Nőként a férfiak világában – interjú Dr. Pacsay-Tomassich Orsolya államtitkárral

– Milyen impulzusok érték gyerekkorában, ami miatt később a diplomáciai karriert választotta?
– Van egyfajta sorszerűség abban, ahogy a karrierem alakult, ugyanakkor nem alakult volna így, ha nem teszem bele azt a rengeteg munkát és tanulást. Nemzetközi tapasztalatom tulajdonképpen kiskamasz koromban kezdődött, az Egyesült Államokban élő unokabátyámnak köszönhetem első találkozásomat egy másik kultúrával, s azt, hogy a nyarakat New Jersey-ben tölthettem. Ő íratott be egy tenisziskolába is, ahol hamar kiderült, hogy tehetséges vagyok. A hetedik és nyolcadik osztályt kint végeztem, együtt a tenisziskolával, amely nagyon kemény kiképzés volt, mindennap este fél tízre értem haza.

Az igazi kihívás azonban a beilleszkedés volt az amerikai gyerekek közé, mert tele voltak előítéletekkel: aki Kelet-Európából jött, az csakis orosz kém lehetett.

Még nem tudtam jól angolul, de igyekeztem visszavágni, kevés szóval, hatékonyan. 14 évesen aztán eldöntöttem, hogy nem leszek profi teniszező, és a sport helyett a tanulást választottam.

Az idegen nyelvek mindig nagyon fontos szerepet játszottak az életemben, a gimnáziumban például annyira beleszerettem a német nyelvbe, hogy meggyőztem édesanyámat, hogy vegyünk egy parabolaantennát. Így a suli után minden délután a német sorozatokat néztem, jegyzetelve, behúzott függönyök mögött. A nyelvvizsgán aztán meg is kérdezték tőlem, hol tanultam külföldön, mondtam, hogy sehol: otthon ültem a TV előtt, és így tanultam meg a kiejtést.

– Miért döntött végül úgy, hogy itthon folytatja a tanulmányait?
– A pályaválasztás során két fontos tényezőt vettem számításba: olyan szakmát szerettem volna tanulni, amellyel később egy magasabb célt, akár a hazámat tudom majd szolgálni, másrészről pedig azt, hogy olyan széles szakmai tudást kapjak, ami nem korlátozza később a pályaválasztásomat. Végül a Közgazdasági Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakát választottam. Benne volt az is a pakliban, hogy egy sportösztöndíjjal külföldön kezdek tanulni, de ez a kérdés a 2-es villamoson viszonylag gyorsan eldőlt: ahogy elém tárult a dunai panoráma és a Budai Vár látképe, egyértelmű volt, hogy én nem megyek innen sehová, hiszen ez a látvány és az a tudat, hogy ez a gyönyörű hely az otthonom, a hazám, mindennél többet ér. Fel is vettek a Közgázra, s nem mentem el külföldre.

– Hogyan kezdődött a karrierje a Külügyminisztériumban?
– Az egyetem utolsó évében egy ENSZ-szimulációs játékon vettem részt, amire a Külügyminisztérium egy munkatársat is delegált. Én delegációvezetőként vettem részt a játékban, és olyan meggyőző lehettem, hogy behívtak a Külügybe. Egy főosztályvezető fogadott, beszélgettünk, akkor derült ki, hogy állásinterjún vagyok. Izzadtan jöttem ki két óra után, viszont kaptam egy állásajánlatot. Végzős hallgatóként ez óriási dolog volt. Nyár elején befejeztem az egyetemet, szeptemberben már, a kötelező felvételi eredményes teljesítése után a Külügyben kezdtem, az ENSZ főosztályon, mint referens. Így kezdődött, ennyire sorsszerűen. Két év múlva már titkárságvezető voltam a Multilaterális Államtitkárságon. Ebben az időszakban csak a munkának éltem: reggel héttől este későig dolgoztam, az akkori párkapcsolatom ezt meg is sínylette. Pár év múlva Martonyi János miniszter úr kabinetjébe kerültem, aztán következett az első kiküldetés, a New York-i magyar ENSZ képviseleten.

– Milyen tanulságokat hozott a New York-i kiküldetés? 
– Igazi diplomáciai gyorstalpaló volt. A sokféle kultúra, nyelv, külpolitikai érdek miatt ez egy sűrített tanulási folyamat volt.

Én New Yorkban jöttem rá, hogy a nap nem Európában kel fel és nyugszik le, s létezik egy másfajta nézőpont is. New Yorkban szembesültem az egész világgal, és a világ minden problémájával.

