– Az egyház keresse az új utakat, vagy őrizze a szokásokat?

Berecz Péter: A kezdeményezésünk 2017 februárjában indult útjára három debreceni keresztény gyülekezet összefogásával. Ez egy új út, egy kiaknázatlan missziós lehetőség az egyházak részéről, hiszen kocsmákban, fesztiválokon, edzőteremben, villamoson, moziban, vagy akár a debreceni óriáskeréken keressük a papokkal, lelkészekkel beszélgetni vágyókat.

Folyamatosan kutatjuk az új lehetőségeket, azt, hogy hol tudunk modern technika és platformok segítségével az egyházhoz, Krisztushoz kapcsolódni vágyókkal találkozni.

Ezzel egyidejűleg hisszük, hogy a szokásainkat a klasszikus módon is őriznünk, ápolnunk kell.

Kiss Zita: Januárban régi álmunk vált valóra, amikor az ökumenikus imahéten öt felekezet lelkipásztora a debreceni Megtestesülés-templomban ült ki a hívek elé és „A keresztények egysége álom, vagy valóság?” című eseményünkön állta a beszólásokat. Egy hónappal később egy másik debreceni templomban virrasztást tartottunk az éhezőkért, ahol a zenészek mellett humoristák is felléptek. Sokaknál kiverte a biztosítékot maga a tény, hogy egy szent térben tapsolni fognak az emberek, pedig hisszük, tudjuk, hogy így olyanok is átlépték a templom küszöbét, akik ezt nem teszik meg vasárnaponként.

Berecz Péter: A digitális technológia új távlatokat nyit az evangelizációban, azaz a „menjetek el az egész világra” Jézustól kapott parancs (Mk 16, 15) ma már kétségtelenül a virtuális világra is vonatkozik. A pandémia teljesen átformálta az egyháziak véleményét: nemcsak szentmise-közvetítéseket, de hittanórákat, lelki beszélgetéseket is online tartanak már az atyák – mindezek segíthetnek közelebb kerülni a liturgiák valódi lényegéhez. Fontos azonban, hogy ne tévesszük szem elől az arany középutat!

Mi úgy gondoljuk, hogy amint lehetséges visszatérni a normális kerékvágásba, az online alkalmakat azonnal hanyagoljuk, hiszen azok a valódi közösségeket nem helyettesíthetik – az embereknek szükségük van a személyes jelenlétre, figyelemre és megértésre.

– Nemrégiben tettek közzé Facebook-oldalukon egy Jézus-fotót, amelyen a Megváltó headsettel, PlayStation-felszereléssel látható. Hogyan reagáltak erre a követők?

Berecz Péter: Az ábrázolás nem volt öncélú vagy gyalázkodó, hiszen jól illusztrálta azt az eseményt, nevezetesen a „Gamerek – Álomvilág vagy igazi közösség?” címűt, amit szerettünk volna a fotóval beharangozni.
A fiatalok közül is van olyan, akinek néha már sok az, ahogy mi hirdetjük az evangéliumot. Sokszor beszólnak provokatív képeink, plakátjaink miatt. Ezeknek mi azért szoktunk örülni, mert azt jelenti, hogy végre felkeltettük az illető érdeklődését; a mindennapi, rohanó világban végre felkapta a fejét valamire. Úgy látjuk, a mémeket nagyon sokan szeretik, így vagyunk ezzel mi is, Instagram-oldalunkon is igyekszünk minél izgalmasabbakat megosztani a követőinkkel.

Kép

– Mi volt eddig a legprovokatívabb vagy a legnagyobb érdeklődésre számot tartó modern projektjük?

Kiss Zita: A legprovokatívabb megmozdulásunk Tibi atya – a fiktív pap – fesztiválján, Tiszafüreden, a Humbákfölde fesztiválon való megjelenésünk volt.

A fiatalokkal teli nyári eseményen csak úgy záporoztak a beszólások a papoknak, lelkészeknek. Úgy éreztük, mintha farkasok közé csöppentünk volna.

Az egyik lelkésznő így nyilatkozott az esemény után: „Hogy milyen volt ott lenni? Hihetetlen! Mert ahelyett, hogy a fesztiválozók valami népbutító babonaságnak gondolták volna a hitet, ami felett az idő már rég lejárt, szinte megállás nélkül jöttek a kérdéseikkel, a dilemmáikkal.”

Berecz Péter: A legnagyobb érdeklődést kiváltó eseményünk talán a tavaly januári megmozdulásunk volt, amikor is egy szép havas napon 35 pap illetve lelkész (köztük püspökök is) érkezett Debrecen főterére, akiknek szabadon tehették fel hittel és vallással kapcsolatos kérdéseiket a résztvevők óriáskerekezés vagy forraltborozás közben. Sokakat vonzottak a Trianon 100. évfordulóján megrendezett eseményeink is, amelyben például határon túli lelkészeket kapcsolhattunk össze az érdeklődőkkel, s izgalmas beszélgetés alakult többek között Böjte Csaba atya jelenlétében „A hit őrzi meg a magyarságot?” online beszélgetés keretében is.

– Több embert lehet elérni online? Olyanok is „betérnek” önökhöz, illetve szentmisékre, akik korábban elmentek a templomok mellett?

Kiss Zita: Sokakat el lehet érni, de nem szabad elfelejtenünk, hogy alapvetően azért hoztuk létre ezt a mozgalmat, hogy a személyes találkozásokat segítsük elő, vagyis fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy a személyes jelenlétet semmi sem pótolhatja.

Az online térben elért magas számok becsapnak, hiszen azokat is beleveszik, akik egy pár másodpercig követték az adást.

– Futballal kapcsolatos bejegyzéseik és saját gyártású mémeik is rendszeresen kerülnek ki közösségi oldalukra. Mi a közös futballban és egyházban?

Berecz Péter: Az egyház is azt mondja, hogy hiába álltunk jól az életünk egy pontján, ha a végére összedől minden. A futball egyik nagy igazsága is az, hogy a kilencvenedik percben is kedvezően kell alakulnia az eredménynek. Egyébként meg a labda kergetése azt szimbolizálhatja, hogy a kerek egészet, a teljességet próbáljuk elérni egész életünk során. A mémgyártás apropóját a Fradi BL-szereplése és a válogatott kiemelkedően jó menetelése adta; innen már csak egy lépés volt, hogy összehozzuk a futballban jártas egyházi személyeket és Telek András labdarúgót egy vitaest erejéig.

Kép

– Milyen vitasorozatokkal, online eseményekkel, témákkal készülnek a közeljövőben?

Berecz Péter: A tavaly Debrecenben megrendezett „Hit vs. Tudomány” vitasorozatunk meglepően sokak érdeklődését felkeltette az egyetemistáktól egészen az idősebb korosztályig, ezt szeretnénk jövőre folytatni új, izgalmas témákkal: génmanipuláció, modern technológia, a multikulturális társadalmak előnye-hátránya, illetve terveink között szerepel, hogy a vitasorozatot más városokba is elvigyük.

