– Mi vonzott igazán a Kőrösi Csoma Sándor Programba?
– A programon belül – amelynek csak alsó korhatára van: 20 év – 29 országba lehet ösztöndíjasként eljutni. A cél a kint élő magyar közösségeket valamilyen módon közelebb hozni a hazai kultúrához, a magyar identitásuk megerősítése, megtartása érdekében. A legnagyobb lökést egy korábbi Los Angeles-i utam adta, amikor egy gyerekkori barátomat látogattam meg, aki ebben a programban jutott ki a barátnőjével néptáncot oktatni. Nagyon jó tapasztalatokról számoltak be. A másik, hogy mielőtt pályáztam volna, életvitelszerűen egyáltalán nem éltem még külföldön, és vonzott, hogy kilépjek a komfortzónámból. Úgy ráadásul, hogy mégiscsak azt csinálhatom – a magyar népi kultúrát terjeszthetem –, amit szeretek. Persze nemcsak ezen a területen lehet pályázni. Mindenkit szeretettel várnak a programban, aki kiemelkedő és a magyar diaszpóra számára hasznosítható szakmai felkészültséggel rendelkezik. A népi kultúra képviselői, cserkészek, egyházi ösztöndíjasok mellett tanárok is sokan jutnak ki például a magyar nyelv oktatását segíteni. Az USA-ban élőknél az iskoláik, a munkájuk miatt sokszor háttérbe szorul a magyar beszéd és írás.

– A népi kultúra népszerűsítésén belül milyen feladataid voltak?     
– A New York-i Magyar Házban teljesítettem szolgálatot: néptáncot oktattam, rendezvényeket szerveztem, és akadtak adminisztratív teendők is. A programban mindenkinek megvan a mentora, nekem Nagy Ildikó, a Magyar Ház menedzsere volt az. Ketten dolgoztunk együtt, pár lelkes önkéntes támogatásával.

Sikeresen szerveztünk nemcsak néptánchoz köthető programokat, hanem kortárs művészek kiállítását, filmklubot, népzenei koncerteket is. Elismert tánctanárokat vittünk ki, akikkel egyébként nem találkozhattak volna a helyiek.

Minden nemzeti ünnepet, megemlékezést megtartottunk, amit Magyarországon is szokás. Fontos volt az utánpótlásnevelés is: az Arany János Magyar Óvoda és Iskolában helyi tanárok oktatják a gyerekeket, mi ott is néptáncórákat tartottunk. Ebben az intézményben hétvégenként bő négy órákat töltenek a diákok – órarend szerint magyar kötődésű tantárgyakkal, kézműveskedéssel. Minden korosztályhoz igyekeztünk változatosan szólni.

– Mennyire éreztétek a fogadókészséget ezekre az ismeretekre?
– Sok esetben jobban megbecsülték a tanultakat, mint itthon szokás. A gyerekeket, akik már az Egyesült Államokban születtek, persze rá kell vezetni, hiszen ők az amerikai kultúrát látják testközelből, a legtöbb felnőttnek pedig más nációból van párja, vannak barátai. Többen viszont gyerekként vagy fiatalon kerültek ki – akár az anyaországból, akár például Erdélyből –, ők még ragaszkodóbbak. Sok család szeretné, ha a gyermekeik minél többet tudnának az eredeti hazájukról.

Kép: Ujlaki Ádám

– Minden rendezvényt a már említett Magyar Házban tartottatok?
– A Magyar Ház New York belvárosában, a Central Parktól néhány tömbnyire, az East Side-on helyezkedik el. Nagy rendezvényterme van, az eseményeink főleg ebben kaptak helyet. Jó kapcsolatot alakítottunk ki a főkonzulátussal is, náluk is megrendeztünk néhány eseményt, valamint kültéri ünneplést is tartottunk például október 23-án.

– Mekkora számban jelentek meg vendégek a rendezvényeiteken?
– Ez a rendezvények fajtájától függően változott. Például minden ősszel van New Yorkban egy Magyar Örökség Fesztivál nevű, közel háromnapos forgatag koncertekkel, vásárokkal. Ezen több százan megfordultak, de egy-egy koncertre is eljött 150–200 fő. A körülbelül egyórányira fekvő New Brunswickból és környékéről is sokan jöttek, ott is jelentős számú magyar közösség él, akikkel szintén nagyon jó kapcsolatot ápolunk.

Egyébként is jellemző, hogy a magyarok többsége kint lakik az agglomerációban, ők elég nagy áldozatot hoztak – akár másfél-két órát is utaztak egy irányba –, csak hogy minden programunkon ott lehessenek.

– Bő fél évig simán ment minden, majd beütött a járvány. Hogyan élted, éltétek meg?
– „Európából” már két-három héttel az amerikai kirobbanás előtt jöttek a baljós hírek. Amikor elérte New Yorkot, az utcáról eltűntek az emberek, a boltból a kézfertőtlenítők és a C-vitamin, de minden mást azért meg tudtunk venni. A híreket mi is a médiából követtük, személyes élményünk szerencsére nem volt a vírussal. Ugyanakkor csapást jelentett, mert a közösségi terekkel együtt a Magyar Házat is bezárták, minden oktatás, rendezvény elmaradt. Átálltunk az online tartalmak szervezésére, az iskolát is online folytathatták a gyerekek. Zoomon keresztül tartottam a néptáncórákat, próbáltuk ebből is kihozni a maximumot. Kezdetben azt sem tudtuk, milyenek lesznek a hazajutási lehetőségeink, és köztudott, hogy az USA-ban az orvosi ellátás sem két forint, a biztosítás nem biztos, hogy mindent fedezett volna. Ezek valamilyen szinten aggasztottak, de végül minden rendben ment, kitöltöttem a kilenc hónapot.

– Milyen típusú magyarokat ismertél meg a kintiek személyében?
– Mindenki nagyon kedves és nyitott volt, a beilleszkedésem zökkenőmentesen ment. Alapjában véve derűsebbek az emberek, mint itthon.

Ami a legnehezebb számukra, az a távolság a Magyarországon, illetve a Kárpát-medencében élő szeretteiktől, akikkel a legtöbben egy évben legfeljebb egyszer találkoznak. Amúgy minden, ami a magyaros élethez kell, megkapható ott is, még magyar hentes is van.

Új ismeretségeket kialakítani viszont nem egyszerű azoknak, akik nem beszélik elég jól az angolt, vagy napi 10–12 óra kétkezi munkát végeznek, hiszen alig jut idejük másra. Ők épp ezért a magyar közösséghez húznak. Ezért is kiváltságos dolog az, hogy létezik egy olyan hely, ahol a magyarok közösen tölthetnek minőségi időt egymással. Ez New Yorkban a Magyar Ház. Persze egy fokkal könnyebb a helyzete azoknak, akik mondjuk kint is jártak egyetemre, ezt onnan tudom, hogy könyvelő, rákkutató orvos is látogatta a rendezvényeinket.

Kép: Ujlaki Ádám

– Amerikaiakkal is kapcsolatba kerültél?
– New Yorkban speciális tapasztalat, hogy a magyar közösségbe csoportonként öt-hat külföldi, Magyarországhoz semmilyen kötődéssel nem bíró helyi is eljár. Őket érte valamikor egy hatás az életükben – betévedtek például egy táncházba –, amelynek a hatására beleszerettek a magyar kultúra valamelyik ágába. Lehet, hogy ők nem is beszélnek magyarul, de aktív tagjai a közösségnek.

