Krízis vagy küldetés? 

„Kisgyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond” – szeretjük egymást a serdülőkor rémségeivel ijesztgetni. Bevallom, számomra az egyik legélvezetesebb időtöltés kamaszokkal beszélgetni, bár nem egyszerű feladat szót érteni velük. Ám ha bizalmukba fogadnak, vadregényes világba csöppenhetünk. Hol sziklákat mászva, meredélyeken leereszkedve vezet utunk, hol csörgedező források mentén érkezünk meg a gyógyvizekhez. Amennyiben viszont a kamaszkort problémának látjuk, úgy kilátástalan utazásba kezdünk ismeretlen vidéken. 

Tekintsük izgalmas kihívásnak a beszélgetést, így csodás kalandokban lehet részünk! 

Leljünk rá az optimális távolságra! 

Serdülőkkel élve tapasztalhatjuk lassú, de biztos, vagy éppen tragikus hirtelenséggel bekövetkező érzelmi és fizikai eltávolodásukat. Előbbi könnyebben elviselhető, így érdemes erre gyúrnunk már jóval korábban. Ha kisgyermekünk számára életkorának megfelelő önállóságot biztosítunk, azzal hozzászoktatjuk magunkat a majdani leválás elviseléséhez. Másrészt a túlságosan közeli kapcsolatoknak csak durva szakítással vethet véget a fiatal. Erre leginkább akkor kerül sor, amikor a szülő saját szükségleteinek kielégítésére használja gyermekét, aki kénytelen radikális módszereket alkalmazva kilépni a számára szorongató viszonyból. Rosszabb esetben nem tud leválni a szülőről, függő helyzetben marad, és elakadva ebben a fejlődési fázisban, nem képes megvalósítani életfeladatait. 

Hagyjuk a saját útját járni! 

Tekintélyválságban 

A szülők számára nehézséget okozhat, amikor a kamasz gondolkodási folyamatainak érésével megkérdőjelezi a felnőttek korábban szentírásnak tekintett véleményét, szabályait, utasításait. Az egykor olajozottan működő mindennapokat állandó kötözködések akasztják meg, és ha nem szeretnénk végeláthatatlan veszekedésekbe bonyolódni, meggyőző magyarázatokkal kell előrukkolnunk. A szülői tekintély szertefoszlik, helyette beköszönt az alkudozások kora. A szabályok átgondolása, és közös újraalkotása nem várathat magára, döntéseinket az új, partneri viszony jegyében hozhatjuk meg. A merevség, gőg és hajthatatlanság rossz tanácsadók. 

Az új szabályok legyenek betarthatóak, rugalmasak, és álljunk készen gyakori módosító indítványok fogadására! 

Vitázzunk bátran! 

Komoly küzdelmet jelenthet számunkra, amikor tulajdon vérünk tagadja meg az általunk képviselt elveket. A világ működéséről, az emberi kapcsolatokról alkotott hiedelmeink kétségbe vonását támadásnak, akár árulásnak is megélhetjük. Pedig a serdülő egyik életfeladata lebontani, majd elemeiből újjáépíteni saját magát. Ezzel alapozza meg önálló, felnőtt énjét, aki képes döntéseket hozni, és felelősséget vállalni tetteiért. Tartsunk ki józanul saját értékrendünk mellett, de engedjük meg a kérdéseket, bírálatot és kritikát! Akár érvelési technikánk csiszolására is felhasználhatjuk ezeket az alkalmakat. 

Roppant szórakoztató, és egyben tanulságos serdülőkkel vitatkozni, ne hagyjuk ki! 

Mérlegeljünk! 

Kamaszokkal egyezkedve hasznos módszernek bizonyul a jogok, illetve felelősségek párhuzamos felvázolása. Legtöbbször kétkarú mérleghez hasonlítjuk a felnőtt létet, amelynek egyik serpenyőjébe kerülnek az elvárható jogkörök, míg a másikba a kötelességek. Így, ha valaki elég felnőtt ahhoz, hogy az idejét maga szervezze, akkor ennek következményeit is vállalnia kell. Vagyis az éjszakai kimaradás joga nem ment fel a másnapi házimunka vagy tanulás alól. 

A felelősségteljes élethez fontos egyensúlyban maradni, vagyis a lehetőségek növekedésével az elvégzendő feladatok is megszaporodnak. 

Önállóság online és I.R.L. 

Jó esetben kamaszkorra gyermekünk önálló saját maga ellátásában, tevékenysége szervezésében, és önértékelése kellően erős a nemet mondáshoz. Ha idáig eljutottunk, akkor a keretek lazítása, illetve folyamatos ellenőrzése mellett kezébe adhatjuk az irányítást saját élete felett mind a virtuális, mind a való világban. Ehhez azonban lényeges kezdettől jelen lennünk internetes kóborlásai során, ahogy első lépései megtételénél. Ahogy személyesen találkozunk barátaival, fontos megismernünk netes kapcsolatait is. Elkísérjük a boltba cipőt venni? Akkor ugyanígy figyeljünk rá, mit üzletel a világhálón! Utánajárunk, milyen filmre ülnek be a haverokkal? Ellenőrizzük azt is, otthon mit néz a YouTube-on! Ha időre kell hazajönnie a randevúról, akkor ne cseteljen hajnalig utána! 

Biztosítsuk a megfelelően rugalmas kereteket on- és offline, amelyekhez igazodhat, így egyszerre biztonságban, mégis szabadnak érezheti magát! 

Engedd önállóvá válni! 
Légy együttérző! 
Engedd felelősséget vállalni! 
Ne kritizáld! 
Gondoljátok át közösen a szabályokat! 
Engedd vitázni! 
Dönthessen a saját hatókörében! 
Élhesse melletted az életét! 
Segítsd felnőni!   

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Már ezernél is több pszichológus állt ki a Meseország mindenkié című könyv mellett és határolódott el Bagdy Emőke kijelentésétől” – olvasom az újságban. Sokan állítják, hogy ez a könyv túl sok figyelmet kap, és valójában nem több egy gumicsontnál, aminek a rágása közben nem figyelünk oda az igazán fontos dolgokra. Amikor egy kiadvány frontvonallá válik, és az egész társadalmat kettéosztja, az már rég nem az olvasásról szól, hanem ideológiai kérdéssé válik, és az ideológiai kérdések nagyon is fontosak.

Az LMBTQ-témára is érzékenyítő mesekönyvről érdemes vitákat folytatni, hiszen a kérdés arról szól, hogy a gyerekeket, akiknek az olvasmányélményeiről a szülők és a pedagógusok döntenek, mikor és milyen formában tájékoztatjuk a különböző nemi identitásokról és szexuális orientációkról.

Az ellenvélemények zöme nem azt mondja, hogy aki elolvassa a meséket, az egy varázsütésre a saját neméhez kezd vonzódni, hanem amellett állnak ki, hogy nem mesekönyvvel és nem kisgyereket kell érzékenyíteni ebben a témában.

Ki mennyire szakember?

A pszichológusok véleménye is megoszlik, és mivel ez nem egy olyan kérdés, mint az, hogy az égetett mész és víz reakciójakor keletkezik-e kalcium hidroxid vagy sem, érthető, hogy a szakértők egymásnak ellentmondó véleményüket igyekeznek igazukként védeni ebben a nehezen kutatható témakörben. Az aláírók listája tényleg meggyőző benyomást kelt, mindenkinek ott a neve, jó esetben a szakterülete és az is, hogy melyik intézetnél dolgozik. Kétségtelen, hogy vannak köztük olyanok, akikre rákeresve kiderül, hogy rendelkeznek szakmai háttérrel, és szívesen meg is néznék egy olyan vitát, ahol Bagdy Emőke véleményével szemben érvelnek. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy ki ellenőrzi az aláírók hátterét, és ki számít pszichológusnak? Aki megkapta a BA diplomáját, vagy elment mesterre, esetleg PHD-hallgató, vagy több évtizedes szakmai tapasztalata van? Gyakorlatilag bárki aláírhatja, még azt sem tudják ellenőrizni, hogy valóban pszichológus-e az illető, vagy csak egy elsőéves bölcsészhallgató.

