– Kőhajításnyira beszélgetünk a Thália Színháztól, amely igencsak emlékezetes hely a számotokra, hiszen ott kezdődött el kettőtök története.

József: Niki 2001-ben a fiatal tehetségek estjén énekelt a Thália Színházban, ahova én azért mentem, hogy az unokaöcsémet meghallgassam. Az ő fellépését lekéstem, és pont Niki produkciójára léptem be a terembe.

Nikoletta: Rendeztek a koncert után egy pezsgős állófogadást, akkor ő már aktívan sündörgött körülöttem, elmondása szerint nagyon megtetszettem neki. Akkoriban még aktuális popslágereket énekeltem. Tulajdonképpen Józsi volt az, aki később „megfertőzött” a jazzel.

– Józsi nemcsak zenésztársad nagybőgősként a Szőke Nikoletta Quartetben, de több éve a producered, nem mellesleg dalaid hangszerelésével is ő foglalkozik. Előnyt jelent vagy hátrányt az, hogy a magánélet és a munka egybefolyik a ti esetetekben?

Nikoletta: Nálunk egyértelműen előnyt jelent, de ez azért valahol alkati kérdés is, mert ha két, zeneileg nagyon különböző egyéniségű művészről van szó, akkor lehet, hogy nehezebb a dolog.

Mi nagyon inspiráljuk egymást, én büszke vagyok Józsi zenei projektjeire, és ő is úgy fogadja el a munkásságomat, a zenei alkatomat, ahogy vagyok.

József: Egyébként zenei berkekben a nagybőgős/basszus zenés–énekes házasság vagy párkapcsolat nagyon gyakori, gondoljunk csak Ray Brownra és Ella Fitzgeraldra, vagy Gwen Stefanira a No Doubt együttesből, akinek több mint egy évtizeden át volt egy basszusgitáros párja. Valamitől működik ez a felállás!

– A zenészlét sok utazással, próbával, stúdiózással, késő estébe nyúló koncertezéssel jár. Gyermekeitek ma már nagyok – lányotok tizenegy, fiatok kilencéves –, de hogyan oldottátok meg a felvigyázást, amikor még picik voltak? Kinek a segítségére számíthattatok?

Nikoletta: Hála Istennek a nagyszülők és a testvérem rengeteget segítettek és segítenek a mai napig. Szerencsére nem lakunk messze egymástól, húgom gyerekei pedig egyidősek a mieinkkel, most már együtt bandáznak.

Szőke Nikoletta és Barcza Horváth József gyermekeikkel

– Hányadán állnak a zenével? Örökölték a tehetségeteket?

József: Igen, mondhatjuk, hogy az anyatejjel szívták magukba a muzsikát. Lányunk egy éve fuvolázik, a fiunk gitározik, jó adottságaik vannak, ügyesek, tehetségesek.

Nikoletta: A fiunk, akárcsak mi, imád improvizálni, még a legszomorúbb vagy legromantikusabb számokba is vicces dallamokat csempész, élvezi, hogy kísérletezhet. A lányunk énekelni, táncolni is szeret, újabban koreai popzenét hallgat, mi pedig ennek vagyunk az elszenvedői több mint egy éve. (nevet)

– Mondanátok néhány dolgot, amit nagyon szerettek egymásban szakmailag és emberileg?

Nikoletta: Nagyon szeretem Józsi bölcsességét. Kilenc év van közöttünk, tizennyolc éves voltam, amikor megismerkedtünk. Akkoriban nagyon szertelen voltam, de Józsi már akkor is mindent kellő humorral és racionalitással értékelt, ami engem lenyűgözött. Mindemellett nagyon jól tudja látni kívülről egyben a produkciót.

Ha ösztönös énekes vagy, jól jön, ha van melletted valaki, aki a dolgok racionális oldalára is képes rávilágítani.

És még valami: bármibe, ami őt igazán érdekli – legyen az hangmérnöki munka vagy számítógépes játék – a legapróbb részletekig beleássa magát. Arra törekszik, hogy amibe belefog, azt professzionálisan csinálja.

József: A tehetségén, a szorgalmán és a szépségén kívül én Niki munkabírását és memóriáját csodálom, elképesztő mennyiségű szöveget képes megtanulni egyik koncertről a másikra. Nekem ez mindig nehezen ment. Szeretem, ha előttem van egy vázlat, afféle sorvezető, és az alapján mondom a magamét a fellépéseken.

Szőke Nikoletta 

– Ha azt mondom, Niki a temperamentumosabb kettőtök közül, mennyire járok közel az igazsághoz?

Nikoletta: Nagyon! (nevet). Józsi egyfolytában zen állapotban van, engem viszont nyugodt és pörgős hangulat egyaránt jellemez, sőt, ez a kettősség tulajdonképpen az egész életemre jellemző. Vegyük például a főzést: van, amikor óriási elánnal vetem be magam a receptek közé a konyhába, van, amikor a konyha környékére se megyek.

– Az is érdekes kettősség, hogy életed nagy része reflektorfényben telik, miközben – mint azt egy korábbi beszélgetésünkből megtudtam – kifejezetten introvertált vagy.

Nikoletta: Hosszú idő telt el, amíg eljutottam odáig, hogy képes legyek magamnak megengedni a teljes felszabadultságot, a maximális átlényegülést a színpadon. Ha a dal érzéki, nekem is érzékinek kell lennem. Idővel elkezdtem vállalni önmagam úgy, ahogy vagyok, az összes hibámmal és erényemmel együtt. Ez eredményezte, hogy sikerült elérnem a felszabadultságot anélkül, hogy bármire is rágörcsöltem volna. Az introvertáltságom most a koronavírus-járvány miatti kijárási korlátozások alatt igencsak előtérbe került, de jó értelemben: remekül éreztem magam, élveztem az otthonlét és az összezártság minden percét. Remekül elvoltam a mi kis négyszemélyes világunkban, meg kellett szoknom, hogy újra nyitni kell.

– Talán a szakmai sikeretek titka az lehet, hogy ti előadóként egyáltalán nem akartok másnak tűnni, mint amilyenek valójában vagytok.

József:

Hogy egy világot hazudjunk magunk köré, az nekünk nem megy. Az egy lufi lenne, ami bármikor könnyen kipukkadhat.

Hosszútávon nem lehet rá építeni. Mi a zenét szeretjük, nem pedig a zenészéletet.

Nikoletta: Önazonosak igyekszünk lenni. Tudatosan figyelünk arra, hogy a reflektorfényben mindkettő – az előadó és az ember is – megjelenjen. Kötelességünk, hogy őszinték legyünk azokkal, akik szépen felöltözve eljönnek a koncertjeinkre és időt szentelnek ránk, sőt, a minimum, amivel tartozunk nekik, hogy ne hazudjuk magunkat másnak, mint amik vagyunk.

– Augusztus 15. után sem lehet 500 főnél nagyobb rendezvényeket tartani. Hogyan érinti a koncertterveiteket a korlátozás?

József: Talán furcsán hangzik, hogy ezt mondom, de a „karantén” alatt némileg jobb volt az ember közérzete. Akkor tudtuk, hogy otthon kell maradni, tudtuk, hogy mit lehet és mit nem. Pihentünk, gyakoroltunk, otthoni körülmények közt felvettünk egy számot, ami YouTube-premiert is megért. A mostani egy bizonytalansággal terhelt periódus. Beindult az élet, de még mindig nem az igazi. Érzed, hogy kellene már valamit csinálnod, de nem tudod, meddig mehetsz el a fellépések tervezésében, ugyanis azok kimenetele bármelyik nap változhat. Az utóbbi napokban is több fellépésünket mondták le sajnos.

Szőke Nikoletta és Barcza Horváth József

Nikoletta: Azért szerencsére mindig van egy-egy olyan projekt, ami tartja bennünk a lelket. Megnyugtat a tudat, hogy kellünk, s hogy szükség van a munkánkra.

– Mint például az augusztus 28-i Hollywood aranykora koncert a Müpában?

Nikoletta: Igen. Ezzel a koncerttel nyitja évadát a Müpa. Nagy álmom válik valóra – a Hollerung Gábor vezette Budafoki Dohnányi Zenekarral óriási megtiszteltetés együtt színpadon állni. Az este során az 1920-as évektől az 1970-es évekig kalauzoljuk a közönséget, híres filmek betétdalait adjuk elő, köztük lesz az Óz, a csodák csodája, az Álom luxuskivitelben, a My Fair Lady, A muzsika hangja, a Hello Dolly! főcímdala is.

József: Saját jazzkvartettünk és a szimfonikus zenekar mellett velünk lesz kedves barátunk, Gájer Bálint is, akivel először adjuk elő legújabb, Nikivel közös szerzeményünket, az Így nem szerettem még címűt, amely nem mellesleg Bálint esküvőjén is felcsendül majd, és új lemezén is hallható lesz. Az egésznek van egy kis mexikói, El Mariachi-jellege, lassú lüktetésű, vidám dal. Reméljük, a közönségnek is tetszeni fog!