– Mit adott neked ez a kilenc hónap, mi volt a legnagyobb sikerélményed?
– Az, hogy sikeresen elvégeztem a rám bízott feladatot: olyan tudást és szemléletmódot tudtam átadni, amely segítheti a helyi magyarokat – több ezer kilométerről is – közelebb kerülni az anyaországhoz. Véleményem szerint minden külföldi magyar ház, szervezet jó példát mutat a magyarság fenntartásában. Igyekeztem a feladataimat legjobb tudásom szerint, úgy végezni, hogy az utánam jövő ösztöndíjasok is sikerrel munkálkodhassanak majd a közösségért. Láttam a táncpróbák, a megrendezett programok után az őszinte jókedvet az arcokon, és az is jóleső érzéssel töltött el, hogy mindig vissza is tértek ugyanazok az emberek.

Öröm volt megtapasztalni, mennyire nem szeretnék elfeledni, honnan jöttek.

És persze az is a program hozadéka, hogy rengeteg jó barátot, ismerőst szereztem, a kapcsolatok egy életre szólnak. Ez egy win-win helyzet, amelyben az ösztöndíjas is gazdagodik, és a fogadó fél is friss tudást, új színt kap az életébe.

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők. 

Keresztlányommal nemrég az újpesti TarzanTM Parkban jártunk, amely két hektáros területén 13 játékszigettel várja a családokat. Az óriáscsúszdák, a mesébe illő tornyok vagy épp a kalózhajó nemcsak látványos elemek, hanem többek között a gyermekek nagy- és finommozgását, idegrendszerét is fejlesztik.

A park fő célközönsége az óvodás és kisiskolás gyerekek, de valamennyi játékot élvezetesnek fognak találni a totyogósak és a kiskamaszok is: a kisebbek hintázhatnak és csúszdázhatnak, a nagyobbak pedig falra mászhatnak vagy Tarzanként suhanhatnak végig a Liándzsungel drótkötélpályáján. 

1.000 Ft kedvezmény
A Képmás magazin augusztusi lapszámában 1.000 Ft-os kedvezménykupont talál, mely a belépőjegy árából biztosít engedményt, és 2020. augusztus 31.-ig vehető igénybe. A Képmás magazint keresse az újságárusoknál.

Valódi önbizalomtuning

Nővérem lassan kétéves kislánya a csúszdával felszerelt Picurvárral kezdte az ismerkedést. Némi szülői segítséggel megspékelve ugyan, de meglepő bátorsággal mászott fel a kötélből készült kapaszkodón, felérve pedig a játék lánchídján is átkelt. Mintha pár perc alatt fejlődött volna fél évet, és nem járok messze az igazságtól: a vár lépcsőin, kapaszkodóin való mászás a gyerekek észlelését, érzékelését, egyensúlyát, mozgástervezését, valamint idegrendszerének érését is támogatják, míg a csúszás révén fejlődik tájékozódásuk.

Kép: TarzanTM Park

Innen a közeli Felhővárakhoz szaladt át, amelynek tetejére lépcsőn és kötélhágcsókon, illetve falmászással is feljuthatnak a gyerekek, hogy aztán a három óriási csúszda egyikéről lecsússzanak. A bátrabbakat arra biztatom, próbálják ki a falmászást, ami azon túl, hogy jó móka, a szem-kéz-és lábkoordinációjukhoz is hozzájárul, a kötélhágcsókon kapaszkodva pedig az elemi mozgásokat gyakorolhatják. Társaikat látva a félénkebbek is megtáltosodhatnak és azon kaphatják magukat, hogy a torony tetejéből integetnek le szüleiknek. A Picurvárnál mi is ezt tapasztaltuk: keresztlányom kezdeti bizonytalanságát leküzdve vette be a várat, majd édesanyjával a Tornyoktava tornyának legfelső szintjére is felsétált. A parkban található eszközök megszüntethetik a szorongást, növelve a gyerekek magabiztosságát.

Ugrálással a szép írásért

A játékok az idegrendszeri érés elősegítése mellett a gyermekek iskolához szükséges egyéb képességeit is fejlesztik: a Zengőerdő szócsöve például bővíti szókincsüket és javítja beszédértésüket, kifejezőkészségüket. A Homoktengerben való homokozás elősegíti kezük finommozgását, ami a helyes ceruzafogás alapja, míg a Homokbányában a halmazállapotokkal ismerkedhetnek. Ki gondolná, hogy a Pattanjdombon szökdelve fejlődnek olvasási, írási és számolási kompetenciáik? Az ugrálás ugyanis kialakít egy ritmust, ami az ezekhez szükséges szeriális képességeket támogatja. 

Más játékok, mint a Zsiványtenger sziget kalózhajója kreatív gondolkodásra ösztönzik őket, aminek szintén nagy hasznát fogják venni nemcsak az iskolapadban, hanem az életben is. 

Tengerre, gyerekek!

A rengeteg eszköz közül nekünk a fent említett kalózhajó és a Rejtekerőd hintója tetszett a leginkább. A játékok szerepjátékra hívják a gyerekeket, akik megidézhetik a Mi újság, kuflik? jelenetét, amelyben kedvenceik csalózkajóhatát, azaz kalózhajócsatát vívnak, vagy éppen Hamupipőkeként utazhatnak a bálba, ahogyan mi is tettük. A szerepjátékok révén sokat tanulhatnak egymástól: fejlődik kreativitásuk, gondolkodásuk és szókincsük is gazdagodik.

Így lesz sikeres a legkisebbek szocializációja

Keresztlányomról tudni kell, hogy kicsit visszahúzódóbb természet, nagyobb társaságban inkább az anyukája mellé bújik, most viszont érdeklődve mutogatott a többi gyerek felé. A park kiváló helyszín a kisebbek szocializálódására: a Hintarét többszemélyes hintáira ülve új barátokat szerezhetnek, akikkel aztán együtt dagonyázhatnak a Homokbányában, míg a Liándzsungel kötélhágcsóin mászva egymással versenyezhetnek. A csoportos játékok során nemcsak ismerkedhetnek, hanem azt is megtanulhatják, mit jelent a sportszerűség, a másokkal való együttműködés, és hogy jó érzés elsőként célba érni, de még jobb érzés másokkal egyszerre.

Kép: TarzanTM Park

SNI-s és autista gyerekeknek is ideális program

A játszóparkba az autista, hiperaktív valamint a beilleszkedési, tanulási és magatartás-zavaros, illetve sajátos nevelési igényű gyermekekkel is érdemes ellátogatni. Hogy csak két példát említsek, a kalózhajóra felszerelt gumikeréken való pörgés-forgás az idegrendszer érését fokozza, ami ezért különösen ajánlott a hiperaktivitással élők számára. Az eszközök kreatív használata pedig vesztibuláris, tapintásos ingerléssel javítja az agyféltekék közötti kapcsolatot, amivel megelőzhetőek a későbbi tanulási- és magatartási problémák. A parkban való játék integrálásukat is elősegíti. Más szempontból hasznos a vízágyúkkal felszerelt Placcs Placc, ugyanis a víz nyugtató hatással bír a gyerekekre.