Nemrég készítettem interjút Bagdy Emőkével, hosszan beszélgettünk arról, hogy nincs Magyarországon Pszichológus Kamara, nincs tisztázva, hogy ki tarthatja magát pszichológusnak, nincs nyilvántartás, nincs semmilyen hivatkozási alap, ami alapján tudhatjuk, hogy ki nevezheti magát szakértőnek.

Felvetődik persze még a szakmaiságon kívül is néhány gyakorlatias kérdés. Mégis hogyan olvashatta el már most 1000 pszichológus ezt a könyvet – ráadásul egy részük külföldön írt alá –, hogy szakértői alapon eldönthessék: ezek a szövegek alkalmasak nyelvezetükben és történeteikben a gyerekek érzékenyítésére? Talán mindannyian online változatot kértek és kaptak a kiadótól?

Vagy ez az aláírás csak ideológiai és szakmai tüntetés a Bagdy Emőke által képviselt értékrend ellen, és szó sincs gyerekeink érdekeiről?

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a társadalomban ha valamit sokan mondanak, azt az emberek igaznak gondolják. Ha szétlájkolják a cikket, akkor minőségi, ha ötszáz szexpartnere van valakinek, az menő, és amiből sokat adunk el, az jó.

Mitől lesz bestseller egy bestseller?

Miután Dúró Dóra független képviselő, a Mi Hazánk Mozgalom elnökhelyettese szó szerint ledarált egy „Meseország mindenkié” című kiadványt, a kötetből bestseller lett, már most rengeteg az előjegyzés az újranyomott kiadásra. A konstruktív vita barátjaként a könyvdarálás nem része az eszköztáramnak, amit a képviselő asszony elért vele, az viszont egy érdekes jelenség, amivel már érdemes foglalkozni annak, akit érdekel a kommunikációtudomány. Hogy mennyire nem jelent kiindulópontot a minőségi olvasmány szempontjából az, ha egy könyv bestseller, az abból is látszik, hogy számos olyan kötet kapta már meg ezt az elismerést, amelyet irodalmi szempontból a legnagyobb jóindulattal sem lehetne jónak nevezni. Az előző évtized könyve az Egyesült Államokban egyértelműen a „Szürke ötven árnyalata” lett (11 hét alatt kelt el egymillió példány az első kötetből), és Magyarországon is sokan érdeklődtek a sorozat iránt. Félreértés ne essék, nem baj, ha valakinek tetszenek ezek a könyvek, de attól még az irodalmi szempontokat figyelembe véve Szürke úr és Anastasia szexi szado-mazonak nevezett története nem jó szöveg. Értékelhető leírások nincsenek benne, a párbeszédek egyszerűek és gyengék, és még csak hiteles szubkultúra-kutatás sincs a könyvek mögött (ha lett volna, valószínűleg kevésbé találnák az olvasók romantikusnak a történetet). Magyarországon bestseller lett Szepesi Nikolett „Én, a szexmániás” című „műve” is, amely nagyjából arról szól, hogy kivel, mikor és hogyan szexelt az egykori úszónő, és az mennyire volt jó.

Amióta világ a világ, az embereket érdeklik a hálószobatitkok és a skandalum, és ha valamit botránykönyvként harangoznak be, azt jó eséllyel sokan megveszik. A bestseller a kíváncsiságról szól.

Az, ha valamit lehúznak, vagy ha sokat beszélnek róla, legalább annyira megdobja az eladási számokat, mint az, ha agyba-főbe dicsérik. A gendertémájú meséket az egekbe magasztalók szerint is a szövegek minősége „hullámzó”, ami logikus is, hiszen egy amatőröknek is meghirdetett pályázat díjazottjainak alkotásai kerültek a gyűjteménybe.

Ha két pszichológus szaktekintély leül vitatkozni, az egy releváns kiindulási pont.

Az, hogy ezren, kétezren vagy ötezren – nem teljesen átlátható szakmai háttérrel – aláírnak valamit, hogy elhatárolódjanak egy olyan klinikai szakpszichológustól, aki bizonyítottan sokat tett le az asztalra, az nem hivatkozási alap, hanem csak egy darab papír.

Az ágyában fekszik, és a térdét emelgeti. Mindig csak a balt, ritmusosan. Ennek meg mi értelme? Teljesen felesleges, de azért utánacsinálom. Tíz percig megállás nélkül, egy ritmusra emelgetjük a bal térdünket. Elég unalmas tevékenység, de kitartó vagyok. Aztán megszomjazunk. A fiam sírni kezd. Ettől én is elbőgöm magam. A feleségem szoptatni kezdi a kicsit. A másik melle foglalt, az a mellszívóé, úgyhogy nem marad más, mint kibontani egy sört. Ez jólesik, sport után mindig jó lazítani egy kicsit. Utána alszunk másfél órát, ez is nagyon jó. Aztán megint sírás és szoptatás. 
Ha minden szoptatásnál innék egy sört, akkor a kísérlet elég gyorsan véget érne, úgyhogy más módszerhez kell folyamodnom. Felteszem magamnak a kérdést: ki az, aki nagyobb nálam, szeret és táplál? Elhatározom, hogy míg a kicsi eszik, én imádkozni fogok. Nem könnyű, néha belealszom, de a fiam is, úgyhogy nincs ebben semmi szégyellnivaló. 

Aztán melléfekszem az ágyra. Nézi a plafont, és néha elmosolyodik. Én is nézem a plafont, de nem látok ott semmi mosolyogtatót.

Mit láthat ott? Angyalkákat? A dédszülei szellemét? Én semmit, de jó tanulóként bárgyún elmosolyodom. Ő most mire gondolhat? Az a legvalószínűbb, hogy semmire. Egy darabig én sem gondolok semmire. Ez nagyon jó. 
Fekszünk, láthatatlan dolgokra mosolygunk, néha gügyögünk egy kicsit. Kapálózunk a kezeinkkel. Mindent ok nélkül teszünk, csak úgy, a cselekvés öröméért. Ha valami rossz, elsírjuk magunkat. Ilyenkor magához vesz és megnyugtat az, aki nagyobb nálunk, és feltétel nélkül szeret. Valami ilyesmi lehet a mennyek országa is? 
A kísérletet fél nap után abba kellett hagynom, mert láttam, hogy a feleségem agyára megyek. Érthető, azért mindennek van határa. Még a mennyországnak is. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. májusi-júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Itt nincs szőlő és sajnos barack sem. A cseresznyét mind leeszik a madarak, a dióért meg versenyezni kell a mókusokkal. De van málna, és ősszel érik. A mi kertünk telis-tele van vele. Mindenhol az nő: a kerítésnél, a bokrok mellett, a virágágyások körül, sőt, a virágágyásokban is. Hiába ültet Anya céklát, akkor is málna nő. Még az a szerencse. Amikor megjövünk az iskolából, be se megyünk a házba, hanem szétszaladunk a kertben, és Anya alig bír összekiabálni minket, hogy uzsonnázzunk. Aztán amikor mégis sikerül, akkor meg alig bírunk uzsonnázni, annyira teleettük magunkat.

A málnán kívül van még nagyon sok szeder és galagonya, bodza meg gesztenye. Azok nem a mi kertünkben vannak, hanem csak úgy szanaszét, de az itteni emberek azt hiszik, csak dísznek jók, és inkább megveszik a boltban. Pedig annyi van, hogy az még a madaraknak és a mókusoknak is sok. Igazából még nekünk is. Amikor jön a ködös idő, meg is penészedik mind. Kivéve, amit mi leszüretelünk: Ágó, Dani meg én.

