Gyerekkoromban a felnőttek azt mondogatták, hogy aki mosatlan gyümölcsöt eszik, vérhast kap. Ha megizzadtunk a focizástól, futástól, és rohantunk a csaphoz vagy a szódásüveghez, ránk szóltak: „ne igyál kimelegedve hideg vizet, mert tüdőgyulladás lesz a vége!” Ezekben bizonyára saját ifjúságuk, az antibiotikumok előtti kor félelmei éltek tovább. Mi persze ettünk mosatlan gyümölcsöt, ittunk hideg vizet, és soha senki nem kapott sem vérhast, sem tüdőgyulladást.

Manapság mással riogatjuk csemetéinket: „Ne bámuld egész nap a különböző képernyőket, mert megvakulsz!” „Ne járj az utcán bedugott fülhallgatóval, mert elgázol az autó!” „Ne egyél a kocsiban, mert nem te fogod kitakarítani!” 

Én viszonylag kevés tiltást szoktam megfogalmazni, a családi rossz rendőr-jó rendőr leosztásban én vagyok a jó. Idén nyáron azonban egy sajátos élmény kapcsán fogalmaztunk meg egy új tanulságot. 
Az Északi-tenger mentén fekvő holland kisváros utcáin sétálgatva majszolgattuk a helyi árakhoz képest meglepően olcsó almás süteményt, amikor egyszerre úgy tűnt nekem, mintha rám szakadt volna az ég. Koppanást hallottam, a kezemen egy kis ütést, a süti a földre esett, ahonnan rögtön fel is kapta az a sirály, amelyik lesből támadva az imént elvette tőlem. Hátulról, orvul, bár méreteit tekintve igen vakmerő bátorsággal csapott le a százkilós emberre egy kis harapnivaló reményében. A sokkoló eset után persze eszünkbe sem jutott többé nyílt terepen falatozni, és csak azért adtunk hálát, hogy nem a tízéves Zsombit nézte ki magának a madár.
Azóta házi mondásaink sora ezzel a kiérlelt igazsággal bővült: „Ne egyél az utcán, mert elviszi a sirály!” Évek múltán már senki sem fogja érteni, miért és hol született ez a szentencia (talán az utókor a Balatonra fog tippelni, ott ugyanis legalább összefuthatunk sirályokkal), és éppen úgy értetlenkednek majd rajta az újabb nemzedékek, ahogy minket sem hatott meg a vérhas. Bátran és bőszen esznek majd az utcán, akár mosatlan gyümölcsöt is, egészen addig, míg vérhast nem kapnak…  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Fiamat magabiztos szülőként indítottam el, hiszen ismerős helyre ment, ugyanabba a vegyes csoportba, ahova a nővére is járt négy éven keresztül. Születésétől kezdve ismerte az óvó néniket és a dadust. Olykor be is ment a csoportba játszani, mindent tudott, hol vannak az építőkockák, az autók, hol lesz a szekrénye, milyen az ovis élet.  – Mi baj lehet? – gondoltam magamban. A bölcsődében már megtanulta a közösség működésének szabályait, mit szabad és mit nem, hogyan viselkedjen a társaival, mit csináljon bizonyos helyzetekben. Megszokta, hogy anya reggel elviszi, és alvás után megy csak érte, mert közben dolgozik. Így az óvodakezdéssel kapcsolatban semmi félelem nem volt bennem. Bíztam abban, hogy a fiam könnyen veszi majd az akadályokat, hiszen nyitott, barátkozó kis zsivány, aki hamar alkalmazkodik az új helyzetekhez.

Az iskolakezdésről már nem tudom ugyanezt elmondani. Ott teljesen kezdő voltam, sőt, saját gyerekkori iskolakezdéssel kapcsolatos félelmeim is előjöttek, én ugyanis nem jártam óvodába.

Az iskola volt az első hely, ahova szüleim, testvéreim nélkül mentem. Nem volt könnyű hatévesen bekerülni egy közösségbe, eleinte nehezen is ment a barátkozás, a kapcsolatteremtés idegenekkel. Féltem is szólni, ha valami baj volt. Kicsit kívülállónak is éreztem magam a sok cserfes, egymást jórészt ismerő gyerek között, akik már oly sok mindent tudtak, és magabiztosan viselkedtek az iskolában. Persze ezeket a gondolatokat igyekeztem hamar elhessegetni, hiszen ez az én életem, az én utam, nem a lányomé, sőt, a lányom nem is ugyanolyan, mint én. Nem ugyanaz fog vele történni, mint velem, és nem is ugyanazok az érzései. Ő kiskorától kezdve járt közösségbe, talpraesett, kiváló megfigyelő, és jó szociális érzékenységgel rendelkezik. Igaz, hogy neki kis idő kell ahhoz, hogy megnyíljon, de ha ez megtörténik, akkor nincs megállás, sziporkázik és be nem áll a szája.

Sok kérdés kavargott a fejemben az iskolakezdés előtti hetekben: Jól választottunk-e iskolát? Szeretni fogja? Megtalálja a helyét? Szívesen jár majd? Megtalálja-e a közös hangot a tanító nénivel? Lesznek barátai? Szól, ha baj van? Eléggé fölkészítettük? Jól veszi majd az akadályokat? Készen áll-e már az iskolára? Bírni fogja a terhelést?

Csupa-csupa olyan gondolat, amely oly sok édesanyában fölmerül, amikor nagy változás történik a gyereke életében, és lazítani kell a köldökzsinóron.

Nem állhatok ott mindig mellettük, nem óvhatom meg őket mindentől, és nem oldhatom meg helyettük a problémákat. Ez az ő életük, és a saját harcaikat nekik kell megvívniuk.

Egyet tehetek, szeretem őket és ott vagyok, ha szükségük van rám, hiszen életre nevelem őket – ezekkel a mondatokkal próbáltam fejben helyre tenni magam, de azért még mindig aggódtam kicsit.

Augusztusban sokat beszélgettünk az iskoláról, ilyenkor próbáltam előbányászni az én pozitív, iskolakezdéssel kapcsolatos élményeimet, még ha kevés is volt. Szerencsére a férjemnek szép számmal voltak ilyen történetei. Ezért én inkább arról meséltem, miket fognak csinálni, hogy néz majd ki a napjuk, kik fogják tanítani, miket tanulnak majd. Együtt mentünk be a tankönyvekért, sőt még az osztályterem díszítésében is részt vettünk, hogy ismerkedjen a tanító nénivel és a többi gyerekkel. Így lányom már nagy lelkesedéssel és kíváncsisággal várta az első napot.

Kép

Kép: Freepik

Az első tanítási nap előtti éjszaka nem aludtam túl sokat. Éjszaka még egyszer ellenőriztem táskájukat, hogy minden benne van-e, nehogy már anya figyelmetlensége miatt hiányozzon valami, és emiatt rögtön az első nap gondjuk legyen – úgyis biztos lesz még olyan, hogy valami otthon marad. Reggel együtt indultunk útnak mind a négyen. Legtöbbször én viszem a gyerekeket, de az ilyen nagy napokról a férjem sem akar lemaradni. Először az óvodába mentünk. Miután átöltöztettem a fiamat, mindannyiunknak adott egy hatalmas puszit, megölelt és berohant, hátra se nézett. Az éppen beszoktató anyukáknak, akik sírdogáló gyerekükkel ültek a csoportban, leesett az álla: – Ezt hogy csináltátok? Kicsit én is meglepődtem, hogy vissza se fordul, de nem volt, mit tenni, siettünk az iskolába.

