Ekkor hívott irodájába beszélgetni a Nagy Drámaíró, aki akkor a Magyar PEN Club írószervezetének elnöke volt, és megkért, hogy nem segítenék-e titkári minőségben az intézményben. Az impozáns Károlyi-palotában ültünk, a plafonon ülő legyek minket láthattak légyméretűnek.

Maga a Nagy Drámaíró is arisztokrata vérből származott, a szervezet meg elnökének tudhatta egykoron Kosztolányi Dezsőt. Valószínűtlen ez az egész. Hogy kerülök a képbe huszonöt évesen?

Izegtem-mozogtam az irodalmi életben, írtam kritikákat, fordítottam verset-prózát mázsaszámra, vezettem esteket, rádióztam, interjúztam, látható voltam abban a szerény mértékben, ahogy az akkori, neteninneni világ lehetővé tette. 
Nagy megtiszteltetésemben azt találtam mondani, családos ember vagyok, úgyhogy havi negyvenezer forintért vállalom az állást. A Nagy Drámaíró elmerengett: tán fáj a csillagoknak a magány, a térbe szétszórt milljom árvaság? Ezt Tóth Árpádtól kölcsönözte, aztán rábólintott a havi illetményemre. Jessz, megvan a kölcsön! És állásom is lett már. Mint új seprű, jól akartam seperni. 
Lelkiismeretességből bementem kilenc órára, de akkor még nem volt ott senki, csak a bejárónő, aki takarított, mosogatott. Tíz óra körül a Nagy Drámaíró megérkezett, és átkopogott. Fontos Kosztolányi-idézeteket hozott, megmutatta gépiratait, elszavalt egy jelenetet a drámájából, felidézte úti emlékeit, a nagy embereket, akikkel kezet szorított. Elmondta véleményét a Jelentős Költőnőről, aki a szomszéd irodában ült elnökhelyettesi pozícióban, ha éppen nem egy kolumbiai, malajziai vagy tajpeji költőfesztiválon olvasott fel írásaiból. Nézeteik nem egyeztek, és mindketten nehezményezték a másik kibírhatatlan természetét. Miközben elismerték egymás nagyságát. Én mindkettejüknek helyeseltem, mert ez volt a feladatom, meg mert tényleg mindketten nehéz természetűek voltak, és ugyanakkor szeretnivalóak. Élő irodalomtörténetként és utazási kézikönyvként zúdították rám a világot. Na de hol itt a munka?

Kellett esteket szervezni, amelyeken hagyományosan ugyanaz a tizenkét hiperművelt ember ült, alig várva, hogy a színpadon beszélgetők elhallgassanak, és végre ők következzenek.

A közönség negyedórás kérdéseket tett fel, bemutatva átfogó műveltségét. Gyakran szóba jött, hol vannak azok a nyavalyás fiatalok. Megörültem a feladatnak, felkerestem jó pár belvárosi gimnázium magyartanárát, belelkesítettem őket, az elkövetkező pár alkalom zsúfolásig volt vigyori tizenévesekkel. Hátradőltem a karszékemben. Így szervez egy titkár, nem? Az öregurak feszélyezettek voltak, a Nagy Drámaíró meg felelősségre vont: kik voltak ezek a rakoncátlan senkiháziak? És hol maradt a Bölcs Írófejedelem meg a Szórakoztató Irodalmi Herceg? Elvégre ez egy elit íróklub, ugye értem? Értettem. Összehoztunk még jó pár teltházas estet Bölcs Írófejedelmekkel és Legendás költőkkel, műfordítás-konferenciát is szerveztünk nemzetközi részvétellel, impozáns kiadvánnyal. 
Aztán megint komolyan vettem valamit a sóhajtozásokból. Hej, régen milyen jó kis műfordító-programja volt a PEN Clubnak, csak úgy röppentek ide a magyar irodalom hívei, és tolmácsolták minden nyelven a jobbnál jobb műveket! Sajnos az egész anyag ott van a pincében ömlesztve, kész aranybánya, haj, nincs mit tenni! Erre ittunk még egy kis facsart narancslét vagy kávét a szomszédos Mozartban, vagy ettünk egy jót a Kárpátia étteremben. Szívesen potyáztam magasröptű társalgás közben, de az időveszteség türelmetlenné tett. Bevettem magam a pincébe, polcokat hoztam kölcsönkocsival az IKEAból, lefestettem őket, a pókhálós dossziékat rendszereztem. Ha egyszer aranybánya, nosza, termeljük ki! A Nagy Drámaíró idegesen és orrát fintorítva talált rám e koszos munka közben. Szeretett volna Füst Milán esztétikájáról eszmét cserélni. Dohogva elvonult ebédelni.

Aztán felmondott a bejárónő, és nem jött új helyette. A Nagy Drámaíró viszont nem függesztette fel azt a szokását, hogy napi többször megiszik egy pohár paradicsomlét, amihez négy kanál szőlőcukrot kever.

A vékony falú poharak pedig csak gyülekeztek a tálcán, a ragacsos piros massza rájuk kövült a napok során. A Nagy Drámaíró nem kérdezte, ki hoz paradicsomlét és szőlőcukrot a boltból, ki mossa el a poharat. A lényeg az volt, hogy minden ott legyen a keze ügyében. Rávetődtem hát a koszos edényekre, ezen ne múljék. A Nagy Drámaíró irodája felé ballagott, amikor meglátta hátamat, amint a mosogatónál tevékenykedem. Rosszallóan szemlélt, majd kicsit undorodva odaszólt, hogy ha EZZEL végeztem, keressem fel, szeretne Rilkéről beszélgetni.
A PEN Club Illyés Gyula-díját a francia irodalom legjobb fordítóinak ítélték oda évről évre. A Nagy Drámaíró örömmel újságolta, hogy a Kuratóriummal egyetértésben nekem ítélték ezt az elismerést. Jó sok mindent fordítottam már akkorra, de mindenképp megindító volt, no meg minden pénz igen jól fogott. Utólag megtudtam, hogy még aznap beállított elnökünkhöz egy nyolcvan feletti bácsi, aki egyetlen drámát fordított egész életében, és kérte, hadd kapja meg a díjat még halála előtt. A Drámaíró sajnálattal közölte, hogy a döntés már megszületett. 
A lakásunk melletti játszótéren egyszer összetalálkoztam az öregúrral. Épp jöttünk el a gyerekekkel, ő meg unokáit kísérgette. Zavartan ráköszöntem, és visszatekintve láttam, hogy ott áll a játszótéren, mint akit áramütés ért, és halálos tekintettel bámul utánam, a tolvaj után. 

