Kétarcú a világ: a bűnt magyarázzuk, a bűnöst elítéljük

Azért is kerestem meg újra az Új Emberben a költő erről szóló írásait, mert mostanában hiányzik valami lényegi magyarázat a körülöttünk történtekre – nem tudom, önök hogy vannak vele. Hiányzik a magyarázat arra, miért van olyan rossz érzésem, amikor az ismert énekesnőt pellengérre állítják, mert válik, és új szerelme van. 

A rossz megtestesítőjének bélyegzik, de közben azt, amit tesz, a szabad szerelmet, az egyéni boldogság előtérbe helyezését a legnagyobb értéknek hirdetik. 

A bűnt vitatják, a bűnöst elítélik. Vagy, amikor a politikai diskurzusban megjelenő házastársi erőszakot relativizálják, mert eleve eldöntötték, ki bűnös és ki a nagyobb ügyet szolgáló hős. A személyt akarják elutasítani, nem a tettet. 

Szóval, ehhez hiányzik a lelkiismeretet és figyelmet helyretevő magyarázat. És azt gondolom, Pilinszky megadja, amikor arról ír, hogy ahol „nincs valódi bűn, valódi dráma és valódi katarzis se lehetséges”. Valószínűleg ezért fortyog annyi verbális és morális szennyezés a médiában. Ezért nem nyugszunk meg, ha valami kiderül. Ezért leszünk egyre éhesebbek a feszültségek további srófolására, az új „keretezésekre”, az új szabadságharcosok és új vesztesek létrejöttére. 

Ezt az éhséget igyekeznek fokozni a meg- és kimondóemberek, az énekesek és influenszerek, újabb és újabb nagy megállapításaikkal. Nem elsősorban a bűnről beszélnek, hiszen az már csupán jogi eset, ügy, az emberről leválasztott, elemzendő tett. Hanem a bűnösről. Hogy milyen eredendően rossz, gonosz, eltökélt és elviselhetetlen. Arról, akiről Pilinszky így ír: „anélkül, hogy bűnét »kimagyaráznánk« – minden bűnöst a lehető legnagyobb szeretettel kell kezelnünk, s főképpen azt, aki ellenünk vétkezett.”  

A megcsalás nem bűn, hanem a szabadság megélése, ugye? A házastársi bántás nem bűn, ha nem értünk egyet azzal, aki ellen elkövették, nemde? A lopás nem bűn, mert levezethető a transzgenerációs mintákból. De, aki csinálja?! Az bizony förtelmes, undorító, kibírhatatlan. 

Azt várjuk tőle, hogy belássa, milyen rémes, és aztán rögvest szűnjön is meg. Arra kényszerítjük, hogy bánja meg... Mit is? Saját magát?... Megbánás csak akkor lehetséges, mondja Pilinszky, ha a bűnt felismerjük mint vétket. És a megbocsátás is csak akkor történhet meg. Megbocsátás nélkül pedig nincs megnyugvás, és marad a láz. Mintha gőz volna ott, ahol nem fő semmi. Mintha füst volna ott is, ahol semmi sem ég. Ez a felismerés pedig újra nyugtalanságot szül, amelyet jó volna végre legyőzni. Ezért is olvasom Pilinszkyt.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.