Rendhagyó egyházi kezdeményezések itthon és külföldön
Huszti Zoltán atya a TikTokon közvetíti saját miséit. Szintén e platformon csak röviden, egyetlen percben válaszol a hívők/érdeklődők kérdéseire Kiss Zsolt atya (püspökladányi plébánia).
Az okostelefonok kora olyan applikációkat hívott életre, amelyek tájékoztatnak az egyes templomok miserendjéről, s egy ideje létezik gyónási applikáció is, amely időről időre, virtuális lelkiismeretként emlékezteti a hívőket, itt az ideje színt vallani a bűneinkről.
Hazánkban idén nyáron a Mária utcai Jézus Szíve jezsuita templom gondoskodott először virtuális perselyről (érintős bankkártyával használható persely-terminálról van szó), így járulva hozzá a fertőzések elkerüléséhez.
A fiatal korosztályt célozza a Vatikán által idén indított okos rózsafüzér app, amely iOS- és Android-kompatibilis. Előnye, hogy rezgéssel figyelmeztet, hogy itt az ideje imádkozni.
Az okos rózsafüzér másik változata az eRosary, amelynek pántja a rózsafüzér formáját idézi, a számlap helyett pedig egy modern formatervezésű keresztet találunk, amelyben olyan érzékelők vannak, mint egy hagyományos fitnesspántban – a szerkezet figyeli a pulzust, a naponta megtett lépések számát, és még arról is nyújt információt, hogy hány lépésre van otthonról a templom.

Ha már jártasak vagyunk a modern társasjátékok világában, választhatunk például a tervező alapján (hazai tervezők közül említhetjük Győri Zoltán Gábort vagy Szöllősi Pétert). Ha ismerjük és kedveljük korábbi játékaikat, akkor elég nagy százalékkal fogadhatunk rá, hogy a következő játékuk is tetszeni fog.

Kooperatív vagy kompetitív? Sokan nem tudják, de léteznek kooperatív játékok (Pandemic, A tiltott sziget), amikor a játékosoknak össze kell fogni, s együttműködve győzni a játék ellen. Van, aki ezt nem szereti, s marad inkább a kompetitív – versenyeztető – vonalnál (7 csoda, Kartográfusok), mindkettőre van már ezer ajánlat.

Hányan fogják játszani? Ez elég releváns szempont a játék kiválasztásakor. A legtöbb társas két személlyel már játszható (bár vannak szólóban is játszhatók!, pl. Ganz schön clever), viszont van, amelyik kifejezetten élvezetes két személlyel (sőt, van, amit csak ketten lehet, pl. a Patchwork, 7 csoda párbaj). Azonban olyan játék is van, amelyiket inkább társasággal érdemes elővenni, mert akkor adja ki a mélységét (A keresztapa).

Hány éves kortól játszható? Minden dobozon megtalálható az ajánlás, azonban senkit ne tévesszen meg például a 8 éves kor, ez csak azt jelenti, hogy a nyolcéves gyerek már érteni fogja a játékot, de a 30 évesnek is élvezetes lesz. Sőt.

Legyen tematikus vagy inkább absztrakt? A tematikus esetében egy történetbe csöppenünk bele – hihetetlen széles a skála a Harry Potter-történettől kezdve Sherlock Holmes-on át a Gyűrűk ura világáig, de ülhetünk akár Don Corleone asztalánál is. Részt vehetünk bicikliversenyen (Flamme Rouge) vagy akár konyhafőnököt is játszhatunk (Kitchen Rush), szinte minden népszerű témát feldolgoztak már. Az absztrakt esetében nincs történet, ott általában valamilyen logikai szabály alapján kell eldönteni a győzelmet jelentő lépéseinket (Azul, Qwirkle)

Táblás vagy kártyás? A klasszikus társasjáték úgy él bennünk, hogy van egy nagy tábla, amelyen a bábuinkkal lépegetünk – természetesen ez most is létezik, mármint a tábla, de a kártyajátékok is a társasjátékok körébe tartoznak (nevezzük alcsoportnak). Kártyajátékból (Chachapoya, Arborétum…) is nagy a  felhozatal. Van, aki viszont inkább azt kedveli, hogy a játékot elő kell készíteni, ki kell pakolni az asztalra, le kell teríteni a táblát. Ez is egy szempont lehet a vásárlásnál (Mars terraformálása, Ticket to ride).

A nehézségi szint talán az egyik legfontosabb tényező, sok későbbi csalódás elkerülhető a jól megválasztott játékkal. Léteznek kimondottan könnyű, gyorsan megtanulható szabállyal rendelkező játékok, kétoldalas leírással (Kingdomino), amelyek akár egyszeri elolvasás után érthetőek, kezdhetünk is játszani. Vannak ennél nagyobb odafigyelést igénylők, amikor tanulmányozni kell a leírást, és vannak az igazi gémereknek való játékok, amelyeknek nemcsak a szabályrendszere, hanem maga a játéka is bonyolultabb, összetettebb (Brass Birmingham). A jó hír, hogy ebben sokat lehet fejlődni, érdemes lépésről lépésre haladni, előbb-utóbb mindenki gémerré válhat.

Mennyi időnk van játszani? Az időtényező is fontos, de nem abban az értelemben, hogy hetente hányszor játszunk, hanem hogy amikor leülünk játszani, akkor mit szeretünk. A gyors partikat, 30-40 percbe férjen bele egy játék (Alhambra)? Vagy lehet egész estés, akár 2-3 órás is (Mars terraformálása)? Minden igényre van megfelelő játék.

Szerencse vagy saját tudás? A korábbi társasjátékok esetében a szerencsefaktornak nagy szerepe volt: ha jó lapot húztunk, nagyobb eséllyel győzhettünk, de egy rossz lapjárás, egy rosszabb dobás akár a végeredményt is befolyásolhatta. Nem mindenki viseli ezt jól, sokan szeretik, ha saját döntésükkel irányíthatják a játék menetét – mindkettőre van megoldás, bár a szerencsefaktor elkerülhetetlen.

Árfekvés? Hát igen, az árfekvés sem megvetendő választási szempont… Mennyit tudunk a társasra szánni? A 3-4000 forinttól (Skull, Avalon) a 40 000 forintos játékig (Homályrév, Nemezis) minden szinten szinte minden. Érdemes végigböngészni a szaküzletek ajánlatait.

Rengeteg szempont, rengeteg lehetőség, már-már a bőség zavara. Tekintve, hogy a modern társasjátékok nem két fillérbe kerülnek (érdemes megnézni a minőséget, az elképesztő grafikai munkát, az összetettséget, s hamar megérti az ember, miért is van ez így), megéri ráfordítani az időt, utánajárni, hogy egy adott játék mit is takar. Lehet, hogy magával ragad minket a tematika, s csak később derül ki, hogy maga a játékmechanizmus (pl. hogy szettgyűjtés vagy munkáslehelyezés vagy éppen draftolás) nem jön be nekünk, nem tetszik. Vagy túl bonyolult most még. Az is lehet, hogy két fővel nem igazán élvezetes. Vagy komoly stratégiai játék, miközben mi egy laza családi játékot akartunk csak.

Így aztán ne csodálkozz, hogy ha azt mondod, „Monopoly”, én azt mondom, hogy lenne pár kérdésem.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Tanárnő, kérem! podcast olyan emberekről szól, akik a jövőért dolgoznak. Innovátorokról, akik nem valamilyen jól menő vállalkozás formájában, hanem az oktatás és a pszichológia területén tesznek azért, hogy közös jövőnk olyanná váljon, amilyennek legszebb álmainkban látjuk. Joós Andrea inspiráló, bátor és eredményes vízionáriusokkal beszélget a műsorban. Tanárokkal, pszichológusokkal, segítő szakemberekkel, akik egyre jobbá és jobbá teszik a világot – majdnem észrevétlenül. De most övék a mikrofon.
Az egyes epizódok meghallgathatók ill. visszahallgathatók a Képmás Podcast rovatában, a YouTube-, a Spotify- és a Soundcloud-csatornáinkon. A Képmás-podcast megtalálható a legnépszerűbb podcast-applikációkban is: Google Podcasts, Breaker, Pocket Casts, Radio Public. (Az applikáció letöltése után keressen rá a Képmás-podcastra, és iratkozzon fel a csatornára.) Hallgasson minket takarítás, főzés vagy kertészkedés közben, tömegközlekedésen, autóvezetés közben, vagy amíg a gyermekére vár a különóra vagy az edzés alatt!

