Ha az örömre gondolok, nem az amerikai „smile” – mosolyogj – arcunkra ragasztott feszessége jut eszembe. Nem mintha a mosoly értéktelen lenne számomra, épp ellenkezőleg. A mosoly két ember közötti út, híd, összekötő kapocs, amíg őszinte. A mosoly ezerarcú; lehet barátságos, diadalmas, hamis, huncut, kegyes, leereszkedő, merev, nyájas, pajzán, széles, szelíd, fölényes, gúnyos, fanyar, fagyos, és még sorolhatnánk. Minden arcizomrándulás hátterében más érzelem húzódik.

Az öröm első látásra nem olyan feltűnő, mint a mosoly. Nem hivalkodik a kisimult arc, sem a kisimult lélek. Az öröm égbe lendülés, fölemelkedés. Egy lelki trambulin.

Érzelmi ugrás, mint a szomorúság, de más az iránya, íve, íze. A szó hangzása és alakja is pozitívat sugall: a magas, vidám magánhangzó körkörössége a teljességet szimbolizálja.

Magától értetődő, hogy ami jólesik a testünknek-lelkünknek, ami sikerélményt ad, az örömmel tölt el. De örülhet-e az, aki épp nem egészséges, aki elveszített valakit vagy valamit, aki sikertelenséget vagy szeretetlenséget él meg? Dehogyis – rázzuk a fejünket teljes meggyőződéssel, pedig a válasz nem is olyan egyszerű. Ha ennyire kategorikusan gondolkodnánk, hogy a jó élmény csúcsöröm, a rossz élmény mély gödör, akkor olyan hepehupás mindennapokat és érzelmi viharokat élnénk át, amikhez képest egy extrém kihívás kismiska.

Nem hiszem, hogy ebből a szempontból két véglet létezik: fekete és fehér. Sokkal inkább hiszem azt, hogy életünk keszekusza szálai egyformán szövődnek ilyen-olyan eseményekből. Úgy élnek ezek egymás mellett, mint a próféta látomásában a végidőkben a farkas és a bárány, a párduc és a gödölye, a vipera és a csecsemő. Sokszor talán épp egymásból keletkeznek, egymást oltják ki, vagy egymást formálják. Felgyorsult  külső világunkban a belsőnk nem képes mindenre reflektálni. Olyan ez, mint a futószalag, ahol csak jönnek és jönnek megállás nélkül a hatások, élmények, de nem tudunk mindegyik után kapni. Ezért némelyik érintetlenül továbbmegy. Képtelenek vagyunk feldolgozni mindent, mert nincs rá idő. Sokszor egy nap is olyan sűrűnek tűnik, mintha egy-két hét történéseit hordozná.

És itt jön a vízválasztó: vajon mit emelek le általában a mindennapjaim futószalagjáról? A nehéz, elszomorító, lehangoló pillanatokat vagy a lelkesítőt, biztatót, örömtelit? Melyiket veszem észre a nyüzsgő kavalkádban?

Mivel az öröm csöndes, nem kirívó, könnyebben megbújik a háttérben, a mélyben. Nekünk kell tudatosan észrevennünk, utánanyúlnunk. Ez a keresés létszükséglet, mert csak az örömteli lelkület képes befogadni, elengedni, szabaddá válni. A kesernyés, borúlátó gondolkodás túlságosan eltelít, bezár, önmagunkba fordít. Az adventi csönd épp ezért tud még inkább örömre hangolni, és növelni bennünk a hálás lelkületet.

Eszembe jut erről Defoe Robinsonja, aki hosszú éveket töltött el a szigeten magányosan, nélkülözve, elzárva mindentől és mindenkitől, még a betegségben is csak saját magára hagyatva. De írta a naplóját, és mindig megkereste, hogy egy-egy rossz történésnek, élménynek mi lehet az értelme, a pozitív hozadéka. Ahogy Pollyanna, Eleanor Porter regényhőse is játszotta az élet játékát, örülve bárminek, ami épp adódik a jelen pillanatban, például örülni tudott még a játékbaba helyett érkezett mankónak is, éppen azért, mert erre neki nincs szüksége.

Elképzelem most Máriát, aki Józseffel együtt, várandósságának utolsó napjaiban, szamárháton döcögött Betlehem felé. Biztos vagyok abban, hogy a szíve tele volt kérdéssel, aggódással, ugyanakkor örömmel és bizalommal is.

Mi mennyire precízen igyekszünk mindent megtervezni, főleg egy új családtag érkezését! Akkor vagyunk nyugodtak, ha a helyükön állnak a babaszoba bútorai, frissen vasalva a kisruhák és előkészítve a kórházi csomag. Nem tudom, Mária mit írt volna a naplójába azon az éjjelen, amikor a hosszú út végén nem kaptak szállást, ezért egy barlangistállóban, állatok között, a szénában kellett megszülnie gyermekét. Nemhogy kórházi csomag, de bába sem volt a közelben; a babaágy egy állatokat kiszolgáló jászol lett; és még idegen, szegény pásztoremberek is alkalmatlankodtak közvetlenül a szülés után, akik látogatóba érkeztek a Megváltóhoz.

Lehet, hogy Mária nem erre vágyott, nem erre számított. De egy biztos: tudott örülni annak, ami éppen volt, és nem amiatt elégedetlenkedett, ami hiányzott.

Boldog volt és hálás, mert Istenre hagyatkozott, és ez szabaddá tette a sok kétségtől és fölöslegesen marcangoló kérdéstől.

Ezt jelenti számomra karácsony öröme, és erre a bölcs megelégedettségre, éleslátó szívre figyelmeztet advent harmadik vasárnapja, a rózsaszín gyertya és a felhívás: gaudete, vagyis örüljetek! 

1566 táján, amikor Bruegel képe készült, hatalmas hidegek voltak Flandriában, kis jégkorszaknak is nevezik ezt az időszakot. A képen minden folyó- és állóvíz át van fagyva, a kép bal felső részében teli hordókat csúsztatnak és nehéz súlyokat cipelnek a jégen. Mindkét parton szabadtéri tüzeknél melegszenek az falu lakosai. Az innenső oldalon még alkalmi kocsma is működik egy rózsaszín hattyúval cégérezett fa odvában. A kép szinte minden zugában történik valami (itt nagy felbontásban részletesen böngészhető>>). Dolgukat végző emberek vegyülnek hógolyózó, csúszkáló csoportokkal. A jobb oldalon szánkázó, jégorsózó gyerekektől nem messze egy düledező kunyhó áll. Lakója kerepelővel a kezében lép ki ajtaján – leprás lehet, akkoriban ez volt a kötelező megkülönböztető jelük.

A kép előtérében, flamand parasztokkal vegyülve, Mária és József baktat csendesen az összeírásra gyülekező tömeg felé.

A képet átjáró okker-szürke hidegben a parasztok általában leszegett fejjel járnak-kelnek – közülük kitűnik a kék palástos Mária, aki a többi szereplővel ellentétben a képből kifelé tekint fáradt mosollyal. Oldalán ballag a békét és türelmet szimbolizáló ökör, amely majd Jézus születésének is egyik résztvevője lesz. A szamarat József, az ács vezeti, efelől kétségünk nem lehet, Bruegel még egy jókora fűrészt is a nyakába akasztott, ismertetőjelül…
A kép festésekor Flandria Habsburg-spanyol megszállás alatt állt. A fináncok feje fölötti sasos címer is erre utal. A népszámlálás itt jól láthatóan adófizetéssel, sáppal járt. Aki pénzzel nem győzi az adófizetést, tyúkketrecben hozza állatait. Az épület előtt még disznót is vágnak.

A Lukács evangéliumában említett Augustus-féle népszámlálás (Luk 2,1-7) a földkerekség első, általános népszámlálása volt. Az összeíráshoz mindenkinek a saját szülőhelyén kellett jelentkeznie. József 111 kilométert gyalogolt a várandós Máriával akkori lakóhelyüktől, Názárettől Betlehemig. Elcsigázottan, fáradtan érkezhettek a hosszú vándorlás után a nyüzsgő településre.
Bruegel képén a kilátástalan hideg, a nyomor és a kizsákmányolás mellett megjelennek a szerencse forgandóságának szimbólumai: Fortuna kereke – amelyre itt a boroshordók nagy taligakerekei utalnak – a középkortól a változó emberi szerencse, a felkapaszkodás és bukás elterjedt jelképe volt.

A mulandó emberi dicsőséget jelképező kerekek között menetel az örökkévalóság reményét hordozó Szent Család.

A Paraszt Bruegelként is emlegetett idősebb Pieter képekben elmesélt emberi történeteit egyes kritikusok a shakespeare-i drámák mélységével állítják párhuzamba.

A 20. században Pólya Tibor festményei hasonló képi perspektívából és témával, igaz, kevesebb tartalmi mélységgel készültek. Pólya híres grafikus volt, Krúdy és Karinthy állandó illusztrátora és neves reklámok szerzője. Szolnoki festőként visszatérő témája volt a téli falu élete: vásározók, hógolyózó, faluszélén korcsolyázó parasztok, ahogy azt a Tél című, 1935-ben festett képén is láthatjuk.

Ünneplőbe öltözött falusiak – bekecsben, szűrben – sétálgatnak kényelmesen, az urak lovas szánon érkeznek. Itt senki nem siet a dolgára.

Csak egy jászlat igazító kucsmás embert látunk a kép közepén. A falu szélén ácsorognak, beszélgetnek a felnőttek, bámészkodnak a gyerekek. A híd előtti ponyva talán egy köztéri betlehemet rejt. Nincsenek vészterhes, nyomasztó szimbolikus jelenetek. Csak a békés, téli együttlét. Várjuk ezt a hangulatot mi is, nagyon.

– Tamás, 2002 óta vezeted a Szent Efrém Férfikart, a Budapesti Énekes Iskolát pedig több mint harminc éve. Pedagógus, énekes és karnagy vagy, de alapítottál már zenei fesztivált is, és kutattad Kárpátalja görögkatolikus zenei hagyatékát. Honnan jön ez a hivatástudat és ez a munkabírás?