A gesztenyét együtt szedjük. Az őszi szünetben nagy táskákkal megyünk Apa iskolájába a focipálya mellé. Ezzel nagyon igyekezni kell, mert meg kell előznünk a kertészeket, akik a lombszívóval feltakarítják a fák alól az összes szemetet. Ha elég ügyesek vagyunk, abból a szemétből készít Anya gesztenyés sütit egész évben. Régen még szedret szedni is együtt mentünk, de most már nem kell, mert két éve felfedeztünk egy titkos labirintust, ami nagyon jó lelőhelyekre visz. Most már onnan hozzuk a szállítmányokat mindennap.

A labirintus a kertünk mögött van, de sokáig nem lehetett látni a bozóttól meg a borostyántól. Annyira titkos, hogy még az emeleti ablakból sem látszik. A bozót mögött van egy nagyon öreg kőkerítés meg egy magas és sűrű sövény, és a kettő közt egy hosszú járat. Azon át jutunk el például az ezeréves templom kertjébe, ahol ezeréves emberek sírjain kívül óriási, nagy szemű szederbokrok is vannak. De annyi, hogy alig hittünk a szemünknek. Aztán eljuthatunk egy legelőre is, ami tele van csipkebokorral meg galagonyával, de ide többet nem megyünk, mert a múltkor úgy megijedtünk, hogy még az egyik vödrünket is otthagytuk. Kiderült, hogy ez nemcsak egy üres legelő, hanem tehenek is vannak rajta. Aztán van a labirintusban még egy óriási bodzabokor is – éppen a szomszéd néni padja mögött, ahova ki szokott ülni beszélgetni a barátnőivel. Az a bokor is tele van, és ha az összes bodzát leszedjük, nem is kell máshol gyűjteni. Mi tavaly is jó magasra felmásztunk a sövényen, és elértük majdnem mindet. Közben azt játszottuk, hogy indiánok vagyunk, és kihallgattuk, miről beszélnek az öreg nénik a padon. Nagyon jók voltunk, mert egyáltalán nem vettek minket észre. Csak akkor, amikor Dani elfelejtette az indiánosdit, és elkezdett hangosan hellózni nekik… Lett is nagy mérgeskedés! Persze hiába mutogattuk a vödröket meg a bodzát, senki sem hitte el, hogy mi csak szüreteltünk...

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Székelyudvarhelyen született, majd Kolozsváron élt, és 12 évig az ottani Zeneakadémia tanára volt. Mikor és miért döntött úgy, hogy áttelepül Magyarországra? 
– A két testvérem jött el először ‘77-ben Erdélyből. A húgom Budapestre költözött, az öcsém a feleségével együtt kapott egy lehetőséget Izraelben, amikor ott egy szép összeget fizettek a kivándorlóknak, ha letelepszenek kinn. 1977 nyarán eljöttem Pestre a húgomékhoz nyaralni, és egyik nap megtudta, hogy az Állami Hangversenyzenekar próbajátékot hirdet. Nem is volt nálam hegedű, de ő kölcsönadta az övét, majd Ferencsik János azonnal felvett, és csak azt kérte, minél hamarabb költözzek át Magyarországra – de ez végül hat évbe telt.

– Mi történt önnel ez idő alatt? 
– Végig a kolozsvári zeneakadémián tanítottam, nem lehetett csak egyszerűen eljönni az akkori Ceauşescu-féle Romániából. Végül az sarkalt a költözésre, hogy éreztem, karrierszempontból meg fogok ott rekedni. Felkészültem ugyanis nemzetközi hegedűversenyekre, a szakmai része sikerült is, bejutottam, de amikor utazni kellett, nem engedtek.

Tudták a hatóságok, hogy az ’56-os forradalomban két nagybátyám menekült az Egyesült Államokba Magyarországról, és ez nem volt jópont számomra.

– Tudtak róla Romániában, hogy két nagybátyja Magyarországról Amerikába emigrált? 
– Persze, mindent tudtak. 

– Hogyhogy Magyarországon élt a két nagybátyja ’56-ban? 
– Amikor rövid időre Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, édesapám Budapestre jött tanulni a Zeneakadémiára, ő szintén hegedűművész volt, nem is akármilyen. Egyébként ő itt született Aszódon, mert az én erdélyi nagypapám az első világháborúban Olaszországban harcolt, és amikor jött hazafelé a harctérről, Fiumében megismerkedett a nagymamámmal, majd elmentek együtt Aszódra, összeházasodtak, és megszületett apám. De olyan rettenetes élet volt itt akkoriban, hogy inkább visszaköltöztek Székelyudvarhelyre. 

– Hihetetlenül kacskaringós családtörténet! Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy édesapjához hasonlóan hegedűművész lesz? 
– Születésemtől kezdve állandóan hegedűhang vett körül, apám ugyanis nagyon sokat gyakorolt, mert folyton koncertezett. Megnyerte az első Enescu Hegedűversenyt 1939-ben, és George Enescu, a világhírű román zeneszerző személyesen adta át neki a díjat. Ekkor kimehetett volna Párizsba ösztöndíjasként, de bizonyos feltételeket támasztottak cserébe: változtassa a nevét Baloghról Bologára, és térjen át az ortodox hitre. Ő így inkább nem akart menni. 

Négyévesen adta kezembe a hegedűt, arra emlékszem, hogy nagyon élveztem rögtön, mert szinte az elejétől együtt játszottunk.

Mindig fantasztikus tanáraim voltak, mindig a legjobb kezekben voltam, egyértelmű volt, hogy ezt a pályát kell választanom. Kolozsváron engem olyan zenepedagógusok tanítottak, akik maguk is Budapesten végeztek. Gyerekkoromban apámnál és Nagy Istvánnál tanultam, aki hegedűt Waldbauer Imrénél, a budapesti Zeneakadémia tanáránál tanult. Jagamas János pedig formatantanárom volt, aki Kodály Zoltánnál végzett, és óriási népzenei anyagot gyűjtött össze.

Kép

Balogh Ferenc négyévesen, ekkor kezdett hegedülni.

– Térjünk vissza az ön Budapestre érkezésének napjára, 1983-ba.
– November 28-án délben szálltam le a vonatról Budapesten, az állomáson egy úr várt rám legnagyobb meglepetésemre, akit azelőtt soha nem láttam, de ő felismert a hegedűmről. Bemutatkozott, hogy ő a szólambeosztó az Állami Hangversenyzenekarnál, majd közölte, hogy holnap reggel tízkor próba van. Hihetetlen nagy dolog volt, hogy már másnap reggel volt munkám!

Egy baj volt csupán, hogy én több ok miatt is lemondtam a román állampolgárságomról, és egy olyan útlevéllel jöttem át Magyarországra, amellyel utána már sehova nem utazhattam. Ennek köszönhetően lehettem részese a Fesztivál Zenekar alakuló koncertjének 1983 karácsonyán, egy megrázóan jó társulat részeként. Később viszont szakítanom kellett a Fesztiválzenekarral, mert két lovat egyszerre nem lehetett megülni, el kellett volna jönnöm az anyazenekaromtól, akiknek én azért a hat évért, amíg rám vártak, nagyon hálás voltam. Hívtak többször külföldre is, oda sem mentem ugyanebből az okból, illetve elég volt egyszer országot váltani. Még sok is. 

– Hogy kapott végül útlevelet? 
– A zenekar kiállt értem. Az igazgatónőnk, Lakatos Éva nagyon jóban volt Aczél elvtárssal, a kultúrpolitika irányítójával. Pár hónap ittlét után behívtak a KEOKH-hoz (Külföldieket Ellenőrző Központi Hatóság – a szerk.), és kaptam egy hontalan útlevelet. Ezzel másfél év alatt eljutottam Japánba, Hongkongba és az Egyesült Államokba. 1985-től húsz éven át számos turnén vettem részt az Új Budapest Vonósnégyes tagjaként is, velük sok lemezt készítettünk Londonban, a Hyperion cégnél.

