Sokáig csak a két nagy, az HBO GO és a Netflix tudta itthon leültetni a magyar háztartások filmkedvelőit. Az elmúlt egy évben azonban megnőtt az online filmnézős szolgáltatások szerepe filmfogyasztási szokásainkban – ez részben a koronavírus-járvánnyal összefüggő karanténnal magyarázható, részben viszont az egyébként is meglévő trendek miatt történt így. Amíg a nemzetközi színtéren olyan nagy játékosok szálltak be, mind a Disney vagy az Apple, addig itthon is megjelentek új résztvevők: tavasszal a jellemzően európai művészfilmeket sugárzó Cinego és most a „hivatalos magyar” szolgáltató.

Régi adósságát kezdte törleszteni a Nemzeti Filmintézet, amikor november közepén bemutatta online streaming portálját. A Filmio.hu csak magyar filmeket tartalmaz a kezdetektől napjainkig.

A magyar mozgókép 120 éves történetének mennyiségi adataihoz képest az a 200+ film, ami elérhető, nem tűnik még kiemelkedő mennyiségnek. A Nemzeti Filmintézet kihagyta azt a ziccert is, hogy az online videotékát összekösse az egyébként évek óta jól működő filmtörténeti portáljával, a Filmarchiv.hu-val, amely a szervezet példás restaurációs tevékenységét is szépen bemutatja. És idővel nem ártana egy alkalmazás sem telefonra, tabletre vagy éppen okostévére a tökéletesebb filmélményhez.

Következzen a kedvcsináló ajánló a Filmio.hu kínálatából!

1. Megáll az idő (Gothár Péter, 1982)

Bereményi Géza fantasztikus tollából került a vászonra ez a 2019-ben 4K felbontásban restaurált poszt-1956-os remekmű. „Jó, hát akkor itt fogunk élni” – mondja el tételmondatát Gábor és Dini, a két főszereplő gimnazista fiú anyja, amikor ’56 novemberében apja nyugatra emigrálva itt hagyja őket Pesten. A többi már történelem, ahogy mondani szokás: a ’60-as évek, amelyben a film cselekménye játszódik, és ami egyszerre tudja szimbolikusan, mégis elképesztő konkrét módon érzékeltetni a Kádár-korszak konszolidációját egy felnövéstörténetben. A ’80-as évek puhuló diktatúrája, amely ezt a kiszólásokban gazdag filmet lelkesen fogadta. És az is a történelem része ma már, ahogy ez a film megalapozta a Kádár-korszak történelmének filmes feldolgozását a ’80-as években.

2. Régi idők focija (Sándor Pál, 1973)

Minarik Ede mosodás kijelentése óta tudjuk, hogy „kell egy csapat”. Mándy Iván kultikus regénye Garas Dezső főszereplésével került a moziba, hogy a mozit és a focit, mindkettőnek a hőskorát méltassa. A film valódi főszereplője azonban nem is a nagyszerű színész, hanem az 1924-ben az NB II-ben bukdácsoló Csabagyöngye csapata, amelynek egyetlen célja van: feljutni a labdarúgás első osztályába. Mándy Iván művei, így a Régi idők focija is a társadalmi periférián élő vagy letűnt korok kisembereinek keserédes romantikáját ábrázolja, átitatva lokálpatrióta életérzéssel. Ahogy a mindig Külső-Józsefvárosban élő Mándy mondta: „Ha elindulok, Soroksáron már honvágyam van.” A különös hangulatot a börleszkjelenetek teszik teljessé, és a már említett kisember-figurát ki más tudná a legjobban megidézni, mint a filmben sziluettjét is megmutató Charlie Chaplin.

3. Fuss, hogy utolérjenek! (Keleti Márton, 1972)

A Filmio válogatásában nemcsak a reflektorfénybe helyezett kult-alkotások, hanem a ritkán vagy alig ismert különlegességek is láthatóak. Az 1930-as évektől dolgozó rendező legjobb alkotói korszaka az ’50-60-as évekre esett. A csodacsatár politikai szatírája Futbóliából majdnem annyira közkedvelt, mint Sinkovits Imre későbbi szállóigéje, amely szerint „az oroszok már a spájzban vannak” (A tizedes meg a többiek). A Fuss, hogy utolérjenek! Keleti Márton utolsó előtti filmje, amely egyben műfaji szempontból is különös. Az 1970-es években egyre gyakoribb krimijei között az ekkortájt ritkább kémfilmek közé tartozik. Sőt, mi több: a magyar filmtörténet talán egyetlen zenés kémvígjátékát látjuk. Ráadásul micsoda szereposztásban! A 20-as éveiben járó Zalatnay Sarolta mellett a kor kedvence, Bodrogi Gyula ugyanúgy megjelenik, mint az idősebb korosztályból Páger Antal vagy Somogyvári Rudolf.

4. A hetedik alabárdos (Vékes Csaba, 2017)

Noha a válogatás erősen filmtörténeti jellegű, vannak 21. századi filmek is. Többek között fent vannak a rendszerben azok az alkotások is, amelyek a Magyar Nemzeti Filmalap (a Nemzeti Filmintézet elődje) pályakezdő filmeseket támogató Inkubátor programjának részeként készültek. Noha később Szilágyi Zsófia „Egy nap” vagy Csuja László „Virágvölgy” című alkotása révén ezek az elsőfilmek A-kategóriás fesztiválokig is eljutottak, ennek az útnak az elején Vékes Csaba műve áll.

Kép

Részlet A hetedik alabárdos c. filmből

Az első, moziba került Inkubátor-film egy emberi játszmákkal teli kisvárosi színházban játszódik, ahol megszokásból tűznek műsorra minden évben egy Shakespeare-darabot, ahol a kétszeres megye szépe-győztes színésznő és a széles körben ismert macsó színész határozza meg a kulisszák mögötti közhangulatot. Itt kap rendezőként bemutatkozó lehetőséget az eddig csak lúzer statisztaszerepeket ellátó Kósa Miki, akinek magával és környezetével is meg kell küzdenie. A lényeg persze – önkormányzati megrendelésre – a bukás. Valahogy meg kell magyarázni, miért fogják eladni a színházat ingatlanbefektetőknek. „A hetedik alabárdos” messze nem tökéletes, a történet makroszinten elnagyolt. Karikatúraszerű karakterei és helyzetei azonban szórakoztató bepillantási lehetőséget biztosítanak a színházi kulisszák mögé, miközben Bánki Gergő hitelesen alakítja a kisember bukdácsolását.

5. Lora (Herendi Gábor, 2006)

Az ilyen szolgáltatások nagy előnye lehet, hogy olyan filmeket is megőriz hosszútávon, amelyek egyébként a feledés homályába vesznének. Hogy ezt a célt valóban megvalósítja-e, azt még nem tudjuk, az azonban biztos, hogy Herendi Gábor rendező legkevésbé ismert alkotása megér egy próbát. A Valami Amerika és a Magyar Vándor után, de még a Valami Amerika 2 előtt forgatta ezt a romantikus drámát, amely többi filmjével ellentétben kevésbé volt népszerű a pénztáraknál. Pedig akkortájt fájóan ritkán láttuk filmen a nagyszerű Fekete Ernőt, ahogy a Herendi-filmek állandó meghatározója, az intenzív zenei betétek is emelik a film rangját. A „Lora” nem tartozik a kiemelkedő magyar alkotások közé, mégis figyelemreméltó film, érdemes pótolni a megtekintését.

6. Macskafogó (Ternovszky Béla, 1986)

A szubjektív válogatást zárjuk egy legendás animációval! Noha külön kategóriát szenteltek neki az oldal üzemeltetői, egyelőre inkább az a feltűnő, hogy mindösszesen csak nyolc egész estés animációs filmet találunk a kínálatban – az Oscar-díjas Rófusz Ferenc, az Oscar-jelölt M. Tóth Géza vagy a Pannónia Filmstúdió Magyarországán! Mindemellett viszont pozitív élmény, hogy helyet kapnak animációs kisfilmek is, amelyek minden más kategóriánál ritkábban juthatnak közönséghez. A „Macskafogó” szereplőit, aforizmáit, hatását az azóta felnőtt generációkra senkinek nem kell bemutatni. Mickey Mouse harmincegyedik reinkarnációja legyen tehát sokkal inkább jelképe és nagykövete egy egész műfajnak, amely ugyanúgy része a nemzeti filmes örökségnek, mint élőszereplős társai.