Bubnó Tamás: A családomból. Én még egy másik világba születtem bele: Homrogdon, ahol felnőttem, a Cserehát hegyei között, olyan rossz volt a telefonvonal, hogy teli torokból ordítani kellett a kagylóba, hogy a másik oldalon valami susogásszerűt lehessen hallani. El voltunk zárva a világtól, cserébe viszont a falu nagyon erős közösség volt. Ott édesapám volt a görög katolikus pap, és ott élt velünk nagyapám is, aki pedig őelőtte volt a pap.

Ennél erősebb szakrális vonalat aligha lehetne elképzelni: ennek a falunak a lelki vezetői 1932-től kezdve 55 éven át Bubnók voltak.

Anyám zongoratanár és tanítónő volt, apám pedig kiválóan hegedült és zongorázott, és amíg Pesten készült a papi hivatására, bejárt a Zeneakadémiára Bárdos Lajoshoz is, jó barátságban voltak. Apám később is hetenként járt Pestre, egyházzenészként részt vett a liturgikus megújulási mozgalomban, de otthon, Homrogdon is próbálkozott: termelőszövetkezeti kórust vezetett. Tehát egyértelmű  volt, hogy vagy zenész leszek, vagy görögkatolikus pap. De ez utóbbi csak párszor villant át az agyamon, mert láttam, hogy papnak lenni rettenetesen strapás. Abban az időben egy falusi pap tényleg menedék volt, a bajban mindig hozzá szaladtak. Ezt pedig édesapám mindig komolyan is vette. Egyszer megkérdezte tőlem valaki, hogy apám családfő volt-e vagy pap. Mondtam, hogy pap volt. Óriási szeretettel szolgált. És Márk és Lőrinc voltak az első unokái.

– Így hát zenész lettél, a miskolci Zeneművészeti Szakközépiskola után a budapesti Zeneakadémián végeztél ütős és karvezetés szakon – és 1988 óta vagy Mezei Jánossal együtt a Budapesti Énekes Iskola művészeti vezetője, ahol a saját gyerekeid is kezdték a zenei pályájukat. Márk, te hogy élted meg gyerekként ezt a helyzetet? A te apád családfő volt vagy a zene papja?

Bubnó Márk: Hát, amikor tízévesen otthon külön fel kellett mondanom Buxtehude Das neugeborne Kindeleinját, annak nem örültem (nevet). Az Énekes Iskola koncertegyüttese igazi mélyvíz, ahol a legjobb diákok együtt énekelnek a tanáraikkal. Apa nagyon ambicionálta, hogy mi is ott legyünk – de azt hiszem, mindenekelőtt azt várta el, hogy vegyem komolyan, amit csinálok. Azt mondta, énekelgetni a magam örömére is lehet, de az Énekes Iskola egy másik szint. Komolyan is vettem, hiszen a zenét és a társaságot is nagyon szerettem. Persze azért voltak konfliktusaink is: el lehet képzelni, 14 évesen milyen nehéz volt azzal megbirkózni, hogy a tanár, aki tehát „esküdt ellenségem”, egyúttal az apám is.

Kép

Kép: Jónás Jácint

Bubnó Lőrinc: Apu és a kórus másik vezetője, Mezei János nagyon hatékony párost alkottak. Folyton váltogatták, akár egyik pillanatról a másikra, hogy ki a „jó zsaru” és ki a „rossz zsaru”. Én szerencsés voltam, mert gyerekként nagyon könnyen ment az éneklés, és az, hogy „a főnök fia” vagyok, sosem érintett se pozitívan, se negatívan. A kihívások a mutálás után kezdődtek: férfihangon már nem ment többé magától jól az éneklés. Amikor a Szent Efrém Férfikar megalakult, még nem volt állandó tagság, és rengeteg énekeslegenda is megfordult az együttesben. Akkor úgy éreztem, hogy egyáltalán nem érem el az ő szintjüket.

– Sokáig nem is volt egyértelmű, hogy ti is hivatásos komolyzenészek lesztek. Márk, te popzenekarokban, például az Anna and the Barbies-ban doboltál, Lőrinc, te pedig a Petőfi Rádiónál voltál zenei szerkesztő. Tamás, hogyan élted meg, hogy a fiaid a könnyűzenével kerültek napi kapcsolatba?

Tamás: Semmi bajom nem volt ezzel.

Mi itt Európában nagy hibát követtünk el azzal, hogy ennyire elválasztottuk egymástól a klasszikus zenét és a könnyűzenét.

Édesanyám otthon felváltva zongorázta Bachot és a ’30-as évek slágereit, és a Budapesti Énekes Iskola sem lett volna ugyanaz, ha nem Mezei Jánossal vezetjük, akiről, ha nagy ritkán leült jazzt zongorázni, mindenki érezte, hogy sokkal többet tud a zenéről, mint egy átlagos zenetörténész-karnagy. Én úgy gondolom (talán nincs igazam), hogy a klasszikus zenei tudás valóban átfogóbb, nagyobbat merít, mélyebb rálátást ad a zenére – de ettől még a szembenállás inkább gőgből és előítéletből születik, nem zenei okokból. Steve Reich, az egyik legnagyobb kortárs amerikai komponista zenéjében számos elem egyértelműen a könnyűzenéből jön. A Zeneakadémián huszonévesként mégis azt az üzenetet kapod, hogy ha te a klasszikus zene avatott képviselője akarsz lenni, meg kell tagadnod azt a részedet, amelyik szereti a könnyűzenét.

– Miközben Palestrina komponált motettát és madrigált is – pedig ez utóbbi könnyűzenének számított volna, ha a reneszánszban már létezett volna ez a fogalmi megkülönböztetés.

Tamás: Pontosan. Az európai zenében évszázadokon át úgy tették fel a kérdést: melyik zene hangozhat el a templomban, és melyik nem? Szerintem ma is csak ez lenne az értelmes megkülönböztetés, annak ellenére is, hogy már 300 éve zajlik a szekularizáció folyamata. Európa egyre inkább kivonult a templomból, ami miatt a templomi zene elvesztette a termeit, illetve újakat kellett neki építeni: ezek lettek a koncerttermek.

Templomi zene a templomon kívül: tulajdonképpen ebből született a klasszikus zene fogalma.

Márk: A nálam öt-tíz évvel fiatalabb komolyzenészek körében már sokkal nagyobb a nyitottság és így az átjárás is a különböző műfajok között. Júniusig vezettem a Dr. Bubnó roll című klasszikus zenei ismeretterjesztő és interjúműsoromat a Klub Rádióban, amelynek a koncepciója egyébként Lőrinc fejéből pattant ki. A beszélgetésekből világosan kiderült, hogy egy bizonyos minőségi szint fölött a popzenészeknél is ugyanazok a zenei problémák merülnek fel, mint amik egy klasszikus zenei kisegyüttesnél. Egy rockzenei kvartettben és egy vonósnégyesben is az a kérdés, hogy mennyire vagy igényes, és mennyire tudod az egymásrautaltságot erővé formálni.

Kép

Kép: Jónás Jácint

Lőrinc: Ez a gondolkodásmód egyébként a Szent Efrém Férfikart is meghatározza. A legutóbbi, Wings című lemezünk nyitószáma egy sotho gospel Dél-Afrikából, de spirituálékat is éneklünk, sőt, az első karantén alatt Pandémia címen feldolgoztuk a Viktória című Fonográf-dalt is. Egy gospel nem nyugati értelemben vett klasszikus zene, mégis templomi zene, hiszen oda készült és ott adják elő. A Viktória pedig egy jó popdal – persze sosem fogjuk templomban előadni, mert nem oda való. De ettől még van helye az életünkben.

– Tamás, te több mint harminc éve pedagógus vagy, a Szent Efrém Férfikar pedig rengeteg interaktív énekórát tartott az ország különböző pontjain. Mit tapasztaltatok, milyen a mai gyerekek viszonya a zenéhez? Ha egyszer a fiaid gyerekeit is tanítanod kell majd, mit kell majd másképp csinálnod, mint az ő esetükben?

Tamás: A legfontosabb alapvetés az, hogy a gyerek mindig jó – ez semmit sem változott, akkor sem, ha sok pedagógus tévesen az ellenkezőjét állítja. Ami sokat változott, az a világ, ami a gyerekeket körülveszi. Nincs értelme olyan álmokat kergetni, hogy „a zene az olyan erős dolog, hogy ma is pont úgy működik, mint régen”. A ‘80-as években egy háromperces zeneművet még minden gyerek végig bírt hallgatni. Ma ez már nem biztos – de nem azért, mert a gyerekek nem jók, hanem mert a három perc ma már mást jelent.

Szerintem nem kell mást tanítani, mint régen, viszont másképp kell a gyerekekkel kommunikálni – és ez nem könnyű, sokszor nekem is vannak küzdelmeim.

De a lényeg nem változott: hitelességgel, őszinte pillanatokkal fel lehet kelteni a figyelmüket, és a saját pártodra lehet állítani őket.

Márk: Az interaktív énekórákon is azt tapasztaljuk, hogy ha hiteles a „tálalás”, kiderül, hogy sokkal jobban szeretnek a gyerekek énekelni, mint ahogy azt mi gondolni szoktuk, vagyis lenne bennük igény az éneklésre. A gond talán inkább az oktatási rendszerrel van, amelyben – nálunk is, de világszerte ezer helyen – csak a mérhető tudás számít. Emiatt a készségtárgyak: az ének, a rajz, a testnevelés vagy mellékessé válnak, vagy elkezdődik egy teljesen értelmetlen és igazságtalan versenyeztetés, ahol aki hátrányból indul, annak sosem lesz sikerélménye. Pedig az oktatásnak nem erről kellene szólnia.

– Jövőre indul az „Orientale Lumen” koncertsorozatotok 10. évada, négy koncertetek lesz a Belvárosi Főplébániatemplomban. Hogy készültök most, a koronavírus idején? És hogy látjátok a jövőt?