Úgy tűnt, más szülők se akartak lemaradni gyermekük nagy napjáról, így az udvaron a 16 kicsi elsőssel 32 szülő érkezett. Tanévnyitó ünnepséggel kezdődött a nap, amelyen külön köszöntötték az elsősöket. Arra már nem emlékszem, miket mondtak, csak az ünneplőbe öltözött, matrózblúzos kicsi lányomat figyeltem, aki annak ellenére, hogy a hatalmas iskolatáskája mellett eltörpült, már nem is tűnt annyira picinek, sőt, nagylány lett.

Elérzékenyülve néztem őt, milyen gyorsan eltelt ez a hét év, de próbáltam türtőztetni magam, mégse lássa, hogy sír az anyja, mert akkor nála is eltörhet a mécses.

Amikor az ünneplő közösség rázendített az iskola indulójára, elkezdtek potyogni a könnyeim, férjem nyugtatóan átölelt. Körbenéztem és azt láttam, nem vagyok egyedül, anyatársaim szemébe szintén könny szökött. Biztatóan mosolyogtunk egymásra, hogy minden rendben lesz. Mindannyian ugyanazt éreztük – ebben biztos vagyok. Az ünnepség végén lányomtól búcsút vettünk, és elindultak az épület felé. Hátrafordult, és mosolyogva integetett. Kimentünk a kapun, de bevallom, a kerítés farácsai között még leselkedtem utána, de csak egy kicsit. Férjemmel néhány percig álldogáltunk még az utcán, hiába kellett volna már mindkettőnknek munkába sietni. Csak annyit kérdeztem tőle: – Rendben lesznek? – Igen, hiszen ők a mi gyerekeink, bízz bennük! – válaszolt. Mindketten éreztük, hogy akkor, ott, reggel valami végérvényesen lezárult, végleg búcsút intettünk a pici gyerekes kornak, és új életszakaszba léptünk: lett egy nagy óvodásunk és egy nagy iskolásunk.

A történethez hozzátartozik, hogy kisfiam kezdeti lelkesedése csupán egy hétig tartott. Nem jött váratlanul, tudtam, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek csak később esik le, hogy ennek a fele se tréfa, ide mindennap jönni kell. Második hét elején pedzegette, hogy nem megy többet óvodába, mert már volt, és elég is volt ennyi, és szeretne inkább velem dolgozni menni. A hét végére eljutottunk odáig, hogy sírva kellett átadnom az óvó néniknek, de két perc után semmi baja nem volt. Tudom, mert küldtek smst az óvó nénik. Néhány sírós nap után cselhez folyamodtam: vettem matricákat és egy füzetet. Megbeszéltük, hogy minden reggel választhat egy matricát, és beragasztjuk a füzetbe még az öltözőben, ha nincs sírás. Nem is sírt többet, és mindössze két hétig matricáztunk reggelente, utána már el is felejtette a dolgot, elég lett egy ölelés, és már szaladt is.

Eltelt egy év. Úgy érzem, mindenki a helyén van, szépen vette az első év akadályait, pedig jócskán jutott belőle a második félévben. Mi is élvezzük az óvodás és kisiskolás létet minden örömével, bajával, és most egyáltalán nem izgulok, kíváncsian várom, milyen élményeket, izgalmakat tartogat nekünk az új tanév. Úgyhogy jöhetsz szeptember, én már várlak!

– „A Földnek nincs szüksége több sikeres emberre. Nagyobb szüksége van béketeremtő, gyógyító, helyreállító, mesélő és szerető emberekre.” A dalai láma, Tendzin Gyaco gondolataival indítasz a bemutatkozódban. Ez a mottód?
– Olyan értékeket fogalmaz meg ez az idézet, amelyek fontosak számomra. Nem kell egymást agyontaposva űzni a sikert, én abban hiszek, hogy közösségben többet érthetünk el.

– Ezért jelentkeztél a Petőfi Programba?
– Az interneten találtam a felhívást, hogy programszervezőket keresnek, és úgy éreztem, hogy ezt nekem találták ki. Megpályáztam, aztán el is engedtem a dolgot, csináltam tovább a színházat, ahol akkoriban dolgoztam. Egyszer csak jött a telefon, hogy menjek be egy interjúra, ahol személyesen találkozhattam a koordinátorokkal, utána összekapcsoltak más ösztöndíjasokkal, és onnantól kezdve már minden gyorsan ment.

– Bukarest elég nagy kihívásnak tűnik. Miért döntöttél a román főváros mellett?
– Először a Kőrösi Csoma Sándor programba jelentkeztem, hat országot jelöltem meg, elsőként Új-Zélandot, aztán a Petőfi Sándor Program keretén belül hatodik helyre került Bukarest. Új-Zélandból már teljesen felkészültem, amikor jött a hír, hogy Romániába kerültem.

Megmondom őszintén, az elején sokkot kaptam, hiszen Erdélyben voltam már, de Bukarest teljesen idegennek tűnt.

Eredetileg a Petőfi Sándor Művelődési Ház volt a fogadószervezetem, de ahhoz, hogy jól végezhessem a dolgomat, a gyerekek munkájára is szükségem volt, hiszen azzal a céllal mentem ki, hogy színjátszást fogok tanítani. Az Ady Endre Líceummal már itthon felvettem a kapcsolatot, az igazgatónő nagyon szimpatikus volt, megnyugodtam, hogy jó helyre fogok kerülni. Itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy köszönetet mondjak mentoromnak, Buday Richárd Tibornak, az RMDSZ bukaresti területi elnökének, a Petőfi Művelődési Központ elnökének, és Trif Olga Máriának, az Ady Endre Elméleti Líceum igazgatónőjének, akik végig támogattak és segítettek engem.

Kép: Tóth Noémi

– Magyar származású gyerekekkel foglalkoztál?
– A bukaresti magyar közösség nagyon összetartó kis csapat, sokan költöztek fel Erdélyből, így a magyar identitással náluk nem volt gond. Volt viszont egy osztály, ahol a gyerekek 80 százaléka inkább románul beszélt, és mivel én nem ismertem a nyelvet, rá voltak szorítva arra, hogy magyarul szóljanak hozzám. Élő meseolvasást szerveztem a gyerekeknek, megrendeztem a Benedek Elek népmese-napot.

A tanárok is örültek annak, hogy a foglalkozásaimra olyan darabokat hoztam, amelyek játszva vették rá a gyerekeket arra, hogy magyarul gondolkodjanak és beszéljenek.

– A román szülők szívébe is sikerült belopnod magad?
– Volt egy negyedikes kislány, akinek román volt az anyukája. Eleinte nagyon kritikusan viszonyult hozzám, aztán amikor meglátta a kislányát decemberben szerepelni, nagyon boldog lett. Odajött hozzám és azt mondta: tudja, hogy nem egyszerű természet, de reméli, folytatom, amit elkezdtem. Amikor júliusban visszamentem látogatóba, ő üdvözölt elsőként, ami nagyon meglepett, de örültem neki.