Ha a TarzanTM Parkban alaposan kijátszották magukat, biztosan pihentető éjszakája lesz a gyerekeknek – és ezáltal nekünk, (kereszt)szülőknek is.

A játékok fejlesztő hatásairól egyébként részletes leírást olvashatunk a park hivatalos oldalán – meglepő és tanulságos olvasmány.

A TARZANTM védjegy, az Edgar Rice Burroughs Inc. tulajdonában van, és engedéllyel használják.

Támogatott tartalom. 

Lackfi János Levágott fül című, több mint háromszáz oldalas regényének főszereplője egy tizenhét éves gimnazista fiú. Bár Lili, a hasonló korú vak lány monológja indítja a könyvet, a kalandhős az ablakpárkányon levágott emberi fület találó srác, aki ahelyett, hogy bedobná a kukába a szokatlan leletet, úgy dönt, kinyomozza a történetét. Kié volt, hogyan vált le az illető fejéről, s hogyan jutott épp az ő szobája elé.

A történetnek rengeteg humoros, bizarr, krimibe, sőt sci-fibe illő fordulata van, de mind mögött ott a hétköznapi valóság: a család, az iskola, a barátok. Ebben a közegben legalább olyan nehéz helyt állni, mint a hajmeresztő kalandok forgatagában.

Mert mi van akkor, ha kiderül, hogy a gyerektől példaadó, férfias viselkedést váró apa csalja az anyát, mégpedig egy osztálytárs mamájával? Büntessen a kamasz? Hagyjon ott csapot-papot, menjen világgá? Ha így dönt, meg tud-e állni a saját lábán? Húzódjon meg egy barlangban, rágjon gyökereket, büntesse meg az egész világot? Csapódjon egy ügyes bűnbandához, raboljon ki elhagyott nyaralókat? Adja fel magát a rendőrségen? Dobja oda a féltve őrzött, gondosan tartósított fület a hányaveti zsaruknak? A fiú kamasz érzékenységével és vagányságával minden utat kipróbál, és szinte észrevétlenül felelős felnőtté válik. 
Mivel a történetet a fiú mondja el felnőttes manírok nélkül, nagyon mai nyelven, hála Isten, hiányoznak a nagy szavak, az erkölcsi szentenciák. Ezek nélkül is pontosan érti az olvasó az író üzenetét, hogy tudniillik az elénk sodródó fél fület – a feladatot – nem pöckölhetjük félre. 
A regény másik szálát Lili bontja ki előttünk. Ez az ugyancsak a felnőttkor küszöbén álló lány nem lát, csak hall, és mindent pontosan megérez. Neki aztán igazán oka lenne lázadni a sors ellen, de nem teszi, mert szereti az életet, kíváncsi a világra. Őt édesanyja halála avatja végleg felnőtté. Lili sorsán csak azért nem zokogunk, mert az ő nyers szókimondása, fanyar humora ezt nem engedi. Noha a fiú és a lány története itt-ott találkozik, két külön világ áll előttünk. 
A manapság divatos „érzékenyítő” foglalkozások, előadások helyett, esetleg azok mellett olvassuk el Lackfi János első regényét, biztosan érzékenyebbek, megértőbbek leszünk. 
(Helikon Kiadó, 2018., 3999 Ft) 

A kínai bevándorlók gyermekeként az Egyesült Államokban született szerző első regénye joggal kapott számos elismerést, és lett bestseller több országban is. Celeste Ng Amit sohase mondtam el című háromszáz oldalas könyve egy sokak számára ismeretlen világba kalauzol. A középpontban egy kínai férfi és egy fehér amerikai nő szerelme, házassága áll. Mindketten úgy döntenek, szakítanak a múlttal, csak a jövőnek élnek, gyerekeikből sikeres embereket nevelnek. Az asszony feláldozza karrierjét, és abban bízik, hogy kedvenc lánya, Lydia valóra váltja az ő egykori álmait. A három közül Lydia az egyetlen kék szemű gyerek, ő a legkevésbé kínai. A kislány a ránehezedő nyomás hatására jó ideig hozza is az eredményeket, aztán egy reggel holtan találják az otthonuk melletti tóban. 
Lydia halálával indul a regény. A két szülő és a testvérek nyomozásba kezdenek, és hamar kiderül, hogy nem gyilkosság történt.

Azt kell megtudniuk, hogy miért választotta a halált a látszólag sikeres, gyönyörű kamaszlány. Mit rontottak el? Az önvizsgálat során megidézik a múltat, s leszámolnak egykori illúzióikkal.

Hiába igyekeztek a házasság előtti életüket elfejteni, régi családjuk végig ott kísértett kapcsolatukban. Nem vették észre, hogy olyan terheket raktak lányuk vállára, amelyeket maguk sem tudtak volna cipelni. Halálra szerették Lydiát, s nem törődtek a másik két gyerekkel, sőt, egy idő után már egymással sem. Nem véletlen, hogy a gyász első heteiben házasságuk széthullásával is szembe kell nézniük. 
A regény a hetvenes években játszódik, amikor a kisebb városokban még gyanakodva figyelték az emberek a vegyes házasságokat. Celeste Ng remekül ismeri ezt a világot, ráadásul született elbeszélő, aki az első bekezdéstől az utolsóig ébren tartja az olvasó érdeklődését. 
(Európa Könyvkiadó, 2016., 2990 Ft)

Valószínűleg Széky János kiváló fordításának is komoly szerepe van az Amit sohase mondtam el magyar sikerében, hiszen az újabb könyv, Celeste Ng Kis tüzek mindenütt című, négyszáz oldalas munkája egy másik fordító tolmácsolásában kevésbé tűnik kimunkált szövegnek. A kérdésfelvetés most is izgalmas, de a rendkívül szerteágazó cselekmény olykor nehezen követhető, a szereplők kevésbé árnyalt figurák, mint az első regényben. A hang olykor-olykor megbicsaklik. A közös motívum a két regényben a felnőtt világról ítéletet mondó kamaszgyerek szerepeltetése. Itt ő lobbantja lángra a nyugodt kisváros kívül-belül hibátlannak tartott családi otthonát, mert elege lett a képmutatásból. 

A regény egyik fő kérdése: ki az igazi anya? Meggondolhatja-e magát a béranyaságot vállaló nő, ha a kilenc hónap alatt megszereti a magzatot? Tekinthet-e sajátjaként az újszülöttre?

Vagy: visszaperelheti-e az örökbefogadó szülőtől a gyermekét az az anya, aki a nyomorúságban döntött a lemondásról, és már anyagilag is készen áll a kicsi felnevelésére? Nincs egyértelmű válasz. Ahogy a másik témakör felvetéseire is nehéz felelni: áldás-e vagy átok a kamaszkori testi kapcsolat? Beleszólhat-e a szülő gyereke párválasztásába? Ki álljon a kamaszlány mellett az abortusz idején? 
Van a regénynek néhány nagyon emlékezetes jelenete, ami kivételes írói tehetségre vall, arra, hogy Celeste Ng magasan fölötte áll az átlagos lektűrszerzőknek. Legyünk türelmesek vele, még nincs negyvenéves. 
(Európa Könyvkiadó, 2018., 3999 Ft)  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Milyen szempontok alapján választ iskolatáskát egy négygyermekes anyuka, aki történetesen fejlesztési tanácsadó is?
– Mi először is kitűztünk egy anyagi keretet, hogy mennyit szánunk az iskolatáskára, és a gyermekkel közösen megsaccoltuk, elterveztük, hogy ez a táska előreláthatólag hány évet fog kiszolgálni. Ez azért nagyon fontos, hogy a színvilágot, a mintázatát a táskának úgy próbáljuk megválasztani elsőben-másodikban, hogy az lehetőség szerint még negyedikben is vállalható legyen. Már ha a táska kibírja addig… Nyilván ezt a szempontot egy elsős-másodikos gyerekkel nem mindig egyszerű megértetni, de mi már a kezdetektől behoztuk ezt a szempontot is a választásba.

