„A rádiók a gyermekkori álmom beteljesedését jelentik” – Százharmincegy muzeális rádió Tardoson

– Mikor kezdődött a rádió iránti vonzódása?
– Hat-hétéves lehettem, amikor először szétszereltem, hogy megnézzem, ki beszél benne. Tanyán laktunk, ahol elektromos hálózat hiányában csak telepes rádiónk volt. Minden alkalommal, amikor a szüleim elmentek otthonról, szétszedtem. Egy idő után feltűnt a szüleimnek, hogy sose szól, amikor hazaérnek. Még a Mikulás is megfenyegetett, hogy elküldi értem a krampuszait, ha még egyszer szétszerelem. Megijedtem, de mégsem fordítottam hátat a rádiónak, tizenegy évesen megépítettem az első detektoros rádiómat. Sajnos már nincs meg, de egy másik, amelyet két évvel később alkottam, még ma is látható és hallható a gyűjteményemben.

– Már gyerekként arra készült, hogy rádiókkal foglalkozik majd?
– Műszaki egyetemre akartam menni, villamosmérnöki karra, de sajnos az akkori uralkodó rend nem talált rá alkalmasnak. Ennek ellenére műszaki területen helyezkedtem el, hat évig dolgoztam bemérőként a telefongyárban. Majd továbbképeztem magam, és huszonhét éven keresztül – egészen a nyugdíjazásomig – műszergazdaként dolgoztam a Vilati épületvillamossági cégnél: a teljes műszerállomány hozzám tartozott a beszerzéstől a gazdálkodáson át egészen a javításig.

– Mióta gyűjti a rádiókat?
– 1991-ben nyugdíjba mentem, és Rábapatonára költöztünk. Hamar híre ment, hogy értek a rádiókhoz. Egyre többen jöttek hozzám, hogy javítsam meg régi masinájukat. Valaki már a hatodik rádióját hozta hozzám, amikor megkérdeztem tőle, minek neki ennyi, gyűjti-e őket. Kiderült, hogy Ausztriába, Németországba viszi őket eladni, ahol nagy keletjük van. Legközelebb, amikor újra jött, adott nekem párat ajándékba, rendbe hoztam, és attól kezdve elkezdtem gyűjteni.

Amikor 1998-ban Tardosra költöztünk, már huszonegy rádióm volt.

2001-ben felkértek, hogy rendezzek egy kéthetes kiállítást a művelődési házban. Nagy volt az érdeklődés, ezért mindenki arra biztatott, hogy csináljak a gyűjteményből állandó kiállítást. Az önkormányzat anyagilag támogatta az elindulást. Polcokat vásároltam, és még abban az évben megnyílt a múzeum az otthonomban huszonhét rádióval.

– Most hány darabból áll a gyűjteménye?
– Százharmincegy darabból. Mindegyiket magam hoztam rendbe. Huszonhat év alatt több mint ötezer órát töltöttem azzal, hogy újra üzemképessé varázsoljam őket. Soha nem elégszem meg azzal, hogy újra szól a masina, szeretem kívül is megújítani. Egyetlen darabot sem állítok ki addig, amíg nem kerül eredeti állapotába. Volt, hogy három évig vártam a megfelelő kárpitra, amelyet aztán Tanzániából szerzett be az egyik gyűjtőtársam.

Kép

Tarnóczy András - Kép: Domokos Attila

– Mit érez, amikor több órás munka után újra megszólal egy régi darab?
– Óriási örömöt. A restaurálás ideje változó, függ a készülék állapotától és a hibák számától, de soha nem adom fel. Az a csodálatos, hogy minden készüléknek más a baja, nagyon ritkán ismétlődik ugyanaz a hiba. Ahhoz, hogy megtaláljam, logikai sorrendet szoktam felállítani.

Tulajdonképpen komoly szellemi munkát is igényel a szerelés, segít, hogy szellemileg friss maradjak.

– Honnan szerzi be a felújításhoz szükséges alkatrészeket?
– Gyűjtöm az alkatrészeket is. Rengeteget halmoztam fel az évtizedek alatt, életem végéig sem használom fel az összeset. Ha nincs megfelelő alkatrészem, ami bizony előfordul, akkor a gyűjtőtársakhoz fordulok segítségért, sokkal vagyok kapcsolatban nemcsak itthon, hanem Franciaországban, Németországban, Ausztriában, Hollandiában és Szlovákiában is.

– A dobozok restaurálását is maga végzi?
– Kisebb munkákat én is meg tudok csinálni, kedves, nyugdíjas asztalos barátom bevezetett néhány szakmai fogásba, például hogy a készüléket borító furnérlemezt a deszka szálára merőlegesen kell ráhelyezni, mert a deszka száradáskor szálirányban reped, ám a merőleges furnér megfogja. Nagyobb munkák esetén asztaloshoz fordulok, a politúrozáshoz egyáltalán nem értek.

– Honnan vannak a rádiói? Vásárolja vagy ajándékba kapja?
– Gyűjteményem leginkább adományokból bővül. Minden kiállított darabon feltüntetem az ajándékozó nevét a rádió típusa, gyártója és gyártási éve mellett. Több mint húsz éve tagja vagyok a Nosztalgia Rádió Egyesületnek, negyedévente találkozunk a Puskás Tivadar Távközlési Technikumban, ahol csereberélünk, vásárolunk egymástól, igazi kincsekre lehet ott bukkanni.