Az egyik turné során Amerikában, a Kennedy reptéren érdekes dolog történt: behívtak egy külön szobába, és azt mondták, ha nincs állampolgárságom, viszont van egyetemi végzettségem, ha gondolom, maradhatok Amerikában is.

Én ezen eléggé meglepődtem, és rögtön mondtam nekik, hogy nem tervezek ilyesmit, de amikor odaértem a szállodába, egy kollégám kíváncsiságból belenézett az én furcsa útlevelembe, és ő vette észre, hogy a vámostól két év tartózkodási engedélyt kaptam. Eszembe nem jutott kinn maradni, nem tudtam volna még egy lépést megtenni, még egy ilyen változáson keresztülmenni.

– Erdélybe mennyi ideig nem tért vissza? 
– Két évig, ugyanis a hontalan útlevéllel egyedül Romániába nem utazhattam, mert azt mondták, nem tudnak felelősséget vállalni értem. Szívszorító volt először hazamenni, rálátni az ottani állapotokra a szocialista rendszer bukásához nagyon közel. Alig volt áram a településeken, szinte éheztek az emberek a jegyrendszer mellett. 

– Bejárta a világot nagyzenekarok és rangos vonósnégyesek tagjaként. Hol érezte magát a legjobban? 
– Japán volt a szívem csücske. Rend, barátságosság és hihetetlen tudásvágy jellemzi az ottaniakat. Egyszer jött hozzám egy kislány a szállodába hegedűórát venni. Délután tartottam a foglalkozást, ráadásul elég hosszúra nyúlt, jött az egész család, felvettek mindent videóra. Szép nagy adag leckét adtam fel neki, mert úgy gondoltam, hogy majd egy hét múlva fogok tudni esetleg találkozni vele. Végül kiderült, hogy csak egy nappal később indulunk, így másnap felhívtam őket, hogy esetleg tudnának-e ma jönni. Legnagyobb meglepetésemre, amit előző nap feladtam a kislánynak, mindent megtanult, egész éjjel gyakorolt, pedig nem is tudta, hogy óránk lesz. 

Kép

Balogh Ferenc családja

– Mostanában jár rendszeresen Erdélybe? 
– Rokonaim sajnos már nem nagyon élnek arrafelé, de rendszeresen hívnak a Bolyai Akadémiára tanítani. Sokszor nincs meg már az otthonérzetem. Hazamegyek Kolozsvárra – ez is milyen fura, hogy már megint azt mondtam, „haza” –, de hiába keresem a régi hangulatokat, érzéseket, azokból semmi nincs már.

Mi annak idején Kolozsváron a Bartók Béla utcában laktunk, innen nyíltak a Kodály Zoltán és Liszt Ferenc utcák is. Egy román sem élt a környékünkön, ezért negyedik elemiig nem érzékeltem, hogy nem Magyarországon élek.

Ötödikben jött egy testes tanár bácsi, aki színromán volt, csak román nyelven beszélt az osztályhoz, amiből én egy szót sem értettem. Annyira nem tudtam semmit, hogy közölte: osztályt fogok ismételni. Ekkor apám megkérte, hogy vállaljon el magánúton román nyelvből. Nemsokára kiderült, hogy fantasztikus tanár volt, fél év múlva beszéltem románul, neki köszönhetem az összes többi nyelvtudásomat is.

– A feleségét itt ismerte meg, Magyarországon? 
– Igen, ő szintén hegedűművész, négy gyerekem van, ők mind itt születtek már. 

– A gyerekei örökölték az erdélyi identitást? 
– Nekik nincs kötődésük. Tetszik nekik ott, szeretik, de ők már idetartoznak, Magyarországra. 

– Ők is zenélnek? 
– Igen, de nem erőltetjük, hogy zenészek legyenek. Talán a legkisebbnél lehet esély, de majd meglátjuk. 

– Van olyan mű a zeneirodalomban, amely különösen közel áll a szívéhez? 
– Beethoven hetedik szimfóniája nekem a csúcs, és Prokofjevnek van egy D-dúr hegedű-zongora szonátája, amelytől szintén képes vagyok megőrülni, annyira szeretem. 

– Milyen tervei vannak? Egy hegedűművész meddig tud színvonalromlás nélkül játszani? 
– Igazából bármeddig, de alkati kérdés is ez persze. Nemrég hallottam olyan felvételt, amin Nathan Milstein nyolcvan felett is lenyűgözően játszotta el Bach C-dúr szólószonátáját. Szeretek minél több új darabot tanulni, elég sokat kamarázom, játszom a Grazioso vonósnégyesben, velük is rendszeresen koncertezünk.

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők. 

Rita barátnőm a negyvenes évei legelején jár. Bár nem kérkedik a szépségével, mégis megfordulnak utána a férfiak. Hosszú, hullámos szőkésbarna haját gyakran tűzi fel laza kontyba. Nem sovány, de alakját sok huszonéves megirigyelhetné, és bár nem a legutolsó divat szerint öltözködik, de mindig stílusos, elegáns és ápolt. Mindemellett pedig művelt, intelligens és jó humorú. Férjével egy kis művészeti galériát vezet itthon és Lyonban. Egyetemista korunk óta ismerjük egymást, számos szépészeti beavatkozását figyelemmel követtem már. Huszonhárom évesen töltette fel először ajkait botox-szal egy bécsi klinikán. Elkísértem, de megígértettem vele, hogy sosem csináltat magának kacsaszájat. Szerencsére állta a szavát, habár én a botoxolt ajkat is túlzásnak éreztem, de ezt nem mondtam neki. Mostanában átváltott hialuronsavas injekcióztatásra: a homlokát, a szeme alatti karikákat és a járomcsont feletti részt tölteti fel. A hialuronsav szerinte csodákat tesz, éppúgy, mint a bioszálas arckontúrozás, amely jelenleg az egyik legkíméletesebb „arcfelvarrási” technika, s azoknak ajánlott, akik nincsenek megelégedve bőrük rugalmasságával, fiatalosságával.

Márpedig Rita sosincs megelégedve a külsejével. A születésnapjait sem ünnepli.

Pár évvel ezelőtt az orrát túlságosan szélesnek találta. „Terpeszkedő krumpli” – ezt mondta rá. Kisebbet és fitosabbat szeretett volna, ezért bejelentkezett műtétre egy hazai plasztikai sebészhez. Próbáltam lebeszélni az akcióról, de ha ő egyszer a fejébe vesz valamit… A műtétet követően az orvos gipszrögzítést alkalmazott Rita orrcsontjánál, egy éjszakára pedig tamponálták az orrlyukait (engem egy rozmárra emlékeztetett), kapott orrkenőcsöt (a belső sebvonalak kezelésére), és kétféle fájdalomcsillapítót is. A szeme körüli kék foltok tíz napig vendégeskedtek az arcán, kétszer hányt is, de a két rosszullét közötti időben szorgalmasan szelfizett, vagy, ahogy ő fogalmazott: dokumentálta a gyógyulási folyamatot (majd megosztotta azt a közösségi oldalán). Azt mondta, hogy ez ilyen, ki kell bírni, és ne fárasszam már a „méltósággal megöregedni” dumával, hiszen modern korban élünk, meg különben is, egy sima homlok-botoxot már szinte minden dolgozó nő ki tud fizetni, ha négy hónapon át félretesz 10–15 ezer forintot. Amikor lekerült a kötés róla, és szemügyre vette az eredményt, őszintén boldognak tűnt. Még akkor sem szomorodott el, amikor kifizette a recepción a műtétért járó 850 ezer forintot. Hát, igen, ez nem egy „sima botox” ára volt, de neki megérte.

Bevallom, néha én is nézegetem a neten a különféle szépészeti beavatkozásokat hirdető oldalakat, mert én se vagyok már mai csirke. Igen, látom, hogy a hasam nem olyan, mint öt évvel ezelőtt, illetve, hogy a melleim és a gravitáció kezdenek egyre szorosabb barátságot kötni egymással, de én előbb költök futócipőre és edzőtermi bérletre, mint például mikrotűs rádiófrekvencia-kezelésre. Nem vagyunk egyformák, és ez talán így van jól.

