amellyel később egy magasabb célt, akár a hazámat tudom majd szolgálni, másrészről pedig azt, hogy olyan széles szakmai tudást kapjak, ami nem korlátozza később a pályaválasztásomat. Végül a Közgazdasági Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakát választottam. Benne volt az is a pakliban, hogy egy sportösztöndíjjal külföldön kezdek tanulni, de ez a kérdés a 2-es villamoson viszonylag gyorsan eldőlt: ahogy elém tárult a dunai panoráma és a Budai Vár látképe, egyértelmű volt, hogy én nem megyek innen sehová, hiszen ez a látvány és az a tudat, hogy ez a gyönyörű hely az otthonom, a hazám, mindennél többet ér. Fel is vettek a Közgázra, s nem mentem el külföldre.

– Hogyan kezdődött a karrierje a Külügyminisztériumban?
– Az egyetem utolsó évében egy ENSZ-szimulációs játékon vettem részt, amire a Külügyminisztérium egy munkatársat is delegált. Én delegációvezetőként vettem részt a játékban, és olyan meggyőző lehettem, hogy behívtak a Külügybe. Egy főosztályvezető fogadott, beszélgettünk, akkor derült ki, hogy állásinterjún vagyok. Izzadtan jöttem ki két óra után, viszont kaptam egy állásajánlatot. Végzős hallgatóként ez óriási dolog volt. Nyár elején befejeztem az egyetemet, szeptemberben már, a kötelező felvételi eredményes teljesítése után a Külügyben kezdtem, az ENSZ főosztályon, mint referens. Így kezdődött, ennyire sorsszerűen. Két év múlva már titkárságvezető voltam a Multilaterális Államtitkárságon. Ebben az időszakban csak a munkának éltem: reggel héttől este későig dolgoztam, az akkori párkapcsolatom ezt meg is sínylette. Pár év múlva Martonyi János miniszter úr kabinetjébe kerültem, aztán következett az első kiküldetés, a New York-i magyar ENSZ képviseleten.

– Milyen tanulságokat hozott a New York-i kiküldetés? 
– Igazi diplomáciai gyorstalpaló volt. A sokféle kultúra, nyelv, külpolitikai érdek miatt ez egy sűrített tanulási folyamat volt.

Én New Yorkban jöttem rá, hogy a nap nem Európában kel fel és nyugszik le, s létezik egy másfajta nézőpont is. New Yorkban szembesültem az egész világgal, és a világ minden problémájával.

Nagyon szerettem kint lenni, sokat tanultam a diplomácia klasszikus vonaláról és a soft diplomáciáról is.

– Mégis, két év után hazajött…
– Egy magánéleti döntés miatt: a leendő férjemmel pár nappal azelőtt találkoztam, hogy kiköltöztem. Rendszeresen járt ki New Yorkba, udvarolt, majd megkérte a kezem. Akkor válaszút elé kerültem: igent mondok neki és hazamegyek, vagy maradok. Mellette döntöttem, és a jövendőbeli családunk mellett.

Akkor, a kapcsolatunk miatt meghoztam azt a döntést, hogy félreteszem a karriert. Referensként kerültem vissza a Külügybe, a ranglétra aljára.

Ismét sorsszerűen, számomra fontos területért, a régiónkért és ezen belül a Visegrádi Együttműködésért voltam felelős, én vittem az egész referatúrát, így alkalmam volt belelátni és beletanulni a regionális kapcsolatokba is. Ezt követően pedig bilaterális kapcsolatokkal is lehetőségem volt foglalkozni. Majd megszületett az első fiam.

– Hogyan élte meg az anyaságot?
– Anyának lenni nagy váltást jelent egy nő életében A nagy pörgés után jött egy nagy lelassulás, a létezés egy másfajta állapota. Édesanyám azt mondja, hogy én mindent nagyon komolyan veszek, talán túl komolyan is. Az anyaságot is nagyon komolyan veszem. Eleinte a fiam kötötte le minden figyelmemet. Aztán ahogy az ember beleszokik a feladatba, rögtön talál egy újat: nekem ez a doktori fokozat megszerzését jelentette. A visegrádi országok hadiipari együttműködéséről szólt a dolgozatom, nagy hadvezérek monográfiáit olvastam elalvás előtt, Clausewitz könyve, A háborúról egyenesen lenyűgözött. Nem volt könnyű megírni a doktorit a gyermek mellett, rengeteg éjszakázással járt.

Az első gyermek után épphogy visszamentem dolgozni, már jött a második fiam, az ő születése után pedig másfél évvel a kislányom. A harmadik egészen kicsi volt még, amikor visszahívtak a Külügybe.

Nem vállaltam el a felkérést, mert a minisztériumi munkát és a gyereknevelést sem lehet félgőzzel csinálni, mindkettő teljes embert kíván.

A gyerekeimnek és nekem is szükségünk volt arra, hogy a lehető legtöbb időt töltsünk együtt, hogy el tudjam őket vinni az óvodába, kirándulásokra, délután a játszótérre. Végül a Századvég kutatóintézetnél helyezkedem el, itt megadatott, hogy rugalmas munkaidőben tudjak dolgozni.

Kép

Kép: Dr. Pacsay-Tomassich Orsolya

A sok-sok év kihagyás után, mint minden anyának, hatalmas váltás volt visszatérni a munka világába: otthon csak a gyerekekre koncentráltam, a családot láttam el, játszótéren beszélgettem, majd egyik napról a másikra más koncentrációs fokozatba kellett kapcsolni. Emlékszem, az első tárgyalásomon oda kellett figyelnem arra, hogy odafigyeljek arra, ami történik, és ne azon gondolkozzak, hogy felvágtam -e a barackot vagy a répát, és mindenkinek összekészítettem-e a otthon a holmiját.

Három hónapba tellett, mire végig tudtam ülni egy megbeszélést úgy, hogy tényleg ott is voltam agyban, tehát az anyukamódot – legalábbis részben – ki tudtam kapcsolni. Mert ez kétféle tudat, amit napi szinten váltogatni kell.

2016-ban tértem vissza végül az államigazgatásba, először az Emberi Erőforrások Minisztériumába mint nemzetközi ügyekért felelős helyettes államtitkár, és a múlt évben aztán a Külgazdasági és Külügyminisztériumba, államtitkárként, ami számomra mondhatni hazatérés is volt.

– Egy anyának soha nincs szabadsága. Hogy lehet összeegyeztetni az otthoni feladatokat a hivatallal? (Miközben beszélgetünk, többször megcsörren a telefonja; a gyerekek keresik az éppen felmerülő ügyes-bajos dolgaikkal.)
– Nehezen, ezért folyamatos egyeztetést kíván. Mi tagadás, napi szintű küzdelem a kettőt összehangolni. De ez egy édes küzdelem, mert van munka és család is, mindkettőért megéri dolgozni. Ami nehéz, az az átállás, átállítani az elmét államtitkárból anyukába, és hirtelen belegondolni abba, hogy például van-e otthon kenyér. Igyekszem úgy szervezni a napom, hogy leckeírásra, fürdésre hazaérjek és a vacsorát én intézhessem. De mindez a három gyermekünk mellett támogató háttér, azaz a férjem és édesanyám segítsége nélkül csak nagyon nehezen lenne kivitelezhető.

– A Külgazdasági és Külügyminisztériumban ön az egyetlen női államtitkár. Ezt hogyan éli meg?
– Magyarországon nincs női kvótakötelezettség, a rátermettség és szakmai teljesítmény határozza meg az előrejutást, és szerintem ez így van jól. Én büszke vagyok arra, amit elértem, s arra, hogy itt tartok.

Ami a nőknek nehéz a munkaerőpiacon, az a szülés utáni visszaintegrálódás. Míg én otthon voltam a gyerekekkel, addig a férfi kollégáim mind dolgoztak, képezték magukat, építették a kapcsolati hálójukat. Nekem ez az időszak kiesett.

A legtöbb nőnek újra kell építenie magát szakmailag, amikor visszatér a munkába. Ha nincs családi támogatás, hogy bele tudja tenni újra azt a rengeteg munkát, energiát, akkor a nők csak nagyon nehezen tudnak érvényesülni a munka világában. Amikor kiválasztanak valakit egy pozícióra, a kritériumok objektívak, de a nőknek hosszabb utat kell bejárniuk, keményebben kell küzdeniük. A nőknek, ha kisgyermekei vannak otthon, a szakmai előrejutáshoz elengedhetetlen a család támogatása.

– Milyen tapasztalatokkal járul hozzá az anyaság a jelenlegi pozíciójához?
– Nagyon fontos lenne tudatosítani, hogy az anyukák nem hátránnyal jönnek vissza a munkába, hanem olyan vezetői-menedzseri képességekkel felvértezve, mint a konfliktuskezelés, a stresszmenedzsment és különösképpen a logisztika – amiket mások iskolában nem tanulnak meg. Egy többgyerekes családanya logisztikai képességeivel nehezen lehet felvenni a versenyt. Ezek a képességek nagyon értékesek tudnak lenni, amikor egy nő visszaintegrálódik a munkaerőpiacra. Vezetőként pedig hatványozottabban lehet ezeket a képességeket érvényesíteni.