„Busszal érkezem, nem sokkal tizenegy óra előtt” – mondtam. „Várlak!” – mondta. És valóban várt, ott állt az ajtóban, mosolygott. Kávéval, majd hellyel kínált, és figyelni kezdett, mert B. András Márta világában a figyelem alapvetés. Ez az őszinte, nyitott, szinte sugárzó öröm és az érzés, hogy itt mindenki értékes – akár a Máriagyűdön töltött idő.

„Kérdezz! Csak nehogy te is azzal gyere, hogy ez olyan, mint egy menedék!” – jelentette ki egy nagy mosoly kíséretében. Valószínűleg az elmúlt öt évben megunhatta már, hogy minden újságíró az előbbihez hasonló jelzőkkel illeti a Czukor Borsót. Pedig nem túlzás, hiszen Márti lelkesedése töretlen még az olyan faramuci helyzetekben is, amikor egyik napról a másikra szedelőzködni kell a jól megszokott helyről, vagy amikor a pandémia gátat szab a terveinek.

„A költözés váratlanul ért. Az élet úgy hozta, hogy a Pécsett működtetett lakberendezési üzletemen – amely kávéval és édességgel is várta a betérő vendégeket – túladtam. Nehéz helyzetben voltam akkor, a környezetem nagy terhet tett a vállamra, a magánéletem a lehető legrosszabb irányba haladt… és én ott voltam egy új élet kezdetén, ötvenévesen.” – Maga elé néz, majd hozzáteszi: – „Természetesen egy pillanatig nem volt kérdés, hogyan tovább.

Mindig szerettem volna egy bázist, ahol jól érzem magam. Hát megteremtettem.

Mert ha valamit, azt biztosan tudom, hogy az ember akkor nyugodt igazán, akkor éli meg azt a békés állapotot, amiről oly sokat ábrándozik, ha van egy – vagy több – nyitott szívű beszélgetőpartnere, egy ehhez társuló kellemes környezete, egy asztal, rajta csésze, benne kávé, mellette némi finomság.”

A Czukor Borsó pedig pontosan ezt kínálja. Ebben rejlik a titok, a recept, amit vendéglátóm nem is rejt véka alá. Körbenézek, és tapintatból a menedék szó egyik szinonimájával élek – mindezt pedig nem csak az aprórózsás csésze, a kényelmes art deco fotel, az otthonos légkör vagy a játékos szalvéta sugallja.

Kép

Kép: Czukor Borsó

Alig néhány méterrel feljebb található a Máriagyűdi Kegyhely. A legtöbb betérő nő, férfi és gyerek számára ez is hozzátartozik a már említett nyugalomhoz. A Pécsi Egyházmegye egyetlen és az ország száztizedik Mária-kegyhelyén tett látogatásnak ugyanannyira része egy kávézás is a Czukor Borsóban, mint egy igazán jó beszélgetés. „Ha tudnád, mennyien lesnek be már korán a kapun – amikor nyitva vagyunk, nem úgy, mint jelenleg, a járvány alatt –, mondván, jöhetnek-e sütizni… Mivel ilyenkor még csak ébredezik a kávézó, annyit szoktam mondani, zarándokoljanak el a kegyszoborhoz, tegyenek egy rövid sétát, és mire visszaérnek, mi már friss kávéval fogadjuk majd őket. Ilyenkor látom, hogy megérkeznek az emberek – teljes valójukban. Persze vannak olyan esetek is, amikor a vendég csupán egy szelet süteményre vágyik, és esze ágában sincs felmenni a kegyszoborhoz, de én ezt nem róhatom fel.”

Miközben Márti a helyi látványosságról mesél, óhatatlanul eszembe jut egy gondolat, és nem sokat várok a kijelentéssel: „Hiszen a Szűzanya a partnered!”

Egy pillanatra megtorpan, és megjegyzi, ezt ugyan nem ő mondta… Persze! Márti nem mondana ilyet, helyette csendesen örül, hogy az öt évvel korábban nyílt kávézójának köszönhetően sokat tehetett Máriagyűdért, a villányi borvidék peremén található, 1500 főt számláló baranyai településért, noha akkor még egyáltalán nem gondolt arra, hogy épp itt fog kávézót üzemeltetni, amikor lassan berendezkedett a mellette álló házba…

„2015 nyarán innen öt számmal feljebb nyitottam meg a Czukor Borsót. Egy elárvult parasztházat kellett részben felújítanom, és már jöhettek is a vendégek… Nagyon szerették, de az ingatlan tulajdonosa egyszer csak úgy döntött, újra birtokba veszi, nekem pedig nem volt mit tennem, elkezdtem új helyet keresni. Mondhatnám azt is, hogy odafentről jött a segítség, mert az utcában, ugyanazon az oldalon, megtaláltam ezt a házat, ahol most beszélgetünk. Sokat dolgoztam rajta, rengeteg munkával járt, de minden perc megérte! Nem sajnáltam a sok erőfeszítést, a költözést, a végeláthatatlan felújítást, mert akkor már tudtam, hogy itt fogok élni. Gyakorlati megfontolásból döntöttem így. Most jöhetnek az unokák! Ha süteményre vágynak, csak befutnak a Czukor Borsóba, ha a család figyelmére lesz szükségük, visszaszaladnak a házba.”

Miközben zarándok vendégekről, gyerekekről beszélgetünk, finom kávét kortyolunk. Hirtelen az asztalon heverő katalógusokra leszek figyelmes; javarészt lakberendezéssel kapcsolatos szaklapok.
„Nagyon szeretem a lakberendezést, ez a szakmám, amelyet a Czukor Borsóban gyakorolhatok is. A sors mégis úgy hozta, hogy az üzleti életben kelljen megállnom a helyem. Még a pécsi üzletem időszaka előtt építőipari területen dolgoztam, miközben a két lányunkat neveltem. Próbáltam nekik átadni mindazt, amiért most te is itt ülsz, és amiért ide mások is betérnek.

Nem számít, hogy valami másképp alakul, mint ahogy azt elterveztük, csak maradjunk hűek saját magunkhoz! Ezért nem okozott soha gondot a váltás; az, hogy kilépjek egy olyan munkakörből, amelyet több évtizeden át végeztem, vagy az, hogy vidékre költözzek.

A saját dolgaink tartanak meg minket – legyen az egy csésze kávé, amit lefőztünk, egy torta, amit megsütöttünk, vagy egy régóta tervezett hely létrehozása. Ebből aztán tovább lehet építkezni. Azt, hogy a járvány miatt jelenleg csupán rendelésre készíthetek süteményeket, úgy fogom fel, mint ajándékba kapott időt; most tényleg van lehetőségem a terveim megvalósítására. Tavasszal az udvaron található tyúkólból és fáskamrából kialakítottam egy könyvtárszobát, illetve rendbe tettük a boros pincét, ahol majd helyi termelők borai kapnak helyet.  Egy olyan szobát is szeretnék, ahová a környékbeli termelők elhozhatják a portékájukat, hogy a vendégek ne csak süteménnyel távozzanak, hanem minden egyéb jóval, ami itt terem.”