– A kreativitásnak mekkora szerepe van a közösségépítő munkában?
– Nagyon fontos a kreativitás és a spontaneitás is. Mindig újat kell hozni, rugalmasnak kell lenni! A karácsonyi műsor próbái már javában zajlottak, amikor odajött hozzám egy anyuka, hogy a kisfia szeretne zongorázni. Már összeraktuk a műsort, nem volt könnyű utolsó pillanatban átszervezni mindent, de találtunk neki helyet, hiszen nem magamért, hanem értük dolgoztam.

– Ez decemberben történt, gondolom, a következő nagy műsort márciusra terveztétek. Volt lehetőség a ’48-as ifjak ünneplésére?
– Nagyon jó műsort hoztunk össze, a hét elején még próbáltunk, aztán egyik napról a másikra bejelentették, hogy nincs tanítás. Olyan gyorsan lett minden elvágva, hogy még a gyerekektől sem tudtam elköszönni. Összehívtunk egy válságstábot, és az igazgatónő meggyőzött arról, hogy okosabb, ha hazautazom, és itthonról kapcsolódom be az online oktatásba.

Kép: Tóth Noémi

– Akkor még pont kint töltötted a március elsejét. Elhalmoztak márciuskákkal?
– Amikor bementem az iskolába, nem tudtam, hogy mi az a márciuska. (Március elsején márciuskát ajándékozni szinte kötelező figyelmesség Romániában. Ilyenkor árusok hada lepi el az utcákat. Egy olyan román népszokásról, tavaszváró gesztusról van szó, amit az idők folyamán sokan a romániai magyarok közül is átvettek. – a szerk.) Csak láttam, hogy a gyerekek „meg vannak őrülve”, és hozzák a pici kitűzőket. Akkor még nem sejtettem, hogy ezek egyben a búcsúajándékaim is…

– A hangodból úgy érzem, hogy egyáltalán nem bánod, hogy végül nem a kiwik földjére kerültél.

– Sőt! Ha újból kiírják a programot, szívesen jelentkeznék a román fővárosba folytatni, amit elkezdtem.

Hiányt okozott bennem az, hogy nem tudtuk bemutatni a darabokat, amelyeken annyit dolgoztunk, és egy baba–mama programot is szeretnék beindítani. Bukarest az ösztöndíjprogramon kívül is jelezte, hogy visszavár, de még egyáltalán nem lehet tudni, hogy elindul-e az oktatás szeptemberben. A gyerekek mindenesetre nagyon hiányoznak, és bízom abban, hogy hamarosan újra találkozhatunk!

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők. 

Hazájában 2009 és 2011 között jelent meg a Min Kamp (Harcom) több mint kétezer oldala hihetetlenül magas példányszámban. A Hitlerre utaló, provokatív cím nyilván közrejátszott az első kötet sikerében, ám az érdeklődés akkor sem lankadt, amikor kiderült, szó sincs politikai vitairatról. Ez az akkor még csak szűk irodalmi körben ismert, negyvenes éveiben járó író önmagával vívja a harcot, saját életét, köznapi küzdelmeit, útkeresését tárja az olvasó elé. Nem történetet mesél, hanem emlékeket idéz, s az emlékezés törvényeit követve csapong térben és időben. Az emlékezetében felbukkanó képeket, embereket, párbeszédeket, érzéseket igyekszik a lehető legpontosabban megragadni, úgy papírra vetni, hogy az olvasó vele együtt élje meg az egykori történéseket. Nem kommentál, nem moralizál, és főként nem pszichologizál. Nem értelmezi és nem rendezi csokorba az emlékeket, hanem a lehető legpontosabban és legszikárabban feleleveníti őket. Ő áll a középpontban kisgyermekként, kamaszként, tizennyolc éves helyettesítő tanárként, szerelmes férjként, apját temető férfiként, de sohasem fényezi, nem is mentegeti magát. A botlások, a kétségek, a tévutak legalább olyan fontosak számára, mint az apró örömök és a boldogság nagy pillanatai.

Íróként az izgatja Knausgård-t, hogyan lehet valós élményekből, valós szereplőkkel, az igazsághoz, a valós körülményekhez konokul ragaszkodva regényt teremteni. 

Kép

Kép: Wikimedia

Minden kötetnek van egy kulcsmotívuma, amelyet a német kiadást követve a magyar fordítás is címbe emel. (A németek talán érthető okból, nem akarták Mein Kampf 1-ként, majd 2–3–4–5–6-ként közreadni a regényt). Az első könyv címe nálunk: Halál. Az apáról van szó, a két Knausgård fiú, az író és bátyja alkoholistává lett édesapjának rettenetes elmúlásáról. A gyerekeket örök félelemben tartó, sohasem dicsérő, mindig korholó, a gyerekei imádott anyját elhagyó férfi halála egy klasszikus regényben felszabadító hatású, Knausgård-nál letaglózó: a fiú nem megkönnyebbül, hanem zokog, és mossa az utolsó otthon összehányt falait, gyűjti a lakás minden szegletét elárasztó üres palackokat, dobálja ki az ürüléktől, hányástól penészes ruhákat. Nincsenek szemrehányó szavak, nincs káromkodás, csak szótlan takarítás. Nincs ítélet.
Az értelmezés az olvasóra vár. Ahogy a nálunk Szerelem címmel ellátott második kötet esetében is.

Az író boldog, megtalálta azt a nőt, akivel le szeretné élni az életét, akitől gyerekeket szeretne. A költőnek készülő lány is boldog, úgy érzi, kilábalt a korábban kórházban is kezelt depressziójából. Minden a legnagyobb rendben, dúl a szerelem, de az olvasó érzi a feszültséget.

Megszületik az első kislány, a feleség egyetemre jár, az író férj ellátja a kicsit és a háztartást. Hamarosan érkezik az újabb leányka, majd a kisfiú. Lassan múlik a szerelem, jön a depresszió, amely már nem csak az asszonyt fenyegeti. Knausgård írni szeretne, majd szétveti az alkotás vágya, de jó ideig legyűri, hiszen a család az ő szemében mindennél fontosabb. Ám az idillnek vége lesz. Itt sincs magyarázat, sem vita a skandináv családfelfogásról, amely szerint nem különíthetők el a férfi és női szerepek a gyermeknevelésben és az otthon fenntartásában, a könyv mégis kiverte a biztosítékot a harcos feministáknál pusztán azzal, hogy az író egy idő után szűknek érezte az otthonát, alkotói nyugalomra vágyott. 

A Játék címmel megjelent harmadik könyv az író kisgyerek- és kamaszkorát, iskolás éveit idézi meg. Hogyan veti vissza egy fiúgyermek lelki és szellemi fejlődését egy örökké szemrehányó apa, miként egyhítheti a kínokat a megértő, szerető anya? Miért nehéz barátokat szereznie az iskolában egy, a tanárainak megfelelni igyekvő diáknak? Milyen fiúkat szeretnek a lányok? Kell-e erőltetni a vagányságot? Miben segíthet a cigaretta és az alkohol egy kamasznak? Csupa kortól és helyszíntől független kérdés, és szívszorító, konkrét helyzeteket idéző válaszok fiús szülőknek, tanároknak, rokonoknak. 

Kép

A negyedik, Élet című kötet keretét egyetlen esztendő adja. Knausgård érettségi után úgy dönt, hogy egy évre kisegítő tanárnak szegődik Észak-Norvégiába. Pénzt akar gyűjteni, hogy aztán csak az írásnak élhessen. Szülei már elváltak, édesanyjának kevés a fizetése, ezért a fiú önállósítani akarja magát, s nem mellékesen abban reménykedik, hogy végre neki is lesz barátnője, szexuális partnere. A jóképű, vonzó fiatalember folyton kudarcot vall a lányoknál.