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Évtizedek óta Magyarországon élsz és alkotsz. De Erdélyben születtél, ami biztosan nagy hatást gyakorolt a pályafutásodra.
– Kolozsváron születtem, pont abban az évben, amikor bevezették az élelmiszer-jegyrendszert. Ott a nyomor akkor kezdődött igazán. Mindig is lázadó voltam, akár a családommal, akár a rendszerrel szemben, kevés dolog tetszett a gyerekkoromban és tinédzserkoromban is. Több ingerre vágytam. Már hatévesen azt éreztem, hogy kilógok a saját családomból, utáltam az iskolát, egyáltalán nem akartam egyenruhát hordani, mindig otthon felejtettem valamit. Rossz gyereknek számítottam, és ezt a bélyeget egészen addig viseltem, amíg iskolát váltottam. Átiratkoztam a reformátusokhoz, ami egy kicsit lazább, szabadabb életet biztosított számomra, ott nem ért elutasítás. Anyám Bánffy lány, erdélyi főnemes, akit nevelőnők vettek körül, majd kitelepítésben nőtt fel, hányódva a nagynénik és egyéb családtagok között. Ezért ő is kemény elvárásokat támasztott velem szemben: önellátásra, érzelmi függetlenségre neveltek, úgy, hogy ha bármi történik, valahogy élni tudjak. Ezért a gyerekkorom tele volt kontrasztos élményekkel. Gyakran beszéltek a régi időkről, mindig elképzeltem a kastélyt és a bőséget, miközben mi teljesen más körülmények között éltünk. A nagyszüleimtől mindent elvettek, amijük volt, mi a szocialista Romániában megtűrt embereknek számítottunk. Biztos vagyok benne, hogy van egy generációkon átívelő fájdalom, düh, ami ebből gyökerezik.

Az, hogy az erdélyi magyarság még létezik, annak köszönhető, hogy rendkívül összetartóak, toleránsak, és tudtak és a mai napig tudnak ellenszegülni, ha kell.

Az én korosztályom tagjai például általában az egyetemen tanultak meg románul. Én sem keveredtem, csak a sajátjainkkal kerültem kapcsolatba.

– Ez a fiatalkori lázadás hozott Magyarországra?
– Igen, azt hittem, itt majd megváltom a világot, szabadnak éreztem magam, bár hiányzott az a társadalmi kontroll, ami Erdélyre jellemző. Aztán, mivel a problémáimat is hoztam magammal, rengeteg nehézséggel szembesültem. Eleinte sokszor románnak neveztek, sokszor megkérdezték, hogy hol tanultam meg ilyen szépen magyarul – ezt bántásként éltem meg. Nem akartak alkalmazni sehol, nem kaptam munkavállalói engedélyt. Nem vettek fel akkor a jogi egyetemre, mert gyenge voltam történelemből, mi ugyanis nem tanultunk magyar történelmet, ezért elhasaltam a szóbeli felvételin. Azonban ekkor már nem akartam hazamenni. Nem tudtam, hogyan tovább, dolgozni szerettem volna. Egyszer ültem a Rákóczi téren egy könyvesbolt előtt, nem tudtam, „mi tévő legyek”, tele bizonytalansággal, majd valamiért bementem a boltba, és elkezdtem lapozgatni a szakmai tájékoztatót. Ott találtam rá, abban a prospektusban az ötvös hivatásra. Felvettek a képzésre.

Az elméleti oktatást az iskola biztosította, a gyakorlati oktatást mindenki magának intézte. A tanműhely fizetős volt, így az nem kerülhetett szóba. Édesanyám gyerekkori barátja segített gyakorlóhelyet keríteni, a kezdő szerszámkészletet is tőle kaptam. Így kerültem egy maszek műhelybe, ahol inasként tanultam ki a szakmát. Amikor úgy tűnt, minden elrendeződik, kiderült, hogy külföldi diákok számára komoly összeg az éves tandíj. Végül az iskola igazgatója írt az illetékes minisztériumnak, hogy magyar nemzetiségű, erdélyi diák vagyok, így végül tandíjmentességet kaptam.

– Ezután megoldódtak a kezdeti nehézségek?
– A gyakorlati helyemmel szerencsém volt, mert ott megadatott a lehetőség, hogy minden szakmai tudást magamba szívjak, ugyanis rajtam kívül még nyolcan dolgoztak, mindannyiuktól tanultam. Az iskola után még egy évet dolgoztam ott, aztán betársultam egy üzletbe. Az vicces volt, hogy egy betéti társaság beltagjaként kötelező volt dolgoznom, de nem dolgozhattam, mert nem volt munkavállalási engedélyem.

Akkoriban egy határon túli magyar ugyanolyan elbírálás alá esett, mint például egy kínai állampolgár. Mivel nem akartam ügyvédet fizetni a magyar állampolgárságért, ezért csak 2005-ben kaptam meg, úgy, hogy akkor már 11 éve éltem itt, férjhez mentem és született már két gyerekem.

Például amikor GYES-en voltam a gyerekekkel, akkor csak családlátogató tartózkodási engedélyt kaptam. Nagyon nehezen éltem meg ezt a tehetetlenséget, de ma már nem számít.

– Közben elvégezted a Pázmányon a jogi kart is.
– Erdélyi vagyok, ráadásul nő, hatalmas kisebbségi érzéssel, aki csak manuális munkát végzett akkoriban. Úgy éreztem, hogy muszáj az elmémet is pallérozni, ezért amikor GYES-en voltam, úgy döntöttem, hogy felvételizek, és sikerült. Valóra vált az álmom, hogy egyetemista legyek és jogot tanuljak. Kíváncsi voltam a világ működésére, úgy gondoltam, a jog egy nagy szelete ennek a működésnek. Nagyon élveztem, de nem vettem túl komolyan. Ötödévesként három hónapot töltöttem gyakorlaton egy ügyvédi irodában, ahol rájöttem, hogy ez nem az én utam. Így bár az abszolutóriumot megszereztem, végül nem államvizsgáztam le, mert a harmadik gyerekem megszületése után elfogyott a lendületem, meghaladta a képességeimet, és elengedtem a diplomát. Ezek alatt az évek alatt rengeteg barátot szereztem, és rájöttem, hogy imádom a szakmámat. Talán azért mert egyszerű és könnyű. Ezért vagyok kreatív, nem vonja el semmi egyéb az energiámat, ha nincs benne erőlködés, megalkuvás. A munkám a szabadságom. Minden egyes ékszer a megrendelő történetének egy aprócska, egyedi része. A szolgálatom ebben a darabban van. Ajándék- és örömforrásgyártó vagyok.