– Van olyan gyerek, akit különösebben nem izgat, hogy milyen az iskolatáskája, másoknak viszont ez „élet-halál kérdés”. Mennyire lehet engedékeny ezen a fronton a szülő?
– Van olyan elsős, akinek a magabiztosságán tényleg lendít egy menő iskolatáska, de nekünk is van olyan fiunk, akit egyáltalán nem izgatnak az éppen aktuális trendek. Velük nyilván könnyebb ezen a téren, de mi a „divatozóbb” gyerekeinket is arról próbáltuk meggyőzni, hogy nem jó az, ha ilyen külsőségekkel akarják a többiek elismerését kivívni. Vannak annál jóval fontosabb dolgok, mint hogy éppen kinek milyen a ruhája, cipője, táskája. Persze apróságokban lehet és szerintem kell is engedni. Mondjuk, ha tíz füzetből háromnak trendibb a borítója, és ez boldoggá teszi a gyereket, akkor az jó kompromisszum lehet.

– Álló vagy inkább fekvő legyen az iskolatáska?
– Talán a legfontosabb, hogy legyen jól rendszerezhető. Kellenek a külön rekeszek, zsebek, de az se jó, ha ezekből túl sok van.

Nekem az a tapasztalatom, hogy elsősöknek ideálisabb álló helyett fekvő táskát választani, lehetőség szerint merevebb falút, ebben sokkal könnyebb átlátni a dolgokat.

Segíti a rendszerezhetőséget az is, ha legalább két belső rekesze van a táskának. Mi az egyik oldalra tettük a könyveket, a másik fakkba a füzeteket és a tolltartót. Ha mindennek megvan az állandó helye, akkor sokkal könnyebben feltűnik, ha valami kimaradt. Az első, külső zsebbe kerülhet mondjuk a diákigazolvány, a zsebkendő meg az uzsonna.

Van olyan gyerekünk, akinek más segített: az egy tantárgyhoz tartozó könyveket és füzeteket egy-egy papírmappába tettük, és úgy a táskába. Így az „egy tantárgy, egy mappa” elve alapján könnyebb volt a holmik kezelése.

Kép: Freepik

Azt is jó végiggondolni a vásárlás előtt, hogyan fog hazajutni a gyerek az iskolából. Gyalog vagy kocsival? Ő fogja végig cipelni a táskát, vagy lesz segítsége? Haza kell-e vinnie minden egyes nap a tancuccait, vagy csak a hétvégén?

– Ha mondjuk olyan szerencsések vagyunk, hogy lehetőségünk van együtt sétálni az iskolába vagy haza, mivel teszünk jót: ha visszük a gyerek helyett a táskát, vagy ha hagyjuk, hogy maga cipelje?
– Az tény, hogy tud kegyetlenül nehéz is lenni az iskolatáska, de mi ebben kicsit szigorúbbak vagyunk: nem könnyítjük meg a dolgukat, az ő holmijuk, az ő felelősségük. Nyilván egy fárasztó nap után, ha nagyon kínlódik a gyerek a súly alatt, akkor segítsünk neki, vegyük el tőle például a tornazsákot, vagy bányásszunk ki valami nehezet a táskából, de az egész pakkot azért lehetőség szerint ne vegyük át tőle.

Hosszú távon jót teszünk velük és magunkkal is, ha már kisiskolás korban ösztönözzük őket az önállóságra – akár ilyen apróságokkal is.

Iskolatáska választásánál elsődleges szempontok a gyermek fizikai adottságai, hogy milyen az alkata, van-e tartási rendellenessége, stb. – vallja Pásztor Andrea manuálterapeuta, a Fájdalom Ambulancia gyógytornásza.

– Egy hat-hétéves gyermek erőteljes növekedési szakaszban van, és érzékenyen reagál minden aszimmetrikus terhelésre, legyen az féloldalas sport vagy egy rosszul megválasztott táska, amelyet napi egy-két órát biztosan cipelnie kell majd.

Javaslom, hogy menjünk együtt a gyermekkel vásárolni, fontos, hogy fel tudja próbálni a táskát, mielőtt megvesszük, hisz ekkor derül ki, hogy jól illeszkedik-e a hátára.

Kisiskolás korban különösen fontos, hogy a táskának legyen gerincmerevítője, amely jól felfekszik a hátra. A deréköv is ajánlatos, hisz, ha jól be van állítva, segít eloszlatni a terhelést a hát és a medenceöv között. Alacsony termetű, gyenge kisgyermeknél meggondolandó a gurulós, húzható iskolatáska választása.

Sokszor nekünk, felnőtteknek is nehéz ellenállnunk a kísértésnek, de iskolatáska választásánál különösen fontos, hogy ne (csak) a divatot kövessük! A vagány háti batyuk biztosan nem megfelelőek alsótagozatban, és a vállra akasztható oldaltáskák sem. Ügyeljünk arra is, hogy a megpakolt iskolatáska súlya lehetőleg ne legyen több, mint 3–5 kg, vagyis a testsúly 17–20%-a, és ne cipelje ezt se feleslegesen a gyerek, hagyjon bent mindent az iskolában, amit csak lehet.

A nehéz iskolatáskáknál pedig már csak egyetlen nagyobb ellensége van gyermekeink gerincének: a sok ülés és a mozgásszegény életmód.

Ennek ellensúlyozása érdekében, szülőként törekedjünk arra, hogy rendszeresen mozoghassanak a gyerekek. Ebben a korban a legjobb a kötetlen, szabad játék, a lényeg, hogy minél többféle mozgást legyen lehetőségük kipróbálni a kicsiknek: szaladgálás, egyensúlyozás, kúszás, mászás, gurulás, labdázás. Szerencsére az úszást sok iskolában már beépítik az alsósok órarendjébe. A legfontosabb ebben a korban, hogy gyermekeink megszeressék a mozgást, hogy később is az életük állandó része lehessen a sport. Ez az egyetlen esély ugyanis arra, hogy elkerüljék az ülő életmódból adódó gerincbetegségek kialakulását.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Az Istenélmények sallang nélkül podcast a Képmás magazin műsora. Valódi emberek valódi történetei istenélményeikről. Sallang nélkül. A vendégekkel Tóth-Fazekas Andrea beszélget. Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók az Istenélmények sallang nélkül podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud  csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

„Buzdítsa őt nagy és senki által le nem becsülhető munkájában az a tudat, hogy családjának egészsége, nyugalma, jó kedélye úgyszólván teljes mértékben az ő kezeibe van letéve” – írja az 1920-as években kiadott Ragyogó szakácskönyv.” És nem túloz.

