Tovább passzolt szellemiség – Szívóséknál nemzedékek stafétája lett a vízilabda és a pecabot

– Mi az első uszodai emlékük?

István: Nagyon nehezen tanultam meg úszni, mert féltem a víztől. Apu levitt az uszodába, amely tele volt híres vízilabdázókkal, és mindenki azon fáradozott, hogy megtanítson, de nem ment. Nemhogy úszni nem akartam, a medencébe sem voltam hajlandó bemenni! Pedig már akkor is késő volt elkezdeni, lehettem nyolc-kilenc éves. Aztán jött egy komoly sérülés – eltört a bal karom –, és az orvosok is azt tanácsolták, járjak le úszni. Kénytelen voltam hát elsajátítani alapszinten, és mivel az uszodai társaság megfogott, ott ragadtam.

Márton: Talán még járni is alig tudtam, amikor apa már vitt le magával az uszodába játszani, gurítani vissza a labdákat. Egyre gyakoribb program volt, a felnőtt játékosok medicinlabdának, súlyzónak használtak… Majd jött az úszásoktatás – nálam könnyebben ment – és a vízilabda.

– Szívós nagypapáról mi jut először eszükbe?

István: Emlékszem, ahogy felém passzolta a labdát… A mérkőzéseimet higgadtan, szó nélkül nézte, csak utólag értékelt. De ha valaki bántott, kegyetlen volt az illetővel! Hamar bekerültem ugyanis a nagyok közé, akik eleinte meg akartak fegyelmezni, mert náluk többet úsztam, pimaszkodtam velük, de még nem voltam elég erős.

Apu ilyenkor megkergette az adott játékost, még a lelátón is elkapta azt, aki belém kötött! Az uszodában mindig nagy tekintélye volt.

Márton: Nagyapámmal inkább balatoni emlékeim vannak. Nyaranta sokat voltam Szigligeten, ahol együtt horgásztunk. Érdekes, hogy apa ezt a vehemensen védelmező szerepet nem vette át tőle, a higgadt énjét viszont igen. Nem terhelt túl a szakmai észrevételeivel, csak az uszodából jövet-menet adott egy-két tanácsot.

– A sportág ilyen fokú szeretete a génekben, a vérükben lehet, vagy tanulható, tanítható?

István: A sport szeretete van inkább bennünk, általánosan. Édesapám rengeteg sporteseményre elvitt: játszott, majd másnap mentünk együtt ökölvívást, birkózást nézni. Családi program volt. Sok sportembert megismertem, akikkel aztán együtt öregedtünk meg. Teniszeztem, kosaraztam is, apu nem várta el a vízilabdát, de amikor az már jól ment, óvott, hogy a többitől le ne sérüljek.

Márton: Szerintem a sport szeretete minden gyerekben ott van. Nálunk, egy sportolócsaládban még jobban kijött.

Imádok mindenfajta sportágat nézni és űzni, de adta magát, hogy az uszoda világában fogok felnőni.

Előbb születtek ott baráti kapcsolataim, minthogy elkezdtem volna a vízilabdát. Kiskamaszként előfordult, hogy azt mondtam: elég ebből, kipróbálok valami mást. Lementem edzeni a pincénkben akkor működő pingpongszakosztályhoz, de mivel nem tudtam visszaadni egyetlen felém ütött szervát sem – nyilván úgy voltak megütve –, hamar beleuntam, mert nem volt sikerélményem. Szerettem focizni is, apa levitt, hogy kipróbáljam a Fradiban, még stoplis cipőt is kaptam. Egy edzésen vettem részt, majd menekültem vissza az uszodába! A közeg sem tetszett, és „egész véletlenül” azon az edzésen nem találkoztunk labdával… A mai napig nem vallja be, de alighanem ő intézte el (édesapjára néz), hogy labdás edzés helyett aznap futóedzés legyen… Ilyenfajta terelgetés a vízilabda felé azért működhetett.