Visszautazva az időben édesanyámmal kettesben töltjük azt a bizonyos fogvacogtató téli estét, amely életem legvarázslatosabb élményéhez köthető. Bent meleg és béke honol. Három-négyéves forma kislány lehetek, szinte elveszek a nagy franciaágyon. Vele és a nagymamámmal élek, ők nevelnek ketten. Apukám elhagyott, amikor még kisbaba voltam, a mi hármasunk szövetségét azonban mindennél erősebbnek érzem. Nagyi ma este nincs itthon, szorgos a mama, még hétvégén is dolgozik értünk, a betevő falatért.

Egyszer csak hangos kopogásra leszek figyelmes, és ijedtemben hatalmasat dobban a szívem. Oldalra nézek, anyukám elhúzza a függönyt: nahát, kit látnak szemeim? Maga a Mikulás kukucskál be rajta. Leírhatatlan izgatottság lesz úrrá rajtam, és egyszerűen tudom, hogy itt és most valami igazán különleges dolog fog történni, hiszen a Mikulás személy szerint hozzám érkezett. Anyukám ajtót nyit neki, ő pedig hatalmas termetével egyszer csak megáll a nappali közepén. Igen – állapítom meg magamban –, kétség sem férhet hozzá, hogy ő a filmekből már jól ismert Mikulás, méghozzá teljes valójában. Olyan boldogság árad szét a testem minden porcikájában, hogy hirtelen azt sem tudom, mit illik ilyenkor mondani. Magázzam? Hiszen olyan idős. Vagy tegezzem? De hát ő téli mesevilágom főszereplője, mégsem mondhatom neki, hogy „Csókolom!”

Anyukám végül megtöri a csendet: Köszönj neki kislányom! – Szia, Mikulás! – válaszolom, mire egy öblös „ho-ho-ho” után elkacagja magát.

Mókás egy ember – gondolom magamban. Pont olyan, mint amilyennek elképzeltem: piros kabátja – bizonyára a többezer kilométeres, rénszarvasszánon megtett úttól – kissé viseltes, hatalmas, ősz szakálla beborítja ráncos arcát, bölcs tekintettel szemlélődik félholdalakú szemüvege mögül, és természetesen a batyuját is elhozta, ami vélhetőleg telis-tele minden jóval. Nem olyan duci, mint amilyenre számítottam, de ínséges évünk volt az idén, ezt biztosan megérezte ő is.

Ivanova Daniela és a Mikulás

– Énekelj neki valamit! – kérlel anyukám, én pedig olyan lámpalázas leszek hirtelen, mintha legalábbis egy énekes tehetségkutató zsűrije előtt kellene előadnom. Azért eldalolok néhány karácsonyi örökzöldet, és közben vágyom, hogy sikerüljön lehengerelnem ezt a kedves kis apót, ha már egészen az Északi-sarktól idáig utazott, hogy engem megajándékozhasson. Performanszom végeztével csodás kincseket kapok tőle (biztos az egyik kedvence lehetek, hogy velem a nehéz időkben sem fukarkodik). Nagy értetlenségemre egy virgács is előkerül a puttonyból, amivel ugyan belegázol a lelkivilágomba, de az új Disney-mesekönyvet kezembe véve hamar túlteszem magam a sérelmen. Látja, hogy a lelkesedésem szerény személyéről lekerülve már inkább a csokibontogatásra irányul, így hagyja, hogy boldogan játsszak ajándékaim gyűrűjében. Indulás előtt még elmosolyodik, majd integetve elindul a rénszarvasaihoz. Megkérem, hogy adja át üdvözletemet a kedvencemnek, Rudolfnak, akiről később a saját kis „szánomat”, azaz az első kerekesszékemet el is nevezem.

Néhány évvel később nagy szomorúságomra mesebuborékom kipukkad, és a Mikulás lelepleződik.

Egy életre szóló traumát okoz bennem a pillanat amikor megtudom: a Mikulás valójában végig a nagyi volt. Igen, a NAGYI. Aki még csak nem is férfi, hanem inkább nő. A nagyi, aki nem az Északi-sarkról jött, csak a szomszéd utcából, ráadásul egyetlen rénszarvast sem hozott magával. A piros kabát sem a légi utazás miatt volt ütött-kopott, hanem mert anyukám reggelente abban vette a csirkefarhátat a piacon, a szakáll csak kamu, ahogy az „öblös” hang is, amit rendhagyó – és felnőtt fejjel érthetetlen – praktikával ért el: egy-egy golyóbist helyezett el a pofazacskóiban, így érve el a kívánt hatást. Még szerencse, hogy beszéd közben nem köpte ki azokat véletlenül; egyből oda lett volna a karácsonyi varázs. Így már világossá vált számomra, hogy miért volt vézna a lelkem, az viszont örök rejtély, hogy miként láthattam termetesnek a maga 160 centijével, de bizonyára gyermeki fantáziám emelte az „ál-Mikulást” – jegyzem meg, teljesen méltatlanul – égi magaslatokba. Ettől függetlenül természetesen csodálatomat leplezni nem tudom, amint arra a végtelen szeretetre gondolok, amennyi energiával és kreativitással ezek ketten kiötölték ezt a fergeteges Mikulás-projektet.

A történtek után azért mégiscsak más emberként néztem a nagyira, mint annak előtte (a szakáll némileg kizökkentette őt a jól ismert szerepéből), ahogy a Mikulásban való hitem is teljesen megrendült.

Igazi „TT”, azaz Télapó-Tagadó lettem, egészen addig a pillanatig, amikor is méltó kárpótlást kaptam az élettől. Így esett hát, hogy évtizedek elteltével immáron felnőtt, dolgozó nőként egy különleges megbízatást kaptam az akkori főszerkesztőmtől: készítsek interjút Joulupukkival, a lappföldi Mikulással. Az igazival, az „egyetlennel”.

Kép

Ivanova Daniela a lappföldi Mikulással

Ő pedig ott ült egy vörös borítású, elegáns fotelban a manójával az oldalán, makulátlan kabátjában, indokoltan nagy pocakjával, és szemüvege mögül rám emelte bölcs tekintetét. Én pedig izgatott boldogságban úszva, egy percig sem hezitálva csak ennyit mondtam: „Szia, Mikulás!”

A jó hír az, hogy az információk hozzáférhetőségével együtt megnőtt az igény környezetünk alaposabb megismerésére is, így egy rövid otthoni kutatómunkával gyorsan kiválaszthatjuk a nekünk tetsző városi sétát, amelynek keretében közelebbről megismerhetjük környezetünk (jelen esetben Budapest) egy aprócska szeletét. A városi séták népszerűségének okai között szerepelhet az is, hogy a globalizációval párhuzamosan, vagy éppen ennek ellenhatásaként a helyi sajátosságok is felértékelődtek.

A világ múzeumaiban már régóta bevett és egyre népszerűbb szokás tárlatvezetéseken részt venni, vagy legalábbis audio guide kalauzolását igénybe venni, hogy a látvány élvezetén és a gyönyörködésen túl megismerhessük a műalkotások hátterét, így megértve azok mélyebb rétegeit is. Hasonló elv alapján miért is ne járhatnánk be fővárosunk ismeretlen, vagy éppen már jól ismert helyszíneit, hogy új perspektívából ismerjük meg azokat?

A városi sétáknak számtalan formája létezik, amelyek során negyedeket, utcákat vagy konkrét épületeket járhatunk be, de egyre népszerűbbek a tematikus útvonalak is.