– Augusztustól teljesen új dologba vágtok bele: elindul Niki videóblogja a hivatalos YouTube-csatornáján. A Képmás legnagyobb örömére ennek az interjúnak a videófelvételével debütál a sorozat. Honnan jött a vlogolás ötlete?

Nikoletta: Korábban még az is nagyon távol állt tőlem, hogy szelfiket tegyek közzé, de ki akartam próbálni, hogyan hat a kommerszebb kommunikáció. Az előadó és közönség közti távolság csökkentése a közösségi oldalamon remekül működik, aktív részvételemnek köszönhetően.

Törekszem arra, hogy a digitális kultúrát, illetve a közösségi oldalak nyújtotta lehetőségeket ízlésesen, az általam képviselt értékek mentén használjam.

A vlogolással egy ideje már kacérkodtam. Elkezdtem az általam kedvelt művészek YouTube-csatornáit nézni, és rendkívüli módon lekötött az, ahogyan a kulisszák mögötti életüket bemutatják. Úgy döntöttem, hogy én is szeretnék 7-8 perces videókat készíteni, megfelelő arculattal, minőségi tartalommal.

– Ez egy remek eszköz lehet arra, hogy több fiatal fülét kinyissátok a jazzre.

József: Így van. A közösségi médiát kikerülve esélyed nincs felkelteni az érdeklődésüket. Márpedig mi kiemelt figyelmet fordítunk arra, hogy bevonzzuk őket, hiszen bennük van a jövő.

Nikoletta: A vlogon keresztül azt mutatjuk be, ami ténylegesen történik velünk, nincsenek előre megírt sztorik! A nézők bepillanthatnak majd a színfalak mögé, egy anyuka-énekesnő mindennapjaiba, a dalok készítésébe, interjús eseményekbe. A rajongók ismét egy új oldalamról fognak megismerni, a sok nevetés és megható pillanat garantált.

Juli vágyott már egyetemre, művészlélek volt egy olyan osztályban, ahol a legtöbben Ágnes asszonyon is kiakadtak. Tanárnő, minek mossa a rohadék, ha már nem véres? 
Művészettörténetre akart menni, ezért hézagos festészeti ismereteimet fitogtatva összezagyváltam bármit, hogy imponáljak: Goya társadalomkritikája, Joan Miró és az örök gyerekség, Rubens hústömbjei, Corot megfoghatatlan lombozatai. 

Ki mással táncolt volna Juli a szalagavatón? Én voltam a külsős gyerek, együtt ropjuk majd az akrobatikus rakkendrolt. Virtuozitásom a parketten küzdősportos ugrabugrában merült ki. Képtelen voltam számolni az egy-két-hát, lépten-nyomon bénáztam.

Le is néztem a gimnazista vircsaftot, derogált végigcsinálni a dedós próbafolyamatot, amelyen két kemény éve túl voltam. Őméltósága nem szívesen állt be a sorba. 
Bevallom férfiasan, nem ment. Féltem, elhibázom azt, amit minden nyamvadt gimnazista képes megtanulni. 
Jó, az egyik osztálybeli srác később úgy fejre pottyantotta partnerét (egyben barátnőjét), hogy a lánynak több foga kitört, agyrázkódása lett. Naná, hogy a szalagavatót kihagyta. Csoda, hogy kapcsolatuk nem robbant szét a szó szerinti pofára eséstől. Röhögtem rajta, bár nem vicces. Ha csupa olyasmin nevetnék, ami senkinek sem fáj, nem sok mulatságom akadna. 
Közöltem Julival, én kiszállok, nincs időm rá, sajnálom. Ugye, neki sem fontos az egész? 
Nem emlékszem válaszára, de éreztem, hogy örömmel átadná magát szalagavatója lüktetésének. És én megfosztottam ettől. Nem az első és nem az utolsó dolog, amiről miattam mondott le. A gondolatra, hogy mással is táncolhatna, felforrt a vérem. Hogy valaki kifogástalanul vizsgázzon ott, ahol én elbuktam? Túl önző voltam ehhez. Juli meg talán akkor sem mert volna kiállni vágyáért, ha biztatom erre. 
Legyinthetünk, hogy ó, nem dől össze a világ. Viszont az biztos: értelmetlen volt bedurcáznom. Egy amerikai film logikája szerint elkértem volna a zenét a tánctanártól, és otthon addig gyakorlom a koreográfiát, amíg rút kiskacsa létemre a legpengébb nem leszek a kerületben. Utáltam az amerikai filmeket. Utólag okos vagyok: szeretetből meg kellett volna tennem. 

Eldöntöttük, hogy mihamarabb összeházasodunk. Odaálltunk Zoltán atya elé. A lány leérettségizik, ősszel elveszem. Lesz egy focicsapatra való gyermekünk. Az atya furcsálkodva kérdezte, biztos-e ez. Rávágtuk, hogy igen.

Több mint fél évig tartott jegyesoktatást csak kettőnknek. A mai paphiány mellett ez elképzelhetetlen lenne. Fokozatosan tárult fel előttem Isten terve, kezdtem belelátni a szédületes távlatokba, hiszen akinek a Himalája csak kockacukor, a Vezúv cigarettacsikk, a Niagara pedig párakapu, az nem kétfilléres tétekben játszik. 

Évtizedekkel később egyik gyerekünk kérdezett rá, hogyan kértem meg Julit. 
Ő rávágta, lánykérés, na, az speciel nem volt. 
Meghökkentem. Hát hiszen egy akarattal döntöttünk, nem? 

Tényleg egy akarat volt, bólogatott Juli, mégpedig az enyém. Eldöntöttem, hogy elveszem, ő meg beletörődött. Nem mintha nem szeretett volna, de ebben a kérdésben nem osztottam neki lapot. 

Ez rázós! Jó, hogy nem az derült ki, kényszer alatt jött hozzám. Érzéketlen voltam, világos. Utólag meg már mit tehetnék? 

Jegygyűrűnk árát anno Belgiumban kerestem meg mezőgazdasági munkán, nem lévén semmi pénzünk. Négy cikkelyből van összeillesztve, ezek közül kettő fehér arany, kettő sárga arany. Tetszett nekem, hogy különleges, meg hogy nem látványosan az. 
Bírta a kiképzést, aztán elpattant, egyik negyede kiesett, elveszett. Az ékszerész megcsinálta, de megkérdezésem nélkül elvékonyította az anyagot, hogy három negyedből kiteljék a teljes karika. Pillanatok alatt eltört a gyűrű újra. Megbeszéltem, hogy mindkét gyűrűt egyformára igazítsák. Juliét tágítani kell, úgy vágták le az ujjáról, nehogy elszorítsa a vérkeringést. 
Mikor meglesz a két gyűrű, elhívom Julit egy vendéglőbe, és megkérem a kezét. Annak rendje-módja szerint. Hátha akar a feleségem lenni így, huszonhét év után is. Izgulok!  

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Vannak olyan állatok, amelyek életre szóló kapcsolatban élnek egy másik állatfajjal. Közismert példa a tisztogatóhalaké, amelyek nagyobb, gyakran ragadozó halakat kísérnek, és megszabadítják őket az élősködőktől, aminek révén ők maguk táplálékhoz jutnak. Vagy a mézkalauz madár, amely a méhészborzzal közösen kutatja fel a vad méhek fészkét, hogy aztán osztozzanak a zsákmányon. Ez azonban megtévesztő: ez a jelenség nem barátság, hanem szimbiózis. Kölcsönös előnyökön alapuló kapcsolat, amely ösztönösen jön létre, az állat génjeiben van rögzítve, tehát nem egyedi vonzódáson alapszik. Az igazi barátságokat nem fajok, hanem egyedek között kell keresni.

Barátság a nemek között?

Számos állat köt életre szóló párkapcsolatot: együtt élnek, együtt alszanak, vándorolnak, vadásznak, segítik, védelmezik egymást, gyakran a párzási időszakon kívül is, és az utódaikat is közösen nevelik fel (legalábbis azok a fajok, amelyeknél beszélhetünk ivadékgondozásról). Gyakori ez a madaraknál, mint például a darvak, gólyák, vadludak vagy számos papagáj, de sok emlősre, néhány hüllőre, sőt, még a tengeri meztelencsigák között is akad monogám. Ez azonban megint csak nem barátság, hanem a fajfenntartó ösztönnek egy adott fajra jellemző megnyilvánulása. Az ellentétes nemű egyedek közti vonzalmat még az emberek között is inkább a párkapcsolatra való törekvés határozza meg – sokan egyenesen kételkednek abban, hogy létezik igazi, érdekmentes barátság férfi és nő között.

A vezér és csatlósa

Érdekmentes? De hát kell-e feltétlenül egy barátságnak érdekmentesnek lennie?

Saját néhai berni pásztorkutyámnak, aki nemcsak méreténél fogva, de kiegyensúlyozott, ám határozott egyénisége okán is falkavezérnek számított a kutyafuttató alkalmi közösségében, volt egy jó barátja, egy úgyszintén kan angol vizsla (pointer).