A feszültséget alkohollal és kábítószerrel próbálja gyógyítani. Tanítványai, különösen a lányok rajonganak érte, a lakására járnak, felkínálkoznak neki, és ő ellenáll a kísértésnek.

Egy-egy motívumot emeltünk ki a kötetekből, amelyekben előre-hátra ugrálunk az időben, néha hosszabb elmélkedésekbe ütközünk, nagy viták tanúi lehetünk, megtudhatjuk, milyen a skandináv irodalom, miben különböznek a norvégok a svédektől, az északi norvégok a déliektől. És még nagyon sok minden mást. 
Az első két kötetet Petrikovics Edit fordította magyarra, rendkívül élvezetesen, a harmadik kötettől Patat Bence magyarította élményszerűen a regényfolyamot.
Karl Ove Knausgård új műfajt teremtett, amit tudós esztéták nagyra értékelnek világszerte, ám a laikus olvasót nem ez fogja meg, hanem az a mindenfajta cinizmustól mentes szemlélet és megértő figyelem, amellyel önmagát, családját és barátait láttatja. Időigényes foglalatosság Knausgård nyomába eredni, még akkor is, ha olykor-olykor átlapozunk – az író jóváhagyásával – néhány oldalt. Megéri a fáradság, mert mint minden igazán jó irodalom, a Harcom is élni tanít. Divatos kifejezéssel: érzékenyít.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Meglepő, hogy már száz éve is téma volt a húsmentes táplálkozás! Bár, ha jobban belegondolunk, van ennek hagyománya, akár a böjtöket, akár a szemlélődő szerzetesrendek (karthauzi, trappista, karmelita) szigorú re­guláit nézzük… A magyar konyhától sem idegen a növényi alapú táplálkozás.

Életmódharcos a múlt századból

Egy rövid ideig például Kosztolányi Dezső is vegetárius volt. Ebben nagy szerepe volt egy különös, misztikus figurának, aki 1902-ben a világ négy legerősebb embere közé tartozott. Aki egy időben a Jókai Mór Aranyemberéből ismert Senki szigetén élt. Akinek előadásait tömeghisztéria vette körül, ellenzői pedig állítólag a „Hurka, kolbász, rántott csirke!” jelszavakkal tüntettek ellene. Bicsérdy Béláról van szó. Az egészséges életmódhoz egy betegségen át vezetett számára az út: szifilisze folyományaként kialakult szem- és ízületproblémáival több tucat orvost felkeresett, ám nem tudták meggyógyítani. Több évi hiábavaló gyógykezelés után elkezdte képezni magát, majd saját életmód- és étkezési rendszert talált ki. Előbb vegetárius lett, majd áttért a teljes nyers kosztra, ami alól az élesztő nélküli kenyér jelentett egyedüli kivételt. A táplálkozást tette tehát gyógyulása középpontjába.

A halál legyőzése című könyvének egyik fejezetét azzal a megállapítással zárta, hogy az evés több embert ölt meg, mint a fegyver.

Alaposan rácáfolt a kétkedőkre, akik szerint a nyulaknak való salátával nem lehet jóllakni: folyamatosan edzett, állóképességét búvárkodással fejlesztette, világrekordokat állított fel. (Ötvenévesen 188 kilót nyomott fekve.) Tapasztalatait kiadványokban és előadásokban osztotta meg másokkal, személyét pedig hamarosan rajongás és tömeghisztéria vette körül. Nem maradtak el a kritikák, támadások sem, ezért a világot maga mögött hagyva, egy időre Ada-Kaleh-szigetre vonult vissza családjával. Innen Magyarországra költözött, majd – néhány év németországi tartózkodás után – az Amerikai Egyesült Államokba emigrált. Halálának körülményei tisztázatlanok. 

Egységben az erő

A Magyarországi Vegetárius Egyesület (később Magyar Vegetárius Egyesület) 1883-ban alakult meg. Ennek egy időben Bicsérdy Tibor volt az elnöke. A névazonosság nem véletlen, ő Bicsérdy Béla öccse. Azonban sem a családi kötelékek, sem a húsmentes táplálkozás nem jelentett elég közös pontot számukra. Ahogy azt a Magyarország 1926-as számából megtudhatjuk, a két testvér közt olyan mély ellentétek feszültek, hogy minden kapcsolatot megszakítottak egymással. Tibor ugyan nagyra becsülte azokat a gyógyulásokat, amelyeket bátyja segítségével értek el, annak tanításaitól mégis elhatárolódott, zagyvának tartotta, a teljes nyerskosztot pedig elutasította.

Kép

Visszatérve az egyesülethez, folyóiratokat adtak ki, előadásokat és kirándulásokat szerveztek, védnökségük alatt működött (1911-től) a Rauch Emil tulajdonaként megnyílt Reform étterem (vegetárius étterem egyébként már 1908-tól működött Budapesten, és később is több helyen lehetett kapni húsmentes ételeket). Az egyesület emellett Húsmentes reformszakácskönyv címmel receptgyűjteményt adott ki. 

A változatosság gyönyörködtet

Rajczi Rezsőné műve, a kor szokásához híven, mintaétrendet is közöl. Nyári reggeli lehet eszerint az aludttej, a hideg gyümölcsleves, a tejbegríz, a vajas kenyér nyers zöldségekkel. Ajánlja erre az évszakra például a paradicsomos rizst, a sült kukoricakását kompóttal és salátával, a vajas-morzsás karfiolt, a zöldbabot. Nem tűnik nagyon izgalmasnak, mégis érdemes inspirálódni ebből a könyvből.

Eltanulhatjuk a dió- és a körtelevest, a savóval főzött kapros tökfőzeléket – savanyításra ecet vagy citromlé helyett más főzeléknél, így a zöldbabnál is szerepel a savó vagy savanyított uborka-, esetleg káposztalé.

A töltött paprikát is megújíthatjuk általa: rizs helyett kölest vagy gerslit, hús helyett pedig vajas párolt gombát használjunk! Készíthetünk hideg uborkafőzeléket, ha vajon hagymát párolunk, rádobjuk a kimagozott, kockára vágott uborkát, kevés vízben megpároljuk, végül aludt­tejjel vagy savóval sűrítjük. (Tárkonnyal, csomborral, kaporral tökéletes.) 
Kipróbálhatjuk a zöldséges szeleteket: ezekhez a megpárolt zöldséget pépesítjük, fűszerezzük, majd kisütjük. Rajcziné őzgerinc sütőformában így készítette el a rizs, zabkása, párolt répa, zeller, hagyma, citromhéj és zöldfűszer keverékéből álló masszát, amit egy kanál liszttel, vajjal, tojással állított össze, és a tetejét tejföllel leöntve sütőben sütötte meg. De csinált sültet babból, borsóból, lencséből is (ezek a ma divatos vega hamburgerpogácsák elődei). Találunk hozzájuk mártást (pl. citrom-, hagyma-, sóska-, de akár gyümölcsmártást is), valamint különféle salátát (rukkola, salátaboglárka, libatop, galambbegy). Ha belejövünk, őszre kásaételeket, tésztaféléket is tanulhatunk a százéves könyvből…  

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Harminchatszor háromszázhatvanöt, azaz tizenháromezer-száznegyven. Ennyi időt éltem eddig ezen a Földön – s ennek nagy részében édesanyámnak akartam megfelelni. Ő heti kétszer tudatosította és a mai napig tudatosítja bennem, hogy ő „teremtett engem”, s hogy én azért vagyok olyan, amilyen, mert ő időt, energiát nem kímélve rám áldozta az életét, valamint, hogy minden, amit elértem, egyedül neki köszönhető. Van ebben rengeteg igazság. Sok mindent köszönhetek neki, bár talán az elért eredményeimhez az én közreműködésem is kellett.