– Nekem úgy tűnik, mintha jelenlegi pozíciója egyfajta összegzése lenne eddigi szakmai életútjának.
– Én is úgy érzem, hogy eddigi szakmai tapasztalataim a jelenlegi pozíciómban szépen összeérnek. Jól tudom érvényesíteni az oktatási tárcánál szerzett tapasztalatomat, a hadtudományokban szerzett doktori fokozatot és a hosszú, színes és szerteágazó területeket felölelő külügyi múltamat. Örülök, hogy egyéves előkészítő munka után most szeptemberben megnyithatta kapuját vezetésemmel a Magyar Diplomáciai Akadémia, amely hiánypótló módon egyszerre foglalkozik diplomatáink utánpótlásával, diplomáciai vezetőképzéssel, és felkészíti a misszióvezetőket a kiküldetésre. Egy nagyon erős szakmai tematikát állítottunk össze, amely nemzetközi szinten is megállja a helyét.

– Másik nagy területe a Stipendium Hungaricum Program. Mi a célja ennek?

– Célunk a magyar felsőoktatás nemzetközi erősítése.

Közel 70 országból tanulnak nálunk diákok, főleg a fejlődő országokból. Ez a program egy két irányú folyamatot indít el, egyrészt emeli a magyar felsőoktatás színvonalát és nemzetközi jelenlétét, másrész pedig a fejlődő országok humánerőforrás-képzésébe fektetünk be: a nálunk tanult szakemberek hazamennek, és a saját országukat fogják szakmai tudásukkal segíteni, amely hosszú távon ott emeli az életszínvonalat, ami aztán pozitívan hat vissza a migrációs folyamatokra is. A Stipendium Hungaricum Program mintájára idén novemberben egy új programot is indítunk, amely a diaszpórában élő, magyar gyökerekkel rendelkező fiatalok számára biztosít hozzáférést a felsőoktatási képzésekhez Magyarországon. Célunk, hogy a magyarországi egyetemet végzett fiatalok magyar nyelvismeretükben, elkötelezettségükben megerősödve és felsőfokú szakmai tudással felvértezve térjenek vissza helyi közösségeikhez.

– Mikor kezdődött a rádió iránti vonzódása?
– Hat-hétéves lehettem, amikor először szétszereltem, hogy megnézzem, ki beszél benne. Tanyán laktunk, ahol elektromos hálózat hiányában csak telepes rádiónk volt. Minden alkalommal, amikor a szüleim elmentek otthonról, szétszedtem. Egy idő után feltűnt a szüleimnek, hogy sose szól, amikor hazaérnek. Még a Mikulás is megfenyegetett, hogy elküldi értem a krampuszait, ha még egyszer szétszerelem. Megijedtem, de mégsem fordítottam hátat a rádiónak, tizenegy évesen megépítettem az első detektoros rádiómat. Sajnos már nincs meg, de egy másik, amelyet két évvel később alkottam, még ma is látható és hallható a gyűjteményemben.

– Már gyerekként arra készült, hogy rádiókkal foglalkozik majd?
– Műszaki egyetemre akartam menni, villamosmérnöki karra, de sajnos az akkori uralkodó rend nem talált rá alkalmasnak. Ennek ellenére műszaki területen helyezkedtem el, hat évig dolgoztam bemérőként a telefongyárban. Majd továbbképeztem magam, és huszonhét éven keresztül – egészen a nyugdíjazásomig – műszergazdaként dolgoztam a Vilati épületvillamossági cégnél: a teljes műszerállomány hozzám tartozott a beszerzéstől a gazdálkodáson át egészen a javításig.

– Mióta gyűjti a rádiókat?
– 1991-ben nyugdíjba mentem, és Rábapatonára költöztünk. Hamar híre ment, hogy értek a rádiókhoz. Egyre többen jöttek hozzám, hogy javítsam meg régi masinájukat. Valaki már a hatodik rádióját hozta hozzám, amikor megkérdeztem tőle, minek neki ennyi, gyűjti-e őket. Kiderült, hogy Ausztriába, Németországba viszi őket eladni, ahol nagy keletjük van. Legközelebb, amikor újra jött, adott nekem párat ajándékba, rendbe hoztam, és attól kezdve elkezdtem gyűjteni.

Amikor 1998-ban Tardosra költöztünk, már huszonegy rádióm volt.

2001-ben felkértek, hogy rendezzek egy kéthetes kiállítást a művelődési házban. Nagy volt az érdeklődés, ezért mindenki arra biztatott, hogy csináljak a gyűjteményből állandó kiállítást. Az önkormányzat anyagilag támogatta az elindulást. Polcokat vásároltam, és még abban az évben megnyílt a múzeum az otthonomban huszonhét rádióval.

– Most hány darabból áll a gyűjteménye?
– Százharmincegy darabból. Mindegyiket magam hoztam rendbe. Huszonhat év alatt több mint ötezer órát töltöttem azzal, hogy újra üzemképessé varázsoljam őket. Soha nem elégszem meg azzal, hogy újra szól a masina, szeretem kívül is megújítani. Egyetlen darabot sem állítok ki addig, amíg nem kerül eredeti állapotába. Volt, hogy három évig vártam a megfelelő kárpitra, amelyet aztán Tanzániából szerzett be az egyik gyűjtőtársam.

Kép

Tarnóczy András - Kép: Domokos Attila

– Mit érez, amikor több órás munka után újra megszólal egy régi darab?
– Óriási örömöt. A restaurálás ideje változó, függ a készülék állapotától és a hibák számától, de soha nem adom fel. Az a csodálatos, hogy minden készüléknek más a baja, nagyon ritkán ismétlődik ugyanaz a hiba. Ahhoz, hogy megtaláljam, logikai sorrendet szoktam felállítani.

Tulajdonképpen komoly szellemi munkát is igényel a szerelés, segít, hogy szellemileg friss maradjak.

– Honnan szerzi be a felújításhoz szükséges alkatrészeket?
– Gyűjtöm az alkatrészeket is. Rengeteget halmoztam fel az évtizedek alatt, életem végéig sem használom fel az összeset. Ha nincs megfelelő alkatrészem, ami bizony előfordul, akkor a gyűjtőtársakhoz fordulok segítségért, sokkal vagyok kapcsolatban nemcsak itthon, hanem Franciaországban, Németországban, Ausztriában, Hollandiában és Szlovákiában is.

– A dobozok restaurálását is maga végzi?
– Kisebb munkákat én is meg tudok csinálni, kedves, nyugdíjas asztalos barátom bevezetett néhány szakmai fogásba, például hogy a készüléket borító furnérlemezt a deszka szálára merőlegesen kell ráhelyezni, mert a deszka száradáskor szálirányban reped, ám a merőleges furnér megfogja. Nagyobb munkák esetén asztaloshoz fordulok, a politúrozáshoz egyáltalán nem értek.

– Honnan vannak a rádiói? Vásárolja vagy ajándékba kapja?
– Gyűjteményem leginkább adományokból bővül. Minden kiállított darabon feltüntetem az ajándékozó nevét a rádió típusa, gyártója és gyártási éve mellett. Több mint húsz éve tagja vagyok a Nosztalgia Rádió Egyesületnek, negyedévente találkozunk a Puskás Tivadar Távközlési Technikumban, ahol csereberélünk, vásárolunk egymástól, igazi kincsekre lehet ott bukkanni.

– Mindenfélét gyűjt-e, vagy specializálódott valamilyen típusra, korszakra?
– Elsősorban a magyar rádiókat gyűjtöm, a hazai rádiógyártás történetét mutatom be a kezdetektől, de néhány külföldi darab is megtalálható a gyűjteményben. Van olasz, francia, osztrák, német és orosz készülékem is. Már az elején eldöntöttem, hogy a kezdeti időszakra koncentrálok, addig gyűjtöm őket, amíg elektroncsöves rádiókat gyártottak, vagyis az 1970-es évek közepéig, ugyanis az alkatrészeim jelentős része is ezekhez való. A tranzisztoros, integrált áramkörösöket már nem gyűjtöm.

– Melyik a legrégebbi rádiója?

– A legöregebbek kilencvenhárom-kilencvennégy évesek, ezek az úgynevezett ládarádiók, mivel a gép maga egy láda.