– Aurart a márkád neve. Honnan jött?
– Az aur románul aranyat jelent, latinul aurum. Ennek a névnek praktikussági szempontjai voltak, azt szerettem volna, hogy legyen jelentése úgy magyarul, mint románul, mert szerettem volna a román piacra is terjeszkedni. Sokáig azt terveztem, hogy egyszer hazaköltözöm, valószínűleg ezért akartam arra is egy „kaput”. Évekig jöttek a megrendelések onnan, aztán egyszer csak elmaradt ez a vonal.

– A mai napig tervezed, hogy egyszer visszaköltözöl?
– Igen, azt hiszem, ez sosem múlik el. Nem zárom ki, hogy egyszer megvalósítom ezt a tervemet. De csak ha felnőtt mind a három gyermekem.

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők. 

– Mi hiányzik Erdélyből?
– Az a fajta szociális kapcsolódás, amit csak ott tapasztaltam. Valahogy közvetlenebbek, áldozatkészebbek az erdélyi magyarok. Kicsit más világ.

– A gyerekeid már itt születtek. Mit kaptak vagy érzékeltek abból, hogy te Erdélyből származol?

– Abban nőttem fel, hogy az élet egy harc, túl kell élnünk. A jóléttel meg kellett tanulnom élni. Ezt akartam átadni a gyerekeimnek, hogy csak éljenek, ne pedig túléljenek. Az élet nem harc.

De arra is nagyon figyeltem, hogy az anyaságot ne az édesanyámtól tanuljam, hanem a gyerekeimtől. Erdélyben ugyanis hiányzik a gyerek csodálata, legalábbis abban az értelemben, hogy ő egy új kis mag, aki folyamatosan fejlődik, és mindennap új és új dolgokat tapasztalhatunk tőle. A gyermekeim anyanyelve egyébként az erdélyi magyar, és ők nagyon büszkék erre.

– Jártok még vissza a szüleidhez Kolozsvárra?
– A szüleimet áthoztam Magyarországra, de itt ugyanúgy együtt lakunk, ahogy ott kint is. Külön háztartásban, mégis közel egymáshoz. Összetartozunk. De a család nagy része Erdélyben maradt.

– Hazamész Erdélybe?
– Igen, hazamegyek, aztán hazajövök Magyarországra. Gazdag vagyok, két hazám is van.

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők. 

Magyarországon a hirtelen szívhalál a vezető halálokok közé tartozik, ráadásul az ilyen esetek többsége közterületen következik be. Országszerte mintegy 1500 defibrillátor érhető el nyilvános helyen, használatukkal 6%-ról akár 74%-ra is növelhetjük a sikeres újraélesztés esélyét, ha időben merünk és tudunk cselekedni. Erre azonban egyelőre jó, ha tízből hárman vállalkoznánk. A mentőalapítvány felmérései szerint félünk tőle, laikusként bonyolultnak érezzük ennek az amúgy könnyen kezelhető eszköznek a használatát.

„Kisfilmünk célja elérni, hogy bátran cselekedjünk. A mentők kiérkezéséig merjük használni a nyilvános helyeken − benzinkutakon, bevásárlóközpontokban, pályaudvarokon − kihelyezett defibrillátorokat, hiszen ezek az eszközök az átlagember számára is könnyen kezelhetők. Egy gépi hang végig egyértelmű utasításokat ad, egyszerűen nem lehet elrontani. Ha Baláéknak sikerült, bármelyikünknek menni fog, ez a kampányunk legfontosabb üzenete” –  mondja dr. Czakler Éva mentőorvos, az OMSZA alelnöke.

A „Ne parázz, sokkolj!” az OMSZA Bala-sorozatának immár harmadik epizódja, az első rész témája szintén a laikus újraélesztés volt. Öt évvel ezelőtt Bala (Csuja Imre) arra tanított meg minket, hogyan mentsünk életet csak a mellkas nyomásával, levegőbefújás nélkül. Több mint másfél milliós nézettsége mellett dokumentált esetek bizonyítják az akkori kampány hatékonyságát, amelynek köszönhetően az edukációs filmben látottak alapján sikerült megmenteni valakinek az életét. A film hatására a mai napig a Bee Gees Stayin’ Alive című slágere jelent sokunknak támpontot a mellkaskompresszió helyes ritmusához.

A sorozat történetei klasszikus mesekincsünkből valók (egy kivételével). Vannak köztük állatmesék, varázs-, táltos- és tündérmesék, legendák, bolondos és csalimesék, és egy külön sorozat Mátyás király mesékből.

„A mesék grafikai megvalósításában központi szerepet kap annak a tájegységnek a jellegzetes motívumkincse, ahonnan a mese felhasznált változata származik. A kalotaszegi, székely, palóc, matyó, dunántúli stb. népművészetre jellemző varrottasokról, szőttesekről, szűrökről, fafaragásokról, festett bútorokról származó minták a háttérelemeket, tárgyi világot, enteriőröket díszítő textúrákban jelennek meg. Az adott tájegység sajátos népi viselete a figurák öltözékében is visszaköszön” – emeli ki  a Filmarchivum ismertetője.

Noha a rajzfilmsorozatot gyerekeknek szánták, a felnőttek között is hamar népszerű lett, hiszen az alapanyagul szolgáló népmesék is minden korosztályhoz szóltak.

A sorozat ötletgazdája Mikulás Ferenc, a Pannónia Filmstúdió kecskeméti műtermének vezetője volt. Az autentikus mesék kiválasztásában a Magyar Tudományos Akadémia néprajzkutató csoportja működött közre, a hagyományos folklórmintázatok tervezéséhez Malonyai Dezső A magyar nép művészete című ötkötetes gyűjteményét használták. A sorozat első rendezője Jankovics Marcell volt.

A Hungarikum Bizottság ülésén Nagy István, agrárminiszter, a testület elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy a Magyar népmesék kiemelkedő nemzeti értékek, kultúránk alapját képezik. A rajzfilmsorozat egyedülálló formában és vizuális elemekkel terjeszti széles körben hazánk hagyományait. A Hungarikumok Gyűjteményébe így jelenleg 76 érték tartozik, míg a Magyar Értéktárban található kiemelkedő nemzeti értékek száma 181-re emelkedett.

A teljes sorozatot itt lehet megnézni>>

Mi számít online zaklatásnak, cyberbullying-nek?

Az UNICEF nemrégiben hozott nyilvánosságra egy nagyon részletes, kutatásokkal és szakértői háttéranyagokkal megtámogatott közleményt a gyermekeinkre leselkedő online zaklatásról.

A kutatásból az az eredmény rajzolódott ki, hogy a gyerekek harmadát zaklatták már valamilyen online felületen.