Anyám már gyerekkoromban látta bennem a lehetőséget, ki akarta hozni belőlem a legjobbat minden téren. És én produkáltam is a jó eredményeket: versenyekre jártam, okleveleket nyertem.

Hatéves lehettem, amikor egyszer piros pont helyett csak zöld pontot kaptam a dolgozatomra. Erre ő iszonyatos haragra gerjedt.

Már a ház folyosóján elkezdett kiabálni, s jött felém fenyegetően, dühtől eltorzult arccal. Leraktam az iskolatáskám, és a konyha felé vettem az irányt, de ő közölte, hogy nem ehetek vele egy asztalnál, mert az olyan gyereknek, aki ennyire rossz, csak a sámlin, a sarokban van helye. És valóban, kaptam a fenekem alá egy kicsi, kopott sámlit, az ölembe pedig a főzelékkel teli tányért és kanalat. Anyám az asztal mellől szidott tovább káromkodva. Nem mertem felnézni rá, könnyezve egyre csak lapátoltam magamba a főzeléket. Ha ezt az emléket ma elmesélném neki, biztos, hogy letagadná, vagy azt mondaná, ez nem így történt.

Egyébként mindig sokat kellett tanulnom. A lényeg a kitűnő bizonyítvány volt. Gyakran éreztem úgy, hogy nem vagyok más, csupán státuszszimbólum, akivel anyám villoghat a rokonok előtt. Ha a leckefelmondásnál valamit elrontottam, rendszerint megütött. Eleinte csak kézzel és vonalzóval, később jött a sodrófa és a fakanál. Utóbbitól mindig kékes-lilás volt a combom és az oldalam, szégyelltem is átöltözni az iskolában a kortársaim előtt. A körmeim az ütéseket követően belilultak, ezért viszonylag korán rászoktam a körömlakkozásra.

Hétéves lehettem, közösen takarítottunk otthon. Bosszankodott, hogy micsoda kupleráj van a szobámban. Egy magnókazetta miatt szakadt el nála végleg a cérna – nem a tokjában, hanem a magnóban porosodott. Kiabálni kezdett, majd leköpött, leöntött vízzel, a hajamnál fogva húzott, rázott. A verések sosem fájtak annyira, mint a szavai. „Miért szültelek meg? Miért nem hal már meg az ilyen haszontalan gyerek?!” – ezeket a mai napig megkapom.

Persze, elismerem, én sem vagyok makulátlan, rengeteg hibám van, s megvannak a magam tervei, céljai, álmai, a magam habitusa és rossz tulajdonságai. A tiszteletet az ember megadja a szülei felé, ugyanakkor fontos, hogy ennek a tiszteletnek a szülő irányából a „felnőtt gyermeke” felé is meg kell lennie. Amikor idősebb lettem, próbáltam anyámmal megbeszélni a nézeteltéréseket, de mindegyik próbálkozás – mediátorral is – kudarcba fulladt. A kifelé kommunikálás sose ment: nem mertem az otthoni dolgokról beszélni tinédzserként (és felnőttként) senkinek, hiszen én abban az időben voltam fiatal, amikor azt mondták, a szülő tettei megkérdőjelezhetetlenek.

Tizenöt éves koromra már jó nagy adag lelki sérülés volt a batyumban, de mindig megpróbáltam jól érezni magam a „börtönömön” belül.

Képzeletbeli barátaim lettek, rengeteget olvastam, rajzoltam. Ha elmentünk együtt a városba, nézegettem az utcán sétáló néniket, és megpróbáltam kitalálni, melyik lehetne az új anyukám, melyiknek kellenék úgy, ahogyan vagyok.

Az én édesanyám egy végtelenül erős, szívós, maximalista, magabiztos, okos nő. És egyben a legfélelmetesebb ember, akivel valaha dolgom volt. Félelmetessége lakáson kívül senkinek nem tűnik fel – mindenkivel kedves, beszédes. Van egy fura mániája, miszerint csak olyan barátaim és ismerőseim lehetnek, akik elég jók hozzám, a családunkhoz. Ha másképp vélekedem valamiről, mint ő, vagy ha másképpen (a saját akaratom szerint) cselekszem, dührohamot kap. Régebben rengetegszer megsértette a privátszférám, mondván, neki ahhoz joga van. Joga van rám nyitni, ha öltözöm, joga van megnéznie a telefonom, joga van kutatni a cuccaim között, joga van a leveleimet felbontani. Jó ideig minden önállósági törekvésem csírájában elfojtotta.

Mesterien manipulál és kelt bűntudatot, embereket ugraszt össze, néha eljuttatja az embert addig a pontig, hogy dühében ablakot rúgjon be, tárgyakat hajigáljon. Ilyenkor persze tudja, hogy ő nyert.

Sokszor cinikus, becsmérlő, féltékeny, tévedhetetlen, s egy hivatásos nyomozó hozzá képest ipari tanuló. Mindig hittem, hogy ki tudok törni a bűvköréből: hol bulikba, hol alkoholba, hol borotvapengébe menekültem, de olyan is volt, hogy napi 5–10 kilométereket futottam, s a végelgyengülésig kizsigereltem a testem – de mindig kísértett közelről-távolról. Sosem tudtam kiszámítani a hangulatát. A mai napig rejtély számomra, hogy mikor robban nála újra a bomba. Vannak jobb napok, amikor kedves, amikor mindent szabad, amikor bőven jut jó szó, dicséret és kedves üzenetek, és vannak napok, amikor egyetlen kiskanál miatt kitör a botrány, és jönnek az újabb bántások: „Azt hiszed, érsz valamit? Semmirekellő vagy! Egy ilyen ember, mint te, véletlenül se szüljön gyereket, mert úgyis csak egy degenerált, elmebeteg korcsot hozna a világra!”

Néha eltöprengek, hogy vajon volt-e valaha feltétel nélküli szeretetben részem, s hogy mi igaz azokból a kedves szavakból és dicséretekből, amiket anyámtól kaptam. Foglalkoztat az is, hogy ő ki által és mikor sérült meg lelkileg, miért bánt mindenkit, aki szereti, meddig lehet eltűrni a verbális bántalmazást, s hogy leszek-e még valaha teljesen szabad.

Kép: Freepik

Édesapám egy ideig próbálta a villámhárító szerepét betölteni köztünk, de mivel neki is kijutott bőven anyu mérgező energiáiból, feladta a harcot, és elköltözött. Az első infarktusa előtt annyit mondott, hogy rosszul van és lemegy a háziorvoshoz. Anyám erre azt mondta, hogy ezt a betegesdit csupán kitalálta, s hangosan hozzátette, hogy dögöljön meg. Majdnem így is történt: apám a háziorvosi rendelőbe érve esett össze, és valóban nem sokon múlt az élete.