Ahogy Márti terveit hallgatom, már látom lelki szemeim előtt, ahogy rövid időn belül boldogan vezet körbe a pincében. Ami a szívéből kipattan, abból mindig lesz valami. Így van ez a házasságkötésekkel is.
Néhány évvel korábban egy kedves pár érkezett Máriagyűdre, pusztán kávézni szerettek volna, végül az esküvőjükre már Márti készítette a tortát. Tavasztól őszig a legtöbb pénteki nap a műhelyben az esküvői előkészületekkel telik, készülnek a násznépnek az édességek.

„Nem terveztem, hogy egyszer ebben a formában, e célból is fogok sütni, ugyanakkor nagyon szeretem! Nyáron már esküvőhelyszínt is biztosítottam, nem csak tortát: első randis helyszín után az udvaron sütiző menyasszony és vőlegénye ugyanis azon gondolkodtak, hol ünnepeljék meg, hogy összekötik az életüket. Majd feltették a kérdést: lehetne itt? Miért ne? – gondoltam magam is.”
Ez is egy olyan történet, amely tökéletesen illeszkedik a máriagyűdi Czukor Borsó szellemiségéhez.

A beszélgetésnek vége. Márti töri meg a csendet: „Nem maradsz ebédre?” Nem tudok nemet mondani. Utoljára dédmamám konyhájában ettem ilyen káposztát!  

A feleségem persze ebben csak a férfiak közt oly gyakori, felesleges rivalizálást látta. Mért nem tudom elengedni, annyira értelmetlen az egész. Hiába magyaráztam neki, hogy azért ilyen a világ, mert a legtöbben szemet hunynak az ilyenek előtt. Éreztetni kell velük, hogy eddig, és ne tovább, különben a mi környékünket is terrorizálni fogják.

Ma még a játszótéren dodzsemezik nekem a babakocsival büntetlenül, holnap meg leüt valakit az utcán, mert úgy érzi, megteheti. 

Ott helyben kihívtam, meg is állapodtunk, hogy másnap délután kettőkor ugyanott találkozunk. Az ebéd után álmosak a gyerekek, és a nap is kedvező szögben süt a játszótérre. A szabályoknál a nemzetközi szövetség irányelveit vettük alapul, vagyis a verseny az első sírásig tart, segédeszközök használata pedig nem engedélyezett. A tét megállapítása is könnyebb volt a vártnál: amikor a segédem visszatért a hivatalos kihívás kézbesítése után, elmesélte, hogy mindkét család a közeli óvoda utolsó megmaradt férőhelyére pályázik. Szerződésben rögzítettük, hogy a vesztes visszavonja a jelentkezését. 

A párbaj napjára szabadságot vettem ki. Kiadós alvás, fehérjében gazdag reggeli, majd a versenyig a kocsi bütykölése.

A feleségem egész délelőtt a gyereket fárasztotta, ilyen mese, olyan torna, amolyan mondóka, de még mielőtt túlpörgött volna, profihoz méltón, egy kiadós szoptatással órákra kiütötte a kicsit. Az időzítés tökéletesen sikerült, teljesen öntudatlan állapotban volt, amikor a babakocsiba tettük a rajtvonalnál. 

Kép

Kép: Pixabay

Népszerű voltam a környéken, kijöttek vagy ötvenen szurkolni nekem. Sokat segített, hogy amikor elhaladtam a táborom előtt, síri csendben voltak, viszont amikor ellenfelem közelített feléjük, őrjítő üvöltésben törtek ki. Bár a szabályok értelmében az egész játszótéren szabadon lehetett mozogni, riválisom felhasználható területe a szurkolóim miatt negyedére csökkent. Viszont az előnyére szolgált, hogy ahova beragadt, az volt a leggöröngyösebb rész, ott ringatta a kocsi leginkább álomba a gyereket. Be is fészkelte magát arra a pár négyzetméterre, és ha közelítettem, ütközéssel fenyegetett. 

Három órája tartott már a küzdelem, amikor szirénázásra lettünk figyelmesek. A szurkolói tábor nyomban szétszéledt, ami érthető, hisz senki nem akarta, hogy listázzák, mint illegális versenyeket látogató személyt.

A gyerekek egyszerre sírtak fel, még győztest sem lehetet hirdetni. Mindkét anya kikapta gyerekét a babakocsiból, és se szó, se beszéd, hazarohant. 
Csak én és ellenfelem álltunk egymás mellett a homokozónál, várva, hogy a védőnői hálózat letartóztasson minket. A versenyszerű altalás ugyanis illegális lett nem sokkal azután, hogy egy apa altatót adott a gyerekének az országos döntő megnyerésének érdekében. 
Mint később kiderült, vaklárma volt az egész, csak egy mentőautó használta a mellékutcánkat kerülőútnak. 

Ellenfelemre néztem. Öltönyös, kopaszodó, sápadt arcú hivatalnok, mintha a motort lopták volna ki az autójából, úgy bámulta az üres babakocsit.

A hordozórész aljából előbányásztam két sört, az egyiket odanyújtottam neki. Kibontottuk, szótlanul összeütöttük a fémdobozokat. A negyedik vagy az ötödik korty után rám nézett. 
– Figyelj, bocs, hogy tegnap neked mentem! 
– Semmi gáz, van ilyen. 
– Az óvodai férőhellyel mi legyen? 
– Ismerem a vezetőnőt. Megpróbálom elintézni, hogy mindkettőt felvegyék.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

Képmás-estünkön kiderül, hogy mivel kezdi Mókus a koncerteket, miért éppen azzal, és hogy hogy fér bele egy bőröndbe egy zenekar. Vajon a női zenészek tényleg jobban a szívükre vesznek mindent, és valóban nehezebben állnak színpadra? Hogy van ezzel a zeneszerző és előadó Mókus? Az énekesnő elmeséli azt is, hogy mi akart lenni gyerekkorában, milyen volt a kapcsolata a zenével, és mitől lehet legálisan bolond egy muzsikus. Megtudhatjuk, hogy tanárként hogyan találta meg az utat a gyerekekhez, hogy lehet-e improvizációt tanítani, hogy miért szereti az esőt, és hogy szerinte mitől kell megmenteni a világot.

Ha megnézik a videót, önöknek is egyértelmű lesz, hogy Lackfi János miért nevezi hurrikánnak Mókust.

A beszélgetést Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője vezeti.

Az est Szabó T. Anna „Önkör” című versével kezdőik, elhangzik Lackfi János „Akármilyen szorosan zárom össze két kezem...” című költeménye, Mókus „Nincs idő a gyászra” című dala pedig a zárás.

A felvételt 2020. október 7-én rögzítettük, a Hagyományok Házában.

A Képmás-estek főtámogatója:

Mi az unalom?

Az unalom definícióját Mikulas és Vodanovich alkották meg. A kutatópáros szerint az unalom egy átmeneti tudatállapot, aminek három fő komponense van: az alacsony arousal (a szervezet általános izgalmi és éberségi állapota), az elégedetlenség érzése, amely az unalmas szituációnak tulajdonítható (tehát a harmadik a kognitív komponens).

Önmagában egyik komponens sem magyarázza az unalom érzését.

Amikor a gyermekünk fűszállal az ajka közt a felhőket csodálja, valószínűsíthetően alacsony az arousal szintje, mégsem unatkozik. Ha a merengését valaki durván félbeszakítja, minden bizonnyal elégedetlen lesz, de az unalom továbbra is messziről elkerüli. Nem mindegy az sem, hogy miként értékeli az élményt, hiszen a felhők bámulása csak abban az esetben kellemes tapasztalás, ha éppen nyugalomra vágyik.