A tanácsadó szakember is végigjárta saját maga elfogadásának útját

Dr. Mihalec Gábor pár- és családterapeuta szerint aki önmagát nem tudja elfogadni, az attól fél, hogy mások sem fogadják el olyannak, amilyen. „A párterápiás munkámban gyakran megfigyelem, hogy azok a férfiak és nők, akiknek komoly gondjaik vannak önmaguk elfogadásával (például azért, mert a szüleik mindig kritizálták őket gyerekként és beléjük ültették, hogy nem érnek semmit és nem viszik semmire), azok a társuk szeretetét sem tudják befogadni. A kettő tehát szorosan összefügg egymással. Aki viszont megtanul igent mondani magára, az egyszeriben azt is elhiszi, hogy mások láthatják őt szépnek, okosnak és értékesnek.

Egy önmagát gyakran műttető-szúrató egyén kétségbeesett harcot vív az idő vasfogával, hogy valami olyat mutasson, ami már igazából elmúlt.

Ha szabad személyes példát hoznom: húszéves koromban én is szembesültem azzal, hogy sosem leszek már válogatott focista. Harmincas éveimben bizonyossá vált, hogy befutott rocksztár sem lesz már belőlem. Negyvenes éveimre megmaradt a remény, hogy köztársasági elnök még lehet belőlem, hiszen erre a posztra általában (a jelenlegi kivételtől eltekintve) idősödő úriembereket szoktak megválasztani. Én ezekbe beletörődtem, elfogadtam, hogy ez van. Vannak azonban, akik csak arra koncentrálnak, hogy mik nem lehetnek már, nem pedig arra, hogy felfedezzék, milyen új lehetőségek nyílnak meg előttük.”

Csak hát ott vannak az örök fiatalságot és fittséget propagáló reklámok…

Jó lenne, ha a reklámok végre felfedeznék a sármos közép- és időskorú életérzésben rejlő lehetőségeket is!

Ha az életet egy versenynek tekintjük, akkor mindenáron győzni akarunk, és minden versenyt meg akarunk nyerni. Ahogy azonban az évek telnek, rá kell döbbennünk, hogy vannak fiatalabb, gyorsabb, csinosabb, okosabb, képzettebb vagy éppen tehetősebb versenytársak. Vannak, akik mindenáron le akarják őket nyomni, de legalábbis versenyben akarnak maradni velük. Ebben visszahúzó erő a felismerés, hogy sok mindent már nem tudnak ugyanolyan sebességgel, kitartással, fizikai erővel végezni. Meg kellene békélni ezzel.

Miért ódzkodunk attól, hogy elfogadjuk az öregedést és a ráncokat?

„Egyszer egy húszas éveiben járó fiatalember azt mondta nekem, hogy retteg a házasságkötéstől, mert a nők (szerinte) negyven felett megcsúnyulnak. Éppen ekkoriban lépte át a feleségem a negyvenet, és végiggondoltam, hogy miről is beszélhet ez a fiú. A feleségem valóban máshogy nézett ki, mint húszévesen, de én ezt sehogyan sem tudtam csúnyának látni. A szarkalábak a szeme körül az én történelmemet mesélték el, mert én ott voltam, amikor azok keletkeztek. A néhány terhességi csík, ami a gyerekeink születése után a hasán maradt, a legkedvesebb számomra, mert az apává válásom élményének a bizonyítéka. A kis műtéti hege a szerelmünk jele, mert én ültem ott és fogtam a kezét, mielőtt betolták a műtőbe. És rajtam is tucatnyi lenyomata van az éveknek, ami pedig a feleségemet emlékezteti a közös történelmünkre.

Akinek van közös történelme valakivel, az tiszteli és értékeli ennek a történelemnek a jeleit. Aki állandóan resetel és „újraindít”, az szeretné a történelmet is lenullázni. Márpedig azt nem lehet.”

„Jól öregedni” – lehetséges?

A szakember szerint önmagunk elfogadása az aktuális életszakaszban egy mentális hozzáállás, egyfajta gondolkodásmód, életfilozófia. „Sokat dolgoztam azon, hogy elfogadjam és szeressem magam olyannak, amilyen vagyok, hogy ne akarjak más lenni, hanem önmagam lehetséges legjobb változatává fejlődjek. Ehhez pedig el kellett jutnom arra a felismerésre, hogy a múltam minden eleme hozzátett valamit ahhoz a férfihoz, akinek ma érzem magam. Ez más keretbe helyezi a múltam fájdalmas eseményeit, mert azoknak is szerepük volt abban, hogy én ma éppen az vagyok, aki. Ezért az állandó hibáztatás és zsörtölődés helyett inkább magamhoz ölelem ezeket a fájdalmas eseményeket, és hálás vagyok, amiért átélhettem őket. Bár kissé ráncosabb, de erősebb emberként kerülhettem ki belőlük.” 

És persze ott a szüret, az ősz ünnepe, a szőlőtermesztés utolsó állomása és a borkészítés első fázisa, melynek élményét legalább egyszer mindenkinek érdemes megtapasztalnia. Csipegethetjük a szőlőtőkékről a lédús szemeket, kipróbálhatjuk a szőlőtaposást, este pedig szüreti lakomán vigadhatunk. Írógéniuszunk, Jókai Mór is mindig derült szívvel várta ezt a különleges esemény, mert bár napjainak nagy részét íróasztalnál töltötte, szabadidejében szívesen hódolt kertészeti kísérleteinek. Rendszerint a város zajától elvonultan, panteista meggyőződéssel élte mindennapjait; a fákkal és szőlőtőkékkel benőtt területeket érezte leginkább otthonának. Ilyen volt a Svábhegyen lévő 2,5 hold földje is, amelyet 1853-ban vásárolt meg Az egy magyar nábob tiszteletdíjából. Pompázatos kertet varázsolt ide, ő maga művelte a birtokot, teheneket tartott, rózsát nemesített, zöldséget és gyümölcsöt termesztett, szőlőt telepített. Reggelente imádott Dunájának látványával ébredhetett, esténként pedig saját termesztésű siller borát ízlelgette.

„A bor felvidít, lelkesít, elméssé tesz, bátorságra hevít, szerelmet költ, kiszínezi, szivárványossá teszi ezt a szürke világot” – mondogatta, s le is jegyezte.

A Jókai-kertben ma már csak egyetlen eredeti épület áll, a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításának otthont adó egykori présház, amelynek pincéjében az író borai érlelődtek. A Jókai-kert délkeleti lejtőjén néhány éve létrehoztak egy kis szőlőültetvényt, a Kadarkáink kertjét, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Buda egykori híres kékszőlőfajtáját újra népszerűvé tegyék.

Nem az a fontos, hogy a bor megrészegítsen, hanem, hogy átjárja a lelket

„Annak ellenére, hogy szárazsággal indult az idei szezon, ez egy nagyon jó évjárat lesz nálunk, a festői szépségű Csobánc hegyén. Közepes mennyiségű, de jó minőségű borokra számítunk, ráadásul a klímaváltozás is kedvez, mert különösen jót tesz a vörös szőlőnknek, azon belül is a kékfrankosnak” – mondja Janosh von Beőthy borász, a Von Beőthy Pince és borterasz tulajdonosa, akinek több bora is bekerült a Nemzeti Borkiválóságok könyvébe, hazánkban és nemzetközileg is elismert szakember, nem mellesleg Gérard Depardieu-t is vendégül látta már. A hetvenes években ment Nyugat-Németországba, ahol az éttermek világában dolgozott, s megismerte a csúcsborok világát is. A rendszerváltás után jött újra Magyarországra, több mint két évtizede művel a Badacsonyi borvidéken, a Csobánc-hegyen 2,5 hektárt; pincészetében közel húsz fajta bor készül.