Aki kezébe veszi a fakanalat, eldöntheti, hogy mit és kitől vásároljon a főzéshez. Ezzel egyrészt hat azokra, akiknek főz, másrészt választásával keresletet teremt, megbecsüli az értékes munkát. De az is fontos kérdés, hogy a gondosan kiválasztott alapanyagból mikor mit készítsünk szeretteinknek.

ÉN —> TE

Míg ma a legtöbb szakácskönyv annak írójáról szól, az ő ízlése, történetei, kedvencei kerülnek be a gyűjteménybe, addig a régiek a másik embert állították középpontba: úgy akarták tanítani az olvasót, hogy az másoknak a legjobbat tudja adni. A  Ragyogó szakácskönyv ezt így fogalmazta meg: „Minden háztartás egy-egy komplikált üzem, amelynek produktuma végeredményében a család lelki, kedélybeli és fizikai jóléte. Ha így nézzük a dolgot – s másként nézni felületesség –, meg fogjuk érteni, hogy mi minden függ attól, ha a háziasszony gyakorlattal és tudással áll háztartása élére.” A főzés tehát nem lebecsülendő dolog, komoly méltósága van. Ennek tudatában és kellő rutinnal az olyan kellemetlen kérdést is könnyen megválaszolhatjuk, hogy mi legyen az ebéd holnap.

Kisokos

A Ragyogó szakácskönyv szerzője úgy tartotta, az ideális menüsor (ami figyelembe veszi a pénzügyi keretet, az egyes családtagok egészségi állapotát, az alkalmat, valamint azt, hogy más feladatunk mellett mennyi időnk van főzésre) kitalálása komolyabb tudomány, mint az, hogy egy ételt kifogástalanul elkészítünk.

Nem véletlen, hogy régi szakácskönyveinkben ételsorokat, kisokosokat (például arról, hogy minek van szezonja, vagy hogy mire figyeljünk egy-egy alapanyag megvásárlásakor) olvashatunk a receptek mellett. Már csak ezért is érdemes elővenni ezeket ma is! A Ragyogó szakácskönyv pedig még ennél is tovább megy, megtanítja a menüterv összeállításának mikéntjét is. Napjainkban újfent divatos téma ez, különféle sablonokat, tervezőket lehet letölteni. De használhatjuk az 1920-as években megjelent könyv praktikáit is. A két varázsszó: listázás és párosítás. 

Kép

Anyaggyűjtés

„A háziasszony írja össze mindazokat az ételeket, amelyeket a családtagok szeretnek, és amelyekre egészségi szempontból egyiknek-másiknak szüksége van. Aztán vegye elő a szakácskönyvet s olvasgasson benne. (A szakácskönyvet nem csak akkor kell tanulmányozni, mikor pillanatnyilag szükség van reá.) Gondolatban főzzük le, a hozzávalók alapján nagyjából kategorizáljuk az árat, ez alapján kiderül, melyik napon érdemes tervezni.”

Vegyük számba a szezonalitást, majd ha összeírtuk az ételeket, jöhet a párosítás. „Könnyű, finom húsételhez kiadós garnírungokat adjunk. Ha húsleves és levesben főtt hús kerül az asztalra, ahhoz jó sűrű mártást, burgonyát, savanyút kell” – hoz rögtön két példát erre a könyv.

Aztán tovább sorolja: tartalmas leves mellé könnyű második fogás jöjjön és fordítva. Hasznosítsuk újra a maradékot! A szakácskönyv három hét menüsorát ajánlja előre megtervezni, egy ilyen sorba ugyanis belefér az ismétlés, ha a végére értünk. Így a bevásárlás is könnyebb és pénztárcakímélőbb lesz, hiszen – ahogy a szakácskönyv írja – drágább apránként vásárolni. Jó, ha eleve van egy alapkészletünk, amiből lehet főzni (tészta, rizs, befőtt, konzerv), ezzel szintén számolhatunk menütervezéskor. 

Gyakorlat

Új ételeket régi könyvekből is választhatunk. A Ragyogó szakácskönyvet lapozgatva összeállhat például a következő menüsor.

Vasárnap főzzünk húslevest, de jó sokat, hogy aztán tudjunk eltenni az alapléből. Hétfőn használhatjuk azt a kaporleveshez (vajas rántáson megfuttatunk egy nagy marék kaprot, felöntjük az alaplével, majd folytonos keverés közben hozzáöntünk tejföllel elkevert tojássárgájátm és pirított zsemlével tálaljuk).

Ehhez egy kiadósabb második fogás dukál, például sertéssült mandulás tormamártással, krumplipürével. Mivel a leves nagyon hamar elkészül, a több összetevőből álló másodikra is lehet idő. Kedden készíthetünk tejfölös babfőzeléket, és kínálhatjuk az előző napi sült hússal – immár mártás nélkül. Szerdán főzhetünk krumplilevest, aztán jöhet egy sült pulykamell (citromos vajon írja a recept) rizzsel és gesztenyemártással (a pürét főzzük alaplével felöntött vajas fehérrántással). Csütörtökön vadászlevessel nyithatunk. Ehhez a maradék sült pulykamellet apróra vágjuk, vajban átmelegítjük, majd pirítóssal rétegezzük egy hőálló edénybe: hús, kenyér, petrezselyem a sorrend, aztán felöntjük alaplével és összesütjük, a végén pedig ütünk rá egy tojást. Mellé egy könnyebb második illik, például paradicsomos zöldbabfőzelék. Pénteken kipróbálhatjuk a káposztás harcsát: hagymát pirítunk, megszórjuk pirospaprikával, hozzáadjuk a savanyú káposztát és a besózott harcsaszeleteket, felöntjük vízzel és puhára főzzük. Szombaton sonkás karfiol (az előfőzött karfiolt tejföllel és tojássárgájával elkevert sonkával sütőben megsütjük) lehet az ebéd, a desszert pedig lekváros barátfüle. Vasárnap a húsleves mellett almás lepénnyel zárhatjuk a hetet.

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Augusztus 12. Alig tudom elhinni, hogy már öt év eltelt azóta. Öt éve küzdött a testem az életben maradásért. És én ezzel nem is voltam tisztában, mert fontosabb volt nekem az a kényelmes álvilág, amit az anorexia nyújtott nekem: érzelmek, érzések, élet nélkül léteztem.

Nem mertem kimenni a napra. Hogy mitől féltem, azt a mai napig nem tudom megválaszolni. A betegség előtt is olyan életem volt, ami nem mindenkinek adatik meg. Bulizni jártam, barátokkal lógtam, és még sorolhatnám. Mégis éreztem, hogy hiányzik valami.

Pont egy ilyen mélyebb pontomon találkoztam az ano-manóval, aki szépen befészkelte magát a fejembe. Fokozatosan átvette az irányítást, a végén élet-halál között lebegve kerültem kórházba.

Ott kezdődött el az igazi harc. Én már felkészültem, érzelemmentesen szerettem volna távozni ebből a világból, de ezt az orvosok nem engedték. Az itt tartózkodásom alatt rengeteg mindent megéltem, átéltem. Két szondával gazdagodtam. Több mint két hónapig voltam bent fekvő, utána heti rendszerességgel jártam terápiákra.

De mi történt a terápiák után? Hogyan tekintek most vissza az elmúlt öt évre?

Már a kórházban is kezdett megmutatkozni az, hogy milyen az igazi személyiségem. Azt nem szeretném leírni, hogy miket műveltem a kórházas időszakom alatt, nem vagyok rá túl büszke, és ötleteket sem szeretnék senkinek sem adni.