Most már felnőtt, dolgozó, felelős ember vagyok, de a mai napig rettegek az édesanyámtól.

Rengeteg energiát kivesz belőlem, ha bánt, ha zsarol, ha rám telepszik, vagy ha azt mondja, hálátlan, csúnya, életképtelen és öreg vagyok. Különféle technikákkal próbálok tenni a helyzetem ellen, s próbálom a hajamnál fogva kirángatni magam ebből a fájdalmas emlékekkel teli kútból, de nem mindig könnyű ez. Mert ha már eleget „sikoltoztál” az évtizedek során, előbb-utóbb rájössz arra, hogy nem biztos, hogy van kiút. És akkor elcsendesedsz. Nem beszélsz, és nem harcolsz, inkább meg se moccansz. Nem azért, mert feladtad, hanem mert egyetlen dolgot tudsz csak mondogatni magadban: úgysem hallja senki, úgysem látja senki. Ezért jobb, ha mosolyogsz, mintha minden rendben lenne.

Mit mond a szakember?

A legjobb szándék álruhája

„Egyszer felhívott egy kétségbeesett hangú anyuka, és megkérdezte tőlem, hogy mit tegyen a lányával, aki mostanában hétvégenként kimarad a barátaival, és bizony volt már olyan is, hogy este 11-kor jött haza. Amikor megkérdeztem, hogy hány éves a lánya, azt mondta: 24. Ez mindent megmagyarázott, pontos képet adott arról, hogy kivel is van itt a gond, az anyával, vagy a lányával – mondja Dr. Mihalec Gábor pár- és családterapeuta, aki szerint bár minden eset más és más, de az elnyomó szülő sokszor a gondoskodás, a gyerekéért való önfeláldozás és a legjobb szándék álruháját viseli. Az ilyen szülő–gyerek kapcsolatban érezhető, hogy a gyerekét nem az életkorának megfelelően kezeli.

Az elnyomó szülő célja nem az, hogy önálló, életerős felnőttet neveljen gyermekéből, hanem hogy mindig ott tartsa a közelében, mindig szükség legyen rá, mindig fontosnak érezze a státuszát a gyereke életében, aki nélküle semmire se menne.

Az elnyomó szülőt minden bosszantja, ami eltér az ő hozzáállásától, meggyőződéseitől (amelyek gyakran félelemből táplálkoznak).

„Nem javaslom, hogy a fiatal hímestojásként kezelje a szülőt, és az egész életét alárendelje az irreális elvárásainak. Ezzel ugyanis igazolná a szülő életidegen személetét, aki valószínűleg még tovább fogja szűkíteni gyermeke mozgásterét” – tanácsolja Mihalec Gábor.

Még mindig sokan szégyellnek beszélni róla

„A verbális és fizikai bántalmazás témája sokak számára még ma is szégyennel körülvett, bűntudatba burkolt kérdés. Az érintett bizonytalan önmagában, a saját érzéseiben, sőt, gyakran a realitásérzete is torz, hiszen neki ez a normális, a szülei mindig így kezelték, ez a megszokott, és nem élte át, hogy lehet másként is. Ráadásul a társadalom még mindig vegyes kommunikációt folytat. A rendőrség akkor megy ki, ha vér folyt. A társadalom bizonyos rétegeiben még mindig teljesen elfogadott a fizikai fenyítés alkalmazása, háztársak között is gyakran hangzik el a bagatellizáló »óh, az semmi, csak egy kis legyintés volt, még pofonnak se nevezném«. Büntetőjogi kategóriákban ugyan nem vagyok jártas, de lélektanilag bántalmazás az, amit a bántalmazott annak él meg” – mondja dr. Mihalec Gábor.

Megtörni vagy kitörni?

A szakember úgy véli, hogy az említett nevelési stílus két irányba tolhatja a fiatalt. Vannak, akik megtörnek és behódolnak, az erős lelkiismereti nyomás alatt magukévá teszik a szülő által képviselt egyensúlyvesztett gondolkodást („én csak a javadat akarom”, „a világ egy veszélyes hely, te különleges vagy és rád jobban kell vigyázni”, „egy napon még hálás leszel érte”, stb.), és alávetik magukat a szülő által képviselt életszemléletnek. Valószínűsíthető, hogy nagyon elszigeteltek lesznek, kevés baráttal (ha egyáltalán lesznek egyenrangú barátságaik), tanulmányi eredményeikben lehetnek kimagaslóak (megfelelési kényszer, értékességről való visszaigazolás), de szociális téren inkább átlagon aluli életet élnek. A párkapcsolatuk (ha az uralkodó szülő árnyékában egyáltalán lehetséges) kiegyensúlyozatlan, esetleg hajlamosak lesznek párjuktól is a bántalmazás eltűrésére.

A másik irány a lázadás. Kellő kortársnyomás, külső támogatás és lobbanékony személyiség esetén a gyerek fellázadhat a szülői elnyomás ellen, ezzel azonban a mindent vagy semmit gondolkodású szülő nem tud mit kezdeni. Gyakran az ilyen lázadás a kapcsolat teljes megszűnését vagy folyamatos konfliktusokat vonhat maga után. Sokszor azonban a gyerek ezt az árat is hajlandó megfizetni a szabadságáért, hogy végre önálló felnőtt életet élhessen. Ha valaki huszon-harmincévesként is benne marad az „elnyomó rendszerben”, de ki szeretne törni, akkor ahhoz nagy bátorság kell, mert a diszfunkcionális rendszer minden olyan törekvést büntet, amely eltér a megszokottól. A fiatal ilyen elnyomás alatt nem fog tudni önálló életet élni (és talán mire a szülő meghal, már késő lesz elkezdeni a saját életét). A változás lehetséges, de nagy viharok, bátor döntések árán, és gyakran külső segítség mellett.

„Vannak helyzetek, amelyekben a család működési módja oly mértékben befagy, hogy a függetlenedni vágyó fél csak a szülő–gyerek kapcsolat feladásával érheti el jogát az önálló élethez.”

„Ezzel együtt azonban azt képviselem, hogy a család olyan érték, amelyért a legvégsőkig el kell menni. A legtermészetesebb dolog, hogy az elszakadáskor felelősséget, bűntudatot, együttérzést és sajnálatot táplál a felnőtt „gyermek”a szülője iránt, a felnőtt embernek azonban meg kell tanulnia önmagáért felelősséget vállalnia. A felelősségvállalás önmagamért pedig azt is jelenti, hogy már nem a szüleimnek, hanem inkább a szüleimért felelek.”

Férjem dicsfényben úszó „na ugye” ábrázattal helyezkedik el a fotelben: végre beérett méltánytalanul alul értékelt, kitartó munkájának gyümölcse. Ő volt az, aki a kamerát tartotta az utókor számára, dacolva minden tiszavirágéletű napi tennivalóval. A felvételeken ugyanis visszatérő motívum, hogy a távolból türelmetlen, szemrehányó, segélykérő vagy elhaló kiáltás hallik (én), amire a válasz többnyire: „Most nem tudok menni.” vagy „Én sem szórakozok!” (Eközben a képen tíz perce látható hároméves fiunk, amint hiányos öltözetben fekete karikákat fest egy már teljesen fekete papírra.)