Nagyon szerettem kint lenni, sokat tanultam a diplomácia klasszikus vonaláról és a soft diplomáciáról is.

– Mégis, két év után hazajött…
– Egy magánéleti döntés miatt: a leendő férjemmel pár nappal azelőtt találkoztam, hogy kiköltöztem. Rendszeresen járt ki New Yorkba, udvarolt, majd megkérte a kezem. Akkor válaszút elé kerültem: igent mondok neki és hazamegyek, vagy maradok. Mellette döntöttem, és a jövendőbeli családunk mellett.

Akkor, a kapcsolatunk miatt meghoztam azt a döntést, hogy félreteszem a karriert. Referensként kerültem vissza a Külügybe, a ranglétra aljára.

Ismét sorsszerűen, számomra fontos területért, a régiónkért és ezen belül a Visegrádi Együttműködésért voltam felelős, én vittem az egész referatúrát, így alkalmam volt belelátni és beletanulni a regionális kapcsolatokba is. Ezt követően pedig bilaterális kapcsolatokkal is lehetőségem volt foglalkozni. Majd megszületett az első fiam.

– Hogyan élte meg az anyaságot?
– Anyának lenni nagy váltást jelent egy nő életében A nagy pörgés után jött egy nagy lelassulás, a létezés egy másfajta állapota. Édesanyám azt mondja, hogy én mindent nagyon komolyan veszek, talán túl komolyan is. Az anyaságot is nagyon komolyan veszem. Eleinte a fiam kötötte le minden figyelmemet. Aztán ahogy az ember beleszokik a feladatba, rögtön talál egy újat: nekem ez a doktori fokozat megszerzését jelentette. A visegrádi országok hadiipari együttműködéséről szólt a dolgozatom, nagy hadvezérek monográfiáit olvastam elalvás előtt, Clausewitz könyve, A háborúról egyenesen lenyűgözött. Nem volt könnyű megírni a doktorit a gyermek mellett, rengeteg éjszakázással járt.

Az első gyermek után épphogy visszamentem dolgozni, már jött a második fiam, az ő születése után pedig másfél évvel a kislányom. A harmadik egészen kicsi volt még, amikor visszahívtak a Külügybe.

Nem vállaltam el a felkérést, mert a minisztériumi munkát és a gyereknevelést sem lehet félgőzzel csinálni, mindkettő teljes embert kíván.

A gyerekeimnek és nekem is szükségünk volt arra, hogy a lehető legtöbb időt töltsünk együtt, hogy el tudjam őket vinni az óvodába, kirándulásokra, délután a játszótérre. Végül a Századvég kutatóintézetnél helyezkedem el, itt megadatott, hogy rugalmas munkaidőben tudjak dolgozni.

Kép

Kép: Dr. Pacsay-Tomassich Orsolya

A sok-sok év kihagyás után, mint minden anyának, hatalmas váltás volt visszatérni a munka világába: otthon csak a gyerekekre koncentráltam, a családot láttam el, játszótéren beszélgettem, majd egyik napról a másikra más koncentrációs fokozatba kellett kapcsolni. Emlékszem, az első tárgyalásomon oda kellett figyelnem arra, hogy odafigyeljek arra, ami történik, és ne azon gondolkozzak, hogy felvágtam -e a barackot vagy a répát, és mindenkinek összekészítettem-e a otthon a holmiját.

Három hónapba tellett, mire végig tudtam ülni egy megbeszélést úgy, hogy tényleg ott is voltam agyban, tehát az anyukamódot – legalábbis részben – ki tudtam kapcsolni. Mert ez kétféle tudat, amit napi szinten váltogatni kell.

2016-ban tértem vissza végül az államigazgatásba, először az Emberi Erőforrások Minisztériumába mint nemzetközi ügyekért felelős helyettes államtitkár, és a múlt évben aztán a Külgazdasági és Külügyminisztériumba, államtitkárként, ami számomra mondhatni hazatérés is volt.

– Egy anyának soha nincs szabadsága. Hogy lehet összeegyeztetni az otthoni feladatokat a hivatallal? (Miközben beszélgetünk, többször megcsörren a telefonja; a gyerekek keresik az éppen felmerülő ügyes-bajos dolgaikkal.)
– Nehezen, ezért folyamatos egyeztetést kíván. Mi tagadás, napi szintű küzdelem a kettőt összehangolni. De ez egy édes küzdelem, mert van munka és család is, mindkettőért megéri dolgozni. Ami nehéz, az az átállás, átállítani az elmét államtitkárból anyukába, és hirtelen belegondolni abba, hogy például van-e otthon kenyér. Igyekszem úgy szervezni a napom, hogy leckeírásra, fürdésre hazaérjek és a vacsorát én intézhessem. De mindez a három gyermekünk mellett támogató háttér, azaz a férjem és édesanyám segítsége nélkül csak nagyon nehezen lenne kivitelezhető.