Kép

Kép: Páczai Tamás

István (visszafogott mosollyal, a fejét csóválva): Ugyan! Tényleg jól focizott, de a foci nemcsak abból áll, hogy lövöd a gólokat elöl, hanem futni is kell. Bemelegítésnek futottak egy ligetkört, Marci magas fiú volt, és aki nem tanult meg futni, az nem tud futni… (Márton csóválja a fejét)

– Az, hogy az édesapjuk ilyen sikeres sportoló volt, hátrányt vagy előnyt jelentett inkább?

István: Eleinte hátrányt, aztán ez elmúlt. Hamar felkerültem a nagyokhoz, híres játékosok közé. Idősebbek ellen játszottam, és volt, aki fenyegetett, hogy mit ugrálok. Próbált megfélemlíteni. Ahogy kiszorítottam a csapatból az idősebbeket, jöttek a megjegyzések, de ez csapatsportágban óhatatlan. Amit apu kivívott a Szívós névvel, annak biztos volt előnye is, ám ez nem érdekelt.

Márton: Én nagyon sokáig nem éltem meg sehogy az ő ismertségüket, mert nem fogtam fel, mit értek el. Beszéltek a nagy eredményekről, de gyerekként még nem tudod ezeket hová tenni. Ahogy nőttem, fokozatosan értettem meg, mit jelentenek a klubsikerek, a válogatott, az olimpia, az eb vagy a vb.

Nehézséget pedig csak egy-egy rosszindulatú ember megnyilvánulása jelentett, hogy „csak azért, mert neked ez a családi múltad, kivételezett vagy” – de ezek engem motiváltak, hogy bebizonyítsam, nem ezért történnek a dolgok.

Egy idő után már a legrosszabb rosszakaró sem tudott mit mondani, mert ciki lett volna kritizálnia. Úgyhogy mindez előre vitt.

– A vízilabdázók többsége tanult ember. A családjukban mennyire volt fontos, hogy a sport mellett diplomát is szerezzenek?

István: Amikor ’68-ban eljöttem a Ferencvárostól, nagyon komoly dolgot kaptam volna, ha maradok: felajánlottak egy gebines boltot, ez – a maiak kedvéért mondom – vendéglátóipari egység lett volna, amit üzemeltethetek. De én az akkori legnagyobb európai csapathoz, az OSC-hez mentem, az orvosi egyetem csapatához, ahová – a fogorvosi karra – felvételt nyertem. Ott példaképek szerepeltek, a vízilabdatörténet leghíresebbjei. Akkoriban azt mondták, a vívók és a vízilabdázók között van a legtöbb diplomás, és a szüleim is úgy neveltek, hogy a sport remek ugródeszka, de bármi közbejöhet, úgyhogy civil foglalkozás is kell.

Márton: Én a Testnevelési Egyetemen végeztem el a szakedzőit.

A vízilabdára azt is szokták mondani: észjáték. Én nagyon sok másik sportágról is azt gondolom, hogy bizonyos szintet egy bizonyos IQ alatt nem tudsz bennük elérni.

A vízilabdázók nagy része tanul, és erre biztatja a fiatalabbakat is, akik hálaistennek követik a hagyományt.

– Az életútjukat figyelve nemcsak a tanulás, a tanítás is az igényüknek tűnik. A karrierjük egy ponton túl arról is szól, hogy átadják a tudásukat másoknak.

István: A „nagy” szövetségi kapitányi poszton kívül mindent betöltöttem ebben a sportágban. Azt is megpályáztam egyszer, de mást választottak. Amikor esténként kijövök az uszodából, úgy érzem, én vagyok a legöregebb, mert olyat, aki többet tud a medencék, a Margitsziget meg a Komjádi uszoda világáról, keresni kell. Már kihaltak, vagy eltávolodtak a szakmától. Voltam utánpótláskapitány – nálam mutatkozott be a válogatottban Benedek Tibor –, tíz évig az FTC elnöke, a fogorvosi praxissal együtt álláshalmozónak tűnhettem. Szóval, van mit továbbadnom, már a volt játékosaim gyerekeit is tanítom.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Márton: Mindig vonzott a fiatalok nevelése, már most, játékosként is. Magyarországon azért is válhatott az elmúlt évszázadban a vízilabda ilyen sikeressé, mert az idősebb játékosok vették a fáradságot, hogy elmondják a saját tapasztalataikat az utánuk jövőknek.