A szülő reakciója

A gyermekek természete alapjáraton kreatív és kíváncsi, talán azért is annyira frusztráló, amikor nem találják fel magukat.

Szülőként számtalan érzés kavaroghat bennünk, amikor a gyermekünk csak unatkozik és vergődik, ahelyett, hogy felfedezné a világot, szabadjára engedné a képzeletét vagy használná a kreativitását.

A gyermekünk unalmával kapcsolatos gondolataink és érzelmeink tudatosítása és kezelése meghatározó szerepet játszik abban, hogy tudunk-e neki segíteni hatékonyan megbirkózni az unalommal.

„Anya, unatkozom!” Milyen gondolat suhan át az agyunkon, amikor ez a mondat elhangzik? Milyen érzés kapcsolódik ehhez? 

– Bűntudat: „Szörnyű anya vagyok. Nincs időm a saját gyerekemre.” 

– Düh: „Nem hiszem el, hogy ez a gyerek sosem találja fel magát.” 

– Csalódottság: „Annyira vágytam rá, hogy nyugodtan megihassam ezt a kávét.” 

– Tehetetlenség: „Sose fogja megtanulni egyedül lekötni magát.” 

– Félelem: „Mi lesz ezzel a gyerekkel, ha képtelen egyedül feltalálni magát, és csak a kütyüvel tudja az ürességet kitölteni?”

– Aggodalom: „Olyan szörnyű látni, hogy mennyire szenved, valahogy meg kell mentenem ettől az érzéstől.” 

Bár az érzések lehetnek jogosak, nem szerencsés bűntudatból, haragból, csalódottságból, tehetetlenség­érzésből, félelemből vagy aggodalomból kezelni ezeket a helyzeteket. Ha felismerjük a negatív érzéseinket, már egy lépést teszünk afelé, hogy ne reagáljunk indulatosan („Minek vetetted meg a babaházat, ha úgysem játszol vele?”), ne mentsük meg bűntudatból (például azzal, hogy odaadjuk neki a telefonunkat) vagy ne oktassuk ki, hogy mit is kéne tennie („Annyi legód van, játszhatnál azzal!”).

Sokat segíthet, ha egy megértő baráttal megoszthatjuk ezeket az érzéseket, és fontos annak a tisztázása is, hogy kinek a felelőssége a gyerekek szórakoztatása. A történelem során talán még sosem gondoltuk ennyire azt, hogy a felnőtt dolga a gyerek idejét tartalmas programokkal kitölteni. Különórákra, különfoglalkozásokra, játszóházba visszük a gyerekeket. Amikor nem tudunk programmal szolgálni, akkor pedig rendelkezésre állnak a kütyük, hogy kitöltsék az időt. Mindeközben viszont elveszik az a nyugodt, csendes idő, ami csak a gyermeké, amikor az idegrendszere rendszerezhetné az átélt élményeket; amit szabadon azzal tölthetne, amivel akar: játékkal, kreatív ötletek megvalósításával, álmodozással, esetleg a plafon bámulásával. Ezáltal stratégiái sem alakulnak ki az üresjáratok kitöltésére.

Alison Escalante szerint fontos lépés, hogy visszaadjuk a gyerekeknek a felelősséget, hogy konstruktív megoldásokat találjanak ki a saját szórakoztatásukra. 

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy magukra hagyjuk őket az unalom érzésével, de ne mi akarjuk megoldani a helyzetet! Ehelyett próbáljuk meg megérteni, hogy mit él át a gyermek, amikor unatkozik, és ezt közvetítsük is a számára („Milyen szörnyű egy ilyen unalmas nap!”). Számtalanszor megtapasztaltam, hogy amikor leguggolok a gyermek mellé, megölelem, megpuszilgatom, és megértem, hogy mit érez, akkor átlendül a holtponton. Fontos, hogy ne árasszuk el jótanácsokkal, hogy mennyi izgalmas dolgot csinálhatna, és ne prédikáljunk („Bezzeg az én időmben, a gyerekeknek nem volt ennyi idejük unatkozni!” vagy „Ha nekem ennyi játékom lett volna!”), csak legyünk mellette érzelmileg. A megértés és a gyerek érzelmi igényének kielégítése gyakran elegendő ahhoz, hogy újra legyen kedve, energiája lelkesnek és kreatívnak lenni. 

Kép

Kép: Wikimedia

Nem dől össze a világ, ha unatkozik 

Az unalom ellen kütyük garmadája áll a rendelkezésünkre, de ezzel sok lehetőségtől is megfosztjuk magunkat. Rengeteg inger bombáz bennünket, amik rövid távon segítenek elterelni a figyelmünket az unalomról, de hosszú távon nem elégítik ki az igényeinket. Ráadásul azt sem támogatják, hogy elkezdjünk a saját belső erőforrásainkra és ötleteinkre támaszkodni. 

Pedig szükségünk van üresjáratokra, olyan időszakokra, amikor semmit nem csinálunk, csak úgy vagyunk. Az aktív életet élő embereknek ez furcsa lehet, de talán könnyebben megengedjük magunknak a semmittevést, ha tudjuk: a megoldások gyakran nem az aktív gondolkodás során találnak meg bennünket, hanem akkor, amikor kis időre félretesszük a feladatot és kikapcsolunk. A pszichológia lappangási (inkubációs) fázisnak nevezi, amikor a feladatot félretéve a korábbiakhoz képest teljesen más vágányra terelődnek a gondolataink. Ebben a szakaszban az agyunk rendszerezi az eddigi ismereteinket, és olyan tudattartalmak kapcsolódhatnak össze, amikből „aha-élmények”, vagyis új ötletek és megoldások születnek. Álmodozzunk, bambuljunk, szöszmötöljünk nyugodtan! Mutassunk mintát a gyermekeinknek ebben is, hiszen tőlünk lesik el, hogy miként lehet az időt jól kitölteni.

Ráadásul a kapcsolatunkat is építi, ha kifekszünk együtt egy plédre a felhőket bámulni, és az égbolton kirajzolódó formáknak értelmet adunk vagy történetet kreálunk hozzájuk. 

Amikor a gyermekünk képes önmagát lekötni, új ötleteket kieszelni és valamit létrehozni, az hozzájárul az egészséges személyiségfejlődéséhez, és hihetetlen mértékben erősíti az önbizalmát. Gyermekeim egyik kedves meséjének főhőse Katicalány (David Soman, Jacky Davis: Katicalány), aki a történet elején azzal szembesül, hogy aznap senki nem ér rá vele foglalkozni, és egyedül kell rájönnie, hogy mivel töltse az idejét. Kezdetben tanácstalan, sőt dühös is, de aztán nagyszerű, kalandokkal, fantáziával és ötletekkel teli napja lesz. Amikor visszatekint a napra, rendkívül büszke magára, hiszen mindezt teljesen egyedül csinálta végig. Azok a gyerekek, akiknek lehetőségük van arra, hogy megtanulják a fantáziájukat használni, magukkal időt tölteni, azt is átélik, hogy önmagukban is kerek egészek, és az üresség érzésének kitöltésére nincs szükség semmiféle eszközre vagy szerre. 

Segít az értelmes élet 

Az unalommal való megküzdést azzal is támogathatjuk, ha segítünk a gyermekünknek célokat találni. Nem kell nagy dolgokra gondolni,

elegendő lehet egy bakancslista összeállítása is („Amit még meg szeretnék csinálni a téli szünetben”). Fontos, hogy ezek az ő ötletei és vágyai legyenek, ne a szülő állítsa össze.