Szemmel látható volt a vonzalom a két kutya között, és aki Lajossal kikezdett, annak Hasszánnal gyűlt meg a baja, így aztán biztonságban érezhette magát mellette, és többet megengedhetett magának, mint amire saját adottságai alapján lehetősége lett volna. Kettejük kapcsolata tehát az ő irányából nem nevezhető teljes mértékben érdekmentesnek, egy vezérnek pedig talán még nagyobb tekintélyt ad, ha van egy feltétlen híve, de ettől még semmiképp nem kérdőjelezném meg, hogy igazi barátság volt köztük.

Egyéniség és falkaélet

Ahhoz, hogy egy állat képes legyen baráti érzelmeket táplálni, ilyen kapcsolatot kialakítani, mindenképpen szoros közösségben élő, intelligens, társas lénynek kell lennie.

A szokottnál mélyebbnek tűnő, egyedi vonzalmat a kutyákon kívül megfigyeltek már emberszabásúak, cetek, elefántok, lovak, sőt, tevék és vaddisznók között is.

Ezek az állatok közvetlenebb, személyesebb kapcsolatot ápolnak egymással, mint akár a magányos életmódot folytató, akár a nagy csordákban, rajokban élő fajok. Lényeges, hogy ezeknek az állatoknak az ember számára is érzékelhetően egyedi személyiségük van, így valószínűleg ezeket a különbségeket ők is észreveszik, nem látják egymást sem teljesen egyformának. Ez alapfeltétele annak, hogy két példány között megkülönböztetett, egyedi barátság fejlődjön ki.

Kép

Barátok vagy testvérek? 

Az ugyanis, hogy néhány állat (akár azonos neműek is) tartós életközösségben él egymással, még nem feltétlenül tekinthető barátságnak. Számos állatfajnál megszokott dolog például, hogy az ivarérettséghez közeledő hímek, miután elhagyták a csapatot, amelyben megszülettek, legénycsapatokba verődnek, hiszen életben maradási esélyeik így jobbak, mint egyedül, de ezekben a közösségekben nemigen alakul ki szoros kötődés két meghatározott példány között, és amikor valamelyikük esélyt kap arra, hogy párt vagy háremet szerezzen magának, akkor kiválik a csoportból. Nehéz eldönteni azt is, hogy mennyire tekinthető barátságnak azoknak a hím oroszlánoknak a kapcsolata, amelyek közösen szerzik meg a hatalmat egy-egy falka felett: ezek a hímek általában testvérek, így voltaképpen beleszületnek ebbe a kapcsolatba, nem választják.

Furcsa párok 

Különleges és gyakran megható formái az állatok barátságának a két különböző fajhoz tartozó felek közt kialakuló kötődések. A leggyakoribb példa erre a két „ősellenség”, a kutya és a macska, akiket sokan kibékíthetetlennek vélnek, pedig könnyen összeszoktathatók, és gyakran alkotnak meghitt, egymást gondozó, segítő és védelmező párost.

A magányosan tartott versenylovak mellett gyakran tartanak a boxban társként egy kisebb állatot, például kecskét, hogy ne érezzék magukat egyedül, és megfigyelték, hogy a lónak fontos társának személye, tehát nem helyettesíthető találomra egy másik kecskével.

Kecske volt a társa hosszú éveken át a Budapesti Állatkert egykori, magányos orrszarvújának is: a vastagbőrű óriás még azt is megengedte kis barátjának, hogy a hátára felkapaszkodjon.

Hol születik a barátság?

Fontos azonban megjegyezni ezekről az esetekről, hogy mindegyik barátság mesterséges körülmények közt, zárt térben tartott, házi vagy állatkerti állatok között jött létre. A vadon élő példányok ritkán keresik más fajok társaságát, inkább a saját fajukon belül alakítják ki kapcsolataikat, bár olykor lehet látni a világhálón felvételeket például együtt úszkáló bálnáról és delfinről, sőt, lefényképeztek már a hómezőn egy szánhúzó kutyával játszadozó fiatal jegesmedvét is. Ezek az alkalmi találkozások viszont azért nem tekinthetők barátságnak, mert nem állnak fenn tartósan. Az igazi barátságok létrejöttéhez kell valamiféle közeg, amely a feleket hosszabb időre összekényszeríti – de hát gondoljunk bele: az emberek világában nem így van? Csak itt nem legelőnek, istállónak vagy kifutónak hívják, hanem iskolának, munkahelynek, játszótérnek vagy társasháznak…  

Érdekes jelenség, hogy a házimacskák közt, amelyek eredendően nem falkaállatok, szintén megfigyelhetők barátinak tűnő kapcsolatok, bizonyságául annak, hogy az ember mellett egyre inkább társas lénnyé válnak ők is.

A papagájok képesek barátságot kötni nemcsak az emberrel, hanem más állatokkal is.

Az állatkertekben olykor dajkakutya nevel fel nagyragadozó-kölyköket, amelyek aztán felnőtt korukban is jó viszonyt ápolnak pótmamájukkal.

A világhírű, verhetetlen magyar versenyló, Kincsem egy macskával osztotta meg istállóját. Azt mondják, egy tapodtat sem volt hajlandó megtenni nélküle, a versenyekre is vele utazott. 

Szent Pál is megírta, a keresztlányom esküvőjén is felolvasták: asszonyok, engedelmeskedjetek a férjeteknek. Pontosan tudta már az öreg Saulus is, hogy a demokrácia működésképtelen, minden közösségben lennie kell egy vezetőnek, különben káosz lesz. Értékrendünk szerint ez a vezető a férfi, bár még a hittanos közösségünkben is elnéző kuncogással szokták kísérni a hölgyek a fenti sorokat, és nagyjából arra jutnak, hogy ezek a dolgok a modern világban már anakronisztikusak. Érdekes, hogy amikor a páli levél folytatásáról beszélünk, ami a férjek kötelességéről szól, vagyis arról, hogy szeressék a feleségüket, soha senki nem mondja, hogy ez valami elavult, ósdi szöveg lenne. Én azonban nem így látom, a miénk egy tipikus konzervatív szemléletű család.

Elég életlen a kés, a hússal már nehezebben birkózom. Lapocka. Abból a legjobb a brassói. Tulajdonképpen lehet, hogy ez nem is brassói, én annak hívom, receptekkel és elnevezésekkel nem szoktam bíbelődni. Lassan haladok, mert addig nem gyújtok alá a szalonnának, amíg a lapockával nem végeztem, mert csak kapkodás lesz belőle. Még a hagymát is fel kell vágnom. Biztos sírni fogok tőle. Közben azért van rá szabad agykapacitásom, hogy tovább beszélgessek magammal. Szoktam. Állítólag még gesztikulálok is ilyenkor, ami igaz lehet, mert a feleségem rá szokott kérdezni. „Most éppen kivel vitatkozol?” Szóval, a nő helye a konyhában, no meg a gyerekszobában van, neki ez az önmegvalósítás.  Hova is jutna a világ, ha a férfiakra maradna a családról való gondoskodás? Rég kihaltunk volna. Mindennek megvan a rendje. Nem véletlenül.

Elintézem a hagymát. Megkönnyezem. Bejön a legkisebbik gyerek, kérdőn rám néz, nyúlkál a nyers hús és a kés után. Moss fogat és feküdj le, dörrenek rá. Nem vacsorázunk? Dehogynem, kapok észbe. Brassóit? – nyújtogatja a nyakát. Hát, ennek még kell vagy másfél óra, mérlegelem az esélyeket. Főleg, ha megtalálom a sótartót. Tessék, tök üres, fel kell tölteni.

Csörög a telefon. (Régen így mondták, valójában játszik valami idióta zenét.) A feleségem az. Most végzett a nyelviskolában, kicsit előbb sikerült elszabadulnia, a diákjai is fáradtak, egész nap dolgoztak, utána ülnek be az esti tanfolyamra. Csupa nő. „Elérem Kelenföldön a tizenhetes vonatot, ki tudsz jönni elém?”.

Persze. Még van fél órám. Addig kavargatom a hagymát. Jó sok fokhagyma is van benne. Ha én főzök, akkor az a jelszó: végy egy fej fokhagymát! Már elég üveges, mehet a hús. Egy kicsi borsot teszek rá. És pirospaprikát.

Fehéredik, mehet a víz. Ilyenkor van egy kis nyugalom. Általában. De most előszedem a mélyhűtött hasábkrumplit. (Sosem mondanék ilyet élőszóban, rósejbninek hívom, csak fogalmam sincs, hogyan kell leírni.) A telefonom pittyegése jelzi, hogy indulni kell. Kiadom a nagyoknak az utasítást, hogy vigyázzanak a kicsikre, amíg kimegyek az anyjukért az állomásra.