Utóbbiak között a lehetőségek tárháza gyakorlatilag végtelen, hiszen irodalmi alakokra (Pál utcai fiúk) épített sétáktól elkezdve építészeti stílusokon keresztül (szecesszió, Bauhaus) a gasztronómiai tematikáig (kávé, sör, kenyér) bármire felfűzhető egy adott környék megismerése. Híres és kevésbé ismert épületek bejárására is lehetőség nyílik, így például beleshetünk a Gellért Szálló kulisszatitkaiba, vagy a frissen felújított Párisi Udvar belső tereibe is. A „titkos”, „rejtett” vagy az „eldugott” jelzők is gyakran szerepelnek hívószóként a séták leírásában, hiszen mindenki fantáziáját megpiszkálja, ha olyan helyekre juthat be, ahová egyébként nem tehetné be a lábát. A bőség zavara fogadja tehát a városi séták között válogató érdeklődőt, így először is érdemes a célcsoport alapján leszűkíteni a keresést. Vannak gyerekbarát opciók, családi séták és csapatépítőként működő, nyomozással egybekötött kalandok is éppúgy, mint romantikusabb hangulatú vagy éppen a történelem egyik korszakában betekintő alternatívák. Sőt, lehetőség van sétavezető nélküli városi játékokra is benevezni, ahol kis csapatokban ismerhetjük meg a várost különböző nyomokat keresve és követve.

Kép

Kép: Hosszúlépés

A kellően izgalmas helyszín mellé természetesen elengedhetetlen egy alapos és felkészült túravezető, aki kellő karizmával tudja átadni ismereteit.

Általánosságban elmondható, hogy aki városi séták levezénylésére adja a fejét, az legtöbbször szerencsére a megszállottak nyitottságával és lelkesedésével igyekszik elvarázsolni a rábízottakat, bevezetve őket az adott helyszín rejtelmeibe. Egy-egy ilyen séta közösségi élményként sem utolsó, hiszen többnyire vadidegen emberekkel töltjük el ezt az egy-két órát, akikkel egyetlen közös nevezőnk az, hogy ugyanarra váltottunk jegyet, mégis elkerülhetetlen, hogy a program végére legalább benyomás szintjén megismerjük egymást.

A vezetett városi séták az elmúlt években reneszánszukat élték.

Egy darabig úgy tűnt, hogy jellegüknél fogva ezek a programok lesznek 2020 nagy túlélői is, hiszen legtöbbször szabadtéren zajlanak és a távolságtartás is megoldható, tehát teljességgel vírusbiztos közösségi élményt és kikapcsolódást nyújtanak. És bár a közelmúltban meghozott korlátozó intézkedések sajnos megálljt parancsoltak a sétáknak is, mégis reményre ad okot, hogy amint elkezd visszaállni a rend, ezek vélhetően az elsők között fognak visszatérni a megtartható kulturális programok sorába. A járványhelyzetre reagálva több sétaszervező cég is hibrid programokkal jelentkezett zenészekkel, művészekkel vagy éppen színészekkel összefogva, ezzel is színesítve a szabadtéri kulturális programok palettáját. Ez a példaértékű összefogás mindenki számára előnyös, hiszen a fellépések nélkül maradó előadókat éppúgy segíti, mint amennyire kielégíti a kulturális programra szomjazó közönség igényeit. Ráadásul a belföldi turizmus erősödése egyre több vidéki látogatót vonz a fővárosba, akik gyakran választják a vezetett sétákat az útikönyvek helyett.

Addig is, amíg csoportokba verődve újra nyakunkba vehetjük Budapest utcáit és házait, érdemes szétnézni a sétákat szervező cégek kínálatában, ugyanis itt akár utalvány formájában is beszerezhetjük a karácsonyi ajándékot az aktív kikapcsolódást kedvelő szeretteinknek. Íme néhány tipp, hogy hol érdemes böngészni a programok között:

Egy valami nagyon megváltozott azóta. Már nem az ajándékot várom ezen a napon, hanem az örömet a gyermekeim arcán. Bennük még él a hit, a bizalom, a csoda utáni vágy. Hiszem, hogy erre a mesevilágra égető szükségük van, amit idő előtt nem szabad elvenni tőlük, mert ezáltal a képzeletük, a bizalmuk, az életszeretetük csorbul.

Miklós püspök, aki házasulandó lányokat ajándékozott meg

Bár hazánkban csak a 19. századtól terjedt el a szokás, eredete egészen korai századokra nyúlik vissza. A 4. században, Myra városában élt egy püspök, aki a valóságban az első Mikulás volt. Ha nem is kisgyermekeket, de házasulandó lányokat ajándékozott meg egy-egy erszénnyel. Ezzel a hozománnyal mentette meg a fiatal nőket, hogy ne erkölcstelen úton jussanak a szükséges pénzhez. Három alkalommal, három egymást követő évben ajándékozta meg a testvéreket. Halála napja, december 6. lett Szent Miklós püspök emléknapja.

Követői évről évre, ugyanezen a napon ajándékozták meg a gyermekeket, éltetve a püspök adakozó szeretetét. Hazánkban a Mikulás elnevezés – a Miklós név szláv változata – ezt őrzi.

Mikulás, azaz Miklós püspök - Kép: pixabay.com

Népi hagyományok is kapcsolódtak Szent Miklós alakjához: a Miklós-napi alakoskodás vagy miklósolás. A Dunántúlon fiatal legények ijesztgették a gyerekeket és lányokat rémnek öltözve, bekormozott arccal, láncot csörgetve. Egy feljegyzés szerint a 18. században ezt a szokást tiltották. Máshol Szent Miklós püspöknek öltöztek, és a kormos krampusz csak ördögi kísérő lett, akit Miklós láncra vert, ezzel rettentve el a bűntől a közönséget.

A Télapó keletről érkezett

De hogyan lett mára Szent Miklós utódából, a Mikulásból sok helyen Télapó? Ehhez kicsit keletebbre kell tekinteni. Az orosz hagyomány szerint Дед Мороз [Gyed Maróz] hozza a fenyőfát az ajándékokkal, újév napján. A szó tükörfordítása Fagy apó, aki nálunk a Télapó elnevezést kapta. Hogy miért alakulhatott így épp Oroszországban, ahol még mindig nagyon is élő Szent Miklós tisztelete, és ő az ország védőszentje? Erre választ a politikai adhat. Hozzánk legalábbis a második világháború után keveredett a Télapó, aki épp kapóra jött a kommunista rendszer számára, a vallásüldözés idején. Télapó ugyanis nemcsak Mikulást váltotta fel, hanem Jézust is félreállította, mert az ő vallási alakja nem fért össze a szovjet hatalom ateista elképzeléseivel.

Így lett a karácsonyból fenyőünnep, Jézus és az angyalok helyett pedig Télapó hozta a fát és az ajándékokat is.

Fagy apót egyébként Oroszországban Fagy anyó és Hópelyhecske (Sznyegurocska) kíséri. A mesebeli Télapó rokonának tekinthető Németországban Weihnachtsmann, Hollandiában Kerstman, Angliában Father Christmas – mindhárom „Karácsonyapó”.

Amerikában Santa Claus hozza a karácsonyi ajándékot és a kólát

A karácsony nálunk még nem lett egybemosva december 6-ával, de az amerikai filmekből egyre inkább visszaköszön Santa Claus, aki a kéményen keresztül érkezik, és a kandallókra függesztett zoknikba helyezi ajándékait karácsony ünnepén. A cipőbe és harisnyába rejtett ajándék pedig Szent Miklós történetéhez nyúlik vissza, mert amikor a legenda szerint harmadik alkalommal dobta be az arannyal teli erszényt az ablakon titokban, az erszény véletlenül a lány harisnyájában landolt.

A Mikulás piros színű ruhája akkor vált általánossá, amikor Lowis Prang bostoni nyomdász kiadott egy képeslapot, amin a Mikulás piros ruhában szerepelt a püspöki ruha helyett. A Santa Claus fehér szakállú, rövid bundás, zsákos alakja pedig az 1931-es Coca-Cola reklám hatására terjedt el.

A Santa Claus és a karácsony egyre inkább egybemosódik Amerikában - Kép: pixabay.com

Élnek más ajándékozó mesealakok is Európában, például Svédországban Jultomten, egy manó hozza a karácsonyi meglepetést. Olaszországban és Spanyolországban a gyermekek Vízkeresztkor kapnak ajándékot. Az olasz gyerekek általában La Befanától (Vízkereszt Szülötte), a spanyol gyerekek a bibliai napkeleti bölcsektől, a Háromkirályoktól (Los Reyes Magos). De a piros ruhás Mikulás hagyománya egyre jobban terjed ezekben az országokban is, s kezdi kiszorítani a régi hagyományokat. Olaszországban például Babbo Natalenak, szintén Karácsonyapónak hívják, s az ajándékozás időpontja is előbbre tolódott ezzel.