Ebben az időben még nem építették be a hangszórót, hanem a tetejére vagy melléje tették. A gyűjtők némelyik hangszórót lavórhangszórónak is hívják, mert mérete és alakja is hasonlít rá. A két világháború közötti időszakból is több érdekességem van. Kezdetben a Telefongyár Részvénytársaság, az Orion gyár és az EKA készített rádiókat, ezekből több van a gyűjteményemben. Érdemes tudni, hogy Magyarországon kezdetben négy nyugati cég, a Standard, a Philips, a Telefunken és a Siemens is épített gyárat, hogy megspórolják a szállítási költséget. Aztán 1949-ben államosították ezeket az üzemeket, azóta egyiknek sincs magyarországi gyára.

Kép

Tarnóczy András - Kép: Domokos Attila

– Mely darabokra a legbüszkébb?
– Az egyik egy – lakberendezési tárgynak is beillő – 1941-es Orion 177 AG. Igazi ritkaságnak számít, csak néhány van belőle Magyarországon, a többi nem élte túl a második világháborút. Még az eredeti számlája és garancialevele is megvan. A másik, egy szintén 1941-es darab, olyan cseh gyárban készült, amely alig hat évig működött, valószínűleg bombatámadás érte, vagy hadiüzemmé nyilvánították. Pacsirtám is van, amely az egyik legtovább gyártott készülék, 1958-ban hozta ki az Orion, két évre rá elvette tőle a gyártást a KGST. A Pacsirta viszont továbbra is annyira keresett modell volt, hogy a Videoton átvette a teljes gyártási technológiát, és még 1966-ig gyártotta. Tulajdonképpen minden egyes készülékhez kötődöm, hiszen hosszú órákat foglalkoztam velük.

A legcsodálatosabb hangja egy osztrák Horniphon W796A típusú rádiónak van, amely több technikai különlegeséggel is bír, és úgy szól, mint egy hifi.

– A hifitorony őse is megtalálható a múzeumban. Mit kell tudni róla?
– A Tetra 528K lemezjátszóval és szalagos magnóval kombinált rádió, amelynek bárszekrénye is van. A Telefongyár Rt. 1958-ban gyártotta. Nem készült belőle sok, de nem is átlagos polgári otthonokba szánták, ugyanis az ára egy betanított munkás féléves keresetének felelt meg. Elsősorban minisztériumokban, megyei tanácsoknál, katonai parancsnokságokon lehetett ilyet látni.

– Keresik-e még most is, hogy hozzon rendbe régi darabot?
– Igen, sokan, külföldről is fordulnak hozzám. Nagy divat most, hogy az antik bútorokhoz régi rádiót szeretnének. Ma is hoztak egyet, próbálom szóra bírni. Van néhány olyan darabom is, amelyet felújítottam, itt maradt, de nem lett a gyűjteményem része. Ha jön valaki, hogy vásárolna, akkor eladom.

– Ha volna érdeklődő, akár az egész gyűjteményt eladná?
– Volt már érdeklődő, de meghiúsult a vétel, ugyanis válogatni szeretett volna a gyűjteményből. Én azt mondtam, vagy mindegyiket megveszi, vagy egyet se. Aztán akadt egy vevő, akinek igent mondtam: a Kuny Domokos Múzeum négy éve megvásárolta az egész gyűjteményt. Kapóra jött az ajánlata, ugyanis 85 éves vagyok, és már egy ideje foglalkoztatott a gondolat, mi lesz a rádiókkal a halálom után. Négy éve megkötöttük az adásvételi szerződést, amelybe záradékként bekerült, hogy életem végig itt marad a kiállítás az otthonomban, Tardoson, és amíg képes vagyok rá, fogadom a látogatókat. Ha már nem bírom, szólok, és elviszik a kiállítást. Megnyugtat és örömmel tölt el a gondolat, hogy jó helyre kerülnek a rádiók, amelyek a gyermekkori álmom beteljesedését jelentik.

Kerestem bennük a beszélő embert, és megtaláltam. Csodálatos dolog, hogy rajtuk keresztül hallhatjuk a világ túlsó végén lévő embert is.

Nagyon boldoggá tesz, hogy megoszthatom másokkal is ezt az örömöt. Már több mint tizenöt országból érkeztek hozzám látogatók. Vendégkönyvem is van, amelyben gyönyörű beírások olvashatók különböző nyelven. A legszebbet egy orosz hölgy írta cirill betűkkel, akit meg is ríkattam: Dunajevszkij-szerzeményt tettem fel neki. Mivel három éve egyedül vagyok, a látogatók jelentik nekem a kapcsolatot a külvilággal, ezért amíg győzöm, fogadom őket.

– Közösségi oldaladon keresztül segítesz sorstársaidnak. A médiában is nagyon nyíltan, megdöbbentő őszinteséggel beszélsz a betegségedről. Miért döntöttél így?
– A téma miatt, amit képviselek. Nem a magam személyiségét szeretném reklámozni, sokkal inkább a történetemet, ami bárkivel bármikor megtörténhet. A mellrák az egészségügyi statisztika szerint gyakoribb a 45 év fölötti nőknél. Ma azonban egyre több az olyan 30 évesnél fiatalabb érintett nő, mint én. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy az önvizsgálatot el kell végezni. Sajnos a mellrák megelőzésére nincs oltás, itt a korai felismerés az egyetlen, ami sokat segíthet. Ezt szeretném mindenhol kihangsúlyozni.

– Tudom, hogy nem könnyű neked, de mesélsz a saját diagnózisodról?
– Ez nekem már nem a könnyű vagy nehéz kategória. 2019 augusztusában egy nyaralás alkalmával, zuhanyzás közben észleltem, hogy bizony van ott valami. Sajnos nem foglalkoztam vele tovább. Amikor hazaértünk, nem éreztem fájdalmat, így el is felejtődött. Októberben egy napon éreztem, hogy le kell vetnem a melltartómat, hogy megkönnyebbüljek – gondolom, ez sok nő átélte már. Akkor éreztem először, hogy mintha fájdalom és enyhe nyomás lenne a mellemben, és felrémlett az augusztusi „zuhanyozáskori” emlék. Áttapintottam, és észleltem, hogy azóta bizony megnőtt. Gyorsan felkerestem a nőgyógyászomat, aztán mammográfiai vizsgálatra, ultrahang-vizsgálatra és vérvételre utaltak. Majd MRI-vizsgálat és vastagtűs biopszia következett, és végül megállapították a súlyos diagnózisomat: ez egy rosszindulatú daganat. Majd a kemoterápiás kezelések kezdődtek el. Három hetente kaptam összesen nyolc kemoterápiás kezelést. Január 14-én volt az első, és június 25-én az utolsó, ezeket a napokat örökre bevéstem az életem „nagy” napjai közé.

Kép

Kép: Bartus Barbara / Instagram

– Hogy vagy most?
– Köszönöm, jól vagyok. Túl vagyok a műtéten is, szeptember 10-én történt. Ez is egy örökre belém rögzült dátum. Várjuk, hogy mindenem gyógyuljon és újra helyre jöjjön. Majd a sugárkezelés lesz a következő lépés. A szövettani vizsgálat során felmerült egy aggasztó kérdés, ezért nagyon várjuk a vizsgálat eredményét, hogy minden rendben van-e. A kezelések mellékhatásai elmúltak, újra kinőtt a hajam. Már sokkal jobban érzem magam. Most nem fájnak az ízületeim, minden rendben van.

– Hogy tudsz ennyire életvidám lenni? Hogyan tudsz mélyen, őszintén beszélni egy ilyen hatalmas tragédiáról?
– Én azt gondolom, ez egy olyan dolog, amiről őszintén kell beszélni. Biztosan te is láttad a Harry Potter-filmeket. Van benne egy nagyon jó mondat, amikor nem ejtik ki a főgonosz, Voldemort nevét. Azt mondja erre Harry Potter, hogy aki fél a névtől, még jobban fél magától a dologtól. Szerintem ez igaz az élet bármelyik területén.

Ha valamiről félsz beszélni, ha valamit nem mersz megkérdezni, nem mersz megmutatni, akkor az rád telepszik, belül is félsz tőle, és elkezd felemészteni egy idő után.

Miután felocsúdtam abból a döbbenetből, hogy rákos vagyok, egyértelmű volt számomra, hogy nem fogom tabuként kezelni. Nem akarom ezt eldugni, nem akarok befelé fordulni, hiszen ez is, így is én vagyok. Ez most az életemnek a része egy ideig. Abba is belegondoltam, hogy ha a rossz forgatókönyvet kapom, akkor nehogy már szorongásban éljem végig ezt az életet.

– Nemhogy nem mondtad ki a nevét, sokszor és sokat mondtad. Sőt, te még el is nevezted. Honnan jött a név: dió?
– A mammográfiai vizsgálatom leletén azt írták, hogy zöld dió nagyságú. Teljesen tudatos volt az a rész, hogy ne alakuljon ki a betegségtudatom a kimondott szavakra. Nem akartam a rák, a daganat, a betegség vagy a tumor szót használni. Sokkal könnyebb volt úgy beszélni róla, hogy dió. Ez egy kedves szó, és szeretem is a diót. Így született meg a „Dióval az élet” oldalam, amely most már „Az élet dió után” Insta-oldal.