Lőrinc: A tízéves „Orientale Lumen” sorozat most nem éppen a legszerencsésebb helyzetből startol, de megpróbáljuk ezt is a javunkra fordítani: ha máshogy nem, otthonról mindenki követheti majd a januári nyitókoncertet. Szerencsére nagyon profi stábbal dolgozunk, ezért biztos vagyok benne, hogy valódi koncertélményt élhet át, aki követi majd a live-streamet. Persze minket is rosszul érint a sok elmaradt koncert, de szeretjük, amikor néha van egy-egy nyugodtabb időszak. A Szent Efrém Férfikarnak 2019-ben átlag heti három próbája és százhúsz koncertje volt. Ez rengeteg szervezést is igényel, aminek egy részét én csinálom – szóval nekem ez egy teljes állás. Marcival most mindketten kisgyerekes apukák vagyunk, ezért egy átlagos nap körülbelül mindkettőnknek úgy néz ki, hogy felkelés, bölcsi, Efrém-próba, délután szervezés, este pedig koncert vagy altatás. Hétvégén ugyanez, csak akkor nincs bölcsi (nevet).

Tamás: Idén, 63 éves koromra sikerült elérnem, hogy a Budapesti Énekes Iskola, amely már évtizedek óta a Deák Diák Általános Iskolában működik, zenei tagozattá váljon. Ami azt jelenti, hogy a zenés osztályba járó gyerekeknek elsőtől fogva heti négy énekórájuk van. Ilyen még sosem volt. Ezzel egy másik világ tárult fel most előttem – bár lehet, hogy már nem a megfelelő időben. De soha nem ugrottam el a feladatok elől, és most sem teszem. Eközben pedig a Szent Efrém Férfikar is egyre jobban szól. És ahogy Lőrinc mondta, unokáim is lettek. Úgyhogy bizakodó vagyok.

– Nyolc évvel ezelőtt éppen Szent Iván éjjelén találkoztatok először, pontosan fél évvel később, a téli napfordulón pedig már házassággal is megpecsételtétek a kapcsolatotokat, méghozzá egy hármas esküvőn. Mi tette ilyen hamar egyértelművé az összetartozásotokat? 

Zita: Egy közös ismerősünk gondolta úgy, hogy összeillenénk, Attilának csak annyit mondott, hogy egy ismert emberről van szó. Nem tudott rólam semmit, az első éjszakát mégis átbeszélgettük, ahogy a másodikat is. Nagyon tetszett, hogy egy férfi ennyire őszintén és nyíltan kommunikál, hogy egy már teljesen letisztult embert látok. Az is fontos, hogy mindketten hasonló hátterű, vidéki nagycsaládból jövünk. Hat nappal a megismerkedésünk után megírtam az anyukámnak és a testvéreimnek, hogy találkoztam a férjemmel. Ez a levél kinyomtatva, kinagyítva, bekeretezve ma a közös otthonunk falát díszíti. 
Attila: 37-38 évesek voltunk már ekkor, én túl egy váláson, és további csalódásokon, egyikünk sem szerette volna húzni feleslegesen a másik idejét. Mindketten készen álltunk, feldolgoztuk már a múlt sérelmeit, felszabadultan tudtunk kapcsolódni a másikhoz.

Sokan furcsán néznek ránk, ha ezt említjük, de egy 300 kérdésből álló listán mentünk végig az első találkozásaink alkalmával. És gyakorlatilag mindennel kapcsolatban hasonló véleményen voltunk. 

Zita: Atti kicsit visszahúzódóbb alkat, mint én, biztattam a megnyílásra: úgy tudom megismerni, abba tudok beleszeretni, amit elmond magáról. Ekkor ő az El Caminóra készült, ahova szeptemberben el is indult. Hajnalban, a reptéren kérte meg a kezem. Az utolsó néhány napra aztán én is csatlakoztam. Decemberi esküvőnk pedig karácsonyi ajándék volt Atti szüleinek: mindhárom gyermekük egy napon mondta ki a boldogító igent. 

– Attila, téged mi ragadott meg Zitában, és mi az, amit a leginkább szeretsz benne ma? 

Attila: A kérdés talán inkább úgy releváns: mi az, amit nem szeretek benne? Zita időről időre viccesen „megnyitja a teret”, hogy mondjam el bátran. És nincs ilyen. Minden megvan benne, ami egy emberben szerethető lehet, de legelőször talán a derűje és a magabiztossága tűnt fel. Otthonosan éreztem és érzem magam mellette. Először egyébként furcsa is volt az a szabadság, amit kapok tőle, például, hogy egyáltalán nem probléma számára, ha elmegyek sörözni a barátaimmal, sőt, addig maradhatok, ameddig szeretnék. Ezt korábban nem tapasztaltam. 

Zita: A bizalom, a másik elfogadása alapvető nálunk. Sok kritika éri mostanában Attit a hosszabb haja, a szakálla miatt, de neki így tetszik, fel sem merült, hogy ebben korlátozzam. Én mindenhogyan szeretem.

Arra is biztatom, hogy töltsön időt nélkülem is az édesanyjával, hívja fel őt, vigyen neki virágot. A férfiak erre maguktól nem mindig gondolnak. Ugyanígy én „ültettem le” őt, amikor Dóri, a lánya már 16 éves volt: beszéljen vele. Talán most már nem szeretné minden második hétvégéjét nálunk tölteni, inkább több időt szánna a kortársaira. Jöjjön akkor, amikor neki jó: a mi ajtónk mindig nyitva áll előtte, hétköznap is. Így is lett, azóta is nagyon jó a kapcsolatunk vele. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Hamar megtaláltátok, pontosabban felépítettétek a közös otthonotokat. 

Zita: Igen, gyermekkori vágyam volt, hogy egy vidéki gerendaházban éljek. Atti teljesen rám bízta, hogy ez hol valósuljon meg. Székesfehérváron, albérletben laktunk, onnan vonatoztam Budapestre, a munkába. Egy nap aztán autóval elindultam, hogy útközben megkeresem azt a falut, ahol építkezhetnénk. Atti úgy engedett el, Kisfaludnál térjek balra, utána csak egyenesen! Pákozdot nem éreztem a szívemhez közel állónak, aztán egy jobb kanyar után megtörtént a csoda. Megláttam egy dimbes-dombos falucskát, Sukorót, előttem a két templommal, jobbra a Velencei-tóval. Megkönnyeztem, tudtam, hogy hazaértem. 
Attila: Azt szokták mondani, a közös építkezés rossz hatással van a házasságra, nálunk ennek az ellenkezője történt. Kifejezetten élveztük a házunk, majd a kertünk építését; amit lehetett, magunk végeztük el. Van nálunk egy szabály: mindkettőnknek vétójoga van, ha valami nem tetszik, elég csak kimondani, nem kell meggyőzni a másikat. Jóval fontosabb, hogy mindketten otthon érezzük magunkat, így mindig a közös nevezőt keressük, nem vitatkozunk. Egyedül a küszöbök kapcsán nem tudtunk eddig megegyezni, így a mai napig nincsenek küszöbeink. 
Zita: A házépítéshez kapcsolódik, hogy Atti új mesterséget tanult: tavaly szeptembertől hivatalosan is asztalos – a vizsgaremekét, egy ládát nekem készítette. 

Attila: Informatikus szakemberként, illetve vezetőként dolgoztam hosszú ideig, váltani szerettem volna. Ma már itthon teljesítem az asztalosmegrendeléseket. 

Zita: Én pedig büszke feleség vagyok! Jó látni, ahogy szárnyal Atti alkotó énje. 

– A kertépítéseteket dokumentáltátok is, a videók megjegyzéseiben számtalanszor említik, hogy olyanok vagytok, mint a gyerekek. Bóknak veszitek? 

Zita: Abszolút! Atti virágot tűz a hajamba, örülünk az első hónak, a közös reggeli túráinknak, rengeteget nevetünk. A humor minket sok nehézségen átsegített, és a mindennapjainkat is megédesíti. Rengeteget játszunk, olyan jó, hogy Atti mindenben benne van, kipróbálhatom például vele azokat a gyakorlatokat, amiket a kommunikációs tréningjeimen másokkal is csinálok. Felhőtlen PÁRbeszéd címmel ketten egy országjáró előadást is terveztünk tavaszra, hogy segítsük a párok közötti kapcsolódást, de a járvány miatt ezt őszre halasztottuk. A gyermekünknek kialakított szobát egyébként – és így is zárul Az utolsó lombik –, játszószobává neveztük át. Ez a barátainkkal, családtagjainkkal való önfeledt együttlét tere, ahol mindenki kicsit újra gyerek lehet. 

– Mit adott a kapcsolatotokhoz a gyermekért folytatott hatéves küzdelem, amibe egészen friss párként vágtatok bele? Egymásban még inkább megerősödve jöttetek ki belőle? 

Zita: Igen, én például egészen biztosan állítom, hogy sosem hagynám el Attilát. 
Attila: Azt mondtam Zitának, addig megyünk, amíg ő szeretné, az ő testét érintik a beavatkozások. A férfinak ebből a szempontból nincs sok szerepe. Az övé viszont a lelki teher nagyobb része, neki kell erősebbnek lennie, hiszen támogatnia kell a párját, és elfogadni a hormonális változások hatásait is a viselkedésében. 

Zita: Nagy szerencsénk, hogy új célt tudtunk találni, át tudtuk transzformálni azt az energiát, amit a gyermekért folytatott küzdelembe helyeztünk, abba, hogy a megélt tapasztalatainkkal másoknak segítsünk. Így jött létre tavaly júliusban a Réka – A Tudatos Termékenységért Alapítvány. 

Attila: Rengeteg értékes kapcsolatot, új védőhálót is adott az elmúlt időszak. Ha ma lenne az esküvőnk, már egészen más embereket hívnánk meg rá, nagyrészt kicserélődött a baráti körünk. Az utolsó lombikból ismert kezelőorvosunk, dr. Fülöp István például jó barátunk lett, az alapítványunkban is együtt dolgozunk. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Első munkátok, amely már az alapítvány megbízásából készült, a Meddőnek nyilvánítva című, a kérdést hihetetlenül komplexen körüljáró, sőt, azon túlmutató ismeretterjesztő vlogsorozat. Egyértelmű volt, hogy mindketten teljesen beleteszitek magatokat, személyes véleményeteket, akár a fájdalmaitokat is megosztjátok, továbbra is beengedtek az életetek színtereibe, és nem maradtok „csak” riporteri szerepben? 