Bárhogy is nevezzük, mi december 6-án Szent Miklós püspökre emlékezünk, akinek ajándékozó szeretetét adjuk tovább Mikulásként gyermekeinknek. Karácsonykor pedig Jézus születését ünnepeljük, és arra várunk, hogy békét hozzon a földre és szeretetet az emberi szívekbe.

Az advent idén sokak számára nem csupán örömteli várakozást és készülődést hoz. Mindannyian várjuk, hogy vége legyen a bezártságnak és a félelemnek, hogy elmúljon a betegség, a járvány. Ilyenkor érzékenyebbek vagyunk mások fájdalmára is, és nekünk is mindennél nagyobb szükségünk van gyógyító humorra, mesére, zenére, amellyel mi magunk is segíthetünk. Adventi online Képmás-estjeinket ennek jegyében készítettük. 

Ebben a körülbelül negyven percben megtudhatjuk, miért fontos a humorista számára a közönség, hogyan határozza meg a néző a tempót, ami hat a humorra, és hogyan segíti nehéz napjainkat az igazi blőd, „vásári humor”. Kiderül az is, hogy milyen módszerrel tartja távol magától az „instant sértéseket”, hogy mit gondolnak róla a kollégái, és hogy tud-e nemet mondani a felkérésekre.

Azt egyébként tudták, hogy mi Kovács András Péter polgári szakmája? Szó lesz erről is, illetve a karácsonyról, az adventről és arról, hogyan működik a család a karanténban. Ki tör KAP babérjaira, és mit csinálnak a gyerekek az online színház szünetében?

Milyen apának és férfinak tartja magát, melyik ismert család a példaképe? Mikor tudta meg, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot, és mit jelent számára az éves bejglisütés élete párjával? András mesél arról is, hogy hogyan őrzi családtagjai emlékét, és hogyan készül a családja egy olyan szomorú eseményre, amely során a gyerekei is megtapasztalják majd a veszteséget.

Gondolták volna, hogy ennyi téma belefér negyven percbe? 

Utóirat: „Ne tolják túl! Ezek az évek nem jönnek vissza” – üzeni Kovács András Péter azoknak, akik túl komolyan veszik a munkájukat.

Szeretettel hívunk tehát mindenkit a De la Motte - Beer-palotába, ahol Szám Kati Kovács András Péter humoristával beszélget! Foglaljanak helyet, és ismerjék meg a népszerű humoristát egy új oldaláról!

Kovács András Péterrel most is Szám Kati beszélgetett.

TÁMOGATÓ:

A Bibliában kevés szó esik Jézus születésének körülményeiről (Máté 2, 11; Lukács 2,1–7 és 2,8-20). A közismert téli éjszakás, istállós-jászlas hangulatos jelenet díszletei valójában apokrif iratokból, bibliamagyarázatokból, népművészeti hagyományokból táplálkoznak. Az első köztéri betlehemi „jászol-installációt” Assisi Szent Ferenc alkotta a grecciói erdőben. Felállított egy tetőt és egy jászlat, odacipelt egy ökröt és egy szamarat, és ott prédikált az arra járó hívőknek. Szakértők szerint azóta jelenítik meg festményeken is tetővel a betlehemi jászlat (addig barlangban vagy oltárszerű antik romok között ábrázolták a születés-jeneteket). Szent Ferenc idejében a jászol mellett álló ökör és szamár már a karácsonyi hagyomány része volt – utalva az ószövetségi igére: „Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászolát, csak Izrael nem ismer meg, népem nem tud semmit megérteni!” (Izajás 1,3).

Salzburgi mester: Jézus születése, 1400 körül

A népszerű születés-képeken József, pásztor, angyal, ökör, szamár veszi körbe a gyermekágyas Máriát, épp csak a szakavatott segítők, a bábák hiányoznak. Az apokrif evangéliumokban szereplő Zelomi és Salome, a Jézust világra segítő szülőasszonyok az írások hatására feltűntek néhány ábrázolási típuson – így ennek az ismeretlen salzburgi mesternek a művén is. A Szentírás eseményeit részletező és színező apokrifek a bibliai könyvekhez hasonló, de nem kanonizált, „rejtett” iratok. Apokrif történet például Mária szamárháton utazása is (gondoljunk bele, milyen lehet egy mindenórás asszonynak több napon át szamaragolnia), vagy az istálló-barlang helyszín, az állatokkal. Hasonlóan apokrif forrásból táplálkozik József élemedett korának ábrázolása – az apokrif iratok szerint már elmúlt 80 éves, amikor eljegyezte Máriát (talán könnyebb volt így magyarázni, hiszen egy Máriához korban illő, 20 év körüli férfi kevesebb alázattal fogadta volna jegyesének állapotát). Máriánál jóval idősebb, botjára támaszkodó, mélázó öregként ábrázolja a salzburgi mester is Józsefet. Az anya épp átemeli a meztelen, glóriás újszülöttet a fürdetőasszonyoknak, a pólya még ott hever a jászolban. Csend honol, pásztorok, angyalok ezen a képen nem szólnak, csak a meztelen karú, nekivetkőzött bába csobogtatja a vizet, úgy tűnik, a hőmérsékletét is ellenőrzi. Három madár figyeli fentről, a zsúpfedeles tető alól az eseményeket.

M.S. mester: Jézus születése, 1506

Egészen más, illatos tavaszi zöldektől ropogós hangokat áraszt M.S. mester képe. Messzi távolból pásztorkutyák csaholását hozza szél, az aranyégbolt alatti zöld mezőnek fűillata van, az antik romok tövében talán kabócák vagy tücskök ciripelnek. A kőfalon térdelő pásztorok hangját nem hallhatjuk, hiszen tekintetüket is alig merik az események felé irányítani. Mária kikeményített palástjának zizegése, a térdre ereszkedő ökör topogásának hangja tölti be a képet. Az újszülött kisded itt kezét áldásra emelő Messiásként érkezik a világra. Szülei fegyelmes áhítattal imádják: a kopasz, megtört József aggastyánként áll a kislányarcú, főkötős Mária mögött.

M.S. mesterről, világhíres késő középkori festőnkről keveset tudunk – egy nyolcrészes oltárkép-sorozatát ismerjük csupán. A hársfatáblára tojástemperával festett selmecbányai oltárképekből egy elveszett, ötöt neves hazai múzeumok, egyet pedig Lilles-ben őriznek. A Jézus születése egy ezerfős felvidéki falu, Hontszentantal kicsiny plébániatemplomának falán függ, csendes áhítatban.

William-Adolphe Bouguereau: Angyalok éneke, 1881

William-Adolphe Bouguereau képét éterien halk és lágy zene tölti be – Mária és gyermeke csukott szemmel, bóbiskolva hallgatja. Lant, harmónium és hegedű, vagy talán egy olyan lira da braccio szól, amelyen még Leonardo és Raffaello is játszott. A kép festője, Bouguereau, Raffaello nagy tisztelője és követője volt. Fürdőző nimfái, antik istennői és madonnái talán negédesek, modern kortársai gúnyt is űztek belőle – tehették ezt irigységből is, hiszen festő társuk ez időben az egyik legtöbbet foglalkoztatott és rendkívül jól fizetett konkurenciájuk volt. Újdonságigénye talán nem túl sok, Bouguereau mesterségbeli tudása, tehetsége és ihletettsége azonban kétségbevonhatatlanul rendkívüli volt. Antik történelmű tengerparti városban született a francia riviérán, bor- és olívakereskedő család gyermekeként. Ide vágyott vissza, és életének utolsó szakaszát is itt töltötte, La Rochelle-ben. A képeiből áradó időtlen szépség és harmónia gyermekkorától átjárta életét, nem csupán a megrendelői ízlés kiszolgálásáról szólt.