- Ja, és terítsetek meg! Nem szeretnék anyától kikapni…

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. októberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az Uránia kávézójában széles mosollyal üdvözöl. Alig néhány éve, 2013-ban költözött Budapestre, még nem ismer minden érdekes helyszínt, de az Astoria vonzáskörzetében boldogul, hiszen másfél évvel ezelőtt az alapszakos diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán, néprajz szakon szerezte. Hosszú út vezetett a magyar fővárosig, hiszen az országhatár szlovák oldalán, a Csallóköz „fővárosában” látta meg a napvilágot. 
– Dunaszerdahelyen születtem és az onnan alig huszonöt kilométerre lévő Somorján nőttem fel. Gyermekkoromtól kezdve énekelek, ez a családban természetes állapot, tulajdonképpen mindenki énekelt nálunk, négy testvérem is járt zeneiskolába. Nagyjából nyolcéves koromtól templomi énekkarba, később zongorára és képzőművészeti nevelésre jártam. Komolyan a gimnáziumban kezdtem el a népzene iránt érdeklődni, akkoriban a somorjai zeneiskolában klasszikus éneklést is tanultam Németh Imrénél, akinek sokat köszönhetek. 
Az Ifjú Szívek Táncszínház tagjaként saját maga is gyűjtött népzenét, még tanított is belőle, és egy régizenei formációban is muzsikál. Németh Imre rendszeresen visszahívja fellépni Somorjára. 
Rebeka útját, amely végül a táncházmozgalomhoz vezetett, ugyancsak a népdalok egyengették.

Úgy tartja, az első jelentős fellépése a Bíborpiros szép rózsa népdalvetélkedőn volt, mert arra már tudatosan készült, és saját maga válogathatta ki azokat a dalokat, amelyeket előadott. Azt mondja, ekkor kinyílt a hangja, úgy érezte, már ki tudta fejezni a lelkiállapotát a zenével.

Ekkor kezdett magánének órákat venni – sajnos sem akkor, sem azóta nem lehet Szlovákiában hivatalos intézményekben kimondottan népi éneket tanulni. Nem tűnik versengő típusnak. Ezt ő is megerősíti, amikor megemlítem neki, hogy láttam a Fölszállott a páva című népzenei tehetségkutató egyik előválogatójában, ahol Garam-menti lakodalmas éneket adott elő.
– Az valóban nem volt egy szerencsés próbálkozás. 2017 tavaszán történt, akkoriban kicsit összecsaptak a hullámok a fejem fölött, családi és magánéleti zűrök is jellemezték az időszakot; akkor fejeztem be az egyetemet, záróvizsgák és diplomadolgozat-védés várt rám, de rábeszéltek, hogy induljak el. Nem bántam meg, de látszik, hogy két-három nap alatt határoztam el a részvételt a versenyen. 
A közönség szeretetét kivívta, a zsűritagok közül is többen dicsérték, egész jó pontszámot kapott. Sőt, egy-egy idegen is megállította, és gratulált neki. Ugyanakkor visszanézve a fellépést, nemcsak a túlzott izgulást, idegességet látja magán, hanem azt is, hogy volt még miben fejlődnie. 

– Nem valószínű, hogy jelentkeznék újabb versenyre, a két eddigi is bőven elég volt. Jó problémamegoldó képességem van, de nem reagálok túl jól a stresszhelyzetekre. A családias hangulatú koncertek állnak hozzám közel.

Abból pedig nincs hiány: tavaly sok tucatnyi fellépése volt. Zoborvidéki népdalokkal szólózhatott, és együtt szerepelhetett a somorjai Duna Folk Banddel a Müpában, a Nomaad formációval pedig a Várkert Bazárban. Legemlékezetesebb szereplése a szentestét megelőző napon volt, akkor a Somorjával határos Bacsfa község régi római katolikus templomába hívták meg, ahová népénekekkel és népdalokkal készült, de citerán is játszott.
– Fantasztikus élményt adott, mert szép számban volt jelen a közönség, és olyan jókat mondtak… – elakad a szava, majd folytatja: – Hasonló történt 2018 elején, akkor Sóvári Melinda „Imádságok” című kiállítását nyitottam meg egy moldvai gyűjtésből származó, Szűz Máriáról szóló dallal, citerakísérettel. Néhány nappal később az eseményen dolgozó videós utolért a közösségi oldalon, és megkérdezte, készíthetne-e egy klipet. Így társult az „Egészen szép vagy, Mária” című dalhoz egy kisfilm, amelyet sokan láttak a videómegosztón.
Az eseményekhez, évfordulókhoz kapcsolódó és fesztiválos fellépések mellett Rebeka legtöbb szereplése táncházas előadás: évek óta énekese a Tindia zenekarnak, amellyel három éve a Gólya nevű, nyolcadik kerületi romkocsmában lépnek fel minden második héten. Könnyű bevonni az embereket a moldvai táncokba, mert egyébként is fiatalok járnak oda.

– Az külön öröm, hogy a táncházunkat a kicsit elvont gondolkodású, művészi beállítottságú alapközönségünk mellett egyre több turista is felfedezi – mondja.

És ha az elmúlt időszakban többször meg is fordult a fejében, hogy mégis mit keres a magyar fővárosban, mára majdnem biztos benne: a historikus popzene nagyköveteként boldog élet vár rá.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. márciusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

– Mesélj egy kicsit magadról, kérlek, és áruld el, mi motivált abban, hogy pályázz a Petőfi Sándor Program ösztöndíjára!
– Budapesten születtem, műszaki menedzsernek tanultam, de a néptánc szeretete egy időre letérített erről az útról. Táncoltam többek között a Fitos Dezső Társulatban és a Szentendre Táncegyüttesben, valamint néptánc-oktatással is foglalkozom. Elsőként a Nemzetpolitikai Államtitkárság által életre hívott Kőrösi Csoma Sándor Programmal ismerkedtem meg – négy évvel ezelőtt, még egyetemistaként, Svédországban teljesítettem közösségszervező, hagyományápoló feladatot. Ennek mintájára indult aztán útjára a Kárpát-medencei szórványmagyarságot segítő Petőfi Sándor Program 2015 tavaszán, amelynek célterületei Románia, Ukrajna, Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Szlovákia, Csehország, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, valamint Lengyelország.

Kedvesem, Kádár Kata sepsiszentgyörgyi születésű, szintén szívügye a néptánc, az oktatás, a hagyományőrzés. Úgy gondoltuk, ha már Erdély a maga zenéjével, sajátos tánckultúrájával és motívumkincsével olyan sokat ad nekünk, magyarországi magyaroknak, akkor mi is szeretnénk visszaadni valamit a térségnek. Két különböző ösztöndíjjal utaztunk Romániába a 2019/2020-as programszakaszban, párom az Etnikai Kulturális Alapítvány ösztöndíjasaként Magyarlapádon teljesített missziót, én pedig Nagyenyeden működtem együtt a Bethlen Gábor Kollégiummal.

– Milyen programokkal gazdagítottátok a kinti magyar felnőttek és gyermekek mindennapjait?

– A fogadószervezetek által kigondolt rendezvényekben segédkeztünk, de bátran előhozakodhattunk a saját ötleteinkkel is.

A nagyenyedi kollégiumban nemzeti ünnepekhez (március 15., Márton-napi vigasságok) kapcsolódó rendezvényeket szerveztünk. Magyarlapádon a párom a falu kulturális eseményeiért felelt – szüreti bált, nemzeti megemlékezéseket, regruta bált szervezett, havonta egyszer pedig zenészeket hívott Magyarországról (ebben a Hagyományok Háza volt a segítségére), de volt folkkocsma és táncház is.

Furulyanóták a magyarbecei gyermekeknek

– Vagyis neked egy teljes iskolát, párodnak pedig egy kisebb falut kellett aktivitásra bírnia. Ez bizony óriási feladat, emberpróbáló misszió!
– Összesen hat településen tevékenykedtünk, 5-600 gyermekkel foglalkoztunk. Szerintem azért is hálás feladat fiatalokkal dolgozni, mert általuk a szülők is szívesebben mozdulnak ki – jó apropó egy-egy iskolai táncfellépés, hiszen a család is kijön, hogy megnézze a produkciót. Vannak települések, ahol már szomorúbb a helyzet, Magyarbecén például iszonyúan kevés magyar él – az óvodások az általános iskolásokkal együtt mindössze tizenhatan alkotnak egyetlen tanulócsoportot, őket pedig egyetlen óvónő és tanárnő fogja össze.

De bármilyen kislétszámú csoportról legyen is szó, fontos, hogy mindenki megkapja a kulturális táplálékot, a magyar hagyományokat. Ebben tudunk mi, ösztöndíjasok segítséget nyújtani.

– A Nagyenyeden eltöltött kilenc hónap alatt volt olyan esemény, tapasztalat vagy eredmény, amely különösen kedves lett a szívednek?
– Készítettünk október 6-i ünnepi műsort a Bethlen Kollégiummal, amelyre tizenéves kamaszokból verbuváltuk a csapatot, ők játszották az aradi vértanúkat, és itt el is hangzott a kulcsszó: kamaszok. A kezdetekkor meg kellett tehát birkózni a dacolásukkal, meg kellett értetni velük, hogy a népdaléneklés és a szavalás egyáltalán nem ciki. Minden erőmmel azon voltam, hogy átlendítsem a szégyenlősség holtpontján a fiúkat. Amikor már ráéreztek, milyen súlya is van október 6-nak, illetve hogy milyen katartikus az, amikor az egész iskola egy emberként tapsol a produkciójuknak, akkor megtört a jég. Megérezték, milyen ereje van a közös nyelvnek, a közösséghez tartozásnak. A műsor után az öltözőből énekszóra lettem figyelmes – a fiúk énekelték a Székely Himnuszt. Roppant megható volt, büszke voltam rájuk.