Attila: Igen. Nem akartunk csak egy szárazabb tényanyagot gyártani, szerettük volna élővé, érdekessé tenni a bemutatott témákat. Ahogyan Az utolsó lombik esetében, itt sem volt kérdés a személyesség. 
Zita: Természetesen nem szeretnénk senkit sem befolyásolni, elsődleges célunk a tájékoztatás. Nehéz dolgunk van, mert nem divatról beszélünk, hanem olyan lényegi döntésekről, mint például az örökbefogadás vagy a nevelőszülővé válás. Sok benyomás ért minket a forgatás alatt is, még mindig rengeteget tanulunk, formálódunk. Így bár az értékrendünk stabil, az érzéseink, véleményünk változtatását mi is fenntartjuk. 

– Az összes videótokat áthatja az egymás iránti figyelmesség, a szeretet kifejezése a másik iránt – már ezzel is példát mutattok. Attila a kamera mindkét oldalán feltűnik. Hogyan néz ki köztetek a munkamegosztás, jelent-e feszültségforrást is a közös misszió? 

Zita: Atti emiatt tanulta ki a technikai háttérmunkát, teljesen egyedül, nagyon büszke vagyok rá. A kertszépítést bemutató sorozat azért is készült, hogy gyakorolhasson. Ő felel a képért, a hangért, a Meddőnek nyilvánítva első részeit ő is vágta. Az én feladatom pedig a tartalom, illetve van egy szerkesztő kollégánk is. Nem működhetne egymás nélkül a munkánk. Néha adódik abból konfliktus, hogy Atti otthon felejtett valamilyen eszközt, vagy nem vett fel egy vágóképet, vagy most a kertben nem dokumentál valamit, ami érdekes lehet másoknak is. 
Attila: Igen, ez nekem nem automatikus. Korábban úgy vágtam, hogy Zita ott ült mellettem, megbeszéltünk valamit, aztán én munkához is láttam. Viszont ekkor is folyamatosan kérdezgetett, beszélt hozzám, szerette volna tudni, mi történik. 
Zita: Ez feszültséghez vezetett. Mikor már többedszerre fordult el, megkerestük rá a megoldást.

Elmondta, hogy miközben ő vág, nem tud másra figyelni, kérte, addig foglaljam el magam.

Mindig ehhez tartjuk magunkat: nem engedünk elharapódzni egy konfliktust, hanem amilyen hamar lehet, megbeszéljük, hiszen ha valami visszatérően feszültséget okoz köztünk, arról beszélni kell. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. augusztusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>

Korai lecke a túlélésből

„Gyerekként a Partium területén, Szatmárnémetiben ért engem és a családomat a második világháború, emlékszem, ahogy a partizánok lőtték az embereket. Amikor édesapámat is – aki anyakönyvvezető volt – elvitték katonának, mi kétszekérnyi holmival Pusztadarócra költöztünk a nagybátyámhoz. A rossz emlékű felszabadításkor az összes értékünket – ágybetétet, varrógépet, rádiót – elvették. Egy éjszaka meg is támadtak, s ahogy menekültünk, lőttek utánunk. Sosem feledem a fegyverek ropogását, ám szerencsésen átjutottunk Tyukodra a nagymamámhoz, ahol egy picinyke szobában húzódtunk meg öten. Miután édesapám épségben leszerelt, két héten át gyalogolt hazáig, mire ránk talált” – eleveníti fel gyermekkora meghatározó emlékeit, a túlélés élményét Lajos. 

Tizenévesen faipari technikus szeretett volna lenni, mert mindig is irigyelte egy barátját, aki már annak tanult, és rendre egy gyönyörű kék bársonysapkával a fején tért haza a nyári szünetre, amire hatalmas cizellált aranybetűkkel az iskola monogramja volt írva. De mivel a közelükben – Mátészalka környékén – nem volt ilyen iskola, végül gépész szakra jelentkezett, ahová 35 diákot vettek fel, ám ő csak 36. lett a sorban, azaz pont lemaradt. Később értesítették: indítanak még egy osztályt, vagyis a szomorúságból boldogság lett. Úgy véli, ezt is az őt világéletében segítő Gondviselésnek köszönheti.

Út a gépektől a díszekig

Lajos néhány évvel később már gépésztechnikusként dolgozott a felvonógyárban. Időközben megismerte élete szerelmét, a textiltechnikus Mariannát, akivel a hatvanas évek elején – egy a vállalkozókat enyhén szólva sem támogató időszakban – vállalkozni kezdtek: a budai házuk pincéjében lettek műbársonyozók. Felesége kitartására, elhivatottságára így emlékezik:

„Egy harmadik emeleti lakásban laktunk, amikor ő esőkabátokat hegesztett estenként otthon egy géppel, de olyan megszállottan, hogy éjjelente csak három-négy órákat aludt.”

„Egyszer este tizenegy után kértem, hogy fejezze be aznapra, mert láttam, hogy már nem bírja, de ellenkezett. Erre a nyitott ablakon át kihajítottam a gépéből a biztosítékot, ő pedig lement egy zseblámpával, megkereste, és folytatta a munkát… Vagyis nem volt számára lehetetlen. Az apja belvárosi cipészüzemét államosították, ami után a padlóról álltak fel, és nem volt olyan koszos-piszkos munka, amit becsülettel el ne végzett volna. Pedig a maszekokat különösen divat volt szidni akkoriban” – meséli, majd felsorolja, mi mindent – csomagolóanyagokat, játékokat, az autók kalaptartójára azt a bizonyos „bólogató kutyát” – gyártottak kisiparosként az évtizedek során.

Kép

Kép: Szabó Lajos

Vállfákat vontak be műbársonnyal különböző színekben, amikor egy holland úr látogatott el az exportvállalathoz, ahol pont egy ilyenre akasztotta fel a kabátját. Annyira megtetszett neki, hogy hamarosan ipari mennyiségben rendelt belőle, ám mielőtt Szabóék egyáltalán örülhettek volna az üzletnek, az úr autóbalesetben elhunyt. Ugrott a nagy lehetőség, sőt, újabb nehéz időszak jött.

A rendszerváltozás teljesen bezárta az addig működő piacaikat, egyúttal azonban ihletet is adott a karácsonyfadísz-készítéshez.

„Maradt a nyolcvanas évekből néhány lerobbant gépem, amiket még a Tungsram-gyárból vettem meg olcsón, és átalakítottam olyanná, hogy félkész üveggömbökből díszgömböket tudjunk készíteni velük – mondja. – Az egyik berendezéssel ezüstözni is lehetett, innen jött az ötlet: miért ne csinálhatnánk ezután karácsonyfadíszeket? Autodidakta módon kitanultam hát az üveggyártást, még ha eleinte összevissza égettem is magam. Az üveg korántsem műanyag, egészen más munkamódszert igényelt, amit nyilván időbe telt elsajátítanom. De sikerült!”

Akadályokon át, a távolból is együtt

Ám a további váratlan csapások sem kerülték el a családi vállalkozást. Amikor néhány éve kigyulladt a tárnoki műhelyük, Lajos hét saját maga által épített, felbecsülhetetlen értékű gépe – azaz vagy húsz év munkája – odaveszett a tűzben. Még most is ott hevernek a díszek, amiket már nem tudott befejezni velük. Szívesen újraépítené a gépeket, ám nyolcvannyolc évesen már aligha lesz erre ideje és energiája, jegyzi meg. – „Rengetegszer újrakezdtük már – mereng, felidézve, hogy más már a nyugdíjas éveire készült, amikor ők egy teljesen új tevékenységbe, a karácsonyok ékesítésébe fogtak. – A feleségem mindig azon aggódott, hogyan fizetjük ki az alkalmazottakat, ha tönkremegyünk. Minden pénzünk elfogyott, mire létrejött a mostani telephely, és a házunkat is eladva ideköltöztünk.”

Szó szerint, hiszen még Lajos hálószobája is a bemutatóteremből nyílik. Ma már csak az övé ez a szoba, pedig két éve még kettejüké volt…

Kép

Marianna és Lajos

2018 karácsonya előtt néhány nappal azonban Marianna visszatért a Teremtőjéhez. Lajost érthető módon a mai napig nagyon megviseli szerelme hiánya. – „Nemcsak a hű társam volt hatvan éven át, hanem a vállalkozás lelke is. Ha kellett, heteken át kísérletezte ki az új színeket. Úgy jutottunk el Frankfurtba egy nemzetközi kiállításra, hogy azzal kereste meg a szervezőket: nem baj, hogy nincs hely, ha valaki az utolsó pillanatban lemondja, mi akkor is azonnal jövünk a helyére! Hívtak is minket, így a világ minden tájáról megismerhették a munkánkat. Olaszoknak, oroszoknak, ausztráloknak, hongkongiaknak is értékesítettünk már.”

Éjjel-nappal karácsony

Lajos a részben Mariannáról őrá is átragadt, részben benne is eredendően meglévő állhatatossággal viszi tovább életük utolsó nagy közös vállalkozását. Az őt hajtó lelkesedésről így beszél: „Gyakran előfordul, hogy éjjel jut szembe valami, olyankor felkelek és csak átsétálok a műhelybe, hogy kipróbáljam. A régi biztonsági őrünk szokta megjegyezni, hogy már megint égett a villany éjszaka, látta ám, hogy akkor is dolgoztam. Nem tehetek a nyughatatlan természetemről, hetvenöt évesen kezdtem el esztergálni is, mert nem tudtam esztergályost fizetni. Mindig jár az agyam, és mindig menetelek, szinte rohanok előre. Ez családi örökség lehet, mert édesanyám szokta volt mondogatni édesapámnak, aki nem tudott lassan menni, hogy »nézd, már megint szalad!«. Én is mindig sietek, és ha egy percig nem gondolok semmire, máris jön egy következő sugallat, ami újabb munkára sarkall.”