Áhítat és csend. Lehet egyszerű vagy sokrétű, néha túlcsordulóan negédes, mint egy újszülött kisded. Várakozunk, vágyakozunk rá.

– Hogyan tudná összefoglalni a hospice szellemiségét?
– Gyógyíthatatlan állapotban lévő, többnyire daganatos betegek és szeretteik állnak a szemlélet középpontjában. Magyarországon még mindig sokan tabuként kezelik a halált, az átlagember nem mer szembenézni saját félelmeivel az elmúlással kapcsolatban, és amikor egy olyan helyzetbe kerül, hogy egy hozzátartozót vagy ismerőst el kell kísérni, akkor jön rá arra, hogy milyen jó, ha nincs egyedül, ha van kitől segítséget kapni. A tüneti kezeléseken túl lelki támogatást is takar a hospice szellemisége.

– Bárki lehet alkalmas erre a hivatásra?
– Egy multidiszciplináris csapat vesz részt a feladat ellátásban: orvos, nővér, pszichológus, lelkész, gyógytornász, szociális munkás és dietetikus önkéntesek. A hospice ellátásban olyan nővérek dolgozhatnak, akik hospice képzésen vettek részt, így az elhivatottság és a motiváció mindenképpen alap.

Itt mindennap apró sikereket kell megélni egy olyan folyamatban, amelynek tudjuk, hogy a vége a halál lesz.

Ehhez elengedhetetlen a kellő önismeret, továbbá a szakmai tudáson túl olyan kompetenciák, amelyek hihetetlen alkalmazkodást igényelnek mind fizikailag, mind lelkileg a rendszerben dolgozók részéről. Ez mindenkinek nagyon nehéz, ezért talán ki lehet mondani, hogy ezt a munkát nem lehet pusztán „parancsba kapni”, ezt csak elhivatottan lehet felfogni. Sokszor húzódik meg saját veszteségélmény vagy feldolgozatlan trauma is a háttérben, amely olykor segítője, olykor meg határozottan akadálya a munkának. Ebben fontos ismerni saját határainkat. Hiszek abban, hogy a Jóisten terelgeti az embert, és a dolgok nem ok nélkül történnek, jómagam is saját élmény okán találkoztam a hospice-szal.

– Nem lehetett könnyű megbirkózni a veszteségélménnyel, ha így pályára állította…
– Az anyai nagymamám daganatos beteg volt. Már egyetemista voltam, amikor megtudtam, hogy túl van egy hétéves betegségi időszakon, amikor hirtelen rosszabb lett az állapota. Tudtam, hogy évekkel ezelőtt levették a fél mellét, de talán a nem tiszta kommunikáció, a tabuk miatt nem tudatosult bennem, hogy milyen betegsége van, csak azt tudtam, hogy kórházba került, és minden csontja fáj. Később derült kis számomra, hogy teljes áttétje van, így kezdett összeállni a kép, bár az, hogy hogyan tudunk segíteni neki a normál ápoláson túl, ismeretlen volt. Ösztönösen tette a dolgát a család. Amikor mentem látogatni őt, arra kért a kórházban, hogy vigyem be a kikeményített kispárnáját. Erre elkezdtem vele a húszévesek hevével vitatkozni, hogy „Nagyika, ha kéred, kétszer kicserélik itt az ágyneműt!”. Persze aztán bevittem neki, de akkor még nem tudtam, hogy mit üzent nekem ezzel. Amikor néhány évvel később a hospice-szal találkoztam, akkor esett le, hogy a nagymamám azt hozta a tudomásomra, hogy ő tudja, hogy már nem fog hazamenni, ezért kéri a kispárnáját, és ez egy szimbolikus dolog. Ha röviden össze akarnám foglalni a hospice lényegét, akkor ennek a kispárnának az üzenete az, amiben szerintem minden benne van.

A hospice-ban dolgozó orvosok, nővérek, pszichológusok, segítő szakemberek csak akkor tudják ezt a munkát kellő elhivatottsággal végezni, ha megértik, hogy itt az elkísérés a feladat, ahol már egyértelműen a beteg irányít.

– Ez mit jelent?
– A gyógyítás szakaszában az orvos szavát kell követni, mert a szakmai terápia a legfontosabb. A hospice ellátásban viszont az orvosi kezelésen túl, ha a betegnek extra kérése van – például azt mondja a beteg decemberben, hogy enne még két szem epret, vagy láncdohányosként el szeretne szívni egy cigit – azt a körülmények mérlegelése után igyekszünk megoldani, mert olyankor már ez szolgálja a beteg szükségleteit, elégedettségét.

Kép

Kép: Freepik

– Hogyan lehet apró örömöket csempészni egy olyan ember életébe, aki tudja, hogy meg fog halni?
– Igazán jól megírt recept nincs. Maga Polcz Alaine is, aki lerakta Magyarországon a hospice alapjait, nagyon nehezen birkózott meg a halál gondolatával, ami természetes, hiszen az ember szeret élni. Hogy is gondolhatnánk, hogy könnyű kimondani, elfogadni a tényt, hogy meg fogok halni. Az elkísérés egy folyamat, amelynek része a megengedés, az elfogadás, ezért mindenképp arra törekszik a szakma, hogy időben sikerüljön a palliatív-hospice terápiába bevonni a beteget és a családtagokat. A szakmán belül és a társadalomban a hospice erősödő helyét mutatja, ha a betegek nem életük utolsó 24 vagy 48 órájára kerülnek csak hospice ápolásba, hanem folyamatában tudjuk segíteni. Találkoztam olyan idős asszonnyal, akinek a lányára bíztuk, hogy elmondja-e a betegsége gyógyíthatatlanságát vagy sem, és végül azért nem mondta el, mert úgy gondolta, hogy az édesanyja összezuhanna a hír hallatán, és az nagyobb veszteség lenne a családnak. Ugyanakkor azt tapasztaltuk, hogy az eltitkolás rizikós is lehet; az őszinte, nyílt kommunikáció a kulcs, természetesen megfelelő eszközökkel. Ha nincs tisztában a beteg saját állapota súlyosságával, maradhatnak benne és a hozzátartozóiban le nem tett terhek.

Sokszor itt találnak egymásra családtagok, és az őszinte szembenézés azt is segíti, hogy aki itt marad, képes legyen tovább élni a „mindent megtettem” és az „elengedlek” gondolatával.

– A közelmúltban akkreditált képzést indítottak azok számára, akik segíteni szeretnének az oktatási és nevelési intézményekben a veszteségélmény felismerésében és feldolgozásában. Mit érdemes tudni a programról?
– Az előzményről annyit érdemes elmondani, hogy Debrecenben és Hajdú-Bihar megyében egy olyan társadalmi szemléletformáló programot vittünk a nevelési és oktatási intézményekben 2007 és 2017 között, amelynek a középpontjában a gondoskodásra nevelés állt. A program az életre fókuszált, nem a halálra, célcsoportjai óvodások és iskolások voltak. Ezzel a korosztállyal a saját személyiségfejlődésük szintjén és az életkoruknak megfelelően lehet ezt a témát feldolgozni. Az akkreditált képzés ötlete onnan jött, hogy a pedagógusokkal folytatott közös munka során érzékeltük, milyen sok és sokféle veszteségélmény éri a gyerekeket, és milyen sokat segíthet a pedagógusnak, ha van honnan merítenie, amikor egy-egy ilyen helyzetet kezelniük kell. Nemcsak a halál, hanem például költözés, válás, zaklatás témában is sok a feldolgozatlan trauma. Ha egy gyermeknek például meghalt a nagymamája, a hétköznapi oktatási rendszerben sokszor rejtve marad ez a veszteségélmény, és ez akár érthetetlen teljesítményromlást is eredményezhet. Arról nem beszélve, hogy a pedagógus maga is egyre több veszteségélményt él meg a saját szakmájában, életében. Az oktatási rendszert segíti a program azzal, hogy ezekben a folyamatokban támogatást nyújt, mert a gyerek szégyelli, vagy nem tud róla beszélni. Nagy öröm, hogy tavaly a Suliszervíz Kft-vel együttműködve sikerült egy harmincórás akkreditált képzési programot engedélyeztetni a fenti témában, amely országosan elérhető óvónők, pszichológusok, pedagógusok számára.