Kép

Bábi Anna 

Amikor hazakerültem, magántanuló lettem. Nem volt annyira könnyű ez sem, hiszen az osztálytársaim folyamatosan csúnyán néztek rám, mivel én megtehettem azt, hogy ha pl. nem volt kedvem matekra menni, akkor nem mentem. Nyilván én sem néztem volna ezt túl jó szemmel.

Ebben az időszakban nagyon sok terápiám volt, néha inkább matekon ültem volna, mint hogy megnyíljak újra és újra a pszichológusom előtt.

Minden alkalommal egyre mélyebbre ástunk, egyre jobban megismertem saját magam. Viszont nem tudtam még azonosulni azokkal az érzelmekkel, amiket a lelkem közvetített felém. Nagyon érzékeny voltam, könnyen átvettem az emberek energiáit. Figyelniük kellett otthon a szüleimnek és a testvéreimnek, nehogy kicsit feszültebben szóljanak hozzám, mert rögtön összeugrott a gyomrom, légszomjam lett és féltem. Féltem, hogy én rontottam el valamit, hogy miattam történik a rossz. Mindenért magamat okoltam, hiába próbáltak meggyőzni az ellenkezőjéről. A sport itt is rengeteget segített, de amíg nem értem el a megszabott súlyt, addig csak nagy odafigyeléssel és csak keveset edzhettem. Két sportot űztem komolyan a mélypont előtt, és – amíg el nem tiltottak a sporttól – közben is. A pilatesszel kezdtem, majd elkezdtem lovagolni is. Mindkét sport segített azonosulni önmagammal.

Az anorexiából már kiderült, hogy célorientált vagyok, és nagy az önuralmam. Ezeket a tulajdonságokat fordítottam a jó irányba.

Két évvel a haza kerülésem után elindulhattam egy díjlovas versenyen. Fantasztikus volt, ahogy összpontosítani kellett. Végre éreztem, hogy tudom kontrolálni magam és a gondolataim. Elég sokáig voltam összezavarodva, hogy ki is vagyok, és mit szeretnék. Az sem segített, hogy folyamatosan harcolnom kellett az érzelmeimmel, és nem tudtam, hogy melyik énemre hallgassak. Az egyik azt mondta, hogy ne egyek, míg a másik tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ha nem eszem, akkor ismét elveszítem a sportot, ami már akkor is az életemet jelentette. Elhatároztam, úgy, ahogy a kórházban, hogy nem engedem el az irányítást! Ha még keményebben kell dolgoznom, akkor is az életet választom, a saját életemet akarom élni. Itt jöttem rá, hogy mennyi mindent érhet el az ember, ha igazán elhatározza magát. Állandó viharok dúltak bennem, de kifelé semmit sem mutattam belőle.

Nehéz évek következtek. Jött az érettségi, jelentkeztem az egyetemre, próbáltam helyrehozni a kapcsolatot a barátaimmal, szerettem volna megtalálni a szerelmet.

Ilyen csajos gondjaim lettek, és be kellett látnom, hogy ezek sokkal „kellemesebbek”, mint azon stresszelni, hogy hány kiló vagyok, vagy hogyan verjem át a hozzám közel állókat, így táplálva a függőséget magamban. Öt év kellett, hogy megtaláljam önmagam, és megismerjem a személyiségemet.

Kép

Bábi Anna 

Megtanultam kifelé is kommunikálni azt, ha valami rosszul esik vagy fáj.

Tavaly lehetőségem nyílt, hogy valóra váltsam az egyik nagy álmomat: pilates instruktor lettem, december óta pedig már órákat is tartok. Imádom minden pillanatát. Sok anorexiás fél attól, hogy mi lesz az ano után. Nekem kinyílt a világ, imádok új dolgokba kezdeni. Akik ismernek, tudják, hogy mikor adom önmagam, és mikor félek felvállalni azt, aki vagyok. Még mindig van bennem egy kis félelem, hogy esetleg nem vagyok szerethető, de folyamatosan kapok visszajelzéseket. Vicces, de már az bearanyozza a napomat, ha valaki az utcán megdicsér, vagy az egyik vendégem áradozik az órámról. Ezekért érdemes élni, mert a szeretetet nem lehet kierőszakolni. Soha nem mennék vissza az érzelemmentes életemhez. Szóval, ha valaki megkérdezi, hogy érdemes-e végigcsinálni a harcot, akkor egyértelmű igennel válaszolnék. Nem azt mondom, hogy könnyű, sok fájdalom is ért, de éreztem, és meg tudtam élni minden könnycseppet.

Érzem, hogy még rengeteget kell fejlődnöm, de már nem ijedek meg ettől. Még mindig visszahúzódóbb vagyok, főleg ismeretlen emberek előtt, de a közeli barátaim és a családom már tudja, hogy ha feloldódom, akkor eléggé felvágják a nyelvem a jó értelemben.

Teljesen kicserélődtem, és már a szenvedélyem az élet.

Mai napig érzékeny típus vagyok, könnyen átérzem a másik ember problémáját vagy éppen az örömét, viszont már nem engedem, hogy befolyásoljon. Előfordul, hogy úgy érzem, összecsapnak a fejem felett a hullámok, legszívesebben több felé szakadnék, de tudom, hogy ezek olyan próbák, amiket ki kell állni. A végén nem marad el a jutalom. Sok rossz döntést meghoztam már, de az életem legjobb döntése volt, amikor a kórházban, a második szonda után elhatároztam, hogy az én életem felett ne rendelkezzen senki, csakis én. Ez a makacsság hajt előre, és bízom már magamban, tudom, hogy az álmaimnak csak a képzeletem szab határt.

„A lánykérés megszervezésében két cinkostársam volt, Dr. Vadász Dániel a Palotakoncert producere, akivel jó baráti és szakmai viszonyt ápolok évek óta, nem csak a várbeli gálán, hanem a Coopera egyik produkciójában is énekelhettem már a felkérésére” - mesélte Laki Péter. „Mellette Szentpéteri András barátunk - aki Zsuzska kollégája is -, volt, aki az ötletemet meghallgatta és megszervezte az eseményt. A hegedűvirtuóz Jávorkai Sándort kértük meg, hogy a gála utáni fogadáson a koncerten az általam énekelt dalt kezdje el játszani Lehár Ferenc Friderika című operettjéből, a refrénbe beszálltam én is... Abban a pillanatban, amikor a párom felé nyújtottam a kezem, hogy lépjen mellém a színpadra, az emberek sejtették, mi fog következni, mert hatalmas tapsorkán tört ki.”

Nemcsak a kollégák, barátok ünnepelték együtt ezt a pillanatot a jegyesekkel, hanem a szüleik is osztoztak örömükben, mivel Péter őket is előre beavatta.

Podruzsik Béla receptjeivel nem tudunk hibázni. Korának sztárszakácsa volt, aki francia mesterektől tanult, itthon a legnevesebb szállodák konyháját vitte. Könyve ma is megállja a helyét. Igaz, jól megkomponált ételfotók nincsenek benne, de végigvezet bennünket a levesbetétektől kezdve a legjobb mártásokon át a húsos, zöldséges ételek, valamint a tészták, krémek és torták világán. 90 oldal, benne vannak az alapok, mára elfelejtett, ám egykor divatos ételek, egyszerűek és bonyolultak egyaránt. 