Ha összetalálkoztál egy nagynevű játékossal, az mindig szólt hozzád egy-két jó szót, hogy ő hogyan csinálta volna vagy csinálná azt, amivel te éppen küzdesz.

Legyen akár uszodai vagy magánéletbeli történés. Ugyanígy már én is igyekszem továbbadni, amit tudok, és úgy néz ki, van is rá fogadókészség.

– Az egész életük a sport körül forog, vagy más tevékenység is össze-összehozza a családot?

István: Amíg Marci aktív, még a sport körül forog az életünk, illetve én már az unokámmal, a lányom kisfiával is járok le az uszodába. Ádám hétéves, még csak ismerkedik a sportággal, ám az uszodában már mindenki ismeri, mert ő az egyetlen Muki! És ami még összeköti a családot, az 1957 óta a kedvenc búvóhelyünk a Balaton partján: Szigliget. Édesapáméktól örököltem ott egy kis helyet, amit folyamatosan szépítgetünk. Nyaranta leköltözünk a feleségemmel meg az unokával, és a családtagok, rokonok jönnek látogatni.

– Mit jelent önöknek a szigligeti móló?

István:

Édesapámról nevezték el, azt hiszem, ez egyedülálló! Uszodát, egyebeket neveznek el emberekről, de a Balaton egyik leghíresebb helyén egy mólót? Apu évtizedeken át horgászott ott.

Ma nem kevés ember szerez róla tudomást, ki is van írva, megállnak, megadják a tiszteletet. A polgármester megható ünnepség keretében adta át ezt az elismerést.

Márton: Rengeteg csodaszép emlék köt oda, a gyerekkorom igazán jó része, a nyarak ott teltek. A második otthonom, otthonunk. Sokszor inkább oda megyünk haza, mint a fővárosba. Az a nyugalom, az a légkör, ami Szigligeten körbevesz, sokat jelent a családnak. És ahogy időm engedi – ha nem is annyit, mint régen –, kiülök pecázni is, ahogy nagyapám tette.

István: Kavarognak az emberben az érzések. Ahogy apuval lementem horgászni, úgy Marcit és a barátait már én vittem le. És most Mukit is. És mindegyik generáció hasonlóan viselkedik! Muki pont, mint Marci… Nekiállunk, és ha látja, hogy máshol fognak egy halat, rögtön átmegy oda, majd félóra múlva visszajön, hogy volt-e kapás. Mintha Marcit hallanám! Nyilván ahogy idősödik, ott marad majd a botnál, de egyelőre ugyanúgy én ülök a peca mellett, ahogy Marci idejében, pedig elvileg akkor is és most is csak kísérő vagyok…

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Ezek a szoros családi kötelékek nyilván pályafutásuk, életük nehezebb periódusaiban is erőt adtak a háttérből, segítettek átlendülni az akadályokon.

István: Nem emlékszem, hogy lett volna a sportpályafutásomban nehéz időszak. Minden perc, amit a magyar sportban töltöttem, élmény volt! A feleségem velem izgulta végig az utolsó aktív éveimet, majd Marci teljes pályafutását. De soha nem ült mellém mérkőzésen!

Marci: De, a vége felé már igen! Igaz, sokszor inkább otthonról szurkol.

István: Jó, de eleinte idegesítette, hogy ő nem ért hozzá, én meg mindenre másképp reagálok. Inkább velem szemben ült, vagy máshol, tőlem távol, és hagyta, hogy magamban izguljak…

Márton: Azért ma már egymás mellett ülve is tudtok szurkolni!

Igazság szerint a család ad egy hátteret, ami segít, de egy másik hátteret az uszoda is ad. Az is fontos, ott is baráti, szinte családi kötelékek alakulnak ki.

És a kettő együtt lendíti át az embert a nehézségeken, hogyha vannak. Mindkettő kell, akkor van siker, ha a sportbeli közeged meg a családod szellemisége találkozik. És a mi esetünkben ez mindig működött.