„Kétfajta szüret létezik: az egyik az úgynevezett örömszüret, amikor összejönnek a barátok, a közeli és a távolabb élő rokonok, hogy elvégezzék a munkát, amely a szőlő leszedésétől a must elkészültéig tart.”

„A munka végeztével következik az evés, ivás és akár a pirkadatig is eltartó mulatság. És van a gazdasági szüret, amikor nincs idő társasági életet élni, mert a gyorsaság a legfontosabb, ugyanis a bor minősége pár órán is múlhat. Különösen igaz ez a pinot noir-ra, amelynek leszedési hőfoka reggel 6 és 9 óra között a legideálisabb” – avat be a szüret titkaiba Janosh, egyúttal elárulja, hogy nincs kedvenc bora, pontosabban, a favorit mindig attól az ételtől függ, amelyet épp fogyaszt. „Kacsához, galambhoz, libához, marhahúshoz, grillezett zöldség- és halételekhez mindig vörösbort fogyasztok, csirkéhez könnyedebb, disznósülthöz pedig testesebb, hordóban érlelt fehérbort kortyolok. A bornak sosem szabad elnyomnia az étel ízét, mindig csak öblintenie szabad az ember száját, hogy újra kedve legyen falatozni! Egy igazán jó bor selymes, izgalmas és rendelkezik az adott ételhez passzoló ízvilággal, fűszerességgel. Fontos az is, hogy átjárja a lelkem, mámorba hozzon, de ne részegítsen! Szerintem a lerészegedés a buta emberek ismertetőjegye – én az ízük kedvéért fogyasztom a borokat.”

Keresd a váratlan szépséget!

Az ősznek – mint minden évszaknak – megvan a maga varázsa. Igen, néha agyonnyom a szürkeség, lehangolhat az eső és az, hogy korábban sötétedik, de ne hagyjuk, hogy a melankólia győzzön! Naponta néhány percre felejtsünk el mindent, és adjuk át magunkat az ősz kínálta szépségeknek.

Ne féljünk bokáig gázolni az avarban, húzzunk színes gumicsizmát, mindig legyen kéznél egy tarka esernyő, keressünk szép, fényes gesztenyéket, lakjunk be jól sütőtökből, ízlelgessük kedvenc borunkat és verseinket, vagy hallgassunk klasszikus zenét.

Vagyis engedjük meg magunknak, hogy élvezzük ezt a csendes-szépséges évszakot a maga teljességében, egyúttal készítsük fel testünket és lelkünket a télre.   

A Nobel-bejelentésen Anders Olsson, a díjátadó bizottság elnöke méltatta a költő minimalista stílusát és különösen a családi életet középpontba emelő műveit. Olsson szerint Louise Glück hangja, stílusa összetéveszthetetlen. Őszinte és megalkuvást nem tűrő, ugyanakkor humoros és olykor marón szellemes.

A New York-i születésű hetvenhét éves szerző a Yale Egyetem professzora angol szakon, tizennégy verseskötetet írt, műveinek visszatérő témái a családi kapcsolatok és az öregedés.

Gyermekkorában szülei lefekvés előtt gyakran olvastak neki mitológiai történeteket. Nagy valószínűséggel ennek az élménynek is köszönhető, hogy műveiben számos mitológiai utalást és párhuzamot talál az olvasó. Ötéves korában írta első verseit, és már tizenéves korában azt tervezte, hogy költő lesz. Tinédzserként és fiatal felnőttként küzdött az anorexiával, végül hosszú terápia után sikerült kigyógyulnia belőle. A terápiának szerepe volt költővé válásában is: mivel érzelmi és fizikai állapota miatt képtelen volt részt venni az egyetemi oktatásban, helyette költői műhelyekbe, kurzusokra járt. Korai verses kötetei mérsékelt sikert arattak. Fordulópontot jelentett életében és pályáján vermonti házának leégése, a tűzben minden vagyona elveszett. Ettől kezdve írta azokat a verseit, amelyeket a szakma és a műértő közönség is nagy elismeréssel fogadott. The Wild Iris című kötetéért 1993-ban Pulitzer-díjat kapott.

A Nobel-díj híre híre csütörtök reggel cambridge-i otthonában érte a költőt, akit saját elmondása szerint teljesen megdöbbentett, hogy idén személyében az amerikai lírát díjazták.

A költővel készült villáminterjú itt látható:

Az interjúban azon viccelődik, hogy attól tart, a díj miatt barátai faképnél hagyják, hiszen a többségük író. A díjból pedig végre talán megveheti új házát Vermontban, de még ennél is fontosabb, hogy a számára kedves emberekkel ápolhassa kapcsolatait.

Glück Nobel-díja nemcsak őt, a nagyközönséget is meglepte, mivel korábban az angliai Ladbrokes fogadóoldalon Anne Carson állt az első helyen, akit Ljudmila Ulickaja, Margaret Atwood és Maryse Condé követett. Senki sem számított arra, hogy egy költő nyeri el végül a díjat.

A bejelentést itt megtekintheti.

Louise Glück versei:

Marina
Kőfal volt a szívem
mégis áttörtél rajta.

Egy szigeti kert volt a szívem
átgázoltál rajta.

Nem a szívemet akartad;
utad testem felé vezetett.

Minderről nem tehettem.
A minden voltál nekem,
nem csak szépség és vagyon:
Amikor szerelmeskedtünk
a macska átment a másik hálószobába.

Azután elfeledtél.

Nem ok nélkül
reszkettek a kövek
a fallal elzárt kert körül:

most ott semmi nincs
csak a vadon, amit természetnek hívunk,
az uralkodó káosz.

Olyan helyre vittél,
ahol megtaláltam a gonoszt természetemben,
ott hagytál.

A cserbenhagyott macska
sír a hálószobában.

A ragadozó példabeszéde (Parable of the Beast)

A macska új szerzeményével
egy döglött madárral szájában
járja körbe a konyhát.

Valaki elbeszélgethetne
az etikettről a macskával
amint az belekóstol a béna madárba:

Ebben a házban
nem engedünk akaratunknak
ilyen ügyekben.

Mondd ezt el annak az állatnak,
melynek fogai egy másik állat
húsába mélyednek.

 A király példabeszéde (Parable of the King)

A hatalmas király, előre tekintve
nem látja a sorsot, csak az egyszerű hajnal fényeit
az ismeretlen sziget fölött: minthogy király,
parancsban gondolkodik – a legokosabb,
ha nem fontoljuk meg az útirányt, a legokosabb,
ha egyenesen előre haladunk
a csillogó víz fölött. Végül is
a sors nem más, mint a történelem
semmibevétele, erkölcsi dilemmáival
a jelen előtérbe helyezése, ahol
a döntések meghozatnak, a szükséges
lánc a múlt (a király képe, mint ifjú
herceg) és a dicsőséges jövő között (fiatal
rabszolganők képei). Akármi is
áll előttünk, miért olyan vakító?
Ki gondolta volna, hogy nem a megszokott
napsugár, hanem tűznyelvek
lángolnak a nemsokára elenyésző
föld fölött?

A hűség példabeszéde (Parable of Faith)

Most, alkonyatkor, a palota lépcsőjén
a király kéri asszonya bocsánatát.

Nem alattomos:
Igyekszik hűen megfelelni a pillanatnak;
van más mód, hogy hű legyél
önmagadhoz?

Az asszony
elfedi arcát, az árnyak
segítenek neki. A múltjáért könnyezik;
amikor eltitkolod egyik életed,
könnyeid sosem magyarázhatók.

Bár a király örömmel viselné
asszonya szomorú terhét: nemes szívű,
bánatban, örömben egyaránt.