Ezen az estén feltárul előttünk családunk története kiemelt csomópontokban elmesélve: Szentesték, nyaralás, évzáró művészitorna-, néptánc- és zongoraelőadások, családi ebédek. Valamint unokatestvérem – összesen hat alkalommal rögzítve – piros kapucnis lepelben, fehér szakállal, vagyis Mikulás verzióban. Valahogy minden évben eredetinek tűnt az ötlet, hogy felvegyük, holott 15 év távlatából szemlélve egyértelmű, hogy gyerekeinken nem látható sem kitörő öröm, sem izgatott várakozás, amint a nem túl bizalomgerjesztő Vattaköpő Ajándékosztó színe elé járulnak, jólnevelten meghallgatva dicséretet és intelmet, majd gyorsan visszaülnek az ölembe vagy helyhiány miatt szorosan mellém. A jelenet meghittségének az sem használ, hogy Apa közben a kamera mögül szurkol. A ceremónia inkább díjátadóra hasonlít, a jutalmazottaknak illik mondani pár keresetlen szót is, de legalábbis egy Mikulás-verset.

Persze nem minden esemény ilyen protokolláris, az ünnepi ebéd-kockákon például nincs hiány spontaneitásban.

Nagymamák, nagypapák, nagynénik, nagybácsik érkeznek nagy csomagokkal, amelyekben egészen biztosan lapul egy migrénkeltő trombita vagy elektromos szintetizátor, egy-két vízipisztoly és azonnal kipróbálandó festékspriccelő.

A férfiak koccintgatnak, a nők szabadkoznak a késés miatt, senki sincs, aki a virágoknak vázát, az érkezett süteményeknek tálcát keressen, a gyerekeket időben megpisiltesse vagy elvegye tőlük a festékspriccelőt, miután az összes nagyapa fehér ingén tesztelték. A vendégvárás feszültsége a kiskorúak őrjöngő ámokfutásában tör ki, apukám leül zongorázni, én pedig „Kihűl az ebéd!” felkiáltásokkal rohangálok épp csak megszáradt hajjal. (Lányom meg is jegyzi a kanapén: „Anya, te mindig ugyanabban a pólóban voltál? És miért vagy itt strandszoknyában?” „Miért, miért? Nyilván elcsúsztam a frissen kapott buborékfújó nyomain, magamra borítottam a meggylevest, és mivel a szekrény előtt a gyerekek kuckót építettek, ezt találtam a szárítón. Egyébként is épp nyár van, ahogy az az időközben felfújt úszógumikból és csónakokból is látható.”) Az ebéd balladai homályban marad – az operatőrnek is jár a gasztronómiai élvezet –, de a maradékok látványából is nyilvánvaló, hogy szakács- és cukrásztudásom hihetetlen evolúción ment keresztül az évek során. A torták behozatalakor vehetjük föl újra az események szálait, amelyet (nem szándékosan) többszólamú éneklés kísér. A második rész képi kompozíciójának állandó elemei: bóbiskoló vagy politizáló férfiak (alkalmanként egyszerre a kettő, apukám a szunyókáló apósomnak magyarázza az örmény-azeri konfliktust), gyerekszáj-sztorikat mesélő nagymamák, pusmogó sógornők és a játékhalomban elmerülő gyerekek.

Férjem kamerakezelése néhol kissé darabosan doku-realista (valójában kétszeresen is mozgókép), és emlékszem, minden alkalommal az utolsó pillanatban rohant el filmért, amikor én épp valami más sürgős ügyben számítottam volna rá.

Mégis fölvettük a hatodik Mikulás-érkezést is, és most mélyreható következtetéseket vonhattunk le belőle, és hihetetlenül jól szórakoztunk rajta.

Mióta minden percben készíthetünk videókat a telefonnal, valójában semmi ilyesmit nem őrzünk meg. Pedig egyszer az unokáinknak is lesz egy ilyen nehéz nap utáni estéjük, amikor szívesen megnéznének pár kockát a mából.

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Magad, uram, ha szolgád nincsen! Miki barátom lepasszolt nekem egy nyári melót. Szegedi agráregyetemisták mentek hárman mezőgazdasági munkára Belgiumba, és franciául beszélő társat kerestek. Egy hónap alatt össze­traktorozom a gyűrűre valót, gondoltam. 

Megbíztam kis menyasszonyomat, nyírja le a hajamat minél rövidebbre, bűn lenne odakinn fodrászra szórni a pénzt. Jobb, ha hozzászokik az ollócsattogtatáshoz, házasemberként biztos nem látogatok mindenféle Figarókat.

Más nő a hajamban ne turkáljon, férfi még úgy se! Vagy bokáig érő metálbéla-sörényem lesz, vagy a kis feleségem csinál nekem frizurát. Nyers ultimátum volt, alighanem az bújt meg mögötte, hogy világéletemben édesanyám vágta a hajamat. Pontosabban a fejemet, ahogy nagyanyám mondogatta: Mosd meg a fejedet... Nyírd le a fejét... Ijesztően hangzott. 
Juli nekilátott, és létrehozta élete első hajkölteményét. Anyám, amikor meglátta, elborzadt. Később a belga paraszt kisgyerekei visongva ugráltak körbe: csúúúnya vagy, csúúúnya vagy! Nekem tetszett a sassoon. Fodrásznál azóta sem jártam, igaz, mindig némi kedveskedéshez kell folyamodnom idehaza, ha elburjánoznak maradék tincseim. Évtizedek óta asszonykám formálja a fejemet.
Egy fiatal pár és egy zömök, szófukar srác útitársa lettem. Bekészültek az útra, hoztak konzervet, tartós kenyeret meg egy tonna szójakockát. Az olcsó belga nutellával együtt ez képezte a kihalás elleni küzdelem alapját. Ebédre löncshús és nutellás kenyér a mezőn, amely munkahelyünk, ebédlőnk, vécénk, no meg anyánk helyett anyánk volt.

A lakókocsiban engedelmesen ázott a szójakocka, radírszerű gumókká szívta fel magát. Délután hazaérve a csapat hölgytagja paprikássá szelídítette a téglatesteket.

Egy idő után kézbe vettük a helyzetet és a fakanalat, igazi sűrű, férfias pörköltszerűséggé fortyantottuk a már majdnem ízletes tápot. A gasztronómiai élvezet hagyott maga után kívánnivalót, az étel hatása ellenben frenetikusnak bizonyult. Kő hullott az ember gyomrába, mintha Farkas lenne a Piroska-meséből. Ha viszont sétálni vittem a pocaklakót, körülbelül ötven méter után fordultam vissza, mert a szója észveszejtő sebességgel törtetett a vészkijárat felé. Mire a vizesblokkhoz értem, a többiek már ott toporogtak.
Időnként moziba mentünk a másik szingli fiúval, nem bírtuk volna ki belga filmújdonságok nélkül. Kaptunk pénzt is a jegyre, mint a kissrácok, ebből sörözgettünk, és nézegettük a kisváros járókelőit. Fejünkben pedig kedélyesen és szerelmesen ringatózott a lakókocsi. Amint úgy éreztük, már eleget moziztunk, hazagurultunk.

A mezőn borsót arattunk, nagy élmény volt John Deere-traktorokat vezetni. Ha vontatni kellett, teknőcüzemmódba kapcsoltunk, a másik sebesség a nyuszi volt, ilyenkor akár huszonöt kilométerrel is vágtathattunk a tájban.