– A gyerekek hogyan álltak a halál, a veszteség témájához?
– Őszinték, nyitottak és tiszták ezzel kapcsolatban. Ez azt is jelenti, hogy bátran mernek kérdezni, és csak mi, felnőttek gondoljuk azt, hogy nem lehet beszélni előttük az elmúlásról. Egyszer egy óvónő feltette a kérdést, hogy „ki miben más?”, és az első válasz az volt, hogy „van, aki él, és van, aki meghalt”. Az óvónő meglepődött, aztán a következő gyerek tovább folytatta: van, aki már gyerekkorában meghal, mások pedig öregkorukban. Aztán persze nem erre fűzte fel a programot a pedagógus, csak érdekes felnőttként látni, hogy mennyi minden megfogalmazódik egy gyerekben a halállal kapcsolatban.

– A veszteségélmények feldolgozása, a gondoskodásra nevelés mennyiben járul hozzá egy empatikusabb társadalom kiépítéséhez?
– Az igény a gondoskodásra talán mindannyiunkban megvan, és ezt előhozni közös feladatunk és felelősségünk. Ha kicsi korban erre neveljük a gyerekeket, az hosszútávon eredményre vezet, és a transzferhatás is nagyon erős, hiszen a diákok hazamennek a családjukhoz, és előhívják élményeiket. Azt is sikerként könyveljük el, hogy a tíz év alatt egyetlen negatív visszajelzést sem kaptunk. Ez a szülőnek is segítség, mert egy olyan családban, ahol meghalt a nagymama, és a szülők félnek, hogy elmondják a rossz hírt, olykor félresiklik a kommunikáció, ezért is kulcskérdés, hogy őszintén tudjunk beszélni erről a témáról. Gyakran halljuk, hogy a „nagymama örökre elaludt”, „örökre lecsukta a szemét” – ezekkel a körülírásokkal védi a gyásztól a gyermeket és talán még inkább a felnőtt saját magát. Ilyenkor az történhet, hogy a gyerek vizuálisan elképzeli, hogy a nagymama lecsukja a szemét és többet nem ébred fel, ezért ő is fél elaludni, nehogy örökre úgy maradjon.

Néha fájdalmas az őszinteség, de azt tapasztaljuk, hogy az a legcélravezetőbb.

– Ez nehéz munka. Hogyan lehet elérni azt, hogy az ember ne vigye haza?
– Komoly tanulási folyamatot jelent felismerni a határainkat és azokon belül mozogni. Akik nem dolgoznak a hospice-ban, sokszor nem hiszik el, hogy ez a munka akár fel is tölthet. Nagy ráeszmélések történnek, sokszor azt hisszük, hogy odafigyelünk a másikra, aztán rádöbbenünk, hogy nem eléggé. Egy néni néhány hónapja azt mondta, hogy bárcsak bejöhetnének a részlegre a barátai, hogy elmondhassa nekik: semmi más nem számít az életben, csak az, hogy odafigyeljünk egymásra, és valaki fogja a kezét. Ismerek egy ma már felnőtt kislányt, aki részt vett a programban, és akinek az édesanyja beteg volt. Épp egy kisfilmet forgattunk a fenti témában, és megkérdeztük őket, hogy szerepelnének-e. Örömmel elvállalták, mondván, szeretnének másoknak ezzel segíteni. Mire bemutattuk a filmet, sajnos az édesanya meghalt. Az ő kislánya mondta azt a mondatot, amit aztán szállóigévé is tettünk: „Minden perc értékes.” Az a célom több más magyarországi kollegámmal együttműködve, hogy a hospice fenntarthatóan finanszírozható rendszerben továbbra is ingyenesen elérhető legyen országszerte, és Magyarország a WHO ajánlásának megfelelő mértékben legyen lefedve a palliatív-hospice ellátást tekintve. Bízva egy emberi, méltósággal teli életvégi gondozásban, amely mindannyiunk alanyi joga, és amelyhez kiváló szakemberek állnak rendelkezésre hazánkban.

1707 októberében egy huszonegy hajóból álló angol hadiflotta a sűrű ködben elvétette a navigálást az Angol Csatorna felé. Négy hajó elsüllyedt a Scilly-szigeteknél, majdnem 1600 ember halt meg. Az ok tulajdonképpen egyszerű volt: nem tudták, melyik hosszúsági foknál tartanak.

Nem nagy túlzás azt állítani, hogy a világ óceánjain hajózó kapitányoknak és legénységeiknek ebben az időben még kevés fogalmuk volt, merre járnak kelet-nyugati irányban.

Egy-egy hosszabb kereskedelmi vagy hadi út szinte mindig valamiféle szerencsejátékra emlékeztetett: senki sem tudta, „eltalálják-e” az úti céljukat, vagy több száz kilométerrel elkerülik.

A szélességi fokok a Föld egymással párhuzamos kerületei különböző „magasságokban”. Az egyenlítőtől való északi vagy déli távolság meghatározása már az ókor óta viszonylag egyszerűnek számított. Főleg ahhoz képest, hogy a hosszúsági fokok, más néven délkörök vagy meridiánok micsoda hatalmas feladat elé állították a különböző korok tudósait. A földrajzi hosszúság észak-déli vonalai közötti távolság a narancsszeletekhez hasonlóan egyre szűkül az Egyenlítőtől mindkét irányban távolodva, majd mind egy-egy pontban találkoznak az északi és a déli sarkon.

Mivel a Föld huszonnégy óra alatt teszi meg a háromszázhatvan fokos kört a saját tengelye körül nyugat-keleti irányban, egy óra alatt tizenöt hosszúsági fokot tesz meg, egy fokot négy perc alatt. A ma Londonban, Greenwhich-ben elhelyezett kezdőmeridiántól száznyolcvan sorakozik keleti, és ugyanennyi nyugati irányban. Egyetlen foknyi navigációs hiba akár sok száz kilométeres hibát okozhat. Ez pedig szerencsétlen esetben a halált jelenti az utazók számára.

A tizennyolcadik században és korábban is voltak próbálkozások, amelyek a Hold és más égitestek távolságának felhasználásával kísérelték meg a pontos helyzetmeghatározást, ám ezek nem voltak kivitelezhetők a kívánt precizitással. Az ok egyszerű: mozgó hajón, hullámzó tengeren gyakorlatilag lehetetlen alaposan végrehajtani ezeket a méréseket.

Maradt a másik módszer: az időmérés. A pontos helymeghatározáshoz azt a különbséget kellett meghatározni, amely a többször is ide-oda áthelyezett kezdőmeridián és a hajó helyi ideje között volt. Ehhez viszont nagyon nagy precizitásra volt szükség. És itt jött be a képbe John Harrison ács és asztalos.

Ez a nyughatatlan ember már húsz éves korában órákat készített, méghozzá az első alkatrésztől az utolsóig kizárólag fából. Ezek közül három még ma is megvan a világ különböző múzeumaiban. Akkor kapott azonban igazán vérszemet, amikor az angol uralkodó a Scilly-szigeteki katasztrófa után hatalmas jutalmat, 20 000 fontot tűzött ki a délkörök problémájának megoldására. Ez mai pénzben mérve nagyjából egymilliárd forintnak felel meg. A fődíjat az kaphatta, akinek az órája mindössze fél hosszúsági foknyi navigációs hibát produkált.

Kép

John Harrison

Harrison azonnal neki is látott, és 1729-ben elkészítette az első mintadarabot, egy asztal nagyságú óraszerkezetet, amelyet ma egyszerűen H1-nek neveznek. Nagyratörő vállalkozás volt ez, mert a tengeri időméréshez rengeteg problémát kell leküzdeni. Olyan kronométer kell, amelyik a hullámzás okozta állandó heves mozgás ellenére is pontos marad, amelyik ellenáll a hőmérséklet, a páratartalom és a légnyomásviszonyok szélsőséges ingadozásának, a hőtágulás okozta zavaroknak, valamint a tengeri levegő maró sótartalmának is.