Olajvaj, remulád

A szakácskönyv kínálata bőséges, csak tojásételből 34‑félét találhatunk a könyvben.

A kaszinótojás Podruzsik útmutatója szerint 6 db főtt tojásból készüljön, és a közepén kettévágott tojásokat a következőkből készült krémmel töltsük: a sárgáját sóval, borssal, egy kávéskanál mustárral, szardellával és egy evőkanál remuládmártással elkeverjük.

Hogyan készül a remulád? Nos, ehhez először az olajvajat kell megtanulnunk, szintén ebből a könyvből. Négy tojássárgáját, egy csipet sót, frissen tört borsot és 6 dl olívaolajat töltünk egy tálba „olyképpen, hogy habverővel jól elkeverve a tojássárgáját, először cseppenként, később lassanként öntjük az olajat, közben habverővel folytonosan keverve. A sűrűséget mérsékeljük azáltal, hogy három részben fél-fél citromnak a levét facsarjuk hozzá. 1-2 evőkanálnyi forró víz hozzáöntésével befejezzük az olajvaj készítését.” A remuládhoz ebből adunk kétkanálnyit, amit elkeverünk finomra vágott ecetes uborkával, petrezselyemmel, tárkonnyal, snidlinggel, kapribogyóval, mustárral, szardellával, esetleg egy kis tejföllel. Végül élessé tesszük az ízét citrommal vagy fehérborral és cayenne borssal. Ez kerül tehát a kaszinótojás töltelékéhez – mi pedig máris megtanultunk két alapmártást és egy hideg előételt. Sőt, mivel Podruzsik a tojásokat apróra vágott sonkával elkevert franciasalátával tálalta, ezt a receptet is megkereshetjük. Mint mindig, nagyon fontos a friss, jó minőségű alapanyag. Egyenlő kockákra vágunk és puhára főzünk „egy szép piros sárgarépát”, két fehérrépát, egy zellert. Sárga- vagy kifliburgonyát héjában főzünk, majd szintén kockára vágjuk. Mindezt beletesszük a pácba (1 dl fehérbor, 1 ek olaj, 1 ek ecet, 1 citrom leve, só, törött bors és egy kevés cukor), majd negyed óra múlva hozzáadunk egy hámozott, puha húsú almát, fél uborkát és egy marék főtt zöldborsót. Tartármártással dúsítjuk. 

Kép

Kép: Freepik

Minden napra egy omlett

S ha már tojás, Podruzsik megmutatja, hogy a legegyszerűbb omlettből is sokat ki lehet hozni. Az alaprecept szerint 3 tojást 1 evőkanál tejszínnel kell habverővel elkeverni, és vajon hirtelen megsütni. „Villa segítségével a lepényt kissé behajtjuk a serpenyő nyelénél levő oldalán, azután az ellenkező oldalát erre ráhajtjuk és a lepény alját még egy kissé pirítva meleg tálra kiborítjuk. Fő feltétele az omlett készítésének a gyorsaság, mert ezáltal elérjük, hogy a lepény anyaga lágy maradjon és emellett a sütés közben az omlettnek a megfelelő szép formát tudjuk adni” – szól az útmutatás 1927-ből.

A szakácskönyvben találunk petrezselymes, parmezános, füstölt húsos, gombás, paradicsomos, szalonnás és burgonyás, szardíniás, velős (borssal), szárnyasmájas, spárgás változatokat.

Megtanulhatjuk a norvég módra (kockára vágott és vajban párolt paradicsommal, uborkával, sonkával), a spanyolosan (sonkával, pirított hagymával és paradicsommal), valamint a virsliraguval készített omlett receptjét is. Ha a mellé kínált salátát is variáljuk, tényleg kimeríthetetlen a vacsoralehetőségek tárháza.

Ötlettár

Mielőtt teljesen elveszünk a tojásos ételekben (a barnított vajjal készített tükörtojást vagy a burgonyatésztában tálalt buggyantott tojást azért nem árt eltanulni!), érdemes szétnézni még a receptek között. Jó ötlet a fehérboros-tejfölös heringsaláta, a fokhagymával és petrezselyemmel pirított vajas gomba, a spenótfelfújt (ha marad a főzelékből, 10 dkg spenóthoz mérve 2 dl tejet, 4 tojássárgáját és 3 felvert fehérjét összekeverünk, muffinformákba töltünk, és vízgőzbe állítva sütőben megsütjük) vagy a töltött paradicsom. Ehhez főtt csirkét (vagy grillcsirkét) kell apróra vágni, elkeverni 2-2 db főtt zellerrel, fehérrépával és burgonyával, egy puha alma felével és egy fél, meghámozott uborkával. Remuládmártással leöntjük, megtöltünk vele 8-10 db kimagozott paradicsomot. Salátalevelekkel díszítjük, pirítóst adhatunk mellé. 
És akkor az édességekről még nem is beszéltünk, pedig ilyen recepteket olvashatunk a régi könyvben: vaníliás tejszínhabbal kínált gesztenyepüré, eperkrém, császármorzsa befőttel…  

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Egerben egymást követik a 10. Érsekkerti Nyári Játékok gyermek- és felnőttelőadásai. Hogyan tudtatok felkészülni a megelőző hónapok teljes bizonytalanságában?
– A bezárkózási időszakban voltak félelmeim, hogy lesznek-e nyári programok, előadások, de a gondokról nem szívesen beszélek, mert mindenkinek vannak gondjai. A Jóisten annyi terhet rak a vállunkra, amennyivel megbirkózunk. Sokszor érzem azt, hogy több terhet kapok, mint amivel meg tudok birkózni, de végül mégis minden kisimul. Mi most erőnkön felül vállaltuk be ezt a nyarat, de nem szeretnék panaszkodni, mert az nem visz előre. Remélem, hogy megint kisimul a vége.

– Neked mi ad erőt, amikor érzed az eléd gördülő akadályokat, nehézségeket?
– A nagymamámtól azt tanultam, hogy minél többet adunk, annál többek leszünk mi magunk. Az akadálymentesített előadások előtt el szoktam mondani egy Mezei Mária-idézetet, amelyhez mindig hozzáfűzöm a nagymamám üzenetét is: „…a Szeretet, mint mag a földben, bennünk alszik, de csak akkor ébred és csak akkor éltet, ha önzetlenül tovább adjuk másnak.” Ezt érzem, amikor a legelkeserítőbb a helyzet. Többször előfordult, hogy az időjárás miatt előadást kellett lemondanunk. Ez a legnehezebb az idei nyárban, ami lelkileg nagyon megvisel. Az előző évekhez képest abban változtam, hogy másképp élem meg mindezt, jobban át tudom élni az örömöt. Talán tényleg a nagymamámtól örököltem azt a képességet, hogy próbálom a negatív helyzetekben is megkeresni, mit üzen nekem ez a történet.

Valamelyik este, miután hazavittem az egyik kollégámat, énekeltem a kocsiban, és annyira boldognak éreztem magam. Fiatalon gyakran elégedetlenkedtem, most pedig az apró jó dolgokat is észreveszem.