Kép

– Szoktak neked mások írni?
– Az elején alapvető kérdéseket és lelkesítő üzeneteket kaptam. Ma már saját történeteiket vagy a közeli hozzátartozóik történeteit is megosztják velem az emberek. Előfordul, hogy véleményt is kérnek tőlem. Sokkal több a pozitív visszajelzés, mint a negatív. Ez nagyon meglepett. Volt azonban olyan is, hogy kamu profil mögé bújt ismeretlenek a kopasz fejemet undorítónak találták. A téma maga megtalálja meg az embereket. Lelkileg nem fájt, elengedtem. Erős vagyok. Jöhet bármi!

– Te másoknak is erőt adsz. Mi az, ami neked ad erőt?

– Ez az én szuperképességem. Azt érzem, belülről jön, nagyon ősi, mély dolog. Mindent pozitívan látok először, soha nem látom meg a rosszat. Ha valami rossz, akkor abban mindig megpróbálom megtalálni a jót.

Úgy érzem eddig mindig sikerült. Amikor megkaptam a rossz hírt, egy pénteki nap volt. Vasárnap estére letisztáztam magamban, és tudtam, mi a feladatom. Láttam és éreztem, ebből kell kihoznom a maximumot.

– Van példaképed?
– Szentesi Éva inspirációja nagyon sokat segített nekem. Nagyon közel áll hozzám.

– A családod hogyan élte meg? Hogy csináltátok végig együtt?
– A családom: a szüleim, a testvérem, a nagymamám, az anyósomék finoman közelítették meg a dolgot. Amikor látták rajtam, hogy jól vagyok – tényként kezeltem, letisztáztam és elfogadtam diót –, akkor ők is sokkal hamarabb elkezdtek oldódni. Rengeteget nevettünk. Úgy érzem, a humor ilyenkor nagy segítség. Nem volt ez tabutéma. Nem zavarta őket a kopaszságom, egy idő után már természetes lett.

A nagy támaszom a férjem, aki számomra egy csoda. Amikor először mentem el onkológushoz – akkor még esküvő előtt álltunk –, azt mondta nekem a doktornő, hogy ha ezt túléli a párkapcsolatunk, akkor soha nem fogunk elválni. A kezelés elején leállították a hormonműködésemet, mert hormonérzékeny a dió. Ha a hormonok termelődtek volna, azzal ő is növekedett volna. Jelenleg mesterséges klimaxom van hangulatingadozásokkal, emellé még a kemoterápia és az ezzel járó rosszullétek is társultak. Volt egy olyan pillanat, amikor azt mondtam Gergőnek, ha nem bírja, nincs baj, a sajnálat miatt ne maradjon mellettem. Soha nem rezzent meg, nem félt. A padlóról is összeszedett az ötödik hányásom után is. Amikor kértem, akkor bújt hozzám. Ha azt mondtam, hogy hagyjon békén, akkor hagyott. Ő az én történetem másik hőse.

– Azért te vagy az igazi hős! Örülök, hogy egy ilyen párt tudhatsz magad mellett. Hogy sikerült az esküvőd?
– Ha máskor tartottam volna se kívánhattam volna jobbat. Minden úgy volt, ahogy megálmodtam.

Januárban megegyeztünk, ha kerekesszéken is kell betolni, akkor is megtartjuk az esküvőt. Ezt a vírus sem tudta meghiúsítani. Nagyon hálás vagyok a családomnak, hogy kitartottak mellettünk. A nagy nap megismételhetetlen és szenzációs, csodálatos volt.

Úgy gondolok rá vissza, hogy ha jövőre vagy két év múlva vagy egészségesen megismételhetném, akkor is mindent ugyanígy csinálnék.

– Milyen terveid vannak?
– Jövőre belefogunk majd az építkezésbe. A családalapítás a legfőbb és legfontosabb célunk. A hormonkezelést még minimum egy évig kapnom kell, így az most kicsit háttérbe szorul. Addig megvalósítjuk a mi kis családi fészkünket, ahova akkor érkezik a baba, amikor kell…

A Tesco az október 18-i menopauza világnap alkalmából indította el úttörő menopauzaprogramját, amely az érzékenyítésen és az őszinte párbeszéden keresztül támogatja munkatársnőit a változókor időszakában.

Magyarországon mintegy egymillió nőt érint a menopauza, vagy más néven változókor, ami a középkorú női munkavállalók 60 százalékát jelenti. A hazai nők többnyire csendben szenvednek, mert sok esetben kínosnak érzik a témáról beszélni, így az érintettek környezete keveset tud róla, és gyakori, hogy a menopauzán áteső nők sincsenek mindennel tisztában.

A legtöbb munkáltatónál egyelőre nincsenek kialakult folyamatok arra, hogyan könnyítsék meg a változókorú női munkatársak mindennapjait és támogassák őket a munkavégzésben. Az egyik legfontosabb a vezetők érzékenyítése lenne, de legalább ugyanilyen meghatározó a megfelelő munkakörülmények megteremtése, így például a rugalmas munkaidő-beosztás, a hűtés-fűtés részleges szabályozhatósága vagy a pihenőhelyiség kialakítása. A munka jellegétől függően azonban változóak a lehetőségek, ezért elengedhetetlen közösen gondolkozni azon, mit lehet megvalósítani egy irodai környezetben, vagy mit enged a fizikai munkát végzőknek egy áruházi vagy gyári környezet, illetve beosztás.

„Tescós Nők 40+ - Nem vagy egyedül” program célja, hogy a női munkatársak mintegy 30 százalékát képviselő csoport számára őszinte és támogató hátteret és párbeszédre alkalmas platformot biztosítson. A  program egyik fő pillére egy zárt munkatársi Facebook csoport, ahol a tagok Iványi Orsolya menopauza aktivista segítségével hetente más és más témáról tudnak beszélgetni, valamint  a havi rendszerességű Facebook live adásokban szakértő vendégek segítségével egy-egy adott kérdést mélyebben is körbe tudnak járni. A cél az, hogy a csoportban a tagok biztonságban érezzék magukat és a platformon nyílt, őszinte, érzékeny témákat is érintő beszélgetéseket tudjanak folytatni, megosszák egymással tapasztalataikat és kérdezzenek a szakértőktől.

„Rendkívül büszke vagyok arra, hogy elindult a Tescós Nők 40+ programunk. 51 évesen én magam is nap mint nap megélem a menopauza jellegzetes tüneteit. Szeretnénk a munkatársnőinket támogatni abban, hogy megtalálják saját, érvényes válaszaikat és ebben a folyamatban együtt keressük a megoldásokat a felmerülő problémákra” – mondta Hevesi Nóra, a Tesco Magyarország kommunikációs és kampányvezetője.

Szigeti Barbara, a Tesco Magyarország HR-vezetője szerint „a menopauza program egyik fő célja, hogy bizalmat építsen, mert a rejtőzködés rengeteg felesleges energiát visz el.  A programmal társadalmi példát is szeretnénk mutatni és remélem, hogy lesz elég erős hangunk hozzá” – tette hozzá.

A Tesco a zárt Facebook csoport mellett a vezetői érzékenyítésre is nagy hangsúlyt helyez, az áruházakban és logisztikai központokban, illetve a központi irodában dolgozó mintegy 300 vezetőnek biztosít lehetőséget kisebb csoportokban arra, hogy jobban megértsék a változókor biológiai és pszichés hátterét. A beszélgetéseken a Tesco a munkatársakkal közösen keresi a választ arra is, hogy milyen gyakorlati lépésekkel lehet leginkább segíteni a változókorban lévő kollégákat.

Az áruházlánc ebben a kezdeményezésben is szorosan együttműködik Iványi Orsolya menopauza aktivistával. „A témában jártas kommunikációs szakértőként első kézből tapasztalom több ezer nő visszajelzését, amióta elkezdtem mélyebben foglalkozni a témával. Sajnos sokszor hallok negatív reakciókról, amikor a nők megnyílnak arról, min mennek keresztül változókorban mind a magánéletben, mind a munkahelyen. Fontos lenne elfogadni, hogy a menopauza nem magánügy, a család, a barátok vagy a kollégák egyaránt érintettek, ezért érdemes tisztában lenni a folyamatokkal, és támogatni ebben az életszakaszban a nőket. Mivel a tünetek a munkahelyen sem szűnnek meg, a munkáltatóknak fel kell ismerniük és kezelniük kell a helyzetet” – mondta el az aktivista.

Téblábolok, mert belekezdeni semmibe sem érdemes, ahogy lehet, indulnom kell dolgozni. Annak idején a gyerekeimhez érkező védőnőre vártam így – átérezve a ráutaltságot a szakember hosszú távú jóindulatára és segítőkészségére. Tiszta törölköző, kávé ki- és bekészítve, kérdések listája a fejemben.