Az UNICEF munkáját segítő és a programban közreműködő gyerekek személyes tapasztalataiból azonban az is kiderült, hogy az internetes bántalmazás már az egészen fiatal kiskamaszok, a 10–12 éves gyerekek körében is megjelenik. Gyakran a szülők és a pedagógusok nem is tudnak arról, hogy mi zajlik a háttérben, máskor pedig nem találnak megfelelő eszközöket a probléma kezelésére.

Az online zaklatás olyan cselekvéseket takar, amelyek infokommunikációs technológiákat használnak szándékos, ismételt és ellenséges viselkedés kifejezésére. Egyének vagy csoportok követik el. A zaklatók mobilszolgáltatásokat vesznek igénybe, illetőleg internetes oldalakon és csevegőszobákban, valamint SMS-ek küldése útján lépnek kapcsolatba a kiszemelt áldozattal.

A cyberbullying főbb típusai

Flaming („lángháború”): Online vitaszítás dühös és trágár nyelvezet használatával, illetve – sokszor nem az adott témába vágó – támadó jellegű hozzászólások küldése nyilvános fórumra.
Harrassment (támadássorozat): Bántó, igaztalan üzenetek küldése online.
Denigration (befeketítés): Kegyetlen, a hírnév rontására alkalmas pletykák vagy szóbeszéd küldése, kiposztolása, terjesztése valakiről.
Exclusion (kiközösítés): Az online közösség egy tagjának kirekesztése a csoportból.
Impersonation (személyiséglopás): Az elkövető egy másik, létező személy online profiljában jelenik meg, és hírnevének rontására alkalmas üzeneteket küldözget a nevében.
Outing (kibeszélés): titkok, pletykák vagy egyéb személyes információk engedély nélküli megosztása másokkal.
Trickery („trükközés”, becsapás): Személyes adatok megszerzése valakitől csalással, megtévesztéssel, majd ennek az információnak, adatnak a megosztása a közösséggel.
Cyberstalking (online zaklatás): Az áldozat online szokásainak megfigyelése, folyamatos figyelemmel kísérése és támadó jellegű kijátszása.
Cyberthreats (online fenyegetések): Olyan, közvetlen fenyegetések vagy nyugtalanító kijelentések, amelyekből úgy tűnik, hogy a szerző érzelmileg felkavart, és fontolgatja, hogy valaki mást vagy magát bántja, illetőleg öngyilkosságot követ el.
Sexting: A kifejezést olyan helyzetekre használják, amelyekben az elkövető szexuálisan provokatív, és saját maga által készített meztelen vagy félig meztelen képeket vagy nyíltan szexuális tartalmú szöveget küld el online valakinek.

Facebook, Instagram, Snapchat és TikTok

2018-as kutatási adatok szerint Magyarországon a 7–12 éves gyerekek egyötöde regisztrált már közösségi oldalra, és a 10–18 éves gyerekek 23%-a volt érintett valamilyen internetes bántalmazásban.

Ez a szám a valóságban még magasabb lehet, hiszen sokuk fel sem ismeri, hogy cyberbullying áldozata, vagy nem mer, esetleg nincs is kitől segítséget kérnie.

A Z generáció tagjai a Facebook helyett már inkább az Instagramot, a Snapchatet és a TikTokot használják, ahol a kép- és videómegosztás számít az elsődleges funkciónak. Ez pedig kedvező a cyberbullying kialakulásának, hiszen előnytelen, sértő, megalázó képet és videót bárkiről könnyen lehet készíteni, azokat később meg is lehet osztani, majd kommentelni. Az ilyen tartalmak pedig mágnesként vonzzák a névtelenségbe burkolózó trollokat.

A cyberbullying egyik legelső, széles körben ismertté vált példája a kanadai Ghyslain Raza esete. Ghyslain – vagy ahogyan ismertté vált, „Star Wars Kid” – 2002-ben filmet készített magáról, ahogy egy seprűnyéllel hadonászva utánozza a Csillagok háborúja Jedi-lovagjait. A 15 éves, túlsúlyos srác abszurd mozdulataival kétségkívül szórakoztató látványt nyújtott. Így gondolták ezt osztálytársai is, akik a videót megtalálták és feltették az internetre, nem sejtve, hogy tettük milyen nem várt népszerűséget hoz higanymozgású társuk számára. Néhány nap után ugyanis azt vették észre, hogy milliók töltötték le a kiszivárogtatott felvételt. A Star Wars Kid hamarosan internetes mémmé vált, 2004-ben még egy honlap is készült, ahová a videó kreatív módon megszerkesztett változatai kerültek fel. Az oldalt 900 millióan keresték fel két év alatt. Ha szándékosan történik mindez, alighanem a világ egyik legsikeresebb reklámkampányáról beszélnénk, így azonban az egyébként is önértékelési problémákkal küzdő Ghyslain megaláztatásként élte meg, s miatta többször kellett iskolát váltania, végül pszichiátriai segítségre szorult.

Hagyományos zaklatás vs. cyberbullying

Az elektronikus zaklatás érzelmileg megterhelőbb a hagyományosnál, mert sokkal nehezebb elmenekülni előle, sokkal több tanúja van, és az esetek felében kideríthetetlen, kitől is ered.

A virtuális felületeken a zaklatótól nem lehet fizikailag eltávolodni, a bántalmazás nem szűnik meg hétvégén vagy az iskolai szünetben. A kéretlen fotókat, videókat bárki lementheti, és bármikor újra feltöltheti különböző felületekre, a közösségi oldalakon pedig akárhány profil létrehozható, és ezekről újabb és újabb üzeneteket lehet küldeni a kiszemelt áldozatnak. Ráadásul, ha valakit az interneten zaklatnak egy nyilvános felületen, nem lehet pontosan megmondani, hogy hányan látták a fényképet vagy posztot, sokkal több tanúja van, mint a nem internetes bántalmazások esetében. A bántalmazással járó megalázottság érzése sokkal fájdalmasabb lehet a gyereknek, ha még azt sem tudja, pontosan kikhez jutott el.

Kép

Kép: Freepik

A másik fontos tényező, hogy az elektronikus zaklatás a legtöbbször anonim, vagy álnéven történik. A kutatások szerint az ilyen esetek felében nem lehetett kideríteni, hogy kitől eredt a támadás. Ez lehetőséget ad azoknak is, akik egyébként soha nem bonyolódnának bele egy szemtől szembeni konfliktusba.