Tudod, mit jelent a megbocsátás?
Azt, hogy a föld bűnözött, a földet
fel kell menteni -

In: Átkelés, kortárs amerikai költők antológia, 2007. Nyitott Könyvműhely Kiadó, Gyukics Gábor fordítása

– Mennyire kavarta fel, hogy némi médiafelhajtás után megrongálták – konkrétan foszforeszkáló falloszokkal festették tele – a Csillagnéző szobrát, amelyet a Nemzeti Szalon kiállításának keretében állítottak ki a Műcsarnok mellett?
– A Csillagnéző sok kiállításon szerepelt már, például ez volt a tavalyi Art Market egyik hívószobra a Millenáris Parkban. Egy kiállítás részeként hónapokig állt a Várkert Bazárban is, és soha, semmilyen ellenszenvet nem váltott ki, mint ahogy a többi szobrom sem. Az emberek szerették – talán pont azért, amiért a többit is: ezeket a szobrokat „birtokba lehet venni”. Ilyen az Egyetem téren látható Kőláb szobor, a Rollerező a Váci utcában vagy a Gesztenyéskertben álló, 1956-os emlékmű is, amely a forradalom hatvanadik évfordulójára készült. Amikor ünnepelünk, bárki leróhatja a tiszteletét a fehér galambot formázó emlékműnél, koszorúzhat, virágot vihet oda, az év többi napján pedig fel tudnak rá mászni a gyerekek – remek fotóhelyszín.

– Meglepő az a prüdéria, amivel hirtelen felfedezték a Csillagnéző nemiségét egy olyan korban, amely a legkevésbé sem mondható szemérmesnek. Ezen az alapon az antikvitás összes szobrát ki lehetne cenzúrázni, nem?
– Külföldön ilyen kifogás a szoborral kapcsolatban fel sem merült soha. Egyházi kiállításon is szerepelt nemegyszer, ott sem bántotta senkinek a szemét. Nem is a nemiség kihangsúlyozásáról szól a szobor, mint ahogy egyik munkám sem, butaság, hogy van, aki ebbe próbál belekapaszkodni. A rongálás, gondolom, a felkorbácsolt indulatok eredménye, de egy szobrásznak tudomásul kell vennie, hogy amit köztérre kiállít, az ki van téve a rongálásnak.

Még Michelangelo gyönyörű Piétàját is megrongálták annak idején! Erre föl kell készülni. De ez olyan primitivizmus, ami szót sem érdemel.

Olyan szobrot nem lehet csinálni, ami mindenkinek tetszik, el kell fogadni a negatív kritikát is. De a kritika nyomán tapasztalható felhördülést nevetségesnek tartom – nekem nagyon jól jött egyébként. Amíg a Csillagnézőről cikkeztek, még nagyobb ismertségre tettem szert, több szobrot is eladtam. Az, hogy nyolc éve áll közterületen a szobor, és soha nem volt vele gond, csak most, egy bejegyzés hatására, arra is figyelmeztet, milyen veszélyes fegyver lehet a média, amikor hangulatot kelt.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Említette: a Csillagnéző nem a nemiség kihangsúlyozásáról szól. Mi a Boldi-szobrok üzenete?
– Aki megnézi a szobraimat, azt találja, hogy mindegyik felfelé néz, vagy a horizont felé fordítja a fejét. Ezt mindenki úgy magyarázza, ahogy akarja, de ez az attitűd nyilván összefügg az én világlátásommal, azzal a szemlélettel, ami kialakította a rám jellemző formavilágot.

– A Boldi-szobrok valóban karakteresek, összetéveszthetetlenek. Például mindegyik elég gömbölyded. Az ön belső világa is ilyen kerek, legömbölyített?
– Gyerekkoromban nagyon szerettem gyűjteni a víz által gömbölyűre koptatott köveket. Lenyűgözött, ahogy a folyómeder évezredek alatt formálta, alakította, lesimította a felszínüket. A főiskolán, ahol szobrászként végeztem, megtanultunk rajzolni, modell után mintázni, és miután végeztem, jött a kővel való játék. Engem attól kezdve az érdekelt, hogy miként tudom úgy megformálni a szobrot, mint egy kavicsot: bárhonnan nézem, mindig fordul, és a puha, finom, gömbölyded formák irányítják a formáját.

Bármerre fordítjuk is a szobrot, mindegyik ív gyönyörű szépen halad – a törést én nem szeretem. Az emberi alakot is tökéletesnek, gyönyörű szépnek látom, és az ívek harmóniáját próbálom az emberábrázolásaimon is megtalálni.

– Kit tekint mesterének? Fernando Botero kolumbiai képzőművész munkáival mintha rokonságot mutatnának a szobrai.
– Amikor kialakult a formavilágom, még nem tudtam Boteróról. A teltség nyilván nemcsak Boterónál van jelen, ezeket a vonásokat fellelhetjük a korai, szép, őszinte és időtlen afrikai vagy azték szobrokban is. Szerintem az idő valahogy meghalt e korai alkotók számára, és valahogy én is így vagyok a munkáimmal. Úgy gondolom, az egész művészetnek az időtlenségről kell szólnia. Ha egy műalkotást pár száz év után elővesznek, akkor is ugyanazokkal a jegyekkel bír, akkor is ugyanazt a harmóniát sugározza, mint amikor elkészítették.

– A katalógusokban önnel kapcsolatban mindig felemlegetik a Brȃncuși-hatást. Ez miért fontos?
– Brȃncuși Romániából Párizsba költözve lett Európa egyik meghatározó művésze. Hatása valóban felfedezhető nálam a formák, ívek tökéletességében, illetve az erre irányuló tudatos törekvésben.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Carrarában is volt módja tanulni. Milyen tapasztalatokat hozott magával onnan?
– A rendszerváltás után, 1995-ben diplomáztam, aztán 1997-ig Villányban, a mesteriskolában tanultam. Ösztöndíjjal jutottam ki Carrarába, ahol az ösztöndíjból az ember nagyon szerényen tudott követ venni, de étkezésre már nemigen jutott.

– Kőlevest evett?
– Úgy bizony! És minden elismerésem a feleségemé, mert ezeket az éveket nem mindenki csinálta volna végig! Az általam azóta is használt fehér márvány a Michelangelo-bányából való, pont ezzel a kővel dolgozott a reneszánsz nagymester is. Ha a szobrait megtisztítanák, pont ilyen fehéren bukkannának elő. Nyilván ehhez az anyaghoz kellő tisztelettel kell nyúlni, ezért az utolsó simítást sosem egy gép, hanem mindig a kéz adja meg a csiszoláskor – ettől válik selymessé, szinte élővé a felület.

– Nem minden szobra készül fehér márványból. Milyen anyagokat használ még?
– Néhány fekete spanyol márványból készül, a többi szobor pedig bronzból, Aristide Maillol patina-bevonatával – tizenöt év munkája volt, míg eljutottam oda, hogy ezt a patinát meg tudjuk csinálni.

Mivel zömmel külföldön állítok ki, olyan minőséggel kellett előrukkolnom, ami felette van a nemzetközi átlagnak. Ez a technika tulajdonképpen múzeumi színvonal, maga a bronz is úgy van megcizellálva, mint a kő.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Ahogy végignézünk a szobrokon, Genezis címmel egész sorozatot találunk. Miért érdekli annyira ez a téma?
– Másodéve vagyok a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjprogramjának részese, ahová egyrészt a Genezis-sorozattal pályáztam, másrészt az Ébredő-sorozattal, ami tulajdonképpen nem más, mint hajtincseiket fonó nőalakok egész sora.

– De miért készít egy szoborból több változatot is?
– Egyik szoborból bomlik ki a másik. Mire az egyikkel elkészülök, a másik ötlete már meg is fogalmazódott: lehet, hogy sokkal jobb lenne, ha amúgy csinálnám. Genezisből sok van, az igaz, de hát a genezis témája kimeríthetetlen: a teremtés szót akár használhatjuk a forma megteremtésének értelmében is. Ami pedig egyre jobban izgat, az a tér és a szobor kapcsolata.