A torockói Kis Szent Teréz gyermekotthon növendékei, kiegészülve a magyarlapádi ifjúsági Csegely zenekarral

– Elképzelhető, hogy legközelebb is pályázol, pályáztok?
– Párommal nagyon szerettünk volna részt venni a 2020/2021-es programszakaszban, a koronavírus azonban mindent felülírt. Egyelőre  nem írtak ki pályázatot a következő etapra, ráadásul ebben az évben a hagyományos formában csupán márciusig tudtunk szolgálatot teljesíteni, a járványhelyzet miatt ezt követően az online térben kellett folytatnunk a munkát. 

Fájó szívvel vettük tudomásul, hogy most ez van. Reméljük, hamarosan újra elhinthetjük a magyar kultúra magjait a Kárpát-medencében.

– Miért buzdítanál arra fiatalokat, hogy pályázzanak a Petőfi- vagy akár Kőrösi-ösztöndíjra?
– Egy ilyen ösztöndíj kitűnő lehetőséget ad arra, hogy érzelmileg bővüljünk, alkalmazkodjunk és empátiát gyakoroljunk. Svédországban akadémikus orvostól a szobafestőig mindenkivel találkoztam – nem kis feladat volt érdekeltté tenni a hagyományőrzésben egy ennyire heterogén csapatot, de meglett a gyümölcse. Mindemellett a kilenc hónap alatt megismerheted a diaszpórában élők problémáit, történeteit, s jólesik ráeszmélni, hogy a magyar önazonosság és a magyar nemzeti összetartozás erősítésében te is egy nagyon fontos fogaskerék vagy.

A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők. 

Volt egy szokás, egy rituálé a Vajdaságban: a keresztelőkor összegyűlik a család, és a küszöbre különböző tárgyakat helyeznek, a keresztelendő gyereket pedig leteszik a földre, és hagyják szabadon mozogni. A kisgyermek, ahogy átmászik a küszöbön, ösztönösen hozzányúl az egyik tárgyhoz. Apró ujjaival szorosan öleli körül az ismeretlen „zsákmányt”, nem sejti, hogy amit fog, élete első iránytűje, mert a hagyomány szerint amit először megérintünk, ahhoz kapcsolódik majd későbbi hivatásunk. (mosolyog)

A szüleim elmondása szerint én egy ceruzához nyúltam, ami művészi vonalat sejtetett.

Talán nem véletlen, hogy a ceruzát választottam. Csalafinta, nyughatatlan gyerek voltam, aki jól el volt egyedül, aki mindig ügyködött valamin. Csúzlikat gyártottam, deszkákat farigcsáltam gólyalábakhoz, és nyílvesszőket készítettem. Mindig volt egy jellegzetes korszakom: jégkoris, biciklit bütykölő és bunkert építő időszakom.

Egy kis településen, a vajdasági Szenttamáson nőttem fel, kertes családi házban. A vidéki életből adódóan a természet mindig ott volt körülöttünk, benne éltünk. A szomszéd gyerekekkel rendszeresen kijártunk játszani a falu végén elterülő hatalmas rétre. Ha pedig cirkuszolni akartunk, kiönteni a bennünk forrongó kamaszvért, a közeli téglagyár katakombáiban mászkáltunk. (nevet)

Radisics Milán

Mind a négyüktől tanultam valamit: anyuéktól és a két nagyszülőmtől is, akiket még ismerhettem. Anyai nagymamámtól a munkabírást, a tenni akarást. Azt tanította, hogy a két kezedet arra használd, hogy létrehozz valami jót. Apai nagyapámtól pedig a bohém életérzést, az életigenlést és annak féktelen élvezetét tanultam. Horgászott, sakkozott, amatőr színész volt, és nagyon szerette a jó zenét, a jó bort és a pálinkát. A két nagyszülő tűz és víz volt. Egy időben próbáltak együtt is lakni, de annyira mások voltak, hogy nem bírták sokáig. (nevet)

Ez a kettősség bennem is megvan, a szorgalom és a könnyedség.

A szüleim közalkalmazottak voltak, de ők is belecsempészték az életükbe a kreativitást: anyu folyamatosan kézimunkázik, házi dekorációkat készít, apu pedig vasból alkotott csodákat.

Forróság volt, majdnem 35 fok, szinte minden élőlénynek látható volt már az árnyéka… Tizenegy éves lehettem, amikor egy ilyen, tikkadt vasárnapi délutáni pihenéskor a nagy csendben elkoboztam anyu fényképezőgépét, egy Zorkij-6-os modellt, fekete-fehér filmmel, amit főleg a családi szülinapok megörökítésekor használtunk. Biciklire ültem, a fejemre nyomtam egy siltest, és le-föl tekertem a falu tüzet hányó homokos útjain. Felmentem a hídra és vártam, élveztem, ahogy az átizzadt pólómon hűsítően fújt át a szél. Láttam a távolból közeledni egy szekeret, amit lovak húztak – őket vártam. Nagyon szép perspektíva volt az árnyékokkal, felülről fotózva. Amikor befejeztem a 36 kockát, próbáltam a filmet kivenni, hogy a sötét kamrámban előhívhassam, de nem ment. Feszült, recsegett, majd a végén elszakadt. Kinyitottam és szembesültem vele, hogy nem volt betekercselve, a fogaskerék elszakította a filmet, a fény pedig megvilágította, úgyhogy soha nem láttam meg az első, művészinek hitt fotózásom eredményét, de az élmény megmaradt. Vizuálisan még most is él az emlékeimben. (mosolyog)

Vonzódom a szép ívekhez, a mesteri vonalakhoz, a körformához és magához a rajzhoz. Általános iskolában egyedül a rajzórákon éreztem magam jól, ahol a rajztanártól plusz órákat is vettem. Később az iskola tűzfalát én festhettem ki jellegzetes vajdasági tájjal. Valószínűleg naiv festmény volt, ma már nem látható, mert felújították az iskolát és lemeszelték a falat, de akkor bennem lángra gyúlt valami… a gyermeki szárnyaim csapkodni kezdtek. (nevet)

Rajzolni és alkotni akartam, de akkoriban az volt a gyakori, hogy az ember az lett, amit a szülei akartak.

A szüleim szerint egy mérnöknek tekintélye van, könnyen kap munkát, és biztos megélhetést jelent – ezért nekem mérnöknek kellett lennem. A feszültség emiatt tapintható volt köztünk éveken keresztül, mégis tettem, amit elvártak tőlem.

16 évesen nemcsak elkerültem otthonról, hanem elkezdtem megbarátkozni és meghallani az önálló gondolataimat. Azért, hogy kiegészítsem a zsebpénzemet, a középiskola mellett elkezdtem butikoknak, kávézóknak a kirakatába logókat, feliratokat tervezni, rajzolni. Pengével vagdostam ki a különböző betűket a kirakatra ragasztott öntapadó matricából – olyankor újra ott álltam képzeletben az általános iskolai tűzfal előtt… az életem előtt, amire bármit rajzolhattam. (mosolyog) Alkotás közben végtelenül szabadnak éreztem magam.

Nagykorúságom első évében, már végzett RTV technikusként egy nagy váltás söpört végig az életemen: besoroztak katonának, mert kötelező volt nálunk a katonaság az egyetem előtt. Kemény és embert próbáló időszak volt. A kiképzés három hónapja alatt rengeteg megalázó feladatot kellett teljesítenünk, ami fizikailag és lelkileg is megterhelő volt.

Ekkor éreztem először, hogy különc vagyok. Rendszeresen próbálták letörni a „szárnyaimat”, de ezekre a próbálkozásokra folyamatosan kerestem az „ellenszereket”.

Az ellenszer – legalábbis a leghatékonyabb megoldás – az volt, hogy bedolgoztam magam a könyvtáros és klubvezető pozícióba. A kaszárnya könyvtárosa lettem, elkezdtem megszervezni a kultúréletet. Itt én hozathattam a könyveket, ezért megrendeltem olyanokat is, amik érdekeltek, amikből tanulhattam. Tipográfiai tankönyveket is beszereztem. Kimentem a városba, régi tollakat vásároltam, és a szabadidőmben kitanultam a kalligráfiát. Gyakoroltam, aminek nyomai is voltak, és mivel ott semmi sem maradhatott titokban, hamar kiderült, hogy szépen rajzolok. A kaszárnyához tartozó hadiszálláson nyolc emelet volt és kétszáz szoba – kitalálták, hogy írjam ki az ott dolgozó összes katonatiszt nevét az ajtókra. Addig-addig csináltam ezt, míg híre ment a dolognak. Egyik nap a vezérkarból hívattak: „Halljuk, hogy tudsz rajzolni. Gyere és készíts nekünk haditérképeket!”