Milyen jelekre figyeljünk? Szorongás, magány, szétszórtság, önkárosítás…

Az online zaklatás aláássa az önbizalmat, az önértékelést, súlyos esetben a meglévő barátoktól is elszigetel. A magukra maradt gyerekek szorongani kezdenek, a folyamatos stresszhelyzet és az, hogy nem élhetik a megszokott, hétköznapi életüket a zaklatás miatt, kihatással lehet a teljesítményükre. Szétszórttá válnak, nem teljesítenek úgy az iskolában, mint korábban, elszakadnak a korábbi kapcsolataiktól, az is előfordulhat, hogy még a szülőkkel való bizalmi viszony is felbomlik. A feszültség hosszútávon egészségkárosító hatású, mentális, pszichés betegségekkel és valódi fizikai tünetekkel is járhat. A kiskamaszok önkárosító magatartással próbálhatnak meg átlendülni a nehézségeken, magukban keresve a hibát étkezési zavarok alakulhatnak ki náluk, vagdosni kezdhetik magukat.

Mit tehetünk, hogy megvédjük gyermekünket?

Az első és legfontosabb, hogy szülőként tisztában legyünk vele, mi számít zaklatásnak. „Abban a pillanatban online zaklatásnak minősül valami, amennyiben a címzett nem akarja az üzeneteket megkapni, mégis megkapja. Mindegy, hogy kedves vagy durva hangvételű ez az üzenet, ha a címzett nem akarja ezeket látni, és ezt jelzi is a másiknak, a másik viszont továbbra is küldi az üzeneteket, akkor ez már zaklatásnak minősül” – írják a UNICEF szakértői.

Nem megoldás, hogy elvesszük a gyerektől az elektronikai eszközöket, letöröltetjük a közösségi oldalról a profilját, vagy rendszeresen beleolvasunk a levelezésébe.

Ha elszakítjuk a mindenki által használt kapcsolattartási és információszerzési formáktól, csak nagyobb kárt okozunk.

Szülőként elsődleges eszközünk legyen a beszélgetés. Nem a veszekedés és a számonkérés, mert ezekkel csak a bizalmi kapcsolatot romboljuk. Legyünk nyitottak arra, amit gyermekünk szeretne megosztani velünk, hogy azt érezze, bármit elmondhat nekünk, nem lesz része elutasításban.

Készítsük fel a gyereket a veszélyekre! Számtalan módon ad lehetőséget az internet a másik bántására, zaklatásra, megfélemlítésre. A leggyakoribb mód talán a sértő, felzaklató vagy fenyegető üzenetek sorozatos küldése, de sokszor a bántás eszköze lehet a hozzájárulás nélkül hozzáférhetővé tett tartalmak megosztása is. Fontos, hogy a gyerekek is tudják: virtuális térben sincs senkinek joga ilyesmihez velük szemben! És ő sem tehet olyat a világhálón, amit a valós térben nem tenne meg.

Kezeljük az online biztonságot ugyanúgy, mint a fizikai bántalmazást. Magyarázzuk el neki: ahogy senkinek nincs joga megütni őt, úgy az interneten sem zaklathatja senki.

Meg kell értenie, hogy a szavakkal, írással, képekkel történő bántalmazás ugyanolyan, mintha tettlegesen bántalmaznák.

Figyeljünk oda a gyermekünk változásaira! Ha a magatartása megváltozik, romlik a tanulmányi eredménye, magába forduló lesz, alvásproblémái vagy evészavarai lesznek, ezek tünetek. Azt jelzik, hogy baj van, a gyerek valami traumán esett át. Ilyenkor kell szakember segítségét kéni.

Hogyan kezeljük a zaklatást?

A zaklatás bűncselekménynek számít, ezért fontos, hogy ha gyermekünk nem kívánatos üzeneteket, képeket kap, azokat megmutassa nekünk, és mindegyiket mentsük el, hiszen ezek bizonyítékul szolgálnak.

Ha a zaklató nem beazonosítható, akkor rendőrséghez kell fordulni és feljelentést tenni. Minden, hozzájárulás nélkül közzétett fotót, káros vagy illegális tartalmat be kell jelenteni, ezt a biztonsagosinternet.hu bejelentő űrlapján akár névtelenül is megtehetjük.

Semmiképpen se válaszoljunk a zaklatónak: a megfelelő adatok lementését követően tiltsuk le és töröljük az ismerősök köréből! Ha a zaklatás valamelyik közösségi oldalon történt, akkor ott is jelenteni kell a cyberbullying tényét.

Ha tudjuk, hogy ki a zaklató fél – például egy iskolába járó tanuló –, akkor meg lehet keresni az iskolavezetést, és szakember – például mediátor – bevonásával megbeszélni és rendezni a történteket.

Forrás: www.unicef.hu

Minden esetben, amikor elkezdtem valami újat, az olyan érzés volt, mint beleugrani egy fekete szakadékba. Vagy van benne védőháló, vagy nincs. Vagy egy izgalmas csúszda és kaland vár a végén, vagy a zuhanás és a kudarc. Vagy jól döntöttem, vagy nem. És sokszor előfordult, hogy a döntéseim során bizony sérültek kapcsolatok. Diákokkal, kollégákkal, szülőkkel – és saját magammal is. És ilyenkor a szégyen, a kudarcélmény járta át a gondolataimat, sarkukban a dermesztő félelemmel. Hogy többé nem akarom ezt átélni, hogy inkább maradok a klasszikus módszereknél, amik lehet, hogy rosszak, de legalább biztonságosak. Hisz mindenki ezekkel tanít, nem? Hisz én is túléltem az iskolát, nem? Kell a fenének az innováció, ha ezzel jár… Mert van volt diákom, aki nem áll szóba velem, van szülő, aki inkább félrenéz, ha a buszon találkozunk, és van kolléga, aki letiltott a közösségi oldalakon. És ez nehéz. És

nagyon hosszú időbe, sok pálferis előadásba, önsegítő könyvbe és imába tellett, míg rájöttem, hogy mindez teljesen rendben van. Hogy az innovációval együtt jár a kudarc, az újításhoz hozzátartozik a hibázás, és összességében a félelem teljesen egészséges reakció. 

Félni ér. És kudarcot vallani is ér. Mert Michael Jordan, a legeredményesebb kosárlabdasztár is magára zárt ajtó mögött sírt, miután kirúgták a középiskolai kosárcsapatból. És az amerikai hírolvasó is, akit eltávolítottak a munkájából azzal, hogy „nem passzol a televízióba”, nyilván megszenvedte a kudarcot: Oprah Winfrey ma a leghíresebb és legbefolyásosabb női televíziós. Ugyanígy járt Walt Disney, akit azzal bocsátottak el az újságtól, ahol dolgozott, hogy „nincs elég fantáziája és nincsenek eredeti ötletei”. Az Apple cég alapítóját és vezérét pedig saját cégéből rúgták ki – de Steve Jobs mégsem maradt a klasszikus megoldásoknál. És az író, akinek 12 kiadó utasította el a művét azzal, hogy „a könyv cselekménye nem illik az ifjúsági irodalom sorába”? Mégis megjelent a Harry Potter‑sorozat, J. K. Rowlingnak köszönhetően. 
Carol C. Dweck vezette be a „fejlődés fókuszú gondolkodásmód” avagy a „growth mindset” fogalmát. A Stanford Egyetem világhírű professzora a hiedelmeinket vizsgálja, azokat a világra vonatkozó általános elképzeléseinket, amelyek akár tudattalanul is meghatározzák mindennapi viselkedésünket.

