„A gyerekkor, amit elloptak, nem teremthető újra" – kiút a parentifikáció csapdájából

Először 1973-ban Böszörményi-Nagy Iván és Geraldine M. Spark családterapeuták írtak arról, hogy bizonyos családokban a gyermekektől elvárják, hogy szülői szerepet töltsenek be. A könyvedben úgy fogalmazol, hogy ez a folyamat „kis felnőtté” teszi őket. Hogyan kapcsolódik magához és a világhoz egy parentifikált gyermek? 

A családban gyakran olyan helyzet alakul ki, amelybe a gyermek tudattalanul bevonódik, és olyan felelősséget vállal magára, ami megterhelő számára. Hat rá a két szülő viselkedése, erre jó példa az éjszakai bepisilés. Ilyenkor a szülők azonnal urológushoz viszik a gyermeket, miközben az ő kapcsolatukkal van a baj, a gyerek pedig egy tünettel próbálja „összerázni” a családot, rákényszeríteni a szülőket arra, hogy megfelelően funkcionáljanak.

A parentifikált gyermeket olyan érzelmi és fizikai feladatok terhelik, amelyek nem felelnek meg az életkoruknak. Sokszor már egészen korán „eldől a kérdés”, amikor a gyerek nem kerül szimbiózisba az anyjával, épp akkor, amikor legnagyobb szüksége lenne a megbonthatatlan kapcsolatra. Mivel ez nem jön létre, elkezd tenni azért, hogy felhívja magára a figyelmet, és innentől kezdve nem a saját, hanem az anyja szükséglete kerül fókuszba. 

Tudattalanul úgy irányítja a viselkedését, hogy az anyjának jó legyen, mert csak az egyensúlyban lévő anya tud biztonságot nyújtani. 

Van, hogy ez a feladat az anya részéről szavakban, tettekben ölt testet: „Menj el apádért a kocsmába, és hozd haza!” Számtalan hasonló történetet hallok. Tudok olyanról, aki 3-4 évesen a kocsmába járt az apjáért, és amikor télen nem volt otthon az apa, akkor a kisgyermek azért nem tudott aludni, mert azon izgult, hogy elesik a hóban és megfagy. 

És ebből a gyerek „megtanulja”, hogy az ő szerepe a feladatok végrehajtása, megoldása, a szülők igényének kiszolgálása? 

Az történik ilyenkor, hogy a gyerek a gondolkodása fejlődése során azt tanulja meg, hogy a fókusz mindig kívül van: az adott feladaton, a szülő állapotán. Nem tudnak magukhoz kapcsolódni, a saját szükségleteikre figyelni, ezért nem az önreflexió, hanem a külső fókusz fejlődik. Az, hogy hogyan kell a másik embert leképezni, azonosulni vele, és ez válik belső élménnyé. A gyermek úgy éli át a dolgokat, mintha pontosan ugyanazt akarná, mint az a személy, akit leképez. Nem kapja meg a szülőtől azt az üzenetet, azt a jogosultságot, hogy fontosak a gyermeki szükségletei, hogy joga van kifejezni a saját igényeit.

Több alkalommal említetted, hogy a parentifikált személyeknél gyakran jelentkeznek bizonyos betegségek, például pajzsmirigy-alulműködés vagy Hashimoto-betegség. Az idegrendszerben is kimutathatók ezek a változások? 

Nem vagyok neuropszichológus, ezért ebben a témában nem tudok szakértőként nyilatkozni, viszont Dr. Máté Gábor részéről sokszor elhangzik, hogy a trauma sejtszinten tárolódik. 

A parentifikált gyerekek gyakran szorongást élnek át, hiszen tudat alatt érzik, hogy a rájuk háruló felelősség nem a koruknak és képességeiknek megfelelő. 

Ennek ellenére mindent elkövetnek, hogy megoldást találjanak a problémákra. Biztonság nélküli környezetben felnőve kialakul bennük az a mintázat, hogy a biztonságot azzal teremtik meg, ha minden feladatot tökéletesen elvégeznek. Ez az állandó szorongás már gyerekkorban meghatározó alapélménnyé válik, és sejtszinten rögzül. Végső soron ez hozzájárulhat autoimmun betegségek, például pajzsmirigyproblémák kialakulásához.

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Hogyan hatnak a parentifikáció okozta személyiségbeli változások a párválasztásra, a párkapcsolatra?