– Te vagy az egész rendezvénysorozat mozgatója. Hogy sikerül mindent összehangolnod?
– Többféle kapcsolat van, de az az igazi kapcsolat, ami építő jellegű. Mi a családban iszonyúan támogatjuk egymást mindenben. Az anyukám például a mosásban segít, mert a szennyest is én viszem haza az előadások után. 140 emberrel dolgozunk azért, hogy három színpadon és nézőtéren rendben menjenek a dolgok. A színészekkel is megpróbálunk bizalmas kapcsolatot kialakítani, hogy a légkör miatt jó legyen idejönni. Ez nemcsak az anyagiakon múlik, ennél sokkal fontosabb a közösség, ehhez viszont jól kell rendezőket, színészeket választani. Azt szoktam mondani, hogy a férjem a nagyfőnök, én pedig a kis szürke eminenciás a háttérben meghúzódva. Ha elszállnék és belegondolnék, hogy egy színházat vezetek, akkor nem tudnám úgy csinálni, ahogy kell.

Kép

Jelenet a Csoportterápia c. színdarabból – Kép: Egri Pinceszínház

– A közönség nagyon szeret titeket, mert valóban természetes, közvetlen, családias a hangulat. És ebbe a nagy családba a fogyatékossággal élőket is befogadjátok.
– Egy nyári színház teljesen más, mint a kőszínház. A hétköznapokban olyan sok a gond, a feszültség, hogy az emberek szeretnének egy kicsit lazítani. Erre alkalmasabb hely a békák kuruttyolása mellett nem is lehetne. Mondjuk a szúnyogok kicsit hanyagolhattak volna bennünket, az időjárás is lehetett volna kegyesebb, de azt gondolom, aki eljön, nagyon jól szórakozik, és mi is. Egy pályázat segítségével akadálymentessé tudjuk tenni az előadásainkat. Az ország minden pontjáról szervezünk ide siketeket, látássérülteket. Pedig egy jelnyelvi tolmácsnak nem egyszerű a dolga, neki ugyanúgy meg kell tanulnia a darabot, mint nekünk, és figyelni a rögtönzésekre. Volt, hogy a Down-szindrómások, akiket rendszeresen táboroztatunk, felhozták a színpadra a virágot, meghajoltak velünk, és tapsoltattak minket a nézőkkel. Nekünk ez természetes, mert mi évközben is ebben a közegben mozgunk. A színházi tevékenységet és kultúrát használjuk arra, hogy felhívjuk rájuk a figyelmet.

Ha a közönség jegyet vesz, ezzel nemcsak a színházi előadásainkat támogatja, hanem a fogyatékossággal élő gyerekek táboroztatását is.

– Mi ösztönöz arra, hogy a fogyatékossággal élők felé fordulj?
– Egyrészt sokan vagyunk testvérek, megtanultam osztozkodni. Nagymamám és anyukám is mindig azt mondta, hogy ha van egy szelet kenyered, harapj egyet, és oszd szét a többiek között. Talán nagyképűségnek hangzik, de nekem az igazi utam nem a színészet, hanem a fogyatékossággal élők. A színház jó eszköz arra, hogy az emberek figyelmét rájuk irányítsuk. Nyilván a játék is boldoggá tesz, de a ráncaimat akkor szerzem, amikor közöttük vagyok, mert egyfolytában mosolygok.

A nagylányunkkal, akit örökbe fogadtunk, már babaúszásra is sérült gyerekek közé jártunk. Azt szerettem volna, hogy ne forduljon el, amikor ilyen emberekkel találkozik. Külön öröm számomra, hogy 14 évesen szívesen csatlakozik a Down-szindrómás táborhoz. Én középső gyerek vagyok, tele szeretetéhséggel. Pedig a szüleim mindent megtettek, hogy boldog legyek, és az is voltam, csak valahogy többre van szükségem, és azt érzem, hogy a fogyatékossággal élők között ezt megkapom. Feltétel nélkül a mindenki Gabi nénije vagyok, és nincs nélkülünk karácsony. Ez egyfelől fantasztikus érzés, másfelől egy szolgálat, misszió.

Ezeknek a gyerekeknek olyan nem létezik, hogy nem tudunk menni, mert nincs támogatás. Ezt nem lehet abbahagyni. Azt érzik, hogy a családjuk vagyunk.

– Erről A kis herceg jut eszembe és a megszelídítés.
– Azt hiszem, az a titka, hogy soha nem kezelem őket másképp, és egy vagyok közülük. Akár egészségesekkel, akár fogyatékossággal élőkkel foglalkozom, nem vagyok fölöttük. Természetesen alattuk sem, mert az is fontos, hogy fegyelmezni tudjam őket. Azon a szinten vagyok, ahol ők, és talán mivel egy vagyok közülük, ezért könnyebben befogadnak.

– Egy időben az egri női börtönben is tartottatok drámafoglalkozásokat, ráadásul önkéntes alapon.
– Egy pályázat kapcsán kerestem meg az akkori börtönparancsnokot. A pályázatból nem lett semmi, de megkaptam az előzetes letartóztatásban lévőket, a legkeményebb diót. Számukra a bizonytalanság a legnehezebb, mert nem tudják, hogy két hétig vagy három évig lesznek bent. Az én feladatom az volt, hogy egy közösségen belül létezzünk, és az ő élethelyzetükben oldjuk a feszültséget. Sokan a bűnözőt látják bennük, akik elkövettek valamit a társadalom ellen, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen emberként kerülnek oda vissza.

Valamiért ilyen közegben soha nem féltem, és soha nem ítéltem el őket, mert tudom, hogy megkapják a büntetésüket, és nem az én dolgom az ítélet.

Egy színdarabbal is készültünk, Barácsok közt címmel, legfőképpen terápiás jelleggel. Az előadáson nem szedtünk jegyeket, hanem kiraktunk egy dobozt, és rábíztuk az emberekre, hogy mennyi pénzt dobnak bele. Azt is megmondtuk, hogy a Down-szindrómásoknak gyűjtünk. Az egyik fogvatartottat megkérdezték, hogy mit érez. Azt nyilatkozta, hogy elkövetett valamit a társadalom ellen, de ma este azt érezhette, hogy a szívében egy jó rész is van, nem csak rossz.

– Végtelen alázattal és természetességgel beszélsz erről a nem mindennapi szolgálatról, amit tavaly hivatalosan is elismert a szakma. Két díjat vehettél át Egerben: „Pro Agria” szakmai díjat és „Szociális munkáért” díjat.
– Amikor valaki elkezd ilyesmivel foglalkozni, sosem az lebeg a szeme előtt, hogy ezért bármiféle jutalmat kap, de ha észreveszik, az nagyon jó érzés.

Ezt a díjat egy embernek adják, de valójában az egész közösség kapja, és mindenkinek a munkája vastagon benne van.

Az álmainkat próbáljuk megvalósítani, de ezek nélkül az emberek nélkül nem lehetne. Évek óta én vagyok az arc, akit előre tolnak, de a rengeteg pályázat, az Érsekkerti Nyári Játékok három színpada, nézőtere, sátra, a műszaki dolgok közös energiából születnek, amit együtt teszünk bele. Ez is olyan, mintha a gyerekünk lenne.

A következő pillanatban Gabinak fel kellett állnia, hogy hajcsavarókkal a fején beéneklésre szaladjon az érsekkerti öltözősátorba. Remélem, legközelebb a fogyatékossággal élőkből verbuvált profi színtársulatról, a „Sit Down”-ról is tudunk beszélgetni. Mert az is az ő „gyermeke”.