Amikor unatkozik (és az érzelmi igényei ki vannak elégítve), csak rápillant a listára, és egy csomó jó ötletet talál. 
A célok megtalálása az iskolában is segíthet az unalom elkerülésében. Ulrike Nett és munkatársai kutatásukban összehasonlították a középiskolások stratégiáit, amivel a matematikaóra unalmával megbirkóztak. Az egyik csoport kognitív megközelítést alkalmazott, vagyis emlékeztette magát, hogy bár a matematika most unalmasnak tűnik, de szüksége lesz rá a karriercéljai megvalósításához. A másik csoport elkerülő megoldást választott, például a barátaival csevegett. Az eredmény szerint a kognitív megközelítést választók kevésbé unatkoztak. 
A matematikaóra szenvedései persze nem mérhetőek az élet nagy tragédiáihoz. Victor Frankl a koncentrációs táborokban átélt tapasztalatai nyomán fogalmazta meg, hogy az ember még a legszörnyűbb körülmények között is képes értelmet adni az életének, és ez elegendő erőt ad ahhoz, hogy tovább menjen. A céltalannak és értéktelennek megélt élet kéz a kézben jár a pusztító unalom érzésével. 
John Eastwood kutatása szerint az alexitímiával (érzelmi vakság, amikor a személy nem tudja beazonosítani, megnevezni és megfogalmazni az érzéseit) küzdő emberek hajlamosabbak az unalomra. Az eredményeit azzal magyarázza, hogy az érzelmek egyfajta iránytűként funkcionálnak, hiányuk megakadályozza a kapcsolódást és a célok megfogalmazását. Az unalom két leghatékonyabb ellenszere pedig pont ez: érzelmileg kapcsolódni másokhoz, és egy értelmes életet megvalósítva a céljainkkal összhangban élni. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

A mai szemétdombokon, a kidobott használati tárgyak, elnyűtt ruhák, műanyag flakonok, használt gumiabroncsok, kábeldarabok, rozsdás kocsironcsok, építési törmelék és még ki tudja, hányféle hulladék között a kiskakasnak nem sok keresnivalója lenne. A mese azonban nem mostanában játszódik, hiszen a török császár volt az, akitől aztán kakasunknak vissza kellett szereznie jogos tulajdonát. Márpedig akkor még egészen más idők jártak: az emberek kevésbé folytattak pazarló életmódot, mivel nem is nagyon volt mit pazarolni. Nézzük, mi is kerülhetett akkortájt a szemétdombra! 

A kiskakas szemétdombja 

Ha fellapozzuk az öt vastag kötetből álló Magyar néprajzi lexikont, a „takarítás” címszó alatt olvashatunk néhány népi babonát arról, hogy napnyugta után miért nem szabad kivinni a szemetet, és milyen varázslásokat, jóslásokat lehet még a szeméttel elkövetni, de magáról a szemétről egy sort sem találunk benne: napjaink legégetőbb problémája pár száz évvel ezelőtt még nyilvánvalóan nem létezett. Hiszen

ami éghető volt, azt eltüzelték a kályhában, ami emészthető, azt megette a disznó, a fémhulladékot összegyűjtötték a vándorcigányok és a drótostótok, a műanyagot pedig akkoriban még hírből sem ismerték.

A szemétdomb tehát inkább afféle komposzthalom volt, amelyben bőséggel tenyésztek a mindenféle giliszták, pajorok és egyéb kukacok, nagy örömére a kapirgáló baromfinépségnek. 

Kép

Kép: Jon Tyson/Unsplash

Szemét vagy hulladék? 

Ha kisétálunk egy emberi behatásoktól mentes, háborítatlan erdőbe, valósággal megejtőnek találjuk a természet tökéletes tisztaságát. Hogy lehetséges ez? A természetben nem keletkezik szemét? Ha szemét alatt az újrahasznosításra alkalmatlan, senkinek nem kellő hulladékot értjük, akkor bizony nem. Mert hulladék keletkezik a természetben bőven, de minden molekulája újrahasznosításra kerül. Ha kidől egy fa, ha egy állat elpusztul vagy akár csak pottyant egyet, azonnal működésbe lépnek azok az élőlények, amelyeknek feladata az elhalt szerves anyagot visszajuttatni az élet körforgásába. A végső cél, hogy mindenből humusz legyen, a talajt termékennyé tevő tápanyag, amelyet a növények hasznosítani tudnak, biztosítva a táplálékot az állatok következő generációi számára. 

Tetemes tennivalók 

Az újrahasznosítás folyamata nem mindig egyszerű: gyakran több fokozatban valósul meg. A nagytestű állatok trágyáját számtalan rovar hasznosítja, például különféle legyek vagy a ganajtúró bogarak. Az afrikai szavannán, ahol nagy tömegben élnek és trágyáznak a patás állatok, rövid időn belül térdig lehetne járni az ürülékben, ha éjszakánként nem állnának munkába a ganajtúró bogarak, és nem temetnék a föld alá a keletkezett hulladékot. Az állati tetemeket először a dögevők veszik kezelésbe: köztük vannak ízeltlábúak, de gerinces állatok is, mint a keselyűk vagy a hiénák. A hiénák ürüléke az elfogyasztott csontok miatt kalciumban gazdag: erre pedig a nagy szárazföldi teknősök pályáznak.

Kép

Kép: Noah Buscher/Unsplash

Az európai erdők legnagyobb takarítói a hangyák: minden elhullott rovartetemet, de sok minden más hulladékot is a bolyba szállítanak.

A temetőbogarak szó szerint elhantolják a kisebb gerincesek tetemét, hogy lárváik biztonságban fejlődjenek benne. 

Ki eszi meg a fát? 

A növényi hulladékok újrahasznosítása még bonyolultabb. Apró napszámosok egész regimentje áll csatasorba, hogy eltüntesse a fákról lehulló avart, vagy egy-egy kidőlt fatörzset. A fa első pillantásra nem tűnik ehetőnek, és nekünk, illetve a gerinces állatoknak másodikra sem az. Azoknak az ízeltlábúaknak, amelyek fával táplálkoznak, mint például a termeszek, speciális bélflóra van az emésztőrendszerükben: cellulózbontó baktériumok teszik emészthetővé számukra a faanyagot. Az avarban ezerlábúak, ászkák, csótányok, rovarlárvák és egyéb apró lények hemzsegnek, amelyek mind az elhalt növényi anyagokkal táplálkoznak, de a gombák is kiveszik a részüket a feladatból. Végezetül ott vannak a giliszták, amelyek szintén a talajba kerülő szerves hulladékot alakítják át a növények számára „konyhakész” humusszá. 

Mi isszuk meg a levét 

Az ember ott rontotta el a dolgot, hogy elkezdett olyan anyagokat gyártani, amelyekkel a természet nem tud megbirkózni, mert még a baktériumok sem képesek lebontani.

Hiába nyugtatjuk magunkat azzal, hogy lebomló műanyagból gyártott zacskót használunk: a lebontás során az anyag kémiai szerkezete megváltozik, ezek a műanyagok azonban csak szétesnek apró, mikroszkopikus szemcsékre, de a szerkezetük és összetételük ugyanaz marad.

A mikroműanyagok pedig beépülnek az élőlények testébe, és a táplálékláncon végighaladva a csúcsragadozók, illetve az ember szervezetét károsítják, és a rengeteg le nem bomló szemét lassanként elönt erdőt, tavat, tengert. Hogy mi a megoldás? A fák tudják a titkot: csak annyit fogyasztanak, amennyire szükségük van, és amit elhasználtak, később újrahasznosítják. Ezt kell megtanulni tőlük: élj úgy, mint az erdő, és az erdő élni fog! 