– Ez egy érdekes kérdés, hiszen Rollerező és Csillagnéző is áll több pontján is a világnak, tehát ezek a szobrok sem egy példányban készültek. Bárhol állhatnak ezek a szobrok? Vannak műalkotások, amelyek sehol máshol nem állnák meg a helyüket, csak ott, ahová a készítőjük megálmodta őket.
– Először megvolt a szobor, aztán kerestem neki helyet. Én kevés kivétellel – ilyen volt például a mártonhegyi Szent Márton-szobor – nem megrendelésre dolgozom. A szobraimat belső indíttatásból készítem, és akár köztéren, akár magán- vagy közgyűjteményben megállják a helyüket. A gyűjtőim nagy része egyébként külföldön él.

– Előfordult-e, hogy meglátott egy helyszínt, és oda képzelt el egy szobrot?
– Volt, hogy egy helyszín indított el bennem valamit. Így került például Skóciába, egy nagy magángyűjteménybe a Csillagnéző párja, a Tengernéző, amelyik egy birtok kiugró pontján, Anglia felé fordulva valóban a tengert fürkészi.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– A Prima Primissima-díj figuráját 2013 óta ön készíti – véletlen, hogy egy kicsit az Oscar-díjra hajaz?
– A pályázati kiírás része volt, hogy kicsit emlékeztessen az Oscarra, de közben hangsúlyosan magyar is legyen.

Ezért tart a figura a magasba egy íjat, mert az íjászat, az égbe nyilazás, a felfelé törekvés mind ránk, magyarokra jellemző, és összhangban áll a díj szellemiségével is.

– Hogyan érintette, hogy Keresztelő Szent János-szobra, amely eddig a Felső-Krisztinavárosi Keresztelő Szent János-templomban az oltár mögött állt, az új plébános döntése nyomán kikerül a templomból?
– Jó helyre kerül. Tudomásul kell venni, hogy egy épületnek, egy szobornak, egy festménynek, ahogy kikerül a művész kezéből, saját élete van. Ugyanolyan, mint egy gyerek: felneveljük, megálmodjuk az életét, csakhogy aztán a gyerek saját döntéseket hoz, és a saját életét éli ahelyett, hogy a mi álmainkat valósítaná meg. Az, hogy milyen kézbe kerül, meghatározza egy képzőművészeti alkotás sorsát. Én ezt nem tudom befolyásolni, és nem is szabad erre törekednem. Ezt el kell engedni.

– Ha már sorsról beszélünk: ön Lechner Ödön ükunokája, a lányát pedig elsőre felvették a képzőművészeti egyetem grafikus szakára. A tehetség talán sorsszerűen öröklődik?
– Azt hiszem, Bolda a legszebb éveit fogja tölteni Szurcsik József mester vezetése mellett, aki fantasztikus tanári képességgel megáldott, nagyon jó festő.

Igen, vannak művészcsaládok, mint ahogy vannak építész- és zenészcsaládok is, a genetika az genetika.

Gyakorlatilag az ötödik generáció óta van jelen a művészet a családunkban, hiszen Lechner Ödönnek már az édesapja is nagyon tehetséges volt, akárcsak a hét testvére: az egyik orvos lett ugyan, a másik pedig műfordító, de a művészetnek valamilyen ágát mind magas fokon művelték, volt, aki festett, volt, aki rajzolt, más szobrászkodott. Visszatérve Boldára, ő kicsi korától rajzolt, akár jókedve volt, akár rossz. A tehetség mögött pedig megcsillant az az intelligenciája is, amivel ki tud valami olyasmit fejezni, ami nagyon ritka.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Ön októberben ötvenéves lesz. Van-e valami summázata az öt évtizednek?
– Önvizsgálatot tartok: vajon jól gazdálkodtam az időmmel? A „carpe diem” rabja vagyok, szeretem megélni a pillanatot, leszakítani annak minden virágát, kihasználni a nap 24 óráját. De azért jó lenne az ötvenedik évemben egy nagy kiállítás, ahol úgy száz-százötven szoborral bemutathatom az eddigi pályám keresztmetszetét. Az évforduló arra ösztönöz, hogy még többet dolgozzak.

A badacsonyörsi Folly magját, az „Öregarborétumot” dr. Folly Gyula pécsi orvos telepítette 115 évvel ezelőtt. Akkoriban a fák messzi földről, vasúton, majd szekéren, vesszőkosarakban érkeztek az Örsi-hegy oldalába, a fák ültetéséhez és öntözéséhez pedig a Balaton vize szolgált, amelyet szamárháton vittek fel a dombra. A családi összefogásnak és a generációkon átívelő természet iránti szeretetnek köszönhetően a dédnagyapa szabadidős tevékenységéből, az induláskor alig fél hektárnyi területből mára öthektáros arborétum lett, ahol jelenleg öt földrész fenyői terebélyesednek: jellegzetes ciprusok, cédrusok és borókák, de más különleges növények is otthonra leltek itt. Számszerűen több mint 400 tűlevelű és 200 lombos fa-, illetve cserjeféle virul a kertben. Az 1905-ös telepítéseknek köszönhetően bizonyos fenyőfélékből Közép-Európa legidősebb példányai találhatók itt. A legfiatalabb fák pedig csak néhány naposak, mivel a kertben folyamatos a munka és a telepítés.

A Folly mindig is fontosnak tartotta a környezet megóvását, az edukációban és a természetvédelmi nevelésben betöltött szerepvállalását. A „Fogadj örökbe egy Folly fát” elnevezésű akcióval a minket körülvevő fákra, növényekre, természetes környezetre szeretnék felhívni a figyelmet.

„A friss levegő, a gazdag növény- és állatvilág, a szemet gyönyörködtető panoráma, a mindent átható csend és nyugalom, az élet maga elképzelhetetlen lenne a fák, a természet nélkül. Ezeket a dolgokat sokszor hajlamosak vagyunk magától értetődőnek venni, miközben egyáltalán nem azok, hiszen a teremtő Isten gondoskodását tükrözik. Ezt a végtelen szeretetet és törődést pedig viszonoznunk kell, ezért hívtuk életre ezt a kampányt. Várjuk azokat, akik szívesen örökbe fogadnának egy Folly fát, és ezzel részesei lennének a 115 éves arborétum történetének” – mondta el Folly Réka tulajdonos, az alapító dédunokája. – Az örökbefogadással járó összegeket elsősorban az arborétum növényeinek gondozásával, fenntartásával, kertápolással kapcsolatos költségek fedezésére, új növények beszerzésére fordítjuk.”

Az örökbefogadás jelképes, az örökbefogadott fa, növény tulajdonjoga továbbra is a Folly Arborétumé marad. Örökbefogadónak jelentkezhet minden magánszemély, alapítvány, szervezet, intézmény vagy vállalkozás. Örökbe fogadható minden jelenlegi és a jövőben ültetendő fa, illetve növény az arborétum területén.

Kép

Egy növénynek csak egy örökbefogadója lehet, ugyanakkor az örökbefogadás fokozatától függően az örökbefogadó személye lehet egyén vagy család is. Az örökbefogadás fokozatai: bronz, ezüst, arany és aranygyűrű (ez utóbbi a házasulandók részére). Aki részt vesz az örökbefogadási programban, tulajdonosa lesz egy Folly’n Love törzskártyának, amellyel egész évben látogathatja az arborétumot, továbbá kap egy oklevelet, egy fotót az adott növényről, valamint részt vehet a Folly Örökbefogadók Napján, amikor az örökbefogadói táblát ünnepélyes keretek között helyezik ki a kiválasztott növény mellé, és meghallgathatja az adott fa, növény történetét.

További részletek az örökbefogadással kapcsolatban a Folly weboldalán ITT találhatók.

A Folly Arborétum négy világtáj növényeivel, a különleges cédrusokkal, ciprusokkal és borókákkal egész évben várja a látogatókat. Az érdeklődők a helyszínen Folly teákat, szörpöket és borokat is kóstolhatnak, az étteremben pedig bőséges választékkal, szezonális ajánlatokkal, badacsonyi ínyencségekkel várják a vendégeket.