Egy év múlva, a katonaság letelte után, az egyetemi évek alatt a nyomdákban lógtam, ahol a grafikus tanárok felfigyeltek rám, pontosabban a grafikáimra és logóterveimre: „Miért nem jössz hozzánk tanulni?” Örültem a lehetőségnek. Felosztottam a napomat három részre: délelőtt az egyetemen voltam, délután a grafikai iskola óráit hallgattam, este tízre pedig mentem a Magyar Fórumba, az újvidéki Magyar Szó kiadójába, ahol tíztől hajnali kettőig terveztem a hirdetéseket. Kettőkor már ment is nyomdába a napilap, utána haza aludni, másnap pedig elölről kezdtem az egészet.

Egyetlen dologban volt sikerélményem: a grafika létrehozásában. Láttam benne magamat és a jövőmet, olyan élesen, hogy végül otthagytam a villamosmérnöki egyetemet.

18 évesen elindítottam a saját vállalkozásomat, aminek köszönhetően hamar önállóvá váltam.

Radisics Milán

Az utam során három ember volt, akik formálták a személyiségemet. Az általános iskolai rajztanárom, aki megalapozta a magamba vetett hitemet, aki szépnek, különlegesnek látta azt, amit papírra vetettem. Ő nemcsak tanár, barát is volt. Már nem él, de amikor az első fotókiállításomat szerveztem a szülőfalumban, az egyik képemet az ő feleségének ajándékoztam oda.

Megható pillanat volt, remélem, látta odafentről. (mosolyog) Később találkoztam egy sráccal, aki igazi városi életet élt. Összebarátkoztunk, és megmutatta nekem, hogy élni másként is lehet: bátran, igazán. Együtt vagánykodtunk az éjszakában, vespáztunk, eljártunk a legjobb kávézókba, bulikba. Ma már békés, nyugdíjas életet él, de azóta is tartom vele a kapcsolatot. A harmadik személy pedig egy nagyon tehetős üzletember volt, Jonathan Péter, akinek egyszer odaadták a névjegyemet. Akkorra már sok mindenkinek dolgoztam a vállalkozásomon keresztül, de ő volt az, aki által 20 évesen becsöppentem a „nagyok” üzleti világába, az akkori legjobb nyomda- és reklámszakmába. Találkozni akart velem, pont velem. Először nem értettem, hogy mit láthat bennem. 19 éves vagyok, nincs másom, csak a kreativitásom, és egy zöld hátizsákban elfér az egész életem. A névjegykártyám fogta meg: „Ez az Armaninál is megállná a helyét!” Meglepődött, hogy milyen fiatal vagyok, de látta, hogy engem még lehet formálni, fejleszteni, még alakulóban volt a stílusom. Rengeteget tanultam tőle az üzletről, a nőkről, a filozófiáról és a pszichológiáról. Olyan volt ő nekem, mint egy apa.

1992-ben Jugoszláviában már érződött a háború vészjósló jelenléte. A gazdasági helyzet nagyon rossz volt, és én akkor már sokat ingáztam Jugoszlávia és Magyarország között. Jugoszláviában már szinte semmit nem lehetett kapni, üresek voltak a polcok, ezért Magyarországon vettem papírt, tust és celluxot is.

Az ingázásból lassanként Magyarországon maradtam, a második otthonomban, mert édesapám szerb, édesanyám magyar származású. A kétnyelvűséget és a kétlakiságot magamban hordozom.

Jonathan már évekkel azelőtt mondogatta: „Neked fotózni kell!” Volt egy egyszerű kis fényképezőgépem, amit a családban rendszeresen használtam. Láttam, hogy megy ez nekem, de ennél több hitet és energiát nem fektettem a dologba. 1999. augusztus 11-től kezdtem el igazán komolyan fotózni, amikor teljes napfogyatkozás volt Magyarországon. Készültem arra az eseményre állvánnyal, objektívvel, de mint utólag kiderült, mégsem készültem eléggé. (nevet) Mindössze két perc volt az egész, volt, nincs. A fotó nem sikerült jól, de egy valamire ez a két perc megtanított: vannak fontos két percek, amikhez több rutin kell. (mosolyog) Ekkor kezdett el igazán foglalkoztatni a fotográfia, aminek hatására vasárnaponként hosszú órákon keresztül jártam és fényképeztem a természetet.

Kép: Radisics Milán

A reklámszakmában mindig másnak dolgoztam, a fotózásban pedig saját magamnak. A kommunikációs szakma és az alkalmazott grafika arra szolgál, hogy bizonyos célok érdekébe helyezzem a művészetet, ezért is alkalmazott művészet. Ebben a munkakörben mindig valaki más célját szolgálod ki, más bőrébe bújsz, más akaratában, elvárásaiban teljesíted ki a végeredményt.

Biztos sokan ismerik ezt az érzést: elkészítesz valamit, majd ahány szem, annyiféle ízlés szedi szét az elkészített munkádat.

Így 50 felett szeretném csak azt csinálni, amit tényleg szeretek, ami én vagyok! Olvastam, hogy az ember átlagosan 20/30 Hertz frekvencián mozog. Amikor 20 Hz alá megy a frekvenciánk, depressziósak leszünk... Olyankor a múltban vagy a jövőben járunk, azon morfondírozunk, hogy mi volt, vagy mi lesz – pedig ezzel nem sok dolgunk van. Ritka pillanatokban a frekvenciánk felfut 70-re vagy 100-ra – ez az eufórikus élmény, olyankor a tested felrezeg. Ezért is vágyunk annyira utazni, mert külső forrásból, külső élményből akarjuk elérni ezt az isteni állapotot. Ha magasan van a frekvenciád, jobban tudsz figyelni, jelen vagy, olyankor semmi sem zavar, és én ezt az érzést a fotózásban élem meg.

A fotózás az egyetlen dolog a világon, aminél megfogalmazódott bennem a kérdés: lehet, hogy ezért vagyok itt a földön? (mosolyog)

A fotózásban minden, ami én vagyok, egyesül, a türelem és a türelmetlenség is.  Megtanultam türelemmel várni, míg elém repül a madár, majd amikor megérkezik, türelmetlenül és nagy produktivitással dolgozom. Ma pedig már nagy nyugalommal, szinte meditálva utazok napokat, hogy a helyszínre érve nagy lendülettel keretbe foglaljam az előre kiszemelt tájat. (nevet) Ez egy magányos tevékenység, de én szeretek egyedül lenni.

Kép: Radisics Milán

2003-ban várt ránk egy újabb napfogyatkozás, ezért újrapróbáltam. Ekkor már profin készültem, rajzoltam, mértem, számításokat végeztem, és megterveztem mindent, amit csak lehetett.

Ezzel a fotóval nyertem meg 2006-ban a National Geographic nemzetközi fotópályázatát. Életem első és legnagyobb sikerélményeként tartom számon ma is ezt a pillanatot, amely váratlanul ért. Remélem, biztat titeket, mert ez veletek is megtörténhet! (mosolyog)

Könyvekből és magazinokból tanultam a fotózást, és másnap már mentem is ki a terepre, hogy élesben kipróbáljam. Ennek a nyereménynek a díja egy szerkesztőségi meghívás volt a magazin székházába, Washingtonba. Megkaptam a repjegyet, és alap angoltudással irány az Egyesült Államok! Rendkívül izgultam, vittem az eddigi legjobbnak vélt képeimet a szürkemarhákról, Montenegróról és a tiszavirágzásról. Túlbuzgó voltam, de ott egyből „leforráztak”. „Jó, jó, de hol itt a történet? Szépek a képeid, de ezek sorozatok, nem pedig esszék” – mondták a tapasztalt szerkesztők. A történetmesélés valami egészen más. Azt mondták, jelentkezzek tanfolyamokra, és olvassak könyveket arról, hogy egy fotóriporter hogyan mesél el egy történetet. Már a kérdéseik is tanítottak, mert nem tudtam rájuk a választ, de értettem, mit szeretnének elérni velük. „Mik azok a szürkemarhák? Hol élnek? Miért érdekesek? Milyen viszonyban élnek az emberrel? Mi a gazdasági érdekük? Vannak ellenségeik, jóakaróik?” Nem az volt a lényeg, hogy egy fotó csak szép legyen, hanem hogy meséljen is… A szerkesztők kérdései és tanácsai után nekiindultam a Hortobágynak, ahol egyéves kutatómunkába kezdtem. Utánajártam a szürkemarhák történetének, és annak is, hogy mikor van náluk vakcinavétel, párzás, etetés. Végül ez a projekt lett az első olyan fotóriportom, amely megjelent a National Geographic-ban.

Ez a fotóriport nyitotta ki ennek az ikonikus, általam tisztelt és szeretett, több mint 100 éve megjelenő magazinnak a kapuit, ahova innentől kezdve folyamatosan vittem a történeteket.

Hol a szerkesztők ajánlottak témát, hol pedig én szállítottam a feldolgozandó történetet. Ma már saját rovatom van a National Geographic-ban. 