Hatórányi várakozás után van bennem némi feszültség, amikor megszólal a csengő. A mester ruganyos léptekkel halad végig az előszobán, láthatóan semmiféle pszichés és fizikai terhet nem cipel, nem terheli magát nehéz gondolatokkal és szerszámokkal, egyelőre csak felméri a hibát. A kávét két cukorral és egy kis tejhabbal kéri. Derűlátása hamar elillan cirkónkat látván, homlokára ráncok költöznek, vállai megrogynak, még a kávé is megkeseredik a szájában (kér is még egy cukrot). Nem érti, miféle kontár víz- és gázvezetékszerelő kötötte be, miféle kókler kéményseprő engedélyezte, és miféle pancser diszpécser ígérte meg, hogy ezt ő itt és most röptében megjavítja. Ma már egyébként is hat helyen volt, még tíz van hátra, pedig a vérnyomása és a cukra sincs rendben (ami nem is csoda a kávéfogyasztási szokásait tekintve). Miután az ő egészségi állapotát kitárgyaltuk, próbálok érdeklődni kazánunk hogylétéről is.

Vizet kér. Megissza, megtörli verejtékező homlokát, rám emeli tekintetét, mint professzor a félanalfabéta páciensre, akinek most el kellene magyaráznia az összes műtéti előnyt és kockázatot. Újabb törlés, majd sóhajtva belekezd, fúvókáról meg gyújtóelektródáról, előre felmérhetetlen komplikációról, alkatrészrendelésről és szállításról.

S amikor óvatosan megkérdezem, hogy mennyi nagyjából és mikorra kábé, lesújtóan néz rám, mintha azt mondaná: sejtettem, hogy maga is csak azt akarja.

Három nap múlva (expressz felárral garantálva) ismét őt várom, de akkorra már érzem, a bizalmába férkőztem: elárulta, hogy délután érkezik. Megitta a kávét, lecsavarta a cirkó fedlapját, kiemelte a hibás alkatrészt, és megírta a harmincezres számlát. Mégis hihetetlen hála töltött el iránta, hogy vége a vacogós estéknek, a családomat nem fenyegeti tüdőgyulladás, a családi kasszát pedig a villanymelegítő gigantikus áramfogyasztása. Vége a reggeli hidegzuhanynak, és végre megmoshatom a hajam.

Pár nap múlva azonban kihunynak az örömtüzek. Mert a láng is a cirkóban. Mesterünk most is pontosan érkezik 8 és 16 óra között, ahogy ígérte. Nincs meglepődve: sejtettem, hogy esedékes már a tisztítás. Elkéri a porszívónkat, és az áramunk fölhasználásával öt perc alatt kiporszívózza a bojlerünket. Kiszállás hatezer, tisztítás tíz. De csak egy cukrot tettem a kávéjába.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Az én sokszínű nemzeti, kulturális és lelki önazonosságom kialakulását leginkább szüleimnek köszönhetem. Édesapám pravoszláv vallású, ukrán vagy inkább ruszin származású, mamám pedig református hitű magyar. A Gulágot megjárt édesapám fordulatos élettörténetét férjem, Grzegorz Górny megírta egyik könyvében (a magyar kiadás címe: „Emberek a halál völgyéből”). Az én életem nem ilyen regényes.

– Pedig megdöbbentett, hogy korábban azt nyilatkozta, egy pincében keresztelték meg akkora titokban, hogy csak a saját esküvőjén tudta meg, kik a keresztszülei.
– A szovjet időkben Kárpátalján születtem, amikor a templomokat zárva tartották, így titokban keresztelt meg egy pincében egy görögkatolikus pap. Ő volt ugyanis a környék egyetlen olyan papja, akiben az apám megbízott. Vagyis én görögkatolikus lettem. A keresztszüleim kilétét szigorú titokban kellett tartani, és valóban csak az esküvőmön szereztem tudomást róluk. Családunk vallási sokszínűségét Isten csodálatos ajándékának tartom, hisz édesapám révén megismerhettem a pravoszláv hagyományt, amely az imát összeköti a böjttel és az alamizsnával, mamámtól pedig elsajátíthattam a Szentírás iránti református érzékenységet és a személyes ima jelentőségét. Mivel azonban az első imát az édesapám tanította nekem, ma is ószláv nyelven imádkozom, de amikor személyes imában szólítom meg Istent, azt mindig magyarul teszem. Férjemmel együtt pedig mindig lengyelül imádkozunk.

Nálunk, Kárpátalján, ahol a magyarok nemzeti kisebbséget alkotnak, nagyon fontosnak számít a saját hagyományaink megőrzése és továbbadása. Így volt ez a mi családunkban is. A mamám mindig sok magyar könyvet és újságot vásárolt, és olvasásra biztatott bennünket. Ma, Lengyelországban élve, ugyanezt a gyakorlatot próbálom gyermekeimmel is követni. Két gyermekünk, Kamilla és Noémi egyébként a Varsói Egyetem magyar tanszékének hallgatói.

– Miközben az interjúra készültem, hallgattam, ahogy énekel. Csodálatos volt! Hol tanult énekelni?
– Első tanáraim a szüleim voltak, akik nagyon sokat énekeltek odahaza. Édesapám sebészetet oktatott az orvosi egyetemen, és tenor szólamot énekelt az egyetemi kórusban. Édesanyámnak is gyönyörű, meleg hangja volt, a legszebb magyar népdalokat dúdolta nekünk takarítás, főzés, vasalás közben is. Mi, gyermekek pedig egyre gyakrabban énekeltünk vele együtt. A komolyabb zenei képzésem négyéves koromban kezdődött, amikor zongoraórákra kezdtem járni, középiskolában pedig zongora- és énekosztályba is jártam. Ekkor kezdtem tanulni a komponálást is. A Lembergi Zeneakadémián operaénekesi szakra nyertem felvételt.

Kép

Angelika Korszyńska-Górny - Kép: Marta Dzbeńska-Karpińska

– Gyermekei is zenélnek?
– Mind különböző hangszereken játszanak, így ha megszületik valamilyen új szerzemény, ők azt azonnal el is tudják játszani. Annamária, aki a zeneiskolát zongora szakon végezte, ma gitározik, Kamilla dobol, Noémi 12 éve gordonkázik, de 8 évig zongorázni is tanult, Jeremiás hegedülni tanult, de ma egy rockegyüttes dobosa, és végül Ágoston, aki szintén gitározik, s ráadásként valamennyien nagyszerűen énekelnek is. Én pedig évek óta tagja vagyok egy evangelizációs rockegyüttesnek, a 2Tm2,3-nak. A zenekar neve Szent Pál apostol Timóteushoz írott levelére utal, amely így szól: „Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze.”

Ebben az együttesben olyan zenészek játszanak, akik megtértek, így megoszthatjuk az emberekkel azt az élményt, amely megváltoztatta az életünket. A szövegeket leggyakrabban a Szentírásból választjuk, a zenét pedig magunk szerezzük hozzá rock, reggae vagy etno stílusban. Én gyakran éneklek latinul, héberül, ószlávul, lengyelül, magyarul Máriához szóló énekeket, amelyeknek a zenéjét én komponáltam. Mivel gyermekkoromtól kezdve soknyelvű közegben nőttem fel, nem volt nehéz felfedeznem, hogy minden nyelvnek megvan a maga utánozhatatlan szépsége.

– Mit jelent önnek az ének, a zene?
– Elsősorban érzelmeim, gondolataim, lelki állapotom kifejezésének eszköze. Istentől kaptam a zene iránti fogékonyságot, igyekszem hát nem elpazarolni ezt a szép ajándékot. Nagy boldogságot jelent, amikor egy-egy koncerten felléphetek a saját gyermekeimmel, és közösen zenélünk, énekelünk. Szeretem a festészetet is, orvos édesapám műgyűjtő is, így tájképek között nőttem fel. De van egy óriási könyvtárunk is, elsősorban férjemnek, Grzegorznak köszönhetően, aki korábban egy könyvkiadó igazgatója volt, s legalább 200 könyvet megjelentetett. Több mint 30 kötet szerzője, amelyeket egy tucatnyi nyelvre lefordítottak. Négy műve magyarul is megjelent, a két legutóbbi a „Gyilkosság és orvostudomány” illetve a „Titkok tanúi”.

– Egy ilyen népes családban hogyan tud alkotni a férje?
– Amíg gyermekeink kicsik és zajosak voltak, addig azzal segítettem legtöbbet a férjemnek, ha összepakoltam őket és elmentünk kirándulni, vagy ha nem tudtunk elmenni, akkor őt küldtem el valamelyik kolostorba, hogy ott dolgozhasson a következő könyvén. Ma erre nincs szükség, és együtt eljutottunk már többek között a Szentföldre, Mexikóba, Olaszországba, Portugáliába... Ezek egyben felfedező utak is voltak, ahol igyekeztem támogatni férjem kutatómunkáját. Volt egy-két olyan helyzet is, amikor én fedeztem fel a számára egy-egy kulcsfontosságú szakértőt vagy archív anyagot.

