Lackfi János: Pár méretes pofon

Fél évet töltöttem ösztöndíjasként Brüsszelben kisfiammal és feleségemmel. Az új nyelvi környezet megkísértett, ujjongva ízlelgettem egy-egy francia kifejezést, melyre a bennszülött már fel se figyel. Egy spanyol zongorista fiú kérésére verset is írtam franciául, mondta, majd lefordítja, és visszahódítja vele kedvesét. Fogalmam sincs, sikerrel járt-e az akció, és van három gyönyörű gyermekük, vagy vérmes szakításba, héjanászba torkollt az ügy. Ám kísérleteztem tovább az új terepen. Levelezésben álltam a kortárs francia vers egyik nagy öregjével, aki kedvelte magyarból fordított verseimet.

Elküldtem büszkén egy maroknyit az újszülött francia munkákból. Válaszként ezt a mondatot kaptam: „írjon inkább a saját nyelvén!”

Pedig ő aztán egy kukkot nem tudott magyarul. Hidegzuhanyként ért a tárgyilagos, kijózanító intelem. Nem kísértett tovább, hogy szerencsét próbáljak francia költőként.
Jó pár évvel később kedves ismerősöm meghívott felolvasni kisvárosa református gimnáziumába. A honorárium jelképes volt, a pálya meredek. Százhúsz gimna­zistát zsúfoltak be az intézmény dísztermébe tanítás után. Ráadásul közben a többi diák valami szórakoztató programon vett részt, nyilván az enyéim is odavágyakoztak. Innen szép nyerni, gondoltam, pörgős, vagány műsort raktam össze, másképp lehetetlen lekötni ennyi elcsigázott fiatalt. Az előadás vége felé méltatlankodás támadt a diákok körében.

Egy magabiztos tizenkettedikes felállt, és kikérte magának, hogy tiszteletlenül beszélek a szent költészetről, verseimben pedig, melyek nem is rímelnek, az időseken gúnyolódom, sárba tiporván mindent, ami szent és értékes. Ő hátralévő életében egyetlen szövegemet sem lesz hajlandó elolvasni.

A kislány elégedetten csúfondároskodott, én, a meghívott, köpni-nyelni sem tudtam. Azzal mentegetőztem, hogy ha nekiálltam volna hosszú, szabályos formában írott szövegeimből olvasni, már mindenki döglötten feküdne az unalomtól. És persze senki ne olvasson olyasmit, ami nem tetszik neki, ebben egyetértünk. Egy nyugalmazott tanerő beszállt az iszapbirkózásba, és fejemhez vágta, jobban tenném, ha nem rombolnám az ifjúság erkölcsét. A tanári kar többi része nem szólalt fel. Rövidre zártam a csodás eseményt, melynek végén egy kedves gimnazista odajött, és biztatott, neki azért tetszett a dolog, ne törődjek a stréberekkel. 
Órákat zötyögtem a vonaton semmi pénzért, és még az ovis szintű kioktatást is tegyem zsebre... A település porát is leráztam sarumról. Ellenben hazaúton írtam egy hosszú, biológiai tárgyú verset a mag küzdelméről, ahogy kiszenvedi magát a talajból. 
Tizenhét évig tanítottam egyetemen, és képtelen voltam lesütött szemmel ledarálni az egyetemi tananyagot. Ha észrevettem, hogy hallgatóimon eluralkodik a menetrendszerű agyzsibbadás, inkább ugráltam, táncoltam, énekeltem, anekdotáztam, viccet meséltem, táblára rajzoltam, csak hogy felrázzam őket. Egy francia kortárs irodalmi szeminárium mégis megakadt a torkomon, pedig jó pár év oktatói tapasztalata állt már mögöttem. Számított persze az is, hogy péntek délután két órakor, vagyis a sulihét végén, az emésztési pauza kellős közepén kellett volna felpörögnünk. Ám többről volt itt szó, mint puszta fáradtságról. Pedig friss, vagány, sodró, rövid novellákat választottam, azokat kellett volna elemezgetni hétről hétre. Viszont

senki semmit nem olvasott el előre, a nyökögő kiselőadásokat megelégelve általában átvettem a szót, de csak lapátoltam-lapátoltam én is. A kocsikerekek egyre kotorták csak a sivatagi homokot, s csak vánszorogtak a percek.

Életvezetéssel foglalkozó kedves barátom bátorított, beszéljük meg a dolgot a diákokkal, megvan ennek a módja. Viszont magyar egyetemen semmi hagyománya. Álmatlan éjszakák után, remegő izgalommal belefogtam pontokba szedett mondandómba. Vázoltam, hogy a szeminárium szerintem nem működik, kész kínszenvedés, rosszul esik, hogy nem olvassák el, nem elemzik rendesen a szövegeket. Nyilván csomó mindent elrontok, de fogalmam sincs, mit és miért, mindenesetre bocsánatot kérek, és örülnék, ha elmondanák, mi a gondjuk. Igyekszem tőlem telhetően orvosolni. Némi dermedt csend után sikerült kicsalogatni belőlük ezt-azt, megígértem, hogy az elemzéshez adok pontosabb kritériumokat, és a hangulat sokat oldódott, bár a résztvevők nem készültek lényegesen többet. Szóval szó sem volt amerikai filmekből ismert pedagógiai diadalmenetről, de a jég megtört legalább. Az utolsó órára az egyik leány kézműves csokit is hozott a boltból, ahol dolgozott. Évek múltán összefutottam valakivel arról a szemináriumról, azt mondta, sose felejtik el nekem, hogy akkor leültem, és megbeszéltem velük a dolgokat, emberszámba vettem őket, ezt más nem tette meg értük. Ami sajnos nem az én dicsőségem, hanem a rendszer szomorúsága. 

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>