A múlt újraértelmezhető és a jelenünk megváltoztatható! – Generációs minták a párkapcsolatban

Egy fiatal házaspár kért segítséget, mert úgy érezték, hogy a konfliktusaikból nem tudnak kilépni, és ez eltávolítja őket egymástól. Első pillantásra egy kommunikációs problémának is tűnhetne az ő nehézségük, viszont ennél mélyebben gyökereztek az egymás meg nem értésének okai. A férfi ugyanis rendre kíváncsi volt feleségére, ő viszont alig-alig válaszolt férjét kielégítő módon.

Minél több mindenre volt kíváncsi vele kapcsolatban, a nő mintha egyre távolabb került volna, a férje pedig elutasítottságot és tehetetlenséget, végül magányt élt át.

Mit tehetne azért, hogy a feleségéhez közelebb kerüljön? Csak a jéghegy csúcsa látszott számára: hogy nem beszél, mintha nem is érdeklődne iránta. Egyre csak próbálkozott, de folyton a szótlanságába ütközött. A terápiás folyamatban kiderült, hogy a feleséget származási családjában soha nem kérdezték arról, hogy mi van vele, hogy van, mi foglalkoztatja, hogy érzi magát. Így nem is tanulta meg, hogy miként reagáljon az effajta érdeklődésre, sőt, alig-alig tudta még maga számára is megfogalmazni a saját érzéseit, hiszen korábban ezzel nem foglalkozott.

Külső szemlélő azt hihetné, a válaszadás könnyű, sőt, örülhetne a nő, hiszen párja érdeklődő és kíváncsi. Mégis leginkább megnémult a férje kérdésére, olykor még dühös is lett, mivel számára a másikból csak a jéghegy csúcsa látszott: férje kérdésekkel bombázza, számonkéri, nem hagyja békén. Értetlensége és tehetetlensége teljesen őszinte volt. „Mit akar ő tőlem? Miért kérdez ilyeneket? Mondtam már, hogy jól vagyok” – ilyen és hasonló gondolatok fogalmazódtak meg a feleség fejében.

Amikor a családfa-feldolgozáshoz érkeztünk, kiderült, hogy ő soha nem tapasztalta meg, milyen az, amikor valaki kíváncsi rá.

Azt sem tudta, miként reagáljon az őszinte érdeklődésre. Gyermekkora és fiatalkora legfontosabb kérdései azok voltak, hogy ma épp mit kell nélkülöznie, és az apja aznap mennyit ivott. Nem érdeklődtek, hogy érzi magát, milyen volt a napja, és milyen vágyakkal, célokkal és nehézségekkel küzd. Legfőbb vágya a biztonság és a nyugalom volt. Így érdekes módon hozzáment egy megbízható és húsz évvel idősebb férfihoz, aki már elég nyugodt, kiszámítható és nem mellesleg erős is. Úgy tűnik, megkapta a biztonságot és a nyugalmat, amire vágyott, „épp csak a nyomulós kérdéseivel ne jönne folyton.”

Kép

Kép: Freepik

Mit lehet ilyenkor tenni? – merül fel a kérdés bennünk. Mint ahogyan minden ember és minden kapcsolat más és más, így nem léteznek minden helyzetre alkalmazható receptek. Ami viszont biztosan állítható, hogy a kapcsolat mindegyik szakaszában érdemes sokat beszélgetni és mesélni a származási családunkról, amelyben felnőttünk. A családfa feldolgozása is ebben segíti a párt az ülések alkalmával. A családok otthon a két találkozás között megrajzolják a családfájukat két-három nemzedékre visszamenőleg, és rendhagyó módon azt gyűjtik össze, hogy kinek milyenek voltak a kapcsolatai, hogyan házasodtak, milyen emlékezetes történetek kötődnek az egyes személyekhez. Az említett házaspár esetében fontos lehet megismerniük, hogy miként kommunikáltak a szüleik és a nagyszülők. Hogyan zajlottak a beszélgetések? Ki hogyan fejezte ki az igényeit, vágyait? Fontosak voltak-e ezek a beszélgetések vagy témák a felmenők életében, vagy ez leginkább csak sokadlagos kérdés volt az élet kihívásai közepette?

Akárhogyan is alakult a családfa története, biztosan segít saját magunk és a jelen helyzetek megértésében, a nehézségek elfogadásában vagy épp újabb erőforrások és megoldási stratégiák felfedezésében.

Mint kiderült, a feleség családjában a legfontosabb a túlélés volt: legyen mindennap megfelelő mennyiségű étel az asztalon, és hazaérve az apa az alkoholtól inkább álmos legyen, mintsem agresszív. Bár a feleség családi hátterének jó részét ismerte férje is, mégis mintha most más füllel hallgatta volna. Mi változott? A terápiás szoba vagy a segítők jelenléte miatt figyelt másképp? Azt hiszem, leginkább ő változott és lett egyre érzékenyebb a mélyebb mozgatórugók megértésére. Most értette meg először, hogy nem azért nem kap választ és merül mély hallgatásba párja, mert nem akar beszélgetni, hanem mert nem tudja, miként reagáljon, szinte szavai sincsenek a válaszadásra. Lassan elkezdtek kommunikálni a kommunikációról. Minél több mindent osztottak meg saját magukról, érzéseikről, egyre közelebb kerültek ahhoz a közös nyelvhez, amelyet mindketten értenek és szívesen beszélnek.

A férfi megértette, hogy felesége számára a biztonságot kell megteremtenie azzal, hogy nyugalomban beszélgetnek. S érdekes módon később valamiképpen az étkezések köré csoportosultak a komolyabb és mély beszélgetéseik. Úgy tűnt, hogy régi családi mintákhoz tudtak alkalmazkodni és ezekkel jól bánni. Ez nem azt jelenti, hogy egyik pillanatról a másikra már jól is voltak, hanem hogy hétről-hétre többet értettek meg saját magukból és a másikból is. „Ez olyan mesterkélt módszer, nem is igazi” – gondolhatnánk, és ugyanez elhangzik a párok szájából is. Igazuk is van, mivel leginkább az a természetes és magától értetődő számunkra, amit gyerekként megtapasztaltunk a családunkban. Egy hosszabb önismereti folyamat végén viszont már választhatunk. Eldönthetjük, hogy a korábbi jól megismert mintát követjük, amely kétségkívül biztonságos, mert ismerős; vagy a még szokatlan, kicsit kényelmetlen megoldást választjuk, amely bár még ismeretlen, de egyre kényelmesebb és jobb, mint az előző.

Tehát nem kell csodálkoznunk azon, ha nem megy olyan gyorsan a változás, mint elvártuk magunktól.

A korábbi szokásaink, kommunikációs stílusunk sem egyik hétről a másikra alakult ki, hanem évek és sok-sok „gyakorlás” kellett hozzá. Így lehet a jelenünk is reménykeltő: türelemmel és gyakorlással a múlt újraértelmezhető és a jelenünk megváltoztatható.