– Nem titok, hogy férje öt nap ismeretség után kérte meg a kezét. Árulja el, ilyen rövid idő után honnét tudta, hogy egy életen át szeretni fogja ezt a férfit?
– Arról álmodoztam, hogy találkozom majd egy férfival, akit egész szívemmel megszeretek, és ez a szerelem egy életre szól majd. Példaként állt előttem az apám, aki nagyon szerette édesanyámat, így belülről láthattam, mit jelent a boldog házasság. Sok udvarlóm volt, de amikor Grzegorzzal találkoztam, már az első találkozásunk után tudtam, hogy ő az a bizonyos „egyetlen”. És máig nem csalódtam, ugyanolyan szép a lelke, mint az apámé.

Kép

Angelika Korszyńska-Górny férjével - Kép: Marta Dzbeńska-Karpińska

– Négy lakodalmuk volt – és még maga mondta, hogy nem regényes az élete!
– Valóban négy lakodalmunk volt, de ez abban az időben történt, amikor Ukrajnát nemcsak nagy gazdasági válság sújtotta, hanem nehéz volt a határátlépés is. Nem tudtunk tehát egy nagy lagzit rendezni mindenki számára, hanem felosztottuk ezt négy kisebb szeretetvendégségre. Kettő Ukrajnában, kettő Lengyelországban zajlott, kettő a családtagjaink, kettő pedig a barátaink, ismerőseink számára. 

– Mit mondana, ha valamelyik gyermeke hasonló döntést hozna, és néhány nap után eljegyezné a kedvesét?
– Legidősebb lányunk és a férje két hónapnyi ismeretség után döntette el, hogy összeházasodnak. Amikor megkérdeztem, nem túl gyors döntés-e ez, az volt a válasz: „Vajon ki az, aki ezt kérdezi?” Komolyra fordítva a szót, tudom, sokat imádkoztak azért, hogy felismerjék az Isten akaratát, és csak ezt követően hozták meg a döntést. A családi hagyományhoz hűen nekik három lakodalmuk volt: kettő Lengyelországban, egy Kárpátalján. Egy évre rá pedig megajándékoztak minket egy unokával.

– Hat gyermeket szült! Mit tartott a legfontosabbnak a gyermeknevelésben?
– Valóban hat gyermekem van, de csak ötöt nevelhettem fel, mivel az Úr magához vette az egyiküket még a várandós időszakban. Fantasztikus, hogy minden gyermekünk annyira más, és nem lehetett egy jól bevált receptet alkalmazni a felnevelésükhöz. A gyermeket szeretni kell, de tiszteletben kell tartani az ő egyéni jellegzetességét és képességeit. Mindenekelőtt egy biztos otthonérzetre van szükségük, és ezt akkor kapják meg, ha látják, hogy a szüleik szeretik egymást. Időnként vannak köztünk összeütközések, de mindig kibékülünk. Jó, ha egy gyermek látja, hogy egy-egy ilyen vita után a papa magához öleli a mamát. 

– Mire a legbüszkébb?
– Gyermekként arra vágytam, hogy egyszer a jövőben majd komolyzenét komponálhassak, s legyen legalább egy szimfónia, amelyet én szereztem. Ma már öt saját szimfóniám van, amelyeket a gyermekeimről neveztem el: Annamária, Kamilla, Noémi, Jeremiás és Ágoston.

Amikor még Dani nem született meg, akkor Anya inkább Ágóval szeretett főzni. És ez nem azért volt, mert Ágó még nem tudott olvasni, hanem azért, mert én mindenkinél gyorsabb voltam, és ezt a többieknek nehéz volt elviselni. Anya szerint olyan voltam, mint egy hurrikán: amíg ő megkavarta a pörköltet, addig én romba döntöttem a házat. Ágó csak ott tötymörgött a fűszerekkel, és unalmasan tépegette a salátát az ebédhez, de én egyetlen jól irányzott mozdulattal képes voltam leverni, kiborítani és eltörni egy fűszeres üveget – sőt, még a salátát is tönkretettem, mert abba esett a fűszer, meg az üveg. A közös főzéseinknek mindig sírás és felmosás lett a vége. Legtöbbször mind a kettőt Anya csinálta, de azért a sírásba gyakran mi is besegítettünk Ágóval.

Sok ilyen történetünk van, de a kedvencem a konyhaszekrényes. Ezt is mindig elmeséli Anya főzés közben, ha megkérem.

Tudjátok, én már egyéves korom előtt tudtam járni (mondom, hogy gyors voltam!), de a szüleim szerint még kétéves koromban sem tudtam sétálni. Csak szaladni.

– Boldizsár, gyere, főzzünk valamit együtt! – hívott Anya, és én futottam is, mint a szélvész!

Láttam, hogy ő már elkezdte: odakészített valamit a konyhaszekrényre, de magasan volt, ezért jobban is meg akartam nézni. Gondoltam, legyünk túl rajta mielőbb – és szerintem nagyon rendes voltam, mert kivételesen még kérdeztem is. Anya, mint a villám, odafordult, és nyújtotta a kezét, ahogy szokta, de hiába: én nála is gyorsabb voltam. Sőt, kiderült, hogy még saját magamnál is, mert mire kimondtam, hogy „Ez mi?”, addigra már tudtam is a választ.

Tizenkét tojás volt, és mind a nyakamba borult.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Milyen karakterként emlékszik dr. Vogel Renáta fül-orr-gégészre?
– Édesanyám „a német doktornő” volt Pesterzsébeten onnantól, hogy ’77-ben Magyarországra költöztünk, és 2014-ig az SZTK-ban dolgozott. Főorvosként mindenki csak így emlegette, hiszen 37 évesen kellett megtanulnia magyarul, az akcentusa élete végéig megmaradt. Bárkivel találkoztam felnőttként, aki Erzsébetről való, mindenki ismerte, jelenségnek számított a környéken.

– Édesapja, Tóth László operaénekesként ugyancsak nem hétköznapi hivatást űzött…  
– Ő már Németországban is főbb szerepeket énekelt, szép karriert futott be, majd azért is jöttünk Magyarországra, hogy itt az Operaházban folytassa. Végül a kórusban találta meg igazán önmagát. Szenzációs kollégái, mentorai voltak: Simándy Józsi bácsival például a család barátjaként sokszor együtt szilvesztereztünk.

Egyszer – már hetven felett – elénekelte nekem a konyhában egy ültő helyében a Hazám, hazámat, mert megkértem rá. Azt mondta, „Frankikám, ezt csak neked…” Mit mondjak, volt ott még hang!

Édesapám pedig idősebb korában is járt norvég, német nagy teátrumokba fellépni a kórussal, ahol még komolyabb az opera, a színház respektje.

– Önnek is maradtak meghatározó emlékei – vagy kapcsolatai – Kelet-Németországból?
– Persze, az első hét év azért meghatározó az ember életében. Egy kinti játszópajtásomból például az egyik leghíresebb türingiai tévébemondó, író és publicista lett. Egyszer talán felkeresem, és hátba veregethetjük egymást… Rokonaim mai is élnek kint, velük szinte heti rendszerességgel telefonálunk.

– Más volt utána a magyarországi élet? Könnyen megszokta?
– Egy példa: amíg a németeknél édesanyám a rendelőben kompresszorral mosta a füleket, itthon százas – melegvizes – fecskendővel… Az a fecskendő a mai napig megvan. Szóval a kisgépgyártás jó volt az NDK-ban. Ilyen különbségekre emlékszem, amúgy jól beilleszkedtem Magyarországon is. Általános iskolában olyan osztályunk volt, hogy le a kalappal! 30 nevet kellene felsorolnom itt, meg az osztályfőnökünkét. Csitári Feri bácsi igazi magyar úr volt, aki jól „összerakott” minket.

– A szüleitől milyen tulajdonságokat örökölt?

– A kitartást azért a német vér magával hozta… Nem én voltam a legügyesebb vízilabdában, de mindig kitartó voltam, és értettem is a játékot, amelybe belecsöppentem.

Nagyszerű utánpótlásedzőkkel és társakkal dolgozhattam együtt, a mai napig tartjuk néhányukkal a kapcsolatot. És folyamatosan volt sikerélmény! Amikor először utazhattunk a csapattal külföldre, a szülővárosomon, Erfurton keresztül mentünk, ahol akkor még határzár, vasfüggöny volt. Ki kellett szállnunk a buszból, és amikor egyszer csak tovább mehettünk, az nagyon jó érzés, nagy élmény volt… Világot láttam a sport által, embert faragott belőlem, tartást kaptam tőle.