A munka továbbra is a családban marad: Szabóék tárnoki üzemében Lajos mellett a lánya, a veje és két fiúunokája is szorgalmasan dolgozik.

A karácsony előtti időszakban – sőt, a tervek szerint jövőre már egész évben – a helyszínen fogadják visszatérő és új vásárlóikat, akik akár arról is megbizonyosodhatnak, hogy a Szabó család tagjai és kollégáik valóban még a legkisebb mintát is kézzel viszik fel a kis gömbökre. Sőt, amikor idejük engedi, még különleges dekoráció-kívánságok teljesítésére is kaphatók (szentképes, nagy-magyarországos, egyedi feliratos díszeket is készítettek már). Marianna lelke pedig a rá jellemző fáradhatatlansággal őrködik a fáradhatatlan kezek felett.

Bármit kidobhatsz, fiam, csak vasat ne. Mondja géplakatos nagyapám. Most tűnik fel, hogy a betonnégyszöget, melyen tevékenykedünk, kétoldalt lelátók veszik körül, és a széksorokban, mint dróton a fecskék, sorban gubbasztanak a nézők. A bekiabálók. Kibicnek semmi se drága.
A vas, az vas, nem hasad, nem forgácsolódik, mint a fa. A vas, az tart. Ha nem tart, meghegeszted. Ha elenged, meghegeszted. Ha szétpattan, hozzáhegesztesz egy másik vasat. Ahhoz egy harmadikat. Annyi vasat, amennyit akarsz. Nincs megállás. A lehetőségek száma végtelen. Az embernek legyen raktáron vasa. Csövek, lemezek, drótok, pántok. Satuba fogatod, méretre flexeled. Jöhet a hegesztés, az izzás, az átlényegítés, a csoda! 
A csoda vigye el, szisszen fel a fiam, egy fémdarab megvágta az ujját. A vastelepen sem veszik át ezt a sok frincfrancot, nem tudnak vele mit csinálni. Szépen hangzik az újrahasznosítósdi, ha tévében prédikálnak róla, sok lájkot lehet vele gyűjteni, csak nincs megoldva. Ja, majd elvisszük Norvégiába, azt ottan. Olajmaszatos papírtörlővel törölgeti az ujját, szájába veszi, szívogatja. 
Be kell kötözni, kottyantja közbe nagyanyám két szotyola-roppantás közt. Míg élt, ilyen proli-dolgot sose csinált volna.

Viszont egészségügyekben sosem ismer tréfát, édesapja császári és királyi udvari főorvos volt, ő is jobban tudott mindent mindenkinél a test dolgait illetően.

A nyál dezinficiáló hatású, jegyzi meg, de nem kielégítően. Fokozott gyulladásveszély leselkedik egy ilyen egérszagú helyiségben, fertőtleníteni kellene klórmésszel. A kezedet gyorsan lekezeled, te is hallottál már húsevő baktériumokról, kisfiam. Ne várd meg, amíg öklömnyire duzzad az ujjad, szederjes színbe vált, úgy kell felfakasztani a kelést. Vagy amputálni az egészet, olyat is láttunk már.
Ha rémhírek szűkében leszünk, nagyikához fordulunk. Egy bevásárlószatyorból kihámozok pár üveg vegyi folyadékot, az egyik ragacsosan kifolyt, fiam szól, ne nagyon nyúlkáljak hozzá, elég erős savak. Ezektől hogyan szabaduljunk meg? Rákereshetnénk az interneten, hol veszik át a veszélyes hulladékot, kipurcant aksit, lejárt gyógyszereket, kipezsgett elemeket. Találnánk egy lerakatot a százhuszonkettedik kerületben, Világvége utca 526/B. szám, mehetnénk oda egy szatyornyi cuccal, miközben a garázst azonnal ki kell üríteni, punktum. 

Szánalmas, az ilyenek zabálják ki alólunk a bolygót, míg mi kulacsból iszunk, fémszívószálat használunk, szelektálunk, és disznósörtével tűzdelt, fanyelű fogkefénk van, amit csak beledobunk a tűzbe, máris visszatért az ősanyaghoz.

Szól közbe egyik lánygyermekem, mi meg szégyenkezünk.

Kép

Kép: PxHere

A jótállásokat ki ne dobjátok, normálisak vagytok? Ez nagynénikém, az örök reklamáló, soha nem vett olyasmit, amit ne sikerült volna visszaváltania valami jobbra, újabbra, praktikusabbra. Fejből tudta a Vásárlók Könyvének összes paragrafusát, maga volt az élő fogyasztóvédelem. Gyere csak, kisfiam, visszavisszük, nem hagyjuk annyiban. Én meg ott álltam vele az ügyfélszolgálaton (Világvégeutánkettővel u. 435/c), égett a fejem, és hallgattam kizökkenthetetlen jogvédelmi előadását... remélem, ön is látja ezt a repedést, vagy adjam kölcsön a szemüvegemet?... nézze, ebből logikailag az következik, hogy önöknek kutyakötelessége... itt ez a szegény gyerek, aki a kis összekuporgatott pénzéből jóhiszeműen megvásárolta az önök termékét... Kínszenvedés volt vele vendéglőzni, bármit visszavitetett, megreklamált, tuti, hogy a pincérek titokban beleköptek a kajánkba bosszúból. Én beleköptem volna, ha én vagyok a pincér, és így felmossa velem a talajt valami okostojás.

Azokat a cuki kerámia-házikókat a gyerekek csinálták kézműves-foglalkozáson. Akkora kincs lesz nekik felnőttkorukban, majd meglátjátok, avatkozik közbe fiam anyósa. Én szinte naponta előveszem a gyerekkori kis rajzaimat, olyan jó ezt utólag látni, de nem?

Az nadonkejj, mondja a napon kifakult, elcsempült műanyag teherautóra kisunokám, és tudom, hogy egyszer gurigázik majd vele, aztán ott fog állni a teraszon hónapszámra, legfeljebb akkor veti rá magát a kicsi, ha az öccsének kedve támad játszani a járgánnyal. Az enéém!
A bolygó rendben, a kukazsákok gyűlnek, az eső elállt, a tárgykupacok zsugorodnak, a lelátón nagy a hangulat, sörök és bambik habzanak, pattogatott kukorica potyog, görögtűz fortyog, tülkölés, skandált rigmusok. A fiam fogja, és úgy, ahogy van, nejlonzacskóba csúsztatja gyerekkori íróasztala kacatokkal teli fiókját, melyben tűzőgéphez való kapcsok (na de mely párhuzamos univerzumban lehet most a tűzőgép?), régi levelek (ki írta kinek? értelem vagy érzelem?), nyomtatott áramkörök és homályos rendeltetésű tárgyak kallódnak. Viszlát, kicsikék, a következő költözéskor ! 

Ez a cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Az Operettmozi igazi filmes élményt nyújtott! A broadcast-minőségben rögzített produkció eljuttatta a művészet varázsát a családokhoz, lélektől lélekig, földrajzi határokon átívelve! Az online „színpadon” olyan látványban, olyan rezzenésekben, olyan apró gesztusokban és arckifejezésekben gyönyörködhettek a nézők, melyeket a közönség soraiból alig, vagy csak a legdrágább helyről élvezhettek eddig.

A Budapesti Operettszínház kollégái egész hétvégén az érdeklődő levelekre válaszoltak. A hatalmas sikerre való tekintettel szombaton, december 12-én megismételjük az online előadást!

Jegyek: https://online-operett.jegy.hu/#/event/kalman-imre-a-csardaskiralyno/adfe8d77-a04b-42e4-88ac-b2bf1c39cf88

A Budapesti Operettszínház hamarosan újabb meglepetéssel jelentkezik, a héten várható a következő online-produkció meghirdetése – Tartsanak velünk!

A Csárdáskirálynő este 19 órakor kezdődik, és csak az előadás időtartamára lesz látható. Kérjük, hogy a stream elindításánál és esetleges szüneteltetésénél vegyék figyelembe, hogy az előadás december 12. 23:00 (Central European Time, UTC +1) után már nem lesz elérhető.

Szereposztás:

Vereczki Szilvia - Kiss Diána
Edwin Ronald - Homonnay Zsolt
Kaucsiánó Bóni gróf- Dénes Viktor
Stázi grófnő, a herceg unokahúga- Széles Flóra
Anhilte, a herceg felesége - Frankó Tünde
Leopold Mária, Lippert Weilersheim hercege - Dézsy Szabó Gábor
Eugene von Rohnsdorff, főhadnagy - Mészáros Árpád Zsolt
Kerekes Ferkó - Földes Tamás
Miska - Czeglédi Ákos
Jegyző - Altsach Gergő
Karmester és zenei vezető: Pfeiffer Gyula
Díszlettervező: Cziegler Balázs
Jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina
Koreográfus: Bozsik Yvette
Rendező: Vidnyánszky Attila
A felvétel rendezője: Komlós András
Projektkoordinátor: Weidinger Amelie
Producer: Kiss-B. Atilla, a Budapesti Operettszínház főigazgatója
Közreműködik a Budapesti Operettszínház Énekkara, Balettkara és Zenekara.
Szövegkönyv: Béla Lenbach és Leo Stein
A magyar nyelvű változatot írta: Gábor Andor

– A házasságban általában akkor üt be az első krach, amikor kicsik a gyerekek. Mi ennek az oka?

Marcell: A gyermek születése alapjaiban változtatja meg a házaspár kapcsolatát, életét. Új szerepek alakulnak ki, a nő anyává válik, a férfi apává, miközben valahogy a régi szerepköröket is meg kellene tartani. A szülők a kisgyerekes évek alatt sokszor csak a gyerekre koncentrálnak, és egymásra nem, pedig a gyerek akkor van jól, ha a szülei jól vannak egymással. Alkalmazkodni kell a megváltozott életkörülményhez, nem szabad összehasonlítanunk a kettesben töltött időket a gyerekes élettel! Ha ezt tesszük, akkor biztosan csalódni fogunk. Meg kell találni az új örömöket ebben az időszakban is, mert van belőlük bőven. Teret és időt kell adni a házasságnak is, mert különben technikai együttélésre redukálódik a kapcsolat.