– A Külgazdasági és Külügyminisztériumban ön az egyetlen női államtitkár. Ezt hogyan éli meg?
– Magyarországon nincs női kvótakötelezettség, a rátermettség és szakmai teljesítmény határozza meg az előrejutást, és szerintem ez így van jól. Én büszke vagyok arra, amit elértem, s arra, hogy itt tartok.

Ami a nőknek nehéz a munkaerőpiacon, az a szülés utáni visszaintegrálódás. Míg én otthon voltam a gyerekekkel, addig a férfi kollégáim mind dolgoztak, képezték magukat, építették a kapcsolati hálójukat. Nekem ez az időszak kiesett.

A legtöbb nőnek újra kell építenie magát szakmailag, amikor visszatér a munkába. Ha nincs családi támogatás, hogy bele tudja tenni újra azt a rengeteg munkát, energiát, akkor a nők csak nagyon nehezen tudnak érvényesülni a munka világában. Amikor kiválasztanak valakit egy pozícióra, a kritériumok objektívak, de a nőknek hosszabb utat kell bejárniuk, keményebben kell küzdeniük. A nőknek, ha kisgyermekei vannak otthon, a szakmai előrejutáshoz elengedhetetlen a család támogatása.

– Milyen tapasztalatokkal járul hozzá az anyaság a jelenlegi pozíciójához?
– Nagyon fontos lenne tudatosítani, hogy az anyukák nem hátránnyal jönnek vissza a munkába, hanem olyan vezetői-menedzseri képességekkel felvértezve, mint a konfliktuskezelés, a stresszmenedzsment és különösképpen a logisztika – amiket mások iskolában nem tanulnak meg. Egy többgyerekes családanya logisztikai képességeivel nehezen lehet felvenni a versenyt. Ezek a képességek nagyon értékesek tudnak lenni, amikor egy nő visszaintegrálódik a munkaerőpiacra. Vezetőként pedig hatványozottabban lehet ezeket a képességeket érvényesíteni.

– Nekem úgy tűnik, mintha jelenlegi pozíciója egyfajta összegzése lenne eddigi szakmai életútjának.
– Én is úgy érzem, hogy eddigi szakmai tapasztalataim a jelenlegi pozíciómban szépen összeérnek. Jól tudom érvényesíteni az oktatási tárcánál szerzett tapasztalatomat, a hadtudományokban szerzett doktori fokozatot és a hosszú, színes és szerteágazó területeket felölelő külügyi múltamat. Örülök, hogy egyéves előkészítő munka után most szeptemberben megnyithatta kapuját vezetésemmel a Magyar Diplomáciai Akadémia, amely hiánypótló módon egyszerre foglalkozik diplomatáink utánpótlásával, diplomáciai vezetőképzéssel, és felkészíti a misszióvezetőket a kiküldetésre. Egy nagyon erős szakmai tematikát állítottunk össze, amely nemzetközi szinten is megállja a helyét.

– Másik nagy területe a Stipendium Hungaricum Program. Mi a célja ennek?

– Célunk a magyar felsőoktatás nemzetközi erősítése.

Közel 70 országból tanulnak nálunk diákok, főleg a fejlődő országokból. Ez a program egy két irányú folyamatot indít el, egyrészt emeli a magyar felsőoktatás színvonalát és nemzetközi jelenlétét, másrész pedig a fejlődő országok humánerőforrás-képzésébe fektetünk be: a nálunk tanult szakemberek hazamennek, és a saját országukat fogják szakmai tudásukkal segíteni, amely hosszú távon ott emeli az életszínvonalat, ami aztán pozitívan hat vissza a migrációs folyamatokra is. A Stipendium Hungaricum Program mintájára idén novemberben egy új programot is indítunk, amely a diaszpórában élő, magyar gyökerekkel rendelkező fiatalok számára biztosít hozzáférést a felsőoktatási képzésekhez Magyarországon. Célunk, hogy a magyarországi egyetemet végzett fiatalok magyar nyelvismeretükben, elkötelezettségükben megerősödve és felsőfokú szakmai tudással felvértezve térjenek vissza helyi közösségeikhez.