„Mikulás, te vagy az?” - igaz történet a Mikulásról

Visszautazva az időben édesanyámmal kettesben töltjük azt a bizonyos fogvacogtató téli estét, amely életem legvarázslatosabb élményéhez köthető. Bent meleg és béke honol. Három-négyéves forma kislány lehetek, szinte elveszek a nagy franciaágyon. Vele és a nagymamámmal élek, ők nevelnek ketten. Apukám elhagyott, amikor még kisbaba voltam, a mi hármasunk szövetségét azonban mindennél erősebbnek érzem. Nagyi ma este nincs itthon, szorgos a mama, még hétvégén is dolgozik értünk, a betevő falatért.

Egyszer csak hangos kopogásra leszek figyelmes, és ijedtemben hatalmasat dobban a szívem. Oldalra nézek, anyukám elhúzza a függönyt: nahát, kit látnak szemeim? Maga a Mikulás kukucskál be rajta. Leírhatatlan izgatottság lesz úrrá rajtam, és egyszerűen tudom, hogy itt és most valami igazán különleges dolog fog történni, hiszen a Mikulás személy szerint hozzám érkezett. Anyukám ajtót nyit neki, ő pedig hatalmas termetével egyszer csak megáll a nappali közepén. Igen – állapítom meg magamban –, kétség sem férhet hozzá, hogy ő a filmekből már jól ismert Mikulás, méghozzá teljes valójában. Olyan boldogság árad szét a testem minden porcikájában, hogy hirtelen azt sem tudom, mit illik ilyenkor mondani. Magázzam? Hiszen olyan idős. Vagy tegezzem? De hát ő téli mesevilágom főszereplője, mégsem mondhatom neki, hogy „Csókolom!”

Anyukám végül megtöri a csendet: Köszönj neki kislányom! – Szia, Mikulás! – válaszolom, mire egy öblös „ho-ho-ho” után elkacagja magát.

Mókás egy ember – gondolom magamban. Pont olyan, mint amilyennek elképzeltem: piros kabátja – bizonyára a többezer kilométeres, rénszarvasszánon megtett úttól – kissé viseltes, hatalmas, ősz szakálla beborítja ráncos arcát, bölcs tekintettel szemlélődik félholdalakú szemüvege mögül, és természetesen a batyuját is elhozta, ami vélhetőleg telis-tele minden jóval. Nem olyan duci, mint amilyenre számítottam, de ínséges évünk volt az idén, ezt biztosan megérezte ő is.

Ivanova Daniela és a Mikulás

– Énekelj neki valamit! – kérlel anyukám, én pedig olyan lámpalázas leszek hirtelen, mintha legalábbis egy énekes tehetségkutató zsűrije előtt kellene előadnom. Azért eldalolok néhány karácsonyi örökzöldet, és közben vágyom, hogy sikerüljön lehengerelnem ezt a kedves kis apót, ha már egészen az Északi-sarktól idáig utazott, hogy engem megajándékozhasson. Performanszom végeztével csodás kincseket kapok tőle (biztos az egyik kedvence lehetek, hogy velem a nehéz időkben sem fukarkodik). Nagy értetlenségemre egy virgács is előkerül a puttonyból, amivel ugyan belegázol a lelkivilágomba, de az új Disney-mesekönyvet kezembe véve hamar túlteszem magam a sérelmen. Látja, hogy a lelkesedésem szerény személyéről lekerülve már inkább a csokibontogatásra irányul, így hagyja, hogy boldogan játsszak ajándékaim gyűrűjében. Indulás előtt még elmosolyodik, majd integetve elindul a rénszarvasaihoz. Megkérem, hogy adja át üdvözletemet a kedvencemnek, Rudolfnak, akiről később a saját kis „szánomat”, azaz az első kerekesszékemet el is nevezem.

Néhány évvel később nagy szomorúságomra mesebuborékom kipukkad, és a Mikulás lelepleződik.

Egy életre szóló traumát okoz bennem a pillanat amikor megtudom: a Mikulás valójában végig a nagyi volt. Igen, a NAGYI. Aki még csak nem is férfi, hanem inkább nő. A nagyi, aki nem az Északi-sarkról jött, csak a szomszéd utcából, ráadásul egyetlen rénszarvast sem hozott magával. A piros kabát sem a légi utazás miatt volt ütött-kopott, hanem mert anyukám reggelente abban vette a csirkefarhátat a piacon, a szakáll csak kamu, ahogy az „öblös” hang is, amit rendhagyó – és felnőtt fejjel érthetetlen – praktikával ért el: egy-egy golyóbist helyezett el a pofazacskóiban, így érve el a kívánt hatást. Még szerencse, hogy beszéd közben nem köpte ki azokat véletlenül; egyből oda lett volna a karácsonyi varázs. Így már világossá vált számomra, hogy miért volt vézna a lelkem, az viszont örök rejtély, hogy miként láthattam termetesnek a maga 160 centijével, de bizonyára gyermeki fantáziám emelte az „ál-Mikulást” – jegyzem meg, teljesen méltatlanul – égi magaslatokba. Ettől függetlenül természetesen csodálatomat leplezni nem tudom, amint arra a végtelen szeretetre gondolok, amennyi energiával és kreativitással ezek ketten kiötölték ezt a fergeteges Mikulás-projektet.

A történtek után azért mégiscsak más emberként néztem a nagyira, mint annak előtte (a szakáll némileg kizökkentette őt a jól ismert szerepéből), ahogy a Mikulásban való hitem is teljesen megrendült.

Igazi „TT”, azaz Télapó-Tagadó lettem, egészen addig a pillanatig, amikor is méltó kárpótlást kaptam az élettől. Így esett hát, hogy évtizedek elteltével immáron felnőtt, dolgozó nőként egy különleges megbízatást kaptam az akkori főszerkesztőmtől: készítsek interjút Joulupukkival, a lappföldi Mikulással. Az igazival, az „egyetlennel”.

Kép

Ivanova Daniela a lappföldi Mikulással

Ő pedig ott ült egy vörös borítású, elegáns fotelban a manójával az oldalán, makulátlan kabátjában, indokoltan nagy pocakjával, és szemüvege mögül rám emelte bölcs tekintetét. Én pedig izgatott boldogságban úszva, egy percig sem hezitálva csak ennyit mondtam: „Szia, Mikulás!”