Kinga: A gyerek születése jó eséllyel generálhat házassági válságot, de ezért nem a gyerek a felelős, ő csupán katalizátorként működik: olyan bombákat robbant, amelynek gyökerei eleve megvoltak a kapcsolatban. Pál Feri atya szerint a gyerek születése, a sok munka, az építkezés és a felújítás a tuti házassági válság receptje, de már ezek egyike is elég hozzá. Az, hogy melyik házasságban hányadik gyereknél robban a bomba – szintén Pál Feri atya szavaival élve –, attól függ, mennyi tartalékkal rendelkezik a kapcsolat. Szent meggyőződésem, hogy nincs házasság válság nélkül, minden házaspár megél krízist előbb vagy utóbb, ám a mélysége különböző mértékű.

– Fel lehet-e készülni a házassági válságra? Mire érdemes odafigyelni, amikor kicsik a gyerekek?

Kinga: Amíg nem kerül valaki házassági krízisbe, addig el sem tudja képzelni, hogy ez vele is megtörténhet. A daganatos betegséggel is sokan úgy vannak, amíg nem találkoznak vele, azt gondolják, velük ez nem eshet meg, pedig nincsen rá garancia. Ha a pár a kisgyerekes évek alatt is kellő időt és figyelmet tud szentelni egymásnak, akkor nem lehet nagy baj.

Marcell: Ahhoz, hogy a férfi és a nő kapcsolódni tudjon egymáshoz ezekben az években is, ismerni kell egymást.

Engedjük be házastársunkat a mi kis világunkba, ne féljünk megosztani a másikkal örömeinket, gondjainkat, fájdalmainkat, szorongásainkat!

Tekintsünk óriási lehetőségként erre: ha megosztjuk a másikkal belső dolgainkat, nem egyedül kell cipelnünk a nehéz hátizsákot!

– Sok helyről hallom a környezetemben, hogy a férfi szeretne a gyerek születése után is ugyanúgy élni, mint előtte: jönni-menni, bulizni, sokat sportolni stb., és úgy gondolja, ezt továbbra is megteheti, csak most már egyedül, mert a feleség „kiesett”, otthon van a gyerekkel. Mit gondoltok erről?

Kinga: A házasság akkor működik jól, ha a férfi és a nő is jól van. Ehhez elengedhetetlen az is, hogy legyen külön-külön is programjuk, „én-idejük”, amelyből töltődni tudnak. Nincsen semmi baj azzal, ha a férfi elmegy időnként egyedül sportolni, bulizni. A baj az, hogy ez a kérdés mindig csak a férfiak kapcsán merül fel, pedig „én-időre” a nőknek is ugyanannyira szükségük van. Nyilván egy anya a kisbaba születése után kevesebbet tud kimozdulni, de azt gondolom, ez csupán támogatás és segítség kérdése.

Marcell: Nem bűn, ha az anya akár a szoptatott baba mellől elmegy két órára úszni vagy meginni egy kávét a barátnőjével. Ettől senki nem válik rossz anyává, sőt, feltöltődik tőle. Abban a családban, amelyikben jól van az anya, mindenki jól van! Konfliktus sokszor abból adódik, hogy az anya évekre „beragad”, nem mozdul el a gyerek mellől, az apa meg kétszer annyit megy el, mint előtte. A család megszületésével megváltoznak a dolgok, ezt el kell fogadni, és nem kellene tovább az egyetemisták életét élni.

Meg kell találni az arany középutat, szükség van családi, kettesben és egyedül töltött időre is.

– Az anyák sokszor úgy érzik, a férjük nem elég türelmes ebben az időszakban, nem várja meg, hogy kicsit felszabadulhasson a gyerek mellől, és újra nő lehessen. Jogos-e részükről, hogy türelmet és időt kérnek?

Kinga: Jogos, hogy a nők türelmet kérnek, de az nem jó, ha ez végtelenített játszmává válik, és a férjnek mindent el kell viselnie, mert a nő anyává vált. Ez sok baj forrása lehet. Várjanak a férfiak türelemmel, de a nők próbálják megteremteni az egészséges egyensúlyt a nő és az anya között.

Marcell: Senki nem várja a nőktől, hogy kisestélyiben és magassarkúban várják este a férjüket. Otthoni ruhában is lehet csinos és nagybetűs nő valaki. Lehet ápolt, finom az illata, selymes a haja. A nőknek viszont meg kell érteniük, hogy a férfiak apák, nem második anyák.

Kinga: Így van, nem szeretnének több órás eszmefuttatást folytatni a mellbimbóvédőkről, a gátsebről, a különböző légzésfigyelőkről, ezeket a témákat hagyjuk inkább a barátnőkre. El lehet mondani a férfinak, nem kell egyedül maradni ezekkel a problémákkal, de ne csináljunk a férjünkből barátnőt.

Marcell: Esténként legyen arra is idő, hogy a férfi is tudjon mesélni, legyen ő is ugyanolyan fontos. Általában ő a családfenntartó, rajta is nagy a teher, nemcsak a frissen anyává vált nőn. Rövid idő alatt mindkettőjük élete, szerepe nagyot változott, ezért beszélgessünk sokat és hallgassuk meg egymást, de értő figyelemmel!

– Minden házasság más, de mégis sok hasonló esettel találkoztok, ahol tulajdonképpen ugyanaz az alapprobléma. Mi a legnagyobb baj?

Kinga:

Félelmetes, mennyire nem tudnak beszélgetni a párok. Fogalmuk sincsen, mi zajlik a másikban, minek örül, mire vágyik, mitől fél vagy szorong.

Marcell: Jó hír viszont, hogy a beszélgetés tanulható!

– Be merik-e vallani az emberek maguknak, egymásnak, a kívülállóknak, hogy baj van a házasságukkal, miközben a Facebookon, Instagramon csak mosolygó, ölelkező párokat látnak, és úgy tűnik, mindenki más párkapcsolata, házassága tökéletes?

Kinga: Mi ezt „Facebook-boldogságnak” nevezzük, ott ugyanis nincsen boldogtalan házaspár, család, kifelé mindenki igyekszik a legjobbat mutatni. Az emberek önmaguknak vallják be legkönnyebben, hogy baj van, egymásnak csak-csak, de a külvilágnak egyáltalán nem – ez érthető is, hiszen a házassági válság belügy, két emberre tartozik, nem közösségi téma.

Marcell: Sokszor a család, a legjobb barátok sem tudják, milyen krízisen megy át a pár. Általában csak azután avatják be őket, amikor már megküzdöttek. Utólag sokkal könnyebb beszélni róla.

– Mikor forduljon segítségért a pár?

Marcell: Amilyen hamar csak tudnak!

– Ki meri inkább kimondani, hogy kérjenek külső segítséget? A nő vagy a férfi?

Marcell: A nők hamarabb lépnek. Ha férfihang szól bele a telefonba, akkor már sokkal nagyobb a baj, mint amikor női. Ha a nő telefonál, akkor a segítségkérés még időben van, ha férfi, akkor túl vannak az utolsó utáni órán is. Ez persze nem azt jelenti, hogy ilyenkor már ne lenne érdemes telefonálni.

Kinga: Ugyanakkor azt tapasztaljuk az utóbbi években, hogy egyre több férfi is keres minket, nyitottabban állnak a tanácsadáshoz.

– Külön lehet-e választani a munkálkodást a házasság javításán a személyiségfejlesztéstől?

Kinga: Nem igazán. Mindenki gazolja ki először a saját kis kertjét, utána lehet közös szép, nagy kertet építeni! Ez persze nem ilyen egyszerű a gyakorlatban. Sokan azzal a szándékkal érkeznek hozzánk, hogy megjavíttassák elromlott házastársukat.

Marcell: Nem az a feladat, hogy a másikat megszereltessék, hanem hogy önmagukat megszereljék, ezért mindig külön kezdünk foglalkozni a párokkal.

Csak az önmagával jóban levő ember tud a másikkal is jóban lenni.

– Minden házasság megmenthető?

Marcell: Sajnos nem. Vannak olyan helyzetek, amikor éppen az hozza a megoldást, ha szépen elengedik egymást.

Kinga: Mivel mindketten hiszünk a házasság szentségében, nehezen éljük meg az ilyen helyzeteket, és az utolsó utáni pillanatig is igyekszünk segíteni, hogy megmentsék a házasságukat.

– Mi van akkor, ha csak az egyik fél akarja ezt?

Kinga: A sikeres pártanácsadás alapja, hogy közös szándék legyen a házasság megmentése. Ha az egyik egyáltalán nem akarja, az baj. Olyan is előfordul, hogy mindketten menteni akarják, de csak az egyikük hajlandó segítséget kérni. Ezekben az esetekben azt tanácsoljuk, hogy jöjjön el egyedül. Hiszen, ha valaki változik, jobban lesz, az hat a házastársára, a családjára is. Gyakran előfordul, hogy egy idő után a passzív fél is csatlakozik, mert érzékeli a másiknál a pozitív változást.

– Az a házasság is megmenthető, amelyből teljesen kiveszett az intimitás, és évek óta nincs szex?

Marcell: Nehéz, de nem lehetetlen! A szex fontos alappillére a házasságnak, amely szokásalapon is működik, éppen ezért könnyen „le lehet róla szokni”. Főleg a kisgyerekes évek alatt lehet beleesni abba a hibába, hogy a pár altatja a dolgot azzal magyarázva, hogy ezek az évek ilyenek, majd később lesz újra idő rá. Ez veszélyes dolog, mert egy idő után teljesen el tud tűnni az egymás iránti vágy a házasságból.

– Ha sikerül egy párnak megmentenie a házasságát, mi a biztosíték arra, hogy most már minden rendben lesz?