– Mindenfélét gyűjt-e, vagy specializálódott valamilyen típusra, korszakra?
– Elsősorban a magyar rádiókat gyűjtöm, a hazai rádiógyártás történetét mutatom be a kezdetektől, de néhány külföldi darab is megtalálható a gyűjteményben. Van olasz, francia, osztrák, német és orosz készülékem is. Már az elején eldöntöttem, hogy a kezdeti időszakra koncentrálok, addig gyűjtöm őket, amíg elektroncsöves rádiókat gyártottak, vagyis az 1970-es évek közepéig, ugyanis az alkatrészeim jelentős része is ezekhez való. A tranzisztoros, integrált áramkörösöket már nem gyűjtöm.

– Melyik a legrégebbi rádiója?

– A legöregebbek kilencvenhárom-kilencvennégy évesek, ezek az úgynevezett ládarádiók, mivel a gép maga egy láda.

Ebben az időben még nem építették be a hangszórót, hanem a tetejére vagy melléje tették. A gyűjtők némelyik hangszórót lavórhangszórónak is hívják, mert mérete és alakja is hasonlít rá. A két világháború közötti időszakból is több érdekességem van. Kezdetben a Telefongyár Részvénytársaság, az Orion gyár és az EKA készített rádiókat, ezekből több van a gyűjteményemben. Érdemes tudni, hogy Magyarországon kezdetben négy nyugati cég, a Standard, a Philips, a Telefunken és a Siemens is épített gyárat, hogy megspórolják a szállítási költséget. Aztán 1949-ben államosították ezeket az üzemeket, azóta egyiknek sincs magyarországi gyára.

Kép

Tarnóczy András - Kép: Domokos Attila

– Mely darabokra a legbüszkébb?
– Az egyik egy – lakberendezési tárgynak is beillő – 1941-es Orion 177 AG. Igazi ritkaságnak számít, csak néhány van belőle Magyarországon, a többi nem élte túl a második világháborút. Még az eredeti számlája és garancialevele is megvan. A másik, egy szintén 1941-es darab, olyan cseh gyárban készült, amely alig hat évig működött, valószínűleg bombatámadás érte, vagy hadiüzemmé nyilvánították. Pacsirtám is van, amely az egyik legtovább gyártott készülék, 1958-ban hozta ki az Orion, két évre rá elvette tőle a gyártást a KGST. A Pacsirta viszont továbbra is annyira keresett modell volt, hogy a Videoton átvette a teljes gyártási technológiát, és még 1966-ig gyártotta. Tulajdonképpen minden egyes készülékhez kötődöm, hiszen hosszú órákat foglalkoztam velük.

A legcsodálatosabb hangja egy osztrák Horniphon W796A típusú rádiónak van, amely több technikai különlegeséggel is bír, és úgy szól, mint egy hifi.

– A hifitorony őse is megtalálható a múzeumban. Mit kell tudni róla?
– A Tetra 528K lemezjátszóval és szalagos magnóval kombinált rádió, amelynek bárszekrénye is van. A Telefongyár Rt. 1958-ban gyártotta. Nem készült belőle sok, de nem is átlagos polgári otthonokba szánták, ugyanis az ára egy betanított munkás féléves keresetének felelt meg. Elsősorban minisztériumokban, megyei tanácsoknál, katonai parancsnokságokon lehetett ilyet látni.

– Keresik-e még most is, hogy hozzon rendbe régi darabot?
– Igen, sokan, külföldről is fordulnak hozzám. Nagy divat most, hogy az antik bútorokhoz régi rádiót szeretnének. Ma is hoztak egyet, próbálom szóra bírni. Van néhány olyan darabom is, amelyet felújítottam, itt maradt, de nem lett a gyűjteményem része. Ha jön valaki, hogy vásárolna, akkor eladom.

– Ha volna érdeklődő, akár az egész gyűjteményt eladná?
– Volt már érdeklődő, de meghiúsult a vétel, ugyanis válogatni szeretett volna a gyűjteményből. Én azt mondtam, vagy mindegyiket megveszi, vagy egyet se. Aztán akadt egy vevő, akinek igent mondtam: a Kuny Domokos Múzeum négy éve megvásárolta az egész gyűjteményt. Kapóra jött az ajánlata, ugyanis 85 éves vagyok, és már egy ideje foglalkoztatott a gondolat, mi lesz a rádiókkal a halálom után. Négy éve megkötöttük az adásvételi szerződést, amelybe záradékként bekerült, hogy életem végig itt marad a kiállítás az otthonomban, Tardoson, és amíg képes vagyok rá, fogadom a látogatókat. Ha már nem bírom, szólok, és elviszik a kiállítást. Megnyugtat és örömmel tölt el a gondolat, hogy jó helyre kerülnek a rádiók, amelyek a gyermekkori álmom beteljesedését jelentik.

Kerestem bennük a beszélő embert, és megtaláltam. Csodálatos dolog, hogy rajtuk keresztül hallhatjuk a világ túlsó végén lévő embert is.

Nagyon boldoggá tesz, hogy megoszthatom másokkal is ezt az örömöt. Már több mint tizenöt országból érkeztek hozzám látogatók. Vendégkönyvem is van, amelyben gyönyörű beírások olvashatók különböző nyelven. A legszebbet egy orosz hölgy írta cirill betűkkel, akit meg is ríkattam: Dunajevszkij-szerzeményt tettem fel neki. Mivel három éve egyedül vagyok, a látogatók jelentik nekem a kapcsolatot a külvilággal, ezért amíg győzöm, fogadom őket.