Kép: Dr. Tóth Frank / Facebook

– Miért pont a vízilabdát választotta?  
– Még Németországban óvodásként magas növésű voltam, rossz volt a tartásom, ezért beírattak úszni, később pedig itthon a Vasas megfigyelője az ügyesebbeket, az úszni tudókat „kikapta” a vízből, és vitte pólózni az egyesületbe… Nem bántam meg.

Olyan sportágat kaptam, amely világszinten unikális, hiszen kevesen űzik – amit sokan a hátrányaként is felrónak –, alapvetően hungarikum. Büszkének kell lennünk rá, hogy ennyire jól műveljük, nem a „futottak még” kategória vagyunk.

– Mellette az egyetemen gyógyszerészként végzett. Ilyen minőségében mennyire foglalkoztatták a kelet-német sportolók doppingügyei?
– Nagyon is, ebből is írtam a disszertációmat. Sajnáltam azokat a „nemváltós” történeteket, mert talán kevesebb aranyéremmel, de azok a sportolók másképp is sikeresek lehettek volna. De az egy más korszak volt más ideálokkal, tervekkel, parancsokkal. Ott akkor parancsuralmi rendszer működött, láttunk ilyet máshol is a világban. Főleg az egyéni sportágakat helyezték előtérbe, a csapatjátékokat leépítették. Egy gazdasági terv sikeréért dolgoztak, de az már politika volt.

– Mindenesetre nem járt rosszul azzal, hogy Magyarországon vált önből sportoló. Bánja, hogy a 2000-es sydney-i olimpiáról és az ott megszerzett magyar aranyéremről épp csak lemaradt?
– Fáj, persze, de az élet később adott nagyobb pofont. Ezzel együtt lehet élni, voltak nálam jobb játékosok is, akik nálam kevesebbet nyertek. Örülök annak, amit elértem, amely révén most itt beszélgethetünk. Örülök a sok szeretetnek is, amit kapok, mert ugyan egy vízilabdázót – akinek jóformán csak a sapkája látszik ki a vízből – nehezebb külsőre felismerni, de a nevem alapján a mai napig beazonosítanak. Kerek ez így, ma már van négy lányom, kettő vízilabdázik, kettő kosarazik.

– Mindig nagy családot tervezett?
– Tervben volt, mondtam is egyszer viccesen, hogy nekem négy gyerekem lesz. Történt azonban egy sajnálatos eset is: az első ikerpárunkból, akik a nagylányunk után érkeztek, egyiküket elveszítettük…

– Óriási trauma lehetett. Közelebb tud hozni egy ilyen átélése egymáshoz egy párt, egy családot?
– Igen is, meg nem is. Tovább kellett lépnünk, és azt, hogy utána megint egy ikerpár érkezett az életünkbe – holott előtte a családunkban egy sem akadt – egy kicsit úgy éltük meg, mintha valamit visszakaptunk volna. Lehet, hogy ha másképp alakul, megálltunk volna három gyereknél, és sosem ismerem meg a két legkisebb lányomat, akikre szintén nagyon büszke vagyok.

Kép

Kép: Dr. Tóth Frank / Facebook

– Milyen értékrendet próbál nekik átadni?
– A tanulás és a sport szeretetét, azt, hogy mindig szeressék egymást és tartsanak össze. Nincs drákói szigor, csak egy vonal, amit követünk. Legyenek boldogok, ez a legfontosabb! Érzem ugyanakkor az én ambícióimat is valamennyi gyermekemben, mintha példaként ott motoszkálnék bennünk.

– Milyen családfőnek lenni öt hölgy mellett?
– Nem könnyű… Okosabb enged, ez a lényeg. (nevet)

– Honnan jöttek ezek a különleges nevek a lányoknak: Franka, Frida, Frotti, Freia?
– Úgy döntöttünk, hogy a Tóth mellé ezek az F-esek dukálnak. Ez egyfajta védjegyünk. Így jobban megjegyzik őket az emberek akár a sportban is.

Nekem bejött az egyedi név, igaz, egyesek Tóth Ferencnek szólítottak, sőt Ferinek becéztek, a köztudatban mégis megmaradtam Tóth Frankként.

– Vagy Francóként? A német és a magyar vér mellé pár évre bejött egy kis mediterrán hatás is, amikor Olaszországban élt és sportolt…
– Nagyon élveztük azt az időszakot! Kint született a nagylányunk, sokat tanultunk életmódból, életszemléletből, vidámságból, kultúrából. Az öltözködés, az étkezés: a bor, a sonka, a kenyér… Bologna eleve a gasztronómia Mekkája Olaszországon belül is! Utána átmenni egy kisebb városba, onnan Rómába a nyüzsgésbe, szó szerint megismerni a világörökséget… Engem eleve olasznak néztek, még a gesztikulációjukat is felvettem, könnyen ragadt rám. Megtanultam, ha nem is a költői, de a konyhanyelvet – azt azért minden országban értékelik, ha a saját nyelvükön szólalsz meg.

– Jóval szomorúbb helyszín lett Egyiptom. Sokat gondol még a 2011-es buszbalesetre, amely során szemtanúja volt – tizenegy magyar áldozat között – barátja, Ignácz Géza ökölvívó és párja tragédiájának?
– Ez sosem lehet elfelejteni. Az a nap megmutatta, hogy porszemek vagyunk, akikkel bármikor bármi megtörténhet. Nagy társasággal voltunk együtt pár nap kikapcsolódásra, és ez lett a vége. A nyaralás végén már indultunk vissza a reptérre, és mi is ott álltunk annak a busznak az ajtajában, de végül egy következőre szálltunk fel. Majd utolértük a balesetet szenvedett járművet. Poszttraumás dolog ez, akár a katonák helyzetéhez hasonlítható, hiszen én is szó szerint azt láttam a helyszínen, amit ők egy bevetésen. Hirtelen helyt kellett állnom ott, ahol épp a jó barátainkat veszítjük el, és az életben maradó fiuk révén is egy családi tragédiába csöppenünk. Ma is ott vannak a fényképeik a falon… Az esküvőjükről például, ahol a feleségemmel mi voltunk a két tanú. És akkor egyszer csak: volt, nincs. Tovább kellett élnünk az emlékükkel, segítve a fiukat, hogy az életben így is valahogy elinduljon…

– Kérték a feldolgozáshoz szakember segítségét?
– Anno igen, de a mai napig fontos beszélnünk róla, hiába nehéz téma.

Fantasztikus az emberi elme, egy idő után a túlélés érdekében helyre tesz dolgokat. Csodálatos, aki feltalálta… Úgyhogy kibírtuk.

– A közelmúltban töltötte be az ötvenet. Milyen érzéssel néz vissza az eddig megtett útra?
– Azzal az érzéssel, hogy jó volt megélni, de szeretnék még többet: látni a gyerekeimet felnőni. Azért csak ott van bennem, hogy nemrég egy nálam fiatalabb csapattársam, Benedek Tibor is elment, ami nagyon megérintett. Nem lehet tudni, kit mikor szólít az Úr. El kell fogadni ezt is, hiszen vannak még nehezebb helyzetek, akár a balesetben árván maradt gyermekeké, akikre meg azt mérte a sors. Mindenki visz valamit, közben embernek kell maradnunk, még ha hibázunk is akarva-akaratlanul, majd próbáljuk helyrehozni. Fontos ezekről a dolgokról is gondolkodni, de nem lehet mindig minden mögé látni, azt nem is bírnánk el. Valaki annak idején ezt az egész terhet egyszer már magára vette, mi nem vagyunk sem abban a státuszban, sem olyan nagyok. Mindenki a maga kis keresztjét cipeli.

A Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata a Szemétszedés Világnapja alkalmából azt tűzte ki célul, hogy minden évben egy-egy balatoni kikötő medrét szabadítja meg a „láthatatlan szeméttől”. Az akció keretében a VMSZ Búvárszolgálatának búvárai idén szeptemberben egy déli parti kikötőben merültek, hogy felszínre hozzák az akár évekkel ezelőtt víz alá került tárgyakat.

A medertisztítás során többek között napozóágyat, vasszéket, vasvillát, belépőszőnyeget, üvegeket, fadeszkákat, zsákokat, csődarabokat, cserépedényeket, talpas poharakat, betondarabokat és egy mobiltelefont hoztak fel a meder aljáról.

Kép

Kép: VMSZ

Előfordul, hogy bizonyos tárgyak (például stéglábak, bójanehezékek stb.) egy-egy nagy vihar alkalmával sodródnak el, ám nagyon sok minden az emberi hanyagság miatt kerül víz alá. Fontos, hogy vigyázzunk a környezetünkre, és törekedjünk arra, hogy ne hagyjunk magunk után szemetet a Balatonban sem!

– Egyre többször hallhatjuk épületek, parkok, játszóterek kapcsán azt a kifejezést, hogy egyetemes tervezésű. Mit jelent pontosan az egyetemes tervezés fogalma, és miben más, mint a hagyományos építészet?