Kinga: Semmi! Arra sincsen 100 százalékos biztosíték, amit az oltár előtt megígérünk egymásnak.

A házasság nem egyetlen igenből áll. Azt az első igent több milliónak kell követnie a következő ötven-hatvan évben. Minden áldott nap igeneket kell adnunk és kapnunk!

– Biztos sok embertől megkapjátok, hogy „persze, nektek könnyű, mert a Kinga a feleséged”, vagy „mert a Marcell a férjed”. Nektek is dolgoznotok kell a házasságotokon, vagy minden szép és jó? Kerültetek-e már ti is krízisbe?

Kinga: Mást se csinálunk, mint dolgozunk a házasságunkon! Ez egy soha véget nem érő munka. Attól még, hogy az a hivatásunk, hogy más házaspároknak segítünk, nem jelenti azt, hogy nekünk nem voltak vagy lesznek mélypontjaink. Annyival talán kicsit könnyebb a helyzetünk, hogy mindketten egész héten házassági problémákkal foglalkozunk, így az átlagnál előbb felismerjük, ha baj van. Egy-egy nehéz nap után, miután meghallgattam hat-nyolc házaspárt, mindig úgy lépek be az otthonunk ajtaján, hogy hálát adok a férjemért, a közös életünkért.

Marcell: Krízis minden házasságban van, mi sem vagyunk kivételek. Nekünk is vannak elakadásaink, amelyeken dolgoznunk kell. Ilyenkor pont olyanok vagyunk, mint minden más házaspár, bár a hivatásunkból adódóan jobban a figyelem középpontjában tudjuk tartani a kapcsolatunkat, a másikat. Olykor talán picit túlzásba is visszük, és akaratlanul elemezzük egymást, a házasságunkat. Amikor ezt észrevesszük, jelezzük is a másiknak: „Engem ne elemezz, Drágám!” Ilyenkor mindig jót nevetünk.

Voltak már nekünk is mélypontjaink, és még biztos, hogy lesznek is, de közben mindennap erősödünk, és mélyül a szövetségünk.

Huszonkét évesen, 2006 februárjában ötven kilóról indultam, és elhatároztam, hogy annyit fogyok, amennyit csak lehetséges. Pillekönnyű akartam lenni. Szerettem volna eltűnni az emberek, legfőképp a túlféltő-kontrolláló szüleim szeme elől. Makacs voltam, eltökélt, kreatív és – ha evésről volt szó – hazudós. Mindennap kalóriadeficit létrehozására törekedtem, számoltam az ételek tápanyagtartalmát, megszállottan lépcsőztem, gyaloglás közben olvastam, éhgyomorral futottam a közeli parkban, s azt mondogattam magamnak:

„A fájdalom csak átmeneti állapot. A fájdalom a barátom. Amikor a gyomrom korog, a testem többi része tapsol.”

Március közepére teljesen beszűkült az érdeklődésem: az eszem kizárólag az ételeken és azok zsír-szénhidrát összetételén járt. Elszigetelődtem a környezetemtől, kivontam magam minden közös programból. Végre lett egy saját kontrollterületem, ahonnan mindenkit kizárhattam! Boldognak és felszabadultnak éreztem magam. Amikor nagyon kínzott esténként az éhség, és remegett a kezem, kerestem egy főzőműsort a tévében, és elhitettem magammal, hogy jóllakom azokkal az ételekkel, amiket a műsorban elkészítenek. Négy-öt órákat tudtam csak aludni, azt is altatóval, ha meg sikerült elszenderedni, ételekkel álmodtam. Pontosabban azt álmodtam, hogy tiltott ételeket – habos süteményeket, kakaós csigát, islert, rétest, sós mogyorót – tömök magamba, amitől bűntudat gyötört. Verítékben úszva riadtam fel, beletelt pár percbe, mire felfogtam, hogy a „bűnözést” csak álmodtam. Ellenőrzésképpen azért megtapogattam a hasam, és csak akkor nyugodtam meg, amikor éreztem, hogy nem eresztettem pocakot egyetlen éjszaka alatt.

Egy sor illogikus képzetet gyártottam, például hónapokig éltem abban a hitben, hogy csak a szilárd táplálékok hizlalnak, a folyékonyak nem, illetve, hogyha csak szopogatom a csokit, akkor kevesebb kalória kerül belém. Egy kimosott nadrágtól frászt kaptam, azt hittem, azért szűk, mert híztam.

Május elejére negyven kiló lettem; ekkor már minden ismerősöm meg akart menteni, ami nagyon erőteljes dührohamokat váltott ki belőlem, már csak azért is, mert ezek az ismerősök előtte évekig rám se hederítettek.

Tudtam, hogy nem a személyem és nem a gondolataim, a vágyaim, a fájdalmaim érdeklik őket, hanem az a kis bazári majom, akit meg lehet bámulni a zörgő csontjai miatt.

Harminckét kiló voltam, amikor Isten megmutatta nekem az arcát

2006 nyarán 32 kiló lettem, akkor már nehezemre esett a mozgás, gyakorlatilag csak csoszogtam, mosolyogni pedig nemigen bírtam, mert a pergamenszerű sárgás bőröm az arccsontomra tapadt. Csomókban hullott a hajam, rettentően fáztam, mozgott az egyik fogam, de azzal bátorítottam magam, hogy a könnyedség és a hájnélküliség minden kínt megér. Ekkor már kizárólag azonos színű ételeket és italokat voltam hajlandó elfogyasztani, azokból is maximum 2-300 grammot naponta. Reggelente a karjaim segítségével toltam fel magam az ágyról, a lábaimat „lepakoltam” a földre, hogy belebújhassak a papucsomba. Nem kaptam már a méretemben ruhát felnőtt butikokban – kénytelen voltam kínai árusok XXS-es ruháiból válogatni. Egy életveszélyes játékot folytattam, amiből már csak büszkeségből sem akartam kiszállni.

Kép

Kép: Freepik

Egészen augusztusig, amikor is egy sétából hazafelé menet több ütemet kihagyott a szívem, irtózatosan megszédültem, fekete pacák táncoltak a szemem előtt, és elment a hallásom. Biztos voltam abban, hogy meghalok. Szinte kúszva mentem haza, fogtam az első ételt, amit otthon találtam, és elkezdtem magamba tömni. Amikor a látásom tisztulni kezdett, kimentem az erkélyre, és – tudom, „giccsesen” hangzik –, de a szemközti ház betonfalára vetülő fénysávban úgy véltem, hogy Isten – vagy valami nálam feljebbvaló – épp nekem akarja megmutatni magát. Vagyis inkább én voltam hajlandó ránézni végre.

Disznóállapotban vegetáltam, kézzel túrtam a somlói galuskába

Segítség nélkül tápláltam fel magam, mert nem akartam, hogy bezárjanak a kórházi szondázók közé. Ami azonban ezután következett, arra nem voltam sem fizikailag, sem pedig mentálisan felkészülve.

A feltáplálási időszakban figyelnem kellett volna arra, hogy a hízás mértéke egyenletes legyen, hiszen egy romjaiban álló szervezetet nem lehet nyakon önteni rögtön szénhidráttal, fehérjével és zsírral.

A szervezet ilyenkor akár a csecsemőké: folyamatosan kell hozzászoknia újra az egyes ételcsoportokhoz. Erről fogalmam sem volt, és rákattantam a gyorséttermi ételekre, ami egészen pontosan azt jelenti, hogy huszonnégy perc alatt pusztítottam el négy nagy szendvicset és két fagylaltot. Rettentően görcsölt a gyomrom, puffadtam, hányinger gyötört, ödémás lett az arcom, szédültem, izzadtam… úgy éreztem, mintha az ereim szét akarnának pattanni. A súlyom nőtt, ami óriási terhet rótt az idegrendszeremre.

Másfél hónap alatt lettem újra ötven kiló, és bár megmenekültem a haláltól, teljesen elveszítettem a lelki békém. Nem találtam többé önmagamat, nem éreztem, hogy valójában hol húzódnak a testem határai. Kicsit olyan volt, mint valami skizofrén állapot. Szomorú voltam, cinikus, és mint egy drogos, kerestem a napi boldogságadagomat az ételekben, amik persze csak átmeneti kielégülést okoztak. Lepakoltam a konyhapadlóra a csokikat, a péksüteményeket, a pizzát és a chipseket, és szó szerint ájulásig ettem magam. Kézzel túrtam bele a somlói galuskába, belekevertem a sós mogyorót a túrókrémbe, mellé pedig faltam az extra csípős pizzát. Hogy nem mentem be dolgozni? Nem érdekelt. A kezem, a pizsamám és a konyhapadló mocskos, maszatos volt, körülöttem üres ásványvizes flakonok hevertek. Egyszer egy kiló szaloncukrot ettem meg egyetlen óra alatt, amitől annyira rosszul lettem, hogy ki kellett hívnom a háziorvost. Napokig képes voltam disznóállapotban létezni, pedig tudtam, hogy a mértéktelen evés önmagunk vigasztalásának egyik legprimitívebb formája.

A falásokat követően mindig sötétben zuhanyoztam. Undorodtam attól, aki lettem, és fogalmam sem volt, hogyan szállhatnék ki ebből a mókuskerékből.

Aztán egy ismerősöm ajánlott egy fiatal szakembert, akinek a BED (Bing Eating Disorder), azaz a túlevés és az anorexia (illetve a bulimia) volt a szakterülete. Két évig kezelt, olyan volt számomra, mint egy lelkivezető. Biztatott, hogy foglaljam táblázatba az evéssel kapcsolatos gondolataim (Miért most akarok enni? Miért épp azt, amit? Mi történt a falásroham előtt? Mit próbálok pótolni az étellel? Hogy érzem magam evés után és előtt?). A kérdésekre adott válaszok egyfajta önreflexióhoz segítettek hozzá: idővel a saját megfigyeléseimmel sikerült jobban megértenem a működésemet, a falások mögött álló okokat, így közelebb kerültem az arany középúthoz. Az áruházi tükröket viszont a mai napig kerülöm, mert megzavarhatja az önmagamról alkotott képem.