A gazdák egyeztettek, a sok kis zsebkendőnyi telken beosztották a borsóvetést, hogy szüretre szép sorban érjen be a termés. Hajnalban megszakértették, hol a legfrissebbek a zöld bogyók, és egy kaszálógép sorokba rendezte a növényzetet. Ekkor jöttünk mi a hátunk mögött vonszolt kombájnnal, amely magába villázta a kupacokat, és egy forgódobbal rögtön ki is pergette a szemeket a hüvelyből. A borsó tartályba gyűlt, amelynek kémlelőablakán láthattam, hol tartunk. Ha megtelt, kitettem a villogót, mire egy kisteherautó odaparkolt mellém, én meg egy gépkar segítségével fölé irányítottam és belezúdítottam a zöldséget. A borsó azon frissiben ment is a mező szélén parkoló hűtőkamionba.

A kombájnnal való manőverezésünkön röhögtek a belga parasztgyerekek, de később csak belejöttünk, mint kiskutya az ugatásba.

A Mitsubishi tulaját Golyónak becéztük, két szeme vadul tiktakolt. Rápörgött a sebességre, nehezen viselte, hogy reggel a társaság lassan kászálódik. Motorversenyzett hajdanában, és amikor autót vezetett, akkor is szinte bedőlt a kanyarokban. Minden áldott reggel háromnegyed nyolckor betelepedett a Mitsu vezetőülésére, a motort túráztatva. Utána eszelős dühvel szlalomozott a kis pertli-utak beláthatatlan fordulóiban, ahol a helyiek figyelmeztető dudajelzések kíséretében, csigalassan pöfögtek. Minden reggel hálát adhattunk az életünkért. 

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

A barátaim gyakran cikiznek a közlekedésem miatt, szerintük a KRESZ megszállottja vagyok. Egyesek úgy tartják, mindez egyáltalán nem illik a „lázadó karakteremhez”. Erre azt szoktam mondani, hogy a KRESZ-nek nincsenek megszállottjai, ez nem érzelmi kérdés, annál sokkal egyszerűbb a dolog: vagy betartod a szabályokat, vagy nem!

Az ember a hülyeség ellen lázad, de nem puffog olyan dolgok miatt, amelyek minket és a környezetünket hivatottak megóvni.

 Túl sok közlekedési balesetet láttam ahhoz, hogy fittyet hányjak a KRESZ-re, másrészt erősen motivál, hogy a szabályok betartásával valamennyit javíthatok a túlélési esélyeimen. Sajnos nem annyit, amennyit ilyen nagy odafigyeléssel megérdemelnék: a statisztika szerint évente átlagosan 2500 gyalogost ütnek el, 40 százalékukat zebrán!

Tényleg létezik olyan, hogy „bunkó BMW-s?”

Tavaly összesen több mint tízezer autóbaleset történt, 287 esetben halálos, 2776 esetben súlyos kimenetelű volt a karambol, 7802 esetben pedig könnyebb sérülést szenvedtek az érintettek – írja a Pénzcentrum. A közelmúltban készült átfogó felmérés szerint bár az Opelek karamboloztak tavaly a legtöbbször hazánkban, arányaiban mégis a BMW-kel történt a legtöbb baleset. Sokakban él az a városi legenda, hogy a három nagy német autómárka, az Audi, a Mercedes és a BMW tulajdonosai „bunkók”, ami erős általánosítás, ugyanakkor egy friss kutatás kimutatta, hogy nem teljesen alaptalan a közhely.

A Helsinki Egyetemen azt állapították meg, hogy a presztízsautókat vezető sofőrök között több a „barátságtalan, veszekedős, nem empatikus” ember, illetve az Audi- és BMW-tulajdonosok szívesebben hagyják figyelmen kívül a közlekedési szabályokat, felelőtlenebbül vezetnek, és barbár módjára parkolnak (akinek nem inge, az ne vegye magára!).

Hányszor fordult elő, hogy egy nagy fekete autós fittyet hányva arra, hogy több trolinyi ember éppen munkába siet, kilógó farral állt meg a Dohány utcában, ami miatt több jármű is kiesett a forgalomból? Hány olyan esetet hallunk, ahol a presztízsautók sofőrjei senki mással nem törődve, magukat videózva, 200-zal repesztettek a pályán, az irányjelzők használatában pedig sem az indulás előtt felszívott vaskos csík, sem a buliban elfogyasztott vodka-Red Bull nem segített! Minél nagyobb a kocsijuk, annál nagyobb az önbizalmuk, és az erős kasztni, úgy tűnik, tényleg javítja a biztonságot, legalábbis ezt mutatják azok az esetek, ahol a vétlen sofőr szörnyethalt a harmonikává zsugorodott karosszériában. Emlékezzünk M. Richárdra, aki miután a barátnőjének vásárolt Mercedesszel kigurult a szalonból, úgy gondolta, hogy a Dózsa György út a legalkalmasabb helyszín arra, hogy kipróbálja, mit bír a kocsi. 130-cal száguldozott, közben videózott, jogosítványa nem volt, és nem csatolta be a biztonsági övet sem, mégis megúszta könnyű sérülésekkel azt a balesetet, amely két halálos áldozattal és sok súlyos sérülttel járt.

Ez a történet jutott eszembe, miközben próbáltam tartani a távolságot egy fiatal sráctól a szupermarketben, aki úgy gondolta, hogy a maszkviselés rá nem vonatkozik. Bátran összefogdosta az almákat, válogatta a joghurtot, beleszuszogott a néni fülébe a kasszánál, és idegesen toporgott, hogy nem halad a sor.

Pontosan úgy viselkedett, mint azok a sofőrök, akik úgy vezetnek nagy autókat, hogy nem tartják be a KRESZ-t, mert bíznak magukban és a kocsijukban: erős a kasztni, jó a gép, húznak a lovak – a szembejövő pedig kit érdekel?

Nem törődnek mások egészségével, és nem foglalkoznak azzal a ténnyel, hogy a COVID-19-fertőzés gyógyultjai közül is sokan szenvednek hosszan tartó károsodást: a legfrissebb kutatások szerint a felépültek 20-25 százalékánál krónikus fáradtság-szindróma alakul ki, és sokan küzdenek poszttraumás stresszszindrómával is. Sokszor láthatunk a tömegközlekedésben, boltokban olyan embereket, akik technikailag viselik a maszkot, csak éppenséggel kilóg az orruk, vagy „tokatakarónak” használják azt, ami így annyit ér, mint kutya fenekén a szájkosár! A lényeg, hogy ők „okosabbak, mint a covidióták, akik bedőlnek a sajtónak. és nem látják, mennyire kreált dolog ez a pandémia-összeesküvés!” Úgy érzik, hogy rájuk nem vonatkoznak a szabályok, és ezért semmi sem különbözteti meg őket azoktól a felelőtlen sofőröktől, akik a KRESZ-t figyelmen kívül hagyva okoznak baleseteket! Amellett, hogy érdemes lenne tudatosítaniuk magukban, hogy sokak életét tehetik tönkre felelőtlenségükkel, nem árt, ha azt is az eszükbe vésik, hogy hiába ellenállóbbak a jó kasztnik a fizika törvényeivel szemben, még a legjobb autók is bármikor összetörhetnek!