Karanténtangó, avagy meddig lehet fizikai egészségünket a lelki egészségünk elé helyezni?
Egy lépés előre, kettő hátra a másik féltől, megint egy előre, mire kettő hátra. Sokszor találkozhatunk ezzel a típusú vírus-tangóval, amikor beszélgetőket látunk: az egyik fél túl soknak érzi a távolságot, így közelebb lép, a másik viszont túlságosan is közelinek és vírusszempontból fenyegetőnek érzi, így próbálja tartani a két lépés – 2020-as szleng szerint a két méter – távolságot. Az, hogy a másiktól ki milyen távolságban érzi komfortosan magát társalgás közben, mindig is egyénenként eltérő volt. A járvány miatt viszont a „karanténtangó” a személyes találkozásainkra is kiterjed, és ami az egyiknek kényelmes, nem biztos, hogy a másik félnek is az.
A tavaszi karantén és az enyhítések után igyekeztem feltölteni társasági szeretettankomat az ínségesebb időkre – amit titkon reméltem, hogy nem fognak bekövetkezni. Nyáron a rég nem látott barátaimat is felkerestem, és úgy tapasztaltam, mások is hasonló mohósággal kapkodtak a személyes találkozások után. Most megint szorul a hurok, és ez az egész túl régóta tart ahhoz, hogy okosak legyünk.
Meddig lehet az orvosi és fizikai értelemben vett egészséget a lelki, szellemi egészség elé helyezni, miközben az utóbbiban szépen, fokozatosan leépülünk?
Én egyszerűen elfáradtam a szorongásban, az a fajta félelem és bizonytalanságérzés, ami tavasszal lett úrrá rajtam, aminek következtében folyamatosan különböző haditerveken és forgatókönyv-alternatívákon járattam az agyam, átcsapott egyfajta „amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra” életérzésbe. Ami persze nem azt jelenti, hogy hazárdírozva, maszk nélkül rohangálnék zsúfolt boltokban, de megtanultam azt, amire korábban nem voltam képes: nem tervezhetek előre, nem irányíthatok. Jelenleg a vírusintézkedések is egyik napról a másikra történnek, így még egy héttel sem láthatunk biztosan előre, nem hogy hónapokkal…
Sokat olvashattunk arról, hogy a karantén után növekedett a válások száma. Na de mi van az egyéb kapcsolatainkkal, a barátokkal, távoli rokonokkal és rég nem látott unokatestvérekkel? A szoros kapcsolataink megerősödnek az elhúzódó pandémia alatt, a gyengébbek pedig szépen lassan elsorvadnak? Mennyire lehetünk erőszakosak vagy megengedők régóta halogatódó találkozóink kapcsán?
Mennyire kell a másik igényét a saját komfortzónám elé helyezni? Vagy mennyire engedhetem, hogy a saját szorongásom és elzárkózásom mérgezze meg a kapcsolataimat? Mostanában ezeken töprengek.
A gyerekek mindig a körülöttük élő felnőttek, a szüleik tükörképei, és ebben a kifordult, furcsa helyzetben is tiszta tükröt mutatnak nekünk. Az itthon töltött karanténhetek után kisfiam csak addig érezte magát komfortosan az egyébként jól ismert játszótéren, amíg senki nem tartózkodott a kétméteres körzetében. Amint egy gyerek belépett mellé a homokozóba, ő rögtön kiszökkent, és közölte, hogy menjünk haza. Legnagyobb meglepetésemre ezzel nem voltunk egyedül, egy ismerős anyuka is hasonlóról panaszkodott kislányával kapcsolatban.
Hol húzzuk meg a határt? Még csak azt sem mondhatjuk, hogy hallgassunk a lelkiismeretünkre, abból nem lehet baj. Mert tudom, hogy amit én helyesnek tartok, az más szerint elővigyázatlanság vagy épp túlregálás. Ezért, ha már okosak úgysem lehetünk, örüljünk azoknak a találkozásoknak, amikre lehetőségünk van, és élvezzük a home office melegét, mert ebben az esős, szürke, hideg időben azért mégiscsak egyszerűbb a fókuszt befelé irányítani, mint tavasszal volt.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