Kép: Radisics Milán

Három éve találtam meg az igazi kapcsot a fotográfia és magam között, amikor a drónozás bekerült a látókörömbe. Mondhatni egy magasabb szintre léptem, mert a drón még jobban növeli az eufóriát, mint egy fényképezőgép.

A drón több szempontot ad, még több paraméterre kell figyelni, és egy olyan látványt tár eléd, amit el sem hiszel… madárszemmel látsz, mintha repülnél. Felülnézetből minden szép. (mosolyog)

A levegőből vizes helyszíneket látva elém tárult egy csodálatos formavilág, amit folyások hoznak létre, és amelyben láthatóak az ember pusztító nyomai is. A helyszíneket a Google térképen kezdtem el keresni Európa-szerte. Így született meg a Water.Shapes.Earth. című projektem. Innentől kezdve, új irányt vett az életem. Volt, hogy 9000 km-t mentem 16 nap alatt, és ezt a körutat képes voltam vagy háromszor megtenni az elmúlt két évben, útközben meg-megállva és fotózva mindazt, amit előre megterveztem. A nyaralást és a telelést is az úton töltöm, de sokszor hosszú hétvégékre is eltűnök. Ilyenkor merev terv nélkül haladok, és addig maradok egy-egy helyszínen, amíg meg nem örökítem a táj igazi karakterét.

A sorozat kezdő képei nagy sikert arattak. Több mint 60 nemzetközi megjelenés mellett 2019-ben elnyerte a Magyar Sajtófotó Pályázat Nagydíját, és Amerikában is bekerült a hat legjobb közé. Ezek a fotók absztrakciók és tükrök. Bemutatják, hogy milyen szép a földünk, hogy mit teszünk vele, és mi vár ránk, ha eltűnik a víz. Dokumentumok és műalkotások. Azt fotózom, amit látok, de az új látószög odafentről festménnyé varázsolja a látottakat.

Van, hogy az országúton vagy egy faluban, egy réges-régi panzióban talál rám az éjszaka. A turista-útvonalakat kihagyom, inkább az érdekel, hogy milyen mindaz, amit nem látunk, ami nincs elénk tárva, amire nincsen felhívva a figyelmünk. Így a sorozatok készítése mellett a helyi emberek életével is ismerkedek.

Látom, hogy az érintetlen tájnak elválaszthatatlan része az ember. Vagyis az arc, amin kirajzolódik a küzdelem, az öröm vagy épp a fáradság.

A vándorlét rengeteg idegennel ismertet meg, akiktől ha egy pohár ital mellett megkérdezem: te ki vagy?, csak makogásszerű választ kapok. Ha azt kérdezem, mit csináltál ma?, akkor már elkezdődik kirajzolódni a történet. Sok tönkrement és fájdalmas arcot láttam… Az ember miért teszi tönkre magát? Miért nem találja magát, túl a fél életén sem? Egyáltalán, megismerjük-e valaha is igazán magunkat? Én tudom, hogy ki vagyok? Mit válaszolnék, ha nekem szegeznék a kérdést? Egy új fotósorozat kérdései… Amikre még én sem tudom a választ, de keresem. (mosolyog)

1. Sodrásban (Gaál István, 1963)

A Sodrásban – mint oly sok elsőfilm – nemcsak egyszerűen „így jöttem” alkotás, hanem a ’60-as évek világának vetülete, és az egyik legjelentősebb film ebben a mezőnyben. A történet egyszerű: néhány fiatal érettségi után, a nagybetűs élet előtti utolsó nyáron egy kis időt tölt a Tisza partján.

A gondtalan strandolás közben egyiküknek nyoma vész.

A hirtelen jött válságtanácskozás közben a különböző személyiségekben szépen megjelenik az egész társadalom, benne pedig az akkori fiatalság útkeresése egy különösen változó korban.

Sodrásban

Gaál István filmje nem is annyira a „mit”, hanem a „hogyan” alkotása. A történetet gyakran szavak nélkül viszik előre a képek és a zenei betétek, különösen líraivá, helyenként meditatívvá téve az élményt. Sára Sándor semmihez nem hasonlítható, tűélesen elváló fekete-fehér képeivel és a fiatal, tehetséges, karakteres arcélű színésszel, Kozák Andrással örökre emlékezetessé vált ez az alkotást.

2. Balaton retró (Papp Gábor Zsigmond, 2007)

Listánk egyetlen dokumentumfilmje talán több érzékszervünkre hat, mint a játékfilmek. Némi képzavarral élve teljességgel körbejárja a Balatont a ’60-as és a ’70-es években. Szó és kép van itt a SZOT-üdülőkről, az úttörő- és KISZ-építőtáborokról, a partok benépesedéséről, gasztronómiáról, horgászokról – és mindenről.

Töménytelen mennyiségű archív videofelvételt találtak az alkotók, amelyeket a rendező kötött tematikus csokrokba. Mindezeket a szocialista sajtó népnevelő stílusú, gyújtó hangú cikkei fűszerezik, amelyeket ma már vicces visszaolvasni.

(Ilyen például a fizető vendéglátóhelyek, „zimmer ferik” elszaporodása miatt érzett aggodalom, amelyben a „munka nélkül jött pénz” áll szemben a somogyi munkások vérrel-verejtékkel szerzett betevőjével.) A szöveget persze zene is megszakítja, a korszak széles repertoárjából válogatva. Az egészet pedig Máté Gábor néhol mesélő, máshol pikírt kommentárja teszi teljessé.

Aki már egyszer is járt a Balatonnál, érdeklődéssel vagy éppen nosztalgiával fogja figyelni ezt a maitól már teljesen különböző régi világot.

3. Veri az ördög a feleségét (András Ferenc, 1977)

Messze vagyunk még a ’80-as évek rendszerkritikus filmjeitől, de a vidéki Magyarország egzisztenciális függése a hatalomtól már itt is megjelenik, még ha a maga humorba oltott formájában is.

Veri az ördög a feleségét

A Kajtár család egyetlen napját, augusztus 20-át látjuk valahol a Balaton-felvidéken. Pista és a kis Pityu névnapjára érkezik a családfő, Kajtár István (Szabó Lajos) Budapesten élő testvére, Kajtár Jolán (Pécsi Ildikó) és főnöke, Vetro elvtárs, a hős kommunista, a munkásmozgalom veteránja (Anatol Constantin) családjával. Kajtárék, hogy jó színben tüntessék fel magukat, reménykedve gyermekeik előmenetelében, rendesen megrakják a telített asztalt. Vetro elvtárs azonban már régóta komoly gyomorbajjal küszködik...

Bereményi Géza forgatókönyvében aprólékosan jelenik meg a falusi életforma, amelynek ellentéte a faluban elképzelt városi léttel egyszerre humorforrás és kíméletlenül őszinte, sok jóval nem kecsegtető társadalmi körkép.

A fülledt augusztus 20-ai megálló időben idegenül hat a háttérben futó állami ünnepség, mégis valami elképesztő elevenséggel adja vissza a már rothadó Kádár-kor leghétköznapibb hétköznapjait.

4. Csutak a mikrofon előtt (Katkics Ilona, 1975)

Mándy Iván korai regényei a kényszer okán, pusztán megélhetésből készültek gyerekeknek. Mégis a 20. század legjobb művei közé sorolhatók az író budapesti aszfalttörténetei, amelyek a gyerekfőszereplőknek paradicsomi állapotokat nyújtanak.

Csutak, akinek valódi nevét meg sem tudjuk (Perlusz Péter), pesti kisdiák, akit szokásos nyári strandolás közben szólít le a rádió dramaturgja, Zoli bácsi (Juhász Jácint), hogy vegyen részt az éppen készülő rádiójáték felvételén. A nagyobb srác, a főszereplő nagykutya Kalocsai Tibor (Nagy Tibor) hivatásos gyerekszínész azzal fenyegeti Csutakot, hogy fizetése egy részét neki kell adnia. Különös gyerekháború indul Pest utcáin.

Mándy, aki annyira ízig-vérig volt budapesti, hogy saját bevallása szerint Soroksárnál már honvágya volt, ifjúsági regényeiben is pontosan mutatta meg a nyári Budapest érzésvilágát.

A locsolókocsiban vagy a Csutak-történetekben – de ugyanúgy felnőtteknek szóló regényeiben is – a főszereplő maga a város. A Magyar Rádió valaha volt Bródy Sándor utcai épülete vagy valamelyik Duna-menti strand (talán a Dagály?) alapvető helyszín, de gyakran látjuk a Múzeumkertet, a Kálvin tér környékét vagy más, jellemző belső pesti utcaképet.

5. Szezon (Török Ferenc, 2004)

Török Ferenc rendező korosztályi trilógiával kezdte pályáját. A 2001-ben készült Moszkva tér hangos sikere után a generáció sorsát feldolgozó későbbi filmjei már jóval kevésbé jutottak el a közönséghez.