Az angolok jól tudták, hogy a puding próbája az evés, ezért csak szigorú tesztelés után voltak hajlandók elfogadni az új időmérő szerkezet megbízhatóságát. A tizennyolcadik század legkomolyabb tudósai közül verbuválták a bírálókat, akik nem ismertek kíméletet. Nem véletlenül. A tengeri navigáció sikerén nemcsak emberéletek, hanem ennél sokkal fontosabb dolgok múltak: a londoni pénzemberek befektetései.

Harrison ettől kezdve gyakorlatilag élete végéig küzdött a tervrajzokkal, az időjárással, a fémek hőtágulásával és számos magas rangú rosszakarójával. Harminc éve ment rá a H2, H3 és a H4 megkonstruálására és folyamatos tökéletesítésére. Ez a legutolsó változat már csak akkora volt, mint egy nagyobbacska zsebóra, és alig több, mint egy kilót nyomott. 

A végeredmény pedig igencsak meggyőző volt: a H4 1764-ben, egy 156 napos tengeri út során mindössze 54 másodpercet késett. Ez még a mai karórák esetében sem számítana rossz eredménynek. Bár a húszezer fontos fődíjat teljes egészében soha nem kapta meg, John Harrison dúsgazdagon halt meg nyolcvanhárom éves korában.

A H1, a H2 és a H3 egy-egy példánya ma is kiváló állapotban, kötelességtudóan ketyeg a Greenwich-i Tengerészeti Múzeumban. A H4 viszont olyan becses darabja a gyűjteménynek, hogy csak különleges alkalmakkor indítják el.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

– Ha jól tudom, ön a közelmúltban esett át a koronavírus-fertőzésen. Hogy van?
– Szerencsém volt, mert gyorsan túl lettem rajta. Másfél-két napig lázas voltam, nem túl magas lázzal, de erős izomfájdalommal. Más tünetem nem volt, nagyon hamar elmúlt. A karanténom félidejekor megosztottam egy képet a közösségi oldalamon, amelyen épp fát hasogatok az udvaron: ezt sokan meglepődve vagy kétkedve fogadták, pedig valóban így volt. Úgy érzem, hogy sokat számított a betegség leküzdésében az aktív életmódom. Alapvetően lusta embernek tartom magam, így minden egyes alkalommal rá kell szednem magam a sportolásra. De mindig megteszem. Kilenc évvel ezelőtt volt egy infarktusom, ami után tudatosan elkezdtem mozogni, hetente háromszor-négyszer futok, hétvégente lovaglok. Ez most sajnos a nullára redukálódott, mert mire befejezem a munkát, addigra vagy sötét van, vagy már nem lehet kimenni.

– Sokat utazik? 
– Úgy gondolom, hogy a személyes jelenlét nagyon fontos. 22 éve vagyok országgyűlési képviselő, jelenleg 58 település tartozik a választókörzetembe. Minden héten meglátogatok négy-öt települést, ahogy az időmből kitelik. Találkozom a település vezetőivel, civilekkel. Fontos, hogy az embert lássák, hogy tudják, a képviselő nem egy elvont fogalom, hanem valaki, aki közöttük él, helyben vásárol, a helyi konditeremben edz. A nemzetpolitikában is azt tartom fontosnak, hogy a határon túli magyarság is ezt érezze. De nemcsak én vagyok így ezzel, hanem a magyar kormány is. A külhoni rendezvényeken mindig ott van a magyar kormány képviselője is. Ez így van rendjén. 

– Az a hír járja, hogy ön ismeri a legjobban a Kárpát-medence közútjait…
– Ezt azért túlzásnak érzem, de tény, hogy nagyon sokat utazom, és nincs sofőröm.

Évente 100-120 ezer kilométert vezetek, ebből adódik, hogy minden utat ismerek Pozsonytól Brassóig, Belgrádtól Kassáig.

Ha nem külföldre utazom, akkor is sokat vezetek: Bonyhádon élek, heti három-négyszer jövök fel Pestre, már ez önmagában közel 1500 kilométer hetente.

– Pályája kezdetén néhány évig tanárként dolgozott. Miért választotta a tanári hivatást, és hogyan emlékszik vissza a tanári pályára?
– Mindig is humán érdeklődésű voltam, s talán ezért terelődtem a tanári hivatás felé. A humán műveltség máig fontos számomra, könyv nélkül nem megyek sehova, még akkor sem, ha tudom, hogy nem lesz időm olvasni. A gimnázium végeztével nem javasoltak továbbtanulásra, nem voltam kitűnő tanuló, és az igazgató sem kedvelt. Volt olyan nap, hogy két osztályfőnöki és egy igazgatói figyelmeztetést és három egyest vittem haza, pedig ennyire rossz diák nem voltam. Nagyapám ötvenhatos volt, szerintem ez is közrejátszhatott a megítélésemben. Mivel nem tanulhattam tovább, 18 évesen elkezdtem tanítani képesítés nélkül. Ez akkor a tanárhiány miatt bevett dolog volt. Egy évig tanítottam így, aztán felvettek a szegedi tanárképző főiskolára magyar nyelv és irodalom, valamint történelem szakra. Ez az egy év nagyon hasznos volt abból a szempontból is, hogy megmérettetett az ember, hogy alkalmas-e a tanári pályára. A főiskola után egyedül engem vettek fel az évfolyamunkból a hároméves kiegészítő képzésre az ELTE-re.

Máig úgy gondolok az irodalomtanításra, mint kihívásra. A fiatalok egyre kevesebbet olvasnak, így különösen nehéz a mai tanárok helyzete.

Volt egy nevezetes eset, amikor feltettem az osztályban a kérdést, hogy vajon ki olvasta az éppen aktuális anyagot, Az ember tragédiáját. Egyedül egy tanuló jelentkezett – máig emlékszem a nevére –, hogy ő elolvasta, de a végét már nem tudta, mert nagyon álmos volt. Engem ez olyan sokként ért, hogy becsuktam a naplót, és kimentem. Nem szabad kimenni egy tanárnak az osztályteremből, mégis megtettem. Ezzel olyan hatást értem el, hogy következő alkalomra mindenki elolvasta a művet. Ezután már csak olyan dolgozatokat írattam, amelyek a kötelező olvasmányok tartalmáról szóltak. Csak kétféle jegyet lehetett kapni: ötöst vagy egyest, aszerint, hogy olvasták-e az adott művet, vagy nem.

Kép

Potápi Árpád János

– Mit szeret a legjobban olvasni?
– Az orosz irodalmat. Kedvenceim közé tartozik a Háború és béke, a Csendes Don és a Doktor Zsivágó. A magyar irodalom nagyjai közül Adyt szeretem a legjobban. Ha már magyar költészetnél járunk: nemrég olvastam újra Petőfi összes versét. Gyakran lehúzzák őt, de megdöbbentő, hogy milyen szép nyelvezettel írt, és az, hogy 26 évesen milyen életművet tett az asztalra. Ezt hasonlítsuk össze egy mai 26 éves teljesítményével….

– Hogyan kapcsolódik Horthy Miklós a családja történetéhez? 
– Én vagyok az egyetlen államtitkár, akinek az irodájában Horthy Miklósról készült festmény lóg. Tisztában vagyok Horthy visszás megítélésével, de minden ország – különösen Közép-Európa – történelmében megvannak azok a személyek, akiknek a megítélése nem egyértelmű.

Egy biztos, Horthy nélkül Magyarország összeomlott volna Trianon után.

A családom életében Horthy Miklósnak fontos szerep jutott: nagyrészt Horthynak köszönhető, hogy mi Magyarországon élhetünk. Az én nagyszüleim bukovinai székelyek voltak. Őseimnek a bukovinai tartózkodás száműzetés volt. Így, amikor a Horthy-kormányzat idején visszatelepítették őket, az számukra óriási jelentőséggel bírt. Gyerekkoromból emlékszem, hogy Horthyt a nagyszüleim napi szinten emlegették. Néhányszor látták őt személyesen is, egyszer Bácskában, egyszer pedig Budapesten, a Bárdos Lajos által szervezett országos népdaltalálkozón. De ilyen nagy élmény volt az 1938-ban megrendezett Eucharisztikus Kongresszus is, amelyen sok bukovinai székely is részt vett. Ez a találkozó nemzetegyesítő jelentőségű volt, mély nyomot hagyott mindenkiben, aki ott volt. 

