Egy gyermektelen nő tűnődése

Vegyes érzéseket keltenek bennem a család, a házasság, a gyermekvállalás, az anyaság-apaság örömeit hirdető cikkek (még a sajátjaim is). Minden erőfeszítésemre szükségem van, hogy jó szívvel olvassam a politikusok nyilatkozatait, az ilyen-olyan nevelési elv mellett vagy ellen kardoskodó publicisztikákat, a kismamablogok és -vlogok magazinos csevegését, az anyákra nehezedő terheket – tudom, legtöbbször jogosan – elpanaszló posztokat, az apák hiányát felrovó interjúkat, szülésről, lombikról, örökbefogadásról, abortuszvitáról stb. szóló írásokat. Hálót fon körém az irigységem, és szüntelenül szégyellem magam ezért.

Az empátiámat mérgezi a görcs, hogy még mindig nincs gyermekem.

Leállítom a gépet. Minden lényeges keresést az off gomb indít, nem az enter. A gyakran ismételt kérdésemet pedig be sem kell ütnöm, beüt az magától: Mi van idebenn?

Félelem a meddőségtől. Az alkalmatlanságtól, az ürességre ítéltetésről, a vizsgálatoktól, a sosemvolt elvesztésétől, a végzetes mulasztástól, amiről nem tehetek. Vagy amiről nem ismerem föl, hogy én tehetek róla. Félelem attól, hogy a bensőmből nem gyermek, hanem más – magány? keserűség? csömör? – növekszik majd önálló életre.

Valami felszabadító józanság súgja, van felelősségem, nem is kicsi – de nem minden felelősség az enyém. Családi örökség, a szeretett férfi „csomagja”, genetika, munka- és életkörnyezet (és a Jóisten terveit még nem is említettem). Ha hűségesen gondozom, amiért valóban én felelek – testem épségét, szellemi kincseimet, lelki egyensúlyomat, jellememet, a szeretett férfival kötött szövetséget –, fölcseperedik bennem a hála, s így könnyebben bízhatom abban, ami fölött nincs hatalmam.

Félelem a(z öntudatlan) képmutatástól.

Amikor gyermekre vágyom, akkor szeretni vágyom-e, vagy csak birtokolni valakit, aki kénytelen engem szeretni? Eszembe jut-e még, hogy a gyermek ajándék, és nem alapjog, díj vagy pótlék?

Valami halk szelídség azt súgja, az anya–gyermek kapcsolat nem a tökéletesek kiváltsága. Aki csak egyszer is tapasztalta, hogy nem teljesítményéért és érdemeiért, hanem puszta létezéséért szerették, az emlékszik, milyen a bizalmas vágyakozás. Az emlékszik, mit jelent várva is váratlanul csak titkon remélt, épp ezért követelhetetlen meglepetést kapni. Az emlékszik, hogy a szeretet jó illatú kölcsönösség, s nem izzadt, sóvár függés. Emlékezz!

Félelem a félelmeken való osztozástól. Férfi, akihez tartozom, akit rejtek s akinél rejtőzöm: ha leülsz velem gondolataim zúgója mellé, hallod-e, amit én nem? S hallom-e én, benned mi morajlik? Vagy a félelemtől egymásra siketté válunk, és egymást buzdító szavunk vádaskodássá torzul?

Valami éjűző szilárdság azt súgja: a világ legszebb duettjeihez a zenénél s az éneknél is fontosabb a fül. S mi nem elsősorban azért muzsikálunk jól együtt, mert szépen szólunk, hanem mert: gondosan figyelünk. Jól csak a szívével hall az ember.
Erősen hömpölygök, de egy szikla mozdulatlan bennem: ha gyerekkel áld meg a Jóisten, azt az apát szeretném neki, aki te leszel. Hallod?

Félelem a szükséges kérdéstől. Ha felteszem, azzal beismerem, hogy olyan választ is kaphatok rá, aminek a puszta lehetőségét is szégyellem. De megesik, hogy maga a kérdés: fehér lobogó.

Valóban szeretnék gyereket? Vagy csak mert másnak is van? Csak mert nem tudom elhinni, hogy ugyanolyan értékes ember és nő lehetek akkor is, ha nem leszek anya?

Csak mert katolikus vagyok, és szerzetesi elhívásom nincs? Csak mert az anyaság is egy kihívás, amiben a legjobb szeretnék lenni?

Valami vigasztaló csend azt súgja, minderre válasz az, amit magamról mint gyermekről s mint anyáról gondolok. Ha a gyermek ajándék, az vagyok én is. Az anyaság pedig nem feladat, nem elvárás, nem is tömés szuvasodó hiányosságaimba. Az anyaság nem automatikus glória a fejre. Az anyaság táplálékká válás, alapértelmezett könyörület, kikristályosodott szabadságból vállalt felelősség: valószínűleg ezek rémítenek igazából, amikor vágyam őszinteségében kételkedem. Jó hír, hogy valódi félelmeim fölismerhetők s megszelídíthetők (többnyire a tettek mezején...)

Félelem a megadástól. Ne akarj, ne görcsölj, engedd el, mondják barátok, szakértők. Bár vágyakozásom ösztönös és „lelkemből lelkedzett”, mégis igazuk van. Mert szerethetem-e majd azt, akit érkezése előtt sem vagyok képes szabadon engedni? Kiszolgáltasson-e nekem egy gyermeket az élet, amikor én sem bírom ugyanennek az életnek a kezébe helyezni magam?

Valami csibész feloldozás azt súgja: bár most gonddal vagyok viselős, a Gondviselés név már foglalt... Az akaratom nem arra való, hogy mindenhatóságomat próbáljam bizonygatni, hanem hogy a Mindenhatót szolgáljam vele. A vágy pedig, ami érinthetetlen mélységekben, időtlen idők óta fénylik bennem, úgyis olthatatlan – épp ezért nagyon valószínű, hogy nem véletlenül került oda... Létezésemtől elválaszthatatlan, tehát: célja és értelme van. Akkor is, ha nem teljesül.

Félelem az időtől.

Félek, hogy akármilyen bátorsággal, energiát nem kímélve „dolgozom magamon”, ahogy mondani szokás, akkor is minden hiábavaló.

Mert ha nem vagyok elég gyors, ha nem oldom meg ezt meg ezt meg ezt is, akkor egyszer csak zárt ajtók mögött találom magam a biológiai órámmal.

Valami aranyfényű cirógatás arra emlékeztet, hogy ha még az időt is uralni kívánom, nem biztos, hogy jó úton járok a szülőség felé. A kérdés, hogy milyen perspektívából tekintek az életemre. Hiszem-e, hogy van, ami biológiai órán és minden időn felüli kincs, a vágyaim teljesülésétől teljesen független, örök érték? Tudom-e, hogy teremtményként amilyen fenséges, olyan aprócska is vagyok, és nem kell mindent nekem csinálnom – elég, ha a rám bízottat végzem becsülettel?

Észreveszem-e, hogy élt már olyan gyermektelen ember a világon, aki megtalálta az utat az irigységtől az imáig, a szégyentől a szabadságig?

Emlékszem-e, hogy Akit én követek (nem az Instán...), az nem azt kérte, hogy „dolgozzak magamon”, hanem hogy engedjem Őt munkálkodni az életemben?
Megtöretni és odaadatni, majd várni és megkelni nem más, mint: áldott állapot.
Életté őrlődni – érdemes.