Kép

Kép: Melissa Askew/Unsplash

A komposzt neve a latin compositus, azaz összetett szóból származik. Komposztot mi magunk is készíthetünk, a háztartás szerves hulladékaiból. A jutalom a kiváló föld mellett a tudat, hogy hozzájárultunk az élet körforgásához. 

Mivel a műanyagot a természet nem képes újrahasznosítani, nekünk kell ezt megtennünk, és gondoskodnunk arról, hogy ne kerüljön ki a természetbe. A víz és a levegő áramlása a műanyagot (például nejlonzacskó, eleresztett léggömb) előbb-utóbb a tengerbe juttatja, tehát a tengerek vannak a leginkább kitéve ennek a fajta szennyezésnek.

A lebontáshoz három környezeti tényező szükséges: meleg, nedvesség és oxigén. Ha e három közül valamelyik hiányzik, a lebontó folyamatok lelassulnak vagy leállnak. Ezért van az, hogy a romlandó ételek tovább elállnak fagyasztóban, szárítva vagy konzervdobozban. 

A lebontó szervezetek mind hasznos tagjai a természet újrahasznosító brigádjának – persze az ember számára okozhatnak bosszúságot is. A lisztkukac számára a liszt nem más, mint elhalt növényi anyag, és ugyanígy vélekedik a termesz a faház gerendáiról. Ők csak teszik a dolgukat…

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

– Milyen személyes élményed vezetett a Wingzzz létrejöttéhez?
– Hét évvel ezelőtt született meg a kislányom, három éve pedig a kisfiam. Már életük első napjaitól kezdve fontosnak tartottam – függetlenül attól, hogy Hollandiában élünk, a férjem holland, és itt helyben nincs sok magyar kapcsolatunk –, hogy az anyanyelvüket megtanulják, és Magyarországon is otthon érezzék magukat. Tudtam azt is, hogy a mesélés, a közös meseolvasás az egyik legfontosabb eszköz, amivel egy pici gyereket lehet motiválni, fejleszteni és érdeklődővé tenni a nyelv iránt – ráadásul mindezt játékosan, a fantázia szárnyán. Mindemellett nosztalgikus, meleg emlékeim vannak a saját gyermekkorom diavetítéseiről. Friss kismamaként én is gyorsan beszereztem a régi diafilmeket, hozzájuk a vetítőt – minden este így meséltem nekik, és nagyon szerették. Ám hamar kifogytunk a mesékből, és sajnos külföldön élő magyar anyukaként nagyon nehéz hozzájutni magyar gyerekkönyvekhez. Évente három-négyszer mindig hazalátogatunk, olyankor „kirabolom” a könyvesboltokat, és még így is kevés… Jobb híján a holland meséket próbáltam tükörfordítani nekik. Ebből a tapasztalatból jött az ötlet, hogy meg kellene könnyíteni azt, hogy a gyerekek tartózkodási helyüktől függetlenül az anyanyelvükön jussanak mesékhez – hiszen például zenéket, filmeket már vásárolhatunk úgy, hogy előfizetünk a mindig rendelkezésre álló választékra. Ezt a megoldást a gyerekkönyvek világából hiányoltam, főleg többnyelvű verzióban.

– Említetted a fantázia szárnyát: onnan a név?
– Igen, és számomra fontos a jelkép is. Amikor a pillangó mint logó megjelent az elképzeléseimben, már biztos voltam benne, hogy ennek az ötletnek útra kell kelnie, „ki kell repülnie” a fejemből. Az úgynevezett morpho butterfly (morpho lepke, azúrlepke) azt a kibontakozást jelképezi, ami minden életre jellemző: gyerekként egy pici magból, „tojásból” kezdjük az életünket. A ma még kis totyogósok transzformációja, vagyis az, hogy milyen csodálatos pillangó válik belőlük és az milyen magasra száll, azon múlik, hogy mit „töltünk” beléjük, milyen értékeket adunk nekik, kiváltképp abban a nagyon érzékeny időszakban, ami az élet első 7–10 évét öleli fel.

A Wingzzz jelentése, hogy adjunk nekik szárnyakat – és a mesék erre tökéletesek. Oldják a feszültséget, segítik a problémafeldolgozást, fejlesztik az érzelmi intelligenciát, mintát adnak, hogyan kössenek barátságot, hogyan szeressék egymást.

– Milyen szempontok alapján válogatjátok a meséket?
– A Wingzzz elnevezés három z-je egyrészt az elalvás, a megnyugvás csendességét idézi, és azt is jelzi finoman, hogy a szülők nyugodtak lehetnek a tartalmakat illetően: nagyon odafigyelve válogatjuk a meséket. A gyermekük ezen a platformon biztosan nem szembesül olyan tartalommal, ami bármilyen szempontból káros lehet a számára, felzaklatná vagy rossz minta elé állítaná. Kiadói partnereink vannak, de szerzőkkel is együttműködünk: értékes, minőségi szövegeket veszünk be a kínálatunkba.

– A háromnyelvűség mindenképp kuriózummá teszi a Wingzzz-et, és sok szülő biztosan örömmel fogadja, hogy a gyerekek kedvenc történetei angolul, sőt hollandul is elérhetők. De Hollandiában mekkora igény van a magyar nyelvű, magyar eredetű mesékre?
– Külföldön élő családok számára kifejezetten fontos és a jó mesékre mindig van igény. A magyarok és a hollandok is nyitottak arra, hogy megismerjék más kultúrák népszerű meséit. A világ egyre globálisabb, az emberek szeretik más szemén keresztül látni a világot, a fantázia világát is. Dolgozunk rajta, hogy a Wingzzz, amely ezáltal kultúrák találkozását és egymás általi gazdagodását is elősegíti, még több nyelvű is legyen a későbbiekben.

– Inkább a klasszikus mesék szerepelnek a gyűjteményben, vagy a kortárs irodalmat részesítitek előnyben?
– Mindkettőből válogatunk, a tartalomban is az egyensúly a cél. A színes választék is fontos, hogy sok ízlésnek és hangulatnak megfelelő mese is legyen a kínálatban. Varázslatos a népmesék, a klasszikus mesék világa, és nagyon sok modern író is van, akik igazán jól ráhangolódnak a gyerekek és a szülők mai mindennapi életére, ebből merítve meséik témáit. Egy ilyen platformon jól megférnek egymás mellett a hagyományos történetek, meg az olyanok, amikben mondjuk a főhős kisfiú Skype-ol.

– Az okoseszközök, felületek túlzó használatának káros hatásairól egyre többet hallani-olvasni. Hogy kerüli ki ezek csapdáját egy digitális alkalmazás?
– A digitális olvasófelületek remekül megférnek a papír alapú mesekönyvek mellett, és bízom benne, hogy még nagyon hosszú ideig nem veszik el előlük a teret.

Viszont vannak olyan élethelyzetek, amikor egyszerű helytakarékossági szempontok miatt érdemes a digitális megoldást választani: egy nyaralás, egy nagymamához utazás során kifejezetten előnyös, hogy nem kell sok mesekönyvet cipelni magunkkal.