Szezon

A Nagy Zsolt, Nagy Ervin és az azóta kevesebbszer látott Kokics Péter által játszott főszereplők a karcagi strandon tengetik perspektíva nélküli életüket, amikor váratlanul a Club Aliga konyháján találják magukat. A balatoni volt pártüdülő még mindig befolyásos vendégköre merő ellentétben áll a néhány éve még a vendéglátó-ipari szakközép padjait koptató, más környezetből jövő fiúkkal.

A jómóddal és a balatoni főszezon vakító fényeivel ellentétben áll a munkásszállón dekkoló, önmagunkkal mit kezdeni látványosan nem tudó fiatalok képe.

Noha a gyermeki és a felnőtt lét határán állók élete mindig sok kérdőjellel van tele, világosan látszik, 50 év alatt sem javult számukra a világ a Sodrásban kiútkeresőihez képest.

6. Balaton Method (Szimler Bálint, 2015)

Atipikus módon áll hozzá a Balatonhoz ez a számos hazai kortárs zenekart felvonultató klipfilm. A rendező a korábbi, videoklipeket feldolgozó Kodály Method című kisfilmsorozata után gondolta úgy, hogy ezeket valamilyen tematika alapján egybefűzve lehet egészestés nagyfilmet is készíteni. Történet itt nyilvánvalóan nincs, a különböző videoklipek azonban hasonló képi világuk és természetesen a főszereplő, a Balaton alapján mégis egységes egészet alkotnak.

Balaton Method

Harcsa Veronika a kompon a Balaton közepén, keleti autókat felhasználó ütőegyüttessel? Punnany Massif az üdülő menzáján?

Lehetséges, ahogy koncerthelyszín lehet egy-egy klipre egy klasszikus kék vízibicikli, egy nyaraló terasza egy átbeszélgetett éjszaka után, egy régi művelődési ház vagy egy vasútállomás is.

A klipek azonban nemcsak hanghatásban nagyszerűek. Az egy snittben, vágás nélkül felvett darabok nagy vizuális élményt is nyújtanak. Nem is csoda, korunk egyik legjobb operatőre, Rév Marcell állt a kamera mögött.

+1. Egynyári kaland (Dyga Zsombor, Zomborácz Virág)

A négy évadot megélt tévésorozat talán a legjobb a fiataloknak szóló kategóriában. A Balatonon, majd pedig Budapesten zajló történetben hat fiatal nyári napjait látjuk, benne minden, a korosztályt érintő kérdéssel és problémával. Munka- és párkeresés, továbbtanulás, örömök és csalódások az életben, szülőkhöz fűződő viszony vagy éppen annak hiánya…

Egynyári kaland

A főszereplők a 30-as éveikben járó, remek fiatal, gyakran tv-ben alig látott színészek, többek között Döbrösi Laura, Vecsei H. Miklós, Schmidt Sára, Király Dániel, Rubóczki Márkó, Walters Lili. Az Egynyári kaland hiánypótló mű volt.

Az idézet a belga Stromae Carmen című dalából származik. A kortárs művész szókimondó, gondolkodásra inspiráló alkotásaival vált ismertté. A Carmen klipjében egy, a Twittert szimbolizáló kék fióka ül le csivitelni egy ifjú ablakába, akinek a vállára telepszik, és együtt cseperedik vele. Ott van a munkahelyen, a szülinapi bulin, és ahogy pörögnek az évek, a madár mindenkit elüldöz a fiú mellől, még a hitvesi ágyba is belopakodik. Az utcára kilépve látjuk, hogy mindenki a saját madara hátán siet a szakadékig, hogy aztán egy még nagyobb „kék tollas” mindenkit felfaljon.

A tanulság már-már szájbarágós és hatásos: Ha eteted a kék madarat, előbb-utóbb ő fog felfalni téged! A drámai és kissé nyomasztó képsorok művészi túlzásnak tekinthetők, afféle jelzésként szolgálnak, hiszen nem minden felhasználót szippant be a közösségi média, de sajnos tudunk olyan esetekről, ahol valóban a „kék madár” hátán ugrottak emberek a szakadékba.  

A szelfizés veszélyes!

Bár a cápák visszatérő vendégei a turisták rémálmainak, statisztikai értelemben ötször nagyobb esélyünk van arra, hogy az okostelefonunknak köszönhetően ér véget az életünk. Volt, akit egy „medvés szelfi” közben ért a halál, mások vonat tetején akartak lőni egy jó képet, egy házaspár a gyerekei szeme láttára esett a sziklák közé fotózás közben Portugáliában, a Grand Canyonban pedig nyolc nap alatt két ember zuhant le a minőségi Instagram-tartalom elkészítése közben.

A legtöbb szelfi általi halál Indiában fordult elő, ott a helyzet olyan súlyossá vált, hogy országszerte „szelfimentes” zónákat kellett kijelölni.

– tudhatjuk meg az indiai Journal of Family Medicine and Primary Care nevű szaklap tavalyi kutatásából. Ezeket a tragédiákat nem lehet azzal az érzéketlenséggel elintézni, hogy „aki hülye, haljon meg!”, ugyanis nagyon sokakat fenyeget az a veszély, hogy kiszakadnak a valóságból és rosszul mérnek fel helyzeteket, még ha azok legtöbbször nem is végződnek halállal. Ezért a tudatos közösségi médiahasználatra nevelést már a gyerekeknél érdemes elkezdeni, és sokat tehetünk azzal, ha jó példát mutatunk. Vannak, akiknek könnyű meghúzni a határokat, másoknak ez egy hosszabb tanulási folyamat.

Ötéves korig 1000 megosztott gyerekfotó az átlag!

Az ELTE jogi szaklapja által idézett The Parent Zone nevű szervezet kutatásából az derül ki, hogy egy átlagos szülő 1000 képet oszt meg gyermekéről annak ötéves koráig. A Kaleta-ügy kirobbanása után egyre többen kezdtek el foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy „Milyen személyiségi jogai vannak egy kiskorúnak a neten, és szükség van-e szabályozásra a jogaik védelme érdekében?” Egyre többen gondolják úgy, hogy a gyerekek – főleg a nagyon fiatalok – fotóira vonatkozóan új szabályokat kellene hozni, mivel nem tudják véleményüket kifejezni, jogaikat érvényesíteni, ezért az ő helyzetük a legkiszolgáltatottabb a világhálón. A kérdés jogos, a laikusoknál azonban egyfajta „lincshangulat” tapasztalható.

Vannak, akik most mindenkit megköveznének, akiknél felfedeznek egy babafotót az idővonalon. Túlzónak tűnik a dolog, nem valószínű, hogy ha egy édesanya feltölt egy képet elsős lányáról, ahogy átveszi a kitűnő bizonyítványát, akkor összedől a világ!

Amíg nincs konkrét szabályozás vagy konszenzus a pszichológusok között, a hangsúlyt arra érdemes inkább fektetni, hogy ismerjük és használjuk azokat a támpontokat, amelyek tudatosabbá tehetik a közösségi médiahasználatunkat, és mindig felelősségteljesen, körültekintően és a gyermek érdekeinek figyelembevételével járjunk el! „A legfontosabb megtalálni a gyermek számára megfelelő határt az intimitás és a nyilvánosság között. Érdemes arra tanítani a gyereket, hogy a fényképek megosztása helyett inkább a pillanat megélésére helyezze a hangsúlyt! – tanácsolja Kovács Orsolya, a BeBalanced Pszichológiai Pont szakmai vezetője, aki évek óta dolgozik gyermekvédelmi területen. –

Tegyük fel magunknak a kérdést: valójában milyen céllal töltjük fel a közösségi médiába a képeket? Tényleg minden egyes ismerősömmel meg akarom osztani az örömünket, vagy csak egy szűkebb körrel? Ha tényleg csak a család és a közeli barátok miatt töltenénk fel fotót, készítsünk csoportokat a közösségi médiában, hogy ne kerüljenek a képek illetéktelen kezekbe! Ha mi magunk is megválaszthatjuk, hogy mit osztunk meg magunkról, érdemes megfontolni, hogy vajon a gyerek nem vágyna-e ugyanerre a döntési jogra. Egy-egy meghatározó eseményen, pl. óvodakezdéskor, vagy születésnapon készíthetünk úgy is képeket, hogy a gyerek arca nem felismerhető, például a torta van a fókuszban.”

„Ha mégis úgy döntünk, hogy nyilvánosságra hozunk egy fotót, figyeljünk arra, hogy olyan kép legyen, amit kamasz korában sem szégyell majd, nincs rajta meztelenkedés és nem egy számára kellemetlen helyzetben ábrázolja őt!”

Érdekes belegondolni, hogy sokunknak ma már arra is tudatosan kell figyelnünk, hogy megéljük a valóságot, ne csak fényképezzük és megosszuk azt. Külön kézikönyvet kéne létrehozni arra is, hogyan készítsünk biztonságos virtuális lenyomatot az életünkről a közösségi médiában. Mindezekkel együtt, ahogy korábban is írtuk, a közösségi média nem ördögtől való dolog, a lényeg, hogy hiába csivitel az ablakban a kék madár, ne hizlaljuk túl, mert a végén még fészket rak!