– Hogyan foglalná össze a kormány nemzetpolitikájának elmúlt tíz évét?
– 2010–2014 között megteremtettük a keretrendszert: jogszabályokat, a kettős állampolgárságot, a nemzeti összetartozás törvényét, szavazati jogot. Ezt követte a kulturális, oktatási, identitáserősítő programok elindítása, a támogatások rendszerszintűvé tétele.

Én 2014-ben lettem államtitkár, azt megelőzően Répás Zsuzsanna mint helyettes államtitkár látta el ezeket a feladatokat. A 2014-2015-ös időszakhoz köthető egy úgynevezett „nemzetpolitikai fordulat”, amikor az oktatás és kultúra után egyre inkább a gazdaság irányába kezdtünk fordulni.

Én fontosnak tartottam, hogy olyan típusú támogatások felé menjen el a nemzetpolitika, amely a szülőföldön való boldogulást segíti elő.

Ez egy gazdasági támogatási rendszert jelent. Magyar vállalkozókat támogatunk, ezen keresztül pedig a magyar emberek helyben maradását segítjük. Ez a gazdasági támogatási rendszer 2015-ben kezdett beindulni, legelőször a Vajdaságban. A nagyszabású gazdaságfejlesztési programok mellett jelenleg egy mentorhálózat kiépítésén is munkálkodunk, célunk, hogy sikeres nagyvállalkozók kisebb, most induló vállalkozásokat támogassanak ötletekkel, koordinációval, tudással. A vállalkozások szakmai támogatása majdnem olyan fontos, mint az anyagi támogatás. Találkozókat szervezünk, hogy a vállalkozók megismerjék egymást, kapcsolatokat építsenek, és össze tudják hangolni a tevékenységüket. Az utóbbi időben a hagyományos területek – oktatás, kultúra, gazdaság – mellett a nemzetpolitika egyik kiemelt területe lett a sport támogatása is, amit én különösen fontosnak tartok. Sportakadémiákat működtetünk a határon túl is, új lendületet vett a magyar futball, jégkorong, sísport, illetve újraindult a magyar lovassport a határon túli régiókban is.

Kép

Potápi Árpád János

A sport a nemzeti összetartozás elmélyítésének egyik legkiválóbb eszköze.

Elég, ha a magyar válogatott utóbbi hetekben elért hihetetlen eredményeire gondolunk: ezeknél a sikereknél, nagy pillanatoknál tényleg együtt dobog minden magyar szíve Kanadától Új-Zélandig.
Röviden összefoglalni a nemzetpolitika elmúlt 10 évét nagyon nehéz lenne. Ha számokban szeretnénk kifejezni, elég, ha annyit mondunk: míg 2009-ben, a legutóbbi szocialista kormány idején évi 9 milliárd Ft jutott nemzetpolitikára, ez most meghaladja az évi 100 milliárd forintot.

– A nemzetpolitika sikere miben mérhető?
– Ez egy kétoldalú folyamat. Szól arról, amit mi adunk határon túlra, s arról, amit mi kapunk onnan. Ma nincs olyan település a Kárpát-medencében, ahová ne ért volna el a nemzetpolitika. A különféle támogatási programjainkkal (oktatási-nevelési támogatás, intézmények és helyi magyar vállalkozók támogatása, Határtalanul program) megközelítjük a milliós elérést. Fontos kiemelni, hogy ezek a programok nemcsak a magyar közösségekre vannak hatással, hanem a teljes régió profitál belőle. Ha felújítunk egy templomot, az az egész közösséget gazdagítja, vagy ha támogatunk egy határon túli magyar vállalkozót, azzal a helyi gazdaságot is erősítjük. 

Úgy gondolom, a határon túli magyarság részéről elég jó visszajelzés a kormány nemzetpolitikáját illetően az, hogy a 2014-es és 2018-as választásokon 95,4%-kal, illetve 96%-kal nyert a FIDESZ-KDNP a külhoni magyarság körében.

Persze mindig lesz egy olyan szűk réteg, amelynek szúrja a szemét a külhoni magyarság támogatása, és számon kéri, hogy miért adunk például a járványügyi védekezéshez szükséges eszközöket a határon túli magyarságnak. Irigy emberek mindenhol vannak. Erre szoktam azt mondani, hogy a nemzeti összetartozás érzését nemcsak nagyban kell gyakorolni, hanem kicsiben is: családon belül és a szomszédokkal.

Mindent összevetve úgy látom, hogy a nemzetpolitika elfogadottsága Magyarországon is egyre erősebb. A felméréseink azt mutatják, hogy a magyarországi fiatalok 78%-a járt már határon túli magyarlakta területen, 62%-uknak pedig van határon túli barátja vagy ismerőse. Ez csak két adat a sok közül, ami megerősít minket abban, hogy jó úton járunk.

A tavaszi karantén és az enyhítések után igyekeztem feltölteni társasági szeretettankomat az ínségesebb időkre – amit titkon reméltem, hogy nem fognak bekövetkezni. Nyáron a rég nem látott barátaimat is felkerestem, és úgy tapasztaltam, mások is hasonló mohósággal kapkodtak a személyes találkozások után. Most megint szorul a hurok, és ez az egész túl régóta tart ahhoz, hogy okosak legyünk.

Meddig lehet az orvosi és fizikai értelemben vett egészséget a lelki, szellemi egészség elé helyezni, miközben az utóbbiban szépen, fokozatosan leépülünk?

Én egyszerűen elfáradtam a szorongásban, az a fajta félelem és bizonytalanságérzés, ami tavasszal lett úrrá rajtam, aminek következtében folyamatosan különböző haditerveken és forgatókönyv-alternatívákon járattam az agyam, átcsapott egyfajta „amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra” életérzésbe. Ami persze nem azt jelenti, hogy hazárdírozva, maszk nélkül rohangálnék zsúfolt boltokban, de megtanultam azt, amire korábban nem voltam képes: nem tervezhetek előre, nem irányíthatok. Jelenleg a vírusintézkedések is egyik napról a másikra történnek, így még egy héttel sem láthatunk biztosan előre, nem hogy hónapokkal…

Sokat olvashattunk arról, hogy a karantén után növekedett a válások száma. Na de mi van az egyéb kapcsolatainkkal, a barátokkal, távoli rokonokkal és rég nem látott unokatestvérekkel? A szoros kapcsolataink megerősödnek az elhúzódó pandémia alatt, a gyengébbek pedig szépen lassan elsorvadnak? Mennyire lehetünk erőszakosak vagy megengedők régóta halogatódó találkozóink kapcsán?

Mennyire kell a másik igényét a saját komfortzónám elé helyezni? Vagy mennyire engedhetem, hogy a saját szorongásom és elzárkózásom mérgezze meg a kapcsolataimat? Mostanában ezeken töprengek.

A gyerekek mindig a körülöttük élő felnőttek, a szüleik tükörképei, és ebben a kifordult, furcsa helyzetben is tiszta tükröt mutatnak nekünk. Az itthon töltött karanténhetek után kisfiam csak addig érezte magát komfortosan az egyébként jól ismert játszótéren, amíg senki nem tartózkodott a kétméteres körzetében. Amint egy gyerek belépett mellé a homokozóba, ő rögtön kiszökkent, és közölte, hogy menjünk haza. Legnagyobb meglepetésemre ezzel nem voltunk egyedül, egy ismerős anyuka is hasonlóról panaszkodott kislányával kapcsolatban.

Hol húzzuk meg a határt? Még csak azt sem mondhatjuk, hogy hallgassunk a lelkiismeretünkre, abból nem lehet baj. Mert tudom, hogy amit én helyesnek tartok, az más szerint elővigyázatlanság vagy épp túlregálás. Ezért, ha már okosak úgysem lehetünk, örüljünk azoknak a találkozásoknak, amikre lehetőségünk van, és élvezzük a home office melegét, mert ebben az esős, szürke, hideg időben azért mégiscsak egyszerűbb a fókuszt befelé irányítani, mint tavasszal volt.