Dweck évtizedekig kutatta és elemezte, hogy hogyan lehetséges, hogy egyformán tehetséges egyének közül egyesek kimagasló eredményeket érnek el, mások viszont nem.

Arra az eredményre jutott, hogy az egyén gondolkodásmódja meghatározó szerepet játszik abban, hogy alkalmas lesz-e a benne rejlő képességek kibontakoztatására. Az emberek egy része úgy gondol az intelligenciára, a készségekre és a képességekre, mint velünk született, természetes adottságokra, ők azok, akikre az úgynevezett rögzült fókuszú szemléletmód (fixed mindset) jellemző. Ezzel szemben a fejlődés fókuszú szemléletmód (growth mindset) alapja, hogy az ember alapvető tulajdonságai kellő erőfeszítéssel, tapasztalatok vagy mentorálás által egytől egyig fejleszthetők. 
Kisiskolásokkal végzett kísérleteinek eredménye arra mutat rá, hogy a dicséret módja elképesztően befolyásolja, hogy melyik gondolkodásmód lesz aztán ránk jellemző. Az egyetlen mondatból álló dicséret kétféle lehet: vagy az adottságra jelez vissza („te nagyon ügyes vagy ebben”), vagy az erőfeszítést díjazza („biztosan nagyon keményen dolgoztál”).

Akiket az erőfeszítésükért dicsérnek, konzekvensen örömmel végzik a munkájukat, és a nehezebb feladatokat is bevállalják. Akiket viszont a képességeikért dicsérnek, azok többségében a könnyebb utat választják.

Azaz az „okos” gyerekek nem kockáztatnak. A gondolkodásmód a munkakedvre is hatással van, sőt, a teljesítményre is. A kemény munkáért dicsért diákok átlagosan 30 százalékkal teljesítenek jobban. Az eszükért dicsért gyerekek eredménye viszont 20 százalékot is csökkent ugyanannál a feladatnál. 
Ez a kísérlet gyerekekről szól, de én most szeretnék a tanárokhoz, szülőkhöz szólni. Elképesztő az a munka, amit befektettetek az elmúlt időben abba, hogy hazánk gyermekei tanulhassanak, és hogy az oktatási rendszerünk fejlődhessen! Köszönet érte! Köszönet mindannyiótoknak! Vajon, kedves olvasó, te milyen mondatokat mondasz magadnak? Hogyan dicséred magad?

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. májusi-júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Nyugdíjas korod váratlan diagnózissal érkezett: makuladegeneráció. Először a jogosítványodat tetted a fiókba, aztán a regényekről, majd a versekről kellett lemondanod. Már csak azokat a filmeket nézted, amelyeknek ismerted a jeleneteit, a szereplőit. Végül a Képmásból is már csak a beköszöntőt tudtad elolvasni, fél órába is beletelt, nagyítóval, szótagonként összerakva, ahogy az unokáidat tanítottad olvasni.

Maradtak a hangoskönyvek, a rádió. Annyiszor elhatároztam, hogy majd csinálunk a gyerekekkel egy CD-t, amire mindenki felolvassa a kedvenc könyvét. Persze, nem készült el, tudod, milyen nehéz a gyerekeknek programot szervezni… azóta már nincs is CD-író a gépünkön…

Most mégis újra önkéntes, ha nem is olvasó-, de hallgatószerkesztője lehetsz a Képmásnak, Anyu! Hamarosan küldöm neked a Képmást. Mi pedig igyekezhetünk, hogy minél kevesebb nyelvi hibát szúrj ki a szövegekben.

A Képmás számait mostantól regisztráció után a https://erikkancs.hu/ akadálymentesített oldalon is meg lehet vásárolni (látássérülteknek kedvezménnyel), majd egy alkalmazás segítségével meghallgatni. (Ha valakinek ez nehézséget jelent, személyes technikai segítséget is kaphat a +36(30)499-34-77 telefonszámon, vagy a [email protected] email címen.)

A festőművésszel készült videó itt tekinthető meg:

Ismerős szitu, ezért csak annyit pötyögök be: „Szurkolok, hogy uralkodni tudj a helyzeten és magadon.” Aznapra elvesztettem, de másnap csilingel a Messenger: „Gabi elaludt!  Jöhet a kérdés.” „Azt gondoltam, három nagy gyerek mellé egy baba, igazi jutalomjáték…” A válasz nagyon gyorsan érkezik: „Bocs, ennyi volt a szabadidőm, máris bőg. Ma már három percet aludt.” Nincs bennem csalódottság, pont így képzeltem ezt az interjút. Aztán Gabi mégis megszánja a Szabó Bori-rajongókat, folytathatjuk, majdnem a következő szoptatásig.

– Jutalomjáték, hát persze! Nagyon aranyos baba, és vissza is él ezzel. Öten ugrálunk körülötte. A férjem szerint túlbabázzuk, és majd azt hiszi, ilyen az élet.

– A nagyoknak ez nemcsak egy kis babázás, fontos tapasztalat lehet, hogy látják, őket is így babusgattátok.
– Igen, sokszor elő is hozom a régi történeteket róluk, ők meg a fényképalbumokat, megnézik, hasonlít-e rájuk a baba.

– Egy interjúban elmesélted, hogy otthon sokat beszélgettek az olvasmányélményeitekről, még a gyerekeitek barátaival is. A te regényedről is esett szó?
– Sőt, az alkotási folyamatban is benne voltak, minden fejezetet felolvastam…

– Előfordult, hogy ki is szavaztak valamit?
– Olyan is volt, máskor pedig a logikátlanságokra mutattak rá, főleg Baska, aki egyidős a szereplőimmel. Klári meg lelkesedett, ami nem hagyta, hogy elmenjen a kedvem az írástól. Szerettem volna a szülés előtt befejezni ezt a másik szülést. Minél inkább a vége felé tartottam, annál jobban lelassultam, akkor már maga az anyag a főnök, a saját szabályai szerint követeli a befejezést, én alig jutok szóhoz.