Két jellegzetes narratívát hallok. Az egyik: „Minél előbb szeretnék egy olyan saját családot, amilyen nekem soha nem volt.” A másik: „Nem akarok gyereket, mert volt már kettő: a két szülőm.” Ami magát a párkapcsolatot illeti, két típus figyelhető meg. Az egyik esetben két parentifikált találkozik, és egyfajta „projektkapcsolat” jön létre. Ez azt jelenti, hogy közösen végeznek különböző tevékenységeket, mindig mozgásban vannak, haladnak előre a racionális területen, de ez elvonja a fókuszt az érzelmi oldalról. Általában akkor keresnek meg, amikor már érzik, hogy érzelmi síkon nem tudnak jól kapcsolódni egymáshoz. Ez a probléma abból fakad, hogy a családban már gyerekként azt tanulták: a feladat áll az első helyen. A parentifikált ember számára a biztonság fogalma azt jelenti, hogy minden el van rendezve. Csak akkor érzi magát jogosultnak arra, hogy a saját szükségleteivel foglalkozzon, ha már minden létező feladatot elvégzett.

A másik párkapcsolattípus az, amikor a parentifikált olyan társat választ, akit segíteni és irányítani kell. Ez kezdetben kifejezetten komfortos, hiszen gyermekkorban is ez a forgatókönyv működött a családban, így nagyon jó érzékkel talál ilyen működésű partnert. 

Ezért a kapcsolatában is magára vállalja az extra feladatokat, és ezt eleinte nem is érzi tehernek. Azonban egyszer csak kimerül, mintha egy benzintank mutatója a minimumra esne. 

Ilyenkor fordul hozzám, halálos kimerültségre panaszkodva. Kiderül, hogy a parentifikált nem tudott határokat szabni, és magára vette azokat a felelősségeket is, amelyek valójában nem övéi, hiszen ezt a jól ismert mintázatot gyermekkorából hozza. A parentifikált ember megoldja a problémákat, azt is, ami nem az ő felelőssége, pont ahogyan korábban az édesanyjáét is, vagy az eredeti családi problémákat is megoldotta. Emellett együtt van jelen nála egy erős kapcsolatfüggőség és egy fokozott kontrollszükséglet is.

Mit keres a világban egy parentifikált? 

A rendet. A nyugvópontot, mert abból neki kevés jut. A világ nem úgy működik, mint a parentifikált, mert a parentifikált bizonyos értelemben deviáns.

Deviáns? 

Ezt a kérdést a Gauss-görbével szoktam szemléltetni, a haranggörbével, ahol a sokaság az átlag körül helyezkedik el. Az átlag intelligencia, az átlag emberi elvárások, teljesítmény, teherbírás – ez van a görbe közepén. Ami ettől pozitív vagy negatív irányba eltér, az deviánsnak számít. Ez nem feltétlenül negatív. Deviáns lehet ebben az értelemben mindenki, akinek más megközelítésre van szüksége az életben, például zseni, különleges képességű élsportoló vagy művész. És ide tartoznak a parentifikáltak, mert ők is egészen eltérően működnek. 

Maximalisták, kitartók, nincs lehetetlen számukra, csak a tökéletes megoldások felelnek meg saját maguknak, tehát könyörtelen mércével és erős kritikussággal viszonyulnak önmagukhoz és a világhoz. 

Épp ezért sokszor élnek át csalódást.

A parentifikált személyek állandóan pörögnek, mindig akarnak valamit. Nem lehet rávenni őket arra, hogy egyszerűen csak leüljenek, és elengedjék magukat. Mindig újabb és újabb feladatok jönnek: céget vezetnek, új projektekbe kezdenek. A rend, amit keresnek, számukra a feladatok teljesítésével jön létre. De ez csak átmeneti. Alig érnek a végére valaminek, máris új kihívást keresnek, hogy bizonyítsák maguknak: még erre is képes vagyok. Ritka az olyan parentifikált, aki január 2-án nem dolgozik.

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Fontos-e a parentifikációt nemek szerint differenciálni? Ha igen, milyen jellemvonások vagy tulajdonságok különböztethetők meg a férfiak és nők között? 

A férfiaknál gyakran megfigyelhető, hogy – főleg, ha gyermekeik vannak – nagyon nehezen döntenek a válás mellett. Sokszor nem is a társ elengedése, hanem inkább a családi idill képének elvesztése a nehéz nekik. Érdekes módon sokszor már a kapcsolat alatt elkezdik „elgyászolni” azt a viszonyt, amiről érzik, hogy nem működik. Amikor mégis rászánják magukat a továbblépésre, gyakran meglepődnek, hogy felszabadultnak érzik magukat, és már nem gyászolnak, hiszen a gyászfolyamat a kapcsolaton belül lezajlott.