– Az egyetemes – vagy más néven inkluzív – tervezés épületek, termékek, szolgáltatások és a környezet mindenkinek szánt tervezését foglalja magában, amelynek fogalmát és alapjait Ronald L. Mace amerikai építész alkotta meg. Olyan tervezési metódus, proaktív szemléletmód, amely már a tervezésnél figyelembe veszi, hogy az adott terméket, szolgáltatást a lehető legtágabb társadalmi kör – fogyatékossággal élők és az ép társadalom tagjai is, köztük olyanok, akik ideiglenesen megváltozott élethelyzetben élnek, például kismamák vagy idősek is – akadálytalanul használni tudják.

Az egyetemes tervezés nem egyenlő az akadálymentes tervezéssel, de ez utóbbi annak szerves részét képezi.

Az egyetemesen tervezett környezet nem tűnik fel, észrevétlenül biztosít komfortérzetet, ugyanakkor már a tervezés nagyon korai fázisában megfelelő szakember bevonását feltételezi.

– Hogyan lesz valakiből egyetemes tervező?

– Régen általános építészként dolgoztam, és csak később találtak meg rehabilitációs célú munkák. Második gyermekem születését követően éreztem azt, hogy szeretném magam továbbképezni, és ezt a szakirányt a mentalitásomhoz, életszemléletemhez, értékrendemhez nagyon közelállónak gondoltam, holott előtte kevés kapcsolatom volt sérült emberekkel. A szakmai képzésen túl az is nagy feladat volt, hogy megismerjem az ő valós igényeiket és megtanuljam a nyelvüket: mi az, amire ők érzékenyek, mire fogékonyak. A fogyatékosság ergonómiáját bár tanítják a tervezőknek, mérnököknek, hogy jobban megértsék, mitől lesz a környezet hozzáférhető egy fogyatékos ember számára, de ez önmagában nem elég. A gyakorlat döbbentett rá, hogy a mérnöki szakma és a tapasztalati – felhasználói – szakértés egyaránt fontos.

Kép

Fördős-Hódy Erzsébet

– Az egyetemes tervezés alapelvei érvényesülnek a Szerencsejáték Zrt.-vel közös projekt, a befogadó játszóterek kapcsán is. Hogyan képzeljük el egy ilyen térnek a létrejöttét?

– A tervezőkkel, kivitelezőkkel folyamatosan kapcsolatban vagyunk, igyekszünk a felhasználók – a gyerekek, a fogyatékossággal élők – és a velük foglalkozó szakemberek – például a gyógy- és fejlesztőpedagógusok – meglátásait, véleményét, gyakorlati tapasztalatait is beolvasztani egy-egy játszótér koncepciójába, hiszen ők azok, akik tudják, hogy mi az, ami legjobban fejlesztheti a gyerekeket.

– Milyen kihívásai vannak egy befogadó játszótér megtervezésének? Mennyire kell másként gondolkozni?

– Alapvetően minden játszótér tervezésének és kivitelezésének vannak szabványi előírásai, kötelezettségei. Ezen kívül akadálymentesítési megoldásokra és egyetemesen tervezett eszközökre is szükség van. Egy átlagos akadálymentesített játszótér tele van rámpákkal, korlátokkal és olyan kiegészítőkkel, amik felhívják a figyelmet arra: ez bizony sérült gyerekeknek lett kialakítva.

A befogadó közösségi terek célja viszont az, hogy észrevétlenül tegyük biztonságossá és elérhetővé az elemeket.

Az egyetemesen tervezett játszóterek befogadó, mindenki számára tervezett játszóterekként nem pusztán akadálymentesítési megoldásokat kereső, hanem proaktív gondolkodásmódot feltételező tervezési metódussal létrehozott projektek, ahol fogyatékossággal élő és ép gyermekek az együttjátszás élményén keresztül válhatnak elfogadó, nyitott felnőttekké. A játszótéren megjelenő inkluzív játszótéri elemek olyan, az együttjátszás lehetőségét biztosító játékok, amelyek nem feltétlenül speciális kialakításúak, de hozzáférhető élményt adnak ép és fogyatékkal élő gyerekek számára egyaránt.

Nem elég csupán játékeszközökben gondolkodni, az egész teret egyben, szerves egységként kell kezelni, hogy az is egyetemesen tervezett legyen.

Kép

Csepel-sziget élővilága játszótér, kivitelező: MPaladin Kft.

Sokan csupán magára a játszótérre koncentrálnak, és elfeledkeznek olyan fontos tényezőkről, mint például annak megközelítése. Szükség van szilárd burkolatú, akadálymentes parkolóra járdakapcsolattal, amely bevezet a játszótérre. És az sem mindegy, hogy a játékok körül milyenek a felületek. Legszélesebb fizikai igénye a kerekesszékes gyermekeknek van, náluk fontos szempont, hogy a játékok könnyen megközelíthetőek legyenek. Ehhez olyan burkolatra van szükség, amely kerekesszékkel is járható. A szabvány ebben a tekintetben megengedi, hogy például egy fészekhinta körül homok legyen, de képzeljük csak el, milyen nehézségeket okozhat ez egy kerekesszékesnek, aki nem hogy önállóan, de segítséggel sem képes a süppedős homokban közlekedni.

Mind az akadálymentes, mind az egyetemes tervezésnek megvannak a maga szabályai. Oda kell figyelni arra is például, hogy legyenek olyan részek, ahol a segédeszközök letehetők. És az ülőpad is fontos, hogy ne csak kényelmes, de ergonomikus is legyen, megfelelő kar- és háttámlával, amelyből egy idősebb ember is könnyedén fel tud állni – és ez már nem akadálymentes, hanem egyetemes tervezési szempont. És mindig gondolni kell a többi, fogyatékossággal élő gyermekre is: legyen az látás- vagy hallássérült, értelmi fogyatékkal vagy autizmussal élő.

– Nem nehéz ezeket a speciális igényeket összehangolni?

– Nehéz, és nem is feltétlenül sikerül mindig teljesen. Ilyenkor meg kell vizsgálni azt, hogy mi az adott területen az igény, így például egy látássérültekkel foglalkozó intézmény egyetemesen tervezett speciális játszóterére mindenképpen több taktilis, tapintható játékot tervezünk, és kihasználjuk a fény-árnyék viszonyokat. Autisták számára az egyik megoldandó feladat, hogy legyen elvonulási lehetőség, ha túl sok az információ és a zaj, ezért nekik szeparált mesekuckókat építünk. A kuckóban is vannak játékok, ami szintén megnyugtatja és egyben leköti a figyelmét az aktuális lakónak. Hallássérült gyermekek részére is külön kihívás, hogy olyan elemeket tervezzünk, amelyek számukra is hordoznak kiegészítő információkat.

Az a jó, ha a játszótér kapuját átlépve a gyerekek rögtön azt érzik, ez egy másik világ, ahol az egyenlőség uralkodik.

Kép

Csepel-sziget élővilága játszótér

– Hogyan tesztelik ezeket a játszótereket?

– A játékokat terméktervezők álmodják meg, a teret építészmérnökök tervezik meg, de sokszor vonunk be kertészmérnököket is. A lényeg, hogy tanúsított, független intézet által bevizsgált játszótéri eszközök legyenek, amelyek garantáltan biztonságosak. Már a tervezésbe is bevonjuk azokat, akik tapasztalati szakértők lévén megbízhatóan letesztelik, hogy egy játszótér mennyire használható és mennyire tölti be az eredendően neki szánt funkciókat. Van saját kerekesszékes tapasztalati szakértőnk is, aki számtalanszor világított már rá olyan problémákra, amelyekre mi, tervezők, kivitelezők nem is gondoltunk.

– Hány ilyen, az egyetemes tervezés elvei szerint épült, befogadó játszótér valósult már meg hazánkban?

– A Szerencsejáték Zrt. felelős vállalati tevékenységének középpontjában a fogyatékossággal élők társadalmi integrációja áll.

A cég a közép-kelet európai régióban elsőként vállalta, hogy minden évben a Nagykarácsony sorsjegy bevételének egy részét közösségi célra fordítja, és országszerte befogadó játszótereket épít.

Az elmúlt három évben – a Játéknap Kft. és az MPaladin Kft. tervező-kivitelező, szakértő csapatának köszönhetően – Budapesten a III., a IV., a VIII. és a XVIII. kerületben, Veszprémben, Miskolcon, Pécsett és Sopronban épültek az egyetemes tervezés és az akadálymentesség elveit egyaránt teljesítő játszóterek. Ez év végéig pedig Budapesten a XVI. kerületben a Zöldségeskert, Debrecenben a Lúdas Matyi, Kaposváron a Süsü a sárkány, Tiszaföldvár-Homokon pedig a Kastély-kert tematikájú befogadó játszótér is megnyitja kapuit.