– Pedig sokszor nem könnyű frappánsan befejezni egy sztorit, ha az szatíra…
– Igaz, bár én színházi író vagyok eredetileg, szerkezetben gondolkodom, pontosan tudtam a legelején is, mi lesz a vége. Csak a hogyan volt a lényeg, hogy olyan jó is legyen, ahogy elképzelem.

– Azt a dramaturgiai pillanatot is előre eltervezted, hogy a hősök visszaszületnek a valóságba? Eléggé hasonlít arra, ami akkor már kismamaként is várt rád.
– Igen, ez az ötlet tényleg közben jött, biztosan nem egészen függetlenül a helyzetemtől. (Nem helyes, de most is éppen nutellát eszem nagykanállal... hej, ez a szoptatás!)

– A regényed gyerekszereplői nagyon kritikusak a szüleikkel, a felnőttekkel szemben. Nem emlékszem, hogy a mi gyerekkorunkban ennyire szarkasztikusan láttuk volna a szüleinket. Ez a szabóboris szemüveg miatt van, vagy ilyenek a XXI. század gyerekei?

– Ez a könyv nem is annyira az ifjúsági regények szabályait, világát idézi meg. Inkább a szatirikus regényét – ha létezik ilyen műfaj.

Mikszáth Új Zrínyiásza, vagy Szabó Dezső Feltámadás Makucskán című kisregénye volt a fejemben. De azért Roald Dahl is, akinél betegesebb (és jobb) ifjúsági szerző kevés van. Eleve szeretek kibújni a gyerek vagy ifjúsági címszavak alól.

– Komolyabban vesszük ma a gyerekeket? Hiszen feltételezzük, hogy értik a szatírát.
– Miközben butábbnak is nézzük őket, mint régen! Gondolj bele, a ’80-as években még Macskafogó készült nekik! Ma nagyon finomkodva írunk: védjük a belső világukat, legyünk píszík, legyünk óvatosak. És szerintem az sem baj, ha kikacsintunk a felnőttekre.

– Minden jó, ami nem csak egy korosztálynak szól, hisz az életünkben sem egy korosztály játszik.
– Pontosan. De ugyanakkor komolyan veszem a gyerekszereplőket. És azt se felejtsük el, hogy a gyerekek is olvasnak (sajnos) kommenteket, hallanak politikai vitákat a családjukban vagy az utcán. Nem árt, ha ezekre reflektál egy nekik szóló könyv.

Gabi megint társaságot kíván, ezek szerint a másik négy dajka pillanatnyilag nem áll rendelkezésre. Félóra szünet következik. Egy újszülött altatása kreatív energiákat igényel. Még nem hatja meg az esti mese…

– Gabinak elolvasod majd Petőfi János vitézét, mielőtt a tananyagban találkozna vele (ha még benne lesz)?
– Nekem is ezt olvasta apukám, kétéves koromban tudtam kívülről az egészet.

Nekem a János vitéz az anyanyelvem. Így már nehéz is megítélni, jó-e vagy rossz, olyan mélyen van.

Neki is fogom olvasni, hacsak ki nem veszik a kezemből a nagyok, hogy ők olvassák. Esetleg a diafilmet is levetítem.

Kép

Szabó Borbála és Nényei Pál - Kép: Páczai Tamás

– Az ötödikesek már a verselését vizsgálják, népmesei elemeket keresnek benne, már nem is mese számukra.
– Nem is minden mese benne. Az elején sok a realisztikus elem, az én kedvenceim a mostohás meg a faluban játszódó részek voltak, ez falusi realizmus. Valódi emberi kapcsolatok, tragédiák.

– Változott benned a János vitéz az évek alatt?
– Ma már – vagy amikor a gyerekeimnek olvasónaplót kellett írni belőle – bizonytalan vagyok, mennyit ér ez a mű... Érdemes-e olvastatni? Igazából erre is kerestem a választ a könyvemben. Egy jó könyv (már ha az...) mindig inkább egy jó kérdésből indul, mintsem válaszból. Nem is volt válaszom, csak a végére kezdtem sejteni valamit.

– Saját magadon kívül kinek teszed föl a kérdést, hogy érdemes-e olvastatni? Ha a regénybeli pedagógusokon és irodalomkedvelőkön múlik, borítékolható a válasz.
– Igen, ők nem tökéletesek. De van egy-két jófej, például Niki néni, az osztályfőnök, az „irodalomológus” tudós.

– Pedig a buzgó pedagógusok még a kortárs írónőket is meghívják az iskolába.
– Nem is egyet, engem és Berg Judit barátnőmet is. Szeretem magamat beleírni a művekbe, posztmodern nő vagyok.

– Szóval mindenki ki-be járkál regényből tündérmesébe és vissza, valóságból regénybe. A játékosság, az utalások, az egymásra épülő történetek – ez hiányzik az irodalomoktatásból?

– A könnyedség, játékosság biztos jót tennie az olvasónaplós komolykodás helyett. Az irodalom inkább játék, mint véres-verejtékes kötelesség.

– Nőként és íróként mindig is két ligában játszottál egyszerre. Ahogy írtad az elején, a pasiknak apaként is megmarad a régi élete. De a könyvedben a kedvenc poénom a Pár jogot vissza a férfiaknak is Párt…
– Hát igen... kicsit irigylem a férjemet, aki bejár dolgozni, és este meg babázhat. Viszont nem ő szült és nem ő szoptat, outsider, ez sem lehet könnyű. Sosem vált szét az életemben az író és a nő vagy az anya, és szerintem sokkal jobb író vagyok anyaként, mint előtte: három-, négyszeresére tágult a világ. Most, a gyermekágyi időszakban jó érzés, hogy valamit a szakmában is befejeztem, mert jelenleg úgy érzem, soha többé semmit nem fogok tudni a baba mellett megcsinálni... még egy mosás berakása is komoly feladat.

– A nasizás mellett mi segít? Olvasnivalóban is van nutellád?
– Rendszeresen eszem skandináv krimiket, de mint a csokinál, utána is lelkiismeret-furdalásom van, és nem is lakom jól velük.

– És mivel laktál jól utoljára?
– Gion Nándor Latroknak is játszott tetralógiájának első kötetét olvastam. Nagyon jó! Ajjaj, mocorog a kis rabszolgatartóm! Hívja a tejrabszolgát. De még egy kérdés jöhet.

– Szabadnak érzed magad? Emberként, anyaként, íróként?

– Nem, állandó szabadságharcot vívok minden területen. Úgy látszik, engem ez mozgat.

Anyaként az időért és önmagamért: hogy én is számítsak magamnak, ne csak ők. Emberként a félelmeim ellen. Íróként meg hogy elfogadjanak: a közönség (ez menni szokott) és a szakma (ez egyáltalán nem, talán ezért nem is kéne többet harcolni).