Pengével a bűntudat ellen

Sosem azért csapoltam, vagyis vagdostam a testem pengével a falásrohamok után, mert figyelmet akartam, sőt; mindig titokban csináltam, és ügyeltem arra, hogy senki ne láthassa a vágásokat. Ahogy a vérem kicsordult a bőröm alól, egyfajta megtisztulást éreztem, kiszállt belőlem a feszültség. Nevetséges, tudom, de néha még be is magyaráztam magamnak, hogy így is veszítek a súlyomból pár grammot.

Kollektív felelősségünk van abban, hogy evészavaros embereket nevelünk ki

Hiszem, hogy senki nem lesz evészavaros kizárólag a médiában megjelenő nőképek, a médiában elhangzó állítások miatt. Ehhez számos külső tényező (anya–gyermek, apa–gyermek, csúfolások, másodlagos szocializáció, szexuális abúzus, kiközösítés, túlzott elvárások az óvodában, iskolában) együttállása szükséges.

A legerősebben, a mai napig kihatóan azok a mondatok vittek a betegség felé, amelyeket tiniként a kortársaimtól kaptam. Ne bújjon tehát el a pedagógus, mert a szülők mellett elsősorban neki kell(ene) észrevennie, ha verbálisan bántják valamelyik diákját!

Biztos vagyok benne, hogy sokan megítélnek majd, amiért beszélni mertem erről a kényes témáról. Vállalom.

Azért muszáj megjegyeznem, hogy az evészavar nem az unatkozó emberek betegsége. Segélykiáltás egy labirintusból, és mindannak a múlt- és jelenbéli fájdalomnak a kifejezése, amit szavakkal nem tudsz elmondani. Az evészavar hullámzó intenzitású betegség, amely általában időszakosan tör elő, felerősödik, aztán enyhül bizonyos hatásokra. Pont ezért tünetmentes anorexiásnak és visszaeső túlevőnek nevezem magam, s jól tudom, hogy teljesen meggyógyulni soha nem fogok. A falásrohamaimért a mai napig mélységesen szégyellem magamat, de pozitívumként könyvelem el, hogy már nem blokkolok le, ha kollégákkal, barátokkal vagy a párommal kell együtt ennem.

Szerintem az élet olyan, mint egy gazdagon megrakott svédasztal, aminél, ha nem figyelsz, az ördög könnyen tévútra visz. Megtanultam szeretni és elfogadni minden ízt az édestől a keserűig, de a tányéromra csak módjával szedek.

Számontartott ősök

Apor Vilmos egy magát az Árpád-korig visszavezető erdélyi főúri család gyermekeként született 1892-ben, Segesváron. A hagyomány szerint Apur nevű székely ősük emelte az államalapítás idején Bálványos várát, 1200 után pedig az Apor‑család históriája már az oklevelek jóvoltából is nyomon követhető. A családi birtok központja idővel Torjára került át, a reformáció idejétől pedig a katolikus hit mellett szilárdan kitartó nemzedékek Székelyföld leggazdagabbjai közé tartoztak. Bárói címet Altorjai Apor Péter nyert 1713-ban, utódai pedig magas közigazgatási, közjogi méltóságokra jutottak. 
Apor Vilmos apja, Gábor is volt főispán, majd államtitkár a bécsi Király Személye Körüli Minisztériumban. Gróf Pálffy Fidélával kötött házasságából kilenc gyermek született, akik közül öt érte meg a felnőttkort. A család az 1890-es évek derekától az apa hivatali kötelezettségeinek megfelelően Bécsben élt, az ifjú Vilmos viszont a kalksburgi és a kalocsai jezsuita gimnáziumoknak volt a diákja. Apja váratlan halála után az anyagi gondok közé kerülő család többször is költözött, míg végül Mosonban állapodott meg. 

Papi szolgálat

Ekkor Vilmos már lélekben elkötelezte magát a papi hivatás mellett, és döntését sikerült anyjával is elfogadtatnia. 1910-ben jelentkezett kispapnak a Győri Egyházmegye szolgálatára. Teológiát Innsbruckban tanult, és 1915-ben szentelték pappá. Káplánként (vagyis a plébánost segítő papként) egy évet Gyulán töltött, hitoktatói és börtönlelkészi szolgálatot is végezve. Ezt követően rövid ideig aulista (egyházi hivatali tisztségviselő) volt Győrben, majd tábori lelkész a világháború forgatagában. A háború vége előtt került Nagyváradra a szeminárium spirituálisaként (a lelki élet irányítójaként) és a dogmatika tanáraként, ezt pedig még 1918-ban követte plébánosi kinevezése korábbi kápláni szolgálata színhelyére, Gyulára. Itt 1941-ig több mint két évtizedet töltött. 
Jó gazdaként, lelkiismeretes pásztorként viselte gondját híveinek.

Nagy szociális érzékenységgel karolta fel a rászorulókat, megszervezte a karitatív munkát, népkonyhát működtetett. Szívesen foglalkozott a gyerekekkel, akiket hitre és emberségre nevelt, szervezett énekkart, buzgón látogatta a családokat, a betegeket.

Ajtaja mindig nyitva állt a hívek előtt, akiknek, ha kellett, az utolsó fillérjét is odaadta. Soha nem éreztette az egyszerű hívő emberekkel arisztokrata származását, osztozott gondjaikban, amit a hívek szeretetükkel viszonoztak. Már javában tombolt a II. világháború, amikor 1941-ben új korszak kezdődött az életében. 

Kép

Ember az embertelenségben

Az év elején XII. Pius pápa a Győri Egyházmegye püspö­kévé nevezte ki. Püspökként is szociális érzékenység, közéleti elkötelezettség és segítő, oltalmazó szándék vezette. Így lett alapítója a Katolikus Szociális Népmozgalomnak, ezért támogatta a győri munkáslakás-építési programot, fontolgatta a földreform gondolatát. Egyike volt azoknak a főpásztoroknak, akik a színfalak mögött a háborúból való mielőbbi kilépést sürgették, sőt, bátyja, Báró Apor Gábor révén, aki az ország vatikáni követeként a Kállay-kormány diplomáciai kezdeményezéseit támogatta, részese volt Horthy kormányzó háborúból való sikertelen kiugrási kísérlete előkészítésének is. 

Bőséges információkkal rendelkezett Róma béke-kezdeményezéseiről, a háborús kilátásokról és a zsidóság ellen elkövetett bűntettekről. Éppen ezért vezető szerepet vállalt a katolikus egyház zsidómentő akcióiban; a Magyar Szent Kereszt Egyesület elnökeként lépett fel a faji törvények ellen, az azok alapján zsidónak minősülő keresztények érdekében – memorandumokat is készített ebben az ügyben –, és emellett

jó szívvel adta ki a keresztelési engedélyeket magukat menteni akaró zsidók számára. Birtokain úgy intézkedett, hogy az üldözöttek menedékre leljenek.

A püspöki kar tagjaként és közéleti szereplőként határozottan emelte fel a szavát a gettó, a deportálások ellen a német és a nyilas hatóságoknál; nem ő tehetett róla, hogy kevés sikerrel. A Szálasi-kormány ellenében, amely egy idő után már letartóztatását tervezte, valódi véd- és dacszövetséget kötött Shvoy Lajos fehérvári, Mindszenty József akkor még veszprémi püspökkel, Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapáttal, és csak azt fájlalta, hogy nem sikerült elérnie a magyar püspökök közös és nyilvános fellépését a rombolással, üldözéssel, barbársággal szemben. Beszédeiben, írásaiban kimondta, hogy nem keresztény az, aki mások vallási, faji alapon való üldözésének részese, közben pedig már azt tervezgette, miként lehet a háború után az anyagi, szellemi és lelki értelemben sebzett nemzetet talpra állítani. 

Kép

Szemtől szemben

Amikor a front 1945 tavaszán elérte Győrt, a helyén maradt, és a Püspökvár pincéibe gyűjtötte a menedéket keresőket, öregeket, nőket, gyermekeket. A szovjet csapatok 1945. március 28-án vették birtokukba a várost. A következő napokban a feletteseiknek sem engedelmeskedő orosz katonák németek után kutatva, valójában azonban rablás, zabrálás, dorbézolás, nőkkel való erőszakoskodás szándékával részegen kóboroltak a városban, és többször is behatoltak a Püspökvár pincéjébe. Apor szemtől szemben fogadta őket. Azok hol visszahőköltek határozott fellépése láttán, hol tisztelettel fogadták és elsomfordáltak, mások fenyegetőztek, erőszakoskodtak, de a püspöknek ideig-óráig sikerült az általa oltalmazottakat megvédenie.

A városparancsnokságtól hiába kért védelmet, március 28-án este újabb részeg katonák törtek a pincére, nőket követelve. Apor kiutasította őket, a távozók egyike azonban egy géppisztolysorozattal búcsúzott. A püspököt gyomorlövés érte. 

Papjai kórházba vitték, ahol megoperálták. Másnap jobban volt, ám a fertőzés, a hasnyálmirigy gyulladása erősebbnek bizonyult, így április 2-án, a szentségekkel megerősítve visszaadta életét a Teremtőnek. A karmeliták városi templomában temették el. Bár szentté avatási eljárása 1946-ban megindult, a hívő emberek pedig emlékezetükben hűségesen őrizték, de halála körülményei miatt a kommunista hatalom parancsa szerint több évtizedig hallgatni kellett róla.
Újratemetésére a püspöki székesegyházban csak a hatóságokkal való hosszú huzavonát követően, szinte titokban, 1986-ban kerülhetett sor, II. János Pál pápa pedig a rendszerváltás után, 1997-ben a hősies lelkipásztori kitartás, az önfeláldozó szeretet hőseként a boldogok sorába emelte. Szentté avatási eljárása ma is tart. Azóta már terek, utcák, köztéri szobrok és a váci Apor Vilmos Főiskola neve idézi az önfeláldozó kitartás és emberszolgálat modern mártírjának alakját.

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>