Mind a nők, mind a férfiak rendkívül kitartók a kapcsolatokban, de sokszor nem a partnerük miatt, hanem azért, mert nehezen engedik el azt a mélyről fakadó vágyukat, hogy megteremtsenek egy idilli, harmonikus családi életet.

Sok emberrel dolgozol, beszélgetsz. Mi az, ami ráébreszt valakit arra, hogy érintett? 

Gyakran tapasztalom, hogy azok, akik elolvassák a könyvet, továbbadják azt a barátaiknak, családtagjaiknak, vagy podcastokat küldenek valakinek azzal a megjegyzéssel, hogy „ez olyan, mintha rólad szólna”. 

Sokszor érkeznek hozzám hosszú levelek is, amelyeknek a feladói leírják, hogy vezetés közben hallgatták az egyik podcastot, és meg kellett állniuk, mert annyira megérintette őket, amit hallottak. 

Azok az emberek, akik így reagálnak, azt élik át, hogy végre valaki megfogalmazza az érzéseket, amiket mindig is éreztek, de ők sosem tudtak megfogalmazni. Ez felszabadító számukra, mert a könyv validálja az érzéseiket, így bebizonyosodik, hogy azok jogosak, és ők nem hibásak azért, amit átéltek. A tudat, hogy nincsenek egyedül, hatalmas megkönnyebbülést jelent. Visszaigazolódik számukra, hogy valóban traumatizált gyerekek voltak, és hogy a fájdalmuk nem csupán képzelgés. A felismerés olyan, mint egy diagnózis: amikor nevet kap a probléma, azzal már lehet dolgozni, eltűnik az addig fennálló bizonytalanság.

Kép

Bibók Bea − Fotó: Hodlik Anna

A könyvben leírtak és az empátia révén mély megértettséget éreznek az olvasók, ugyanakkor fájdalmat is megélhetnek, mert a kötet rávilágít arra, hogy traumatizált gyerekként nőttek fel.

Hogyan lehet önazonos emberré válni? 

Az önreflexióval kezdődik minden. A könyv végén is találhatók feladatok, amelyek segítenek ennek a képességnek a fejlesztésében. A terápia célja is ez, hogy az egyén felismerje: joga van a saját érzéseihez és igényeihez. A folyamat során megtanuljuk, hogy nem mindig a másik ember igényeit kell előtérbe helyezni, hanem lehetőség van arra, hogy a saját életünkkel is foglalkozzunk. Jogosultságot adunk magunknak: megengedhetjük a „sportot”, hogy határokat húzzunk, ha valami nem tetszik. A folyamat része az is, hogy felismerjük, mikor és hogyan kell segítséget kérni, és hogyan dolgozzuk fel a múlt fájdalmait. 

A legfontosabb, hogy az egyén megtanulja, hogyan építheti újra önmagát, hogyan teremtheti meg azt az önazonosságot, amely korábban hiányzott az életéből.

A parentifikált személyeknek meg kell tanulniuk rálátni arra, hogy a párjuk ténylegesen hozzájárul-e a kapcsolatukhoz vagy sem. És ha nem, akkor merjenek változtatni. Képesnek kell lenniük arra, hogy magukra szavazzanak, és ha kell, akkor akár a kapcsolatból is ki tudjanak lépni. Van, amikor a parentifikált felnőtt továbbra is szolgálja a szülőt, azt a szülőt, aki nem küzdötte meg az életközepi válságát, és azt várja el, hogy a már felnőtt gyereke töltse meg az ő életét is – történetekkel, jelenléttel, hiszen a szülő élete kiüresedett.

Ha valamit elloptak, jelen esetben a gyermekkort, az nincs. Mit lehet ezzel a helyzettel kezdeni?

A parentifikáltnak azt a jogot kell megtanulnia, amit gyerekkorában nem tudott megtanulni: hogy lehetnek igényei, hiszen egy kisgyermek énközpontú. Hogy nem bűn, ha magunkra szavazunk, ha tisztában vagyunk a saját igényeinkkel és szükségleteinkkel, amiknek a nagy részét önmagunk is ki tudjuk elégíteni. Azonban a klasszikus gyerekkor, amit elloptak, már nem teremthető újra.