– Mit jelent az, hogy számíts magadnak?
– Fontos, hogy sportoljak, szórakozzak felnőttekkel, egyek egy jót, kényeztessem magam, mint egy szülő a gyerekét.

– Másmilyen anya vagy ma, mint korábban?
– Nem nagyon, megint 23 évesnek érzem magam, szép fiatalnak és kicsit hülyécskének.

– Szóval, ebből is lesz akkor egy szatirikus vagy legalábbis ironikus könyv?
– Tervezek egy anatómiailag pontos, terhességről szóló mesekönyvet.

– Szuper, kérlek, minél előbb, mert további unokákra számítok, és jó lenne már valami olvasnivaló a Sehány éves kislány mellé.
– A minél előbb most nekem nem teljesíthető parancs, csak ha tejleadásról van szó!

Az INNObyte Informatikai Zrt. nem reprezentatív, online, országos kutatásában 119 családban 210 gyermek okoseszköz kezelési szokásait vizsgálta, különös tekintettel az internetes biztonságukra.

A családok 78%-a rendelkezik mobiltelefonnal, 56%-a laptoppal, 50%-a tablettel. Asztali számítógép minden negyedik, egyéb okos eszköz minden ötödik családban van, konzol játékgép pedig 15%-nál. A kutatás eredményei arra is rávilágítanak, hogy a gyermekek 60%-ának van már mobiltelefonja, 40%-nak saját tabletje vagy laptopja, 15%-nak asztali számítógépe, okos eszköze vagy játékkonzola. Ezekből az adatokból kirajzolódik, hogy gyakorlatilag minden családnak nagy figyelmet kellene fordítania a gyermekek internetes biztonságára, hiszen majdnem mindegyikük eléri valamilyen formában a világhálót. A vizsgált családok mindössze csak 2%-ánál fordul elő, hogy a gyermek nem használ internetet, hívta fel a figyelmet Kiss Mihály, az INNObyte Zrt. delivery igazgatója.

A megkérdezett családokban a gyermekek 50%-a egyáltalán nem veheti igénybe se a szülő munkagépét, se a mobiltelefonját, 25% azonban alkalmanként, 15% hetente, de felügyelet mellett, 10% pedig akár felügyelet nélkül is kezelheti az adott munkaeszközt, ami szakmai szemmel vizsgálva nem csak a család személyes adataira, hanem a cég üzleti titkaira, illetve bizalmas információira is veszélyt jelenthet, emeli ki az INNObyte szakértője.

A kutatásból kirajzolódik, hogy az interneten igénybe vett szolgáltatásokra hatással volt a koronavírus járvány, ezért lehetséges, hogy a válaszadók 85%-a alkalmazza az internetet iskolához kapcsolódó tanulásra, de minden ötödik gyermek a nem közvetlenül iskolához kötődő tanulás miatt is felcsatlakozik a hálózatra. A gyermekek többségére (80%) jellemző, hogy videókat (YouTube, Netflix, stb) néz; a weben kommunikál (70%) vagy játékokkal tölti az idejét (60%), de minden harmadik gyermek fent van valamelyik közösségi oldalon is.

A gyermekek többségénél a szülők korlátozzák az internethasználatot: minden ötödik gyermek napi maximum 1 órát, minden harmadik 1-2 órát, 20% azonban már akár 2-4 órát, a maradék 30% pedig korlátlanul böngészhet a világhálón.

A legtöbb szülő ugyanakkor nem akadályozza se hálózati (62%) se eszköz (58%) szinten a gyermekek számára az internet bizonyos részeihez való hozzáférést. Akik foglalkoznak ezzel, azok főként a szerencsejátékkal kapcsolatos, a szexuális, valamint az erőszakos tartalmak kiszűrésére figyelnek. A biztonsági korlátozások közül legtöbben az eszközök saját lehetőségeit alkalmazzák, de népszerűek a Google Family Link, Kids Place, a vírusirtó (Kaspersky, Eset) eszközei, valamint a Windows beépített Parental Control lehetőségei. Aki nem korlátozza gyermekét, leginkább azért teszi, mert megbízik benne, vagy jelenleg is csak felügyelet mellett tanulhat, játszhat vagy böngészhet az eszközökön, illetve volt olyan válaszadó, aki a különböző tartalomszűrő megoldásokkal (főleg a routeren) kapcsolatos negatív tapasztalatai miatt döntött így. A kitöltők 10%-a jelezte, hogy nem jártas ezen a területen, és szeretne segítséget, iránymutatást kérni.

A válaszadók fele találkozott már az internethasználatból adódó káros következményekkel. A legtöbben függőség kialakulására panaszkodtak, tehát, hogy gyermekük nem, vagy csak nehezen tette le az eszközt. 15% százalék jelezte, hogy olyan felületre tévedt, mely erőszakos vagy felkavaró tartalmat közölt és ugyanennyien élték át, hogy ismeretlenek vették fel velük a kapcsolatot; 14% pedig már esett a cyberbullying áldozatául. A gyerekek 90%-val az iskola vagy a szülő - legtöbb esetben mindkettő - elbeszélgetett már a világhálón leselkedő veszélyekről, 10%-kal viszont senki.

„Az internet a családok többségénél a mindennapok részévé vált, a gyerekek sokszor korlátlanul férhetnek hozzá olyan tartalmakhoz, amelyek még nem nekik való. A játékok, a különféle videómegosztókon található reklámok és a közösségi oldalak használata különösen veszélyes számukra, hiszen idegenekkel találkozhatnak és néhány kattintáson keresztül káros oldalakra juthatnak el.” – magyarázza Kiss Mihály, az INNObyte Zrt. delivery igazgatója – „Mint szoftverfejlesztő cég mindig is különös figyelmet fordítottunk az IT biztonságra, nem mellesleg az INNObyte családokra fókuszáló szemlélete miatt is. Mindenképpen javasoljuk a gyermekkel tudatosítani az internet kockázatait és időről időre ellenőrizni az internethasználatát. Fontos ebben a kérdésben a bizalom kiépítése és megtartása, hogy baj esetén tudja, a szülőhöz biztonsággal fordulhat, támogatják. Amennyiben hálózati szinten szeretné a szülő korlátozni a hozzáférhető weboldalakat, javasoljuk az otthoni router beállítások átnézését. Ha pedig a gyermek eszközére szeretne védelmet telepíteni, elsősorban a vírusirtókat ajánljuk, amelyek nemcsak segítenek megelőzni a bajt, de ha esetleg bekövetkezett, minimalizálhatják is.”