De a pandémia rámutatott ennek szükségességére az iskolák esetében is – mi is több holland iskolával indítottunk együttműködést. A mai gyerekeknek ez az eszköztár az életük része, sok esetben elvárásuk is, hogy ilyen módon is tudjanak kultúrához jutni. Mesekönyvet olvasni mindenképp jó dolog, és az, hogy ezt digitális formában tesszük, semmit nem vesz el abból a hatalmas hozzáadott értékből, amit a mindennapi meseolvasás jelent. És valójában a legfontosabb, hogy akkor is érezze a gyermeked a figyelmedet és a szeretetedet, amikor ilyen eszközt használ, és erre a Wingzzz abszolút alkalmas.

– A Wingzzz folyamatosan bővül, nemcsak mesékkel, de a mesék befogadási módozataival (mesére épülő tevékenységek tárháza, vetítés) és funkciókkal is. Mi határozza meg az irányt?
– Egyeztetünk pedagógusokkal, mesepszichológusokkal, terapeutákkal és mesemondókkal, és ezeknek a tanulságait is alkalmazni szeretnénk hosszabb távon, útmutatást nyújtani a szülőknek abban, hogy mit lehet még tenni a mesékkel azon kívül, hogy felolvassák azokat a gyerekeiknek. Közös tevékenységek ötleteit szeretnénk megosztani, a mesék köré szerveződő minőségi időtöltésre szeretnénk alternatívát nyújtani – hogy ha ki is lépnek a meséből és a mesekönyv melletti összebújás melegéből, valahogy mégis benne maradhassanak akár közös játékok, sütés-főzés, barkácsolás, vetítés vagy más kalandok révén.

Az alkalmazás idén júniusban debütált élesben, akkor vált online elérhetővé a mesetár. A most magyar, holland és angol nyelvű meséket tartalmazó verzió a legelső, ami még fejlesztésre vár. Ugyanakkor már tartalmazza azokat az alapokat, amiket egy ilyen platformtól elvárnak a felhasználók.

Jelenleg csaknem 200 mesekönyvet kínáló mesetárunkat a most következő növekedési időszakban további néhány száz szép, minőségi mesével szeretnénk gazdagítani.

– A felhasználói visszajelzéseket illetően: mi a helyzet a célközönséggel? Mit szóltak eddig a gyerekek a Wingzzz-hez?
– Az én csemetéim nagyon szeretik, mindennap erről olvasunk. Azt is élvezik, hogy ugyanazt a mesét apa és anya is tudja olvasni, mert mindkét nyelven megvan. A nagyobb gyerekekkel természetesen már közösen is lehet gyakorolni az olvasást, hiszen manapság sokan szívesebben teszik ezt online felületen. A fejlesztés során különösen odafigyeltünk, hogy a felületünket könnyen lehessen használni, hogy az olvasást mind a gyerekek, mind a szüleik számára élménnyé tegye. A gyerekek is könnyen kezelik, élmény, hogy maguk tudnak válogatni, lapozni, megnyitni, rá tudnak zoomolni egy-egy borítóra, illusztrációrészletre, kedvükre pörgethetnek előre vagy hátra a történetben. A visszajelzések nagyon pozitívak, és azok alapján megérte nagyon odafigyelni arra, hogy ne egy villogó, mozgó, hanem egy nyugodt, letisztult, egyszerű felületet teremtsünk.

Kinek ilyen, kinek olyan élménye van a várakozásról. Egy biztos: nem adatik meg minden azonnal, amit épp kívánunk: sem fizikális, sem lelki értelemben. És ez talán így is van jól. Vegyük példaképp a sportot. Mi értelme lenne felállni a dobogóra, ha csak úgy akármikor, kényelmesen, egyik percről a másikra felsétálhatnánk? A sikert megízlelni egy röpke pillanat, amelyben hosszú évek erőfeszítése, küzdelme, akarása összpontosul. Minden porcikánk győzelme. Akadnak ilyen nagy volumenű pillanatok, kiszögellések az életünkben. Mindegyik már önmagában ünnep. És maga az ünnep is ilyen pillanat. Feltéve, ha megvalósulnak a hozzá fűzött vágyaink.

A karácsonyvárás izgalma gyermekben és felnőttben egyaránt él, ha nem is ugyanazt reméljük az ünneptől. Jó, hogy időt is teremtünk a ráhangolódásra a naptárban: négy hetet, négy gyertyányi időt.

Néha ott a kísértés, hogy milyen jó lenne gyorsan meggyújtani mindegyiket, csak legyünk már ott. Behabzsolni, bekebelezni, közelebb rántani, hogy végre birtokolhassuk. Így hajt olykor a beteljesülés vágya a táplálkozás, a kapcsolatok, a munka területén is. És így válik üressé, csalódássá az a pillanat, amelytől a boldogságot reméljük. Pedig igazán nem is az ünnep, a beérkezés a fontos, hanem az út, amely elvezet odáig. Az, ahogyan megéljük mindazt, ami közben történik velünk, változik bennünk. 

Ez a felismerés futott végig bennem áramütésként egy végtelenül egyszerű, bolti sorbanállás közben. A harmadik olyan eset volt egy héten belül, amikor rosszul választottam meg a sort. Legalábbis én így könyveltem el. Mintha valami versenyen lennék, kezdtem méregetni a szomszédos pénztárakhoz közeledő „versenytársaimat”. Izgultam, hogy én érkezzem be hamarabb, de csak nem jutottam előrébb a futószalaghoz. Elhatalmasodott bennem a csalódás, és megmérgezte a hangulatomat. Ha kívülről nem is látszott, belül csatát vívtam.

A harmadik alkalommal kisfiam is elkísért a boltba, és az ő jelenléte döbbentett rá, hogy milyen kicsinyes voltam. Meg is mosolyogtam magam. Mert amíg fokozódó feszültséggel forgattam a fejem – mintha ezen múlna a helyzet sikere – kisfiam meglehetős nyugalommal araszolgatott velem a cél felé, élve a jelen pillanatot. Békésen várakozott, mert ezt tartotta ott és akkor természetesnek. Kerekedett is mindjárt egy jóízű beszélgetés közöttünk, így egész más minőségben töltöttük a várakozási időt.

Akkor hasított belém, hogy milyen jó lenne ezeket a „hulladékidőket” is hasznosítani, élvezni, hogy ne múljanak el hiába.

Most azon töröm a fejem, vajon mi az, ami ennyire hajt előre. Hová igyekszem és miért, hogy cserébe képes vagyok feladni derűt, nyugalmat, lelki szabadságot? Mi gátol meg abban, hogy átadjam magam a jelennek, és élvezzem minden pillanatát? Előbbre visz-e akár egy arasszal is az aggódás? És egyáltalán: van-e értelme ilyen lelkülettel célt érni?

Milyen jó lenne nemcsak enni, hanem élvezni is az ízeket! Nem csupán testben eggyéválni azzal, akit szeretünk, hanem bebarangolni lelkének minden zegzugát. Nem pusztán dolgozni összeszorított fogakkal, monoton módon, hanem kiteljesedni, élvezni az alkotás örömét. És mindezt még a beteljesedés előtt. Mielőtt elrontanánk a gyomrunkat, megcsömörlenénk, kiégnénk.

2020 adventje erre figyelmeztet, mint Saint-Exupéry rókája a kis herceget: szükség van az időre, hogy ünneplőbe öltöztessem a szívem.

Kivárni, hangolódni tetőtől talpig, minden porcikámmal. Nem siettetni, rövidíteni a várakozás időtartamát. Mint ahogy nem sürgethetem a rügyet, hogy kipattanjon; a bimbót, hogy szirmot bontson; a magzatot, hogy alkalmassá váljon a kinti életre. Tanulni az úton levést, a várakozás művészetét.